Rambo V. - Utolsó vér

Dacára annak, hogy csak a legelső Rambót még 1982-ből tartom érdemesnek a hírnevére, valahogy az Utolsó vér közben nem éreztem: 

1. késztetést, hogy a legyőzhetetlen női hősikonok hiánya miatt reklamáljak, mint az amerikai SJW-hangadók;
2. hiányt azért, mert a záróakkord nem tér ki a többi Rambo-folytatás történetfonalára, vagy hogy ne nőné túl azok szintjét;
3. okot a panaszra, amiért „megin’ a gonosz mexikói drogkartell sztereotípiáját nyomják le a torkunkon”;
4. vagy türelmetlenséget amiatt, hogy "Á, mikor érünk már oda a jó véres/mészárolós részhez?" 

És még így is kissé csalódott voltam.

Nem nézem jó szemmel ezeket a kései „búcsúztató filmeket.” Tudjátok: mikor egy neves filmszériát – melynek a maga idejében már készült is hattyúdala vagy zárórésze – sok-sok év után kirúgdossák a sírjából, hogy egy ilyen balgán tákolt, romos cégtáblát kapjon befejezésül. Igazából már a John Rambo is mindössze ennyi volt: cégérfilm, ami szinte sztori és jellemek nélkül mutogatta Stallone morgó képét és feszülő izmait, majd vicsorgó hentelését. Hiába elképesztő, milyen formában van 70 fölött a színész, de a saját keze munkája még mindig olyan, mintha egy lelkes tinirajongójára bízta volna a forgatókönyvet.

John már egy évtizede arizóniai farmján él idős hölgybarátjával, Maríával és annak unokájával, Gabrielle-lel, akit gyerekként mentett ki szemét apja fennhatósága alól. A lány választ akar kapni rá, miért hagyta el apja őt és anyját, így mikor rátalál, John intése ellenére átszökik hozzá a határon. Közben viszont a rettegett Martinez-fivérek kartellje elrabolja, és bedrogozza, hogy később eladhassák őt. John a lány nyomába eredve (á lá Taken) a kartell nyomára bukkan, ám nemcsak csúnyán helyben hagyják őt, de elrettentő példaként Gabrielle-t is túladagolják. A gyászoló Rambo búcsút vesz Maríától, és vérbosszút esküszik a Martinez-banda ellen.

Jó: elfogadtam az elején, hogy John-nak valahogy sikerült szert tennie erre a kis családféleségre élete alkonyán. De a bonyodalmat úgy kell vonszolni egyik erőltetett indokból a másikba. Gabrielle-nek muszáj a józan eszét a pajtában felejtenie, hogy elszökjön a szar alak faterja után egy másik országba, otthagyva nagyanyját és az apjaként tisztelt John-t, érdemi helyismeret és védelem nélkül. És mint ő, Rambo is minden további nélkül sazzézhat ide-oda a kontinens legőrzöttebb határán, mintha csak a szomszéd városba ruccanna ki. Persze, sima ügy...!  

Jelentem: Stallone-nak sikerült kedvelhető mellékszereplőket írnia! Ezért fájó, hogy nem tudja okosan mozgatni őket a táblán; Gabrielle elvesztését még át is éltem volna, ha lett volna a lánynak elemi veszélyérzete. A többiek se vastagabb karakterk: Gabriel apja, a hazug barinő, María, valamint a riporternő, aki a sérült John-t megmenti, mind egyszerűen kámforrá válnak a film egy-egy pontján. John búcsúzva feléjük fordul, t'án még mond is nekik valami cifrát, és nincsenek többé. 

Jobb írással ez, ahogyan a kevés arc az életében eltűnik mellőle, súlyosabbá tette volna Rambo tragédiáját. Főleg az előző részek tükrében tűnik úgy, mintha átok ülne rajta: bárhová sodródik az életben, ott erőszakba és gyászba ütközik. De ehhez még szükség lett volna pl. kidolgozottabb történetre, jobb szereplőhasználatra és kevésbé bugyuta párbeszédekre. Komolyan mondom, John monológjain érezni a legtöbb agyalást: a lezáráskor, amint elvesztett szerettei emlékén mereng, vagy amikor a riporternőnek magyarázza a bosszúja értelmét. „Azt akarom, hogy érezzék a gyászunkat.”

Szóval miután lefejezte az egyik főszemetet és a ranch-ra csalta a másikat, jön a nagy leszámolás a föld alatti járatokban. Nem mintha nem járna adrenalinlökettel, ahogy Rambo jó szokásához híven sorozatgyilkosokat aprít föl, de ha már szegény hülyék mind lemennek utána, nem lenne célszerűbb rájuk robbantani az egészet? A főgonosz halála is csak puszta látvány marad, az erőtlen dramaturgia nem tudja katartikussá fokozni Rambo vendettájának beteljesedését. 

A vélhetően utolsó Rambo-filmre a női mellékszereplők miatt adok meg egy nagyon nagylelkű 3/5-öt. Akadtam már össze sokkalta rosszabb Stallone-filmekkel is, de attól emez még nem lesz jó, felemelő vagy méltó zárás, inkább csak melankólikus. Égető szükség lett volna itt egy külső konzulensre a forgatókönyvíráskor, mert ami vagy aki ígéretes papíron, azt az alkotók nem tudják kibontakoztatni, és kipotyog a kezükből. Pedig nem is kell messzire mennem hozzá, hogy egy ilyen "búcsúztatófilmre" pozitív példát hozhassak: a 2006-os Rocky Balboa.

Szupercella 3. - Ördögverem

Mr. Silvester Stallone! 

Sly!
Silvy!

„You're not doing this for the sake of art! 
You're doing this, because you wanna feel relevant again.
Well, guess what! 
There's an entire world out there, where people fight to be relevant every single day. 
And you act like it doesn't exist!
(…) 

You're doing this, because you're scared to death - like the rest of us -, that you don't matter."

(Birdman, or the Unexpected Virtue of Ignorance),

Van egy cuki kis földalatti börtönrendszer egy Balti-országban. Ennek a neve Ördögverem. Egy billiomos kínai fószer titokban működtette. Az ő lányát most túszul ejtik. A túszejtők vezére Ray Breslin néhai társának a barom fia. Breslin vállalja a nő kiszabadítását. De mikor Breslin saját nőjét is elrabolják, akkor meg pláne vállalja. A billiomos kínai fószer egykori és mostani biztonsági fejese is besegítenek a csapatnak.

A főszereplő teljes filmográfiáját ideírhatnám felvezetőként, az sem mentené meg a Szupercella 3-at a megérdemelt „kutyagumi”-státusztól. Élettelen-lélektelen, teljesen kisujjal berendelt karatevideó, ami kizárólag azért létezhet, mert egy bizonyos sztár nem hagyja ezt a lerobbant szériát megpihenni. Bunyók és fegyverek mutogatásánál többre a film nem képes: fél óra után már visszakövetelnénk a beleölt időnket és pénzünket. És bár Stallone többet szerepel itt, mint az előző Escape Plan-ben, ez nem jelent semmit.

Fakóbb nem is lehetne itt az emberanyag: Stallone-n és segédjein túl vannak a faarcú kínai öltönyös őrfickók, a tipikus gazdag-apuci-kedvence női főszereplő és egy olyan jellegtelen, apuci-bosszúlós főgonosz, aki mellett Chris O'Donnell egy Sean Connery. Mégcsak abban sem érdemes reménykedni, hogy ezek a remegő túszok - vagy a mentőik - esetleg gladiátormelóra kényszerülnének, vagy maguktól próbálnának kitörni a börtönükből; á, ugyan már! putrijukból.

Végül: a legkómásabb víziómat alulmúlta az a pisisárgás falú épület, amit itt szupertitkos börtönkomplexumnak próbáltak beállítani. Asylum-trashfilmek készülnek az itt tapasztalt amatőrséggel.  

1/5-öt adok a Szupercella 3.-ra. A "agyatlan akciófilm" terminus még hízelgő is lenne rá, mikor még a "Hades" alcímű rettenetnél is sikerült mélyebbre ásnia magát. 


"I know, Stallone, you probably hate my guts. You think I hate you. I don't hate you: I LIKE your talent. I want you to use it! This isn't what you were put on Earth for. You can do this in your sleep. And sometimes: it looks like that's exactly what you're doing."

Gene Siskel

Szupercella 2. - Hades

Silvester… mondd: olvasod te mostanság a filmjeid forgatókönyveit? Mi a jó karriersírkő akart ez lenni?! Merthogy a Szupercella 2. - Hades még megélhetési projekt szintjén is zavarba ejtő csinálmány. Papíron kemény börtönthriller, valójában egy dögunalom és röhejplafon közt ingázó filmroncs, ami a létező legszerencsétlenebb módon ágyaz meg egy reménybeli 3. résznek.  

  

Ray Breslin csapatának túszmentő akciója halálos áldozattal jár, mert Kimbral, a csapat számítőgépbuzija eltért a tervtől. Kirúgása után 1 évvel a csapat ferde szemű harcművészét, Shu-t megbízza kuzinja, Yusheng, mivel egy alantas multicég hiába nyaggatta, hogy adja el hipercsúcs szatellitprogramját. Shu-t elrabolják és egy szupertitkos börtönben tér magához, ahol a rabok gladiátorként verekednek egymással (a vesztes kaja helyett verést kap).

Pontosan az ilyen filmek azok, amiket lelkifurdalás nélkül lehet a vérvörös Pokolba döngölni. Abszolút nincs semmi bája vagy hajtóereje, 1 komponense nem működik technikai vagy tartalmi fronton:

• Stílus, logika: nuku;
• A világítást az ocsmány rozsdakékes árnyalat dominálja;
• Az operatőri munka gyakran szinte a hasmenés érzetét szimulálja;
• Nevetségesen pitiáner a díszlet (a komplexum egy nagy pincére hasonlít, díszneoncsöves cellákkal); 
• A történet egy nonszensz gépezet, ami nem létező feszültséget fogyaszt
• (a műholdprogram-szál konkrétan a Mr. Óvóbácsi színvonalán mozog, csak itt véresen komolyan gondolják);
• Retardált színészi játék társul a subzero karakterekhez; 
• És a gazdagok szórakoztatására épült viadalbörtön ötletét már ezerszámra koptatták legalább lelkesedésből összedobott B-filmek! 
  

Még valami jellegzetessége sem volt, ami miatt egyáltalán az ember eszébe jut, jóval azután, hogy végigkínlódta. 

Szüntelen ásításra késztettek a szereplők, és minden, ami történik velük: Shu és Yusheng fogságba esése úgy, mint Ray-ék reklámpózos nyomozása. Kínomban röhögtem azon, ahogyan az "Állatkertnek" becézett börtön rabjai tengődnek, dulakodnak, illetve ahogy megfigyelik őket. Shu és bennfentes cinkosai simán tudnak hangosan dumálni a tervükről... már olyankor, ha épp nem a "Mi vagyunk a Légió!"-mantrát dünnyögik. 

Rég láttam ilyen vérszegény próbálkozást is akciófilmnél arra, hogy személyessé tegyék a filmvégi nagy leszámolást: a kóceráj fő rosszarca a hajdan kirúgott Kimbral, aki bunyózhat egy uccsót a szintén odakerült Silverster Stallonéval.  

Stallone neve nálam alapból nem garancia az értelmes akciómozira, ezt soha nem tagadtam. De hogy még 70 fölött, Arany Glóbusszal a faliszekrényén is vállal egy ilyen létjog nélküli baromságot, az elszomorító. Egótréning: mutogatja, milyen keményen fest még mindig akcióklipekben - még úgyis, ha a film, amit a színész köré tákoltak, még tettetni sem tudja a működőképességet.

1/5. Trágya.

És csak így utólag mondom: 

Amelyik honfitársam jóváhagyta, hogy az "Escape Plan" címet "Szupercellára" fordítsák és úgy kerüljön hazai forgalomba, az jobban teszi, ha nem jön velem szembe az utcán...!

AZ ÉV CSALÓDÁSA! - A galaxis őrzői vol. 2.

Ezúttal szinte biztos kisebbségben leszek a véleményemmel, bárhogy vezetem elő, úgyhogy a közepén indítok: A galaxis őrzői 2. - nagybetűvel vagy anélkül - a tavasz egyik keményen lehangoló filmélménye, sőt talán legkiábrándítóbb hozománya volt a számomra.

Mereszthetnek rám bociszemeket a rajongók: ettől nagyobbat aligha csalódhattam volna egy jópofa kis kalandfilm folytatásában. A "Vol. 2." először még tetteti, mintha megtartaná az 1. rész erősségeit - kezdve a jófajta humorérzékkel. Mígnem Kurt Russel Egójának megérkeztével olyan kényelmetlen, retinát hasítóan cukrozott patetikusság teríti be az egész produkciót, amiből többé nincs menekvés. Se a sztori, se a karakterek számára.


Peter Quillt, azaz Star-Lordot és társait felbéreli Ayesha, egy vastörvényű, aranyozott bőrű nép (Egyiptom istenei?), a szuverének vezetője. Mordály egy apró stiklije miatt azonban drónflottát küldenek a megsemmisítésükre (Star Trek Beyond?). Az idegen felfedi, hogy ő Quill rég elveszett apja, Ego, és voltaképp egy planétának a humanoid kivetülése.

Régóta kereste fiát, hogy legyen a jobb keze és birodalmának örököse. Ám lassan leesik, hogy a fater szadista tömeggyilkos, aki sok száz bolygót készül a lénye újabb kivetüléseivé formázni - köztük a Földet. Mindeközben Mordály/Rocket és Groot épp Yonduval próbálnak megszökni, az ellene föllázadt banda fogságából. 


Szidtam a Marvelt, amiért vasmarokkal fojtja el projektjeinél a szerzői ötleteket. De most legelőször éppen hogy azt éreztem: ezúttal NEM kellett volna szabad kezet adniuk valakinek. Író-rendező James Gunn mindenben - dráma, sztoriszálak száma, látvány, etc. - rálicitál a széria kezdésére, melyet szintén ő felügyelt. Talán az csak szerencsés véletlen volt: Gunn annyira nem látja itt át, hogy mi-mire-milyen hatással van a tartalomban, hogy műve végig önmagát szabotálja el.

Kényelmetlenül éreztem magam szinte a teljes film alatt. Alig pislákol benne az a régi, velős humor, a lendület és az a stílusos profizmus, ami külön-külön jellemezte az Őrzőket. Csak a felszínen tűnik úgy, mintha a kapcsolataik egymással bonyolódnának, vagy hogy a családi háttereik előtérbe kerülnének. Igazából ezek sehová sem lyukadnak ki, csak mézesmadzagok, hogy odafigyeljünk: pontosan ugyanott tart az Őrzők élete és jelleme a végén, mint az elején.

Sokat tépelődtem, miért érzem ennyire rosszabbnak az új GotG-t a réginél. A "Vol. 2." egyértelműen a drámára, abban is főleg Star-Lord és apja kapcsolatára épít, közben a többiek háttere is elő-elővillan. Csakhogy itt minél fontosabb valami papíron, azt annál hamiskásabban kivitelezik, és ettől alapjaiban repedezik az összkép. Az elődnél még megvolt az egyensúly, a szereplők interakciói és megpróbáltatásai valódibbnak érződtek. Itt mindenki jó esetben 1 személyt ha talál, akivel normálisan tud kommunikálni egy rövid időre.

Kurt Russel és Chris Pratt az egyik legkétszínűbb egymásra találását adják elő, amit képregényfilmben idáig láttam! És ez korántsem a színészek hibája, ők jól teljesítenek! A dramaturgián esik orra az egész. Gunn a sztoriból, melyben Star-Lord szembenéz a származásával, egy, a nézőket érzelmileg zsaroló, ízléstelen mértékig butított és idillizált szappanoperát rittyent, ami ráadásul csurig van komputereffektekkel. Mesterségesnek éreztem mindent, amit látok és hallok. Persze mások mondhatnák erre, hogy így érzékeltetik, mennyire hazug az Ego kínálta idilli világ, amit Peternek kínálgat.

De az egésznek gyermeteg a tálalása! Csak a szuperhősfilmek tele vannak már isteni apák és tékozló fiúk kapcsolataival, és ez mind közül a legprimitívebb lefutású. Az isteni Egó 1 teljes jelentig győzött meg róla, hogy talán tényleg egy jófej öregember, aki átutazta a galaxist, hogy ráleljen elveszett gyermekére. Az egyetlen dologra, ami kedvesétől, Meredith-től megmaradt neki, mikor a Földön járt.

De amint belépnek a CGI-Olümposzra, egy 8 éves gyerek is kiszúrja, ahogy folyton ködösít, egyszer nem ad rendes válaszokat, és hogy egyetlen határozott "NEM!"-be kerülne csak az Őrzőknek átlátniuk, mi itt az ábra. Tátva maradt a szám attól, ahogy Quill-nek kámforrá válik az elemi valóságérzete! Egyszer hördül föl anyja emléke miatt, azután semmi! Önfeledten energialabdázik a faterjával, táncol Gamorával, és isteni örökségén ájuldozik. Egy érettebb vagy legalább kevésbé megalomán műben ezek jók lennének, de itt csak az olcsó melodráma tobzódásai.


És a többi szál ettől nem tud lélegzethez jutni. Nincs rendes ütemezés: az eleje kapkod, majd a teljes közepe vánszorog, nyilván azért, hogy mélyítsék a karaktereket, de sajnálom: fakézzel csinálják! Egy az, hogy a dráma túl sok, és túl hosszú ahhoz képest, mennyire érzelgős. Másik dolog, hogy a többieket pont akkor rántja el a cselekmény a saját jeleneteiktől, mikor már derengene a szereplő a tonnányi smink mögött.

Már épp kezdtem volna érdeklődni az iránt, ahogy Drax Mantis-nek - Egó empata neveltjének - mesél a családjáról, vagy, hogy Nebula részben joggal gyűlöli Gamorát, hisz valahányszor legyőzte őt, apjuk, Thanos (lásd: 1. rész) elvette az egyik szervét. Megkockáztatom, hogy Drax esete még valamiképp össze is csenghetne Egóéval abban, hogy ő milyen párja volt felesgének, illetve milyen apja volt a lányuknak. Apák és gyerekeik. A készítők ezeket a levegőben hagyják, pedig ott van az orruk előtt.


Kimondottan azt érzem, hogy a forgatókönyv húzza az időt. Ezért nem mondhat senki határozott NEM!-et a csapatból Ego vendégszeretetére, és ezért vesztegel Mordály Groot-tal egy másik helyszínen. Ego a kozmosz egyik legerősebb kreatúrája, élő bolygó és isteni entitás! Minek taktikázik ilyen sokat?! Hol bájvigyorral, hol az erejével csábítgatva fiát; ehhez képest csak úgy gondol egyet, bevágja a zsarnoki pózt, és mesmerizálja Peter a tervéhez!

Nekem ez a Smallville-sorozat Jor-Eljének zsarnoki hajlamát idézte föl, de annak esze, épkézláb terve és a jelenléte (mikor mégcsak a hangját mutatták) nélkül.

Hab a tortán, amikor Quill kezdi ugyanígy altatgatni Gamora gyanakvását a "gyönyörű" környezettel és a tánccal. Visszasírtam volna az idegelő civódásaikat, ha 1 perccel később nem kezdik újra. Egyikük felfogni, másikuk előadni képtelen, hogy mekkora veszélyben vannak.


Messze azt találtam a legérdekesebbnek, hogy Ayesha népe és Ego ellentétes szélsőségek, de éppoly destruktívak. Az Őrzőket üldöző szuverének egy ultramerev társadalom, míg az Őrzőket vendégül látó Egó a lehető legradikálisabb világhódító.

Az aranybőrű nép gyermekei keltetőkben születnek, észjárásuk és DNS-ük a közösség szolgálatára van trenírozva. Egó egymaga hagyott számtalan utódot hátra a galaxisban, de mindet megölte, mikor azok nem tudták használni az erejét. Mindkét ellenfél kiváltságos, de embertelen értékrenddel, amihez éppoly hajthatatlanul ragaszkodnak, bárki életét is kell feláldozniuk érte. Pl. mikor Egó bevallja, hogy ő ölte Quill anyját, amiért "a szerelmük hátráltatta őt a tervében."

Egó tervének se füle, se farka. Minden világon hagyott egy kis növényszerűséget, amit elvileg csak egy másik, véréből való istenemberrel tud aktiválni. Ám Quill félúton fölébred, így a terraformálások (Man of Steel?) elmaradnak, a bolygók nem válhatnak az ő lényének kiterjesztéseivé. És mindez Yondu egyetlen tanácsa miatt: "Én nem az agyamat használom." Ja, értem már! Quill megtörte az agykontrollt, mert a szívére hallgatott... és nem mert a pihent agyát - amit Ego aztán külön meg is bénított - immár teljesen kikapcsolta!

Szánalmas, mennyire nem tud elbánni a bolygóisten az Őrzőkkel. És erre nem mentség a neve, vagy hogy élve kell neki az egyikük. Egyik percben lazán agymossa fiát, másikban képtelen őt padlóra küldeni. Ja, hogy most már számít Egó kisded játékaira? És hogy nem veszi észre hamarabb, hogy Mordály és Groot egy házilag készült szuperbombával szórakoznak az agyvelejénél? Az ilyen vad ötletek akkor viccesek, ha a forgatókönyv működik, és a humor folyamatos vérfrissítést kap. Azt a vért a stáb máshova szivattyúzza el.

Quill ereje is igen furcsán működik: mikor összefeszülnek - emberi, isteni vagy épp Pacman-alakban -, a fiú ereje felér a gonosz apjáéval (Jedi visszatér?). De ha Egó meghal, az ő ereje is eltűnik. Mi? Egyszerűen épkézláb gondolatmenet nincs abban, ahogy az isteni erő itt működik. A legtöbb értelme annak a banális magyarázatnak volna, hogy Quill-nek sosem volt ereje, csak apja bolygóján automatikusan szert tett rá.

Yondu még az, akiről még szóvá tennék pár dolgot. A Quillt felnevelő, kék bőrű bandavezért a film erején felül konferálja föl hősnek. Inkább főhős, mint Star-Lord vagy Mordály. Már nem egyszerűen fölnevelte Quillt, hanem a kvázi őrangyalává lép elő.

1. Elrejtette a gonosz isten-apja elől, 
2. most pedig a megmentésére siet, 
3. szökés közben összehaverkodik az ifjú hős 1-2 barátjával, 
4. és feláldozza érte az életét a film utolsó harmadában (Új remény?). 

A rendező még tovább emeli Yondu alakját azzal, hogy a bandája azért lázad föl ellene, mert nem hajlandó Quillt elfogni, illetve azzal, hogy a zárójelenetben Quill hosszasan gyászolja a temetésén. Megint a túlérzelmeskedés. Bizonyos fokig ez a nevelőapa szerep még odaillő volna, hiszen Quill nemcsak azért lehet neki hálás, mert kisfiúként megmentette az életét. Yondu keze alatt lett belőle tehetséges tolvaj, aki aztán nevet csinálhatott magának a galaxisban. 

Kövezzetek meg érte, ha pocsék a humorérzékem, de az 1. rész vicceivel szemben a mostaniakon untam magam. Távolról sem olyan vicces és jópofa a produkció, mint ahogy hiszi magáról - ékes példák erre Mordály úgymond "hivatásos seggfej" benyögései, Drax sértegető kedvessége Mantis felé, vagy a "Sokkolóarc" név szajkózása. Nehezen kaparok össze 10 olyan poént, ami nemcsak taplóság, hanem tényleg szellemes kis csattanó volt. Legjobban talán David Hasselhoff cameója tetszett, amit Egó dühében ölt föl, amiért fia nem kér az intergalaktikus genocídiumából.

Érzem, hogy cáfolatok és szitkok tömkelegét fogom még kapni ezért a magánvéleményért, amit még arcátlanul indokolni is megpróbáltam. De mentségemre szóljon: kedveltem az eredeti Guardians of the Galaxyt 3 éve. Annak 1 árva erősségét nem örökíti át ténylegesen a folytatása. Képmutató módon kábítja közönségét egy nő 2 órás parasztvakító pávatánccal, amelyből ordít az őszinteség hiánya. A szálak, szereplők és motivációk épp kezdenének benne formát ölteni, míg végképp be nem kebelezi őket Egó, illetve az őt körbelengő szentimentalizmus.

A galaxis őrzői 2. része az én olvasatomban a Fantasztikus Négyes 2. része is lehetne. Önimádó másolómű, amely szórakoztató űreposznak hiszi magát, a cukormáz mögött viszont aranyszobrot állít egy stáb, stúdió és egy egész iparág túl nagyra nőtt egójának.

ROCKY BALBOA

Ahogy maga Sylvester Stallone, én se éreztem úgy, hogy a Rocky 5. méltó zárás lett volna az önmagát rég túlélt sportdráma-szériának. Sőt, én kifejezetten megvetem:

• Utáltam, hogy milyen átlátszóan és hamisan utánozza az 1. részt;  
• Szitkozódtam az álszent drámán és önhitten viselkedő szereplőkön; 
• Rocky protezsáltja, Tommy Gunn egy utálatos kis rohadék volt, akiből épeszű ember sose csinálna bajnokot;
• És külön tüskeként éltem meg, ahogy a régi, önfényező kellékeket mutogatták, pl. a zászlómintás boksznadrág vagy a Rocky-szobor a legvégén. 

Hadd írjam le egy hasonlattal, mit jelentett ezek után megnéznem a 2006-os Rocky Balboát. Egy szennyes, büdös, nyirkos szobában tocsogsz, amit ekkor hermetikusan lezárnak! Aztán, pár perc múlva, mikor már a falat kaparászod, hirtelen eltűnik az ajtó, és egy lakatlan tajgán találod magad, ahol a friss hegyi levegőt szívhatod be mindenfelől. "Ha elég sokáig maradsz egy helyen, azzá a hellyé válsz."

Nemcsak azért tapsolok, mert holmi "nagy széria" 16 év után végre rendes zárást kapott. Ez egy nagyon őszinte, tanítani is képes produkció, amin érezni lehet, hogy szívből csinálták. Visszaadta nekem mindazt, amit az eredeti Rocky-ban szerettem: valóságszagú, végig a földön jár, alázattal bánik a témájával, bárki számára átélhető. A főszereplő ismét valódi underdog, azaz esélytelenül induló, kivert-kutya-típusú pali, nincs rajta semmi szembetűnő, semmi fényezés vagy dicsmáz. Ellenfele sem csupán haragos negatív figura, akinek direkt Balboára viszket a tenyere. A Rocky 2. óta minden folytatás démonizálni próbálta a legyőzendő felet - különösen a Rocky 4. 

Az özvegy, visszavonult Olasz Csődör ma éttermet vezet Philadelphiában. Szinte teljesen a múlt emlékeinek él: fiatalkora helyszíneit járja be, szívesen mesél bárkinek a karrierjéről és életéről. Még a két régi teknőse, Balegyenes és Jobbhorog is megvannak. Két nagy elrendezetlen ügye maradt:

1. egyik fiával, az ifjú Roberttel való mismásolt és a fiú számára egyre terhesebb kapcsolata,
2. a másik az a nyugtalanság, hogy még mindig maradt mit megmutatnia a világnak sportemberként.

A TV-ben szimulációs játékot adnak le a jelenlegi bokszbajnok, Mason Dixon és a fénykorú Rocky között, amit Rocky "nyer". Menedzserei erre rájátszva összehoznak egy agyrémnek tűnő mérkőzést: Balboa vs. Dixon, a generációk küzdelme.


A Rocky-franchise vége az első Star Trek-idővonalt juttatja eszembe. Mindkettőnél tisztán bőrlehúzásból kicsikartak egy mélypont 5. darabot, aminek negatív visszhangja után már égető szükség volt a rendrakásra. Aztán a 6. rész végre tisztes, méltóságteljes hattyúdala lett a nagy veteránoknak, olyan zárójelenettel, ami könnyekig meghatotta a rajongókat. Én ugyan nem rajongok a Rocky-szériáért, de Balboa búcsúmozija valóban időtálló darab lett, elődei ismerete nélkül is megállja a helyét.


Stallone szívét-lelkét beleadta ebbe a tervezetbe, a főszerep mellett vállalva az író, rendező és társproducer munkáját is. Helyesen ismerte föl, hogy egy magányos Rocky jobban közvetíti az idős ember fájdalmát. Azt a szomorúságot, hogy egy végigharcolt életút összes csapása és glóriája után pontosan oda jutott vissza, ahonnan elindult - még Adrian előtt. Nincsenek telenovellás haláljelenetek vagy csöpögős rimánkodások. Robert és Paulie élnek ugyan, de nem állnak közel hozzá, nem alkotnak igazi családot.
Ezt a melankolikus hangulatot nyálmentesen adja át nekünk a Rocky Balboa. Rocko nosztalgiasétát tart sógorával, Paulival az 1. rész több olyan helyszínére, ami kötődik hozzá és Adrienhez. Ezek többségét - akárcsak a Rocky-szobrot - lebontották, és a környék is lepusztultabb, mint 30 éve. Örültem neki, hogy bár Rockyt készületlenül éri, ha barátaiban az ő jó emlékei rosszakat hoznak elő, de sose úgy veszi a dolgot, mintha belerondítanának a "régi szép napok" ábrándképébe. Pl. mikor a korcsolyapálya helyén Paulie emlékezteti rá, miféle testvér volt: "Jól bántál vele. Én viszont rosszul; nem akarok erre gondolni!" Burt Young éppolyan remekül idézte föl a régi karakterét, mint Stallone a sajátját. 

Az apa-fia szálba is sikerült vért csepegtetni. Robert nem egy érdekes alak, de tetszett, amit a dramaturgia végülis kezdett vele. A fiú joggal érzi úgy, hogy apja árnyékában él, hisz mindenki csak róla faggatja, őt meg le se szarják. Valódi problémája azonban, hogy nem tudott a saját lábára állni. "Amikor jött a neheze, elkezdtél bűnbakot keresni. Nagy árnyékot." Hiába költözött el hazulról és lett állása: mivel sose állt ki az igazáért, főnöke és a külvilág előítéletei beivódtak a fejébe. Úgy ítéli meg magát, ahogy mások felcímkézték őt: egy nagy hős mihaszna srácaként.

Motivációs beszédet mindegyik folytatás tudott rittyenteni, ez nem új. A Rocky Balboában viszont érettebbnek és természetesebbnek hatott, ahogy előadták; mindkét vitafél álláspontját átéreztem. Robert tudja, hogy apját nem érdekli, ha örökre lesérül vagy kinevetik őt, de a Dixon-meccs mindkettejük jó hírét és boldogulását tönkreteheti: Rocky éttermének a forgalma eshet vissza, Robert-nek pedig talán senki nem lesz hajlandó rendes állást adni. Az egész Rocky-mítosz lényegére tapint rá a metafora, hogy az élet pofonjai is olyanok, mint egy bajnoki döntő, ahol talpra kell állni. "De addig, amíg nem hiszel magadban, nem lesz saját életed." 

A világgal való hadakozás másik példája Mason Dixon. Ő tudja, mit ér, és bírja a pofonokat, mégis az ellenkezőjét érte el, mint Balboa. Közönsége fújol rá, állítólag mert még sose állt ki kemény ellenféllel - akárcsak Balboa a Rocky 3. elején. Arra gondolhat itt szerintem a film, hogy a nézők Dixonban nem az ifjú, csúcsra feltörő tehetséget látták, hanem a hamis, háttérből fedezett bérsztárt. És Dixon tiszteli ugyan Rocky nevét, de attól még ő neki csak egy jelkép. Akit menedzserei a rég várt "nagy kihívásként" mutogatnak a bevételért. 

Fontos részletnek tartom, hogy Rocky sem a régi hírneve vagy öröksége miatt száll újra ringbe. Ő kis meccseket akart, nem "Balboasaurus-ként" parádézni a reflektorfényben. "Úgy érzem, maradt még valami a pincében." Kifinomultabbnak találtam itt a meccs elővezetését, mint a többi folytatásban. Persze, itt is végigmegyünk a sajtótájékoztatón, meg az edzésmontázson a témazenével. De sem ezt, sem Rocky emlékeit a szemüveges Adrienről nem éreztem másolásnak; nem egy korábbi részt használ mankónak egy rossz folytatás. Rocky nem bizonyítani akar, egyszerűen csak még érez magában potenciált, hogy azt csinálja, amiben a leginkább önmaga lehet: bokszoljon. 

A többi mellékszereplő közül még Marie karaktere az, aki Rocky támasza a történetben. Stallone-t hál'Istennek nem érdekelték az olyan hollywood-i trendek, mint pl. hogy okvetlenül legyen romantikus szál a művében. A "kicsi Marie", akit Rocky még az 1. rész idején látott utoljára, érett, komoly személyiségű asszony lett, aki vonakodva fogadja csak el a veterán bokszoló barátságát. Nagyon betaláltak nálam a párbeszédek közte és Rocky között, illetve a zenei aláfestés Bill Conti nyugodtabb dallamaival. 

A cselekmény lefutása alapból elég kiszámítható, és ez sajnos a végső harcra is igaz. Jól nézett ki, ám a lefolyása kicsit túlzottan hasonlít az első meccsre Apollo Creed ellen. Rocky csak robosztus ütéseket tud használni, mert a folytatásokban tanultak kivitelezhetetlenek a mostani fizikumával. Hihető, csak gyanúsan nagy véletlen, hogy Rocky harcértéke pont az 1. rész szintjére esett vissza. Aztán persze marad a status quo: a 10 menet után Dixon ugyanaz marad, aki eddig is volt, Rocky viszont példát mutatott neki arra, milyen az, ha egy sportoló kivívja az emberek szeretetét és drukkolását. 

Szóba kerül egy motívum, amit nem egészen értek. A hűtőházban és a mérkőzés végén Rocky egy bestiáról, egy szörnyről beszél Paulie-nak, amit magában érez. Hogy mi? Akkor most: ez a "szörny" az a "valami a pincében", a tartalék, amit Rocky még nem adott ki magából? Dixonnál is kissé lehangolt, hogy nem ismeri föl: Rocky nem személy szerint ellene küzd. Valójában nem. Stallone figyelme szerintem erre a pontra már elfáradt, ezért nem világos, mit is fejez ki Dixon és Rocky meccse. Ugyanúgy lehet simán a nemzedékek harca, mint Rocky küzdelme magával az élettel, mindazzal a megpróbáltatással, amit az élet rázúdított. Kezdve azzal, hogy felesége rákban hunyt el. "Senki nem tud olyan nagyot ütni, mint az élet." 

A végső búcsú a temetőben egyszerű, de gyönyörű lett. Alig 1 perces, szűkszavú, mégis valószínűleg a kedvenc pillanatom. Az előző jelenetben a tömeg még Rocky nevét kántálta, de miután minden véget ért, csak ők maradtak - ahogy a nő azt előre megmondta a Rocky 3.-ban. A sírkő egy nagy oszlop tövében van, ami ugyanúgy kiemeli őt, mint a még élő férje utolsó szavai: "Tudod, semmire se mentem volna nélküled... Hé, Adrian: megcsináltuk. Megcsináltuk..."

Végül, a sírok között eltünedező alak utolsó intése. Ugyanúgy szól ez a halott asszonynak, mint nekünk, a nézőknek, de a színész búcsúja is lehetne az őt hajdan sztárrá emelő franchise-nak. (Ami már nem végső búcsú a Creed: Apollo fia miatt, de azt én spin-off-nak tekintem.)

A Rocky Balboával Stallone végre olyan folytatást hozott össze, amely nemcsak megidézi az igazi Rocky karakterét, de érettebb, emberibb is, mint az előző felvonások. Sőt: megkockáztatom, hogy az eredeti Rockyval együtt bármely más Stallone-mozit kenterbe veri. A 100 perces játékidőt ugyan eléggé szellősen tölti ki, de nem süpped unalomba, nem zavarodik bele üzenetébe. A színészveterán méltóképp lerótta tartozását a rajongóknak, nekem pedig bebizonyította: tényleg több van benne, minthogy ostoba akciófilmekben macsóskodjon.