A szervezet (The Outfit)

 

Quentin Tarantino három évtized után is inspirálja a valódi filmkészítőket, hogy a stúdiók elvek nélküli bérszajháival szemben értékálló munkákat tegyenek le a szabászasztalra. Graham Moore első rendezéséről nem kicsit lerí a Tarantino-i ihletés, a régi vágású, bő párbeszédével, meghitt hangulatával és finom feszültséghangolásával. Ahelyett, hogy a gengszterdrámák manírjaival takargatná tartalmi pucérságát, a The Outfit jól kitöltött és ütemezett, karakterfronton is tisztességgel megírt bűnmese.

 

A történet földön járó és még ésszerű mértékig csavaros: Leonard Burling szabászüzletet vezet az 50-es évek Chicago-jában, Roy Boyle ír maffiafőnök területén, így vevőköre is jobbára gengszterekből áll. Ő és a továbbállni vágyó titkárnője, Mable eddig látszólag távolságot tudtak tartani a család véres ügyeitől. Ám egy este Roy forrófejű fiát, Richie-t lőtt sebbel hozza be Roy kimért bizalmasa, Francis, aki köztudottan nem tűri az ellenvetést. Így a mindig diszkrét szabó kénytelen előbb ellátni a sebesültet, majd egy véres vita után a hulláját rejtegetni – egy olyan kazettával egyetemben, melynek felvétele az egész Boyle-családra nézve terhelő.

 

Az idény ötletsivár kínálata közepette nagyon megörültem egy olyan igazi, emberi szabású, történet-vezérelt produkciónak, mint az The Outfit. Légköre hamar otthonossá vált, története és annak folyása tartotta figyelmemet, érdekeltté tett a szereplők helyzetében. Mark Rylance jellegzetesen visszafogott alakítása tetszett, megadta a film tengelyét. Hiába látszik, hogy a sztoikus ruhaművész karaktere kifejezetten az a fajta szerep, amire díj-jelölés dukál, Rylance profin boldogult vele. Érdekfeszítőnek találtam Leonard alakját, ami mögött sejthető, hogy több van, mint elsőre látszik. 

A szereplőpaletta többi tagja ugyan nem nő túl az alapszituban előírt szerepkörén, de azért megvolt a szükséges súlyuk a cselekménybe, hihetően illettek abba a környezetbe. És annak sem kerítenek nagy feneket, hogy a szereplők közül ki-ki melyik nemzetiséghez vagy nemhez tartozik. 

Pazarul aprólékos a látványtervezés: a bolt, mint helyszín igazán bensőséges hangulatúvá tették a szűkösség érzete nélkül, az egyes tárgyak, ruhák, segédeszközök díszként és esetileg sztorielemként is mutatósak. Biztos, hogy valaki más már megelőzött ezzel a hasonlattal, de a The Outfit egésze olyan, mintha maga a film is afféle ruha lenne: egy elegáns öltöny, melynek minden centijét precízen szőtték, mégse merev, durva, fakó vagy szögletes, ki-ver-át-kit? fordulatait se találtam elrugaszkodottnak.

 

Legföljebb talán a végső csavart, egy kicsit. Leonard-ról sejthető ugyan, hogy ő maga is bandamúltú, és kielégítő válasz, hogy a kilépése miatt, emberkéz által vesztette el a családját. Csak ez másfél óra után mégis kicsit sokára, sok cselekménycsavarás ping-pong-ja után érkezett el. Nem húzza le az összképet vagy ilyesmi, csak már azért érződött számomra, ahogy fogy ki a szusz a rendezésből.

 

A Berlini Filmfesztivál jövevényeként a The Outfit világosan szerzői alkotás, de abból az őszintébb, rétegeltebb, érettebb módon szórakoztató fajta. Nagyon lesimítva  mondható a stílusára, hogy Tarantino, némi Agatha Christie-vel. Ajánlom mindenkinek, aki vevő az okos lélektani dráma-thrillerre. 

 

4/5-öt adok rá.

 

Nem leszel egyedül

Ahogy így ősszel lapozgatok visszafelé az év híresebb filmjei között, egyre több olyan „műremeknek” sikerül kiábrándítania, melynek egyik reklámpontja az volt, hogy egy rangos filmfesztiválon került közszemlére. Nemrég durva medvecsapdába léptem a Cannes-on bemutatott Őkkel, ám ez a mostani, a Sundance-on elérkezett másik folklór film még inkább fel tudta nyomni bennem a pumpát: a Nem leszel egyedül egy realistának látszó, kifejezetten lelketlen ál-művészfilm, ami szabályosan szívja el az ember energiáját, embergyűlöletetet áraszt. Komoly esélyese lett nálam az esztendő legrosszabja titulusnak.

Egy 19. századi macedón faluban járunk. Maria, a „farkasölőként” emlegetett, égett arcú boszorkány hobbija, hogy gyerekeket jelöl ki véráldozatnak. Legújabb jelöltjének anyja kikönyörgi, hogy csak 16 évesen vigye el a kis Nevenát, akit egy barlangba zárva próbált elrejteni. Maria a már tini lányt magával viszi és boszivá avatja, de bosszantja a lány társaságéhsége ember és állat felé is. Miután magára hagyta, Nevena hatalmával élve több ember alakját is magára ölti, akikkel összeakad az életben – legyen az nő, férfi vagy gyerek.

 

Goran Stolevski bemutatkozó műve az a fajta Rorschach-teszt, melynek képeibe – itt elsősorban a főszereplő alakváltásaiba – a legkülönfélébb mögöttes irodalmi mondanivalót lehet beleolvasni. Azok közül, melyeket a film megnézése után fellapoztam, egyiket sem bírtam tetten érni a sztori bekómált narratíváján. Ez a film öncélúan mutogató és zsaroló módon negatív: végig a tömény, céltalan letargia árad belőle, egy olyan életközegben, amiről hiába tudom, hogy a lehető legkijózanítóbban nehéz és valóságszagú, sehová se jutunk benne. A rendező csak az atmoszférateremtő készségét bizonygatja itt, nem érdekli a történet kimunkálása és tisztességes elmesélése, értékelhető szereplőkkel.

Tompa sajnálatmágnes a főszereplőnk: Nevena egész élete, lénye annyiból áll, hogy nulla neveléssel a háta mögött kitapasztal pár tevékenységet, mint a főzés, mosás, szex vagy szántás. Mikor kinek bőrében, mikor milyen hátulütővel, amit el is felejthetünk a következő szakaszhoz érve. Elvileg meg kéne kedveltesse velünk őt az, ahogy a kirekesztett vadember leány világképe épülget, és lassan növöget a tudás a fejében. De a mű annyira ingerszegény, és annyira képtelen közvetíteni ennek a belső gyarapodásnak a folyamatát, hogy kicsit se lehet azonosulni vele. Az emberek is mind olyan mértékig szürkék és egyformák itt, mintha a földből lennének kinőve. Ezek után nem marad semmi, ami meg tudna ragadni Nevena életéből, gondolataiból, életközegéből – már abból a kevésből, ami képekből átszűrődik.

Maria még a gonosz boszi kliséjének is semmilyen: kegyetlennek kegyetlen ugyan, de soha nem érdekesen vagy haragszítóan az. Még akkor is, mikor majd újra belegázol Nevena életébe, pusztán egy magának való, minden iránt közönyös, seggfej madárijesztő marad. Még eredetének elbeszélése sem tesz hozzá pluszt, maga az érdektelenség süt belőle, ahogy néha elkarattyol pár szövegsort, hogy némi interakció azért legyen a sok színtelen-arctalan figura között.

Akármennyire számít „multikulturálisnak” elitista körökben – folklór témája és amiatt, hogy egy makedón nyelven forgatott ausztrál-brit-szerb koprodukció – a Nem leszel egyedül valódi, kézzel fogható értéket nem közvetít vagy képvisel a szememben. A meditatív művészfilm álcája mögött ez az öncélú népünnepélye a reménytelen anyagi-szellemi szegénységnek és a büntetlen csendes terrornak, amit a Farkasölő is mintha csak azért csinálna, mert épp kedve szottyant hozzá. Nem hihetem, hogy ha egy produkció folklór, azaz népmesei elemeket használ, akkor azokból kötelezően csak ilyen ál-filozofikus, lélekszívó képmutogatás készíthető.

Hőség

A Hőséget Ernie Barbarash rendezte és Chris Sivertson írta, de hogy kettejük közül ki szabta ilyen telenovella-ízűre, meg nem tudnám mondani. A szereplők jellegtelenek, a harmatgyönge sztori egy abszurd krimiszállal fáraszt minket, az egésznek pedig kb. annyi érzelmi éle van, mint a legtöbb dél-koreai szex-képregénynek.

 

 

Claire, akinek családja tűzben vesztette életét sok éve, ingatlanügynökként dolgozik. Új szeretőjéről, Eve-ről kiderül, hogy a főnöke felesége. És bár végül megbocsát neki, Eve férjét rövidesen holtan találják, és a gyanú Claire-re terelődik. A lány lassan rájön, hogy többen is benne voltak a befeketítésében – köztük Eve.

 

 

Nem mernék megesküdni rá, hogy ezt nem valami TV-pilot-epizódként ötölte ki valaki eredetileg. És ezt nem a költségvetés miatt mondom: az emberek viselkedése, maga a történet kalibere, közege és ügyetlen csavarása a 90-es évek lájtosabb amcsi sorozatait juttatta eszembe. Ez a film simán lehetett volna egy rész egy Melrose Place-ből: az átlagot célzó, nézőbarát, és amikor nem a prűd beállítású kamatyolás, a lefeküdni-nem lefeküdni-dilemma áll a középpontban, akkor próbálnak valami vállalati szálat beleszőni, hogy ne unjuk szét magunkat.

 

 

Románcként teljes bukás a darab. Claire személyisége úgy súlytalan, ahogy kitalálták: a múltja, melója, viszonya, az emberi kapcsolatai. Szíve hölgye meg még tipikus TV-show-viperának is olyan semmilyen. Az egész románc komolyan vehetetlen és hamis, már azelőtt, hogy a bóvli összeesküvős szál Eve manipulációiról képbe kerülne. Minél drámaibbá próbálták ezt tenni, annál nevetségesebb lett, főleg a vége, ahogy Eve a rá fegyvert fogó Claire-nek hajtja a magáét: „habár végig becsaptalak, hogy tönkretegyem az egész életed, és majdnem ki is nyírtalak, én azért beléd zúgtam, puszilkózunk!” Ettől már csak Claire nyomi seggfej kollégája – Eve egyik cinkosa – volt bicskanyitogatóbb jelenség…

Ez a Heatwave nevű pihepornó 1/5-öt ért számomra. Tudom, hogy már ősz van, de 30 fok fölötti kánikulában is így értékelném.