TOP-11 legjobb Tom & Jerry epizód

Jövőre lesz 75 éves az a rajzfilm-legenda, melynek főszereplőit eredetileg még így hívták: Jasper és Jinx. Mint rengeteg sok embernek, számomra is ez az egyik legkedvesebb meseélményem akármelyik országból. Pedig az eredeti, 17 évados széria - sőt a legtöbb Tom & Jerry utódsorozat is - pofonegyszerű sémájú, igazi történet nélküli rövidfilmekből állt, lényegében mindig ugyanazzal a kiindulóponttal: Tom üldözi Jerryt, mert kajának, játékszernek vagy simán zavaró tényezőnek tekinti, és ezt a pro-kontra csatározást sínylik meg felváltva ők, ritkábban pedig a környezetük.



Bár örülök, hogy a duó hírneve túlélte a XX. századot, a modern kor egyik nagy csonkításának tartom, hogy egyre több átiratban beszéltetik őket (utáltam az 1. egészestés mozit '93-ból, amely saját filmjükben mellékszereplőt csinált belőlük!). Maga Jerry Mouse és Tom Cat kósza eseteket kivéve sosem beszéltek, mégis szilárd egyéniséggé tudtak kiformálódni:

1. Tom az ideális archetípus az agresszor szerepére: öntelt, nagy egójú, sértődékeny. Ugyanakkor még kellően játékos és reagálóképes, hogy ne találjuk őt ellenszenvesnek.
2. Jerry szelídebb és jóval pajkosabb. Vagy szórakozásból vagy túlélésből vállalja a harcot. És nem mindig ő az áldozat, előfordul, hogy direkt ő provokálja a konfliktust.

Ezért is hihető az a néhány alkalom, amikor összefognak egy közös cél érdekében.



A nagytöbbséggel együtt a Tom and Jerry nekem is az ún. "rajzfilm-erőszak" művészetének tetőfokát képviseli. Tisztán fizikai humorral operál, egyik vagy másik szereplő szenvedése/pórul járása által generálva humort. William Hanna és Joseph Barbera fantasztikus érzékkel dolgozták ki a rajzolt képsorokat: tudták, hogy a kínzás mely eszköze, hogyan időzítve és mennyire legyen erős vagy fájdalmas. Ugyanakkor SOHA nem használtak tényleges vért, és az első 2 "évadot" (alig 3 rész) leszámítva SOHA nem állati fájdalomhangot adtak Tom szájába! Ha emberi ordítás és viselkedés társul ahhoz, amint egy rajzolt állat elszenved valamit, az furcsa és nevetség-keltő. Nem egy állatkínzás érzetét hagyja ott a nézőben.
Az sem mindegy, hogy mennyire fogja fel szilárdnak a szemünk a rajzot. Ebben is szerintem a Tom és Jerry jobb, mint az amúgy remek Looney Toons, de főleg annak utódszériáinál (Tiny Toons, Animaniacs, stb.). Ha egy rajzfilm-figura túl nyúlékony és túl hirtelen deformálódik, azt idegenesnek, szétszórtnak fogja fel a szemünk, úgy meg nincs elég ütőereje 1-1 poénnak. Az is bejátszik, hogy mikor Tom, Jerry vagy társaik elszenvednek valamit, és formát vált a testük vagy testrészük, az reklektál a tárgyra, ami miatt történik (pl. mikor Tom feje serpenyőszerűvé válik, mikor serpenyővel ütik meg). Még az arckifejezések is remekül eltaláltak: minél elbizakodottabb Tom vagy Jerry, annál viccesebb, mikor a valóság majd aztán nekikcsapódik.

A márkanév történelmével már inkább nem foglalkoznék, mivel - őszintén szólva - AZ csak keveset tesz hozzá saját gyerek- és felnőttkori élményeimhez. Barbera és Hanna 114 epizódot írtak és rendeztek, míg a M(etro-)G(oldwyn-)M(ayer) animációs részlege meg nem szűnt, jegelve a szériát a Chuck Jones-féle folytatásig a 60-as években (az egyetlen utódszéria, amit méltónak tartok a Hanna-Barbera duó munkáihoz).
Ebből a 114 darab, 7-8 perces epizódból válogattam most össze egy Top-11-es listát. Cseppet sem volt könnyű, mert máig szórakoztatónak találom szinte bármelyiküket. Az is bejátszott, hogy egészen a cikk írásáig nem is igazán érdekeltek a külön részek címei, egyenként vettem sorra őket. Ezúttal is szándékosan nem a magyar "fordításait" használom az epizódcímeknek, melyekhez a megjelenés évét is odaírtam.

11.

Springtime for Thomas
(1946)

Időről időre felbukkan egy-egy előkelő nőmacska, aki Tom vágyának tárgyát képezheti.

Ahogy egyre hülyébben viselkedik, hogy lány kedvében járjon, Jerry a saját ördögénjére hallgat, és csapdát állít Tomnak: egy hamis levéllel odainvitálja a sikátor tapló kandúrját, Butch-ot. Butch egy másik igen gyakori mellészereplő Spike, a halványszürke kutya mellett. Tom Jerry után a legtöbbet vele rivalizál, egyes epizódokban viszont épphogy a haverja. Az ő védjegye, hogy a stílusa közönségesebb, tahósabb az övénél, részben mivel kóbor jószág, nem nagyházban él, mint Thomas.

Meg kell hagyni, Jerry eléggé szemét módon viselkedik ebben az epizódban. "Barátság" jogcímén ő meg az a zöld egérördög úgy választják szét Tomot és a nőt, hogy Tom nem szolgált rá. Nem érződik jogos válaszlépésnek. Ráadásul Jerry a végén ugyanúgy ájuldozik egy hasonló egérdívával, mint korábban amaz. Nincs rosszabb egy seggfej rágcsálónál. Ezt az alkotópáros is érezhette, mert az egérördög következő megjelenésekor Jerry már eláll majd attól, hogy megint keresztbetegyen Tomnak.

Jerry túlkapása ellenére végignevettem ezt a részt: Tom udvarlása és Butch készülődése is a jó értelemben röhejes. Érdekes, hogy a túl önérzetes és a túl alpári kandúr látszólag egyforma esélyekkel verseng ugyanazért a cicababáért.
Tom csúcspillanata, amikor a szerenádot daloló Butch-ot beleszáguldja a medencébe. A tetőpont a körhintával is remek dinamikával játszódik, itt viszont a földet érést fájlaltam, hogy olyan lapos és sótlan lett. Nem hiszem el, hogy nem lehetett volna jobban megírni.

10.

Quiet Please!
(1945)

A 7 olyan epizódból, melyet Oscar-díjjal jutalmaztak, végül csak ez az egy került fel a listámra.

Engedem Spike-nak elmondani a premisszát: "Ide figyelj, macsek! Próbálok szundítani egyet! Egy kis szépségalvásként. És te az őrületbe hajszolsz! Idegroncs vagyok! Nézd! # Kérlek, pajtás: nyugodj meg. Tekerd le a zajt, jó? Mert ha mégegy hangot hallok, ÉLVE SZÉTCINCÁLLAK! VILI?! Most tűnés!"   

Spike '44 óta szinte minden epizódban kapott szövegsort - többnyire azért, hogy verbálisan is tisztázza nekünk az alapszituációt.

Haláli látványt nyújt, hogy Tom még mindig töretlenül üldözi Jerryt, de folyton vészfékbe kapcsolva, amiért Jerry helyette is bőszen próbál csörömpölni. A csúcs pedig az, amikor Tom átmegy dadusba, ringatja azt a böhöm nagy kutyát, és egy Brahms-altatódalt énekelve altatót kortyoltat le vele. Legvégül aztán megint ringathatja, mert képtelen volt nyugton maradni.

A maréknyi epizód egyike, ahol Tom beszél.

9.

Salt Water Tabby
(1947)

Olyasvalami miatt került föl ez a rész a listámra, amire azt hiszem, nem sokan gondolnak, miközben nézik. Barbera és Hanna itt több poént a strandokon hagyott, vagy csak oda sodródott szemétre építenek. De úgy, hogy azon hatalmasakat lehet röhögni, mégse állítják be magát a tengeri hulladékot vicces dolognak:

• Tom előbb a gondtalan úszás helyett ugrik egy nagy rakás szirszar közepébe;
• egy szinültig teli kukából kicsapódva égeti magát az aktuális csinibabája előtt;
• és Jerryvel is úgy akad össze, hogy amaz szanaszét dobálja az ételmaradékot.

Nem akarom felsorolni az összes geget, de valamit itt megemlítenék.  A legtöbb rövidfilmnek szokott lenni egy "climactic geg" ("tetőpont-poén") a vége felé, ami megelőzi a befejezést. És mivel a széria egészét imádom, a lista összeállításába azt is belekalkuláltam, hogy mennyire működik a csúcspont. Az úszógumival felröpített macskától pedig márcsak az utolsó 6 másodperc kacagtatóbb!

8.

The Truce Hurts
(1948)

Magam is meglepődtem, hogy a tényleges toplistámon ez az egyetlen rész, ahol Tom és Jerry egy oldalon állnak. Spike felveti Tomnak és Jerry-nek: minek fárasztják egymást és magukat a szüntelen balhézásaikkal? "Na hát akkor: ássuk el a csatabárdot! Legyünk haverok, pajtik! Mit szóltok?"

Tetszik, hogy a fogadalmukat egy szerződéssel pecsételik meg, mert ez kigúnyolja a politikai nemzetek közti békepaktumokat is. A történelemben azok elsősorban területi osztozkodásokról szóltak, és a trió is épp azért fogja a végén felbontani, mert egy bizonyos területen nem képesek megosztozni. Ahogy egy nagy friss húsdarabra bukkannak az utcán, mindenki magának osztja fel a legnagyobb darabot, a másik kettőnek meg egyre kevesebbet hagy: tipikus példája annak, mikor a mohóságból új erőpróba kerekedik.

Azért is frenetikus ezt a felvonást nézni, ahogy babuzsgatják egymást, majd jópofizva kiszúrnak a másikkal - már a hús megtalálása előtt is. Külön érdekesség, hogy Tom itt menti meg Jerry életét másodszor a sorozatban a The Night Before Christmas óta. Ám míg az erősen drámai színezettel ábrázolta a cselekedetét, ez csak Tom sokadik morcos riposztja, csak kivételesen nem Jerry ellen, hanem Jerryért.
Emiatt is örültem annak, hogy az összeveszés átmenete folyamatos, de az oka teljesen emberi és tanulsága van: Spike tévedett, mégsem "jönnek ki" egymással, mert nem tudnak becsülettel megosztozni egy új szerzeményen. Egy korai epizód, a Dog Trouble alatt rosszul esett látnom, hogy miután Jerry és Tom közösen elbántak Spike-kal, egy ottmaradt egérfogó miatt Tom egyből megint megharagszik a hátráló Jerryre. Itt viszont - pont mert a megoldás annyira kézenfekvő volna - nem jelent igazi visszaesést, hogy visszaáll az eredeti állapot.

7.

Cue Ball Cat
(1950)

Külön előnyt élveznek nálam azok a részek, melyek valamilyen sportágat használnak fel komikus közegként. A billiárdasztal például meglepően jó kis csatatér; néhol még a sorozathoz képest is gyors ütemezéssel, akár 3-4 másodpercenként is dörren el egy-egy újabb csattanó. Kedvencem közülük az volt, mikor Tom az asztalok melletti üdítős automatában landol, és az 4 üveg valami után, extranagy ötödikként őt is kiböfögte a gép.

Bevallom, az egyik vicc kicsit sántít nekem. Tom egy háromszöges golyófoglalatot meggyújt, hogy azon ugráltassa át Jerryt. Logikusan az egésznek végig kellett volna égnie, de itt a tűz direkt kikerüli a Tom által fogott felületet. Nem tudom, lehet, hogy csak nekem feltűnő, de kellett volna ide még valami kesztyűt is berakni.

6.

Puttin' on the Dog
(1944)

Tom számára Spike, a kutya-archetípus szokta jelenteni a fő veszedelmet. A Puttin' on the Dog pedig csúcsra járatja ezt az egyszerű felállást: Jerry egy kutyamenhelyen talál menedéket, így Tom egy kutyamakett fejrészével álcázza magát, hogy be tudjon surranni. És nem csupán a különböző kutyafajták kifigurázása adja a poénokat (pl. egy bolhafészekben úszni), hanem hogy a kutyasisak egy ponton gazdát cserél.

Tom emberi ordításai alapból viccesek, de Spike asszonysikítása a fejétől külön elsétáló Tom láttán, már egy újabb szint humor terén. Azért is élveztem ezt, mert egyedi momentum. A 40-es évek elejéről több csattanót újra felhasználtak a későbbi részeknél

• (pl. a kínai fejfedős Tom,
• golynyelés,
• vagy mikor az egyikük feje napraforgó-szerűvé robban), de ezt soha máskor.

Mégegy mozzanat, amit egy másik epizód se használt fel újra: miután Tom végképp lebukott, és próbálná kiásni magát onnan, Spike az állkapcsát traktorként használja, hogy ne tudjon meglógni. A zárás pedig, ahogy a rúdnál a többi kutya közt ott ugat Jerry, frappáns jelzés, hogy a macseknak nem kellett volna 1 vacak egér miatt bevállalnia ezt az őrült rizikót.

5.

Tee for Two
(1945)

Méhekkel nem rémlik, hogy mégegyszer találkozunk az eredeti show-ban. Hangyákkal igen, de méhekkel sosem. Mindenesetre remek társításnak tartom, hogy épp egy golfpályán akadjon velük össze Jerry és Tom: miután megjelennek, már végig Jerry támad.

A Cue Ball Cat-hez hasonlóan a konfliktus itt is úgy kezdődik, hogy Jerry éppen a pálya egyik lyukában tanyázik, Tom szabadidő-foglalatossága pedig fellármázza. És mint a Cat Fishing-ben, Tom itt is a felszerelése részeként bánik az egérrel, míg amaz meg nem unja.

Jót tesz a hangulatnak, hogy a macska nem egyből Jerryn vezeti le, ha valami balul sül el. Tomon pedig a vak is felismeri, hogy nem tud veszíteni: az idegbeteg ütései, meg ahogy csalni próbál. Itt még Jerry nem játékosként, csak asszisztálóként kapcsolódik be, de így is rengeteg oltári riposzttal szolgál.

4.

Tennis Chumps
(1949)

Megint egy sportág-szatirizáló rész. Butch egy tenniszbajnokságon mérkőzik meg Tommal. A fekete szőrös áll nyerésre, a szürkéskéknek viszont van egy felszerelés-hordó egere...

A poénesőn és a pálya kiaknázásn túl azt bírom ennél a párbajnál, hogy az utolsó harmadánál változik a felállás: Jerry lesz Butch új kihívója. Sőt: Tommal ellentétben Jerry szerváira már rendesen oda kell figyelnie. És mikor a tetőpontnál Tom és Butch a szabályokat felrúgva Jerryre vetik magukat, az is csal, és megérdemelten egy sorozat labdát lő az automatából a koponyájuknak.

Így már nem kérdés, ki nyeri végül a kupát.



3.

Solid Serenade
(1946)


Most Thomas az, aki szerenádot ad talán a legprovokatívabb szívszerelmének, és gitár helyett nagybőgőn. Miután a házat őrző Spike-ot lekötözi, addig énekel, mígnem a közelben szunyáló Jerry már nem bírja tovább hallgatni. Maga a dal ("Is you is, or is you ain't my baby") egyébként nem rossz, de a mellérakott komédiázással már igazi túlfűtött macskazenének tűnik.

Itt egy pillanatra megállnék.

Mindegyik rövidfilm történései függetlenek a többi darabtól, kivéve azt a pár visszatekintős rész, ahol visszajátszanak részleteket korábbi epizódokból. A fenti szerenádos jelenet a Smitten Kitten-nél köszön vissza, ahol ugye majd ismét megjelenik az egérördög, hogy Tom korábbi casanova-akcióival hergelje Jerryt: "Valahányszor szerelembe esik, az bajt jelent, neked."

A humort az szolgáltatja, hogy még miután Jerry elszabadítja Spike-ot, és Jerryt körbekergette, a kandúr azután sem bír leállni az udvarlással. Annyira, hogy fel se tűnik neki, mikor a kutyát csókolgatja. A befejezés pedig stílusszerűbb nem is lehetett volna, hisz felcserélődtek a szerepek: Tom lett a hangszer, Jerry és Spike pedig a dívának zenélnek, aki áhítattal hallgatja a műsort.

2.

The Bowling Alley Cat
(1942)

Kedvenceim közül a legkorábbi és általam is legkorábban megismert felvonás is, így a nosztalgia is bejátszik, hogy ez az egyik dobogósom. Jerry és Thomas a tekepályán mérik össze az erejüket. A többi sportághoz köthető résszel szemben Tom itt még mindig nagyon hasonlít egy igazi, "nem-emberszabású" macskára, és a tekét is menetközben tanulja meg úgy-ahogy.

Amilyen könnyedén indul az epizód a pályán korcsolyázó Jerryvel a klasszikus zenével alatta, annyira válik dinamikussá az összetűzés. Ugyanilyen dübörgőbb volt még a The Yankee Doodle Mouse, amely Oscart is kapott: nyers háborúzás, alig némi trükközéssel. De ott a világháborús-jelleg színtelensége, + a végén az amerikai zászlónak tisztelgés... ezek foglalták nekem a helyet a humortól. Ellenben ez a rész egyszerre átütő és humoros, miközben érdekes, van jellege a terepnek és a szembenállásnak. A végén pedig Jerry totális diadalt arat nemezisén.

Erredetileg ezt akartam a lista élére helyezni, de rájöttem, hogy egy bizonyos felállás még a fenti küzdelemnél is jobban szórakoztatott, már az ötlete miatt is.

1.

Nit-Witty Kitty
(1951)

Hihetetlen, hogy eddig meg se kellett említenem Mammy Two-Shoes-t, Thomas afroamerikai gazdáját. Ő az az egérfób háztartásbeli, akinek - 1 villanásnyi alkalmat kivéve - soha nem látjuk az arcát, és aki Tomot rendre emlékezteti, hogy az egér elfogása a dolga. Ez amúgy hihetőbbé teszi, hogy Tom a megszokott macskaegér-ellentéten túl miért kell, hogy ennyire szüntelenül üldözze Jerryt. Ez az ő feladata, amit egyszerre kapott az evolúciótól és a gazdájától.

Ez a rész végképp nem pepecsel, 10 másodperc se telik el, mire beindul a cselekmény: Two-Shoes seprűvel akkorát csap Tomra, hogy az elveszíti az emlékezetét, és maga is úgy viselkedik, mint egy dilis, cincogó egér. Egyetlen másik szcenárió sem jut eszembe, ami ettől jobban, ennyire elnyűhetetlenül mosolyra fakasztana: Tom, az örök egerész önmaga paródiájává vedlik, Jerry pedig küszködhet, hogy valahogy visszafordítsa az amnéziáját, mielőtt megőrjíti.

Hát, ennyi volt: az én favorit epizódjaim a "slapstick-humor" koronájából. És bár az animációs rövidfilmek fénykora már leáldozott, nincs kétségem, hogy mai Oscar-mezőnyben is eséllyel indíthatnák a Hanna-Barbera páros ikonteremtményeit a Legjobb Rövidfilm kategóriában. Mindegyik részében akad valami, amin egy jóízűt lehet nevetni, anélkül, hogy sokat kellene gondolkodni rajta, hogy értsük.

Nektek melyek a kedvenc részeitek?

Kannibál Holokauszt

Kannibál-horrorfilmek a 80-as évek óta már nem nagyon készülnek. Nagyjából mindegyik az alábbi vázlatot követve játszódik: a nyugati világ szülöttei valahogy az őserdők mélyén rekednek, elvágva a civilizációtól, és a helyi vademberek egyenként levadásszák őket, miközben szegény többiek rettegve küszködnek a túlélésért. Sajnos - mint a legtöbb a horrornál - itt is ritkaságszámba ment az értelmes forgatókönyv. Azt viszont meg kell hagyni: merészebbek voltak a meztelenség és erőszak vágatlan  mutatásában, mint pl. a mai slasher-movie-k.

A Cannibal Holocaust-ot jóformán mindenütt a leghírhedtebb kannibálmoziként tartják számon, riasztóan erőszakos képei miatt. Óriási botrány tört ki a premier körül, mikor Ruggero Deodato rendezőt az olasz kormány vád alá helyezte többszörös emberölésért. Deodato ugyanis szerződésben kötelezte a "meghalt" színészeket, hogy 1 évig ne mutatkozzanak a nyilvánosság előtt, ezzel is rájátszva a reklámfogásra, miszerint valódi dokumentumfilm készült. Groteszk vicc, hogy ennyire "túl jól" sült el a dolog: Deodato 10 napig maradt fogdában, mielőtt a sértetlen színészeket és trükktárat bemutatván szabadulhatott.


Leírás:

Egy amerikai dokumentumfilm-stáb 4 fiatalja, Allen, Faye, Jack és Mark eltűntek az amazóniai dzsungelben, a térség kannibál törzseit kutatva. Hónapokkal később Monroe professzor expedíciója rátalál maradványaikra a rögzített filmanyagukkal együtt, melyet a Pan American Broadcasting Co. le akar adni a tévében. Ám a felvétel nemcsak borzasztóbb, de tanulságosabb is, mint azt a tesztvetítés résztvevői várták.

Sokakkal együtt először nekem is lesújtó véleményem volt erről a filmről. Nem a brutális képsorai vagy a technikai megvalósítás miatt: azokon látszik a befektetett munka. Rögtön ráismertem  a "film a filmben"-féle elbeszélésre, és a "talált képanyag" ábrázolási technikára, mely önálló szubzsánerré nőtte ki magát később (The Blair Witch Project, Rec, stb). A nyugati média (pl. szenzációhajhászat, dokumentumfilmek ál-hitelessége) nyílt bírálatának is örültem. De valósággal plafonra másztam a 4 vándorfilmestől, akik köré a sztori épül. Végig egótól fűtött, hedonista turistákként viselkednek, akik sokszor maguk követnek el barbár attrocitásokat a "Zöld Pokolban". A végén meg csodálkoznak, hogy levágják őket?! Ugyan már...!

Aztán - mint valami unatkozó mazoista - az anyaggyűjtés során többször újra lezavartam a Kannibál Holokausztot, kényszerítve magamat, hogy egyszer se nézzek félre, n tekerjem át a megterhelő részeket. Értettem, hogy többről szól erdei trancsírmaratonnál, de nem igazán kaptam el a fókuszát, a tengelyét. Nem volt világos számomra, hogy az igen erős sokkfaktor, a remegő kamerakezelés, az arrogáns főszereplők és a médiakritika hogy állnak össze "szerves egésszé (bocs, hogy így mondom). Mire okít még azonkívül, hogy ne legyünk aberrált szemetek az indiánokkal?

Csak amikor külön sorba raktam az erőszakos képeket esett le: ez egy folyamatábra. Nem maguk a kannibálok a lényeg, hanem a hasonlóságuk velünk, a mi viselkedésünkkel. A médiakritika sem csak dísznek lett ráhajítva, a film egészében jelen van: a nyugati civilizációban, a magát "modernnek" nevező városlakónak éppolyan kapacitása maradt a kegyetlenkedésre, mint a "vadembereknek" - azzal a különbséggel, hogy mi több módon tudjuk ezt kiélni, kifejezni. Kétféle kannibalizmus létezik itt:

1. A 2 kannibál törzs, faemberek és mocsáremberek kegyetlenül vadásszák és/vagy eszik meg  a célpontjaikat,
2. A 4 fős, hírnévre éhes forgatócsoport tagjai pedig kegyetlenül vadásszák és veszik fel a szenzációt - gyakran eltiporva, "elemésztve" a filmalanyaikat, átgázolva életükön és értékeiken (pl. egyik "háborús felvételükhöz" helyi katonákat fizettek le).

De Allenék tettei nemcsak bizonygatják, hogy a "modern" ember is tud ám zülleni ezerrel. Amit Monroe és a csatorna munkatársai végignéznek, az egy pszichológiai átmenet: "az űrkorszak gyermekei" a kulisszák mögött ruhaként veszik fel-le a gátlásaikat. És mellesleg rejtélyként is érdekfeszítő, ahogy feltárulnak az útjuk bizarr részletei. Erős, edzett idegzet kell végignézni az erőszakot, de nem igaz, hogy esztelen; jócskán többről szól a cselekmény, mint hogy hányféleképp kamerázhatunk testrészeket!

A műsoridő 1. fele ecseteli, milyen szörnyű sors várhat azokra, akik nem ismerik töviről hegyire ezt a világot. Monroe professzor az értelem hangjaként szolgál a történetben, de a helyiek értékrendjét nem ismeri, így ő is éppúgy kiszolgáltatott, mint Allenék. Kalauza, Chako kést szegez a torkának, mikor segíteni akarna egy megbüntetett asszonynak, tudván, hogy ezen a vidéken egyetlen hiba is mindannyiuk életébe kerülhet. Az itteni szabályok nemcsak óvatosságra intenek, de az alap-embertársi segítségnyújtást is felülírják.
Itt amúgy szerintem okosan írták meg, hogy a faember-faluban Monroe épp a magnetofonját cseréli el a filmtekercsekért. Mindkét eszköz arra szolgál, hogy megörökítse az expedíciókon rögzített ismereteket. A professzor mégis lemond róla a fontosabb célért, a titok nyitjáért. Amiről megint lemond majd egy még fontosabb irányelvért. "Nem mint tudományos szakértő mondom, hanem mint az utca embere: ez az úgynevezett "dokumentumfilm" visszataszító! Hazug, és mindenek fölött: embertelen!"


És valóban: a felvétel anyaga lerántja a leplet, de

1. nemcsak a kannibálokról, ahogy Allenék akarták,
2. nemcsak Allenék sorsáról, ahogy Monroe-ék akarták,
3. de a média torz mentalitásáról is, ahogy én, a valódi néző akartam.

Így nézve aztán már engem is meggyőzött, hogy ez - ellentétben bármelyik Fűrésszel vagy Motellal - egy okos produkció, a sok csonkításos képpel együtt is. Az Allenék által felvett celluloidanyag lépcsőkben durvul el, folyamatosan mosódik el a határvonal a filmezők és és a filmjük célalanyai között:

• a tápláléknak torkonvágott, kibelezett teknős;
• egy nagy pókot szednek le Faye válláról és vágnak ketté; 
• le kell vágniuk kalauzuk, Felipe lábát mérgeskígyó-marás miatt;
• a nem-kannibál jakumókat viskóikba terelik és rájuk gyújtják, hogy a faemberekre kenjék a támadást;
• Faye és Allen a hontalanná tett jakumók szeme láttára szeretkeznek, mint az állatok.

Betetőzésként pedig Allen, Mark és Jack útközben megerőszakolnak egy faember-nőt. Tetszett nekem Faye szóhasználata: "Mit akarsz csinálni belőle, pornófilmet?! (...) Márcsak 3 doboz filmünk van! Nem használhatjuk erre!" Értsük tisztán: nem érdekli az aktus erkölcstelensége, csak szalagpazarlásnak tartja ezt is felvenniük. Bár nem volt annyira bűnös, mint a fiúk, de ártatlan sem. Ahogy a szürke iszapban fetreng velük, végképp megszűnik a különbség az őserdei és a nagyvárosi dzsungel lakója között: mindkettő ösztönlény, rombol, zsákmányol, erőszakol, olykor gyilkol... és természetesnek fogja föl.

Ez az egyik mozzanat, amit először még idiotizmusnak tartottam tőlük. Az út elején a sok tapasztalatukkal hencegnek, komédiáznak a kamerának, túlbuzognak a haláluk kiprovokálásában. Még az se fékezi őket, hogy szegény lány, akivel pajzánkodnak, egy fegyveres törzsből való, akik ezt megtorolhatják? Persze, a lőfegyver az előny, de ennyire nem működik bennük veszélyérzet? És nem túl átlátszó még képmutatásnak is az ilyen narrálószöveg: "Nem tudom, hogy lehetnek emberek ennyire kegyetlenek."? Nem tudtam eldönteni, hogy azért ennyire kétszínűek-e, hogy nekünk ne fájjon úgy a kínhaláluk, vagy mert ez is a film üzenetéhez tartozik.

De amúgy, félretéve etikát meg emberséget... tényleg nincs okuk leállni. Mihelyt megkapták a lehető legtöbb pikáns felvételt, odahaza úgyis kivágják az összes kompromittáló részt. "De tudják, mi győzte meg végül őket? A lehetőség, hogy híresek lesznek." Eleve azzal futottak be a köztudatban, hogy könnyed, tréfálkozó stílusban tálalták az életveszélyes (ál)híreket, így a publikum gyorsan megemésztette azokat, és szemet hunyhtatott fölöttük. Ez azért lesújtó képet fest rólunk, a Nyugatról. Ugyanaz a kegyetlenség, melyért itt lakoltak, minálunk ünnepelt sztárt csinál az ilyenekből, mert a lakosság a TV-ben csak a szenzációt lesi. Kenyér és cirkusz. "Nem tudom, vajon kik az igazi kannibálok..."

Tetőpont:

Hála a felvezetésnek, az utolsó 10 perc inkább jogosnak hat, semmint tragikusnak. A legelképesztőbb, hogy Allen és Mark még a tulajdon társaik haláltusáját is csak újabb képanyagként könyvelik el, amiből minden részletet fel kell venniük. "Mindet megkapod! Az utolsó jelentig!" 

1. A faember lányt megerőszakoló Jack-be dárdát hajítanak, heréit levágják, testét széjjelvagdalják.
2. Faye pedig ugyanazt kapja, mint amaz a lány: egy fa törzsénél őt is megerőszakolják, sőt halálra verik, s a levágott fejével ujjonganak.
3. Stílusosan azzal ér véget az talált anyag, hogy Allen véresen bámul a kamerába.
4. Amit már nem Mark tart a kezében, hanem az anyaföld.

Azért is hatásos zárás, mert így, magában véve is önvizsgálatra készteti az embert. Allen minket, a közönséget akart felrázni és szórakoztatni, mikor hagyta társait megdögleni. Ha mindez a kedélyborzolás - akár Allen, akár Deodato filmjén - bejön a népnek, az így nem Allenék alantasságát igazolja? Csak megéri egy rémtettet inkább lefilmezni, mint elkerülni vagy megakadályozni?

Sokszor említik a Kannibál Holocaustban az állati erőszakot. Nekem a 2 fehérek által megevett állat, a kisemlős és a teknőc halálát volt a legmegterhelőbb végignéznem. A reakcióm ott nem borzongás, és csak részben viszolygás volt; nem a gyomromat viselték meg, hanem a szívemet. Fájlaltam és picit gyászoltam magamban azokat a szegény jószágokat - részben, mivel valódi állatokat öltek meg a hitelesség kedvéért. Ez a 2 eset az, ahol a hentesmunkát nem tartom indokoltnak: vágatlanul, másodpercekig mutatni ezt fölösleges, enélkül is leolvasható, mit fejez ki velük a rendező. 
Biztos nemcsak én gondoltam így: tudomásom szerint külön "nem-állatkínzós" vágat is készült a filmből a DVD-lemezre.

Van egy aspektus, amit nem tudok megítélni, és ez az indián emberevők realisztikussága. Szám szerint nem tudom, hány ponton üthet el az emberevő törzsek ábrázolása a valóságtól, és egymástól is nehéz volt megkülönböztetnem őket. Számítottam rá, hogy Deodato nem nagyon fogja árnyalni őket, mert ők igazából cselekményszerszámok a bennünk rejlő kannibál illusztrálására.
Szóval mégha később, megokosodva eltéréseket találnék is a valódi kannibál törzsek szokásaival, az vajon sztereotípiának számít-e itt? Őszintén nem tudom biztosan. Annyi biztos, hogy nem démonizálják őket - leszámítva az aláfestésül szolgáló, dülöngő zenetémát. Az emberölés az értékrendjük része, melyre nem aggathatunk egyből klisé ál-magyarázatokat, mint hogy ez valami "rituálé", "primitív vérszomj" meg ilyenek. Faye Daniels és a többiek csontjai is azért rothadnak örökké Amazóna e sarkában, mert életük gaztettei közül az egyikért végre megbűnhődtek.

 

Akik az erőszak széles skáláját kibírják, és azon túlra tudnak tekinteni, sok tartalmat fedezhetnek fel ebben az alkotásban. Mondanivalója az állami médiákról, a Nyugat és a kannibálvilág átfedéseiről ugyanúgy érvényes mai is, mint 35 évvel ezelőtt. Nem is kell feltétlenül egy egész kultúrára kivetíteni, hisz ahogy Monroe is kérdezi a csatorna egyik munkatársnőjét: "Szeretné azt, aki pénzt csinál a nyomorából? A fehér és nem-fehér alakok ugyan kicsit sarkítottak. De ugyanilyen önző és intoleráns archetípusok voltak több kedvenc filmemben, mint a Penge 2., a Sin City, vagy A Wall Street farkasa.

Jelest adok a Kannibál Holokausztra, de azzal a megkötéssel, hogy felnőttek is csak rákészüléssel nézzék meg. Fantasztikus rémálom-utazás, ami igenis jócskán több-ből szól, mint aminek ránézésre elkönyvelnénk.

A Föld után

Will Smith szcientológiai ámokfutása, 2013. legpocsékabb sci-fi-je, az Anti-Gravitáció. Záporoztak a szitkok a Smith által kigondolt filmtervezethez, melyben feleségével producerként, fiával színészként és Gary Whittával (Éli könyve) íróként részt vett. Az óriásit bukott alkotást épp M. Night Shyamalan gondjaira bízták, és bár nincs különösebb stílusrokonság köztük, a Föld után már biztos, hogy mindkét úr karrier-mélypontjaként vonul majd be a mozimotörténelembe.

Egy távoli bolygón a hazatérő Cypher Raige parancsnok úgy dönt, magával viszi srácát, Kitait az utolsó küldetésére. Ám az űrhajó egy aszteroidamezőben megsérül, és épp azon a Földön kell leszállniuk, amit az emberiség akkor már 1000 éve elhagyott. Cypher a lábát törte, mindenki más halott, így Kitainak kell a hajótest többi roncsát felderíteni, hogy segélykérő jelzést adjanak le. A bökkenő az, hogy bár a bolygó még élhető, az elvadult élővilág nem igazán biztonságos. Nem beszélve egy olyan űrfaj egyedéről, aki megszökött a hajóról.

Vakon le lehet olvasni a Föld utánról, hogy kizárólag karrierserkentőnek készült egy gyerekszínész, Jaden Smith számára. Adott a koncepció, miszerint Will Smith komoly apafiguraként okítja a fiát az élet fontosnak vélt tanulságaira. Ezt egy 130 milliós szupermozi keretében Smith világgá kürtöli, amivel vélhetően meghatja vele annyira a nézőket, a film siker lesz, és felrepíti Jaden karrierjét az apja szintjére. Minden más kritérium - történet, környezet, effektusok, dialógus, színészet, stb. - csak körítésnek készült ehhez. Így nem csoda, hogy a végeredmény egy hervasztóan egykedvű, motortalan, néhol köpnivalóan cinikus unalomvölgy lett.

Hogy szcientológiai összecsengéseket keressek A Föld után mondanivalójával, arra sem a saját vallásosságom, sem a film ötletgazdagsága nem ösztönöz. Mivel egyik sem létezik. Cypher Raige filozófiája, amit újra meg újra belesulykol Kitaiba, úgy demagóg, ahogy van: "A veszély igazi, a félelem választás". Teszek a szcientológiára, mert ez az elemi józan észnek is ellentmond: a félelem egy ösztönös fék, amit - ha a szükség megkívánja - le tudunk küzdeni, és AZ a mi döntésünk. Vagyis nemcsak tálalni nem tud a film, de a tálalni óhajtott bölcselet szintén baromság.

Sajnos az összképet nézve még jó is az, hogy a színész játék végig borzalom. Így ugyanis nem fáj annyira látnunk, hogy Raige ennyire közömbös, teljesítményközpontú apa: minden intelmével arra neveli a fiát, hogy ő is ugyanaz az érzelmektől mentes szuperharcos legyen terepen, mint amiként ő is elhíresült. Vagyis arra, hogy ne próbáljon emberi lenni. Az Equillibriumban ez az emberkép egy gonosz állami agymosó procedúra célkitűzését képezte. Itt viszont csak 1 faarcú alakot látunk, aki sosem fogja föl, mennyire a saját árnyékába kényszeríti a fiát:

1. az ő munkáját "tanulja" egy akadémián,
2. az ő küldetésére kíséri el,
3. az ő intelmei űzik majd egy idegen bolygón.

Ha ugyanez Will Smith hitvallása is a gyereknevelésről, akkor ennek az embernek börtönben volna a helye!

A Raige-ek az évtized egyik legérdektelenebb mozis famíliáját alkotják. Nevetséges az apa tetteiről mondvacsináltan épült mítosz (főleg a bemutatkozó montázsa, ami harc közben ábrázolja), Cypher nejének győzködése, hogy a parancsnok vigye magával Kitait, a kései flashback Kitai hugáról, és még sorolhatnám. Tökéletesen súlytalanok, nemcsak a steril alakítások, de a műanyag dráma miatt is. Az apa-fia kötelék eleve vérszegény kivitelű, de a monoton és álszent bölcselkedések miatt már fájdalmassá válik egy idő után. Nyugodtan elhalálozhatna mind az apa, mind a fia az elvadult Földön, akkor legalább az otthon maradt feleség-anya kénytelen lenne valamiféle sírást vagy szenvedést mutatni, mint a szappanoperákban. De nem, itt még ennyi sincs. 

"Minden ezen a planétán arra fejlődött, hogy öljön embert."

Az elvadult Föld ötlete már konepcionálisan sem állja meg a helyét: vacak, elnyűtt montázsokkal illusztrálják, hogy az ember tönkretette a Földet, és még annyival sem, hogy most milyen lakhatatlan az egykori bölcsőnk. Hogy kiseb az oxigénszint, vagy hogy a napi hőingás kiemelt értékű... egy trópusi esőerdei tájon! Tombolhatott az ego Smith-ben, hogy ennyire nem érdekelte, miről zagyvál össze a saját produkciójában!

Egyes tájképek 100%-ban az I. e. 10.000-t idézték fel bennem: főleg a hirtelen betelesedett erdő látványa. Egyébként meg az egész egy enciklopédia: a rengeteg, a működő vulkán, a szirtek, a vízesés. Amíg állatok fel nem bukkannak, addig az egész mintha egy álmosan összevágott meditációs videó volna. Majd miután felbukkannak, a film átvált egy videójátékba: iszkoljon az egyszemélyes főhős, miközben a sebesült apa koordinálja, és egyetlen fegyvere egy kicsapható pengéjű duplaszablya, amivel CGI-től bűzlő hegyi oroszlánokat és szteroidos páviánokat (akik félnek a víztől!) kell megállítania. A pálya végén pedig a legveszélyesebb szörny várja, amit ha leterít, elküldheti a mentőjelentést. Game over.

Ez a bizonyos legveszélyesebb szörny az "ursa" (Nem, nem a 70-es évek Zod tábornokának nősegédjéről van szó.) Az ursa egy nagyra nőtt, barnás, deformált szörnyféle, melyet az az idegen faj kreált, mellyel Cypher idején épp háborúzik az emberiség. Mint Raige álmatag, de folyamatos duruzsolásából kiderül: ez a legfélelmetesebb lény, amivel közelharcban szembekerültek eddig, és Kitai óriási tettet hajt végre, a hajóról kiszabadult dögöt legyilkolja.

Végigröhögtem azt a pátoszivá maszkírozott küszködést Kitai és az ursa között. Jaden itt már végre eléri ugyanazt a kifejezéstelen hullaarcot, amit Will Smith vág végig a filmben. Márcsak azért sem lehet elhinni egy szót az ursákról, mert naprendszerek között játszi könnyedséggel utazunk ebben a korban. Mi félnivalója van egy XXXI. századi elit katonának ettől a Rancor-méterű behemótoktól, amiket mintha a Starship Troopers-ből szalajtottak volna? Ja, ha csak egy kardfegyver van nekik előírva, úgy persze, hogy nehéz...

Az egész jövőkép annyira felszínes áltudomány, hogy az a Star Trek legósdibb részeivel vetekszik a 60-as évekből. A felszerelésük eszközei teljesen légből kapottak, pl. az univerzális antiméreg, a változó árnyalatú páncél vagy a duplapenge, amivel Darth Maulként lehet szabdalni az ellenséget. És ha már itt tartunk, hogyhogy nincs egyetlen régi eszköz a mi éránkból, ami fennmaradt volna? A tudósok ma már 300.000 éves alkatrészdarabokat is találtak, úgyhogy ne mondják nekem, hogy 1000 év alatt semmi nyoma nem maradt a XXI. század világának? Minden szó és látkellék csak konfetti, amit elszórnak, hogy lássunk egy ürügykaraktert "férfivá érni", de persze úgy, hogy még a legdurvább helyzetet is megússza karcolásokkal - esetleg.

Megerősítem tehát a közvéleményt, hogy ez nem egy valódi történet, mégcsak "mezei látványfilmnek" sem bevallható, mindössze egy öntelt szerkesztésű glóriafényező Hollywood egyik pénzes családjától, Smith-éktől. 100 perc alatt 1000-szer el lehet aludni az 1000 éves jövő képein és szavain, illetve az ifjú Smith katasztrofálisan mesterkélt túlélőkalandjain. Sokkal tanulságosabb a mű univerzális bukása a mozipánztáraknál, mint Cypher Raige bármely "atyai intelme" a félelemről vagy hogy mit jelent erősnek lenni.

Charlie Countryman szükségszerű halála

Nem tölt el különösebb büszkeséggel, hogy egy európainak imitált amerikai film csaknem teljesen Bukaresten játszódik - mégha többször emlegetik is a mostani lakhelyemet, Budapestet. Ugyanígy Evan Rachel Wood szépségével a színészi játék terén, vagy a kopottas utcák és lerobbant csehók látványával "realisztikus beállításként". Akár jó ez nekünk, akár nem, Hollywood a mai napig csak sejti, mit jelenthet Közép-Kelet-Európában élni valakinek, és ha 1-2 direktor próbálná is áthidalni e szakadékot, mi és szomszédaink ma csak megtűrt vendégek lehetünk a mainstream világában (emlékezzünk csak a Die Hard 5. esetére).

Charlie Countryman félszeg, zavart, önbizalom-hiányos csóró. Miután gyógyíthatatlan beteg anyját lekapcsolják a lélegeztetőről, az asszony szelleme megjelenik Charlie-nak, és azt javasolja neki, hogy utazzon Bukarestbe. Miután egy Victor nevű utassal beszélgetett a repülőgépen, a fickó még az út során meghal, és Charlie találkozik Victor felnőtt lányával, a csellista Gabi Ibanescu-val. A srác szinte azonnal beleszeret, ám van egy bökkenő: a lány exférje, Nigel egy brutális gengszter, aki korábban már agyon is lőtt hidegvérrel embereket.

Szinte fejembe ugrik a kép, ahogy a stúdiónak előadták ezt a filmtervet: van ez az éppen elhunyt anyakísértet, aki egy mindkettejüknek vadidegen városba hívja a fiát Transilvániában, és a gépen épp kimúlt a mellett ülő utas, aki majd A Lányhoz küldi. Válaszolhatták erre: "Jól hangzik! Mondja tovább!"
Miért írom ezt? Mert ennek a filmnek alig van bármi oka létezni; annyira abszurd, lapos és bizonytalan pontokkal teli a története, hogy azt tényleg merészség volt jóvá hagyni. Maga a cselekményeszköz, hogy Charlie szellemeket lát és így gyakran keveredik számára a valóság és fantázia, elcsépelt és itt ritka nevetségesen néz ki. Legalábbis átgondolatlan az, hogy mikor és miért látja hol az anyja, hol Victor vagy mások arcát lelki szemei előtt.


Shia Labouf-ot becsülöm, hogy nem akar butított popcorn-filmekben szerepelni, de most mellényúlt. Charlie Copuntrymannek már a neve is kevéssé hihető, a személyisége pedig egy merő romhalmaz. Miután megérkezik a sors által kijelölt új lakhelyére, egyik csávából a másikba sodorja magát, nem gondolkozik, és az egész összbenyomása szánalmas. A történet végig úgy tesz, mintha csak egy önbizalom-hiányos kölyök volna, aki életében először talál valamit a messzi földön - nevezetesen egy dögös vörös bigét -, amiért megérné kockázatokat vállalnia. 

Nagyon zavar, hogy semmi logika nincs a szereplők cselekedeteiben, sőt a címkarakter végig csak sodródik az árral. Már az érkezése is, ahogy a helyi hatóságokkal Victor kitömött állata miatt összeveszik, vagy amikor Gabi épp Nigellel találkozik egy kávéháznál, odarohan a férfihoz, hogy hangosan közölje: "Láttam a felvételt!" Igen: azt a felvételt, melyen felfedezi, hogy ez a lenyalt hajú, kigyúrt barom egy asztal körül mindenkit agyon lőtt egy pisztollyal! Ekkora idiótát azért nem sűrűn látni - mindegy, hogy Chicago vagy Bukarest területén. Tartja a mondás, hogy "Keresd a nőt", de ez az az eset, mikor a lány és a fiú közösen tehet az utóbbi hányadtatásairól.

A gyászos színészi játék önmagában lehangoló, de személy szerint kiütést kaptam a pszichotikus szerelmi háromszögtől Charlie, Gabi és Nigel között. Lényegében adott

• egy született palimadár, akinek abszolút semmi világos elképzelése az életéről;
• egy nő, aki szinte egyfolytában megjátssza magát, modorában cinikus és ködösítő;
• illetve egy önkontrollra képtelen szociopata, aki azt hiszi, félelmetes, ha mormogva beszél.

Ezek után valahogy nem tudtam szívből örülni, mikor a végén végre együtt ücsöröghetnek az utcán. Erről mindjárt.

Ahogy a látomásokat, úgy a lassításokat se tudja rendesen használni a film, pedig egyikből sincs sok. Véletlenszerűen vannak elszórva, épp csak arra ügyelve, hogy ne átvezető jeleneteknél forduljanak elő (ellentétben pl. a Szellemlovas 2.-vel, mely tele volt lassításokkal, főleg ott, ahol semmi sem történt). A feszültség nem jött át, a romantikában alig volt őszinteség és ész egyszerre - gondolok itt főleg az ismerkedés jelenetére, ahol Charlie még arra is kitér Gabinak, hogy melyik testrészére borulva múlt ki és nyáladzott az apja. Ez a fajta teszetoszaság nem rokonszenv-keltő, hanem csak simán béna.
A zárójelenet legalább még utoljára próbált kicsit játszani az elvárásainkkal. A cím és a kezdőképek alapján, ahol is a fiú alázuhan a vízbe, Charlie halálára számítanánk. Mintha átok ülne rajta, és a baljós hangulat mindig emlékeztetne minket, hogy végülis áldozat lesz. És lám: Nigel a haverjaival kiköti őt, Gabinak adja a pisztolyt, hogy lője le, ő úgy tesz, mintha megtenné, aztán a kiérkező rendőrök egyik fejbe lövi Nigelt, hogy aztán a srác végül kitüremkedjen a hullámok közül. Nem tudom, hogy Gabi és Charlie tudták ezt megjátszani úgy, hogy Nigel ne vegye észre, mikor ott állt mellettük. Vagy ennyire agyatlan barom volt, hogy nem látta?

Hangulat vagy sem, nem bántam volna, ha a film nemcsak álmosan vánszorog, hanem kicsit fordulatosabb. Azonnal észrevehető, hogy nem veszi komolyan veszi, és mit sok gyenge mű, stílusnak állítja be a cselekmény lassúságát és szétesettségét. Alig van benne fordulat, és mikor végre történik valami, az is súlytalan. Az egyik legunalmasabb film, amit a 2013-as évből láthattam.

Csillagok között

A Csillagok között (Interstellar) Christopher Nolan saját külön bejáratú űreposza - ugyanúgy, mint Alfonso Cuarónnak a Gravitáció, vagy akár Stanley Kubrick-nak a 2001: Űrodüsszeia. A project célja eleve az volt, hogy egy hasonló kaliberű emberiségdrámát hozzon létre, mint fél évszázaddal ezelőtt Kubrick. De annak a filmnek a rideg személytelensége nélkül, erős és személyes drámavonallal kiegészítve.



Számos képsora egyértelmű összecsengés a 2001-gyel,

• (pl. hangtalan jelenetek az űrhajó külső felületén, 
• egy gondolkodó robotkarakter,
• idegenek sejthető jelenléte a történet hátterében,
• a kapu, melyen átsodródva az utazó átlépi a dimenziókat),

de azért néhány merőben újszerű látványosságot is prezentál. Nyíltan tesz fel kérdéseket az ember mibenlétéről:

• Mi a szerepünk a világmindenségben?
• Mi lesz, ha "bölcsőnk", a Föld már nem tud gondoskodni rólunk? 
• Milyen riasztó titkok várnak ránk a végtelen messzeségben?
• Hogy nézhet ki az a nagy evolúciós lépés, ami a jövőben vár ránk?

Valamikor a XXI. században a Föld klímája mostohára fordult, élelmiszerkészletei kimerültek. A bolygó nagy része porvihar sújtotta terület, stagnál a technikai fejlődés, a gazdaság főleg farmereket foglalkoztat az agrár-termelés életben tartásához.
Cooper, a hajdani mérnök-pilóta egy rejtélyes szellemlény üzenetét fedezi föl lánya Murph szobájában. Az üzenetbe rejtett koordinátákat követve egy titkos NASA-bázisánál lyukadnak ki, ahol már szerveződik a fajunk megmentése, az idős Brand professzor segítségével. A terv az, hogy őt és néhány másik asztronautát elküldenek egy, a Szaturnusz melletti féregjárathoz, ahol átjuthatnak egy másik galaxisba. Ha ott sikerül csak 1 lakható bolygót találniuk, akkor az új otthont nyújthatna az emberiség számára - feltéve, hogy nem halunk éhen a visszaérkezésükig.

Oscar-vadásznak tűnhet, hogy éppen Nolan, akinek filmjeit gyakran nevezik modorosnak vagy távolságtartónak, eddigi leggrandiózusabb filmtervét szabta az eddigi legérzelemdúsabbra is egyben. Továbbra is realisztikusan törekszik ábrázolni mindent, amit beemel egy adott témakör kapcsán, ám most valahogy jobban hangsúlyozza az érzéseket, a sérülékenységet, a szeretteik iránti kötődést egy-egy emberben (ez az, amivel idén Wally Pfister Transzcendense nem tudott boldogulni). Cooper és lánya, Murph adják a mozi emocionális tengelyét, de a többiek is mind értelmes emberek, akikre állandó nyomás nehezedik: a misszió kilátástalansága vagy a nehezedő megélhetési viszonyok miatt itt a Földön.




A fő konfliktust a család és a nagyobb jó közötti ellentét adja. Cooper és Murph éles eszű, intelligens, mégis állhatatos természetű amerikaiak, akiknek a család mindennél fontosabb. És ettől olyan keserves az ügy. Mindketten felfogják, hogy Coopert valamiféle nem evilági lények jelölték ki erre a küldetésre, amiről szinte biztos, hogy soha nem tér vissza, de ami ugyanakkor az egész civilizáció fennmaradását biztosíthatja. Gyönyörűen szívfájdító az elválásuk jelenete; az egész lényük tiltakozik az alighanem végleges búcsú ellen. De Murph még gyerek: Cooperrel szemben ő képtelen szembesíteni magát azzal, hogy ezt az elkerülhetetlen döntést épp ennek az édesapának kell meghoznia, ezért könnyebb haragudnia őrá, mint egy külső, elvont valamire. "Kérlek, Murph, ne így kelljen elmennem...!"


A sci-fi-aspektus pedig csak több lapáttal rátesz a fájdalmukra. Mivel az űrben eleve lassúbb az idő múlása, Cooper üzenetadásokból láthatja, amint gyerekei utolérték az ő stagnáló életkorát, ráadásul az 1. kiszemelt bolygón még nagyobb az időeltolódás. Murph időközben Dr. Brand asszisztense lett, testvére pedig családos férfi, miután nagyapjuk - Cooper saját apja - meghalt. Nolan szerint ez a történet főleg a szülői szeretetről és szerepvállalásról szól, s ezt vetíti ki monumentálissá egy olyan áldozattal, melyet a legtöbbünk egyszerűen nem bírna elviselni. "Én most a családomra, ÉS MÉG sokmillió másik családra gondolok odahaza." 

A többi szereplő... hát mondjuk, hogy megfelelt a céljának. Cooper és Murph is kiforrott, izgalmas egyéniségek, elismerésem Matthew McConauhey alakításáért, illetve a két hölgyszínésznek, akik Murphöt kislányként és felnőttként játszották, Mackenzie Foy-nak és Jessica Chastein-nek. A nagy játszma többi hús-vér résztvevője túlságosan pozíciófigura, nem váltanak ki különösebb reakciót a nézőből. Cooper fia még konkrétan idegesített is: feleségével és fiával tipikus földözragadt vidékiek,  akik inkább az Ausztrál Expressz egyik epizódjába valók, semmint egy Nolan-moziba.



Michael Caine-nek szinte bármilyen szerep jól áll, és kisujjból adja a szaktekintély Dr. Brand karakterét. Ő a Lazarus-űrprogram értelmi szerzője, akinek óriási dilemmájára Murph fog fényt deríteni. Brandt egy megoldást kínáló téridő-egyenleten dolgozott, de elhallgatta, hogy felsült vele. Ráadásul Cooperék misszióját is már úgy indították el, hogy nem az A-tervre, a visszatérésre alapoztak, hanem a B-re, a klónozás útján történő bolygókolonizációra. Valahogy nem tudtam elítélni Brandet, és ez már egy jó pont. A kudarcát elhallgatni inkább tűnt fájdalmas tévedésnek, mint takargatott összeesküvésnek, ami előre veszteségnek számítana föl több milliárd embert. 


Anne Hathaway valahogy nem illik a szerepébe. Amelia Brand, a professzor lánya szintén tudós, de ennek fényében - és a többiekhez képest is - nagyon szentimentális alkat. "Talán túl sokáig próbáltuk mindezt elméletekre alapozni." Ő teszi először szóvá a film mondanivalóját, hogy a szeretet, vagyis az erős érzelmi-gondolati kapocs független a tértől és időtől. Vagyis a kvantumfizika szerint fölötte áll a fizikai korlátoknak. Kicsit is gyengébb alkotásban ez piszok elcsépelt frázis lett volna, de szerintem ebben a kontextusban megállja a helyét.
   

A történet oroszlánrészét maga az űrutazás teszi ki. Nagyon lecsupaszítva ez annyiból áll: 2 bolygót megnéznek, a 2.-on egy útközben talált társuk hátba támadja őket, és mikor az meghal, olyan kárt okoz az Endurance-ban, hogy az állomás kis híján az atmoszférába zuhan. Az áruló tudóst Matt Damon játssza, és ő jelképezi az emberi természetben az elromlást, azt, mikor az értelmes faj tagjai egymás ellen fordulnak - alapvetően félelemből. "Maga egy gyáva féreg." 
  

Igazságtalan lenne nem beszélni TARS-ról, a gondolkodó kutatórobotról. Murph és Cooper mellett még ő az, aki könnyen megjegyezhető, jellegzetes alak. Fakó, szögletes és elforgatható fémteste teljesen személytelennek láttatja, pedig a humor sava-borsát ő nyújtja, főleg a szóváltásai Cooperrel. Igazán furcsa jelenség mozgás közben látni: olyannak tűnt, mint egy óriási, szürke LEGO.   

Eszem ágában sincs lexikont írni Einstein relativitás-elméletéről vagy a kvantumfizika törvényeiről! Több filmportálon így is szabályos kiskonferencia alakult ki róla, mennyire lehetségesek az ábrázolt jelenségek: a fekete lyuk belseje, a dimenziók álépése, vagy az 5 dimenziós kocka(szerűség), melyet az ismeretlen lények alakítottak ki Coopernek. A szakzsargont meghagyom a tudósoknak: én beérem vele, hogy az érdekességek eredetien néznek ki és hihetően működnek. 


Az Interstellar tudományos háttere főleg Stephen Hawking egyik kollegája és barátja, Kip Thorne elképzelésein alapul - többek közt az ötlet, hogy ha a féregjárat létezik, akkor gömb alakú tükörfelületként létezik. Az a kép, ahol a tompa gömbön belül meghajlik a csillagközi tér, minden idők egyik legfantasztikusabb vizuális látnivalója; majdnem felkiáltottam a moziban, mikor megláttam! Az 5. dimenzió ábrázolása példásan elmés; olyan, mintha az Ákásha Krónikák elevednének meg a szemünk előtt - igaz, mi most csak Cooper korábbi jeleneteit látjuk bennük. Nagyon tetszett még az Endurance mobil állomás, melyet a mai nemzetközi űrállomás inspirált. És a Nolan-fanoknak tuti ismerős lesz a fejjel lefelé felhajlott városrész látképe.

Annak ellenére, hogy javarészt lekötöttek a család pillanatai, illetve a felfedezőút izgalmai, a Csillagok között mégse egészen éri el azt a szintet számomra, amit pl. az Incepció. Hiába tiszta sor, hogy az űrutazás itt a lényeg, a felvezetés a kimerült élelmiszerkészletű Földről pedig igazából csak ürügy az utazáshoz, akkor sem kellene így lennie. Hisz erre alapozódik az egész. Nem érdekel, hogy 169 perces movie: az mégcsak a legevidensebb vonzata egy világválságnak, ha egy fejlett ország gazdasága az élelmiszer- és a vízkészletek fenntartása köré épül át. Nem elég egy óriási kukoricaföldet meg néhány kisvárosi utcát bevillantani, hogy teljes súlyában átérezzük a "túlélő nemzedék" iszonyú fenyegetettségét.

Hogy elmondhassam, mit hiányoltam még, előbb a filmvégi történetcsavart kell kiveséznem.

Miután Cooper önfeláldozóan belezuhan egy fekete lyukba, majd katapultál a széteső hajóból, pont olyan helyzetbe kerül, mint Dave az Űrodüsszeiban: egyedül találja magát a felfoghatatlan szürrealitással. És itt végre megtudjuk az entitás kilétét Murph otthoni szobájából: a jövőből jött Cooper volt az! Zseniális csavar: a Hatodik érzéket juttatta az eszembe, mikor Malcolm jön rá, hogy ő is kísértet. És logikus is, hogy mivel ez a vad lehetőség meg se fordult a férfi fejében, így most megint elküszködheti, amit a jövőbeli kiadása korábban elpróbálhatott. Másik rendező alighanem itt egyszerre berakta volna a jövőbeli Coopert a mostanival, hogy a nézők "jobban értsék" ezt a paradoxont. Örülök, hogy Nolan nem így tett, hatásosabb volt így.

Ez egyébként valójában kettős leleplezés. Cooper az 5 dimenziós képcsarnokban kiokoskodja: ha a "kísértet" a jövőből jött, akkor ennek az időntúli konstrukciónak a létrehozói is, ahol most van. Akkor meg nem is kell "idegeneknek" lenniük, ahogy korábban hitte: valószínűbb, hogy "csak" több ezer/tízezer évvel későbbi, interdimenzionális emberek. Ez már önmagában forradalmi gondolat hollywood-i mércével. S hogy ezután még jön egy visszaút a "felismerhető" Földre, sőt Cooper még újabb űrutazásra is adja a fejét, már tényleg vakmerő húzás a rendezőtől! 

Sajnos felemás érzést hagyott bennem a viszontlátásuk., ahol Cooper visszakerül az immár 120 évvel későbbi Földre, és felkeresi a megvénült Murph-öt. Nolan és bátyja Jonathan tökéletesen írták meg a jelenetet, csak az összkép kissé erőtlen. Persze, hogy elviselhetetlenül fájdalmas egy apának azt látnia, ahogy a megvénült gyermeke haldoklik - ahogy Murph is ott ült Dr. Brand halálos ágyánál. Ez a jelenet az ember arcába vágja, hogy mennyire rövid az egyén élete itt a Földön, mind a mai napig.
És persze, hogy megindítóan önzetlen kérés, hogy a vénasszony visszaküldi fiatal apját a másik galaxisba Ameliához, ahelyett, hogy végigkeseregné itt vele a végóráit. Mindketten tudták, hogy Cooper biztosan kimarad majd Murph egész életidejéből, de a jelek szerint mégis megérte az áldozat: a Földön most megint virágzik az élet, Murph pedig hosszú és kiteljesedett életet élt le rajta.

"Én voltam a kísérteted."

"Tudom. Mindig is tudtam, de nem hitték el nekem." 

Nem akarok telhetetlennek tűnni, mert ez egy hihetetlenül csavaros történet, mindig erre ácsingózok, mikor moziba megyek. De egyszerűen túl zsúfolt és csonka volt nekem itt a búcsú érzékeltetése. Az egyetlen igazán erős érzelmi szál elvarrása sokkal inkább egy matekegyenletre hasonlít, mint hús-vér emberek tragédiájára. (Nem beszélve arról, hogy Cooper és az operatőr le se szarják az öregasszony családtagjait.) Nolan olyan sok komponensre próbál egyszerre hangsúlyt fektetni, hogy a könnyfacsaró pillanatok többször vagy túlcsordulnak, vagy összepréselődnek, ahogy a cselekmény robog előre.

Összefoglalva: az Interstellar egy csúcsfejlett, korszerű felfedezőút, a világűr messzeségébe és azon még túlra is. Egyes jelenségek benne egyszerűen bámulatosak, az időutazásnak ez a változata gondolatinspiráló, és  dramaturgia valóban bevon minket a 2 fő szereplő körüli történésekbe. A klímaváltozás háttere viszont összecsapott, a felderítőút pedig igazándiból csak bolygóközi ingázás. Ami Cooper családjával történik, az őszintén szívszorító, csakhát az időbeli bakugrások a narratívában ezt kissé felhigítják. 

Még annyi: tetszetősnek találtam a film fő mondanivalóját. Igaz, hogy nem épp a legmeggyőzőbben bizonyítja a szeretet téridő-felettiségét. De képes meggyőzni a szkeptikusokat, hogy kézzelfogható jelenségként gondoljanak az érzéseikre. Hogy a szeretet hiába nem mérhető, nem anyagi dolog, igenis bírhat közvetlen jelentőséggel a fizika törvényeire nézve - nemcsak nekünk, embereknek.

A Csillagok közöttre 8/10-et aok 10-es skálán. Nagyszerű vívmány az űrutazásos sci-fi-k számára.