A virághold gyilkosai (Megfojtott virágok)

Azt hiszem, ma már kijelenthetjük, hogy a hivatalos történelemoktatás úgy hazugság, ahogy van, tele ferdített, hamisított vagy elhallgatott fejezetekkel, melyek nem is olyan ritkán "kínos" genocídiumokról árulkodnak. Amerika múltja t'án a legismertebb ilyen  "kincsesbánya", ki tudja hány még vászonszűz bűnesettel, melyet legföljebb csak egy maréknyi rendezőnek – tág büdzsével, sok gerinccel és kivételezett státusszal – enged(né)nek a mozgókép-színházakba elhozni. A Killers of the Flower Moon, magyar címén Megfojtott virágok tehát még ma is tabudöntögetőnek számít, pedig köztudott, hogy egészében nézve mi lett a sorsa e földrész előző emberiségével.

Martin Scorsese igazi aranyrögre bukkant a témában: a száz éves oklahomai oszázs-gyilkosságok ügyére. Ezt a népet hajdan egy terméketlen földterületre deportálták, ahol aztán ők ironikus módon fekete aranyat (olajat) találtak, s így látványosan meg is tollasodtak. Válaszként az USA törvényi rendszere megtiltotta nekik az ellenőrizetlen vagyonhasználatot, helyi szerveik pedig eltussolták, amikor valakik tehetős oszázs nőket kezdtek sorra kivégezni az állam északi felén. 

A Törzsi Tanács a kormányhoz fordult, de a még újsütetű FBI későn derített fényt a tettesek kilétére és indítékára. Nevezetesen egy olyan bűnszervezetre, melynek tagjai beházasodva szereztek öröklési jogot a kinyírandó nejeik és kölykeik után. Ennek kivizsgálását írta meg David Grann a film alapját nyújtó, de annál jóval tárgyilagosabb könyvében.

 

Scorsese Eric Roth-tal társban írt szkript-je mégsem annyira a nyomozásra, mint sokkal inkább a korképre és egy olyan karaktertrióra figyel, akik A jó, a rossz és a csúf erkölcsi felállására emlékeztetnek. Egész más személyiségek, de az, ahogy egymáshoz képest helyet foglalnak a morális spektrumon, hasonló.

 

Innen nézve „a csúf” egyértelműen Ernest Burkhart figurája. A I. világháborús veterán olyan, akár a remekül betört jószág: az a típus, akit könnyű karizmával és erélyes fellépéssel befolyásolni, mert józan esze, érzései, lelkiismerete nem nyújtanak ellensúlyt. Lélektani szempontból látványos, ahogy Ernest gerinctelensége fölemészti azt a kevés jó tulajdonságát és megkérdőjelezi még az őszintének tűnő időszakait is, ami jutott neki.

Bár sejthető, hogy az ő esetében igazi volt, ahogy megismerte és elvette oszázs párját, Mollie-t, attól még részt vett nagybátyja bandában, ami ezzel a „vedd el, és nyírd ki!”–technikával többek közt Mollie testvéreit is elpusztította. 

Az azért már kissé túlzóan szánalmas, mikor a „szeretett” feleségét mérgezi, és közbe néha ő is belekortyol a szerbe bűntudatból. Lebukása idejére már kétség sem fér hozzá, hogy ez az alak túl van a mentségek mezsgyéjén, ott, ahol már sem a múlt jobb percei, sem tanúskodása a bíróságon nem számítanak többé: örök életére gyáva szemétláda marad, aki elherdálta új családját, csak azért, mert ők ”rézbőrűek”.

 

Nem nehéz helyi keresztapának elkönyvelni Ernest bácsikáját, William King Hale-t. Amellett, hogy az állam t'án legbefolyásosabb embere, apróra ismeri az oszázsok nyelvét, szokásait és mentalitását is, amivel az egész közösséget félrevezeti: amilyen hangzatosan szónokol mellettük nyilvánosan, olyan irgalmat nem ismerő precizitással cserkészteti be és végezteti ki őket a háttérben. Bármilyen nyilvánvaló is itt a báránybőrbe bújt farkas esete, Hale nagystílűségét – meg persze Robert De Niro alakítását – izgalmas figyelni. Még úgy is, hogy a néző erkölcsi érzékét már az elejétől felpiszkálják az ártatlanok hirtelen és büntetlen megölésének képei.

 

Erős jelenlétet sugároz Lily Gladstone Mollie-ja végig a jelenései alatt, és szerintem ez – ha nem is Oscar-t, de valamilyen – díjat fog jövőre hozni a színésznőnek. Külön az az árnyalat tetszett nekem, melyet az ő személyisége kapott: higgadt, intelligens, jó szemmel méri föl az emberek megbízhatóságát, sőt pici csipkelődő humor is jellemzi. 

Ugyanakkor szemében ott a kiábrándult, a gyásszal napi szinten megbirkózó teher, ahogy ismerőseit, majd szeretteit, sőt lassacskán őt magát is elragadja ez a rejtett, gonosz kéz, amit nem tud megállítani. Sok múlott azon, hogy ne lássuk őt vaknak vagy birkának: Mollie korán megsejti, hogy férje sáros a családi tragédiában, de a méreg mellett a félelem és a gyerekük apjában való hinni akarás kiszolgáltatják őt, emberségét naivitássá konvertálva. Csak annál a fantasztikus jelenetnél írja le őt végleg, mikor Ernest még a „mindent” bevallás után is a szemébe hazudik, letagadva, amit személy szerint vele művelt.

 

Egy másik film Leo DiCaprio-val, név szerint Tarantino Volt egyszer egy Hollywood–ja jutott eszembe az itteni hangulatról és szellős szerkesztettségről. Amaz a produkció is ilyen szabadosra, lazábbra vette a cselekményét és szereplői mozgásterét, olyan érzetet keltve, hogy semmittevően elsétálgathatsz a film világában és klímájában, mesterkélt útmutató monológok nélkül. Rodrigo Prieto operatőr ismét igazolta, miért szeret vele dolgozni Scorsese: az oszázsok napfényes összejöveteleitől kezdve

a gyújtogatók perzselte birtokokig erős, olykor szuggesztív a képi világ. Minden célzás nélkül örültem annak, hogy ennyi őslakos színészt látok egy komoly, 200 millió dolláros, XX. századi közegben játszódó filmes darabban. 

Nem hinném, hogy az arc-közelik a korra jellemző mértéken túl hangsúlyoznák ki az indiánok sanyarú sorsát és a fehér polgárok alig leplezett rasszindulatát; a tények és élethelyzetek magukért beszélnek, rengeteg szennyet kell még előásni az „amerikai álom” hazug mítosza alól.

 

Másrészt szilárd meggyőződésem az, hogy egy mozifilmnek nem szabad kerek 3 óránál hosszabbra nyúlnia: akkor már inkább vágják ketté! Ez a kb. 200 perc egyébként is lehetett volna jobban kitöltött vagy erősebben összefogott, sok a terjengős rész. Olyan, mintha Scorsese folyton azt lesné, hogy a(z euramerikai) közönséget kellően furdalja-e már a lelkiismeret az indiánok vértanúságával szembesülvén. Ahhoz képest, hogy a nyomozati szállal nem akarta húzni az időt, hát húzta mással: 

Ernest-ék pere konkrétan az utolsó harmadidőre kap csak teret, amire már nem mentség a „szerzői vízió” vagy a „világ elmélyítése”. És ezt olyan mondja (írja), aki kifejezetten utálja, ha kész nagyjeleneteket vágnak ki egy moziba szánt műből, hogy később büszkén mutogassák azokat egy külön rendezői vágatban…!

 

Fifikás és kreatívan okos szegmens még az utószó a zenés rádióműsorral, ami először már-már szamárfület mutat mindannak, amin a szereplők keresztülmentek, majd dermedt csöndbe fordul. "A gyilkosságokat nem említik." Igen, a közvéleménynek az ilyesmi akkor és ma is csak egy műsor: egy tragikus híradás a sok közül, amit nagy ívben lesajnálunk, de ami holnap már a kutyát sem érdekli. 

Tükröt állít és leleplezi azt a kényelmes közönyt és távolságtartást, ami jellemző ránk, ha belföldön, a saját házunk táján, „itthon” véreztetnek ki egy egész embercsoportot. Ha még itt, a jogrend országában is előfordulhat ilyesmi, akkor biztosan ők tehetnek valahogy a dologról, ugye? Még akár az FBI-nyomozó kései behozása a történetbe is vehető piros pontnak hihetőség terén: a legtöbb bűnszervezetben elkövetett gaztett általában túl későn, jóval az áldozatokat ért kár és kálvária után kerül egyáltalán nagyítólencse alá, nemhogy érdemi büntetésre.

 

 

Nem egy könnyen leírható művészfilm a Megfojtott virágok, az biztos. Mint valaki, aki Az írrel már nyugdíjazta magában a 81 éves rendezőikont, pozitív meglepetésként ért ez a legújabb, több műfajt ötvöző, kompromisszumot elvető munkája. Az alakítások kipipálhatók, a vizuális kelléktárat hatásosan és ötletesen használja a rendező, a sztori pedig – bár a Napnál világosabb, mit üzen és hova kell előbb-utóbb kifutnia, – érdekes és fajsúlyos. Csatlakozom azokhoz, akik szerint túlnyújtott, helyenként leül, sőt narratív fronton direkt elodázó. Ezzel együtt is értékes, „színes”, hangulaterős alkotással gazdagodtunk így év vége felé, mely egyben lázas fölmagasztalása is a mozinak, mint sokak szemében veszélyeztetett művészeti ágnak.

4/5-öt adok rá. 

A szervezet (The Outfit)

 

Quentin Tarantino három évtized után is inspirálja a valódi filmkészítőket, hogy a stúdiók elvek nélküli bérszajháival szemben értékálló munkákat tegyenek le a szabászasztalra. Graham Moore első rendezéséről nem kicsit lerí a Tarantino-i ihletés, a régi vágású, bő párbeszédével, meghitt hangulatával és finom feszültséghangolásával. Ahelyett, hogy a gengszterdrámák manírjaival takargatná tartalmi pucérságát, a The Outfit jól kitöltött és ütemezett, karakterfronton is tisztességgel megírt bűnmese.

 

A történet földön járó és még ésszerű mértékig csavaros: Leonard Burling szabászüzletet vezet az 50-es évek Chicago-jában, Roy Boyle ír maffiafőnök területén, így vevőköre is jobbára gengszterekből áll. Ő és a továbbállni vágyó titkárnője, Mable eddig látszólag távolságot tudtak tartani a család véres ügyeitől. Ám egy este Roy forrófejű fiát, Richie-t lőtt sebbel hozza be Roy kimért bizalmasa, Francis, aki köztudottan nem tűri az ellenvetést. Így a mindig diszkrét szabó kénytelen előbb ellátni a sebesültet, majd egy véres vita után a hulláját rejtegetni – egy olyan kazettával egyetemben, melynek felvétele az egész Boyle-családra nézve terhelő.

 

Az idény ötletsivár kínálata közepette nagyon megörültem egy olyan igazi, emberi szabású, történet-vezérelt produkciónak, mint az The Outfit. Légköre hamar otthonossá vált, története és annak folyása tartotta figyelmemet, érdekeltté tett a szereplők helyzetében. Mark Rylance jellegzetesen visszafogott alakítása tetszett, megadta a film tengelyét. Hiába látszik, hogy a sztoikus ruhaművész karaktere kifejezetten az a fajta szerep, amire díj-jelölés dukál, Rylance profin boldogult vele. Érdekfeszítőnek találtam Leonard alakját, ami mögött sejthető, hogy több van, mint elsőre látszik. 

A szereplőpaletta többi tagja ugyan nem nő túl az alapszituban előírt szerepkörén, de azért megvolt a szükséges súlyuk a cselekménybe, hihetően illettek abba a környezetbe. És annak sem kerítenek nagy feneket, hogy a szereplők közül ki-ki melyik nemzetiséghez vagy nemhez tartozik. 

Pazarul aprólékos a látványtervezés: a bolt, mint helyszín igazán bensőséges hangulatúvá tették a szűkösség érzete nélkül, az egyes tárgyak, ruhák, segédeszközök díszként és esetileg sztorielemként is mutatósak. Biztos, hogy valaki más már megelőzött ezzel a hasonlattal, de a The Outfit egésze olyan, mintha maga a film is afféle ruha lenne: egy elegáns öltöny, melynek minden centijét precízen szőtték, mégse merev, durva, fakó vagy szögletes, ki-ver-át-kit? fordulatait se találtam elrugaszkodottnak.

 

Legföljebb talán a végső csavart, egy kicsit. Leonard-ról sejthető ugyan, hogy ő maga is bandamúltú, és kielégítő válasz, hogy a kilépése miatt, emberkéz által vesztette el a családját. Csak ez másfél óra után mégis kicsit sokára, sok cselekménycsavarás ping-pong-ja után érkezett el. Nem húzza le az összképet vagy ilyesmi, csak már azért érződött számomra, ahogy fogy ki a szusz a rendezésből.

 

A Berlini Filmfesztivál jövevényeként a The Outfit világosan szerzői alkotás, de abból az őszintébb, rétegeltebb, érettebb módon szórakoztató fajta. Nagyon lesimítva  mondható a stílusára, hogy Tarantino, némi Agatha Christie-vel. Ajánlom mindenkinek, aki vevő az okos lélektani dráma-thrillerre. 

 

4/5-öt adok rá.

 

A Denevérember (The Batman)

Harmad-száz évvel a Batman-mozik születése után Burton neve alatt…

 

Kerek évtizeddel Nolan nagy emlékű lovagtrilógiáját követően…

 

Snyder 5 éve kimúlt szuperverzumának árnyékában…

 

Matt Reeves is hozott egy érdekfeszítő élőszereplős Batman-moziélményt!

Egy franchise reboot-ja akkor igazán hatásos, ha az új változat úgy tud más – komorabb és hihetőbb – lenni elődeitől, hogy azok elkoptatott sztori-paneleit feltűnés nélkül kerüli ki, miközben az újraképzelt világ természetes, folytonos egésznek hat, nehézkes felvezető körök nélkül.

Ez nem igazán jött össze pl. A csodálatos Pókembernek 10 éve: az is egy érdekes összeesküvést próbált beleszőni a különc ifjú hőse gyerekkorába, de hol túl görcsösen próbált más lenni az előző inkarnációtól (a „nagy felelősség”-duma), hol meg sikerült visszaszédülnie annak sztori-kliséibe (megalomán főgonosz-terv). Folytatása meg már kész tárháza volt össze nem illő szálaknak és stílusoknak.

 

 

A The Batman nem annyira eredettörténet, mint inkább pályakezdő-történet – egy önpusztításra hajlamos, zilált, megszállott Bruce Wayne-nel. Tetszett az irány, amerre Matt Reeves ezt a (re-re-)reboot-ot elgondolta: műve morózusabb, szó szerint földön-járóbb és szövevényesebb, mint akármelyik elődje, de közvetlenebb is. Nemcsak úgy átugorja a kialakulás mikéntjét: sikerül elhitetnie a nézővel, hogy a kőgazdag árva gyászát és dühét csak 1 nagy lépés választotta el a sikátorokban vadászó verőlegénytől. Ez nem egy önmagát már kész céllal kialakító, ok-okozatban gondolkodó Batman: úgy ölt maszkot, hogy nem stabil, naponta őrlődik köztiszteletű apja emléke és saját érzelmi katlanja között.

 

Ez adja szerintem az új verzió szexepiljét, amivel közönségsikert aratott: a nyersség. Nem a marketingszlogen, hogy „ez végre a karakter detektív-aspektusára fókuszál majd” – amit szerintem amúgy is csak részben sikerült beváltani. Hanem a főszereplő és világának még szutykosabb, koszosabb, földhözragadtabb állaga, ami már minden eszmei üzenettel szakítani próbál. Sőt az ilyesmiket a gotham-i mozaikvilág egyik betegségtünetévé teszi: a politikai-médiagépezet hamis, önigazoló szózatai, amikből semmi nem tükröződik az állampolgárok életén.

 

Kis híján 2 éve megy az, hogy Bruce Wayne nappal remeteéletet él kastélyában, éjjelente pedig maszkba és páncélba bújva rója az utcákat, piti bűnözőkön kitöltve frusztrációit. Ekkor egy Rébusz nevű önjelölt próféta elkezdi gyilkolni Gotham tisztségviselőit, minden esetben feltárva róluk valami mocskos titkot a nyilvánosságnak. Védjegyének számító rejtvényei mentén Batman olyan korrupciós bohózatra bukkan, mely a város teljes hivatali apparátusát átszövi, és tényleg bárkit érinthet…

 

 

Nem tudom kikerülni az összehasonlítgatást. Matt Reeves felismerhette Christopher Nolan filmhármasán azt, amit Batman-fanok egy része a trilógia kárára írt: a megszerkesztettséget. Nem úgy értendő ez, hogy „mesterkéltek” lettek volna (főleg a 3. rész kapcsán szokott ez fölmerülni), csak érezni rajtuk, hogy egy jól összerakott terv konstrukciói, ahol a cselekmény percre pontosan lett fölépítve és beosztva; gondosan elhelyezett szereplőin olykor hosszas gondolatsorokat vezettek végig.

 

Reeves 2 óra 47 perces rendezése szófukarabb, szabadosabb, delejezőbb. Egész hangulatisága jobban hajaz egy detektívregényre (ugye: DC = Detective Comics), műfaja pedig a szuperhős-filmektől „elvárt” akció-dráma fókusz helyett krimi-horrorra hajaz – de a Batman Kezdődiktől is realistábbra szabva. Nincs név szerint lehivatkozott spéci eszköz (pl. félelemtoxin, memóriaszövet), vagy Gotham-en kívüli befolyásoló tényező a történetben; csapdába esünk a rideg nagyváros betonkriptájában, amit Reeves szinte az élhetetlenségig sivárra fest – amilyen az sajnos a mai valóságban is.

 

Leginkább az erőteljes kémia fogott meg Robert Pattinson és Zoe Kravitz között, ami szerencsére bőven kapott műsoridőt. Selina Kyle és Bruce Wayne mozgóképen talán még sosem illettek egymáshoz ennyire: szó szerint olyanok, akár két kóbor állat, akik akaratlanul is egymás zónájában mozognak. „Vonzom a kóborokat.” Mindketten kiábrándult, tetemes lelki terhet cipelő, magányos önbíráskodók, akik szülői támasz nélkül, gazdag apák árnyékában nőttek föl, és ez máig kihat a jelenükre.

Bruce-ról, ha nem mondaná Alfred szemébe, akkor is ordít, mennyire hidegen hagyja a családi vagyon és presztízs: előbbi csak a segédeszközeihez kell neki, utóbbiból meg alig szűrődik át valami homályos kötelességtudat, ami értelmet ad az életének. Selinát pedig tényleg csak a számára fontos egy-két ember motiválja: a néhai anyja és a mostani barátnője – mindketten a gotham-i alvilág áldozatai.

 

Aggódtam eleinte, hogy Reeves annyira túlszövi majd a bűnügyi szálat, amitől már fölborul a film egyensúlya. Lelkesen variálgatja a képregény-alapanyagot, bevonva olyan mára ismertebb DC gengszterikonokat, mint Carmine Falcone, Oswald Cobblepot/Pingvin, vagy az ezúttal csak megemlített Sal Maroni. Többnyire ez működik is: a krimi-vonal kidolgozása néha már Michael Mann szintjét célozza, a gotham-i korrupciós palettát jobban részletezik, mint valaha.

 

A szemfüles rendező Todd Phillips-től is ellesett valamit: a Thomas Wayne beszürkítésében rejlő csavarlehetőséget. Nem csekély átértékelésre szólítja fel Bruce-t az, hogy felfedezi: saját apja, rozoga világképének egyetlen stabil pontja is bűnös volt, akárcsak Gotham kb. minden pénzes közszereplője... eee–ezt a labdát már kicsit laposabban ütötte le Mr. Reeves.

Mármint: azt tényleg gondosan szőtték a nagy összképbe, hogy Thomas egy aggályos ügye miatt fordult Gotham keresztapjához, és a megölése megtorlás lehetett, mikor készült kitálalni. Őutána pedig márcsak gyáva és rohadt alakok jutottak pénzhez és pozícióhoz. Okos kibővítése ez a klasszikus eredet-sztorinak, és Bruce hátterét is árnyaltabbá teszi.

 

Ott csúszik el az írás, ami az egész itteni Bruce Wayne Achilles-sarka: túl nyilvánvaló. Szóval Thomas nem volt makulátlan „kiscserkész”, hanem csak egy ember, akinek akadt egy gyönge pillanata. Erre a lehetőségre fia még sose gondolt?? Még ha az inas nevelése nyilván megszépítette is a ház urának emlékét, Bruce reakciója nagyon eltúlzottnak tűnik. „Hazudott nekem, Alfred.” Két év naplóba is leírt batmankedés után ez még úgy lesokkol egy 25-30 éves Bruce-t, hogy civilként, esőben, mindenki szeme láttára odakullog Falcone bárjába magyarázatért? „Tudod, ki vagyok.” Ez már nem holmi hiszékenység – főleg egy állítólag sötét és eszes detektívtől –, ez önleplezés.

 

Pedig érdekfeszítőnek találom ezt az új Batman-t, aki csak a vége felé nevezi így magát. „Bosszú vagyok.” A probléma az, hogy a különbség Bruce Wayne és Batman között szinte a nullával egyenlő: az egész aurája, múltja, viselkedése, életvitele civilben elárulja őt. Hogy nem lett ez a pasas még gyanús senkinek – még egy besúgónak vagy korrupt zsarunak se, akinek pedig érdeke volna leállítani őt?

Annyira egyformán szétesett maszkban és nélküle is, hogy néha nem is értem, hogyan tud a karakter funkcionálni. Ködös maradt kissé az, ahogy elvileg érettebbé válik a történet folyamán: ráeszmél, hogy még mindig fél elveszíteni másokat, Rébusz pedig torz tükörképet mutat róla, mivé válhat, ha végképp megadja magát a gyűlöletnek, és hagyja magát bosszúálló gyilkossá zülleni. A főgonosz mentette meg nekem Bruce egész jellemfejlődését.

 

Paul Dano Riddler-jét sikerült kellően fenyegetővé fazonírozni. Ed Nashton, a magyarul „Rébusz” („Rejtvényelő”) nevű agytröszt csupán sokadik áldozata annak a rideg társadalmi pokolnak, amiben Gotham hagyja lakosait vegetálni, miközben tehetős vezetői végighazudják az életüket a TV-ben. Remek kihívást nyújt Batman-nek, aki inspirálta őt, de akinek még amúgy is kocsonyás állapotú értékrendjét nem érti, nem tükrözik azt szadista módszerei. Ügyes párosítás, hogy a gyilkos csapdák mellé a rejtvények is az elkényelmesedett városiak felrázását célozzák, bár utóbbiakat elsősorban A Denevérembernek, a vélt lelki társának szánja.

 

Kérdéses, hogy Reeves mennyire gondolta komolyan a film társadalomkritika élét, amit Rébusz egyértelműen képvisel – legalább annyira, mint Joker Phillips és Nolan művében. Nyilván ha egy város tele korrupt pozíciósokkal, azok diszkréten tojni fognak az utcák állapotára és lakóira. Rébusz szózatai is csak eddig jutnak el: a vezetők pénzes hazugok, de a nagy árvíz majd elmos mindent és mindenkit, muhahahaa! Sokkal jobban elevenjére tapint az, amit az őrsön Batman-nek mond Bruce Wayne-ről. „Pénzzel kitömve, felülről nézni a világot, mindent: az NEM árvaság.”

És ne mondja nekem senki, hogy „ez nem fontos”: Bruce-nak a temetésen pontosan erről a témáról fakad ki egy random gothami férfi, aki elvesztette a gyerekét. Ez a röpke jelenet azonnal elillan a feledésbe, mintha a formaújító rendező félt volna kezdeni is vele valamit.

 

A többiek már teljesen fölolvadtak Matt Reeves víziójában, és ez nem minden főbb karakternek tett jót. Andy Serkis, mint Alfred és Jeffrey Wright mint Gordon nagyon kifakultak és alulhasználtak Michael Caine és Gary Oldman verzióihoz mérve. Mellesleg: egyszerűen nem veszem be Alfred-nak azt a futólag elhullajtott mondatát, miszerint ő tanította harcolni Bruce-t.

Colin Farrell és John Turturro is mondjuk úgy, elmentek alvilági figuráknak. Oswald-tól bennem furcsamód az a perce maradt meg legjobban, ahogy a becsapottság dühével áll a patkányként leleplezett Falcone előtt. Van valami tanulságos abban, ahogy a bukott nagyfőnök az eddig többnyire viccelődő jobb kezét gúnyolja. „A senkiből valaki lett.”

Magamban rábólintottam a befejezésre, ami sokkal jobban tetszett, mint a tetőponti csata „Bosszú” és Rébusz hívei között. Bruce világos és egyszerű szavakkal narrálja el felismeréseit: a hasonlóságot a saját lelke és Gotham állapota között, + hogy a bosszú már nem elég ahhoz, hogy tovább folytassa az álarcosdit. Az ebből következő búcsút Selina és Batman között egészen szívhez szólónak találtam, valóban éreztem rajtuk, hogy szeretnének egymás életében maradni. „Ez a város soha nem változik meg.”

 

Beállok azok sorába, akik dicsérik a mű erős színhasználatát: kopottas fekete, Mandy-t idéző vérvörös és 300-szerű barnás-sárgás. Nyilvánvaló poén, tudom, de… Batman-nek tényleg jól áll az alkonyat! Éppígy az, ahogy a fekete árnyak mögül előtünedezik. Reeves és Greig Fraser operatőr harmonikusan vegyítették Burton reménytelen sötétségét Nolan részletgazdag városképével: Gotham úgy fest, akár egy naturalista Sin City: a pusztulás és fertő félig kihalt játszótere.

Ugyanígy dicséretes a hangösszeállítás Michael Giacchino-tól: sok zenedarabból töményen árad a letargia, de nem úgy, hogy az már lelohassza a figyelmünket vagy álmosítson. Kedvencem a soundtrack-ből "A Flood of Terrors", mely alatt Batman felfedezi Rébusz padlóra firkált tervrajzát az árvíz előtt. Itt ismerkedtem meg a “Something In The Way” Nirvana-dallal, amit most már egyből ezzel a filmmel társítok a fejemben. Még Batman szándékosan hangosra vett léptei is bejövősek: hatásos trükk a félelemkeltéshez.

 

Vázlatosan térnék csak ki a kivágott nagyjelenetre, amitől pár hete az Internet fölrobbant. Eleve utálom ezt: egy rendező tudja előre felmérni, mit akar és mit nem beemelni a saját munkájába, ne menjenek pocsékba egész filmdarabok! Aztán: közel se találtam ezt olyan érdekes és/vagy pont passzoló pluszrész, mint hasonló filmek közül pl.:

1. Antonio találkozása Santa Anna tábornokkal a Zorro Álarcából,
2. A vikinges nyitójelenet + Peggy halála A Maszkból,
3. vagy a Mindörökké Batman eredeti nyitánya Kétarc cellájában + Val Kilmer Bruce-ának találkája az óriásdenevérrel a Mindörökké Batman-ből.

Torkig vagyok továbbá a már tucatodik Joker-változattal, amit nyilván tartalék néző-csalinak forgattak le, de a történetbe tökfölös. Végül: ez a J. külsőre egy pórias roncs, mégis leiskolázza a detektívként amúgy se penge Bruce-t, mikor az tanácsért fordul hozzá Rébusz miatt. Hála az égnek, hogy ezt Reeves inkább kirostálta…!

 

Bár a WB kissé túl hamar pakolta át e filmet mozikból az HBO Max-ra, a kb. 750 milliós összbevétel szerintem garantálja Reeves-nek a trilógiakészítés privilégiumát. Van hová továbbgondolni ezt a világot, mely helyenként még tisztázatlan, néha minden stílus dacára terjengős és ködösítő. De a stáblista után kíváncsi maradtam, hová gördítik vajon tovább a történetet, hisz az árvíz ellenére Gotham viszonyai nem változtak érdemben: Falcone halott, „Os” előtt szabad az út az alvilág élére, a fél ügyészség és rendőrség továbbra is sáros.

Egyébként meg: bejövős nekem az elgondolás, hogy sokukat Carmine az informátori stiklijével, Maroni beáldozásakor tette a cinkosaivá sok-sok éve, és nem egyből ugrottak mind holmi kis extra dugipénzre. Talán egy 2. rész majd jobban feltárná, miként is tartja fenn ezt a romos közállapotot, ha a zsozsó zöme elit zsebekben landol. Vagy, hogy miért oly fájóan csalóka is a hivatali és szakmai tekintélyekbe vetett hit. Még az is kiderülhet, hogy Ed kapirgált jó helyen főgenyák után, és nem „az árva” Bruce…!

 

 

Szakdolgozatra is elég tartalom került ebbe az 1 szem produkcióba, amely valóban egy egész világot tár ki elénk. Akárhány forrásalapból és stílusmintából merít, nagyon is megvan a saját identitása – középen egy küszködő antihőssel, aki még keresi a sajátját. Matt Reeves sok tekintetben elérte, amit vállalt: friss, komor, érett hangú filmet készített az alapjaira csupaszított denevéremberről. 

Gotham a bűn útvesztője, jobban kifejezve, mint eddig bármely mozis átiratban; lakói sosem tudhatják, mikor falja fel őket a város, ahol élnek. A talányok és a sztorit adó titokhalmaz elvárhatóan összetett, bár a kibogozásuk nem von be annyira, mint szeretnénk, a kibogozó ember pedig helyenként már fatális bakikat követ el. Még nem meri csúcsra járatni az izgalmat, vagy mer odáig menni okfejtésben, ami igazán próbára tenné a denevérruhás mumus puszta létjogosultságát.

 

Az IGN testvériesen 10-est adott anno a Jokernek és idén a The Batman-nek is. Én ennél szőrös-szívűbb leszek: jól megcsinált, hangulaterős, de még nem elég kiforrott és  átgondolt darab ez. Úgyhogy 5-ös skálán én egy 4-est szavazok meg rá: megéri a stáblistával együtt majd’ 3 órát végigülni.

 

 

 

És most, emberek, egy új meme: Batmókus!  :D