Stephen King munkái mozgóképen mindig valahogy többször
sikeredtek furára és röhejesre, mintsem hátborzongatóra. Sovány mentség sem
lehet ez arra, hogy az egyik legismertebb King-adaptáció, a Tűzgyújtó
olyan remake-et kapott harmadévszázaddal eredetije után, ami egy bóvli
mikrobüdzsés tévéfilmnek érződik minden tekintetben –színészet, sztori,
szereplők, effektek etc. És ami a legrosszabb: a rémisztőnek szánt percei vagy tompák, vagy csak simán visszataszítóak lettek (pl. egy macsek felgyújtása).
Charlie McGee nem egyszerű parafenomén: apja és anyja egykor egy titkos
kísérlet alanyai voltak, mely révén rendkívüli képességre tettek szert. Zaklatott lelkű 11 éves lányuknak már veleszületett, sőt hatványozott természetfeletti képessége van. Hiába rejtőzködtek és titkolóztak
mindeddig, Charlie egy iskolai incidense során felfigyelnek rájuk: a régi szervezet
egy másik spéci embert küld értük, aki megöli Charlie anyját. A lány apjával
menekülőre fogja, bár Charlie egyelőre jobban fél saját hatalmától, mint az üldözőiktől.
Mindamellett, hogy milyen romos és elmosódott a látványvilág –
vagy hogy az események és párbeszédek vetélkedhetnének, hogy melyik lett pocsékabbul
megírva –, az új Tűzgyújtó nagy rákos daganata a karakterkínálat. Elsősorban Charlie
apja, Andy. Ez az alak ebben a feldolgozásban maga a megtestesült kétszínűség:
egy ledöbbentően áltató, hazug, manipulatív szennyláda, akit sikerül nagyobb bajforrásnak láttatni, mint amilyenek a séma szerinti „negatív szereplők”.
Az évtized eddigi egyik legköpnivalóbb filmes apafiguráját nézhettem-hallgathattam „meló” közben,
ahogy átveri klienseit, lekezeli aggódó párját és érzelmileg zsarolja a gyerekét, hogy az fojtsa el az erejét, minden intő jel dacára.
Nem egyszerűen halogat vagy titkol, hanem családfőként kötelezi őket, hogy ne vegyék tudomásul a
helyzetük súlyosságát, amíg már megtörténik a baj. Nem Charlie erejétől
forr fel itt az ember vére, hanem a fater álszentségétől! És amikor a
végén a túszul ejtett Andy telepatikus erejével a saját lányát agymossa, hogy az
leégesse a szervezet épületét, majdnem ripityára törtem a székemet a falon!! Hát
húzzanak a készítők a börtönkonyhára krumplit pucolni: ez nem „gyász” meg nem „dráma”:
ez egy erkölcstelen szemét disznó, aki azt ÉRDEMELNÉ, hogy békaként boncolják-koncolják föl egy laboratóriumban!
Sajtlyukas kézzel kezelték az egész dramaturgiát. Charlie instabil
lelkivilágával és elszigeteltségével nem kezdtek semmit, ez egyszerűen
csak ott van, belengi a filmet, mint a pára, de nincs értelmes történetszál
szőve köré. Maga a képességeik eredete, a szülőknek erőt adó anyag kifejlesztése
nem tudjuk meg sose, miért és hogyan történt. Ugyanígy nem tudni, honnét tudja a
szérum atyja – aki erről alig 1 szem jelenetben károghat –, hogy Charlie ereje messze
nagyobb bármelyik eredeti kísérleti alanyénál? Talán ha mindkét szülő spéci
erőt kapott, a gyerek törvényszerűen már félisteni erővel bír?
A számtalan
zagyva elgondolásból kettőt emelnék még ki, amitől a történetet követni
próbálóknál elszakadhat a cérna. Az egyik a nagy „katarzis” előtti beszéd, mikor
a szervezetet képviselő nő arról győzködi Charlie-t – a hatás kedvéért a megkötözött
apa mellett állva –, hogy legyen büszke óriási erejére, ő voltaképp egy „szuperhős.”
Azon felül, hogy ez a drámainak szánt jelenet így tömény röhej lett, gyanús is.
Így próbálták vonzóbbá tenni a filmet, utalva a szuperhős-zsánerre és azon
belül vélhetően a Sötét Főnix-re? Talán Charlie sorsa is az, hogy humanoid tűzviharként egy béna folytatás címlaphölgye legyen? A korábbi kritikusi-közönségi-kassza-lebőgés után aligha...
A másik bicskanyitogató rész a végkifejlet.
Rainbird, a Charlie anyjával végző spéci ember egy nagy nulla. Egyértelműen az
alkotók és nem Michael Greyeyes hibája, de a karaktere megreked afféle Tesco-gazdaságos Magua-ként a film egészén át. Charlie végül nemcsak, hogy nem áll bosszút rajta, de engedi
Rainbird-nek, hogy az magával vigye őt! MIÉRT?! T’án csak nem amiatt, hogy az apja halála után nem maradt senki olyan spéci ember, mint ő? Spekulálhatnék, hogy ez valami váratlannak szánt, nagy kényszer-megbocsátásnak lehetett elgondolva, hogy a lány és az anyja gyilkosa kénytelen
félretenni egymás iránti ellenségességét a túlélésért. De ha ez is volt az elgondolás, ebből SEMMI nem jött át végül, teljesen hiányzik a gondolataik tisztességes leképezése.
Alig fél év távlatából nem lehet könnyű Scott Teems és Keith Thomas (az
aktuális firkáló és dirigáló) számára az emlékezés erre a halva született projektjükre,
de biztos nehezebb lesz egykönnyen elfeledniük, mint a nézőknek. Az új Tűzgyújtó az a fajta színtelen-szagtalan-semmilyen-súlytalan remake-roncs, aminek füstje-lángja is túl pici volt, hogy egykönnyen felidézze az
ember. Nem
mostanság láttam olyan produkciót, amely ennyi témalehetőséget ilyen bénán dob a földre, hogy aztán még jól föl is gyújtsa.
