Thor 4. - Szerelem és mennydörgés

  

A legvonzóbb alcímű Thor-részről süt eddig a legjobban, milyen könnyű lett volna jóra megcsinálni, ha kovácsműhelyét nem úgy hívnák: „Marvel Stúdiók”. Nem nehéz leolvasni a végeredményről, hogy kb. mi történhetett vele szabadon eresztéséig: Taika Waititi-t, miután a Ragnarokkal látszólag új lendületet vitt a Thor-szériába, most szorosabb felügyelet alá fogták, sejtve, hogy a folytonos humorizálás már nem lesz elég egy 4. rész sikeréhez – főleg az MCU eddig lomha 4. fázisában. Annál neccesebb megítélni, vajon melyik az erőltetettebb a Szerelem és mennydörgésen: a rendező poénközpontú stílusa, vagy azok a beépített vészfékek, amik hirtelen visszakomolyítják a tónust, nehogy egy rossz vicc kerekedjen az egészből. Lelövöm a poént: pontosan az is lett.

Valami sivatagbolygón egy Gorr nevű férfi elveszíti leányát, és mikor istene gúnyt űz a gyászából, ő a Halálpallos nevű elátkozott ereklyével végez vele. A gonosz penge révén árnyakból lesz képes szörnyeket teremteni: e hatalom birtokában Gorr megesküszik, hogy a kozmosz összes istenét elpusztítja. Genocídiumát Thor próbálja leállítani, ám közben dupla nehézségbe ütközik: egyrészt Gorr túszul ejti Új-Asgard gyermekeit, másrészt egy problémás új partneristen tűnik föl az oldalán – az ex-barátnője, Dr. Jane Foster!

 

Rég elástam a reményt, hogy egy eleve vad képregény-verzum filmklónjai reális, súlya szerinti bánásmódot adjanak bármely sci-fi- vagy űr-mitológiai témának. És még ezzel együtt is kiborító az új rész: kiborítóan pazarló. Témául szó esik itt szeretetről, gyászról, az isteni lét és szerepvállalás mibenlétéről, illetve ezek megtagadásáról – amit Russel Crowe pökhendi Zeusza is illusztrál. De mindezek az ötletek vagy túl sokára kapnak némi hangsúlyt, vagy szimplán kipárolognak a dumagép isten legújabb kalandjai között. Tulajdonképpen az történik itt, hogy több komoly személyes tragédia-sztorit, melyek mindegyike a maga külön produkciójáért könyörögne, megcsonkítanak és kibeleznek, hogy a lehető leghamarább kalapálják ki belőlük a megszokott sablonmunkát.

 

Bűnhamis baltahumor jellemző a Love and Thunder-re, mintha a készítők szándékosan szabotálni akarnák, hogy átérezzük vagy élvezzük, ami éppen történik. Közel se volna olyan következetlen hangvételű, mint amilyen, ha nem akarták volna ennyire vasmarokkal beleszuszakolni hol a fapoénokat, hol a szívszorítónak szánt részeket, miközben a történetet kellett volna – minden fantasztikuma mellett is – józan fejjel kidolgozni. Utálatos, ahogy folyton ezt a szüntelen, agysejt-gyilkos szájkaratét erőltetik Thor meg az útitársai részéről, aztán hirtelen váltással jön egy-egy drámai vagy épp horrorisztikus jelenet. 

 

Ez a tónusbeli össze-nem-férés épp Jane-en, Thor régi-új csaján ütközik ki a legjobban. Natalie Portman csak az elvárható minimumot teszi oda alakításában, és nem is hibáztatom érte: Chris Hemsworth mellett az ő szájába furikolták a legtöbb szópoént. Foster már az 1. részben se tűnt holmi háromdimenziós figurának, de még így is idegennek hat tőle, ahogy folyton lazáskodik meg játssza az eszét. Nem érdekel, milyen menő a szerkója: végig olyan, mintha láncra verve rángatnák keresztül a cselekményen. 

A románcuk felélesztése és az istenné válás teljesen mesterségesnek hatnak: az egész arra megy itt ki, hogy Ragnarokban széttört kalapács, Mjölnir mielőbb újra egybe legyen, Jane-ből pedig a Jane Foster Thor nevű akciófigura váljék, kb. annyi személyiséggel, mint a Marvel: Contest Of Champions videójátékban. Azt a szálat, hogy 4. stádiumú rákját az isteni erő tovább súlyosbítja, csak nagysokára engedik, hogy némi súlyt kapjon. A tragikus haláláról meg annyit: semmi kétségem afelől, hogy hamarosan úgyis visszapaterolják Jane-t a túlvilágról, természetesen újra istennőként... 

 

Ellentétben Portman-nel, Christian Bale a seggét is lejátssza Gorr bőrében, 10 éve az első képregényfilmes szerepében. Eltékozolják őt: a sminkjét kivéve – ami még démonibb a fekete-fehér világ hátterében – semmi egyedi sincs benne. A forgatókönyv nemhogy nem alig használja őt, néhol még ripaccsá is teszi szegényt, mintha megint tilossá vált volna érett drámát írni az MCU-ban a 4. Bosszúállók-mozi óta. Gorr legjobb perce az, amikor éppen ő, az istenölő teszi szóvá a csupán „instant isten” Jane-nek, milyen haszontalan az istenek léte és ereje, hisz a nőnek is csak olaj lett a tűzre a „thórság”. Ez kívánkozik itt, hogy a sztori vezérfonala legyen, de mégse válik sose ténylegesen azzá. 

A halála előtti döntése, hogy a többi isten kinyiffanása helyett inkább mégis a lánya támadjon föl, érthető ugyan, de az már kevésbé, miért hiszi, hogy éppen Thor lenne neki jó pótpapa. Csak az érzelmes szózatok miatt, amiket Thor levág neki a szeretetről, miközben az elrabolt gyerekekből épp hadsereget verbuvált? Waititi nem érdemli ki ezt a drámai csúcspontot azok után, amilyen vázlatosra csupaszították le, ami más műfajban a tónusnál is fontosabb volna: a történetet. 

A megszokott marveles középszerként könyveltem volna el a Thor: Szerelem és mennydörgést, ha nem táblázzák be ilyen feltűnően és erőszakosan, hogy melyik jelenetnél milyen tónusúnak köteles tűnnie. Ez köti le a produkció figyelmét a karakterei és konfliktusai kidomborítása helyett. Ha Waititi és társai meg bírták volna állni, hogy Gorr és Jane tragédiáját ne oldják föl a régi főgonosz+szörny-gyepálós Marvel-sablonnal meg az istenverte poénesővel, akkor a szívszorító és a könnyedebb percek természetesen tudták volna egymást táplálni. Ez lehetett volna akár az MCU egyik legértékesebb darabja! Így meg csak rendelésre szállított, bóvli love-story, ami pusztán a muszklis „női Thor” debütálását szolgálja.

A Thor: Szerelem és mennydörgésre 2/5-öt adok. Ugyanazt az élménykalibert nyújtja, mint a Doctor Strange az őrület multiverzumában.

 

Téboly

Toprongy kocsihajszás Összeomlás a morci Russel Crowe-val. Sokadik film, ahol a rendszer taposómalma addig tapossa a bérrobot embert, míg az életen át gyűlt dühe kitörése szét nem feszíti az összes szabályt. Rendes írás híján viszont a Téboly max. álmában szól erről: helyette Crowe magán-show-jává züllik egy bekómált színészkarral, akiket a tempós, de üres cselekmény úgy kavarogtat, mint mosógép a szennyes ruhát.

 

 

Rachel Hunter válófélben lévő átlaganyuka: munkája alul fizet, szétszórt, folyton késik. Egy reggel a fiát, Kyle-t vinné épp iskolába, mikor telefonon kirúgják, és ezért ingerülten rádudál az előtte tökölő sofőrre. Pechére az illető, Tom Cooper egy goromba fráter, akinek már nincs vesztenivalója az életben: instant rögeszmét követve elcsórja Rachel okostelóját, és azzal elkezdi vadászni a nőhöz közel állókra, hogy megleckéztesse őt.

 

 

Végig úgy éreztem, hogy semmi nem hajtja ezt a sztráda-thriller-t a fő sztár rutinján és az alapszitu relevanciáján kívül. Mit ér egy kritikus témára – az állandó érzéketlenség rohanó, de szögletes világunkban – filmet fölépíteni, ha ugyanez a film a saját témájáról túl mafla okfejtéseket szőni, majd azokat szervesen befűzni a sztorijába? Helyette nézegethetünk egy élőszereplős Tom és Jerry-rajzfilmet, csak itt az üldözött „egér” egy nagy semmi, és az alapszitu spontán érdekességét (pl. mikor Tom egy kávézóban kinyírja Rachel ügyvédhaverját, és szarik a törvényre) nem táplálják további kreatív vagy legalább tényleg kedélyborzoló történések.

 

 

Ezek az emberek nem „elérzéketlenedett” polgárok, hanem alvajáró hülyék, akiket 0 a túlélési ösztön. 80 perc helyett még fél óra se lenne a produkció, ha Rachel, ez a teljesen sivár, egydimenziós porhüvelyfigura kicsit az eszére hallgatna. Szemet szúró, ahogy többet zihál és iszkol fejvesztve, minthogy bárkitől segítséget kérne. Egy slasher-horrorban az ilyen üres libák az elsők között hullanak ki; még azt sem hittem el róla, hogy egyedülálló szülő, és nem valami hétvégi kolis bébiszitter.

 

 

A Tébolyt a tempós rendezés és egy Russel Crowe a talonban menti meg a teljes érdektelenségtől: sima üldözős thriller-nek is csontsovány, nemhogy korszerű társadalomtükörnek. Nem vállalhatatlan, csak nem ér másfél órát az életünkből.

A bennfentes

Michael Mann a kevés filmkészítők egyike, akiktől még lehet komoly felnőtt moziművekre számítani. Mindig alaposan építi föl a történetet, és nem vágatja rövidebbre a főszereplők bemutatására szánt időt, csak azért, hogy látványoskodjon. A legtöbben a Heat (Szemtől Szemben) rendezőjeként gondolnak rá, sokaknak a kedvenc akcióthrillere (nálam is előkelő helyen szerepel). Következő rendezése azonban már fajsúlyosabb problémakört boncol, mint egy rabló-pandúr-bűnügy, és többet is mond arról a világról, amelyben élünk.

Jeffrey Wigand a világ egyik legnagyobb dohányipari cégénél, a Brown & Williamson-nál dolgozott vezető pozícióban. Erkölcsi aggályai miatt kirúgják, titoktartást iratnak alá vele, fenyegetik. Bennfentes szakemberként tudja, hogy az óriáscég - meg még 6 másik szintén a globális súlycsoportból - függőséget fokozó anyagokkal kísérletezik, de nem mer szembeszállni velük. 

Lowell Bergman, a CBS-es 60 Minutes műsor producere győzi meg róla lassan, hogy álljon a nyilvánosság elé, mint a multicég elleni per koronatanúja. De hátuk mögött a CBS fejesei kiegyeznek a pénzmogulokkal, és letiltják a Wiganddal készült vágatlan interjút. Mindkét férfi egy lépésre kerül attól, hogy szakmailag teljesen tönkretegyék őket...

Fantasztikus, ahogy A bennfentes kibontja ezt az összetett dilemmát erről a vállalati összeesküvésről, anélkül, hogy monotonná vagy fontoskodóvá válna. A CBS-t – és így általában minden nagy TV-csatornát – száraz tényszerűséggel mutatja annak, ami: egy vállalkozás, mely minden etikai szóvirág mellett is kőkemény üzleti alapon van működtetve – tehát fel is vásárolható. „Független sajtó? Csak azok számára az, akik birtokolják.” 

Örültem, hogy a film már az elején se csupán a „kimeríthetetlen csekkfüzetükkel” indokolja, miért nem éri utol soha a törvény az ilyen perelőgép multikat. Wigand-ra lépésenként nehezedik rá a tény, hogy vállalt szerepe informátorként egy évekig tartó médiaháborút jelent. Olyat, melyben múltja legapróbb botlása is bármikor fegyverré válhat a szava, hitele, sőt az életkilátásai ellen. 

Mikor az interjúban lamentál, hogy megérte-e sajtó elé állnia, és igennel felel, a sors  szaván fogja őt, és a narratíva is visszakanyarodik majd ehhez. 

Ez a másik dolog, amivel Mann szerintem briliánsan bánik itt: a konfliktus lélektani oldala. "Akció" vagy gyilkosságok nélkül is teljesen átéreztem, ahogy a két "főhős" más-más módon, de megsínyli az egész hercehurcát. Wigand-nak tönkremegy a magánélete, nem tudhatja, legközelebb meddig mennek el dúsgazdag rosszakarói, hogy leálljon. 

Az állandó bizonytalanság, örökké egy céges nagyhatalom célkeresztjében élni felőrli az embert, és ez az érzet mindenhol ott lappang: a meghallgatáson, a TV-adásnál, az otthon magányában. Amit A bennfentes újra meg újra kérdez a nézőtől, hogy tényleg megéri-e? Érnek annyit az elveid, hogy évekig hadakozz miattuk, elveszítsd, ami/aki fontos neked, - és mindezt valószínűleg hiába?

Tele príma alakításokkal a produkció, bár senki sem rí ki úgy igazán. Russel Crowe alakítása méltán kapott Oscar-jelölést, kettősük Al Pacino-val kitűnő dinamikát csihol riporter és alanya között. Mann nem hagyja kipárologni a személyességet a sok jogi zsargon közepette: ez az ügy végig Jeff Wigand saját golgotája, bár Bergman is szembekerül a saját főnökeivel, ahogy tartja neki a hátát. És nincs igazi győzelem a végén: az iparágat ugyan óriási sarcra ítélték, de ők ketten magukra maradnak lelki veszteségeikkel. "Mit mondok majd a következő interjúalanynak? Bízzon bennem: talán megvédem, talán nem."

Gondolom, a film kedvelői közül nemcsak nekem kedvenc részem a meghallgatás. A fő „gonosz”, a dohányipari gigász a legbakfittyebb, legpitibb módon, az ügyvédjük belepofázásával hátráltatja Wigand tanúzását, míg a kihallgató dühösen le nem állítja. Valami fenomenális jelenet, még a hihetőség határán belüli fórumvihar.

Michael Mann-nak ez a jogtalanul elfeledett krimije ’99 egyik ékköve: intelligens, kiélezett, érzékkel dramatizált, hiteles összképű összeesküvés-sztori. Aki meg pont a Heat-tel szembeállítva bírálja, annak még iskolapadban a helye: csak a kevésbé szexepiles alaptéma miatt vérzett EZ el a pénztáraknál, AMAZ meg nem. Most, egy emberöltővel később én is fölfedeztem A bennfentest: a filmes alkotó győzelmét látom benne – még inkább, mint Mann és Pacino előző közös munkájában.

Éppen ezért 5/5-re értékelem. 

A múmia (2017)

Mielőtt bármit is írnék a filmről, üzennék valamit a hollywood-i stúdiók illetékeseinek, csak úgy soron kívül.
Kh-kh-khm...:

THE WHORE MOTHER

TO ALL THOSE STUDIOPEOPLE,

WHO TURN EVERY MOVIE ICON

INTO A SOULLESS, CASHSUCKING

CINEMATIC UNIVERSE

!!!

Csömöröm van ettől az univerzumépítős divattól, mely a Marvel példáján immár a klasszikus horror szörnyeit sem kíméli! Ez és egy másik gusztustalan tendencia, a remake-mánia vezettek közösen A múmia legújabb változatához, melyet látva mi magunk döfnénk az ékköves tőrt az Universal író-producer-csapatába. Rég meredhettünk ennyire lélektelen, barmolt, bájsteril kalandfilmre a mozikban, tele olyan málé ökörségekkel, amik mellett a 4. Indy Jones atombiztos hűtője hihetőnek látszik.

Russel Crowe és Tom Cruise erejük felett égetik magukat a kapott antiszerepeikkel, egy se-füle-se-farka szörnyuniverzum alapkőletételében. Crowe alakítja az immár univerzális tudóssá kinevezett Dr. Henry Jekyllt, aki a film elején beszambázik embereivel egy új régészeti lelet helyszínére, majd a félidőnél fennkölten prédikál a főhősnek, micsoda sötét erők kereszttüzében áll a világ.

"Főhős" alatt egyébként egy hol faviccelő, hol nyivákoló Cruise-t kell értenünk, akit Nick Mortonnak hívnak és panaszláda pajtásával félcédulás kincsvadászok. A filmből se derül ki több róluk: egyikük egy rovarcsípéstől félzombivá, majd kísértetté válik, Cruise pedig egy pár ezer éves, szadi hercegnő  protezsáltja/ megátkozottja/ áldozatjelöltje lesz.

Még némi kis szerelmi háromszög-bűz árad abból, ahogy Sophia Boutella Ahmanet-je nyomul a pubertás kisfiúként ijedező Cruise-ra, miközben

Annabelle Wallis Jenni(fer)je, a másik női főalak próbálja elráncigálni tőle. Hiába keni rá Wallis-ra a szkript, hogy Jekyll-nek dolgozó egyiptológus, vagy dicsekszik vele Cruise a belépőjénél, hogy ágyba vitte őt: éppoly színtelen-szagtalan kit-érdekel?!-töltelékfigura, mint mindenki más ebben a filmben.

Egyetlen valós funkciója, hogy a vége felé Jenny meghaljon, amiért Morton végül csak rááll Ahnamet tervére, hogy a férfi Széth isten porhüvelye legyen, élet és halál potenciális ura... ja! És az épülő "Dark Universe" szuperhőse.

Persze, olyan értelemficamos látványosságok sem maradhatnak el, mint:

• repülőre támadó madárraj,
• elváltozik páraknak a szeme,
• csókkal elporlasztott balfácánok,
• pihent agyú víziók,
• személyiségzavaros rohamok;
• élőholtak,
• meztelen idomok,
• gyerekgyilkosság,

stb.

Bár én még a legnépszerűbb 1999-es feldolgozást se tartom komolyan vehetőnek, utóda mellett felmérve az egy kész mesterműnek tűnik. A 2017-es The Mummy alibiprodukció: minden porcikájából hörögve ordít, hogy nem volt világos elképzelés vagy igazi elhivatottság mögötte, csupán ez a minden jó érzésű embert hányingerrel eltöltő sajtolási vágy. Trendinek számít a mozis univerzum kiépítése több moziikonból, mert garantált bevételforrás a célközönségnek. Ugye? Még akkor is, ha nincs a filmnek identitása, a sztorinak értelme, az effekteknek stílusa, a szereplőknek pedig józan esze és valódi személyisége.

A múmia 2017-es újráját 1/5-ös átokkal küldöm vissza szarkofágjába, ott, a nostalgiawood-i hulladéktelepnél.

Rendes fickók

"Szegény kislány. Egy apát keresett, és két balfaszt talált."
"Ez hízelgő az egyik balfaszra nézve."

(Két apának mennyi a fele?)



Proszit!

Nostalgiawood végre kiizzadt magából egy "gyökértelen" (alapanyag nélküli) műsort 2016-ban, ami szórakoztató, de nem ostoba. A Rendes fickók Shane Black idei "body-cop" (="haver-zsarus") krimi-thrillere, amely egyszerre teremt élettel teli, színes hangulatközeget és vicces, de karakter-mozgatta történetet. Nem egy kimagasló alkotás, de friss, lüktet, egyszerre van stílusa és fordulatos története, benne olyan hús-vér szereplőkkel, akik nem mennek az idegeinkre minden 5. percben.

1970-es évek, L(os) A(ngeles). 

Holland March csóró detektívet egyik ügye kapcsán megfenyíti Jackson Healy, a jámbor verőember. Később mégis összeáll vele, mikor közös feladatuk akad. Meg kell találniuk Ameliát, egy eltűnt fiatal aktivistát, akit valószínűleg meg akarnak ölni...

Humor- és karakterfronton is meg vagyok elégedve Black munkájával. Bár a mellékszereplőkbe is sikerült azért színt vinni, egyértelműen Russel Crowe és Ryan Gosling párosa adja a film tengelyét. Goslinghoz képest Crowe kicsit visszafogottabban alakít, ez a felállás pedig illik a kapott figuráikhoz. Fantasztikusan tudtak egymásról játszani, nem izzadtságú, ahogy figuráik megkedvelik egymást. Nincs éles kontraszt közöttük, csak a lelki beállítottságuk ellentétes. 

Black korábbi forgatókönyveiből többször emel át ismerős elemeket, de sosem csak másol. March nem egy érzéketlen tahó apa, aki a szájmenését viccesnek hiszi (engem ez irritált pl. Az utolsó cserkész főszereplőjében). Földön járó, jó eszű hantás, aki a túl modoros vagy kétszínű viselkedést laza cinizmussal jutalmazza. Healy sem csak tetteti, hogy érdekli mások gondjai, egyszerűen csak nála első a munka - a józan ész határain belül persze. Mindkettejüknek problémás a múltjuk és jelenük is, vonzza őket az ital, az öntörvényűség, a mindenféle sötét alakok.

A "budy-cop"-felállás lényege, hogy 2 kisstílű alakot egy bizarr bűnügy csiszol barátokká, sőt az egyik a másik családjával is jó viszonyba kerül. Szerencsére a tónus se nem trágár, se nem szépelgő, vállalja a vért, a meztelenséget, a koccanást. A poénok nagyrészt működnek - kedvenceim a tisztogatás a liftnél, illetve mikor tévedésből egy esküvői vacsoraasztalra dobnak egy hullát. 
De egy dolog a hangulatközeg, és más a történet. Féltem tőle, hogy Black öntelt módon nem lát majd tovább a zsarufilmek népszerű sablonjain. Nem ritka sajnos befutott író-rendezőknél, hogy elbagatellizálják a normális sztori megírását, és annak hiányát a stílussal próbálják elkendőzni. 

Hogy így lett-e végül? Nos... részben. Van történet, lekötött, kiszámíthatatlan volt, de az újszerűtől távol áll. A krimiszál tempós és csavaros, bár elég sok a véletlen egybeesés benne. Olyan témák kerülnek elő menetközben, mint a megélhetés, a hétköznapok gyűrődései, sőt az erőszak megengedhetősége. Ezért is örültem az olyan részeknek, ahol March a maszek kopók rutin-teendőiről beszél. Bevallom, kicsit hirtelenkedőnek találtam, ahogy hol-melyik mellékszereplő felbukkan ebben az egészben: Amelia bírónő anyja, az áruló asszisztensnő vagy a gátlástalan bérgyilkos John Boy.  

2 tinilány-karakter van ebben a filmben: March lánya, Holly és a történet szent grálja, Amelia. 


Holly nekem két okból is nagyon tetszett. Egyrészt mert talpraesett, értelmes gyerek, aki hasznára van a duónak. Másrészt mert kiegészíti őket: jelenléte emlékezteti Healy-t, hogy igenis piszkos hivatást is választott magának.
Mikor egyik üldözőjüket - akivel ő már összeakadt - Healy csendben kinyírja, azt mondja: sérüléseibe halt bele. A nyomasztó érzést tetézi, mikor Holly felfedi: rájött, hogy hazudott neki. Ezen a férfin látni, hogy nem lelkiismeretlen vadállat, de itt már maga sem tudja biztosan, hogy őszinte-e. Ha egy gyilkos üldözi, végez vele, és nyugodt szívvel tud róla hallgatni. Akkor ő ettől rossz ember, és csak másoknak játssza a jó fej bunyóst? Vagy tényleg muszáj bepiszkolnod a kezed, ha valaki az életedre tör? Később, mikor John Boyt lefegyverzik, őt Holly kedvéért nem öli meg, de a kérdés attól még nyitva marad... 

Amelia alighanem a legholdkórosabb csitri, akit idén moziműben

láttam. Hiszi, hogy anyja áll az őt üldöző bérgyilkosok mögött, vagy

legalábbis lepaktált velük. Nem az zavart, hogy a lány csak

motorként szolgál a cselekménybe, hanem hogy a magához való

esze sincs meg. Felelőtlen, hisztérikus, képtelen bízni még a

megmentőiben is. 

Végül pedig John Boy azért tud golyót ereszteni a

fejébe, mert a csaj az utcán, ugyanabban a sárga ruciban futkározik

mint 

egy céltábla, és pont az ő kocsiját inti le. "Ki kell jutnom innen!" 

Pontosan honnét, kislány? A városból, vagy a földi létből?

A cím és a poszter is hajaz ugyan a lehetséges nézők szimpátiájára, de a Nice Guys nemcsak azzal próbál lekenyerezni minket, hogy hasonlít a 70-80-as évek akcióvígjátékaira. Engem az ilyesmi nem hat meg. Ez egy nevettető, energikus, soha le nem ülő krimikomédia, szerethető főszereplőkkel, stílusos közeggel és egy bolondos detektívszállal. Azt belátom, hogy simán belefért volna több tartalom, a bajba jutott hölgyike meg a fogkrémes tubusommal verseng ész dolgában. De ezek nem éket vágó hibák: végre elmondhatom, hogy ezen a nyáron is láttam egy jó hollywood-i produkciót.

NOÉ





Noé történetét kb. minden nyugati ember ismeri: Isten Noé értésére adja, hogy családjával építsen egy óriási bárkát, ahová majd összegyűjtik a bolygó minden élőlényét, átvészelendő a nagy Özönvizet. Ez fogja eltörölni az ember által tönkretett világot, hogy minden újrakezdődhessen itt a Földön. 

Amit Darren Aronofsky feldolgozása még ehhez hozzáígért:

1. monumentális méretek,
2. a Bibliához méltó, epikus hangvétel,
3. és sokarcú látványvilág.

Szurkoltam érte, hogy a Noéban a tartalom is a helyén legyen, s így semmi ne tartson vissza a transzcendens élménytől, amit egy igazán intelligens és megható filmeposz nyújtani képes. Egy ősrégi mítosz újratálalásáról lévén szó, emberközelibb és megfoghatóbb portrét vártam az érintett alakokról, mint amilyennek az Ótestamentumot lapozgatva tűnnének.
És az első negyedóra során még azok is voltak. Méltónak találtam "Noah-t" és feleségét Naameh-t, hogy fiaikkal útrakeljenek Noé nagyapjához, Methuselah-hoz a tanácsát kérni. Ahogy Noéék a családfő vízióiról beszéltek - felismerve, hogy azok a világvégét jövendölik meg -, el tudtam hinni a párhuzamot, amit a rendező jól kivehetően sugallmazni próbál. Azaz: hogy a mai domináns, kapitalista kultúramodell sok szempontból éppoly romlott és pusztulásra ítélt, mint Noé kora. (Vajon milyen hamar fog elérkezni a XXI. század saját Özönvize...?)

Ha a kiábrándulás pillanatát kellene megnevezzem, akkor az a kb. 10 éves időugrás, mely során a bárkát létrehozzák. Aronofsky beleesett megannyi kollégája hibájába, és mindent a látványnak rendel alá, a tartalmat pedig sematikus párbeszédek közé temeti. Dicséretesnek tartom, hogy Noé bárkáját az alkotók egészében meg is építették. Azt is elfogadtam, hogy a CGI-bőség elengedhetetlen egy ókori fantasy-sztori elmeséléséhez.
Mégis úgy érzem, hogy a Noah-nak nincs saját egyénisége. Hiányzik belőle bármi, ami igazán eredeti vagy gondolatpiszkáló lehetne. A látványvilágról könnyű felismerni, hogy nagyban inspirálta azt a Gyűrűk Ura, de olyan kreatívan biztos, hogy nem tud élni az effekthasználattal:

1. Valahányszor Isten beavatkozik, a grandiózus tájképek és panorámák kb. a semmiből teremnek ott (főleg a bárka alapanyagául szolgáló erdő), feltűnően pontosan időzítve. Nem érdekel, hogy ezek a Teremtő csodái: nem érződnek elég szilárdnak és hihetőnek, ahogy létrejönnek. 
2. Ugyanígy természetellenes a komputeranimált állatseregek mozgása a bárka körül - a csúszómászó élőlények és a fák kinövése között leheletnyi a különbség kinézetben.
3. Miért van az, hogy a Noét követő kőóriások úgy néznek ki, mint a Transformerek? Ugye ők eredetileg fénylények voltak, ám mert segítő kezet nyújtottak Ádámnak és Évának a Paradicsomból kiűzetésük után, Isten büntetésből sziklás alakba száműzte őket. Nem értem, hogy hihette a rendező, hogy így majd meggyőzőek lesznek: testfelépítés, mozgás, hang, sőt még a beszédstílusuk is Michael Bay fémóriásait idézi.

Merem állítani, hogy idén álszentebb dramaturgiával még nem találkoztam, mint itt. Ennek a movie-nak az elemi ismerete hiányzik az emberi lélekről, hogy mi a hit lényege, milyen formákban fejeződik ki... vagyis magáról a központi témakörről! És most nem arra gondolok, hogy Káin testvérgyilkosságát Ábel ellen, vagy az ember destruktív tevékenységét a Földön miként értelmezik. Habár meg kell mondjam: Istennek ezt a verzióját egy túlmisztifikált, kíméletlen és destruktív entitásnak festi le a produkció.

Magukkal a szereplőkkel is nagyot bénázik a rendező. Túl egysíkú és merev a gondolkodásuk,  személyiségük 1 vonásból áll, oszt kifújt. Az elején még normális mentalitású család a bárka felépülésével párhuzamosan lefelé épül:

• Shem egy sima hősszerelmes ficsúrrá érik,
• Nagyobbik öccse Ham egy izgága, moderálatlan kölyökként éri el a felnőttkort,
• Japheth, a legkisebb testvér egyszerűen csak ott van,
• Ila, a kislány, akit Noé megment és felnevel, lényegében azért van ott, hogy újabb anyaszereplő legyen Naameh mellé, mint Shem asszonya. Apropó: pacsi a forgatókönyvíróknak, amiért a létező legirrerálisabb pillanatra időzítették a pár első intim együttlétét.
• Noé nagyapja, Matuzsálem pedig előbb tesz valamit az emberrel, aztán szól róla neki - ha szól.

Külön döbbenet számomra, amit Aronofsky Noé karakterével művelt. Ha Obi-want A klónok támadásában rossz mentorfigurának hittük, akkor még bizony semmit sem láttunk! Noé a természet becsülésére tanító családfőből valahogy egy elvakult, gőgös ítélet-végrehajtóvá transzmutálódik, aki képtelen figyelni bárki más szavaira. Nem szégyellem bevallani: visszatérően azt kívántam, hogy valamelyik szereplő sújtson le rá, hogy végre véget érjen az ámokfutása.
Személy szerint nem volt bajom azzal, hogy kicsit a darwini szemléletmódot - főleg a világ teremtése és a látomások kapcsán - vegyítik a Bibliából vett tanításokkal. Mivel a történet itteni verziójában Isten nem szavakkal kommunikál, Noé a saját eszére és értékítéletére van utalva. Könnyű elképzelni, hogy egy ponton elhiggye: az ember eredendően rohadt, pusztító ártány, és neki kötelessége segédkezni Istennek a kiirtásában. Annál inkább zavaró, hogy ez rögeszméjévé válik, és az utolsó 10 percig - épp a dráma tetőpontjáig - egyszer se kérdőjelezi meg. Ez nem a saját értékeivel küszködő ember lelki tusája. Ez így sima önuszítás. 



Sok hívőnek talán Abraham példája jut az eszébe, aki parancsba kapta saját fia megölését. Engem Noé radikalizmusa mégis egy nem bibliai alak viselkedésére emlékeztetett: Karlstadt professzoréra a 2003-as Lutherből. Ellentmondást nem tűrően arrogáns, determinált, és szent meggyőződése, hogy csak ő értelmezi helyesen Isten akaratát. Noé is egzakt így viselkedik. 
"Isten rámosolygott a gyermekre!"
"Isten valóban látott titeket. De nem mosolygott."
Noé is azt hiszi - ezt még talán jogosan -, hogy a csata az ellenük törő tömegek ellen, a gyilkosság önvédelemből szükséges, amíg Isten maga be nem avatkozik. És mint Karlstadt, Noét is látjuk, amint egy jelenetben tűzbe borít valami emberkéz alkotta dolgot. Amellett, hogy ez már-már pokolian démonizálja Noé alakját, illogikus is. Hisz mikor nagyapja drogjától újabb látomása támadt, ő maga szűrte le belőle: "A tűz elpusztít, a víz megtisztít."



Mégha a movie ficamos logikája rendben is volna, Aronofsky olyan cinikus túlkapásokat testál rá Noéra, mint hogy:

1. Önhatalmúlag megtiltja családjának, hogy Japhet után élő tagja maradjon. Hitegeti és csitítja a gyerekeit, többnyire Istenre hivatkozva. "Hát nem adott meg mindent?" Majd mikor már a bárkán össze  lettek zárva, és nincs választásuk, bevallja, hogy életük társtalanul fog eltelni. 
2. Még a pontos sorrendet is elrendezi, hogy a 6 fős család milyen sorrendben halálozzon, és ki kit temessen el.
3. Mikor Ham elmenekít egy Na'el nevű lányt, de az csapdába kerül, mit tesz 3 vallás prófétája? Ott hagyja megdögleni, elhurcolja Hamot, és csak annyit mond rá később: sajnálja.
4. Mikor pedig Shem és Ila el akarnak távozni a bárkáról, ő felgyútja azt. (Erről a tűzről beszéltem.)

Paranoiája a tetőfokára hág, mikor kiderül, hogy Ila - hála a dédapa végső áldásának - mégis terhes lett, ikerlányokkal. "Az a rengeteg élet... a semmiért?!" Ez a mondat intő jel lehetne Naameh-nek és a családnak: Noé azért fogadta el, hogy 1 ember se maradjon a Földön, mert az ő családjára is kihalást prognosztizál. Ha a kicsik lánynak születnek, idővel anyákká válhatnak. Ergo: a homo sapiens továbbszaporodik. "Nem tudom megtenni...!" "Meg kell lennie!" Komoly probléma van azzal a filmmel, melyben Isten fő tolmácsa egy instabil pszichopata, akinek belső hangja és lelkiismerete ilyen nyomorúságosan gyönge.

A rengeteg stresszes perc után, ahogy Noét kérlelik és rimánkodnak neki rokonai, komolyan felüdülés volt látnom, ahogy végre, hát... mondjuk úgy: "lemerültek az elemei". Ila azt a dalt kezdi énekelni, amit Noé dünnyögött neki, mikor rátalált évekkel ezelőtt. Kétségbeesett megoldásnak ez nem is rossz ötlet. De pontosan mit ismert fel ebből Noé? Mi hozta el az áttörést? "Ahogy lenéztem a babákra, nem éreztem semmi mást magamban, csak szeretetet." TÉNYLEG?!! Nem tudom mi zavart itt jobban: hogy a végkövetkeztetés ennyire kézenfekvő és síkszimpla, vagy hogy nincs igazi, koherens gondolatmenet, amely mentén Noé eljut hozzá. 

Tekintsünk el attól, mennyire szakállas klisé a tanulság. Noénak ezt már saját jócselekedete alapján tudnia kellett volna, mikor a sebesült Ilát kislánykorában megmentette és felnevelte. Lehet, hogy elborzasztja a látvány, ahogy a kinti emberközösségek tobzódnak a gyilokban, vérben és mocsokban. De nekem ne mondja senki, hogy a szeretet mint fogalom értékéről a zsidók nem is hallottak Krisztus működése előtt. Ez az én bajom Aronofsky művével: a szereplők be vannak börtönözve természetesnek nem mondható érzelmi reakciók közé. A "jó" ügy képviselője pedig bármelyik kényszerképzetét előbb hiszi el, mint a szemet szúró igazságot. Azt, hogy az emberi "jó" alapforrása a szeretet.

Tudom, hogy akadnak még vallási és nem vallási témák - pl. hogy a csudába népesül be újra a Föld -, amiket tárgyalni lehetne. Ezeket én átengedem a téma alaposabb ismerőinek.
3 fő erősség tartja magát stabilan a Noah-ban:

1. A világvégéhez kapcsolódó természeti csapások és csodák,
2. A Noé fiait játszó színészeket kivéve az alakítások,
3. valamint néhány morális értelemben is jól megcsinált jelenet, az elején és a végén.

Ahogy Noéék rátalálnak Iliára, és a rémült kisgyerek sebeit ellátják, simán a legmegérintőbb jelenet az egész movie-ban. És akik utálják a zakkant Noét, azoknak némi elégtétel nyújthat látni, amint évekig remeteként él az új szárazföldön, távol a családjától, akikkel oly sikeresen megutáltatta magát. És bár élete alkonyán már újra az ő körükben szavalhatja el az aktuális bölcseletet a Bibliából, ez nem kárpótol minket a léleknyúzó szenvelgéséért, amiben a teljes tárgyalás-nagyegység alatt részünk volt.

Nem tudom, vajon a keresztény, a zsidó vagy az iszlám vallás követői háborodtak-e fel leginkább Darren Aronofsky interpretációján az Özönvíz történetéről. Annyi biztos, hogy Noé alakját nem az ő műve fogja megkedveltetni a fiatalokkal. Egyszer szíverősítőnek megnézhető, ám messze nem elég okos vagy kreatív, és helyenként visszataszító mélységekig süllyed a főszereplő erkölcsi magatartását illetően. Legtalálóbb szatirikus cím, melyre átkeresztelhetnénk a művet, alighanem így hangzana:

Noé és az Úszó Diliház