Harc Los Angeles-ben

"Az adásunk ma reggel óta kb. az 50-es évek műszaki színvonalán van: torz a hang, kásás a kép! Minden, amit el tudsz képzelni! Senki nem tud...!"
"Mit művelsz? A hasznosítható szemetet külön kukában gyűjtjük! Mi ez a disznóól? Megáll az eszem...!"

(A függetlenség napja) 

Értem, hol az Asylum-stúdió helye Hollywood kultúrájában. Arra próbálja használni filmjeinek olcsóságát, hogy ítélkezzenek az Álomgyár termékeinek kiszámított, pénzhajhász sablonossága fölött. Míg a paródia vicces gúnyrajz, a "trash-film" - főleg az ún. "mockbuster" - valóságos mocskolódás. E műfaj szó szerint azt üzeni: "Ennyit érnek látvány nélkül a blockbuster-eitek!" És talán egy külsőre lepusztult produkció is képes valami okosat, vicceset, vagy legalább érdekes sokféleséget kihozni egy-egy gúnyosan igénytelen művéből.


A Csata: Los Angeles trash-öccse, a Harc Los Angeles-ben biztosan nem ez az eset. Lepusztultsága lehet, hogy üzenettel bír, de önmagában nézve csak poros, lerobbant, 1.61 GW áramot belevezetve se működőképes szemét. Olyan benyomást kelt, mintha egy újonc óvodásnak, akivel a szülei túl sokszor nézették az AXN-t, feladatul adná az óvónéni, hogy csináljon képeskönyvet az UFO-król! Nemcsak annyi a baja, hogy döggé untató klisémedence, és hogy ritka szerencsétlenkedően lopkod mindenből, a Világok harcától a Kill Bill-en át A függetlenség napjáig. A kisujja félig levágott körmét se mozdítja azért, hogy egy pici valós értelme azért legyen, vagy legalább egy primitív bájjal szórakoztasson. Az ízléses kapálózáshoz is szükség van érzékre, ha nem is feltétlenül IQ-ra. 


A történet dióhéjban: Los Angeles légterében idegen űrhajók raja jelenik meg, így a légierő katonáinak útjukat kell állniuk. Aztán előkerül egy időutazó pilóta 68 évvel ezelőttről, aki egy fogva tartott idegent jött kiszabadítani egy katonai támaszpontról, és egy szamurájkardos ügynöknő, aki a főszereplők gruppéjét pont oda kíséri. Ezt az idegen rabot akarják ugyanis kiszabadítani az idegen hadak...

Vérbeli "szemét-filmmel" van dolgunk: a forgatókönyv büszkén virító agyatlansága gyönyörűen látszik a látványvilágon is. Szereplőinktől egy G. I. Joe-baba sírva fakadna: egyedül az érdekli őket, hogy minél menőbb beállásban mozogjanak harc közben. 2 kemény csajt kapunk 1 áráért: egyik vágott szemű, másik katanával vagdosó. Westernparódiában is megfájdulna a fejünk a hőbörgő öreg bázisparancsnoktól, aki ráadásul hatlövetűvel tüzel a bázisa fölé érő csészealjakra! Akad még egy néger pasas, és egy időutazó, akinek ottlétét olyan természetesnek veszik a többiek, mintha csak Ausztráliából jött volna. És bár már az elején feltűnt, hogy személyiséget hiú ábránd keresnem rajtuk, így is külön blamázs tőlük, hogy a végén az idegenek anyahajója a nagyváros kellős közepébe csapódik. 


De ami az egészben a leginkább alulmúlta az elvárásaimat, azok a vizuális effektusok voltak. Nem túlzás malackarámnak nevezni őket: a robbanások maszatos tűzgombócok, a belvárosi felhőkarcolókhoz is mintha egy Megaman-videójátékból vágtak volna be képkockákat. Visszasírtam a Transformers-tetralógia rasszista CG-robotjait az idegen lényekhez mérve. Ugyanakkor míg hőseink a vonagló idegen anyakirálynő ellen harcoltak, annak a kinézetétől én magam is küzdöttem, mégpedig a hányingerrel...! 
Technológiájuk se semmi ezeknek a dögöknek: talán a támadó csészealjaknak lett még úgy vállalható a tervezése. Ellenben az anyahajó akár egy nagy kék csillár, a felszíni fegyverek meg háztartási gépekre hajaznak: egy szondaszerű turmixgép és egy repülő sajtreszelő azok, amikre a legtöbbet lövöldözik az emberoldal. Apropó: külön bírtam, hogy a film eleji bázisnak volt teljes 4 vadászgépe, legföljebb kétszer annyi fős személyi állománnyal. 

Hulladékforradalom előszelének hinném ezt a "szemét-filmet", ha nem tudnám, hogy Asylum-munka. Még a primitív bájat és az agyjegelt szórakozás élvezetét sem adja meg, mivel nem vicces, percig sem izgalmas. Soha nem is próbálja újrahasznosítani kliséit, csak hatványozottan klisésebben adja elő azokat. Tudomásul vettem, hogy ilyen gúnyrajz-moziknak is megvan a közönségük - így piacuk is -, de azért kíváncsi voltam, képes-e legalább kínomban megkacagtatni egy ilyen "mockbuster". A választ egy Algoflex-tabletta formájában kaptam meg. 

A gondozoo

Kinevezem a Happy Madison Productions-t az Asylum stúdió nagytestvérének. Mindkettő trash-filmeket (="szemétfilmeket") gyárt, csak előbbi csökönyösen nem hajlandó beismerni ezt: mindig úgy ad elő lerágott-lopkodott alapötleteket, mintha ott találták volna ki azokat. Ahogy pl. az ikertestvér-szerepcsere ötletéből gyúrták a Jack és Jill nevű humorszivattyút, úgy gyúrták az állatokkal suttogó átlagflótás ötletéből a Zookeeper-t, magyar címén A gondozoo-t.

Griffin rendes állatkerti gondozó, akit 5 éve lapátra tett a ribi barátnője. Új pasival viszontlátva őt fontolóra veszi, hogy felmond, mert elvileg állása nem tünteti fel előnyös színben. Ennek hírére az intézmény állathada riadót fúj, felfedik előtte, hogy beszélik az ember nyelvét, és elkezdik tanítani Griffint a nőstények lenyűgözésének művészetére. 

Nagyon erőtlen és bugyuta bőrlenyúzás ez az állatmesék sorában. Bármelyik négylábú jobban alakít bármelyik kétlábútól, noha mindkét frakció totál debil. Magától az még nem jópofa meg vicces, hogy beszélő állatok sündörögnek egy tanmesében: semmi mélyebb kapocs, interakció vagy egyáltalán gondolatiság nem kering Griffin és őközöttük. Az állatok dilemmái nem létezőek: hogy megszegjék-e a "nem-beszélés" törvényét, és hogy tűrik Griffin bénázását, csak mert mindig jól végezte gondozásukat. Mi lesz, ha az utóda nem fogja éppen olyan jól ellátni őket a munkája során? Nemcsak szánalmasak a szereplők indítékai, de a hibbant udvarlási trükkök is morzsánként kanalazzák össze a nevetőingert.  



Ha csupán a karakterek, a történet és a humor nem működne, gyenge munkának tartanám A gondozoo-t. Románcfronton viszont kiborított. Alig történik valami, emberszereplőink sekélyes bábuk. Kevin James mindennel próbál humort generálni: állatokat utánoz, beüti valamijét valamibe, versenybiciklizik, táncol. Annyiból áll a karaktere, hogy jámbor, a szavakkal egyáltalán nem tud bánni, ellenben bármilyen figurával össze tud haverkodni. Az egész filmből az a momentum jegyezhető meg legjobban, ahol egy sárga trikós gorillahaverjával furikázik az állatkertből.

A szokványos "szerelmi szálat" kapjuk: a nem a legsármosabb lúzer egy üresfejű szösziszukára hajt, akiért aztán szeretett munkáját is otthagyja. A szöszi beképzelt pasija annyira irritálja őt, hogy a mellé vetődő másik, elviselhetőbb csajra alig figyel. Minő csoda: épp mire a pénzéhes cicababa beadná a derekát, hősünk dobja, és a normálissal marad, visszatérve régi életéhez. Tanulságformula: nem éri meg az a nő, akiért el kellene dobnod a szeretett melót. Gyomorkavaró, ahogy a film elképzeli az udvarlás egész fogalomkörét; az ilyen képmutató ribancok pedig, mint ez a Stephanie, szexrabszolgának valók a feketepiacra! 


Startja, útja, finishe egyaránt katasztrófa ennek az egész "tanulj az állatoktól"-kurzusnak. Poént talán azon a részén éri meg keresgélni, ahol az állatok valami nagy hülyeségre okítják éppen. Nem minden idők egyik legrosszabb vígjátéka, "csupán" egy fantáziátlan állatos töltelékmozi.

A fekete ötven árnyalata

Egyértelmű volt, hogy 2015 konszenzusosan legutáltabb filmje amint csak lehet, paródiát fog kapni Hollywood-tól. És bár én se szeretem A szürke 50 árnyalatát, különös módon mégse borultam ki tőle tavaly a moziteremben. Egyszerűen "csak" elkönyveltem gyenge melodrámának, ami röhejesen átlátszóan takargatta sztori- és karakterhiányát némi könnyűpornóval.

A fekete 50 árnyalatában messze a címe a legviccesebb. Provokatív, hogy a tinirománc-regények alapábrándját, a szűz(ieskedő) fiatal lány és a Mr. Tökély-típusú rideg herceg szerelmét fekete komikusok figurázzák ki. Ezzel ki is fújt, amit A fekete kezdeni tudott a témájával. Ha lett volna elég esze és mersze, nemcsak A szürkét, de ezt az egész mesterkélt műfajt szénné alázhatta volna könnyed, szellemes, polgárpukkasztó fricskákkal. 
Ehelyett a talán legrosszabb frázist ragaszthatjuk rá, amit paródia csak kaphat: 

'az ál-komoly eredetije is többször nevettetett meg!'

Hannah Steel végzős diáklány egy irodai interjún megismeri a multimilliomos Christian Black-et, akinek bejön Hannah félős-mosolygós természete. Miután egy buliról elhozva megfekteti a részeg lányt, bevezeti őt szexfétiseinek rejtett világába. Kérdés, hogy a románcuk alatt nem mennek-e egymás agyára...



Ez a komédia nemcsak humort nem bír csiholni, de a tüzet se tudja hozzá begyújtani: cselekménye éppolyan vontatott és terjengős, mint az eredeti filmé. Ezt töltik fel altesti poénokkal, némi szlengbeszéddel és A szürke szereplőinek utánzásával. De még ótvarnak se nevezhetők a viccek többsége: vagy ízléstelenek vagy "csak" sótlanok (pl. Hannah úgy igazítja meg ingét, hogy kilóg a cicije). A legócskább benyögéseket sütik el, mint hogy Chris meleg-e, meg hogy "bitch" és ehhez hasonlók. 

A fekete ráadásul megörökli A szürkétől, hogy sztereotípiái sértőek a célközönségre - sőt: külön fekete pontként a fekete bőrűekre is. A színészek hol tompán ripacsok, hol meg A szürke figuráinak színtelenségét utánozzák le, megrekedve saját favicceik között. Most őszintén: mitől poénos a XXI. század lábszárán az, hogy  

• egy kőgazdag ficsúrnak magömlés-problémája van; 
• fehér mostohaanyja molesztálós alkat, 
• egy szexuálisan éppen beinduló kis csaj olykor panaszkodik, hogy mi mindent nem talál kielégítőnek, 
• lakótársa pedig egy kikent, túlpörgött, bunkó matróna. 

Az egyetlen poén, amin tényleg kuncogtam, az az "elfenekelés" volt: Black kínjában már nem tudja, mit törjön össze kedvese hátsóján, ami mintha ugyanúgy acélból volna, mint a neve. 

A fekete 50 árnyalata az idei Vampires Suck: olyan időrabló, élőszereplős bábszínház, amitől utóbb verhetjük fejünket a szék karfájába. Már várom, hogy A beavatott-széria vajon mikor kap majd saját paródiát...

Medencefiú: Kimerültetni a Haragot (Poolboy: Drowning Out the Fury)

Roger Ebert: "Külön kell tudni választani a jó trash-t a rossz trash-től."

Életem egyik legdilisebb "trashfilmje" és legszárazabb paródiája egy szemétben személyben Kevin Sorbo-nak ez a kevéssé ismert pályaállomása. Hivalkodó romosságával már-már olyan ikonstátuszt verekszik ki magának, mint Uwe Boll, Ed Wood és az Asylum stúdió, miközben számos pontján sikerül alulmúlnia mindhárom márkanév munkásságát.

Bando, a vietnami veterán az egyik elesett bajtársa özvegyétől kap munkát Amerikában, mint medencetisztító. Ólálkodik viszont a környéken egy kisstílű mexikóiakból álló huligánbanda, akiknek nem tetszik a képe. Mivel eltávolítani nem tudják, kinyírják az ex-feleségét, így a medencetisztító most civilben lövöldözhet ész nélkül...

Tisztázzuk rögtön, hogy a Poolboy trash-paródia. Vagyis a szakma talán legigénytelenebb műfaját igyekszik túllicitálni és görbe tükröt tartani eléje. "Agyatlan szórakozásként" akarja eladni magát, miközben fennhangon mutogatja kliséörökségét Holly- és Bollywood-tól. Mindent arra a lapra tesz fel, hogy csúcsra járatott, 2 műfaj fölött ítélkező amatőrségével meg tudjon minket röhögtetni.
Jelzem, hogy legtöbbször még a fahumorig sem jut. Egyszerűen nem vicces alkotás a Poolboy, mivel - és ez részben célkitűzésének a sara - képtelen illúziót, szituációs hatást felépíteni, amelyben aztán csattanhatna egy-egy jó poén. Ezt a szituációs humort akarhatja kicsiholni a "film a filmben"-szerkezettel is: a(z ál-)rendező a 4. falat ledöntve mesél 1-1 érdekes extra infót a film (ál-)hátteréről, félbeszakítgatva az amúgy is baromság cselekményt. Ennek ellenére csupa túlpózolás, elmesötét szövegek, műerőszak-művér-pucérság végsőkig fárasztó rumlija a teljes másfél órás műsoridő. 

Függetlenül attól, hány poénnál sikerült futó mosolyt kikönyörögniük belőlem (csoda, de ilyen is előfordult), a kifigurázások ritka blődek és izzadtságszagúak. Az alkotók olyannyira lázadnak és hadonásznak minden létező akció- és trashfilm-készítési szabály ellen, hogy azok helyett nem marad fűtőanyaguk, és ezt nem veszik észre. Ez így nem parodizálás, hanem dobálózás. 
Annyit tudok a Poolboy javára írni, hogy Kevin Sorbo tűrhető Rambo-paródiát alakít, és a film össz-kinézete tényleg nagyon szokatlan és ledöbbentő. Nem igen hiszem pl. hogy egyhamar talál valaki olyat filmalkotásban, ahol 

• egy stábtechnikus a kamera előtt művérrel töltött dézsával telibe önti a színészt a dzsungeldíszlet előtt; 
• ahol a főszereplőt egy jelenet forgatásán véletlenül éles tölténnyel lövik hasba, így az utolsó harmadnál beugrik helyette másik színész;
• vagy hogy egy "kivágott jelenet" berakásában egész alakos meztelen pasikat mutogatnak elölnézetből. 

Szeretnék ezúton köszönetet mondani a Baaad Movies nevű youtube-csatornának. Ha ők nem tűzik ki céljukul minél több ilyen úgymond trashfilm-et bemutatását, ez a rég elfeledett hulladékkorona sosem jut a tudomásomra. Most már bizonyosan állíthatom: nem a Spárta a köbön volt Kevin Sorbo pályájának legrosszabb döntése.

Magányos hely, hogy meghalj (A Lonely Place to Die)

Van egy jelenség horrormoziknál, amit szívből gyűlölök: a fiatal áldozatjelöltek szinte mindig sekélyes, bugyuta archetípusok, akik mindenben csak a felszíni örömöt vagy problémát képesek fölfogni. Akár városban, akár egy kalandtúrán a vadonban találkoznak a megállíthatatlannak tűnő gyilkossal, ugyanúgy reagálják le: idegesítően pánikolnak, ostoba hibákat vétenek, irritáló reakciókkal és szövegekkel próbálják megemészteni, hogy egyenként hullanak el. Ezt a horrorsablont próbálta Hollywood arcába vágni a 2011-es Ház az erdő mélyén, csak ott az allegória túl elvontra és nehézkesre sikeredett.

Érdekes módon nem horrorfilmtől, mégcsak nem is hollywood-i munkától láttam ezt a sztorisémát megfelelően megcsinálva. Egy nem annyira ismert, kis költségvetésű brit thriller volt, melynek címe szó szerint fordítva: "Magányos hely, hogy meghalj". Jóformán az összes kritika, amit találtam róla, a külsőségeit fényezte: gyönyörűen kopár hegyvidéki tájak, a festői erdős hátterek, vérprofi operatőri munka és a biztos kezű rendezés - vagyis kb. ugyanazokat a dolgokat, mint pl. tavaly a The Revenant esetében. 

Faék egyszerű az alaptörténet: egy öttagú mászócsoport, Alex, Alison, Ed, Jenny és Rob a skót hegyvidéken kirándulnak. Másnap mászás előtt halk kiáltásra figyelnek fel a közelükben, mire egy Anna nevű kislányt ásnak ki az elföldelt üregből. Kiderül, hogy fogva tartói több millió €-s váltságdíjért rabolták el, és irgalom nélkül végeznek minden tanúval, aki az üzletet veszélyeztetheti...

Nem vitatom, milyen vonzó hegyi tájakon játszódik a produkció, engem mégsem ezekkel fogott meg. Meglepődtem azon, mennyire szíven tudott ütni a szereplők halála, holott szinte semmit nem tudunk a hátterükről. Rob a vezető, Alex és Jenny élettársak, Ed pedig a tapasztalatlan mászó, akit Alison előző nap megmentett a hegyoldalon. A mesterien kihasznált feszültségskála és rettegésfaktor mellett a dolog drámai oldala is átszűrődik a konfliktusból. Értettem a szereplők viszonyát, és már a bonyodalom előtt szimpatizálni tudtam velük. Semmi cukormáz, megjátszottság vagy fölös mellékszál, csak haladunk lassan, egyenesen előre, és nem lehet biztosra venni, hogyan végződik majd. 

Azzal is valódibbnak hat az A Lonely Place to Die, hogy nem igazán vannak kiemelhető pontok benne. Jelenetei egymásba simulnak, folyamatos és szerves egésszé állva össze. Van itt egy felszíni és egy lassan előtünedező háttérsztori, ahol 2 nyomozó készül lebonyolítani a cserét. Mindkét szál csak a lényegre szorítkozik, teljesen nem forrnak egybe a végén, mégsem érződik egyik koloncnak a másikon: 

1. A hegymászók tragédiája nemcsak a bevezető körök lefutása az igazi cselekmény előtt, 
2. és a bűnügyi szál sem hozzátoldott körítés, ami a véres szitu hátterét próbálja kimagyarázni. 

Alisonékkal együtt mi is átéljük az intenzív félelmet, az értetlenséget, hogy mibe keveredtek akaratukon kívül, és hogy mennyire csekély esélyük van a vadászpuskával felszerelkezett támadóik ellen. Julian Gilbey rendező fantasztikus érzékkel tartja fenn a torokszorító légkört másfél órán keresztül. Minden kameraszög - különösen a felülről vagy futás közben készült felvételek - erősíti a kiszolgáltatottság érzetét. Külön tetszett, ahogy a veszélyzóna a vadonból lakott területre helyeződik; hiába jutnak el a(z addigi) túlélők a civilizációba, a biztonságosnak hitt rendőrőrsre, üldözőik gátlástalansága ugyanúgy célponttá teszi a helyieket, civilt és rendőrt egyformán.

Tűrhetően bánik a forgatókönyv az "embernek maradni az embertelenségben"-témával. A végzet mintha rendre arról győzködné a hegymászókat, hogy a könyörtelenség kifizetődő: Jenny volt leginkább amellett, hogy magukkal vigyék Annát, erre ő halt meg elsőnek, sőt holtteste Annát is lerántotta a folyóba. Nem tudták otthagyni az éhező gyerektúszt, de egymás véres hulláit kénytelenek habozás nélkül hátrahagyni. Ezért nem gyávaság, mikor Ed felveti Alisonnak, hogy adják át a lányt, hisz ő biztos, hogy élve kell nekik. 

A Pandora szelencéje-allegória pompásan működik: gyanútlan kívülállók magukhoz veszik a sötét erők trófeáját, így saját fejükre zúdítják azokat. Nem tudtak lemondani a számukra alapvető könyörületről és emberségről, mégis azzal jutalmazza őket a sors, hogy könyörtelenül levadásszák őket, mint az állatokat. Mikor az egyik gyilkos, Mr. Kidd rájön, hogy Alex egy rongybabával lépre csalta őket, ezt szóvá téve vág vissza a haldokolni hagyott prédájának:  "Érzed ezt? Ez az ára a nagylelkűségednek. Fájdalmas, ugye?" Üdítően kifacsart irónia.

A színészi játék visszafogott és hihető; a főszerepet alakító Melissa George sokaknak ismerős lehet a Dark City-ből. Alison semmiben sem tűnik ki társai közül, csak hegymászói tapasztalatára és józan eszére hagyatkozhat. Mindössze annyiból sejthető, hogy neki sikerülhet végül megmaradnia, hogy egyedül tőle látunk lázálmokat: előbb Ed majdnem-lezuhanásáról, később Rob halálba zuhanása után az üregbe álmodja magát, ahol Annát találták. 
Triviálisnak tűnhet, hogy életveszélyben óvjuk a körülöttünk lévőket, de a film ügyesen, sallangmentesen ábrázolja ezt. Alison a gyerekre először nyűgként tekint, Jenny halálakor mégis átveszi ragaszkodását, hogy Annával együtt éljék túl a borzalmat (nyomatékosítja ezt a kép, melyen a folyó mélyén úszva a halott Jenny szemeibe bámul). Miután Ed is meghal, és a rendőrőrsöt szétlövik, már szó sincs ösztönről vagy emberségről. Ezt a beteg játékot végig kell játszani, neki személyesen. 

A végkifejlet sem kivételezik a karakterrel: Alison kész meghalni a tűzben, miután elbánt az egyik gyilkossal, és Annát elküldte onnét. Csak itt fordul meg végre a Sors széljárása: tűzoltók hozzák ki, és tudtán kívül Anna apja, a 2 zsaru megbízója példát statuál a másik pszichopatával. "A lányom jó kis fizetési csekknek tűnhetett magának." Egyetlen résztvevő számára sem hoz igazi megnyugvást az ügy vége, kivéve talán Annát. Őszinte és megható befejezés, ahogy a mentőkocsiban ráhajtja a fejét a nőre, aki végig vigyázott rá, miközben amaz a történtek után már sírni sem tud. 

"Maga érti, hogy mit mondott?" 

"...Talán azt, hogy: 'köszönöm'."

Végszó: friss, gyors, szívszorító thriller, ahol valódi emberalakok túlélése a tét.

Egyiptom istenei

Képzeljük el, hogy nemzetközileg elismert séfeknek rendeznek szakácsversenyt, melyen az egyik versenyző inkább korábbi receptekből lopkodja össze a hozzávalókat.

Összekeveri az évtized néhány inspirálónak vélt látványstílusát, 
a nyers oldatot ráönti a Nílus-környék hitvilágára, majd beléje szór néhány 

ún. animality-effektust á lá Mortal Kombat: Annihilation. 

Csupa fehér - plusz 1 fekete - gyertyákat tömköd a még ki sem formázott tésztába, 

amiket egyébként gyanús, hogy szintén máshonnét vett kölcsön.

Végül az egészet belöki a sütőbe, és a képünkbe tolva tálalja fel nekünk.

Így készült Alex Proyas idei, 140 millió $-os örömtortája, az

Egyiptom istenei. 

Jó étvágyat! Ugye ízlett? 

(Ugye?!)

Ozirisz, Rá fia, Egyiptom istenkirálya ünnepélyes ceremónián készül átadni a trónt saját fiának, Hórusznak. Ám fivére, Széth sivatagisten is megjelenik: elveszi a trónt, elveszi Ozirisz életét, Hórusz két szép szemét, és elveszi az emberek szabadságát is. 
A rabiga évei során Bek, a tolvaj épp megszökteti kedvesét, Zayát, amikor ura, Széth építésze még halálra nyilazza. Bek ezért megkeresi a száműzött Hóruszt, visszaadja neki egiyk szemét, és alkut ajánl: közösen visszaszerzik a másikat, ha utána rögvest segít Zayát feltámasztani, mielőtt lelke átjut a túlvilágra. 

2016 eddigi leghangosabb rendező-közönség szóváltása zajlott le az Egyiptom istenei kapcsán. Miután s néző-kritikus-hadak szétcincálták a művét, Alex Proyas rendező - maga is egyiptomi születésű - olyasmiképp reagált, mint A séfben Jon Favreau figurája. Kinyilatkoztatást tett Facebook-on, miszerint a kritikusok "kóros keselyűk", akik a közvéleményt szajkózzák, saját gondolat nélkül. Elképesztő, hogy a világ egyik stíluslátnokának tartott filmese ilyen egófűtött hisztit vágjon le, még akkor is, ha más forgatókönyvét vitte vászonra. Nyilván nem gondolt arra, hogy saját rajongói jelezték talán a legtöbben, milyen felszínes, csapongó, megalomán sémafesztivált hozott össze Matt Sazama-val és Burk Sharpless-szel közösen.

Aranyba mártott CG-művilága alapból nehezen ragadja meg az ember figyelmét, legfeljebb hüledezhetünk egyik-másik formai megoldáson. Nem tudom, készült-e egyáltalán zöld (vagy sárga?) háttér nélküli jelenet, de az eredmény egy Titánok harca szintjénél tovább nem jutott. A kamerakezelő is némely akciójelenetnél mintha leitta volna magát, úgy rángatózik a látkép. 

Videójáték-ban biztosan jobban mutatna, ahogy az istenalakok páncélozott állatemberré röpváltoznak egy-egy bunyóhoz - kezdve Hórusz trónfosztásával az elején. Ré-nek amúgy nincs állatfejű formája, ő közelharckor egyszerűen óriásira nő meg, mint Rita pálcájától a Power Rangers szörnyek. Ami pedig a mitikus egyiptomi lényeket illeti, nemcsak rondák, de egy hajszál választja el őket a széteséstől, ahogy mozognak:  

• a homokból összeállt, rejtvényhörgő szfinx; 
• a világevő mamutféreg, amire "a mindenség urának" mindennap lézerpálcával kell lövöldöznie;
• és egy olyan aszott képű, lánghányó vipera, amitől kínjában könnyezett a retinám! Bónuszként ez a dög annyira idióta, hogy egy szeretetmágia hatására saját magát okádja le tűzzel.

Karakteraszály idején szokott igazán szembeszökővé válni, ha túl világos bőrűek egy sivatagi klíma lakói. Rég láttam ennyire pocsék szereposztást nagyköltségvetésű produkcióban: a színészek alakítása erőtlenül kalimpál a levegőben, 2 szóval körülírható ál-jellemeket pakoltak rájuk, hogy aztán unott fejjel lépdeljék vagy sportolják végig a jeleneteiket. Gerard Butler csúcsra járatott Széth-je még picit szórakoztató, de a többiek nullák. Érezhetően nekik se világos, hogy hangvételében ez most egy drámai hősregény volna, vagy csak egy ereklyevadászós kalandvígjáték, ami épp az ókorban játszódik. 


Elemi szimpátiát nem bírtam kicsikarni a szereplők iránt! Bek, az ifjú tolvaj egy 5-10 percenként beszólogató, nyamvadt kis pojáca, Hórusz, a frusztrált, száműzött herceg pedig mintha a Conan, a barbár válogatásáról szabadult volna. E páros, isten és halandó barátsága nem tud miből kibontakozni, hiába von párhuzamot köztük a történet: mindkettőnek van egy szíve hölgye, akit óvni próbál, és akit egy ponton elveszít, csak hogy némi nemességbizonygatás után vissza is kapja. 
Thoth, a tudálékos néger bölcselő egyetlen hatalmas középső ujj bármelyik nép mitológiájának; tapsoltam, amikor Széth végül kitépte a neonlámpaként világító agyát! Rá (vagy Ré) pedig alighanem a rendező kivetülése saját meséjében: a rokonait fél életükön át tesztelgető, majd bábként sorsába helyező vénember a másik, akit örültem, hogy Széth látszólag félreállított. 

Tisztelem a rajongók véleményét, de Alex Proyas nálam egynyári rendező, akárcsak Michael Bay vagy M. Night Shyamalan: A hollón kívül egy filmje sem adott nekem tartalmas időtöltést (és igen: láttam a Dark Cityt). A beképzeltség és az alapos tartalomformázás hiánya vezetett az Egyiptom isteneihez; zilált, klisétömött, öncáfoló forgatókönyv, celebújságból ollózott szereplők, és effekt-úsztatta, nonszensz akció 2 órás masszája lett az egész. 2016-ban szégyen, hogy reputációval bíró szakmabeli így álmodja vászonra egy ókori nép történelmet és/vagy mitológiát, kalandfilm vagy sem.

Deadpool

Deadpool a képregényvilágok rettegett sározója, kíméletlen gúnykirálya, aki saját mozijában is bármit és bárkit szénné aláz, ha ahhoz támad kedve. A Kick-Ass óta nem szórakoztam ennyire jól olyan polgárpukkasztó, felnőtt szuperhős-komédián, ahol egy álarcos-jelmezes önbíráskodó gyilkolászik vagy hülyül véresen komoly szitukban. 

Kész csoda, hogy ezt így, ahogy van, megkaphattuk egy olyan képregényfilm-gyilkos vállalattól, mint a 20th Century Fox (kivéve, ha Bryan Singer dirigál). Alig 2 éve került ki egy tesztfelvétel a 2009 után feltámasztandó Deadpool-ról: ennek kitörő internetes fogadtatása győzte meg a stúdiót, hogy végre érdemi rizikót is vállaljanak: R-kategória, pikáns humor, és hogy az amúgy elsőfilmes Tim Millerre rábízzák a rendezést. Egyedül a gigacégek divatbogarához ragaszkodtak: legyen Deadpool egy nagyobb szuperhős-univerzumnak a része, debütálásában szerepeljenek X-mutánsok is. Ja: mert külön-külön szériáikban "rekedve" még t'án beszippantja őket a Marvel...!

Wade Wilson, a szájmenéses magánzsoldos összeköltözik élete párjával, Vanessával, mikor az orvosok daganatos betegként diagnosztizálják. Belemegy az egyetlen túlélési esélyének hitt kísérletbe, ahol mint kiderül, mutánsgénekkel azonosított embereket tenyésztenek ki szuper-rabszolgákká. Wilson egész arcát és testét eltorzítja a belőle kicsikart szupererő, ezért szökése után minden követ megmozgat a szadista dokiért, hogy visszacsinálja, amit vele művelt. Addig meg majd maszkot húz...

Miller és társai igyekeztek a zsáner minél több csökevényszabályának beinteni, kezdve a "szuperhősök" tipikus kiscserkész-erkölcseivel. Deadpool finoman szólva is szarik a világra és a jótevő-kádenciára, amit Kolosszus karaktere szajkóz neki - és nekünk. A prűd PG-13-zás helyett, amivel már mindenki torkig van, vér és meztelenség is kerül a képletbe, de a történet megfelelő pontjain, nem olcsó látványbónuszként mutogatva. A főcím kiírással az alkotók még saját magukon és kollégáikon is tipródnak egy kiadósat: egy "túlfizetett balek" rendezését "****kalapok pénzelték", "Isten barmával" a főszerepben. 

Ryan Reynolds már-már mániákusan szórakoztató Deadpool-ként. Mindenkit motorizál maga körül, ugyanúgy, mint Jim Carrey A Maszkban: szeszélyes, öntörvényű, spontán, teljesen kiszámíthatatlan. Ez a csóró, dumagép vagány-imidzs volt Pókember védjegye is, ám Deadpool sokkal messzebb megy vele. Nem érdekli a gazdagság, ugyanakkor nem hisz semmiben, ami nem kézzelfogható, és képtelen normákat erőltetni magára. Wade Wilson akárhogy szépítjük, egy sorozatgyilkos: ha valakit mocsadéknak talál, azt csoda, ha nem nyírja ki - különösen miután álruha védi a személyazonosságát. Imádja produkálni magát, színezni a hangulatot, még a rosszfiúk aprításakor se tud létezni a napi ökörködésadag nélkül. Az egyetlen számára igazán fontos szívügye az életben barátnője, Vanessa. 

Morena Baccarin izomból veri nálam a fél Marvel-univerzum női főszereplőit! Vanesszában is megvan Wade lazasága, talpraesett, jó fej csaj. Wade-del valóban lelki társai egymásnak, közös jeleneteik élettel teliek. Millernek volt mersze részletezni Vanessa és Wade kapcsolatát az átalakulás előtt: az első randi, az összeköltözés, együttélés a férfi betegségének tudatával. Még azt is el tudtam fogadni, hogy Wade nem szól Vanessának, hogy életben maradt, amíg nem hozatja rendbe a kinézetét. Sajnos az utolsó harmadra a nő egyénisége érezhetően elhalványul, és a tipikus bajba jutott hölgyike skatulyájába kerül. Annyi vigaszom akadt, hogy nem csapták össze a végét, ahol Wade tisztázza magát Vanessa előtt, és az egyik legjobb vicc is az álarc levételéhez köthető.

A mellékszereplők inkább csak arra lettek kihegyezve, hogy a legújabb Deadpool-slágerek közönségei, illetve céltáblái legyenek. Kolosszus és Negaszonikus Tini Torpedó Deadpool mellett emlékeztetett kicsit a Fantasztikus Négyes-re. Velük még elvoltam. Vicces látványt nyújtanak Deadpool-lal együtt mutatkoznak: egy piros ninjaszerű holdkóros egy pajzsbőrű behemót meg egy morcos punk tinilány. Szerintem még jót is tett a filmnek, hogy a büdzsékorlát miatt kevés mutánskarakter szerepel, hisz így több figyelem jut magára Deadpool-ra. Én még külön azt is nevettem, hogy a többi X-men épp mind elment küldetésre, így csak ezt a duót találja Deadpool, hogy aztán pesztrálják őt. 

Az ellenfelek azok, akik már tényleg vérszegények: Ajax, az érzéketlen harci doki és a kigyúrt Angel Dust olyanok, mint 2 karót nyelt kődarab, akik a sokadik CSI évadból szöktek ide tévedésből. Sejtem én, hogy azért ilyen fapofák, mert alapból érzéketlenek, és példázzák Deadpool-nak is, hogy nem mindenki vevő a szófolyására. De azok ketten egyszerűen sótlan extrák, akikkel még úgy mulattató dolog sem történik! Nem lett volna ütős poén pl. az, ha Ajax zöld ruhát és valami animált CG-kelléket használna, csak hogy Deadpool ezen is kiakadjon? Személyisége akkor se lenne, de legalább megjegyezhetőbb lett volna.

Egyet kell értsek az elején a kiírással, ami "igazi hősöknek" nevezni az írókat. Kiváló humorérzéke van a produkciónak, bármit elővesz: politika, popkultúra, filmklisék utalás más képregényfigurákra a Marvel-univerzumon belül és kívül is. "Kérlek, ne csináljátok a ruhát zöldre! Vagy animáltra!" Deadpool többször ledönti a 4. falat, ám ezt sem találtam kizökkentőnek. Ez nem egy paródia, de szerintem passzol a figura jellemébe, hogy olykor csak úgy, bármilyen képzelt hallgatóságnak - valójában nekünk - játssza az eszét. Velem együtt az egész moziterem kacagott legalább egy tucatszor a szűk 2 óra alatt. "Úgy festesz, mint egy avokádó, aki szexelt egy vénebb, még gusztustalanabb avokádóval...!"

Akció terén a Deadpool simán versenybe száll az X-men-mozikkal: a kötelező bunyó, fegyvervillogás és szuperképesség mellett akad itt vér, agyszétlövés, csonttörés, öncsonkítás; amit csak akartok. Még a Hollywood-ban oly sokszor elbarmolt lassítást is gyönyörűen adagoltak egy-egy mozdulatsorba. Sajnos Deadpool sebezhetetlenségének megvan az a hátulütője, hogy - mint Superman-nél - a küzdelmeit inkább elnézni jó, mint izgulni a kimenetelükért, amik felől egy percig se volt kétségem. 
És miközben a movie bátran szapulja műfajának több sablonbetegségét, egy párat sajnos az ő cselekménye is elkapott: 

• "az egyetlen reményt jelentő horrorkísérlet", 
• "bosszúért üldözöm a gonosz főbűnözőt" 
• vagy a "kiszabadítom a szívem hölgyét"

vonulat. 

Azt mondom: tényleg viccdús, provokatív, tabubirizgáló darab a Deadpool. Az X-men és a Penge mellett a legjobban megcsinált mozis átirata egy Marvel-képregényalaknak, jól megérdemelt feltámadás a 2009-es zombikiadása után. Eredetsztoriknál ismerős hátránya, hogy a főszereplő a lüktetés abszolút forrása: minél kevesebb köze van hozzá 1-1 szereplőnek, azok kívül-belül annál színszegényebbek. Mégha nem is biztos, hogy bejön a nézőnek a film humora, én nemcsak ajánlom, de zsánere fontos vívmányának nevezem a Deadpool-t.