Superman 2.

Semmit nem tartok sértőbbnek egy hozzáértő rendezőre nézve, mintha félúton eltávolítják a saját alkotása mellől. Éppen ezért örömmel vettem tudomásul, mikor egy emberöltővel később rehabilitálták Richard Donner elképzelését a Superman 2.-ről. Ma a két változat népszerűségében egyenrangú munkadarab - ha minőségében nem is -, ugyanakkor rámutat a Warner stúdió erősen korhatár-orientált gondolkodásmódjára.

A Superman 2. legnagyobb érdeme, hogy három igen komoly kérdést tárgyal a címszereplő életéről:

1.       Titkos szerelme hogyan ismeri meg végül Superman kilétének titkát;

2.       Milyen messzire mehet el Superman egyéni boldogsága védelmében;

3.       Mi történik, ha Kal-El olyan hatalommal kerül szembe, melynek legyőzése meghaladja még az ő erejét is.

1.

Lois Lane itt már kicsit többet használja a nyomozói ösztöneit és képességeit, mint az előzményben. Gyanítja Kent titkát. Viszont ez a szál nincs elég barázdáltan kidolgozva. Clark és Lois nagyon átlátszó elmejátékot folytatnak: Clark néha már túljátssza kelekótya riporter szerepét, Lois pedig nem elég kreatív elmélete bizonyításában. Nyíltan Clark szemébe mondja, hogy gyanakszik rá; leveti magát az áradatba, holott egy kettős életet élő személy nem lesz ostoba leleplezni magát, és úgy megmenteni őt.

Mikor Kal-El megbotlik a farakáson, az tényleg az ő hibája: annyira igyekezett Clark egyéniségét súlykolva eloszlatni Lois gyanúját, hogy nem figyelt oda egy pillanatig. Christopher Reeve fantasztikusan ábrázolja, ahogy Clark egész viselkedése megváltozik egyetlen szemüveg levételével.

Amikor pedig a halandó Clarkot megverik a büfében, Lois képes azt mondani neki, hogy azt a férfit szeretné viszontlátni, akibe beleszeretett? Őszintén: ez a mondat egy egoista némbert takar, nem pedig a szerető asszonyt a megalázott férfi oldalán. Ez pedig sajnálatos, mert Superman és Lane között érződik a vonzalom, főleg mikor Kal-El elviszi Loist a Magány Erődjébe.

A romantikus felhangot tehát végig sikerült megtartani, és értem, hogy Clarknak le kell mondania saját boldogságáról az emberi populáció közjaváért. De úgy érzem, sztereotip módon kisarkítják, mit jelent a társas lét vállalása. Az emlékezettörlő csók fantáziaszegény elképzelés, érdemtelen lezárása a filmbéli románcnak. Mellesleg: ha képes erre, miért nem tette ezt meg korábban?

2.

Legnagyobb problémám az egész "feladom az erőmet a boldogságomért" motívummal az, hogy nincs tisztázva, miért van szükség rá. Kal-El eddig is ingázva élt két egyénisége között; egy dolgozó élettárs találása szinte semmi pluszterhet nem ró rá. Miért TILOS a hatalmát vőlegényként is megtartania? Mert anyja azt parancsolta? Mert elege van az állandó ugrálásból, hogy segítsen az embereken? Vagy retteg, hogy intim együttlétkor kárt tehet valamelyik képességével Loisban? Nem; ez az összefüggés túl fontos a gondolatmenetben, hogy a néző spekulációjára bízzák! 

Lara egy nagyon közömbös figuraként jelenik meg előttem: ellenszenvesebb volt Superman bármelyik ellenségénél. A molekuláris kamra, mint a képességektől megfosztani képes eszköz, remek ötlet volt. De hiányos az indok, amiért Clark nem tudja ELKERÜLNI a használatát. A közismert ruha eltűnik róla, amikor halandóvá változik, ami szemléltető, bár kissé a szánkba rágja, ami Clarkkal a kamrában történt.

Hogy Clarknak sikerül visszaváltoznia Supermanné, rácáfol Lara állítására, hogy nincs visszaút. Talán csak azt akarta, hogy fia a saját nehézségein tanulja meg, mire ítélte a bolygót önös döntésével. Hisz nyilván visszamegy az Erődbe, hogy valami kis esélyt találjon a visszaváltozásra. Gyalog kell az északi tundrán és a sarkvidéki klímán átverekednie magát, hogy végül ráleljen az előző részből ismert zöld energiakristályra, ami valahogy rögzíti a vele született adottságait. De abban a ruházatban hogy nem fagyott meg halandóként, ahogy a sarkkörön órákig gyalogolt az Erőd felé? 

Mind a 4 részből Superman legokosabb tette, amikor a végén a kamrát használja fel, hogy erejétől megfossza a triót. Ebből látszik, hogy valóban tanul a hibás lépéseiből.

3.

Zod a Superman-univerzum legjobb főgonosza, ezt bizton állítom. Ő mutatja meg, mit tenne Superman, ha nem érdekelnék a földi társadalmak morális szabályai. Két társa, Ursa és Non nem különösebben mély karakterek: egyedüli céljuk, hogy Zod oldalán legyen részük a hatalomból. A kriptoni türannosz áll legközelebb Clarkhoz ellenfelei közül: nemcsak egy világ szülöttei - és így egyforma hatalommal bírnak a Földön -, de Jor-El száműzte a Fantomzónába. Vagyis a felfedezett bolygó uralma mellett bosszút akar. Nagyon tetszik az alakításában, hogy tárgyilagos, tekintélyt parancsoló, mindennemű elnagyoltságot mellőz az alakja. Felismeri, hogy a világ legfontosabb vezetője nem mutatna alázatot olyan könnyen, mint az elnök dublőrje. Öntelt, de nem ostoba.

Technikai szempontból van egy hatalmas hiba a képességekkel kapcsolatban: sok bennük a találomra behozott hatalom. Richard Lester saját képességötletei közül egyet találtam értelmesnek: a telekinézis általi felemelés. Zod ezt a képességet egy kisvárosban, majd a Magány Erődjében is alkalmazza, tehát fel is volt vezetve. Viszont a kitáruló S-köntös, a képmások és a Mount Rushmoore átfaragása Mount Zodmore-rá szánnivaló behajigálások voltak.

Zavart, hogy a metropoliszi városlakók mennyire használhatatlan csőcselékként viselkednek a filmben. Mikor Superman meghal, azt hiszik, hogy meglincselhetik a - többek közt - repülni képes triót. Pár perc múlva, mikor Superman elrepül onnét, azt hiszik, megfutamodott. Örülök neki, hogy a kriptonit ebben a filmben nem kerül tárgyalásra, mert azzal együtt már teljesen érthetetlen lett volna, miért ennyire primitív a lakosok észjárása.

Lex Luthor a franchise során mindig idegesített magamutogató hajlama miatt. Visszatérően "korunk legzseniálisabb bűnöző mesterelméjének" tartja magát, holott viselkedése inkább egy piti trógerhez mérhető. Nevetséges azt hinnie, hogy Ausztrália kormányzását ténylegesen megkapja Zodtól, néhány merő információért cserébe. Gene Hackman karakterét Zod mellett legföljebb tanácsosnak tudnám elképzelni - de inkább udvari kegyencnek. Viszont a legtöbb okos gondolat itt köthető hozzá: felfedezi a Magány Erődjét, megismeri belőle Superman és Zod múltjának közös pontjait, és felismeri a molekulakamra szerepét.

Számos friss ötlet van jelen a filmben: egy részük hozzátesz a történethez, mások puszta petárdák. Ha a drámaiság nem abból táplálkozna, hogy Supermannek magától érthetődő kirekesztenie misszióját vagy magánboldogságát a másik javára, akkor nem lenne gond ezzel. Így viszont olyan benyomást kelt, mintha egy Shakespeare-melodrámát akarnának egy sci-fivel egybeolvasztani. A cselekmény követhető és érdekes is, ugyanakkor a fordulatok és összefüggések sokszor elnagyoltak benne. Két alkotó kétféle koncepciója húzza két irányba a művet, ahogy később a Mindörökké Batman esetében történt.