2011. május 31., kedd

Sin City

Amerikában évtizedek óta a DC és a Marvel Comics számít a két domináns képregénykiadónak. A többi kiadó termékei közül - A Maszk mellett - a Sin Cityt tartom a mozivászonra legjobban rászabott, forrásanyagát legügyesebben összegző adaptációnak. A film korunk társadalmának legkorruptabb, még valóban létező/létezhető verzióját tárja elénk. Normák vagy értékek egyáltalán nem léteznek itt. Basin city úgy működik, akár egy óriási méregfelhő: bárkit lezülleszt, bármit megtehetnek veled, bármikor elpusztulhat benne bármekkora embertömeg.

3 ember esetét látjuk egymás után, lineáris időrendben. Közös bennük, hogy közönyös, problémszemélyes problémákkal küszködő átlagemberek, de ha eldöntik, végsőkig elmenni hajlandó küzdőfelek is. Látásból ismerik egymást, de nincs köztük párbeszéd a film alatt, még gondolatban is csak Dwight elmélkedik egy darabig Marvon.
Ami még összekapcsolja az életüket, az a város, a stílusuk, és hogy személyesen ismerik Nancy Callahant, aki egyszerű bártáncosnő. Hartigan történetét ügyesen kettévágták, hogy ne jöhessünk rá: még vissza fog térni. Ez okos módszer arra, hogy keretbe foglalják a filmet: külön történeteket látunk, amik meg is törik az időrendi sorrendet, a film mégsem esik szét négy nagyobb darabra.


Marv a kedvenc karakterem a Sin Cityben. Tipikus nagytermetű pofonosztó: a gyilkolás és vandalizmus a vérében van, a modor a legutolsó dolog, amit izgatja. Viszont azt a pár poros elvét a mindennapokban betartja. Nőkre nem emel kezet, kutyákra nem emel pisztolyt, csak akkor öl meg valakit, ha tudja, hogy mészáros. Ámokfutásának egyetlen oka van: meg akar fizetni egy prosti életéért. Ezen az sem változtat, mikor a többi áldozat fejeit trófeaként látja - bár felügyelője Lucille halála feldühíti. A Sin City főszereplői nem szabvány szerinti protagonisták, a szélsőséges eszközök teszik izgalmassá őket.
A sztori alaposan kitér arra, hogy mi miért történik, a cselekményben és a háttértörténeteknél is. Nem tudhatod, kit mikor ér utol a halál. Kevin több lépcsőben történő csonkolása bármelyik férfinéző számára eye-candy lehet. Az egyetlen dolog, amit nem értettem, hogy Marv önként menetel a halálba egy kizsarolt vallomás miatt. Rendben, hogy anyjával fenyegették meg, és nem is annyira eszes fickó. De ha az ország legbefolyásosabb emberét, Roarkot meg tudta közelíteni és ölni, miből gondolják, hogy anyja megölésével nem zúdítana újabb vérfürdőt a gyilkosokra? 


Dwight alakja elegyíti legjobban a határozott cselekvést és a józan ítélőképességet. Amikor megleckézteti és követi "Jackie Boy" bandáját Óvárosba, az ott őrködő harcos utcalányok egyike végez velük. Mikor kiderül, hogy rendőr volt, a feje szinte Óváros Szent Gráljává változik. Ez az eset mutatja leginkább, hogy minden ellentmondása mellett Sin City sem kivétel az örök törvény alól: minden az egyensúlyra épül. Ha kiderül, hogy a helyi "rendfenntartó lányok" zsarut öltek, a városban belharcok kezdődnek.
Gail és Miho a határozott nő mintaképei: egyikük szexuális domina, másikuk a harcművészet legképzettebb mestere. Jobban megírt szereplők voltak, mint az ikrek, Goldie és Wendy. A végén a leszámolás könyörtelen és ádáz, semmi nincs, csak hús, vér és golyó. A "happy end" az elképzelhető legrosszabb kifejezés erre a végkifejletre: a kisebbik rossz maradt a nagyobb helyett.


Hartigan, a nyugdíjas korú ex-zsaru a legesendőbb hármójuk közül, magányos és betegeskedő. Korábban megmentette a gyerek Nancyt a pedofil Rourk-fiútól  és jutalmul golyózáport és börtönt kapott. Sin City akárkit nincstelen bűnbakká tehet, ekkor márcsak legfeljebb egy külső személy nyújthat bármi reményt. Rourk nyolc évvel későbbi kinézete szürreálisan torz, akárcsak minden más vele kapcsolatban. Nancyvel szemben kissé túl kíméletes, hiszen "csak" veri és ostorozza. De ha azt vesszük, hogy Hartigan azonnal utánuk ered, miután megmenekül  huroktól, érthető. Még nem jutott el a keményvonalas kínzómódszerekig.
Valami tragikum akaratlanul is befészkeli magát a szereplők sorsába. Ahogyan Marv és Dwight, úgy Hartigan is megadja magát a város törvényrendszerének a végén. Fejbelövi magát, hogy Nancyt nem legyen okuk tovább üldözni, miután a torz küllemű Rourk már halott. Itt a győzelem sosem rólad szól, hogy te vagy a számodra fontosak megmaradnak.



A film fekete-fehér alapjából csak igen ritkán emelnek ki színnel tárgyakat. A vörös vér, a kék és vörös kocsik, Jack fehér és ifjabb Roark sárga vére: mindez a kihangsúlyozást szolgálja. Kevés mozifilm képes elérni, hogy a brutalitás, a véres kínzások és csonkítások művészinek, sőt izgalmasnak tudjanak hatni a néző szemében. Sin City azok közé tartozik.

Az egyik leginkább megkérdőjelezhető dolog a filmben, hogy mennyire van szükség az öngyilkosságra. Mennyire számít ez önfeláldozásnak, hisz ezzel sem Marv, sem Hartigan nem garantálják, hogy szerettüket később nem nyírják ki. Csak a lelkiismeretüket nyugtatják meg. Én személy szerint ezt már érdektelen cselekedetnek, túlkapásnak tartom. A mai világban, ha valaki - bármilyen korrupt városban - elszánja magát, hogy másért gyilkol önmagán kívül, az már nem lehet a karakter védjegye. Hanem határozott terv és döntés. De egyébként ez nem nagy probléma, mert
  1. egyrészt nem érdemes bárkivel is azonosulni, és
  2. a történet is indokolttá teszi, hogy mely karakterek mikor és miért ragadtatják magukat erre.
Utóbbit nagyon hiányoltam a Batman visszatérnél. Abban az esetben Selina Kylenak vagy Pingvinnek nem volt épkézláb terve vagy értelmes motivációi. Csak a koromsötét hangulatvilág díszeiként ténykedtek.

A színészi játék végig erősíti a menthetetlen züllöttség atmoszféráját. Viszont időnként a szereplők érezhetően túljátsszák a szerepüket, és ez kizökkentheti a nézőt Sin City erősen stilizált világából. Konkrét eseteket nem sorolok fel, mert nem akarom agyonboncolni a film tartalmát.


Fantasztikus képregényfilm. Az a fajta produkció, amely képes bárkit beszippantani saját univerzumába, végig pörög és bármelyik szereplő okozhat meglepetést.

2011. május 30., hétfő

Death Note 2. - Az utolsó név

Hogy önmagában is megállja a helyét, a kettévágott Death Note második felvonása rögtön narrációval indít. Ez kizárólag a gyilkos lista szabályrendszerét foglalja össze, az első fél montázsaival alatta. Esetfüggő, hogy ez mennyire jó ötlet. Tekintve, hogy az előző film naivabb és lazábbra vett, felfogható ugródeszkának, előkészítésnek, hogy most "in medias res" kezdéssel ugorhassunk az események közepébe.

A történet hál'Istennek most nemcsak átgondoltabb, de valamennyire gyorsabb is, mint eddig. A karakterek színezete, fontosabb vonásai, sőt szerepvállalásuk is jelentősebbé válik. A filmes Yagami Light alakja, és Ryuuk beszédstílusa még mindig nem teljesen áll egy szinten a forrásanyaggal. De így is sokkal jobb, mint ahogy arra a Misora-Naomi-kör alapján számítana az ember: némely csavarok olyanok, amit a képregény alapján biztosan nem találnánk ki előre: a Yotsuba cég nincs bevonva és Higuchi helyett Takada Kiyomi válik a lista harmadik tulajdonosává. Ez szerintem fantasztikus átfedés: Takada KłRA híve, Light mégis úgy állítja félre, mint akadályt - ahogy az animében is. Takadának legalább annyira megismerjük az élete körülményeit, mint Amane Misáét.
Amane Misa karaktere ugyan nem olyan érett, mint Takada, viszont több fantáziája van, mint Rem új KłRA-jelöltjének. Mindketten árnyaltabbak egy picit, mint a sorozatban, ahol lényegében a hűvös dáma és buta szöszi sztereotípiákat aggatták rájuk.

Sakkjátszmának, macska-egér-kerülgetésnek már sok film próbálta beállítani nyomozó és bűnöző szembenállását. Itt viszont a motívum nem csak túlhangsúlyozott dísz: valóban ez történik. Amikor a film elején lejátszanak egy fél-meccset, az mintegy előárnyékozza a film cselekményét. Erre valószínűleg Ryuuzaki is ráérezhet: Light egy váratlan lépéssel adja meg a mattot, amit elnézett, mert közben beszélgettek, és ez lefoglalta a gondolatai egy részét. Így mikor a végén Ł és Light egyedül maradnak az épületkomplexumban, hagyja, hogy ellenfele győztes pozícióban érezze magát, és pszichéjén keresztül rábizonyítja, hogy ő KłRA. Logikai párbajuk minden elképzelhető lépéslehetőséget kiaknáz az adott helyzetben. És mindvégig szem előtt vannak egymásnak, még nehezebb titkolózni.

A 2. film sokkal ügyesebben bánik történetével és karaktereivel, mint elődje: a módosítások többnyire ötletesek, a főszereplőknek valahogy jobban látszanak a tulajdonságaik. Sanami humánusabb fényben tűnik fel Misa fogságakor, Matsuda álcázva provokálja Takadát. Kicsit hiányoltam, hogy Matsuda és Light között nincs aktív bizalom, de Soichiro halála híján ez talán nem is volna indokolt. Szóval a szereplők itt már jobban közelítenek önmagukhoz.
Aki viszont teljesen meglepett, az Sayu: nyíltan szembeszegül a második KłRA hangjával. Amikor Mogi halálát végignézi, elkeseredettségében kritizálni kezdi az önhitt mészárost. Meggondolatlan tett, de érthető. És Soichiro-ra is ösztönzően hat: az animebéli egyik legjobb pillanatát látjuk, amikor betör a TV-adóhoz és leállítja Demegawa stúdiójában a felhívást.
Az élőszereplős Ł tökéletes inkarnációja a rajzoltnak, Kenichi Matsuyama teljesen eggyé olvadt az autisztikusan viselkedő, de mindig visszafogott és higgadt detektívvel. Aki először látja a filmet, annak nehéz lehet megemészteni, hogy Ł beírja a saját nevét a Halállistába. Persze, mind életüket teszik fel a nyomozásra, és be is bizonyosodik, hogy Ryuuzaki jól döntött: épp ezzel kerülte el, hogy a Light által kijátszott Rem megölje. A zsenik védjegye, hogy minden mást kirekesztve képesek egyvalamire koncentrálni.

Egybeolvad az anime tetőpontját és végkifejletét megjelölő két epizód: a hamis lista, Light védőbeszéde és trükkje az órával, Matsuda meglövi őt és Light meghal. A film törleszteni akar a rajongóknak, hogy a manga legsötétebb mozzanatát beemeli: Light Ryuukhoz vakkant, hogy ő végezzen mindegyikükkel, erre az kifordítja a fiú logikáját - és az ő nevét írja be. 
Ijesztő jelenet, ahogy megcsinálták, viszont hiányzik belőle Light-nak az a mély, páni ijedelme, amit kizárólag a képregény tudott felmutatni. Ryuuk látszólag heccből írja be a nevét, de emögött van egy nyilvánvaló tény: ha Lightot nem végzik ki, élete akkoris egyetlen összefüggő vegetálás lesz, amíg meg nem hal. Ez pedig "nem érdekes", ahogy Ryuuk mondaná. Light halála után három utolsó jelenet rendezi el a többi szálat.


Lehet róla spekulálni, hogy nem jut-e más halálisteneknek is eszébe ledobálni a saját listáikat. Ha mondjuk versenyt rendeznének a túlvilágon, hogy ki tud jobb listahasználót találni, hónapok alatt egy Japán méretű ország fél lakossága fűbe harapna. 


Végülis jó filmnek tartom, az elődjénél határozottan jobbnak. Sokszor még mindig megjátszottak a gesztusok és a beszédstílus, de a cselekmény előrehaladásán látszik, hogy gondos odafigyeléssel készült. És a mondanivaló is túl tud jutni azon a ponton, hogy a gyilkosság megbocsáthatatlan bűn.



Death Note - A halállista

"Deszu Nótu" volt az animevilág egyik mérföldkőnek számító alkotása. Élőszereplős változata két, egymást kiegészítő részből, majd egy hozzáforgatott harmadikból tevődik össze. Színvonalában elmarad ugyan a manga és anime színvonalától, de az is igaz, hogy a japán képregényfilm még nem találta meg a maga Donnerét és Nolanét. Ez még a jobbik esetek egyike, mivel a forrásanyag óriási népszerűsége valamilyen szinten nyomást gyakorolt a stúdióra, hogy ne rontsák el - nagyon.

Megszelídítették Yagami Light alakját képregénybeli eredetijéhez képest. Itt nem született géniusz, aki sötét ideái Szent Grálját találja meg végre a halállistában. Egyszerűen egy nagyon okos és szellemes egyetemista, aki megcsömörlik, el van keseredve és kiutat lát a listában. Valójában a viselkedéséről ritkán - pl. első és utolsó jelenetében - a precíz számítás, a "pengeség" rí le. Gyakran egyszerűen csak viccesnek talál dolgokat, éretlenül firkálgat, hogy halálos leckét adjon azoknak, akik ellenszegülnek a fantom KłRA tekintélyének. Light karaktere az arrogancia és pszichózis köré épül, amelyek valódi antihőssé, embertestbe zárt démonná teszik őt. Értem az ötletet, hogy egy szerethető figura romlása talán jobban megragad a fiatalabb nézőkben, de az, akit a film háromnegyedében látok, egyszerűen nem Yagami Light.

Ami viszont pozitív változásnak számít a filmváltozatban, az Light apja, Soichiro. Rajzolt megfelelőjén érződött, hogy az agya delejes bénultsággal fogadja a lehetőséget, hogy fia sorozatgyilkos lehet. Itt valahogy kontroláltabban viselkedik éles helyzetekben. És mivel a rendőrfőkapitány helyetteséről van szó, ez fontos adalék. A nyomozócsoport többi tagja halványabb, mint azt várná az ember. A manga és anime jól elkülönülő individumokként ábrázolta a szereplőket. Itt azonban a realizmusra törekvés ahhoz vezetett, hogy akik Ł mellé szegődnek partnerként, azoknak nincs megfogható egyénisége. Sanami, mint női nyomozó érdekes adalék, és meg is lepett.

A 2 film határvonalát a következő megfontolás szerint húzták meg: mivel Light Misora Naomi és férje likvidálása után találkozott Ł-lel, Misora halála vízválasztóként hatna a cselekményre. Ennek vonzataként Light és Rei nyomozó között párhuzam alakul ki: mindkettejüknek van egy komoly kapcsolata. Shiori Light apjának eredeti értékrendjét képviseli, és ha Light nem találja meg a Halállistát, idővel talán feleségül is vette volna, és minden helyreáll. Ez a bíztató jövőkép Shiori mártírhalálával darabokra hullik. Mikor Light felfedi Ryuuknak az igazat, mi magunk is meglepődünk. Ez már a klasszikus KłRA, a megtévesztő taktikus. Az szúrt egyedül szemet a lezárásban, hogy nem fél-e Light nyilvános épületben hangosan beszélni a tervéről, ráadásul egy üres nagycsarnokban, ahol a hang zavartalanul terjedhet.
Ł és KłRA első találkozása mint csapattársak a lehető legjobb záró montázs a félbevágott sztorinak.


A film tempója kimondottan lassúnak számít, a zenével is mértékletesen bántak. Nem tudom, mennyi volt a költségvetés, de az nem mentség rá, hogy ennyire túlfinomították az egésznek a hangulatvilágát. Ryuuk például - amellett, hogy CGI-effektje olyan, mint egy videojátéké - irritáló és gyakran túlreagálja a híreket. A lakosság reakciója a gyilkosságokra nagyon naiv és megmosolyogtató: a bólogató igenlések, az ítéletbeszédek az utcán, az iskolások KłRA-klubot alapítanak...
A szereplők nevei és személyi adatai nem változtak, kivéve Reit: csak azért kellett Wamatsu-ra módosítani a vezetéknevét, mert nyilván nem tudtak vagy akartak fehér bőrű színészt bevonni.

A történet gyakran olyan cselekvéseket aggat a szereplőkre, ami egyszerűen nem jellemző a személyiségükre. Lightról az unalom és szenvtelenség rí le, amikor önkényesen használja a listát. Ez távol áll ultraradikális bűnözőellenességétől, ami vezérli. Ł, a.k.a. Ryuuzaki logikájának menete szépen és friss színben tűnik fel: nem érződik úgy, mint az animebéli következtetéseit majmolnák. De Watari csak egy jámbor öregúr, Misora Naomi pedig annyira pökhendi, ami már teljesen idegen a karaktertől. A keserűség a vőlegénye halála miatt az óvatosságában kellene megnyilvánuljon. Őszintén: ha rájött, hogy KłRA név és arc alapján öl, nem lenne okosabb megőrizni az inkognitóját, ahelyett, hogy bevallja, álnevet használ? A templom kézenfekvő megoldás a gyilkosodnak, nem?

Nem érdekel, milyen közfelfogás létezik Japánban az ún. "live-action" manga-átiratokkal kapcsolatban: egy filmnek nem elég utánoznia nyersanyagát. A sztori legnagyobb gyengéje pontosan az, aminek hajtania kellene: a logika, és ezt kicsit frusztrálónak találom. A társadalmi hatások, a lélek sötét oldalának boncolása kezdetleges formában, de jelen van benne, és emiatt korrekt szinten tudják elmesélni KłRA felbukkanásának történetét a mi világunkban. Félútig tehát megfelelt a céljának.

Beverly Hills-i zsaru

Eddie Murphy legjobb filmje. Egyszerűen itt adja magát el legjobban a nézőnek, itt a legtetszetősebb a figurája, itt a legjobbak a viccek és helyzetek, melyeket az írók rászabnak. Axel Foley ugyanúgy az unalom és a sznobság élő ellenmérgeként hat a világra, mint Ace Ventura, de tőle árnyalattal keményebb. És hozzá hasonlóan, Foley története is kapott egy picit gyengébb második részt, egy siralmas harmadikkal.

Az Axelhez hasonló, energikus rendőrtehetségeknek idővel mindig meggyűlik a baja részben a protokollal, részben főnökükkel. Üdítő módon ebbe a filmbe nem kevernek politikát, Foley főnöke egyenes és cicomautáló ember. Az antagonista Viktor Maitland cégelnök, tagja a felsőbb tízezernek, de pontos ismeretségi körét nem részletezik, szerencsére. Foley nyomozóként gyorsan és előítéletek nélkül tapogatózik, de az igazi tehetsége a hantázásban rejlik. Szinte bárminek be tudja magyarázni saját személyét az előkelő, gazdag polgári körökben, üzleteknél vagy vállalatoknál, szóval a modern élet minden területén. Ravasz és spontán dumával voltaképp ingyen hotelszobát foglaltat magának, az őt őrző rendőröket többször is látványosan palira veszi, drogdílerként és ellenőrként is egyaránt meggyőzően színészkedik. A hírhedt banángegen kívül pedig több örökzöld tréfával is megajándékoz minket.

Detroithoz képest Los Angeles merevebb körzeti szabályokkal rendelkezik, de az emberek akkor is emberek, az egyenruha pedig cselekvőképes, képzett fickókat takar - ellentétben mondjuk A pusztító "futuriszikus" hekusaival. A morcos Taggart, a béketűrő Rosewood és a végére Bogomil parancsnok is bizonyítja, hogy a szabályokat tényleg nem önmagukért szeretik: ha kell használnak fegyvert, öklöt vagy lódítást - akárcsak Foley. Jenny és Mikey nem különösebben fontosak, igazából csak kiváltóokok: Foley az egyik megölése miatt kerekedik fel Beverly Hills-be, hogy aztán a másikuk biztonságát is szem előtt tartsa. Maitland nyugodt, kétszínű gengszter. Kifejezetten azt a fajta bűnöző, akit rács mögött látna az ember - vagy még esetleg hullazsákban.

Foley szája és testbeszéde nemcsak a domináns humorforrás, de képes magával sodorni a többi szereplőt is, hogy humorosak legyenek. Nemcsak 1 embertől függ, hogy a film működjön, mint mondjuk az Ace Ventura 2. része, ami a címszereplő nélkül semmit sem érne. A nyomozás menete és az akciójelenetek nem különösebben bonyolultak, de segítenek fenntartani az érdeklődést, a történetet, ami mindezt a szórakoztató történését keretbe foglalja.
Magyarul kizárólag az első szinkronnal ajánlom, ahol még leplezetlenül káromkodtak, és helyenként apró kikevert hangokat is agglutináltak a beszédhez.

2011. május 29., vasárnap

Rövidzárlat 2.

2008_3_25_endcredit.jpg
A Rövidzárlat az a fajta film, aminek a mozivilág mai viszonyai között nem valószínű, hogy folytatást forgatnának. Sikere viszont indokolttá tette egy második rész munkálatait. Szerencsésnek tartom, hogy az 5-ös robot, immáron Johnny-5 történetét egy megalopoliszba helyezték át. A sokrétű emberek és veszélyhelyzetek még több tapasztalatszerzésre nyújt lehetőséget - nem beszélve a temérdek "in-put"-ról.

Határozott javulás az első részhez képest, hogy a visszatérő karakterek megtartották korábbi egyéniségüket, miközben nyomatékosabbak itt az előzményhez képest. Benjamin maszek eladóként próbál megélni, miután a kormány és a haderő a Saint-program kudarca után felmondtak neki. Az üzlet egy váratlan ajánlattal találja meg, amikor egy játékcég alkalmazottja, Sandy megrendelést ad le Ben játékrobotjaira. Hogy éppen az ő épületébe mászik be az egyetlen sikeresen megszökött játékrobot, erőltetett lenne, ha nem figyelne fel rá mindenki az épületben. Így viszont érthető, hogy megtalálja, és az utcán a tulajdonost is észreveszi.

Michael McKeant én remek színésznek tartom, aki szeret visszafogott, mégis eredeti filmekben szerepelni. Az általa játszott Fred és Ben minden téren különböznek: órák és játékrobotok, üzleti érzék, illetve mennyire kezelik lazán a morális kérdéseket. Fred lazább életfelfogása vezet oda, hogy elszólja magát a nagyvárosról, és később megpróbálja eladni Johnny-5-öt a hivatalos árán, ami Sandyék fizetségének több mint 200-szorosa. Johnny-val kapcsolatban említésre kerül, hogy a kormány hozta létre, a hadsereg elől megszökött, Stephanie és Newton pedig egy levélben Benre bízzák őt, hogy segíteni tudjon.

Az előző filmben az erőszakot a szökevényt üldöző sereg sztereotípiája szolgáltatta. Itt egy háromfős profi rablóbanda alagutat ás egy lebontandó épület alatt, amit Fred uzsorakölcsönnel megszerez Bennek a gyártáshoz. hogy az átellenben lévő bankból ellopjon egy csillagászati értékű drágakő-kollekciót, melyet a legszigorúbb biztonsági előírások mellett őriznek. Ezek kidolgozása abszolút meggyőző, és nincs telepumpálva CG-efektekkel. Egyébiránt: kíváncsi vagyok, hogyan szándékoztak a rablók az alagút elkészültével átjutni a lézerfalon, az ajtó vastag burkolatán és az aktatáska speciális zárral levédett borításán. Mindezt Johnny-5 oldja meg a számukra, holott nem is tudtak róla.

Akárcsak az előző filmben, a mechnikus lény most is felfedezi a világot. De ez most sokkal komplikáltabb közeg, és ő maga is nyughatatlanabb. Mozgalmas kalandokba keveredik, és meg is ütközik saját rászedhetőségén. De azok a hibák, amiket elkövet, nem mindig foghatók a tapasztalat hiányára, vagy a lelkesedésére, hiszen ez már a 2. filmje. Túlfűtött viselkedését meg sem próbálja a környezetéhez igazítani. A készítők ügyesen látják meg a párhuzamot Johnny-5 és Benjamin jellemében: Ben bevándorlóként szintén elég magányos, nem nagyon érti és képes tolerálni a városi életszemléletet.

Vannak olyan jelenetek, amiket iszonyú nehézkes kimagyarázni: a randi Sandyvel zavarba ejtő döcögéssel zajlik le, mind a lányt meghívó Ben, mind a súgással bajlódó Johnny részéről. Amikor Bent és Fredet a kínai étterem hűtőraktárába csukják, Ben telefonhullámokon át éri el Sandyt. A mai napig nem értem, hogyan volt képes egy hirtelen leadott, darabos dallamhalmazból:
  1. Rájönni, hogy ez valami felhívás/üzenet;
  2. Értelmezni a leadott hangok jelentését irányvonalakként;
  3. Pontosan betájolni a dallamok által jelzett helyszínt.
Ez a jelenet a szótári definíciója az erőltetettség szónak.


Oscar, a két álarcos rabló felbérelője sem különösebben nagy jellem. Kicsit a Disney-filmek felállására emlékeztet, hogy a rosszakarók az elején rombolnak, második alkalommal egy furcsa jövevény eltángálja őket, aztán közelebbről megismerve ugyanúgy lecsapnak a jövevényre is. A film erős drámai felhangot kap, miután Oscar társai egymás után teszik tönkre az 5-ös robot fontosabb szerkezeteit. Az "életre kelt robot" ötletét tovább részletezik azzal, hogy a testét akkumulátor-folyadék működteti. Ahogy Ben is szóvá teszi: ha elvérzik, meghal.
A szituációnak egyetlen súlyos hibája van: a kisrepülő. Elhiszem, hogy sietős lelépniük a szajréval. De hogy a robot további rombolásától elállnak, mert egy távirányítású játék az egyikük hátsójába csapódott, az finoman szólva nehézkes megoldás.

Miután Fred rábukkan a roncsoltan kószáló robotra, kontár műszaki tudásával, és Johnny töredékes útmutatásaival sikerül annyira feljavítania őt, hogy el tudja látni magát. Ez valamivel közelebb hozza Fred alakját a nézőhöz, és rámutat, mi a különbség a barátságos csaló és a megbízhatatlan pajtás között. Az üldözés során kiderül, hogy Johnny nemcsak azért akarja elkapni Oscarékat, mert "nagyon dühös". Tartalék-energián van, és csak percei vannak hátra. Nagyon jó időzítőérzéke lehet, mivel éppen elég nagy körívet leírva, éppen akkor sikerül elkapnia Oscart, amikor a csónak közvetlenül Johnny orra előtt tart. Végül Benjaminnak - szintén spontán megoldásként - sikerül energiával feltölteni. De mi a helyzet a vérével? Gépről van szó, tehát nem sűrűsödhet újra össze, hogy majd a seb behegedjen. Vagy Frednek sikerült elzárni a szivárgás, és Benék egy javítás előtti helyszínen találták meg Johnny vérnyomát?

Érdekes elgondolkodni rajta, hogy vajon egy robot ténylegesen is kaphat-e állampolgárságot. Ezt az ötletet még ebben a filmben láttam a legnormálisabban prezentálni. Logikus végkifejlet a téma alapján, csak igazán közbeiktathattak volna valami közbülső frázist a döntéshozatalról, hogy hihetőbb legyen az eskütétel. 
A főcímdal a top-100 közé sorolandó, pozitivista és ünnepélyes hangzású.



A véletlen megoldások és forgatókönyv-béli hiányosságok mellett azt tudnám felhozni a film ellen, hogy protagonistája állandóan túljátssza magát, mint Jack Nicholson a Batmanben. De ezeken túlmenően szórakoztató, egész okos ötlettel és szellemes pillanatai is akadnak.

Rövidzárlat

Kissé szokatlan, tudományos fantasztikus elemekkel is operáló komédia. A protagonista egy robot, aki egy merő villámcsapástól válik élő szereplővé, menekülése pedig minden humor mellett is kicsit részvétkeltő. Ahogy felfedezi a világot, az sok szempontból egy gyermek felfedezőútjára emlékeztet, és a végére már eljut oda, hogy kijátssza az őt elpusztítani törekvő embercsoportot.

A Saint-féle 5-ös Robot azon prototípusok egyike, akiket a milíciának terveztek vadonatúj mobil rombolóeszközöknek. Mivel a projekt nemzetbiztonsági kérdéskörbe tartozik, a szökevény 5-ös robotot kiemelt prioritással kezdik keresni. Vígjátékokban is jól ismert fordulatnak számít, hogy a célszemélyt egy egyszerű kisvárosi polgár fogadja be. 
Stephanie nagyon szimpla észjárású karakter: először földönkívülinek nézi az 5-ös robotot, aztán folyamatosan kínlódik a lény információéhsége miatt. Stephanie alighanem érzi, hogy a gép gondolkodása fejlődik valamerre, de ha így is van, mindössze egy jelenetben derül ki világosan: miután az 5-ös robot letiporta a kertben a békát, összeköti "szétszerelés" és "halál" fogalmait. 

Steve Guttenberg és Steven Fisher lelkesen játszanak ugyan, bár szerepeik kissé alulírtak. Newton a jó célért dolgozó tudós, Benjamin pedig a kedvesen flúgos szakember, aki erős indiai akcentussal beszél. Stephanie és Newton nem értem, mitől jöttek össze. G.W. Bailey pedig változtatás nélkül a Rendőrakadémia Harris hadnagyát alakítja parancsnokként. A hajsza közben Stephanie közvetítővé válik Newton és 5-ös között, ahogy Newton lassan kitapasztalja, hogy a meghibásodás valahogy képessé tette teremtményét a belülrő kontrollált, kreatív gondolkodásra.

Az egyik fő problémám a Saint gyártósor termékeivel, hogy bár lézerük pusztítóereje tényleg látványos, a problémamegoldó képességük éles bevetésben elégtelennek bizonyul. Folyamatosan mellélőnek, mintha célzóberendezésük még nem lenne aktviálva, és 5-ös robot kővel meg iszappal fegyverzi le őket. Időnként nem tudom eldönteni, hogy ezt most izgalmasnak vagy viccesnek szánták a film technikusai. Amikor a végén 5-ös robot egy replikánst épít alkatrészekből, és azt robbantják fel, egy ősrégi taktikát használ fel: ha elhiteted ellenségeddel, hogy győzött, már nyert ügyed van. Legjobb ötlet a Rövidzárlatban.

Mivel vígjátékról van szó, döntően a humorfaktor és a változatosság határozzák meg, mennyire élvezhető az adott produkció. Nos, leköti az ember figyelmét, de csak nehézkesen: vannak benne kimondottan humoros részek. Ember és robot, közjáték és konfliktus nem jobbak az átlagtól, de a vidám felhang és a kötelező dráma a végén megtalálható benne. Kiskaliberű történet, nem nyújt többet, mint akciófilmek közül a Kommandó, viszont majdnem annyi érzelem van benne, mint a második Oroszlánkirályban. Azért hozom föl ezt a két példát, mert ezek korábbi pontozása közé érzem sorolandónak a filmet.

Ace Ventura 2. - Mikor a természet hív

Hollywoodban mindenki tudja Jim Carreyről, hogy sohasem vállal második részeket - ezért aztán gyakorlatilag az összes filmjének sequel-jai teljes minőségbeli visszaeséshez vezettek. Ace Ventura 2. - Hív a természet volt az egyetlen kivétel, és alighanem ez a legéletszeretőbb figura is, aki Carreyt valaha is eljátszott.

Amit a kritikusok leginkább kifogásoltak a filmen, hogy a főszereplőn és majomsegédjén kívül semmi nem köti a filmet az előzményhez. Melissa vagy a rendőrismerősök nem léteznek itt, de maradandót nem is nyújtottak az előző filmben: a főszereplő nélkül nem tudtak volna mit kezdeni a sztorival. Tipikusan az az eset, mikor a hangsúly nem a kontinuitáson van, hanem hogy a címszereplő köré szőtt univerzum friss poénkészlettel tudjon kikapcsolódást nyújtani a nézőknek.

A kiégett, csalódott detektív alakját jobban nem is lehetne kifigurázni, mint mikor látjuk Venturát a buddhista templomban. Ace mentora kedves öreg, aki - a többi szerzetessel szemben - anélkül is megnevetteti az embert, hogy szó szerint kivetkőzne magából.
A film humora változatlan kreativitással tudja váltogatni a különböző fajta poénokat: a templomi karika, a wachutu-párbaj, a strucc járműként használata, a fenék és a Tarzan-hang kombinálása etc. Ventura nemcsak rajong az állatokért, de nyilvánosan kiáll azok jogaiért: az előző részben Aguado-t az általa megölt csótány elé kényszerítette, hogy bocsánatot kérjen a rovarhullától. Ennek a párja, mikor a követési banketten képes egy embert bőrként a vállára venni és mutogatni. Szemléltető példa környezetvédelmi felhívásnak.


A helyzetkomikumok némelyike nagyon gügyének érződött: Ace túljátssza mikor dárdák állnak a lábába, a rinocérosz-robot felforrósodása pedig még Ace Ventura standardjai közt is értelmetlen volt. Kitől, honnan és milyen pénzből kerítette elő ezt az álcázott szerkezetet? Humoros mozzanat dettó, de annak tükrében, hogy a denevérürülék bizonyul a rejtély kulcsának, ez már visszataszító.

A nyomozás menete eléggé ráérősen van végigvezetve, részben talán mert nagy kiterjedésű vadoni tájon szóródik el az ember figyelme. Sokkalta nehezebb egy apró árulkodó jelet megtalálni, mint mondjuk Hópihe medencéjénél.
És a mellékszereplők se sokkal érdekesebbek, mint a prequel-nál Emilio, Dan Marino vagy Melissa. A jámbor Fulton Greenwall az egyetlen, aki Ace mellett még élesen megkülönböztethető mint karakter. A többiek viszont határozottan mereven alakítanak, mégha alulírt szerepekkel is kell dolgozniuk. Ha több sokrétű egyéniség dolgozik össze egy múviban, akkor a komikum is jobban tud érvényesülni. A film lezárása, mikor Ace-t üldözőbe veszik.

Teljesen megértem Jim Carrey álláspontját, hogy önutánzásnak érzi egyazon karaktert 2 produkcióban alakítani. Minden szerepében valami újat, a kihívást keresi, és idővel túl is lépett a vígjáték kategórián. Az Álomgyár rendezőinek talán 10%-a tudja helyesen felméri, milyen tényezők vittek sikerre egy alapfilmet, és készítenek szinttartó következő részt.

2011. május 28., szombat

A pénznyelő

Ezt a képet azt hiszem bárki felismeri. A pénznyelő a kedvenc komédiafilmem Tom Hanks főszereplésével. Már karrierje kezdetén megmutatkozott sokoldalúsága; ekkortájt még főként vígjátékokban szerepelt.

Olyan témát járunk itt körbe, amiről manapság ritkán tudunk őszinte derűvel beszélni: a lakásvásárlásból adódó pénzügyi és egyéb problémák. Walter Fieldingen keresztül tapasztalhatjuk meg, mennyi valószerűtlen csapás adódhat egyetlen nagyház fenntartásából. Nagyon jó humorral operál a film, poénkészletének háromnegyede garancia az unott hangulat elűzésére. Ami még fontos pozitív vonása: egyszerű, de kedvelhető figurákkal megy végig a cselekményen anélkül, hogy komorrá vagy szentimentálissá válna Walter és Anna viszonya.

A vásárlás körülményei gyanúsan kedvezőek: épp kilakoltatásuk idején találnak rá egy többmilliót érő villára, ami látszólag teljesen rendben van, mégis csak száz rongyot kell hozzá összeszedni. Nem mintha Walter jómódú polgár lenne, de miután létrejön az adásvétel, már nincs visszaút. Egy lépcsőfokkal indul, majd az ajtó és a lépcső után kiterjed az egész lakófelületre. Ironikus módon még a javító munkálatok is tovább szövik a groteszk láncreakciót. Kicsit olyan érzés látni az egymásból következő gegeket, mint a Superman 3. nyitójelenete: egy hosszú, sokrétű dominósor.
Személyes kedvencem a vezeték-pulyka-kád nagyjelenet, és a végén az a mély lelki rétegekből felszínre törő nevetés. A mozis komédiatörténelem része.

Mikor Walter és Anna azt hiszik, hogy a nő félrelépést követett el, érezhető, hogy nem idétlenkedik el a jelenetet: vitájuk után Anna sírva fakad, láthatóan nem érti, mi történt. Max nem siet tisztázni az ügyet, azonban mire a ház elkészül, már semmi neheztelés nem marad a jegyespár között, s így - enyhén szólva - nem nehéz kibékülniük.

Könnyed vígjáték, de roppant szórakoztató, sok ötletes szóbeli és látványbeli viccel.

Superman II. - A Richard Donner-féle vágat

A Warner képregényfilmjei közül alighanem Superman volt, aki a legtöbb/legsúlyosabb téves döntéseket elszenvedte. 1987-re a sci-fi-eposzból egy szellemileg halott reklámmatiné lett, ami a 78-as projekt mindegyik résztvevőjére szégyent hozott. 
A stúdió számtalan, több-kevésbé ostoba ötlet felvetése után 2005-ben úgy döntött, rehabilitálja Richard Donner munkásságát a franchise-ban. Lehetővé tették neki, hogy elkészítse saját verzióját a Superman 2.-re. Szerencsés módon Donnernek elegendő jelenetet sikerült leforgatnia, mielőtt a stúdió leváltotta volna őt Richard Lesterrel, így a mostani verzióba csak 20%-nyi képanyag került be Lester munkájából, kényszerűségből.

El kell ismernem, hogy ez a verzió valóban komolyabb és drámailag összeszedettebb, mint amit a Warner és Lester 1980-ban mutattak be. 1-2 nap telt el Lex Luthor "grandiózus tervének" kudarca óta: Lois - bár erre én már az első filmben sort kerítettem volna - rájön, hogy Clark és Superman nem létezik, hogy 2 külön személy legyen! Kent álcája ugyan eleve gyönge, de ennek tükrében már valamicskét hihetőbb: a Superman ruha szokatlansága eltereli a figyelmet az arc pontos vonásairól. Piszok erőltetett felfogás, de Lois felismerése törleszt belőle valamit. Mivel határozott nő, kiveti magát a szerkesztőség ablakán, Clarknak pedig szuperlélegzet és lézerszem együttes használatával sikerül megmentenie. Örültem volna neki, ha nem az utcán ácsorog, miközben ezt végrehajtja, de Donner eleve nem sokra tartja a tömeget ezekben a filmekben.

Lois Lane alakja az összes eddigi interpretáció közül itt a legokosabb: a vízesésnél nem ismétli meg mutatványát, ehelyett lakásán egy pisztollyal rálő Clarkra. A sorai megtévesztőek: "Hibát követtem el, amikor a saját életemet tettem kockára a tiéd helyett." "A te életedet teszem fel rá, hogy te vagy Superman." A jelenet csavarja, hogy Kent azt hiszi, kénytelen felfedni magát: miután bevallja az igazat, Lois is bevallja - hogy a csőben vaktöltény volt.

A kriptoni öregek és Lara cseppet sem hiányoztak: Clark vér szerinti anyját itt mindig is egy dogmatikus némbernek tartottam. Mielőtt Kal-El belépne a molekuláris kamrába, komoly, de visszafogott vitát folytat Jor-El-lel. Bár érveket hoznak fel álláspontjaik mellett - aminek Lois is a tanúja -, indulat és feszültség is érezhető benne. Egyes mondatoknál a fiú úgy érzi, mintha csak egy süket számítógép-programhoz beszélne. "Így hálálod meg az ő nagyrabecsülésüket?" Kimondottan tetszik, hogy mindkettejük álláspontjával azonosulni lehet.

Donner verziójában valahogy érthetőbbnek hat Clark döntése. Nem pusztán azért teszi, amit tesz, mert "egy földi nővel akar együtt élni", ahogy Lara mondaná. Jor-El rámutat, hogy akkor Clarknak olyan mértékben kéne egy személyre fókuszálnia életében, ami mellett nem tudna bármikor a lakosságra vigyázni Supermanként. Mondjon le önként Loisról, mielőtt a nő belefáradna, hogy kövesse őt ezen a meghittség nélküli úton, illetve mielőtt Supermant meggyűlölné Metropolis a sok lekésett mentőakciója miatt. Nem ártott volna kicsit jobban részletezni ezt a szálat, de ott van, része a dramaturgiának. Clark belemegy az apja kínálta vészmegoldásba, hisz Superman kreációja nélkül Kal-El nem használhatja nyíltan a hatalmát.  

Donner csak a kriptoniak klasszikus képességeit hagyta meg: nincsenek telekinézis, S-köpenylöveg, alakmások és nem látunk albínó verziót a Mount Rushmoore-ra - utóbbit bőven elég volt a Rich Richben látni. Horrorisztikus, hogy Zod a Fehér Házban kikap egy gépfegyvert az egyik katonától, és azzal halomra öl másokat. Mulattatja az eszköz és a hatása a helyiekre. Lex Luthorról változatlanul azt vallom, hogy itt legfeljebb komédiás vagy tanácsadó lehetne, hisz ha Jor-El fia meghal, semmi haszna többé Zod számára.
Az egyetlen Zoddal kapcsolatos adalék, ami nem hiányzott, az Superman nekihajítása a Szabadság-szobor fáklyájának. Nem hihetem, hogy akár Gothamben, akár Metropoliszban kiöntenének dísznek egy második Szabadság-szobrot.

Ahogy Clark visszatalál az erődbe, még megtörtebbnek látszik, mint Lesternél. Szavai és viselkedése nem az elkényeztetett kölyök hányattatottságát mutatják, hanem a reményvesztettséget, a bűnbánatot: apám, beismerem, önző voltam, kérlek segíts, hogy segíthessek a világon. Nem tudom, Donner eredetileg milyen mértékben akarta részletezni Ursáék pusztításait, de így is látni lehet: az emberiség nincs biztonságban egy olyan hadúr mellett, mint Zod. Ez pedig különösen tragikusnak láttatja Clark sorsát. Superman figurájának nem joga, hanem reális esélye nincs arra, hogy magánemberként boldog legyen. A nézők pedig eldönthetik magukban, hogy a film sugallta észjárással egyetértenek-e vagy sem.

A zöld kristály itt nem újra Supermanné teszi Clarkot, mint az eredeti első és második részekben. Ehelyett előhívja azt a programot, melyben Jor-El legteljesebb, életnagyságú inkarnációja megjelenik Clark előtt. A próféciáról nem igazán tudtam, hogy konkrétan az ő családjukra vonatkozó jövendölés, vagy valamiféle hagyomány a kriptoni klánoknál. De még mindig komolyabban vehető itt, mint a Star Wars előzménytrilógiában. "A fiú az apává válik, és az apa a fiúvá". Jor-El arra célozhat ezzel: már mindent megtanított a fiának, ideje hát, hogy a kristályokban tárolt fizikai valója is a fiába költözzön. Ergo: Clark nem a saját erőpotenciálját kapja vissza, hanem az apjáét. Ez sincs részletezve, de a film saját szabályrendszerét teljesen kiegészíti.

Eredetileg az első rész azzal ért volna véget, hogy Superman Lex rakétáival véletlenül szétrobbantja a fantomzóna azon celláját, melyben Zod, Ursa és Non raboskodott. A cella alighanem Kal-El űrhajójával együtt érkezhetett a Naprendszerbe, legalábbis a film képsorai alapján ez történt. Vagyis a Föld visszaforgatása a 2. rész végére volt szánva - megjegyzem: valamivel érdekesebb képsorokban látjuk a folyamat hatását. Donnernek régen nem volt lehetősége ezt a mozzanatot kidolgoznia, ezért nem teljesen világos, miért és milyen ötlettől vezérelve teszi ezt meg Superman. Ha valaki az eredeti 4 órás eposzt akarja látni, ajánlatos a rakéták felrobbanásakor leállítani az első részt, és onnantól hozzánézni a 2. rész donneri változatát.
De a kétszeres idő-visszapörgetéssel is lehet annyi értelme, hogy Clark először indulatból, Jor-El kódexe ellen tette, Loisért. Csavarként még hatásos is lehet, hogy másodszor már tudatosan használja ezt a véletlenül felfedezett képességét, Loisért és az emberiségért is. Az első rész legnagyobb hibája itt a konfliktus megoldókulcsává válik.

Az is eléggé szemet szúr, hogy ezek után Lois persze nem tudja, hogy Clark Superman, de idővel rá kellene jönnie. Tágabb értelemben pedig a lakosságnak is. Nem állítom, hogy ez nem hihető hetekig vagy akár hónapokig, de nagyon sztereotip látásmódot árul el az átlagpolgárokról - vagy Lex Luthorról.

Egy görög színdarabhoz hasonló apa-fia-történet rajzolódik ki a két filmből, ami komoly tanulságokat hordoz magában. Meglehetősen elnagyolt, és helyenként a film logikájába is bele lehet kötni (pl. hogy emlékezhetnek Clarkra a vendéglőben, ha visszaforgatta az időt). De minden más téren működőképes, saját motívumrendszere pedig szinte tökéletes elrendezésű. Ugyanazzal az értékkel látom el, mint a legelső donneri Supermant.

A pusztító

Image

Arnold Schwarzenegger és Silvester Stallone színészi pályájában közös, hogy mindketten főként a brutális, küzdelemcentrikus alkotásokban vannak elemükben. Mindketten számottevő elsőosztályú és gyengén sikerült filmeket tudhatnak maguk mögött. És idős korukra a színészet mellett már más szakmában is nevet szereztek maguknak.

Senki nem vár sokat egy olyan filmtől, mint A pusztító. Legyenek benne melldöngető egysorosok és visszafogatlan akció. A többi pedig igazán mellékes. A Kommandó is e formulát követte, és bár nem tartom igényes munkának, máig élvezem a filmet, akárhányszor megtekintem. A pusztító viszont nem ez a szint: ha nincs benne akció, nem nyújt semmit. A sci-fi jövőkép értelemszegény, a különleges technikai eszközök szánnivaló ötletek, és a fontosabb szereplőnek teljesen életképtelen felfogása van az életről. Amit pedig hibernációnak állítanak be, az ténylegesen fagyhalál. Nem a tudományos ismereteket hiányolom az eszközökből, hanem a minimális józanságot.

A Kommandó példájánál maradva: abban a filmben szórakoztató volt a veterán élő szikla és a lelkes segédcsaj közjátéka, párbeszédei. Ott az akciójelenetek - minden hatásvadászatuk mellett is - jól megkülönböztethetőek és időnként még érdekesek is tudtak lenni, bárminemű logika és ráció híján is. A pusztítóban a lövöldözések, testharcok, üvegek betörése és berendezések betörése gyakran kiváltóok nélkül történnek:
  • Phoenix agyonrúgva sem bír egy üveggel, de egy járókelőt nekihajítva már eltörik;  
  • Egy lézerágyút megcsapva a kék plazmapenge rögtön villámszórássá válik;
  • Lenina legelső közelharcában túl nagy profizmussal használja a kung-fut. A film szerint korábban sosem volt esélye kipróbálni magát, és ebben a világban még a trágárkodást is azonnal büntetik akár a WC-n vagy az utcán.


Legfatálisabb visszásság a filmben a steril jövőkép-ábrázolás. Nem arról van szó, hogy klisé, vagy hogy mennyi lehet belőle a valóság. Az áramvonalas autók és motorok külleme még tetszetős is. De a törvényrendszer és a közállapotok... teljesen nevetségesek. A rendőrség legnagyobb problémája a graffiti. A személyi állomány észjárása (ha nem XX. századi születésűek) egy 3 éves kisgyerek értelmi színvonalán megrekedt. A súlyos testi sértést és a gyilkosságot úgy élik meg, mintha a középkorban valaki egy első világháborús repülőt látna. Leninán kívül még a nyomozáshoz se értenek.
Lehetetlenül túlsarkított az egész társadalomkép: vannak a felszínen élő agymosott papíremberkék, és vannak a gondolkodni ugyanúgy nem képes rongyosok. Még Phoenix beszólásai sem nevezhetőek viccesnek, keménykedése sem több, mint olcsó vandalizmus és verekedés. A trágárság üdítően hathat egy ilyen világban, de nem kellene így túljátszani.

Van egy mellékszál John Spartan családi életének emlékeiről, a Phoenix tudatába táplált gyilkos parancsról. Dr. Kokto kódolta a fejébe, a város készülékeit működtető kódok listájával együtt. Ennek kinyomozása lenne elvileg a cselekmény mozgatórugója. Elvileg.
Phoenix és Spartan az egyedüli szereplők, akiknek érdemes megjegyezni a nevét. Csak nekik van annyi realitásérzéke, hogy bármi hasznuk legyen. És a büntetéseknek sincs sose számottevő hatása néhány géphangon, büntetőcetlin, és legfeljebb néhány totál inkompetens rendőr jövetelén kívül, akik közül - és ezt egy ottani rendőr teszi szóvá - nem képezték ki a tiszteket erőszakra. Ezek után nem meglepő, hogy a végén semmi konkrét jelét nem látjuk, hogy változást okozott volna a létesítmény elpusztítása. A "vadember" Spartan és Lenina egyszerűen lelépnek az újfent zsörtölődő parancsnok elől.



Külön bekezdést kell írnom a film ún. szexjelenetéről. Lenina idegesítő beszédstílusa alapból fejfájdító valahányszor hallanunk kell. Használati tárgyak közül már a WC forradalmasított kiadása merő agyrém volt. De a fejgép, ami, idézem: "olyan Alfa-hullámokat generál, amik átviszik a szexuális energiákat", miközben csak egy színes, elmosódott képet látunk... ez a mélypont. És egyszerűen imádom, ahogyan a téma veszekedésbe torkollik John Spartan és Lenina hadnagy között.
"Én a kefélésre gondoltam! Kettyintésre!"
"Úgy érti; testnedvekkel?!" 

Ha már száraz akciófilmet nézek, akkoris elvárnám, hogy a jelenetekben legyen tempó, jópofa szereplők és ütőerő. Ehhez képest láttam egy életunt és egy dilis alakot verekedni és fars vicceket elsütni, egy olyan világban, amit még egy óvodáscsapat is meg tudott volna ilyenre tervezni. És azok az óvodások nyilván gusztustalannak tartják a csókot, mert ebben a modern világban tiltott a testi érintkezés, és laborokban állítják elő az elkövetkező nemzedékeket.



2011. május 27., péntek

Power Rangers - A mozifilm

Az "Alakváltó Erő-Őrök" azon amerikai TV-show-k egyike, amik kizárólag a stílusból, plusz a szereplők nézői popularitásából tartotta fenn nézettségét. Minden téren a szándékos, sértően túlfokozott gyerekesség jellemezte. A belőle készült mozifilmmel - és annak sequel-jával - ugyanez a helyzet, egy fontos eltéréssel: itt a sorozat első évadjának maréknyi pozitívumát sem sikerült megtartani. Adva van egy sztori, amely hajszálra ugyanoda lyukad ki, ahonnét indult; egy antagonista, akit mintha saját céljai nem érdekelnének; egy nevetséges motívumrendszer; és 6 ranger, akik ugyanaz a karakter meghatszorozva.

Az írók a fél csapat személyi állományát megváltoztatták: Rooky, Adam és Aisha sehol nincs Jason, Zack és Triny karakteréhez képest. Három társukon se látszik különbözőség. Még a Mortal Kombat folytatása, sőt a sorozat első évadja is képes volt különböző stílusjegyekkel felruházni hőseit: Kimberley a gimnasztika, Zack a hip-hop, Jason és Tommy a kung-fu űzője volt. A moziváltozat egyetlen fontos dolgot árul el a Power Rangerekről: Tommy nélkül a csapat képtelen az orientált cselekvésre.

Ennek a produkciónak van egy rokon vonása a Knight Rider 2000 c. filmmel: erőteljesen támaszkodik az eredeti TV-sorozat népszerűségére, de sokkal jellegtelenebb attól. Az ötletek hiányát időhúzással próbálja elkendőzni: egy nyitófelirat rögzíti, mi a "Power Rangers" alaptémája; 10 perc ejtőernyőzést mutatnak csak azért, hogy a fiatalok atletikusságát hangsúlyozzák. A ranger-ek a legtöbb helyszínen nem csinálnak mást, mint járkálnak, harcolnak és beszélnek információtartalom nélkül - pontosan ahogy a Mortal Kombat Annihilation főszereplői. Mellesleg: Shao Khan és Ivan Ooze karaktere számomra gyanúsan sok hasonlóságot mutat.
Van egy nehezen megfogható mellékszál a "Nagy Erő" felfedezéséről. Definiálni vagy körülírni nem lehet: alighanem a puszta hit erejéről lehet szó. A Phaedos bolygón pedig úgy tesznek szert a Zordontól független új hatalmukra, hogy tényleges aktus, tudás vagy változás jele nincs.

Elvileg Dulcia, a phaedoszi őramazon szavai nyújtják a minimális útmutatást, hogyan működik a ráció nélküli hit, a "Nagy Erő": a ranger-ek megtalálják a lelki kapcsot "lélekállataikhoz", és közös, koncentrált hittel ez magától életet lehet a zordokba, amik maguk is állatok mechanikus képmásai. Igencsak elnagyolt összefüggés ez, és a környezet - vagy a film - bármelyik elemét nézve képtelenség hitelt adni neki. A lélekállat-magyarázat erősen emlékeztet a "belső vadállat"-tézisre, amit Liu Kang tanult Éjfarkastól: merő kifogás, hogy indokolva legyen egy nagyméretű, állatszerű jelenség behozatala a filmbe. 
Adam "lélekállata" például a béka? És az a képessége, hogy csók hatására hercegi erényeket kap???



Ivan Ooze (="Trutymó Iván") egy 6000 éves rabságból kitört szörny, aki ehhez mérten bomlott elmével dolgozza ki terveit. Képes Zordonhoz teleportálni és lassú halálra ítélni, de ugyanezt lusta megtenni a teljesen hatalom nélküli Power Ranger-ökkel. Képességei állandóan mások. Tengu-héjái még gyatrábbak, mint Rita ólomkatonái. Kitermelt és eladott több hektárnyi Ooze-terméket, amivel akaratbénulttá teszi a városrész felnőttállományát, majd egyszerűen rájukun. Nagyon bízhat benne, hogy az univerzum többi népét is leigázza, ha csak a gépkatonák építtetésére szánta őket.

Külsőre a film kopár és városi helyszínek között zajlik, végül pedig egy városi ütközetben csúcsosodik ki. A sorozatban a város sosem szenvedett károkat vagy halálos áldozatokat, bármennyi épületet is "rongáltak meg" a harcoló felek. Itt már ugyan látszik, hogy a rombolásnak nyoma van, de az összes fémlény kinézete üveges. És akárcsak a 6 főszereplő, úgy zordjaikon se látszik, hogy megfogható egyéni jellegük volna. A CGI-efekt hozzáadása tehát nem segített az új zordok külsejének. Maga a küzdelem nagyon vagdalkozó, ahogyan pedig lezárul a Föld légkörén kívül, az egyszerűen... agyatlan.

Zordon feltámadása elvileg azt jelképezi: ha több spirituálisan fejlett ember a "Nagy Erő"-t egyetlen képre, történésre fókuszálja, az megvalósul. Mivel személy szerint sokat olvastam ezoterikus témakörű könyveket, nem tartom kizártnak, hogy ez parajelenségként létezik. De senkinek nem ajánlom, hogy ezt a kérdéskört a Power Rangers - The Movie alapján akarja megvitatni. Egy teljesen hiteltelen, összedobált szeméthalmaz.

Knight Rider 2000

Mint az eredeti 82-es TV-show rajongójának, hatalmas csalódást okozott nekem a film. Már a trailere alapján világos volt, hogy nem valódi mozis átiratról van szó; egyszerűen gyártottak egy másfél óra hosszú epilógust a nézettség kiaknázására, miután a sorozatnak végül nem indítottak 5. évadot.

Az alternatív 2000-es jövő, melyben a rendőrség már nem ólomgolyóval ellátott fegyvereket használ, a bűnözők pedig hibernációs alvást kapnak büntetésből. Ez az elképzelés még úgy is értelmetlen, ha van kisebbségben hagyott ellentábor. A büntetés-végrehajtás lényege, hogy az emberek életéből vesznek el bűntettükkel arányos időszakot.
A mélyalvás ezzel szemben gyakorlatilag konzerválja őket, és ha felébrednek, kezdik előlről az egészet, és újra elítélésük nehezebb lehet a szemtanúk kiöregedésével. Egy ilyen rendszer legfeljebb 5-10 évig lehetne érvényben, és nemcsak a bűnözési ráta megnöveléséhez vezetne, de a nép ópiumként kapna rá a lehetőségre, hogy lefagyasztassák magukat és lássák a jövőt. Olyanná válna, mint a szesztilalom a világválság idején.

A történet Watts, a pszichopata ex-zsaru és cinkosai összeesküvésével nem különösebben bonyolult. Idomul a történethez, de semmivel nem emeli annak hitelét. Mikor Watts fejbe lövi Shawnt McCormickot, aki becsületes zsaru volt, azt egy rendkívüli műtéttel mégis megmentik. Nem nehéz átlátni, mit gondoltak a készítők: kreálni kell Michael Knight mellé egy hozzá hasonló körülményekkel bíró lányt. Fontos, hogy lelkileg erősebb és kompetensebb legyen a nyomozói életmódban, mint a sorozatbeli Stephanie Mason, aki inkább olyan hercegnő-figura volt. És hogy biztosan illő legyen Michaelhoz, K.I.T.T. egyik chipjét implantálják a fejébe.

A gond mindezzel, hogy Shawn és Michael között írmagjában sincs semmi érzelem, Shawn kimért személyiségzavara a chip miatt iszonyú hamis komédia. Legjobb pillanata, amikor a végén le akarja lőni Watts-ot, és odaveti Michael-nek, hogy nagyapák és nagymamák lesznek, mire ez az alak valódi büntetés nélkül kelhet ki újra a fagyasztókamrából. Bár Michael-nak nincs használható érve, igazat ad neki azzal, hogy rákényszerül megölni Watts-ot.

Semmi nem maradt a Knight Rider atmoszférájából és stílusából: K.I.T.T. egy fakó üveges beszédmodulátor lett, akit egy tragacsban tudnak tárolni. Michael ápolatlan horgász, akin semmi nem látszik Knight eszméiből és ösztöneiből, nyomozóként pedig nem jobb bármelyik átlagrendőrnél. A sorozat főszereplőinek fele - Bonnie, RC és April - említésre se kerül, másik fele pedig küszködve próbál emlékeztetni régi énjére. Devon karaktere változtatás nélküli másolata régi énjének, de érvei csak a régi emlékek erőltetett, oktondi felhánytorgatása.
Az iroda, "Knight Négyezer" külleme, képességei és műszerfala csak ritkán tud valóban érdekes lenni. A vízen úszó K.I.F.T. tetszetős volt, révén, hogy a sorozatban K.I.T.T.-nek még ejtőernyője is volt, de vízi közeggel nem tudott mit kezdeni.

Steril és életképtelen formátumok sorakoznak végig a sorozat kinézetén. Maddock mint Devon partnere egy arrogáns, menthetetlenül fantáziaszegény "ürge". Nem értem, Devon mit gondolt, amikor bevette maga mellé az Alapítvány igazgatótanácsába, vagy miért nem rúgja ki, miután megtudja, hogy K.I.T.T.-et tisztességes indok nélkül szedette szét darabokra.




A többi emberszereplőnek még megfogható egyénisége sincs. Az új kocsi divatos küllemű, de rossz továbbgondolása K.I.T.T. régi külsejének. Az nem csak modernsége és rengeteg extrafunkciója miatt számított stílusosnak. Mint azt Devon is szóvá tette Maddocknak: egyénisége és humánuma volt. K.I.T.T. képességei szervesen kapcsolódtak a Knight Rider alapszimbolikájához: a bátor lovag, a hű hátas, a becsület, a segéd, a karbantartó és a királyszerű, bölcs munkaadó, valamint egy régi veterán lovag emléke. Egyszerűen hangzik, de működött és célszerű ábrázolás volt. 

A hibernáció közbiztonsági privilegizálása, valamint a társadalommal való kommunikáció hiánya érdektelenné teszi a nézőt, hogy nyomon kövesse az emberek sorsát. A technika túlnő az egyénen, és ezen az olyan személyes tragédiák sem segítenek, mint Devon injekciós meggyilkolása, Michael meghasonlása vagy Shawn közönyös beszéde. A végén Maddock intő szavaira egy tisztviselőnő válaszol: "A világ mindig változik, Mr. Maddock. És nem mindig a jó irányba."


Őszintén: ha ez a való életben ez a technokrata hozzáállás lenne mérvadó, nem sok időbe telne, mire a rendszer túlkapásai nyílt tömeglázadásokhoz vezetnek, és a jogrendszer ellentmondásai elmélyítik a korrupciót. Szóval nem az eszmei célszerűség, hanem a minimális realitásérzék hiányzik a filmből, és az akciókon kívül semmi nem tudja megragadni az ember figyelmét benne. Unalmas árnyéka a szériának, és minden műsor, amit utána a Knight Rider névvel illettek, újabb szög lett a franchise koporsójába.

2011. május 26., csütörtök

Monte Cristo grófja (2002)

 
A Dumas-írások moziadaptációi általában jól találták meg a dráma, intrikák és a direkt cselekvés határát. Nem számít, hogy az egyes verziókban mennyi saját ötletet adnak hozzá, vagy mennyire maradnak hűek a forrásanyaghoz: majdnem mindegyik esetben a forgatókönyv alá tudták rendelni a feszültséget, a szereplők érzelmi reakcióit. Ez nagyon fontos, hogy ne csak az irodalomtörténeti érdeklődésű emberek tudják élvezni a sztorit, és a világot, amit bemutat.

2002-ben készült az első Monte Cristo grófja, amely közismert adatokban tért el a könyvtől: 14 helyett 13 év rabság, Caderousse és Haydée nem léteznek, Danglars nem bankár, Fernand Mondego nem lesz öngyilkos és a többi. Viszont sikerül kiválogatnia a legfontosabb események láncolatát. Nem felmondja a kötelező tananyagot, hanem igyekszik újrateremteni a forrásanyagot, lényeges attribútumai megtartásával. Hogy ezt sikerrel teszi vagy sem, az attól függ, a film melyik aspektusát nézzük. És sajnos a legtöbb szempont szerint félkész maradt.

A történetet regénybeli alakjához képest alaposan megcsapolták. Kizárólag Edmond Dantes szabadulása és bosszúja leghasznosabb állomásai és szereplői láthatóak.  Edmond esete itt Maximusra emlékeztet a Gladiátorból: miután fő célpontja közelébe kerül, az először nem ismeri fel, de aztán páni félelem és harag lesz úrrá rajta, hogy még él. A végén a protagonista párbajt vív az antagonistával, de győzelme után sem válik gonosszá vagy morálisan elesetté. Mondego-t viszont nem gyötrik olyan komplexusok, mint Commodust. 


Anno a Zorró álarcánál azt írtam, hogy a legjobb film, melyben közismert karaktert láttam vívni és vívni tanulni. A Monte Cristo grófjában nagyon hangsúlyos, hogy mennyire fejletlen Edmond tudása: nem tud írni, olvasni, szókincse szerény és nem ért a közelharchoz. A kardvívás mindössze sportként szerepel, nincs mögötte ideológia, mint don Diego intelmei. A film egyik legszebb saját ötlete, hogy Edmondot átverése után el is árulják: Fernand tehát kétszer is tönkreteszi: az anonim feljelentéssel a törvény előtt, házában pedig fizikai érelemben. Edmond vad rohamait olyan sikló kardmozdulatokkal blokkolja, mint egy ecsetvonás. Nem a testi erő a lényeg, hanem a reflexivitás. Faria abbé is szóvá teszi neki, mikor tanítja.
Tetszik, hogy mikor Edmond másodszor küzd meg Fernanddal, nem bizonyul jobb vívónak nála. Elveszíti a kardját, de a reflexei elég jók, hogy utoljára még fordítson a duell kimenetelén.
Miközben gyakorlatiasabbra próbálták szabni a szereplőket, a készítők átestek a ló túloldalára. Rengeteg jelenet gépiesen és összecsapottan zajlik le: Vampa kalózai nemtörődöm földkinövések, Alfred lelkes találkozásai a gróffal sosem meggyőzők, Fernand és Mercedes vitái pedig teljesen sterilek. Gyakran úgy érzem, hogy a színészek unatkoznak, miközben játszanak. Önmagukban és együtt sem olyan érdekesek, mint ahogy elvárnánk. A könyv tárháza volt a különböző intrikáknak és kapcsolati szálaknak, és bár a film valósághűen ábrázolja az 1830-as éveket, a sorozatos lefaragásokkal kiöli az egésznek az érzelmi hajtóerejét. Oké: alaptörekvésnek tartom az ilyen művekben a realizmust és a gyors cselekményt, és ezesetben mindkettő megvolt. De a Villefort apjának meggyilkolása és Edmond eltávolítása tanúként valahogy kevésnek érződik az "intrika" címke alá.

Minél több szálat mozgat egy rendező, annál nagyobb kihívás mindet maradéktalanul elvarrnia, és ha sikerül, annál érdekesebb, dimenzionáltabb, grandiózusabb összhatása lesz az egésznek. Jó példa erre A sötét lovag Christopher Nolantől, vagy a 2010-es Robin Hood Ridley Scott-tól. A Monte Cristo grófja túlcsapolt. James Caviezel mutatja fel a legjobb színészi alakítást, de a többiek közül senki nem tud folyamatosan energiát adni a viselkedésbe, a közjátékba és a dialógusokba. Mercedes nagyon fantáziaszegény: nemcsak nem bírja kivárni, hogy Edmond feltárja a teljes igazat Fernand árulásáról, de itt van ez a sor: "Sokat szenvedtél?" Vajon mennyit szenved egy rab, akit évente korbácsolnak és 13 évig egy gödör alján élve rohad?

Vizuális téren a film kifogástalan. A díszletek és a látványvilág - melyből kedvencem az elefánt alakú szikla - nyugtatóak a szemnek, nincsenek sötétítések. Lassított jeleneteket nem használnak: mikor egy régi vár romjainál Edmond először hárítja Fernand szúrását, lassítás nélkül hangsúlyozzák ki a 2 másodperc alatt lezajló mozdulatsort. A jelmezek teljesen korhűek; Monte Cristo köntöse és hajviselete keleties beütést kölcsönöz neki. Annyira másnak néz ki, hogy Fernand nem ismeri fel, egész amíg Edmond-ot a régi külsejében nem látja viszont. Fernandot csak az első pillanatokban sokkolja a leleplezés, aztán arrogánsan az arcába köp. A dialógus itt megint olyan kurta, hogy a drámai felhangnak nincs ideje hatással lenni ránk. Nem lelki beszédet vagy színpadi előadást várnánk.

Készült egy japán anime a történetből, a Gankutsuou: ott az okozati összefüggés egyensúlyban van a drámával, pedig sokkal több a szereplő, történetszál és kitöltendő idő. 
Itt minden elsietve követi egymást: Albert és Mercedes külön indultak külön útvonalon, mégis épp jókor bukkannak fel, hogy megtegyék minimális cselekvésüket a sztoriban: Albert sebtiben a grófnak támad, mert Villefort ügyész neje állítólag feltárta neki az igazat. Villefort felbujtását apja megölésére pontosan megismerjük, ehhez képest sem ő sem Danglars nem aktív résztvevői az eseményeknek. Mintha a film nem tudná eldönteni, hogy mit változtasson meg hogyan, és ezért majdnem kártyavárként omlik össze a kapcsolatrendszer.


A motívumok nem különösebben bonyolultak: Isten és egy sakkfigura. Egyik se valami eredeti, sok filmben szerepeltek a magasabb értékrend, a küldetéstudat, illetőleg a taktika és a bosszú jelképeiként. A jelszó "Isten majd igazságot szolgáltat", és a "Pap vagyok, nem szent" mondat variálása elvileg a film keretét biztosítanák. De ez a befejezést nagyon sablonossá teszi, tele lyukakkal.

Francois Picaud, akiről Dumas Dantes történetét mintázta, 7 évig volt börtönben, és bosszúja közben egy bizalmasa megölte. Érdekes módon, a 2002-es film cselekménye erősen hasonlít Picaud megtörtént esetére: Edmond is 7 évig volt börtönben, mikor egy kincs titkát felfedő itáliai püspökkel megismerkedik. De Dantes még 7-et töltött ott. Picaud nem riatt vissza a gyilkosságtól, és nem érezte szükségét, hogy börtönévei miatt elvesztett mennyasszonyát visszaszerezze. Ahogy először még Edmond sem.



Az a gyanúm, hogy Kevin Reynolds rendező úgy akart eredetiséget vinni a sztoriba - és egyben hiteles maradni -, hogy létrehozott egy átmeneti állapotot Monte Cristo és ihletője története között. Az így készült hibrid összegzi ugyan a legendárium lényegét, de túl sok mindent farag le eredetijéből, a maradék jelenetei pedig nemcsak kiaknázatlanok, de nagyon sok helyen csonkák. 

Gladiátor

Az ókori rómáról szóló történelmi kalandfilmek bő félévszázada közönségkedvencnek számítanak, de a Gladiátor még a millennium idején is képes volt újat mutatni a nézőknek. Mintha a moziterem lenne a modernkori Colosseum.


Ez a film erősen koncentratív: három ember sorsára fókuszál, a többiek az őáltaluk generált események köré tagozódnak. Mindeközben bemutatják egy korszellem lassú hanyatlását, és hogy a népet mennyire könnyű megvezetni. A készítők nem sajnálták a figyelmet a díszletektől és egyéb látványelemektől: a véres küzdelmek, a havas Germania ábrázolása, a sebesülések és fegyverek konstrukciója olyan részletgazdag, hogy szinte művészinek láttatja a brutalitást.

A gladiátor alakját minden reálisan elképzelhető módon kibontakoztatják itt: a főszereplő Maximus volt hadvezér, aki emberei szerettek, ceasar-ja pedig kormányzóként utódjául szánt. A fél világon átküzdötte magát élelem és víz nélkül, csak hogy a családját felakasztva lássa viszont. Erkölcsi értelemben fölötte áll bármelyik ellenfelének: tudása, harcedzettsége és motivációi együtt teszik lehetővé, hogy a Colosseum bajnokává nője ki magát. Innentől a valóság és a fantázia határa észrevétlenül eltűnik. Maximus testközeli harca Commodus-sal, illetve látomása a túlvilágról, ami az otthona képét ölti fel. Ridley Scott rendező meg sem próbál éles határt húzni fikció és tények közé. Viszont ha jelen van szürrealitás, az a színskálán a szomszédos lépcsőfok a nyers valóság után, "nyers valóság 2".

Alattomos csalása ellenére először abszurdnak éreztem Commodus arénaharcát Maximusszal, hisz az ismert világ uralkodójáról van szó. De a nagyúr-a-gladiátor-ellen koncepció itt jobban működik tényleges eseményként, mint a Spartacusban Crassus lidércnyomása, ahogy egy arénában megmérkőzik a trák rabszolgával. Commodus karaktere, és egyáltalán a logika is korrektül megmagyarázza, mi viszi rá a kockázatvállalásra:
  • Commodus kicsinyes, érzelmileg labilis férfi, aki deviáns vágyai és apja eszmevilága között hánykolódik. Csak a félelemtől szabadulni akarás nem volna elég indok, így viszont a teljes pszichikai hátterét láthatjuk.
  • Abban a történelmi korban élt, amikor a "caesar"/"cár"/"császár" cím még csak principátust, burkolt egyeduralmat jelentett.
  • Tudunk esetekről, mikor Commodus caesar tényleg az arénában harcolt, persze, állandóan biztosítva magának a helyzetelőnyt. 
  • Nem véletlenül szervezi a majd' fél évig tartó játékokat: a popularitás, a nép rajongása jelenti a gyakorlati főhatalmat, nem a Sulla-típusú katonai terror.
Marcus Aurelius észjárása tehát - extrémmód torzan - ott lappang Commodus tudatában is, pedig saját kezüleg végzett apjával. Ezért nem a halált látja Lucilla leghatékonyabb büntetésének: tudja, mi a mártírság, az önfeláldozás, noha őtőle ezek távol állnak.


A dolgok egyenes kimondása és az érzelmes beszédek egyforma arányban váltakoznak a filmben. Maximus a legkomolyabban bánik szavaival, és bár nem fél kimondani véleményét, van érzéke a megfelelő pillanat megválasztásához. Sikeres hadvezérként nem csoda. Lucilla - talán szerepébe fáradva - szárazon mentegeti a dolgokat előtte, ahogy Commodus előtt is. Ügyesen visszatartja öccsét annak legsötétebb énjétől: feloszlatni a szenátust, és őt magát vérfertőzésre kényszeríteni. Időnként viszont elég nehéz kibogozni a lényeget a drámai nagymonológok közül. Lucilla fia teljesen passzív résztvevő ahhoz képest, hogy mennyire óvják az életét.

Időnként túlhangsúlyozzák a tragikumot a történetben: fontos szereplők sorsát végzik be összecsapottan.
Proximo edzett, életrevaló veterán, aki nagy gondot fordított gladiátoriskolája sikeressé tételére. Lassan Maximus-nak az ő bizalmát is is sikerül elnyernie, mint régen az öreg császárét. Ennek ellenére a végén háttal állva hagyja, hogy felszabdalják. Miért döntött úgy, hogy hagyja magát megöletni? Túl sokat ért meg az életben, és megunta a római világot? Nem kizárt, de nem értem az okát. Még Marcus Aurelius is küszködött, hogy életben maradjon, mikor meghalt.

Maximus halálát is színpadiasabban vezénylik le a kelleténél. Tőr okozta sebe életveszélyesen súlyos, de nem mindig látszik a járásában, hogy erőfeszítésébe kerül egyenesen tartásban maradnia. Rögvest miután kinyilatkozza, hogy Marcus Aurelius kívánságának teljesülnie kell, összerogy, Lucilla lassan odarohan hozzá, és fekete barátja elföldeli. Ezen a ponton már megkérdőjelezi az ember, hogy most egy film végkifejletét, vagy egy színdarab utolsó felvonását látta. A kettő pedig nem ugyanaz.

Eredeti és időtálló darabnak tartom a Gladiátort, együtt a Ben Hurral vagy a Kleopátrával. Ritkán emel be más produkciókból ötleteket, és a lélektani ismeretanyaga lenyűgöző. De a cselekmény teatralitásához képest csak 4-5 embert érint, és a jelenetek egy része túlidealizált. A 2000-es év legjobb filmjének nevezték ki az Oscar-gálán, és én sem mondok mást.