Nagymenők

"Akkor nincs kiút. Vagy egy őrült szolgálatába állunk, vagy agyonlőnek minket."

(Nyomás utána)

Örökzöld darabja a gengszterdrámáknak a Nagymenők, azaz Goodfellas. Nagymesterien szerkesztett és előadott produkció ez: meggyőző, feszült, tanulságos, kegyetlenül szórakoztató. Vetekszik a Keresztapával abban, milyen pontos képet ad egy amerikai bűnszövetkezet működéséről és hierarchiájáról. Annyira gondosan hangolja össze alkotórészeit, hogy igazi, nagybetűs kikapcsolódást nyújtott, és teljesen beszippantott engem a szereplők életébe.

Martin Scorsese Henry Hill valós történetét meséli el, aki a XX. század egyik legnagyobb maffiakörének a tagja volt. Az ír-olasz fiú leghőbb vágya, hogy gengszter legyen, hisz azok látszólag bármit megtehettek, jóformán semmilyen szabály nem vonatkozott rájuk. Helyi nagymenők protezsáltjaként Henry befutott, megnősült, irigylésre méltó kapcsolatok segítették. A 60-as évek virágkorát a 70-es években fokozatos hanyatlás követte, míg végül már a Hill-ek élete sem volt biztonságban többé.

Nemcsak a múlt századi maffiáról kaptam hihető és változatos tablóképet, de az amerikai életről is úgy általában. A nagyravágyó ifjú keresi a neki tetsző társaságot, s bekerül a szervezetbe, ahol bemocskolja a kezét, ha kell.

Mindenféle sötét alakok védőszárnyain jut fölfelé a ranglétrán, de menthetetlenül a vonzásukban ragad, és ebből nincs kiszállás, amíg csak él. Henry és kicsit a felesége, Karen szemeivel fedezzük föl a maffiától kapott nagypolgári élet árnyoldalát.

Hogy egy velejéig hazug, gubószerűen zárt (al)világ tagjai, mely kötelez saját "barátai", szabályai, értékei megtartására, és idővel a maga képére formál mindenkit. Létezésük szerves része, hogy rabolnak, csalnak, gyilkolnak, senki épeszű ember nem mer ujjat húzni velük. 

Henry korán megtanulja az alapvetéseket: sose köphetsz be mást a köreidből, téged ellenben bármelyik pillanatban kinyírhatnak. Akkor is, ha nem vagy kellően lojális, ha túl sokat hibázol, útjában állsz a nem megfelelő személynek, vagy akár ha csak a helytelen szó jön ki a szádon.

Ez a kiszámíthatatlanság leginkább Henry társában, Tommy-ban mutatkozik meg. Igazi disznó, kényszeres bizonyítási vággyal: heccből vagy felindulásból is akárkit szétverhet/szétlőhet, és úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Joe Pesci épp a jó tűfokot találja el alakításában szélsőség és a még normális között, vele lódulhat a legnagyobbat előre egy-egy jelenet. 

Valahányszor a "tiszta vérű olasz" bérgyilkosból kitörni készül a vadállat, feszülten figyeltem, hogy sikerül-e Tommynak féken tartania magát, és ha nem, mi sül ki a balhéból. Nem ismételték addig a kitöréseit, amíg már unalmas lett volna.

Tetszett, hogy Tommy legnagyobb baklövését csak évek múltán, irányított kivégzéssel torolják meg a belső körök. Mivel 1970-ben halálra vert egy "érinthetetlent", Billy Batts-ot, a Gambino-família egy beavatás álhírével elcsalja és agyonlöveti. 

Már a film pazar nyitánya tömören összefoglalta mindazt, amivel a bűnös rászolgál büntetésére. Semmi zene vagy sejtetés, mégis valahogy végzetszerű, ahogy megbűnhődik. Elképesztő pillanat, mikor 1-2 másodperccel előtte Tommy rájön, mi itt az ábra:
"Ó, ne..."
#! 
Scorsese-nél még nem láttam rendezőt hatásosabb főbelövéseket ábrázolni.



A rendezésben azt találom nagyon felemelőnek, hogy nagyon őszinte. Művészi eszközökkel ugyan, de akkor is kertelés nélkül mondja ki: ezek rohadékok, a társadalom szennyvödrei! És a mocsok közepén afféle triumvirátust alkot Tommy, Henry és Robert De Niro Jimmy-je. Egyébként, mint a római triumvirek, itt is a 3. fél kiesésével fordul majd egyik a másik ellen.

Nem olvastam utána a Lufthansa-rablás ügyének, de a filmben az azt követő tisztogatás nyilván Jimmy legdurvább húzása. Világosan megmondta tettestársainak, hogy kerüljék a feltűnő költekezést, erre azok bundát meg más drága holmikra költötték részüket a szajréból. Értem a gengszter észjárását: úgy vehette, hogy ezek megbízhatatlan ballonzsákok, akikre nem számíthat, de akik miatt a zsaruk könnyebben szagot foghatnak.

Azt már a bevezetéskor kitaláltam, hogy idővel úgyis szétesik ez a fenenagy szervezettség a bandában. De örülök, hogy Scorsese itt már nem a brutalitásra ment, hanem csak a véres "végeredményt" mutatja. Beszédesebb így, hogy akik együtt jártak össze partikra, esetleg egymás házvendégei voltak, 

azokat egyikük lejegeli, hogy a saját hátát fedezze. Táblaként hirdeti ez szerintem a maffiózók képmutatását: Jimmy folyton Tommyt kritizálta, hogy mennyire közveszélyes, és nem fékezi magát, holott álarc mögött Jimmy is éppolyan félőrült, paranoiás. Látszólag lefújja az öröké panaszos Morrie megölését Henry előtt, aztán mégis kés döfet a gyanútlan ipse koponyájába. Nincs itt semmi kérdés: hazug világ morális szemetekkel, akik közt a "bizalom" kártyavárként omlik össze, ha komoly baj adódik. 

Külön piros pontot adok, amiért a főszereplő okkal válik a film narrátorává, nemcsak azért, mert ő végül nem végzi a hullaházban. Mivel Henry és Jimmy csak félig olaszok - sőt, Henry zsidóskodik egy ideig, hogy elvehesse Karent -, nem léphetnek a maffia belső körcikkébe, ezért is mesélhet nekünk, a nézőknek kívülállóként. 

De amúgy rendesen főszereplő: ez az ő életútja, végig a dolgok sűrűjében van, és a film 2. fele már teljesen az ő anyagi-erkölcsi leromlására koncentrál. Narkózott, lelkifurdalás nélkül csalta a nejét, és még "tommysan" el is veri Karent,

miután az erre rájön, és revolverrel fogadja az ágyban, mondván, hogy mindkettejükkel végez. Egyszerre nevettem és izgultam azon a szituáción, pedig én magam gyávaságnak tartom mindkettejük viselkedését itt.

Lorraine Bracco és Ray Liotta párosa remekül működik, az érzelmi hullámvölgyeket is hihetően adták elő. Karen értelmes, határozott, hűséges nő, aki felismeri, miféle "munkát" űz a párja, mégis szemet huny fölötte. 

Sekélyesnek találtam volna a karaktert, ha csak a pénz és luxus miatt válna férje cinkosává, bár ezek kétségkívül nagy hatást tettek rá. De leginkább talán az a tettrekészség imponálhatott neki, amivel Hill a problémáit kezeli: pisztolyt bíz Karen-re otthon, hogy megvédje magát vele, és miután egy ismerősük molesztálta a nőt, azt saját kezűleg veri össze a nyílt utcán. 

Érdekesnek találtam végigkövetni, hogy mivé formálja Henryt a gengszterlét, majd a több évi börtön után a kokó. Már semmi nem olyan, mint régen: összeköttetései elhaltak, biznisze és függősége lassan egy roncsot csinálnak belőle. Üldözési mánia felé sodorja, ahogy Jimmy-ről leolvassa, hogy már őt, a régi szövetségesét is fekete listára tette, 

közben hatósági helikopter cirkál naponta a feje fölött, akár a keselyű. A néző egyszerre érez szánalmat és elégedettséget azon, ahogy Henry Hill börtönviselt gengszter és drogdíler tönkremegy. Tragikomikusnak találtam pl., ahogy Karen bevallja: az FBI házkutatásakor 60.000-et érő kábítószert kellett lehúznia a WC-n.

Még a befejezés is beszédes, viszont egyáltalán nem teátrális. Hill utolsó mentsvárként kapja az örökké kijátszott jogrendtől a tanúvédelmi programot. A mű egy pillanatig sem csinál titkot belőle, hogy Hill nemcsak arról dönt, feldobja-e Jimmyt és az olasz maffiát, mielőtt azok kinyírnák őt.

Le kell számolnia egész addigi életével, a gengsztercsaládot és -identitást beleértve, vagy az őt is a pusztulásba viszi, hiába nincs főben járó bűne. Az az értelmezés viszont szerintem nem állja meg a helyét, hogy a két családja - a véres pót- vagy a vér szerinti - között kellene választania:

1. Rég eldőlt, hogy az elsőt helyezi előbbre;
2. a feliratos zárás közli, hogy Karennel később elváltak;
3. és a végső szavaiból a legrosszabb fajta bűnösség virít ki. Hogy nemcsak egy életen át követett el bűnöket, de vágyott rá, hogy újra úgy éljen. „Egy átlagos kis senki vagyok: most már életem végéig úgy élhetek, mint egy fafej.”

Egy rakat művészi eszközt és érzékeltetési technikát használ föl a rendezőzseni, amiket más, nálam értőbb bloggerek már bizonyára összegyűjtöttek. Nekem olyan összefüggő egészt alkotott a film, hogy nem akarom ennyire fölboncolni. A legelejéről tenném csak szóvá, hogy mókás ötlet volt a fő színészek neveit száguldó kocsiként feltüntetni. Olyan, mintha a betűsorok is bűnözők volnának, akik épp elpucolnak a tetthelyről.

Méltán lett azóta hivatkozási alap a Goodfellas. Egyik legjobbja Scorsese-nek és úgy ám-blokk a 90-es éveknek, rengeteg színes figura és helyzet élethű kaleidoszkópja a gengszterek utolsó aranykorából. Bűnről és bűnösökről, a bűnben élés nyereségéről és áráról szól, miközben zseniálisan ötvözi a brutális humort a visszafogott drámával.

Jeles osztályzattal veszek búcsút a Nagymenőktől. 

Lángelmék

 OLY BUTÁK HOGY AZ BŰN 

Bizonyos értelemben a rossz személyek tartják a fenti poszteren a címketáblákat. Jared Hess-nek és az íróknak inkább kijárna ez 2016-os bukásukért: a Lángelmék tipikus pihent agyú rabló-pandúr-vígjáték, amilyet álmából költve legyárt egy amatőr 1000 $-ból. 

 

David Ghantt, a jószívű, de toprongyos pénzszállítós soha nem mert kockáztatni az életben. Mikor frissen elbocsátott kolléganője, Kelly bevonja őt egy rablási tervbe, a férfi némi győzködés után belemegy az akcióba, 

és sikeresen megfújja a 17 millió $-nyi készpénzt. Ám a banda feje, Steve átveri, és bérgyilkost küld a Mexikóban bujkáló David-re. Muszáj a sarkára állnia, különben vagy rács mögé kerül, vagy a helyi hullaházba.

Amerika egyik legnagyobb összegű rablását veszi alapul a film, melyet a Loomis Farog & Co. kárára követtek el a '90-es években. Jó alapanyagnak tűnik, legyen szó krimiről vagy komédiáról. 

Ehhez képest a végtermék egy szabadtéri babazsúr szintjét üti meg - kivéve a forgatáshoz taccsra tett autókat. A légnemű cselekmény ótvar poénjai között egy-két vicces akad, a szereplők pedig mind ugyanolyan IQ-koldus balfácánok, akikre képtelenség odafigyelni. 

Már ezzel elmondtam minden fontosat, de néhány gócpontját külön kiemelném. David-et és asszonykáját az állatkertben kellene mutogatni: a pasas Australopithecus-okra szégyen módon égeti magát, amerre csak éppen futkos. Lecserélt emberi kocája pedig a monoton hangjával valami őrület, mennyire idegesítő! Az 1 vicces életmegnyilvánulása a Kellyvel való cicaharcnál fordult elő, mikor kiverik az öltözőajtót. 

Legalább egy valagcsücsörítésnyi ívet kap az egész azzal, hogy David visszavág: pénzt követel, majd mikor visszazsarolják, egymaga kihozza Kellyt Steve új házából. Napszemüveg-szakáll-szmoking kombójával még viccesen menőn is néz ki. De nem tudom értékelni a fickósodását, mikor végig olyan gyagyás dolgokat művel, 

mint az ocsmány transzvesztitaparókás "álcája" a reptéren, vagy

mikor a hitman-nel a Rocky 3. pancsolós futását parodizálják ki a tengerparton. 

Jelentéktelen kis vacak, ami pontosan azt kínálja, amit bármelyik trailer-e alapján sejteni lehetett. De nem leszek igazságtalan: nem minden idők egyik leggázabb celluloidbaromsága, csak a tavalyi évé. 

1/5-öt adok a Lángelmékre.

Zsivány Egyes - Egy Star Wars-történet

Már a Lucasfilm megvételekor tudni lehetett, hogy a Disney mielőbb kihoz egy olyan kísérleti Star Wars-mozit, mely a Skywalker-Jedi-irányvonal nélkül próbál boldogulni. Nyílt titok, hogy George Lucas kifejezetten több irányba bővíthető struktúrát adott filmjeinek, ahol ezek nem csupán egymásra, hanem egymás közé is épülhetnek, részletezve és árnyalva az adott világ külön-külön korszakait.

A Zsivány 1-es pontosan ezt a célt tudja teljesíteni, anélkül, hogy a nagy sietség közben atomjaira esne szét. Annyira intenzív, aránytalanul sűrített darab lett az első mellékági Star Wars-produkció, hogy első nézéskor úgy éreztem, mintha elgázoltak volna. Végül bennem is kb. azzá állt össze a Rogue One, aminek a stúdió szánta. 

Egy, az eddigiektől kisebb, realistább háborús űrnovellává, amely a fő témakör valós súlyából már kicsit többet mer átengedni a szűrőn. Bármilyen élvezetes a Star Wars, mégiscsak egy despotikus világállam hegemóniáját jelenti, amely bármit kizsákmányol és elpusztít, amit csak akar. Láttuk a kezdetét, virágkorát, bukását és - az új trilógiával - újjászületését; ideje, hogy a másik oldal szemetét is előkotorjuk.

A Zsivány Egyes kulcsszerepét a mítoszon belül az adja, hogy története, a Halálcsillag terveinek ellopása nemcsak érdekes extra az Epizódokhoz. Ahogy a "remény" szó sem csak szlogenmantra a IV. Epizód hírnevét megidézni. Ez az akció teremtette meg a reményt, az esélyt egy szabadabb (galaktikus) világ kicsikarásához. 

Ha Jyn Erso és gerillái elbuknak, Luke Skywalker kalandja el sem kezdődött volna a Tatuinon, a Felkelés pedig még azelőtt elpusztul, hogy rendesen egybekovácsolódik. Az írók ügyesen oldották meg, hogy a Halálcsillag ne telepedjen rá a történetre: a tesztrobbantás Jedhán, majd a scarifi adattár-központ eltörlése működő részei a dramaturgiának. Ezért sem zavart, hogy a 8 filmből már a negyediknél kell, hogy egy műbolygó legyen a fő veszélyforrás.


A magam részéről rég várt vívmánya a Rogue One-nak, hogy rétegeket ad a Birodalom ellenlábasának. A "Lázadók" itt még külön ellenálló sejtek halmaza, melyet Mon Mothma és az Organa-ház igyekszenek egységbe tömöríteni. Minden sztorifordulat valahogy kapcsolódik hozzá, hogy itt egyszerre több álláspont és frakció létezik: 

• Jyn ál-missziója egy radikális szakadár, Saw Gerrerra felkutatása, aki őt is felnevelte;
• Egy felkelő tábornok vezetőtársai háta mögött ad parancsot Cassian Andor-nak, hogy ölje meg Jyn apját, Galen Erso-t;
• aki magányos szabotőrként iktatott be Achilles-sarkot a Halálcsillag szerkezetében;
• és mikor Jyn elújságolja ezt a Yavin-on, több rendszer ki akar lépni a mozgalomból.
• Még a végcsata a Scarifon is úgy indul, hogy Jyn maréknyi emberrel nekivág, a Szövetség meg csak utóbb küld flottát hozzájuk.

Tudom, hogy a kemény-rajongók ujjongtak, amiért végre oka lett, hogy 1 vacak lövés 1 nagy gyönge pontra berobbant egy holdméretű szupergépet. Erso a fő tervezőként kijátszhatta az ellenőrzéseket, plusz a fő antagonista, Krennic igazgató figyelmét. Énnekem is tetszett így betömni ezt a hézagot Az új reményből, csak biztosra veszem, hogy Galent legalább még 1 fő kellett, hogy segítse a kollégái közül, akiket Krennic kivégeztetett.

Jobban örültem annak, hogy a megosztottság indokolja a Szövetség itteni kapkodását. Miért hagyták az utolsó percre, hogy mocorogjanak a kész űrállomás ellen? Válasz: tudtak a létéről, ám erejéről szinte semmit. A túl kevés infó miatt halogatták a közös tetteket, és most félnek. "Ha a Tanács nem fogadja el egyhangúan a döntést, nem léphetünk." Ez még össze is cseng a Szenátus meddő vitáival a régi Köztársaságból, amit idővel vissza akarnak állítani.

Díjaztam az ötletet, hogy Jyn anyját Krennic, apját viszont a lázadók gyilkolják meg egy bombázással. Ez egyfelől igazolja Jyn ellenszenvét a "mérsékeltek" felé, másrészt a helyzet reménytelenségét is mutatja. Azt, hogy mennyire lepel alatt, sötétben rejtőzve tudtak csak érdemi erőt összevonni, titokban felállítani a Birodalom ellen. Ha a Lázadók bármiben hosszútávú eredményt akarnak, muszáj olykor piszkos módszerekhez nyúlniuk. És minden frakció máshol húzza meg az "Ezt azért már ne!" határát. 

Palpatine A Birodalom visszavág-ban azt mondja: hatalmas zavar támadt az Erőben. Az Erő egyensúlyát ezidőtájt a sötét oldal adja, az szivárog a felkelés szellemiségébe, gátolja a közös nevezőre jutást. Örülök, hogy ezt az összefüggést nem rágták a szánkba, így a néző maga döntheti el, meddig ért egyet a Lázadók erkölcsi sarával. 

Sajnos ahogy a Halálcsillagnak, a filmnek is van egy tudatosan beépített gyenge pontja. A karakterek nemcsak morálisan, de egyéniség terén is elég szürkék. Szimpatikus figurák, az eddigiektől eltérő archetípusokból, de nem olyan jellegzetesek vagy megjegyezhetők, mint a régi trilógia gárdája. Három fő nevére ha emlékeztem, mikor kisétáltam a moziteremből: Jyn; K-2SO, a szarkasztikus ex-birodalmi droid, plusz a picit szeles ex-birodalmi pilóta, Bodhi. 

Értem, hogy ezek nem hősjelöltek, hanem katonák, akik életüket, a lelkük szilánkjait nap mint nap feláldoznák, hogy különbséget érjenek el. És ahogy mindhárom trilógia elején, itt is a minden addiginál nagyobb fenyegetés szüksége, árama sodorja magával a jófiúkat. De ha azt nézem, hogy a végén minden új szereplő meghal - igen: a Disney ezt is meg merte lépni! -, nehéz nem úgy éreznem, hogy csak petárdának rakosgatták szét őket. 

Felicity Jones-é a legjobb alakítás az újak közül, és a karakterét is neki találtam a leginkább kedvelhetőnek. Jyn ugyanolyan renegát, mint Saw: egyaránt megveti a Szövetséget és a Birodalmat, hisz mindkettőnek csak fájdalmat köszönhet. És mégis ő az, aki jobban kitart a saját elvei mellett. Amilyen élénk a fantáziám, még azt is elképzelem, hogy pont ezért találjuk a felnőtt Jyn-t először egy fegyházban, a "normál" lázadókat meg mind odakint, szabad lábon. 

Hihetőnek találtam a folyamatot, ahogy Jyn egy eszközből a felkelés hősévé válik. Apja halálával ő is kapott egy "nagyobb célt": átadni a Halálcsillag titkát. Ez tette jogossá nekem, mikor arról prédikál Cassian-nek, hogy még kényszerből, "a nagyobb célért" sem lehet ennyire piszkos a kezük. Az igazi gond nem az, hogy nem sejthették, vajon Erso a lánya, vagy a főnöke pártján áll-e. Könnyebb hideg fejjel feláldozni valamit/valakit, mint a remény, a bízni akarás, a közös erőfeszítés gondolatsora mentén kitartani mellette.

Diego Luna Cassian-je fájóan színtelen karakter, és semmit se tudunk róla azontúl, hogy gyerekkora óta harcolt. Az mondjuk egyértelmű, a Szövetségben látta a reményt, a közös erőfeszítést a Birodalom ellen. És most ennek hiánya tátong előtte, amikor a Szövetség tétovázik, pedig a megoldás kézenfekvő volna. Most valahogy nem akaródzik vezetőinek "vállalni az áldozatot". Így ő meg a többi önkéntes Jynnel tart - ha másért nem is, hogy ne vesszen kárba az ő eddigi áldozatuk, amit a felkelés nevében meghoztak.

Az önfeláldozás témája sem feledteti viszont, hogy a főhősnő családi hátteréből árad a klisészag. Alig 1 éve ismertünk meg a Star Wars-ból egy másik magányos leánytitánt, aki szüleitől elszakítva tanult meg magára vigyázni. Jyn ugyan egy fokkal agresszívebb nőalak Rey-től, de így is lerí, hogy a készítőknek könnyebb volt megint ezt a sablont megadniuk háttérnek. 

Másik ezeréves sablon, hogy a főhős épp odaér a haldokló szülőhöz, az nyög pár szót, és ájultan elhuny. Sőt, ezt a csöpögős szituációt megint eljátsszák Donnie Yen karakterével, Chirrut-tal a végső harc sűrűjében. Számos paródia figurázta már ki az ilyen hollywood-ias halált, de úgy tűnik, mégsem elegen. 

Apropó Chirrut: a jedha-i templom volt őréről okosnak találtam az ötletet, hogy vak legyen. Eszembe juttatta, mikor Luke zárt rostélyú sisakkal tanult szemei helyett az Erőre hagyatkozni. És bár ez a "Velem van az Erő"-mantrázása eleinte bosszantott, értelmet ad neki, mikor fegyvertársa, Baze is rátámaszkodik, bár ő nem Erő-használó.

A Star Wars eddigi legjobb droidkaraktere K-2SO. Külleme C-3PO bádogemberszerűbb kiadása, viselkedése ellenben nemcsak ruganyosabb és cinikusabb, de bátrabb is: nem tétovázik, hogy feláldozza magát, amíg Cassian és Jyn a Halálcsillag eredeti adattekercsét előkeresik. Sokkal inkább érdekelt bármelyik mondata, mint pl. a pofátlanul beszuszakolt röp-cameo 3PO-val és R2-D2-val. 

Kondérnyi fanservice-t injekcióztak a készítők a forgatókönyvbe, és ezeknek kb. feléről ordít, hogy reklámcélzatúak. A stúdiórendszert ismerve várható volt, hogy motívumok mellett helyszínek, szereplők és konkrét jelenetek is átköszönnek majd 40 évvel korábbról. De túl sokat raktak be ezekből, csak azért, hogy hajszálra idomuljon a spin-off a '77-es alapműhöz. Hozzáteszem: a Rogue One szerintem ügyesebben kötötte össze a III. Epizód végét a IV. elejével, mint maga a III. rész a régi és a klasszikus trilógiát. 

Élénk vita alakult ki a CGI-mágiával feltámasztott karakterekről. Engem ez Peter Cushing Tarkinjának az arcánál zavart: plasztikusabbnak érezte a retinám, mint amilyen a hús-vér alakok fizimiskája. De még így is jóval ridegebb, dominánsabb figura, mint Krennic, akinek egyetlen személyiségjegye a becsvágya volt. A fiatal Leia Organát szemből felfedni is fölös buzgalomnak tartom a rajongók felé, mikor Az új remény nyitányában sem láttuk egyből az arcát. 

Nehéz megítélni, hogy a több heti utóforgatás mekkora anyagot söpört le az asztalról, de biztos, hogy annak egy részét a trailer-ekben hasznosították újra. A kész mű az elején némiképp ritmustalan: figyelme szétoszlik a sok helyszín és karakter között. Nem sokat segít Michael Giacchino átlagos zenéje sem, ami a 2. nagy-trailer heroikus dallama után pofára esés. 

Ezt viszont ellensúlyozza a helyzetből adódó feszültség és sürgősségérzet. Rögtön egy bolygópusztító gép elkészültétől indítunk, ami a Császár teljes egyeduralmához épült. De - ahogy Tarkin felvázolja Krennic-nek -, felfedésével a Szenátus számos rendszere átállna a túloldalra. "Nincs semmilyen Halálcsillag." A titkolózás az utolsó gát Tarkin előtt, és teljesen érthető, hogy félredobja, mikor a Halálcsillag, a Szenátustól független egyeduralom záloga kerül veszélybe. 

Akcióparadicsom a játékidő utolsó harmada. Komolyan: az endori ütközet óta a legütősebb, legjobban követhető csatajelenetsort kapjuk földön és űrben. Ez volt az a pont, ahol a császár és a lázadó vezetés is nyíltan vállalják a konfrontációt. Külön kuriózum a manőver, amikor egyik csillagrombolót oldalba tolják a másiknak. 

A Halálcsillag egyreaktoros robbantását is valami észbontóra csinálták meg. Érdekes ötlet, hogy a film szerint a fénykard plazmapengéjét ugyanaz a kristály adja, mint a csodafegyver halálsugarát. És nyilván nem tartozom a rajongói keménymaghoz, mert én itt bírtam először kihámozni, miféle szerepük lehet a híres "ionlövedékeknek" a Star Wars-ban: gyengítik az elektromágneses pajzsmezőt egy tárgy körül. (Szóljon valaki, ha félreértem!)

Dacára, hogy a legtöbb új szereplő felé fenntartásaim vannak, bevont annyira a produkció, hogy a küzdelmük és végül a mártíromságuk hatással legyen rám. Már ezzel többet ért el a Rogue One, mint a teljes előzménytrilógia. Jynnek tudnia kellett, hogy még ha a tervrajzok át is jutnak elektronikusan a flottájuknak, ő maga szinte biztos nem jut ki onnan élve. 

Apai beceneve és a tervrajz kódneve Csillagpor, és szó szerint azzá válik, mikor Tarkin egyetlen irgalmatlan paranccsal kiirt mindenkit a lenti csatatéren. Nem tudom: engem megfogott, ahogy ez a mindenek fölött álló, de emberkéz alkotta hatalom olyan festői panorámát adva ragadja el a főhőseinket. Akik egy élet szenvedései után végignézhetik, hogyan közeleg feléjük a kikerülhetetlen elhamvadásuk.

Koronája a Zsivány Egyesnek azonban nem más, mint Darth Vader. Emberek! 1980. májusa óta nem pompázott ennyire dicsősége teljében a Star Wars központi alakja! Írom ezt úgy, hogy magasról teszek rá, hány percig szerepelt vagy sem. A két legemlékezetesebb pillanat egyértelműen az övé: 

1. Hibátlan belépője, mikor Krennic kihallgatásra vár nála;  
2. És a végén, mikor saját kezűleg öldösi fénykardjával az űrhajó lázadóit.

Utóbbit célszerűbb zárójelenetnek tartottam volna, mint amit végül helyette kaptunk. 

Koszos, komor, sorsokat eldöntő fejezet a mítosz talán legfontosabb öngyilkos küldetéséről. Hézagaival együtt is a Zsivány Egyes az egyik legszilajabb eddigi Star Wars-felvonás, ám egyedül is megállja a helyét. Bizonyos fokig földön járóbb és szorosabbra fogott, mint Az ébredő Erő, de annak személyessége csak néhol fedezhető fel rajta, és legalább annyira mutogat a nagy elődökre, mint a jóval kevésbé újító VII. Epizód. 


Ilyenkor jön jól a kisebb értékskála, mert nem tudom, 10-ből vajon 7-et vagy 8-at adnék-e rá. Legyen egyszerűen 4 fénykard az 5-ből.