A muskétások időskori alakjai harcolnak épp azon világrend ellen, amiért egy életen át a vérüket adták. Nyomasztó, realisztikus alkotás, amelyen kikristályosodik, milyen értékrend és társadalomszemlélet húzódik meg a kor Franciaországában. Nem ragaszkodik feltétel nélkül a történelmi hűséghez, de a realisztikusság szinte sosem jelent egyet a valóság szolgai másolásával. Így a néző nem a történelem tankönyvet bújja spoiler-ekért, hanem engedi magát beszippantani a francia virágkor univerzumába. A mű pedig van olyan jó, hogy ezt az állapotot generálja.
Kicsit kettős érzéseim vannak a filmmel kapcsolatban. Kétség kívül fantasztikus, de az már vitatható, hogy mennyire tömör. Az első gondom a filmmel kapcsolatban, hogy a cselekmény túl fordulatszegény. Végig képben vagyunk, a fontosabb történések következnek is egymásból. Ugyanakkor a dolgok alakulása túl kiszámítható, ráadásul időnként még vontatott is. A Hármak megszöktetik az ikertestvért, felkészítik az igazságos uralkodásra, akció közben lebukik (minimális fordulat), s a végén már mind a négy muskétás együtt védik meg a feldühödött Lajostól.
A testőrök érett személyiségek, és egyéni színezetük jól kirí a fiatalabb muskétásgeneráció mellett. Aramis és Porthos űr és föld: Aramis az abszolút mérték, Porthos az abszolút mértéktelenség. Ami d'Artagnant illeti: ahogyan ő él, az nem önfeláldozás, hanem mazoizmus. Abszolút elhiszem, hogy Mély-Pokol 2 évtizedig lopva figyelni szerelmét és titkos fiát, közben kötelezően teljesítve minden szavukat. De mindez a végén a halálát inkább boldog megváltásnak láttatja: többet nem kell szenvednie terhe súlyától.
Egyedül Athoson láttam, hogy egyszerre birtokol erős egyéniséget, összetett értékrendet és rugalmas gondolkodást. Nem mindig jó döntések, de szív és szellem egyszerre támasztja őket. Az egész film legelmésebb érvrendszere hangzik a szájából, amikor elmagyarázza Fülöpnek: a formai árulással egy nagyobb, de közvetlen értelmű jót szolgálnak, ami egy érdemes királyban manifesztálódhat. A klasszikus abszolutizmus ideológiája rajzolódik ki előttünk: a királyi vér szentsége, Lajos megjegyzése Christine-nek, hogy Isten rendeléséből király.
A zenei aláfestés idomul a versailles-i világhoz, a jelmezek és díszletek precízek és a legapróbb részletekig kidolgozottak. A palotai jelenetekhez mérten a csaták már mellőzöttek. Nem rajtuk van a hangsúly, de ha már beemelik őket a történésekbe, kikerekítettek is lehettek volna. Raul ágyús jelenete csak egy "szellentés" volt, ahogy Porthos fogalmazna. A végén a végső vívás a Bastille-ban látványos, és a testőrök végre muskétáikat is elsütik. A tömegvívás természetesen nem számok szerint dől el. Logikus, hogy egy rajtaütés miatt Lajos nem hozhatja el a fél testőri állományt a palotától. De az ember könnyen úgy érezheti: szándékosan mentegetik a patthelyzetet: az ifjú muskétások félnek a kapitánytól, szűk a folyosó és csak húszan támadják őket - bár ők is állig felfegyverkezve.
A színészek, az egyszerű történet, a külsőségek és a korhű atmoszféra mind munka és ambíció összhatását mutatják, legtöbbször a humor és a dialógusok is rendben vannak. Ez egy határozottan jól sikerült történelmi kalandfilm, ami szórakoztat, és gondolkodásra kényszerít. De arról már nem tudom meggyőzni magamat, hogy még többnek lássam. Nem minden paradoxonja tudható be a korszellemnek, és gyakran a cselekmény felhígul a tág díszletek között.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése