Greenland - Az utolsó menedék

Gerard Butler és Morena Baccarin valahogy emberibb „amerikai átlagcsaládot” prezentáltak nekem a Greenland-ben, mint az ilyen egy tucat-katasztrófafilmek zömében lenni szokott. Ez azonban csak a színészek érdeme: kémiát éreztem köztük, drukkolni tudtam a figuráiknak, hogy a gyerekkel együtt átvészelhessék a világvégét. Kár, hogy a stáb bátortalan munkája sztori, karaktermélység, dráma, témakibontás, szóval a szokásos "mellékes" dolgok terén fantáziaszegény lett, külsőre pedig inkább egy zsenge tévéfilm benyomását keltik.

Szóval a Clarke-üstökös (talán a sci-fi-író Arthur C. után?) sok darabból áll, melyek széttöredezve tartanak a földfelszín felé, és a legnagyobb töredék kréta-kor-végi erejű kihaláshullámot okoz majd, mikor becsapódik. Ezért Washington titkos SMS-ekkel üzen a kiválasztottaknak, akiket spéci csuklópánttal ellátva katonai bázisokra, onnét pedig a grönlandi szuperbunkerekbe vinnének. John Garrity építészmérnököt is kiválasztják ugyan, de az általános zűrzavarban ő, felesége Allison és beteg kisfiuk, Nathan elszakadnak egymástól.

Tömören: szimpi sabloncsalád az unott sablonarmageddon ellen. Karcolja egy ilyen végítélet-helyzet várható történéseit: fosztogatások, főúti dugók, a barátok hátrahagyása, a kormányterv embertelen cinizmusa, és a bázisőrség dilemmája, hogy mely esetben kerülhetik meg a szigorú protokollt. Az a mozzanat maradtam meg bennem leginkább, hogy egy segítő idegen párból a pasas mégis elveszi Nathan-t Allison-tól a pántja miatt, hogy a saját kölykének hazudva próbáljon bejutni: tipikus esete annak, mikor a túlélés felülírja az erkölcsi normákat. De ezekből egyrészt túl kevés van, másrészt egyik problémát sem járják körül; a film ürügyként, pofátlan amatőrséggel kezeli azt, amiről elméletileg szólna: egy esemény, ami horderejében a dínók kihalásával vetekszik! 

 

Továbbra is úgy érzem, hogy katasztrófamoziknál tilos, hogy a tartalom legyen az első. Nincs erős kézzel kiragadva semmi ebből a futószalag-világvégből, a műfajtól szokott felszínességgel és feledhető, Deep Impact-szerű látvánnyal van előadva az egész. Ahhoz képest, hogy 3 ember hányódása áll a középben, csak a helyzetből eredő legevidensebb problémákkal gyűlik meg a bajuk, és valahogy sikerül majdnem egy időben összefutniuk a találkapontként megadott nagyszülői háznál. Ja, és mellesleg: mikor az anyai nagyapa elmondta, miért is nem akar velük tartani a biztonságba, az elmém „csatornát váltott”, és képzelt interjúban vallattam a stábot, hogy mégis hogy képzelték ezt!

 

Kinézetre sincs rendben a film, holott ez a műfaj mániája. Hiába halljuk a rádióban és tévében, hogy így a becsapódás, úgy a következményei az emberiség egészére nézve, a világkrízis sosem kelti egy globális léptékű, a teljes ökoszisztémát fölborító őskáosz benyomását. Költséghiányról árulkodnak a logikai bakugrásoktól sem mentes effektek, pl. az égboltszín változása, vagy a legvégén az élet nagy kihalása után megbámult madarak.

 

 

A Butler-Baccarin-duó ennek a filmnek a nem túl nagy lelke, és csak miattuk tudom azt mondani, hogy nem sértően rossz film Greenland – Az utolsó menedék. Semmit nem nyújt, amit nem láttunk másutt, a néhány emberséges jelenete dacára is megalkuvó, házifeladat-szagú mű.

Becsületes tolvaj

 

A Becsületes tolvaj legnagyobb hasznát abban látom, hogy tudatta velem: Liam Neeson-t még mindig csak az ilyen dőre Taken-klón sémafilmekre szerződtetik. Író-rendező Mark Williams filmjét azonban még ő se húzza ki a teljes érdektelenségtől, amibe már az első pár percben alámerül, és nem is tör föl vissza a felszínre.

Tom Carter hírhedt rabló: 9 év, 11 kisvárosi bank, 9 millió $... és egyszer sem ült vagy gyilkolt. De most tiszta lappal akarja indítani a közös életét barátnőjével, Annie-vel, ezért feladja magát az FBI-nak. Azaz: csak feladná: a két ügynökről, akikkel a feltételeket akarja megbeszélni, kiderül, hogy korruptak, és főnökük kinyírását is Tom nyakába varrják. Ugyan ki hinne pont egy renegát pandúrnak...?

A Téboly után újabb unott sémaművel gazdagodhattam, ahol az alapötlet a sárban hever, és 1 sztár menti a menthetőt a lapos színészbrancs élén – Tom néven. Azontúl, hogy a szerelmi románc Neeson Tom-ja és Kate Walsh Annie-je között végig hamisnak hatott, tele banális elgondolásokkal már az egész bonyodalom felvezetése: 

1. Nem létezik, hogy egy tapasztalt bankrabló ilyen égbekiáltó naivitással egyezkedik a Szövetségi Nyomozó Irodával. 
2. Nincs az az Isten, hogy Tom a zsákmányból sose vett el 1 centet sem – ha másra nem, felszerelésre a rablásokhoz.
3. És be ne akarják nekem bemesélni, hogy még a rejtekhely címet és kulcsát is csakúgy megadja a 2 ügynöknek, de nem tart velük. Nem tudhatja, hogy azok ketten – miután végre fölfogták, hogy ez nemcsak kamu – nem fogják-e becsapni!

Rühellem, mikor a háttérsztori komoly, életszagú problémakört érint, és a film tojik rá, hogy körül is járja. Pl. hogy mennyire lehet "új életet kezdeni" egy profi tolvajnak, akármilyen megbocsátó is a szíve hölgye, hogy eddig ezt eltitkolta. Vagy Tom apja, a kizsákmányolt kisember tipikus esete (nyugdíját elsikkasztották). A saját zsebre dolgozó hivatali alkalmazottak erkölcsi menleveléről nem is beszélve. Amikor akció, dráma, tónus, látvány és karakterrajzok, vagyis kb. minden téren pang a film, legalább amiről szó esik, annak kellene valami kis gyökeret, színt adni. A lezárás is éppoly gyermeteg, mint az eleje az összeismerkedéssel.

Minden a Becsületes Tolvajban sivár vagy gúnyos mosolyra késztet, vagy mindkettő, de eredetiséget kiskanállal se találni benne. Drámát még a feszültségnél is kevésbé bír csiholni, bármennyit magyarázzák a helyzetet a szereplők. Még Neeson miatt se tudom azt mondani, hogy legalább az "egynek elmegy"-kategóriába besiklik: csak másfél óra semmilyenséget kaptam itt, amiből a főszereplő színész arcán túl semmi se derengett 3 perccel a vége után.

Téboly

Toprongy kocsihajszás Összeomlás a morci Russel Crowe-val. Sokadik film, ahol a rendszer taposómalma addig tapossa a bérrobot embert, míg az életen át gyűlt dühe kitörése szét nem feszíti az összes szabályt. Rendes írás híján viszont a Téboly max. álmában szól erről: helyette Crowe magán-show-jává züllik egy bekómált színészkarral, akiket a tempós, de üres cselekmény úgy kavarogtat, mint mosógép a szennyes ruhát.

 

 

Rachel Hunter válófélben lévő átlaganyuka: munkája alul fizet, szétszórt, folyton késik. Egy reggel a fiát, Kyle-t vinné épp iskolába, mikor telefonon kirúgják, és ezért ingerülten rádudál az előtte tökölő sofőrre. Pechére az illető, Tom Cooper egy goromba fráter, akinek már nincs vesztenivalója az életben: instant rögeszmét követve elcsórja Rachel okostelóját, és azzal elkezdi vadászni a nőhöz közel állókra, hogy megleckéztesse őt.

 

 

Végig úgy éreztem, hogy semmi nem hajtja ezt a sztráda-thriller-t a fő sztár rutinján és az alapszitu relevanciáján kívül. Mit ér egy kritikus témára – az állandó érzéketlenség rohanó, de szögletes világunkban – filmet fölépíteni, ha ugyanez a film a saját témájáról túl mafla okfejtéseket szőni, majd azokat szervesen befűzni a sztorijába? Helyette nézegethetünk egy élőszereplős Tom és Jerry-rajzfilmet, csak itt az üldözött „egér” egy nagy semmi, és az alapszitu spontán érdekességét (pl. mikor Tom egy kávézóban kinyírja Rachel ügyvédhaverját, és szarik a törvényre) nem táplálják további kreatív vagy legalább tényleg kedélyborzoló történések.

 

 

Ezek az emberek nem „elérzéketlenedett” polgárok, hanem alvajáró hülyék, akiket 0 a túlélési ösztön. 80 perc helyett még fél óra se lenne a produkció, ha Rachel, ez a teljesen sivár, egydimenziós porhüvelyfigura kicsit az eszére hallgatna. Szemet szúró, ahogy többet zihál és iszkol fejvesztve, minthogy bárkitől segítséget kérne. Egy slasher-horrorban az ilyen üres libák az elsők között hullanak ki; még azt sem hittem el róla, hogy egyedülálló szülő, és nem valami hétvégi kolis bébiszitter.

 

 

A Tébolyt a tempós rendezés és egy Russel Crowe a talonban menti meg a teljes érdektelenségtől: sima üldözős thriller-nek is csontsovány, nemhogy korszerű társadalomtükörnek. Nem vállalhatatlan, csak nem ér másfél órát az életünkből.

Mulan (2020)

 

Van, hogy egy újrafeldolgozás úgy el akar szakadni egy bizonyos köteg klisétől, hogy összetett elképzelés híján egy másmilyen köteg klisé kerekedik belőle. Niki Caro Mulan-ja már a 3. nagybüdzsés verzió az idős apja helyett bevonult kínai harcosnő balladájából, és hangvételben ez veszi magát a legkomolyabban eddig. Tartalmilag viszont korántsem: hiába se nem vígjáték, se nem musical, lehangolóan satnya wuxia-klón lett belőle, ami épp a benne visszhangzó erkölcsi értékeknek nem találja a foganatját.

Mulan Skywalker is lehetne a Yifei Liu játszotta főhőslány neve. Tavasz óta a fél világ az Erő-höz hasonlítgatja a film felfogását a „chi”-ről, és nem is hibáztatom érte őket. Az alapvetésük tényleg valami hasonló: egy minden élőt átható finomenergia – azaz életerő –, amely körülvesz és áthat minket. Alapos szabályépítéssel kikerülhető lett volna ez a csapda, hogy a két fogalom összemosódjon. Így viszont a chi puszta szupererő, amely véletlenül egy izgága kislányban született vele, és amitől mintha holdi gravitációban mozogna. 

Mulan egész jellemrajza Rey-szindrómában szenved: bátor, szívós, jót akar, és nagyjából ennyi. A cselekmény minden sikert rátestál pusztán a többlet-chi-je miatt, amit a kemény kiképzés nemhogy kiérlelne, de még vissza is fog, mint az elhangzik. Ennyi erővel én is írhattam volna a szkriptet: alias „Hua Jun” a fizika törvényeit letojva forog-pörög-hajlik csatában, párbajban. Sőt még a kulturális dogmák miatti közmegvetést is átugorja, mikor a sors kegye folytán alkalma nyílik megmenteni magát az uralkodót. Ez a sok probléma-átugrálás a fő ok, hogy a humorszáraz remake mégis megmosolyogtatóbb, mint a könnyedebb, éneklős rajzfilm.

Csak attól még nem lesz komolyabb mondandójú egy mese, hogy a régmúlt idők nő-lenéző társadalmi felfogását hosszan nézetik/rágatják velünk. Tuti, hogy nem először kántálom ezt: persze, hogy belemar az ember igazságérzetébe, hogy egykor a nőket árucikk-ként házasították be szüleik, a szabad önrendelkezés joga nélkül, esélyt se adva nekik a kitörésre, a bizonyításra. Ezerszer fajsúlyosabb konfliktus ez nálam, mint egy hunszerű északi törzs betörései az országba, élén egy apjáért bosszúzó hadúrral. 

Ez a társadalmi hierarchia az igazi főellenség, és mint sok szériatermék, a Mulan is gyáva beismerni ezt. Még akkor is, mikor a Mulan sötét tükörképének berakott boszi, Xianniang erről papol. Mulan ezt a kérdést is átugorja a fenenagy chi-jével, mint minden más akadályt; érvek sehol, csak a bosszú a rossz, a színtelen-szagtalan nemeslelkűség meg a jó.

Fájt a szívem, mikor egy-egy kósza jeleneten láttam, hogy nemcsak szavakban próbál valamilyen értéket közvetíteni. Hua Zhou, a régimódi, de toleráns veterán tényleg tisztelnivaló apa benyomását keltette, akinek becsületét joggal viseli a szívén Mulan, noha a lány vértestül-kardostul lelépett hazulról. Egyedül Zhou tudott egyáltalán érdekelni a mellékszereplők közül, de vele se kezdenek sokat: főleg azon a régi barátságon Mulan parancsnokával, illetve Mulan hazatértekor éreztem, hogy a film karaktermélyítési alkalmat hagy direkt parlagon heverni.

De ezek a kardba vésett erények, mint bátorság, őszinteség, igazság, majd családszeretet, csak levegőben lógó közhelyek maradtak. Ugyanez áll a a sereg követelményeire: állóképesség, önfegyelem, tájékozódási készség, stb. Mindez egyből megvan Mulannak az óriási chi-je miatt, mintha az valami jolly joker lenne. Üzenet és karakter nincs a sok bedobált erényszó mögött, a szereplők észjárása csak modoros szónoklatokból tűnik ki – pl. amivel a parancsnok kommentálja Mulan önleleplezését. Apropó: amondó vagyok, hogy még a vak is kiszúrta volna ezt a "Hua Jun"–színjátékot, amin olyat nagyot néztek a katonatársai.

Látványfronton is elmegy-kategória a mű: a jelmeztára szép ugyan, a csatái viszont se intenzitásban, se méretében nem nőnek föl egy epikus történethez. Nem bogarásztam ugyan utána, hogy minden táj és építészeti részlet korhű állapotú-e, de így is feltűnt, hogy a hangulat hígult és hamiskás, Nem érezni azt a kiélezett drámát, hogy egy nép, ország és dinasztia egybefont sorsa függene hajszálon. A rajzfilm Mushu-ja helyett beugró CG-főnix meg teszek rá, mit jelképez a kínai hagyományban: itt annyira semmit se jelent, mintha az egyik hajtincsemet láttam volna lengedezni olykor a képernyőn.

 

A 2020-as Mulan-ra egy 2/5-öt adok. Feleolyan komoly vagy szívhez szóló sincs, mint ahogy beállítja magát, a női nézők inspirálására meg aztán végképp édeskevés, ha ugyan ezért készült. Legjobb pontja az apa-lánya-kapocs, ami a műsodidő 2/3-át kispadon tölti. Simán kihagyható.