Marvel kapitány

Újabb méregdrága futószalagtermékkel gazdagodott a képregényfilmes kínálat, melyet ezúttal Marvel kapitánynak hívnak. Író-rendező Anna Boden és Ryan Fleck ezzel a címmel gyártották le a megacég csattanósnak szánt válaszát a DC Wonder Woman-jére, mely egyben étvágygerjesztőként is szolgál a rajongóknak a 4. Bosszúállók-felvonás premierje előtt. 

1995. "Vers", azaz valódi nevén Carol Danvers a légierő pilótája volt, ám egy súlyos balesetben elvesztette emlékezetét. A Kree nevű intergalaktikus faj tagjai saját DNS-üket ültették a szervezetébe, és saját katonájukká képezték ki a szupererőre szert tett nőt. 

Mikor a Kree a terroristaként számon tartott, alakváltó Skrull faj ellen küldi bevetésre, a lány a Földön reked. Emlékeivel együtt lassan az igazságot is felfedezi: a Kree egy intoleráns, diktatórikus birodalom, uralkodója, a Legfőbb Intelligencia pedig végig becsapta a nőt az eredetéről. Carol magánakcióba kezd, melyen mellészegődik a SHIELD egyik ügynöke, Nick Fury.

Látszik, hogy az MCU első önálló női szuperhősmoziját garantált sikerpályára programozták be: minden a bevett eredetsztori-receptet követi, konkrétan nincs 1 olyan eleme, amit százszor ne rágattak volna meg a közönséggel. Hiába nem vártam többet a Marvel-től megszokott biztonsági játéknál, így is már szatirikus mértékig hiányzik itt a nyomaték és eredetiség. Cselekménye végig automatára állítva robog, szereplői egydimenziós drónok, igazi fordulatot pedig nagyítóval sem találni benne. 

Így aztán hiába becsülöm a darabban, 

• hogy újfent egy talpraesett nőalak lehet egy márkás akció-sci-fi főhőse;
• hogy megint az identitáskeresés tematikájával foglalkozik egy képregénymozi (és megint direkt satnyán);
• vagy hogy egy nagy büdzsés produkció próbál allegorizálni a világcsendőrt játszó szuperhatalom és a terroristának bélyegzett kisebbség ellentétére; 

képtelen vagyok a Marvel kapitányt többnek elkönyvelni, mint megrendelésre tákolt, ötletsivár tárcafejő - olyan beleélhetőségi fokon, mint egy zsengébb anime.

Carol énnálam Hal Jordan szintjét ha megüti személyként, volt pilótaként vagy akár renegát rendfenntartóként. A drámainak szánt pillanataiban vagy tiszta merev az arcjátéka, vagy „küzdőszellem” címén egy pubertáskoron átment tini frusztrációját vetíti ki. Emberi egyénisége teljesen föloldódik a gépies sablonsztori áramában – különösen a CGI-dús jeleneteknél. 

Egy kézen megszámolható, hányszor csillan meg rajta igazi érzelem, ezért rohadt nehéz együttérezni a karakterrel. Legyen szó egy-egy emlékkép felismeréséről, akár a körülötte élőkkel való szóváltásról: végig olyan, mintha tudná, hogy egy filmben van, aminek ő a főhősnője, így eleve elrendelt, hogy bármit is tesz, ő marad nyeregben. Javarészt csak a klisé segg-szétrúgó keménycsajt adja elő, aki magára találva már nem fakózöld, hanem nemzeti zászlószínű űr-harciruciban tündökölhet.

Újabb veterán hölgyszínész vérzett el egy lanyhán megírt „cinematic universe”-ös szerepben: Annette Bening Kree-uralkodója egy dögunalmas, papírmasé akarnok, bicskanyitó arckifejezéssel. Ki van szárítva a dráma abból, ahogy Carolt az elhunyt Dr. Lawson - alias "Mar-Vell" - alakjában manipulálta, és a vele való szembenézés is kiábrándítóan erőtlen. 
Jelentéktelenségben viszont rajta is túltett Jude Law Yon-Rogg-ja, aki a főszereplőt hajtó kiképző-barátként nevetségesen vérszegény. Bármikor inkább hallgatnám és figyelném pl. Sinestrót a Zöld Lámpásból szuperhős-tanárként, mint ezt a süket dumájú fabábut. Egyszerűen sekélyes az a "szórakoztató" tónus, amit a film megüt: nem érezni át a tétet sem a szereplők viselkedésén, sem az események láncolatán. Így aztán teljesen érdektelen marad, ki-kivel van, mi a szerepe, a terve vagy egyáltalán: hogy hívják. 

Amire leginkább kíváncsi voltam, az talán a SHIELD későbbi főnöke, mikor még jókedélyűbb fickó volt, két szemmel. Samuel L. Jackson úgy árnyalta át Nick Fury-t, hogy még felismerhető maradjon a személyisége: afféle vicces, zsarutárs-szerű segédként az egyetlen, akinek bármi színészi kémiája volt Brie Larson-nal. Carol és Fury egész jópofa duót alkottak: az egészet egyedül ez tartotta életben nekem. Bár azt nem tudom, hogyan fogadja az MCU-rajongóközösség a "csavart", hogy a nagy Nick Fury mi miatt is veszítette el egyik szeme világát... 

Ha az egészet nézem, két dolgot tudok méltatni a Marvel kapitányban: az akciólátvány minősége, plusz néhány szóváltásos jelenet. Carol személyiségében épphogy pislákol az élet, hogy Jackson Fury-jével valami kis figyelemtengelyt adhassanak az amúgy teljesen lapos eredtsztorinak. De ettől még ez egy kényelmes szériatermék, aminek esze ágában sincs újat mutatni, vagy legalább kiélezni a témáját.

A fiú, aki hasznosította a szelet

William Kamkwamba Malawiból a 2000-es években egy szélturbinát épített egyszerű alkatrészekből, hogy ily módon segítse családját és a szülőfaluját, Wimbét. Az ő történetét választotta rendezői debütje gyanánt Chiwetel Ejiofor, aki egyszersmind Trywell-t, William édesapját alakítja filmjében. 

Maxwell Simba a jó műszaki érzékű tinédzser szerepében méltó társa Ejiofor-nak, de ami még fontosabb: mindketten egy igazi, a földön járó, mégse szenvelgő drámában adnak egy-egy izmos alakítást. Ez a produkció nálam is (némi túlzással) egyfajta „éhínségszezont” tört meg: az első igazán értékes hajtás, amire ráakadtam 2019 termőföldjén.

Ejiofor színészként, rendezőként és íróként is megállta a lábát. A The Boy, Who Harnessed The Wind álságosság nélkül illusztrálja, mit jelent megélhetést nyújtani ebben a keserves, kilátástalan klímában, ami egyre embertelenebbé teszi az itt élőket. 

Sőt: éppen az álságosságot támadja az elnöki parádé jelenetével, ahol a falu öregjét a testőrség agyonveri, csak mert szót emelt a rossz életkörülmények ellen. "A kormány letagadja a válságot. Nem ismerik el a hiányt." Komolyan veszi a nézőt, és így mi is komolyan vesszük, átéljük a Kamkwambák mindennapi nehézségeit: 

·       mikor a szülők nem tudják tovább fizetni Will tanulását, 

·       a korrupt országvezetés közönye a vidék válsága iránt,

·       a fakitermelés problematikája,

·       és csak ezek után jutunk el ahhoz a földi pokolhoz, amit az aszály elhúzódása teremt: éhínség, statárium, fosztogatás, elvándorlás. 

·       Mindezek közepén pedig a család küszködése a széthullás ellen. „Ha ételt adsz annak a kutyának, kitekerem a nyakad.””Eggyel kevesebb száj, amit etetni kell.”

Azért a forgatókönyv távol áll a tökéletestől. A dráma ívét legalább annyira adja a férj-apa küszködése, mint Will találmánya: kettejük közül a szülő megy keresztül nagy értékválságon, míg William végig hű marad saját lelkületéhez. Trywell ellentmondásos férfi családfenntartóként: támogató és felelősségteljes, csak kissé túl tekintélyelvű; nyomás alatt nincs kellő önkritikája tolerálni, ha egy családtag szava vagy tette ellentmond az akaratának. 

Lépésről lépésre fogy el a lelkiereje: fiát a szükségben szinte segédmunkásaként utasítja, és dühödten töri szét William szélmalom-makettjét, amit csak egy bosszantó, gyerekes álomnak tart. "Néha álom, máskor meg hazugság." Minden hibájával együtt is egy valódi, megérthető személy ismerhető fel benne, akit egyszerűen megtört a régóta vállain cipelt óriási teher. 

Becsülöm, ha egy drámában a szembesítés egyszerre őszinte és kifinomult. Trywell-t a felesége, Agnes igazi élettársként, nem alárendelt asszonyként józanítja ki, vádaskodás nélkül. Rámutat, hogy Trywell-nek most először nem fizikai vagy anyagi erőfeszítést kell tennie, hanem gondolkodás-belit: vagy leküzdi kishitűségét, vagy nem marad családja, akikért küzdhetne. „Mikor hagyjuk abba, hogy mindig elveszítünk valamit?” 

"Működhet, ha segítesz."

Külön tetszik, hogy a feleség a „működés” szót veszi elő: amibe eddig fogtak, az „nem működött”, arra célozva, hogy a fiuk ötlete, az ő saját munkája még igen. És nemcsak egy beismerő párbeszédből látni, amikor ez a két ember, apa és fia már kölcsönösen tud hinni a másikban.

 

Nem gondoltam, hogy épp a Netflix logója alatt találok rá az idei első pozitív filmes csalódásomra. Kedvelhetőnek találtam a főszereplőt és családja tagjait, meglepően könnyű volt a helyükbe képzelnem magamat, és okos kérdések merültek föl egy közösség összetartásának a fontosságáról – különösen, ha a természet végképp aláássa a mindennapi élet feltételeit. Másrészt William tudásgyarapodását elég szakadozva vezetik végig, és már nagyon a vége felé tartunk, mire elérjük a tényleg inspiráló részeket. 

Egy négyest mindenképpen megadok rá. 

Dermesztő hajsza

Bölcs elhatározás az, ha egy rendező ugyanazt a művét életében kétszer is elkészíti? Így tett Hans Petter Moland azzal, hogy – felteszem: főleg a nagyobb büdzsé és Liam Neeson sztárereje okán – vállalta a Dermesztő hajsza rendezését. Öngólt lőtt vele: egy bizonytalan műfajú thriller-komédia hibridet prezentált, ami minden vacak kis mellékszereplőbe stílust próbál injekciózni, mégse lesz több vontatott sablonmunkánál, ami Neeson nélkül teljesen motor nélkül rekedne a hóban.

Nels(on) Coxman egy síközpontként elhíresült városka hókotró-sofőrje, aki épp az Év Polgára címet kapta meg, mikor tragikus hír éri: fiát holtan találták. Ám mivel a rendőrség közönyösen heroin-túladagolásként könyveli el az esetet - holott a fiú Nels szerint sose drogozott – saját kezébe veszi az igazságosztást. Azzal viszont nem számol, hogy tetteit a rendőrség és a helyi drogbáró a helyi indián-kartell-nek tudja be, és ezzel balfélről háborút robbant ki.

Neeson-ra nincs panaszom: karakterének háttere kicsit jobban megírt is lehetett volna, de a színészóriás boldogul vele. Hihető volt, hogy egy átlagember, aki ódzkodik az erőszaktól, mégis megtanítja magát arra, hogyan likvidáljon bűnözőket, lehetőleg észrevétlenül. Pont ezért kicsit óvatlanságnak tartom, hogy mikor „hivatásos” gyilkost is felfogad, nem számol vele, hogy az ki is játszhatja őt a még zaftosabb üzlet reményében – még akkor is, ha a szintén óvatlan bérgyilkos pont ezért hülye módon kinyírják. 

Gyászgyülekezet a negatív oldal, elsősorban maga a főgonosz. Trevor „Viking” Calcote, a droglord antagonistánk egy ripacs síróbaba, aki mintha Gary Oldman Leon, a profi-beli rosszfiúját parodizálná: végigcsikarta az idegeimet, valahányszor  hallgatnom kellett! És őszintén szólva már a premissza is címeres hatökröt csinál belőle: amikor már a 3. embere válik köddé, eltökélten és zihálva győzi meg magát arról, hogy helyi indiánok egyszer csak úgy felrúgták vele a status quo-t. (Az mondjuk egész vicces pillanat, ahogy Coxman egy fatörzset küldött keresztül a kocsiján...)

Két területen süllyed átlagon alulra számomra ez a produkció: az egyik a hatóságok banális inkompetenciája. Az egyetlen Coxman-re gyanakvó rendőr, Kim Dash csak koloncként lóg a történetben; egyetlen szóváltása is Nels-szel olyan ügyetlen mindkét fél részéről, hogy abban semmi feszültség nem generálódik. 

A másik, hogy a Fehér Bika vezette indián csoport sztereotip rosszfiúhorda. Fehér Bika fiát Viking megölte, így ő a fejét akarta: „fiút fiúért”. Végül Viking halott, összes emberével, és ő ott van Coxman mellett az ülésen, hogy őt is lelője. Ettől eláll, és együtt utaznak. Ez trehány rendezés, mert átugorja azt a kulcsfontos részt, ami a 2 fő sztorivonalat, Nels bosszúját és a helyi háborút összekapcsolná. 

Hiányzik egy világos, egyértelmű perc, ahol Fehér Bikában ténnyé válna, mi Coxman valódi szerepe ebben az egészben. Úgy már LENNE értelme ennek: Nels akaratlanul bűnbakot csinált Fehér Bikáékból, ami vérontáshoz vezetett. De ha az megtudja, hogy Nels az egészet csak a saját fia megbosszulásáért tette, akkor dönthet úgy, hogy megbocsát neki. Ugyanaz motiválta őket, ugyanaz az őrült vetette el tőlük gyerekeik életét. 

Olcsó húzásnak tartom, amikor a műfajával vagy stílusával takargatják egy film tartalmi hiányait és átgondolatlanságát. A sok céltalan jelenet és a szereplők közti kiaknázatlan kapcsolódási rendszer vastag hóba temeti a Dermesztő hajszát, amely így túl kába és összeszedetlen marad. 

2/5-öt adok rá.

A LEGO-film - A Második Rész

Phil Lord és Chris Miller 5 éve az évtized egyik legkreatívabb és -rétegeltebb animációs filmjét hozták össze, amely egyszerre tudott szólni gyerek- és felnőtt nézőihez, nemcsak az egyikhez a másik kárára. A The LEGO Movie egy nem várt bravúr volt, fantasztikus összhangban mozgatta belső világa történetét a mi valóságunkéval, mindkét vonalon megtartva az érdeklődésünket. Humora okos volt, szereplői értelmesen viccesek, látványtervezése hovatovább briliáns. Univerzálisnak hatott üzenete a saját egyediségünk és alkotókészségünk értékéről, egy olyan „felnőtt” struktúrában, ahol mindennek a legfőbb „ura” a „biznisz.” 

A 2. rész létének mintha tényleg ez lenne a nyomós oka: hogy „jó biznisz” volt megcsinálni. Elsüthetném azt a jól csengő kritikusi frázist, hogy „bár a nagy előd magas lécét nem ugorja meg, de azért jól sikerült folytatás”. De akkor nem a saját tapasztalatomat írnám le a filmről. 

Az is igaz, hogy Lord és Miller ezúttal csak írták, de nem rendezték a projektet. Itt viszont pont a tartalomban nem működik jól valami: mintha egy nagy teljesítményű ötletszóró erőműnek nem sikerült volna jól beüzemelni az újabb reaktorát. 

Pedig egyetértettem sok újdonsággal, amit a készítők kiötlöttek a folytatásra: 

• A Duplók, mint új nemezis;
• a Mad Max-szerű jövőváros, Apokalipsburg;
• A kozmosz ajtaja a 2001: Űrodüsszeia monolitját idézi;
• a riasztó ellentét a Systar-(magyarban Teshó-)rendszer csupa-mosoly külsőségei és a romboló-elmásító tendenciái között;
• Amitakarok királynő mint hamis főgonosz;
• LEGO-Batman talpig fehér vőlegényként is poénbomba;
• és sikerült a szakállas időutazásos sablonból egy egész izgalmas történetcsavart rittyenteni.

Nem hinném, hogy csak „az újdonság varázsa” múlt volna el. A 2. rész érezhetően kevesebbet markol az 1.-höz képest: valahogy triviálisabb, közhelyesebb, puhítottabb a modora. Inkább egy sokadik Star Wars-szerű űrfantáziára hasonlít, mintsem egy LEGO-ból épült mátrixdimenzióra, társadalombíráló éllel (pl. Rex karaktere simán elmenne LEGO-Han-Solo-hasonmásnak). 

Papíron úgy tűnik, hogy Emmet anakinos rémálma Lucy, azaz Vadóc haláláról, valamint az egész legóverzumot fenyegető „Armamageddonról” emeli a tétet az első rész placebo-próféciája után a kiválasztottról. De ez a kész filmen mégsem lett olyan sorsfordító vagy mindent eldöntő. Ironikus, hogy pont a felnőtté válást, a „keménynek lenni” témát kezeli nagyon gyermeteg módon az új rész – a popszámok zöme benne pedig már idegesítően infantilis.

Még az alcímből is az rí le nekem, hogy a készítők takargatják, mennyire elapadt a kreatív aranybányájuk. Könnyű „The Second Part”-nak címkézni egy újabb darabot, azt a látszatot keltve, hogy egyetlen nagy, szerves eposzt kapunk az első filmmel egybeillesztve. Ebből kb. annyi igaz, hogy az 1. rész végén látott inváziótól indítunk. Semmi nem köti az újabb sztorit szorosabban az 1. Lego-filméhez: intő jele ennek, ahogy a korábbi főgonosz, a jó útra tért Lord Biznisz egy köszönéssel kiveti magát a produkcióból, mintha csak golfozni támadt volna kedve. Mi a szösz…? 

Végig azt éreztem, hogy az új alkotás nem próbál szólni hozzám, mint felnőtt LEGO-kedvelőhöz: ez az öncélú fivér-hugi-civakodás a mi síkunkon direkt gyereknézőkre szabott konfliktusürügy, de annyival butább és kisstílűbb, mint a felnőtt és gyerek nemzedék közti meg-nem-értés problematikája az 1. részből! 
(Egyéként az apát ezúttal hiába keressük.) 

Látszólag ugyanazok a hozzávalók, de az összkép éretlenebb, vékonyabb. Két gyerek civódik, anyjuk büntetésből elrakatja a legókat (ugye: „Ar-mama-geddon”), a kölykök látják, hogy nem érte meg veszekedni, és kibékülnek. Mesterkéltnek hat az egész: 

1. azért is, mert ez az új „nagy konfliktusunk” az emberi síkon, 
2. az, ahogy varázsütésre elrendeződik minden,
3. illetve az is, ahogy hozzátákolják a rizsát a felnőtté válásról – lepecsételve azt a „Minden szupi szuper” alternatív kiadásával. 

Nem látok sok belső logikát a Duplók szándékaiban, ha nem lesünk át folyton a való világ történéseibe. Értem én, hogy úgy viselkednek, mint az éretlen emberlány, aki a valóságban játszik velük: minden színeset szétbontanak, cukormázas dolgok épülnek belőlük a saját rendszerükben, 

és imádják a szirupos popzenéket, amivel állítólag „agymosni” tudják más világok LEGO-lakóit (mint a vámpírok, akikre a Vadócékat "kezelő" figurák hajaznak).

De hogy mindezt azért tették, hogy Emmet-ékkel mindenképp összebarátkozzanak, azt nem veszem be – még úgy se, hogy királynőjük Emmet leharapott szívajándékából jött létre, Isten tudja, hogyan… 

Egész jópofa agyrém ez az űresküvő, amire épp az örök agglegény Batman-t szúrták ki, mert "az egység még meggátolja a világvégét". Végülis nem egy rossz gondolat, csak túl leegyszerűsítettnek, előrágottnak találtam: ha a 2 testvér kibékül, világaik is békét kötnek; ha tovább harcolnak, nincs több legózás, ami a lakóira nézve szó szerint „game over”-t jelent. Mintha már attól méltó folytatás volna ez, hogy ugyanazt a pattogó, vicctarkított ötlethalmozást csinálja - egy embercsalád életéhez kötve -, mint az eredeti Lego-kaland. 

A visszatérők maradtak, akik voltak, ami hol javára válik a filmnek, hol meg kiábrándító mindazok után, amin az 1. részben és azóta keresztülmentek. Miután Káosz kapitány a Teshó-rendszerbe hurcolja őket, a készítők csak Vadócot próbálják fontosan tartani, hogy ne csak a bajba jutott hölggyé sorvadjon a szerepe. 

De a többiek csak örömködő pluszbábuk: kizárólag azért vannak itt, mert ők is Emmet barátai az előző rész tartalmából. Gonosz dolog ilyet írni, de nem bántam volna, ha némelyikük egyszerűen odavész a besült ceremónián... 

Az mondjuk még tetszett is volna, hogy Vadócot, aki feszt agymosottsággal vádolta bulizó társait, épp a mentésére jött Emmet vádolja ugyanezzel, mikor Lucy - az igazat felfedezve - megmásítja véleményét. Mindkét valóságban ugyanaz a gond: a rosszul kommunikált szándék, félreértés szülte ellenségesség. Nagy kár, hogy Emmet és Vadóc szóváltása egy ilyen feszült helyzetben, a világvége szélén olyan vérszegény. 
"Le kell állnod...!"
"Azért mondod, mert agymosott vagy!" 
A George Lucas-románcíró iskolában tapsolnának erre...

Rex-et a raptoraival érdekes adaléknak tartom a szériába, mint afféle téves mentort a főhősnek. Emmet-et lenyűgözi a magabiztos kalandor-sablon, utánozni próbálja, mert úgy véli, hogy Vadóc pont ilyen „kemény” felnőtt fickónak akarja látni őt.  

Talán én várok túl sokat, de ettől már az elején érettebbnek hittem volna Emmet-et. Persze, jó poén, hogy a madmaxi jövőben ő még mindig a régi optimista átlagfickót játssza, de ugyanez hosszútávon, sztoriszálként már csalódást keltő. És elég légből kapottnak tűnik az is, ahogy Rex rossz példáját látva szinte rögtön prédikálni kezd neki. "Megkeményíteni a szívet könnyű. De kinyitni a szíved, az a legnehezebb dolog a világon." Nem tudtam komolyan venni, mert alig pár perce, az Armamageddon szélén még vakon hitt Rex ugatásának, hogy Vadóc haja és agya is "át van mosva". Ez így nem naivitás, hanem tyúkeszűség.

Másrészt viszont bejött nekem a csavar, miszerint Rex valójában Emmet jövőbeli önmaga, aki épp a mentési útja során rekedt egyedül, és a "megkeményedéshez" rombolómesterré vált, mielőtt visszajutott ebbe az időbe. Ügyes húzás, hogy Lord Biznisz után épp a főhős vaderizált kiadása az új rosszfiú. Azt viszont már túlzásnak tartom, hogy Rex - aki lazán átgázol bárkin és bármin - akárhányszor visszaugrálhat az időben (pl. a raptorokért), vagyis mindenképp az lesz, amit ő akar.  

De ez egy nagy márkanevű, nagy büdzsés mesefilm, szóval kizárt, hogy a rosszfiú diadalával legyen „tényleg VÉGE". 

A 2014-es mű megragadta a LEGO esszenciáját, felélesztette és újra megalapozta a gyerekkori rajongásunkat egy játék iránt, ami voltaképpen gondolkodni, alkotni is tanítani képes a használóját. Messze nemcsak arról van itt szó, hogy "azóta kinőttünk volna a mesékből": az alkotók egy finoman hangolt mestermunkát akartak rendelésre újrázni, ami végül felemás értéket eredményezett. A Lego-kaland 2., bár legtöbb építőeleme ugyanaz, inkább a gyerekbarát tartozéka, mintsem méltó társa az elődnek: egy láthatatlan tónushártya zárja el attól, hogy följuthasson elődje korosztályfüggetlen horizontjára. 

Ha tényleg őszinte akarok lenni, szám szerint egy 3/5-öt tartok korrektnek megadni rá. Gyerekek 10 év alatt könnyen elszórakozhatnak rajta; ettől idősebbek már inkább csak az ő kedvükért fogják velük együtt végigülni.