A beavatott 2. - A lázadó

A beavatott {Divergent} émelyítően szirupos portrét nyújtott egy matekegyenlet-szerű hierarchiamodellről, melybe a kordivat sablonját rakták be a történet pótlékaként. Eszerint a kiválasztott tini vonakodva öntudatra ébred, majd kénytelen-kelletlen nekifeszül egész világa politikai rendszerének, miközben becsapódik életébe az első szerelem.

A lázadó {Insurgent} annyiban sikerült elviselhetőbb mozivá, hogy csak untat, de nem undorít. BeaTris Prior előéletének óvodásokra sértő gyermetegsége nem foglalja többé a teret a film cselekményétől. Ugyanúgy csupa klisé bóvli, mint elődje, de legalább nyál és szűzieskedés nélkül. Néhány bonyolult szövegsor ellenére okosabb sem lett a széria, de legalább az ész nélkül nyomatott akció miatt keményedett kicsit a tónus. És az üres pálcikaemberkék közepette Tris-nek kezd végre valamiféle személyisége kialakulni - mégha az nem is különösebben érdekes.

Tris, Négyes, Caleb és a köpönyegforgató Peter a Barátságosak kasztjánál rejtőzködnek, majd mikor Jeanine emberei rájuktalálnak, különválnak. Előzőleg Jeanine birtokába kerül egy Tesseract nevű mikroáramkörös doboz, mely feltehetően az Alapító Atyák üzenetét hordozza: maga Tris anyja is ezt rejtegette. Csakhogy a Tesseract kódolva van, és egyedül egy erősen elfajzott vérű ember tudja kinyitni. Feltéve, ha sorban mind az 5 kaszt szimulációs teszjét túléli, melyek a dobozba lettek programozva. Ráadásul miközben Tris és Négyes ellenállók egy csoportjára bukkan, Jeanine rájön, hogy éppen az a lány lehet az, akire szüksége van...

1. Az írók és a rendező lecserélése,
2. az, hogy mennyire unottan játszanak a színészek,
3. és a tény, hogy Az éhezők viadala óta mindig zsánerdarab szigorúan ugyanarra a sémára lesz kárhoztatva,

mind-mind sejteti, hogy a filmnek esélye nem volt stabil alapokra épülnie. Brian Duffield-nak, Mark Bomback-nek (A Rozsomák; Dawn of the Planet of the Apes) és Akiva Goldsman-nek (Batman & Robin; Én, a robot) kellett Veronica Roth silány alapanyagából normális forgatókönyvet teremteniük. Lehetetlen küldetés, de valakinek vállalnia kellett.

Sikerült is összehozniuk egy olyan fecnianyagot, amely - mint a könyvek - karcol egy csomó témát (kirekesztettség, a magunkra maradás terhe, felelősségvállalás, stb.), bármelyik kifejtése nélkül. Közben meg ide-oda jojózik akció + némi csontszáraz családi drámázás között. Félelmetes, hogy ezeknek az ifjúsági regényeknek az írónői mennyire kisiskolás színvonalú munkákkal aratnak kasszasikert, hogy aztán a filmes átiratot a stúdiók éppoly felszínesre és butára maszkírozzák. Ugyebár azért, hogy a filmet - vagyis inkább a trailer-et - elnézve a rajongók ráismerjenek a könyvre, és kifizessék a jegyet...

A Tesseract-ban tárolt üzenet lényegében ugyanarról szól, mint amit Az útvesztő végén lévő üzenet magyaráz az ottani túlélőknek. Kapaszkodjatok meg: az egész egy kísérlet volt. Mármint: az egész 200 éves izoláció, egy lászólag áthatolhatatlan börtönfal mögött, nemzedékek temérdek életét, elméjét, lelkét beáldozva az abszolútista, élhetetlen társadalomnak. És a kísérlet "sikeres volt", mert az Elfajzottak, a többkategóriás (értsd: normális) emberek megjelentek, az egyik pedig végigcsinálta az elektrodoboz tesztjeit? "Az Elfajzottak nem a probléma. Hanem a megoldás." Amellett, hogy ez bűdületes marhaság, még cinikus és kiábrándító is. 

A női Alapító szerint a kinti világ tárt karokkal várja őket. Az alábbiak közül melyik kérdést tenné fel először a néző?

1) A külvilág nem tudta volna megszakítani ezt a Frankenstein-kísérletet, miután talpra álltak a világkatasztrófa után?

2) Az Atyák direkt reteszelték magukra a falakat, hogy a "kísérleti" zónából senki se szabaduljon el soha?

X) Honnan tudták volna, hogy kb. mikortájt, milyen emberiség és hogy fogadja majd őket odakint:
#) Hogy rejtették el a Tesseract-ot, hogy azt pont az Elfajzott-jelenség kibontakozásakor találják meg?

Nagyon hamar elvesztettem az érdeklődésemet a mondvacsinált motivációk és farból rántott cselekményfordulatok iránt.

1. Caleb távozása, majd árulása;
2. Peter hosszú-hosszú színjátéka, hogy átállt Jeanine oldalára;
3. Tris régi Bátor-barinőjének, Christinának a morcossága;
4. Négyes "jó kutya"-típusú szerelme;
5. hogy halottnak hitt anyja, Evelyn sereggel készül bosszút állni Jeanine-on valami sérelemért;
6. a begyűjtők gyilkosságai és a kötelező gyerekszereplő menekítése;

ezek mindegyikét tompakezűen rendezték meg. Továbbra sem hiszem el a figurákat annak, aminek beállítják magukat: Evelyn sokkal inkább Négyes nővére vagy húga lehetne, Peter és Caleb végig ugyanazt az arcot vágják. Miles Tellernek állítólag külön instrukciókat kellett adniuk az íróknak, mert nem bírta kibogozni a karaktere motivációját. Amit immár másodszor játszik el! Egyedül Christina haragja lenne érthető, amiért Tris egy közös ismerősüket lelőtte. De ezt a reakciót is egy durcás kisgyerek fizimiskájával adja elő, és sose rendezik nézeteltérésüket.

Shailene Woodley egyértelműen a ragasztó, ami egyben tartja ezt a költeményt: a színészi játéka mellett valami kis értelem is szorult a jellemrajzába. Tris frusztráltabb és harciasabb lett mindazok után, ami vele történt. (Sőt, hogy az idióták is megértsék, rövidre nyírja a haját.) Mióta a rendszer ellensége lett, sorra pusztulást hoz a közelsége a szeretteire: apja meghalt, anyja a karjai között pusztult, és lelőtte egy barátját, mikor az program hatása alatt üldözte. Az már csak a ráadás, hogy állandóan résen kell lennie, nincs otthona, jövője, készletei.
Épp ezért zavart, hogy alig van interakciója azzal a nővel, akinek a konfliktusait végső soron köszönheti - és akinek meghagyta az életét az 1. rész végén. Kate Winsletnek nincs jelenléte a vásznon: ugyanaz a kezdetlegesen cinikus, kék ruhás boszorka maradt, de a gonosz aura ezúttal alig pislákol körülötte. Örültem volna, ha Tris, és nem Evelyn az, aki bosszúval gondol erre a nőre, ebbe temetve saját bűntudatát. Egy kevésbé dogmafogoly Jeanine mellett ez akár a jellemfejlődése része is lehetett volna.

Valójában ez az egész "féltem a könyezetem"-dilemma nagyon evidens és könnyű dráma. Jeanine a Bátrakba implantált chipekkel öngyilkosságba viszi őket, míg Tris fel nem adja magát. Ezt már túl sokszor láttam, és Tris is a lehető legkiszámíthatóbban reagál rá, olyan robotmerev műszöveggel, mint: "Meg kell tegyem, egy jobb jövőért."  És persze nem maradhat el a kötelező softcore-meztelenkedés, persze szigorúan PG-13-as keretek között.

2 apróság tette hihetővé számomra ezt a szálat.

1. A vallomás-jelenet az Őszinték központjában. Négyes Tris akarata ellenére kéri, hogy igazságszérumot kapjanak, igazolva, hogy Jeanine a saját bűneit kente az Elfajzottakra. A szérum Trist arra kényszeríti, hogy szembenézzen saját bűntudatával, hangosan kikiáltva mindazt, amitől retteg, hogy bekövetkezhet. Ez az összeomlás nekem hihetőbben alapozza meg, hogy Tris később vállalja a rabságot és a teszteket, mint az "add fel magad, vagy újabb halál"-klisé. 
2. Caleb árulása. Négyes azt mondja Tris-nek, engedje el testvérét, hogy a saját döntései szerint éljen. Ez komolyabb lépés, mint mikor a csoportjuk voltak kötelesek megválasztani: ezúttal nincsenek kikövezett, szabványos utak. És mikor Caleb a régi rendet választja Tris és szüleik harca ellen, a lánynak ismét el kell engednie őt, de most más értelemben. Amint az üzenet folytán a rendszert leváltják, Calebet is elviszik Jeanine-nal együtt: meghozott egy döntést, amiért - Trishez hasonlóan - saját bőrén kell viselje annak következményeket.

Ahogy Evelynen sehol nem látom a vezetői kvalitásokat, úgy nem látom, hogy összetartás volna a föld alatti bagázsban, melyben a legtöbben Csoport-nélküliek. Mikor Tris kiadatása felmerül, egyformán helyeslően zengenek arra, hogy igen, adják ki, és arra is, hogy ne, ne adják ki.
Az implantátum pedig, bár agykontrollra képes, valami oknál fogva nem tartható állandóan bekapcsolva, csak egy-egy kósza pillanatban lehet arra rávenni vele az embereket, hogy megöljék magukat. A másik az, hogy agyba vezető egyik főérhez tapad, ehhez képest egyik jelenetről a másikra, csakúgy rájönnek valahogy az ottaniak, hogy távolítsák el őket. Megint a régi nóta rossz filmeknél: mihamarabb lezavarják a drámai pillanatokat, hogy rátérhessenek az akciózásra.

Valahányszor lassítva betörik egy ablak, vagy egy szimuláció fémkonfettivé esik szét, azt hittem, a celluloidszalag maga is darabokra hullik mindjárt. A látványvilágban nincs semmi egyedi vagy megkülönböztető; Négyes szimulációs másának széthullása konkrétan a tavalyi Transzcendenst idézi. 
Az akciószekvenciák sem dúskálnak éppen a fantáziában: nagytöbbségük a Mátrix és a Transzformers effektjeinek variálgatása. Ezt próbálták a készítők a drámainak szánt pillanatokkal elegyíteni Tris elméjén keresztül. Megfelelő rendező keze alatt ez a két elem, akció és dráma felerősíti egymást, ami különösen a tetőpontnál fontos, hogy működjön. Eszetlen ugra-bugra lett helyette: sokkal inkább idegcibáló, ahogy Tris az anya alakmása után kiabál, vagy ahogy önmaga erőszakos énjével kergetőzik a szétomló tetőn.

 

Az Insurgent a Divergent méltó utóda: annak minden fejletlen, következetlen, aluljátszott pillanatát újrázza. Mindössze annyival haladja meg, hogy dinamikusabb, egy fokkal sokrétűbb a szereplők felállása, és a női főszereplő a szűzies beavatása helyett valódi problémákkal szembesül. Mégha nem is tartozik ettől az Okosak nem létező csoportjába. 

Jeanne d'Arc szenvedései

"Ez olyan, mintha megengednék a báránynak, hogy válasszon a farkasok közül!"

(Szent Johanna)

Vannak olyan ősrégi filmek, amik már-már művészettörténeti tananyagnak számítanak. Cart T. Deyer Jeanne d'Arc-némafilmje is ilyen. Idősebb, mint maga az Oscar-díj. Sokan esküsznek rá, hogy ez a legdrámaibb feldolgozása az orléans-i szűznek: 1958-ban beválasztották az úgynevezett "Brüsszeli Tizenkettő", vagyis a legrangosabb európai mozgókép-művek közé.



Annyi féle-fajta módon beszélték már el ezt a történetet, hogy t'án csak aki ebből írta a doktoriját tudja különválasztani a tényeket a hozzáköltésektől. Mint egy kirakós: mindegyik feldolgozásban akad olyan elem, amit az hatásosabban fejez ki a többinél. Deyer verziója az egyetlen, amelyben néplázadás kíséri a máglyahalált. A cselekmény 2/3-a teljesen a kihallgatásokra fókuszál: a rendező elmondása szerint a peranyag pontos szövegének töredékét másolta át a feliratozott szövegsorokba.
Ahogy én látom: minden téren príma változat még nem készült erről a történelmi alakról, a dokumentum és a fikció nyelvén sem. Egyelőre azt veszem szemügyre, ez a darab hogy áll meg a lábán. Nem lesz könnyű, mert óriási a presztizse. Akaratlanul is a szavahihetőségével játszik, aki a filmtörténelem egyik mérföldkövéről nem pozitív kritikát fogalmaz meg. Ahogy Jeanne feje fölött, a cikkíró felett is a várható vádak özöne kering: "Nem érted az egészet!", "Felfogod te, mit állítasz?" "El vagy tévelyedve!". No, hát lássuk, vajon én is elégek-e, amiért vállalni mertem a magam hitét... 

Johanna - francia nevén Jeanne - inkvizíció előtt áll. A bírák Pierre Cauchon püspökkel az élükön felváltva kérdezgetik és győzködik Jeanne-t, aki végig áhítatközeli állapotban felel a kérdésekre. Kihallgatói egy hamis királyi levéllel, a mise megtagadásával, majd a kínzás és a máglya rémével fenyegetik a nőt. A kérdés egy idő után már nem az, hogy megtörik-e őt - legitimizálva ezzel kivégzését -, hanem hogy Jeanne d'Arc vallott küldetése hogyan teljesedik majd be...

Hihetetlenül szuggesztív képek együtteséből válik kiolvashatóvá a cselekmény: a Jeanne d'Arcról készült talán valamennyi mozi- és dokumentumfilm merített belőle valamilyen téren. A szín és hang teljes hiánya nagyobbrészt a hangulatot, mintsem a hiányérzetet erősíti. A rouen-i várépület falai egyöntetűen kopárak, vakolatfehérek: tökéletesen kifejezik Johanna helyzetének reménytelenségét. Ennek kontrasztjában látjuk az őrök lándzsáit, a vallatóeszközöket és persze az emberek arcát. Szinte végig csak közeliket kapunk a szereplőkről: Johannáról, az angol helyőrség parancsnokáról, a bírákról és a kinti parasztokról.

Érezni lehet a filmen, hogy ősrégi darab, és ez főként a történet fejletlenségén tetten érhető. A 20-as évek filmalkotásai még sokkal inkább voltak színházi darabok szalagra rögzítve, semmint egy önálló médiumtípus képviselői. Az első felében jóformán csak pár ember beszél és bámulja egymást. A passzió műfaja eleve abszolút hangsúlyt ad a szenvedés mutatásának: Ezért van az, hogy Johanna mindig vagy gyötrődik vagy transzállapotba hajlik, és a papok más-más árnyalatú rútsága virít a vászonról.
Cauchon, a per főbírája az egyetlen, aki képes megjátszani, hogy érdekli őt a lány sorsa. Pl. az ágya fölött atyai aggódást tettet, de a feléje nyúló Johanna kezétől odébbviszi a sajátját. A többiek meg leplezni se tudják sokáig gőgjüket, ahogy a fogást keresnek a tiszta szándékú fiatal nőn. Ezek a "bírák" alig nevezhetőek emberi lényeknek. Ahogy Johanna is szóvá teszi: épp ők azok, akik a sátán eszközeiként viselkednek.

Az a problémám Deyer koncepciójával, hogy Jeanne kálváriája, legyen bármilyen kifejező, nem tölt ki egy 80 perces perpatvart. A rendezőnek remek érzéke volt a képekkel való meséléshez, és egyetértek a döntésével, hogy nem írkál ki minden szót, ami csak kijön a szereplők száján. Maga a per viszont kissé gondolatszegény nekem, egyedül Jeanne-nak akad 1-2 okosabb riposztja. „Ha nem vagyok kegyelmi állapotban, Isten juttasson oda. Ha ott vagyok, Isten tartson meg ott.”. De a bírák nagyon fafejűek. Alig próbálnak túljárni a lány eszén; sokszor nem is kérdést tesznek fel, hanem dühödten ugatnak rá.

Tudom, hogy egy passzió elsősorban a főhős szenvedését köteles ábrázolni. Maria Falconetti játéka pedig elsőosztályú: valóban Jeanne d'Arc-ot, legalábbis az ő személyiségének hívő-oldalát jeleníti meg (ellentétben Milla Jovovich 70 évvel későbbi hisztérikájával). De a sok arcmutogatás és túlcsorduló agónia hamar önismétlővé teszi ezt a kifejezőeszközt. A szenvedés szenvelgéssé, az érzelmes érzelgőssé laposodik, rátelepszik a műre és a nézőre. Szigorúan a cselekmény alapján Jeanne szenvedését csak a film 2. felére igazolja mindaz, ami körülötte zajlik. A per nem elég alaposan előkészített, a papok nem tudósemberek, Jeanne meghasonlásai pedig többször csakúgy maguktól törnek elő.

Szerencsére a legelmésebb ötlet a perben egyben a dramaturgia tetőpontja: a vallomástétel. Johanna megrémül attól, hogy vele együtt a küldetése is hamuvá ég azon a farakáson. A hangjaitól csak annyit tudott, hogy Isten egy nagy győzelem kapcsán fog megváltást nyújtani neki. Ez a legközelebbi pont, ameddig behatolunk Johanna előéletébe, a személyiségének más oldalaiba: dicsőnek, alighanem vagy katonai vagy politikai jellegűnek képzeli el a győzelmet, amiről beszél. Amikor cellájába érve rájön, hogy a temetőben csak félelmében írt alá egy vallomástételi iratot, a tragikusabb sorsot választja, és visszavonja azt.

Én ezt légből kapottnak tartottam volna, ha nincs a jelenet, ahol Johanna - kicsit nyögvenyelősen - megindokolja magát. Egy, a francia király által küldött papnak mondja el: a mártíromsága lesz a megváltása, a győzelme pedig a halála. Vagyis inkább: a halálának a közvetlen hatása. Talán az én igényeim túl nagyok, hogy már sok értelmezéssel találkoztam. De a karakter lelkét és motivációit nem látom összegzettnek itt: a mártíromsága súlyát az adta, hogy nemcsak a hitét, de az emberségét, a cselekedeteit ÉS! a nép őbeléje vetett hitét is megvédte. Miután belátta, hogy nincs reális esélye megmentenie az életét, inkább helytállt azzal, hogy végigcsinálta a szabvány szerinti halálát.

Ha valamiben kétséget kizáróan jelesre vizsgázik a mű, azok a kietlenség, a halál után hátramaradó semmisség, megsemmisültség képeinek ábrázolása. A Johannára tett kasznikorona és nyíljogar annak rémképei, hogy mi lesz, ha hőstetteire - bármik is voltak, mert a film ezen átsiklik - így, magasztos dicsparódiaként tekint majd az utókor.

Lélekbe maró a temetőnél kiásott koponya közelije: ez az egyetlen igazán okos, pszichológiai ökölcsapás, amit az inkvizítorok a majdnem 20 éves lányra mérnek. A későbbi moziverziók inkább a terek nagyságát és a csaták vérességét emelték ki. Ám többnyire nem igazán ragadták meg eléggé a kietlenséget, a fakó semmi érzését, mely az ember törékeny lelkét és életkedvét fenyegeti. 

A kedvenc jelenetem egy olyan rész, ami már a per lezárása után történt. Nem, nem a kivégzés. Hanem a közvetlenül előtte és utána következő pillanatok. Ha a pert nem egy csigalassú kérdez-felelek matinéként jelenítik meg, nem zavart volna alatta az állandó arcközelik mutogatása. De sajnos örültem, mire annak vége lett. 

A vádlott, az ember fájdalma nekem jobban lejött, amikor a bírák nem foglalták a helyet. Ahogy Jeanne 1431. május 30-án, a szűk fehér falak közül a térre lép, kopaszon, bokabilinccsel és remegve, az szívbemarkoló. Ez + az, ahogy a téren a pórnép, a közönség indulata rászabadul az angolokra - naná, hogy mikor már kimúlt az áldozat! - jelentik nekem a legerősebb pillanatokat. Olyanok, mintha egy időutazó kézikamerával venné fel, mi történt ott és akkor azon a piactéren.

A kietlenség képeire jól rezolnának a papok néhol démonizált arcai is. Csakhát mivel nem látom Jeanne bírái mögött a mindenható egyházi inkvizíciót, arcaik mutogatása untatóvá és hát igencsak meseszerűvé válik. A közép- és kora újkori katolicizmus nem pusztán egy merev egyházi intézményrendszer volt. Sokkal inkább egy szándékosan hermetizált, ezeréves világhierarchia, ami észrevétlenül, parazita módon gyakorolt abszolút befolyást Európa szegény-népeire, az életük, a lelkük és a gondolkodásuk, hitük fölött. Biztosra veszem, hogy Jeanne d'Arc tragédiáját, fogságának kálváriáját nem a vallásos hitének sulykolása, hanem ennek a történelmi gonosznak a finom megmutatása fejezné ki a legbeszédesebben. Mert felismerte vagy sem: a férfiruhát viselő Johanna végülis ezzel a renddel, ezzel az európai világrendszerrel állt szemben. Ezt a feudális rendet testesítette meg összes egyházi, katonai és politikai rosszakarója, sőt egyes áruló jóakaró is.

 

A La Passion de Jeanne d'Arc egy dán rendező ajándékpátosza a legendarajongó francia közönségnek. A képi világ sok mozzanata telitalálat, tényleg a címszereplő valódi mivoltának egy szelete mutatkozik meg - mégha színpadiasan eltúlozva is. De a történetvezetés kiborítóan vánszorgó, rendre érezni rajta az életmű teljességének a hiányát. Számomra "az ember lényegét" a finomhatású realizmus fejezi ki a legjobban. Azt pedig ugyanúgy nem helyettesíti - max. kiegészíti - a hitbéli ájtatosság, mint ahogy a századra igen jellemző, látványos brutalitás sem.

A Jeanne d'Arc szenvedéseire egy izmos közepest adok.

Irány az Éden!

Egyre gyakrabban hangzik el a vád, miszerint Amerikában manapság képtelenek szexviccek nélküli vígjátékot  készíteni. 1-1 kivétel olykor felbukkan, de a nagytöbbségük máig hajlamos ízlésficamos altesti poénok beszórásával humort kicsikarni, egyszerűen mert hiányzik a fantáziájuk más jellegű poénokat keresni. 
Az Exit to Eden talán közelebb áll azokhoz a retrovígjátékokhoz a 70-es évekből, ahol teljesen természetes dolog volt a meztelenség/félmeztelenség mutatása a vásznon, ok nélkül. A szereplők bohócok, kirakatbabák vagy mindkettő. És a sok erotikus meg szadomazo-jelenetet kikopott zsarus klisékkel próbálták felturbózni, hogy úgy tűnjön, mintha lenne bonyodalom a történetben.

Elliot, egy szabadúszó fotós véletlenül lencsevégre kap egy gyémántkereskedőt, akiről felnőttkori fotó nincs a rendőrségi nyilvántartásban. Így mikor a bűnöző és színes bőrű női bűntársa a nyomába ered a felvételért, két zsarut, Fred Lavery-t és Sheila Kingston-t is odaküldik, hogy előzze meg a bűnöződuót.
A dolog pikantériája, hogy Elliot egy felkapott túristaparadicsom, az Éden Tanya Klub felé veszi az irányt, ahol gazdagok és középosztálybeliek élhetik ki alá-fölérendelt-jellegű szexuális fantáziáikat. A szigei programokat a dominátrix "Miss Liza" szervezi, akinek megtetszik a túl mosolygós Elliot.

4 fő komponense szerint lehet felmérni ezt a produkciót: 1.) erotika, 2.) komédia, 3.) zsarukrimi és 4.) romantika.

1. Bőven akadnak pornográf képek, amiken vagy férfi vagy női nézők legeltethetik a szemüket. Ám a mű annyira vért izzad, hogy egyszerre idilli és humoros legyen, hogy a szexet is rendre elviccelik benne. Ahhoz képest, hogy a klubot az alá-fölérendelt erotika megtapasztalására hozták létre a szigeten, mindenki alsóneműben és filléres szadomazo-kosztümökben mászkál. A szürke 50 árnyalatának filmverziójában legalább nemcsak víg hóbortnak ábrázolták az ilyen típusú fantáziaképeket.
2. Szórványosan akad pár poén, amin a sok hülyeségtől lefárasztott néző talán nevetni tud. Nem sokat sikerült nevetnem Elliot vigyori udvarlásán Miss Lisának, illetve azon, ahogy a szingli Sheila és az elvált Fred egy tőlük vadidegen, kínosan fesztelen környezetben próbálnak nyomozni.
3. Apropó nyomozás: nemcsak molyette sablon az egész, de a 2 főszál - krimi és romantika - ritka szerencsétlenül szövődik egybe. Sheila nagynehezen megtalálja Elliotot, többször sikerül beszélnie vele, de mindig közbejön valami, mielőtt elnyöghetné: életveszélyben van! Miután az ügy lezárult, nem vettem be, mikor Sheila emberbarátiságból győzködi Lisát, hogy Elliot szereti.
4. Lisa és Elliot románca kapcsán a film megpróbál előásni valami vézna tanulságot arról, hogy mindenki megtalálja a lelki társát ebben a tobzódó perverziódzsungelben: Elliot Lisát, Fred az exnejét, Sheila pedig a neki kirendelt alárendeltről tudja meg, hogy civilben ügyvezető. Egyikük se hatott meg: Lisa inkább egy zug-titkárnőre hasonlít, mint az édenkert első számú űrnőjére, Elliot meg egy sima komplexusos bájgúnár: a North rémlett föl egy pillanatra a nyitójelenetnél, ahol a milf anyja letolja a gatyáját és elfenekeli őt!

Rosie O'Donnell-t én minden idők legrosszabb szereposztás-döntésének tartottam Betty Rubble-ként A Flintstone-családba, és az Irány az Éden!-ben se győzött meg beépült zsaruként. A képen látható álruhájában nem is csoda...

Dan Aykroyd Frede pedig más se csinál, mint körbehüldezik a szerinte túl szabados környezeten, és a vége felé a túszdrámakor célzás nélkül kinyírja a főkolompost. Állítom, Frank Drebin megirigyelné ezt a profi rendőri nyomozást...!

Ha valaki kíváncsi, hogy nézne ki a Szodoma és Gomora vígjáték-feldolgozása, az tehet egy kísérletet az Irány az Éden!-nel. Talán 1-2 nevetés kikerekedik belőle, de nem veszít sokat az, aki csak részleteket néz végig belőle.

North (Világgá mentem)

1994-ben szinte minden amerikai újságíró- és televíziós kritika a Hoop Dreams-t választotta az év filmjéül.

Ellenpólusként szinte valamennyien Rob Reiner családi komédiáját, a North-ot választotta az év hulladékának a mozi mezején. Merő kíváncsiságból hát fogtam, és szerencsét próbáltam ezzel a hírhedt, sztárparádés vígjátékkal, hogy valóban olyan rossz-e, mint hírlik. Az eredmény ledöbbentett. Inkább fognám magam, és kínlódnám végig Arnold Schwarzeneggertől a Juniort, mint ezt az... izét.

Már maga a premissza is igencsak kőszívű. North 11 éves kisvárosi mintadiák, aki egy napon megelégeli munkamániás életmódjukat, és bírósági végzést nyújt be, hogy elkerüljön tőlük. A bíró lunatikus megoldással áll elő: North-nak találnia kell 2 hónapon belül egy másik házaspárt, akihez jogilag elhelyezhetik. A fiú pedig repülőgépre ülve a világ távoli, egzotikus sarkaiba megy a jelöltek után.

Amiről nem tud, hogy a hozzá hasonlóan kisfiú, de újságíró ismerőse közben a világ leggazdagabb kölyökmágnásává válik. Ha North netán meggondolja magát, és visszamegy szüleihez, akkor az ő példáján felbuzdult amerikai gyerektömegek sorra veszítenék el a pereiket a szüleik ellen.

Minden idők egyik legocsmányabb, legelmeháborodottabb másfél órás förmedvénye terült el a szemem előtt, ahogy végignéztem a North-ot. A filmben gyakorlatilag mindent és mindenkit ész nélkülinek ábrázolnak, a szülő-gyerek viszonytól a jogrendszeren át a különböző világtájak etnikumaiig. 

Legillusztrisabban a világ etnikumait, és ez a leghíresebb negatívum, amit a kritikusok szeretnek szóvá tenni - teljes joggal. North az utazásai során találkozik texasi, hawaii, eszkimó és egy csomó más népcsoport-beli sztereotípiával. Mindegyik igyekszik behízelegni magát North kegyeibe, aki ugye a világ egyik leghíresebb mintatanulója - bár őt magát ez kevéssé érdekli. Mindegyik házaspárt olyan lealacsonyító idiotizmus jellemzi.

A dolog pikantériája, hogy látványos pedofil utalások is felütik itt-ott a fejüket:

1. az igazi szülők közül az apának ez a reakciója az elájult fia láttán: "Gyorsan! Gombold ki a nadrágját!";
2. a hawaii szülők turisztikai óriásplakátján North képmásának le-lerángatja a kék fürdőgatyókáját egy fogantyú;
3. a kenyai törzsnél North hosszasan meredezik a sokadik mostohaanyja cicijeire.

Külön meg kell említenem az eszkimó színnél az undor egyik csúcspontját. A mosolygós csinimama elmondása szerint a nagyapa korú törzstagok örökre elhagyják a törzset, mert többé nem hasznosak a közösség számára. Mindezt puszta hagyományból. Összevertem volna az utcán az írót, ha Amerikában látom ezt a premier évében! Nem elég, hogy minden embertípus teljesen leszarja - kivéve az utolsó családjelöltet - az emberi élet és gondolat értékét, de hogy az egyik a biztos halálba küldözgeti az öregjeit, az még ehhez képest is kegyetlen. 

A Dredd bíróban is volt egy ilyen "hagyomány" előírva a Bíráknak - csak nekik a sivatagba -, de ott mindössze hülyeségnek hatott ez az ötlet. Itt viszont ocsmány és aljas, mert ezt a vígjáékot gyerekek és szülők szórakoztatásául készítették.

Észbontó, hogy hány híresség adta a nevét ehhez a "szülővadászathoz". Bruce Willis - aki éppen ma ünnepli 60. születésnapját - talán mindenkori leghitványabb project-jét vállalta be itt: az ő figurája egy rejtélyes idegen, aki - mint A Maszk - váltogatja a ruházata stílusát, valahányszor felbukkan North körül. Rob Reiner az ő szájába adja azokat az álfilozófiai szövegeket, amik alapján elvileg North rájönne, miért mégis az igazi szülei a legjobbak. Akik mellesleg 2 teljes hónapig sokkos ájultan fekszenek egy hordágyon...

És hogy a legvégén, mikor egy banálisan lassított jelenetben egy bérgyilkos készül lelőni a szülei karjaiba rohanó North-ot... kiderül, hogy az egész csak álom volt! Ez még normális komédiánál is könnyen a becsapottság érzését keltené, hisz érvényteleníti az addigi történéseket. Holmi cukormázas mesetanulság jogcímén ezt eleve hiba megjátszani, de ha valaki végigszenvedi ezt a humortalan maszlagot, akkoris elvárná, hogy valami igazolja, hogy időt fordít rá. Elijah Wood-ról nem akarok rosszat írni, de a North fényében olyan nagy szüksége volt a karrierjének A Gyűrűk Ura sikerére, mint egy falat kenyérre.

Végül beraknám az 1 olyan képet a filmből, amit nyugodt szívvel tudtam megmosolyogni:

Mintha Az ember tragédiájának Asylum-i remake-ét néznénk végig. Rob Reiner tehetséges rendező - és színész is -, de a North-al olyan eszetlen komposztot segített világra, amit komoly filmkészítő egy életen át letagadna. Mivel nincs benne semmi, amit pozitívumnak tudnék elkönyvelni. 

Kosaras álmok { Hoop Dreams }

A "Hoop Dreams" igazi lélekmozdító. Olyasvalamit mutat be, amit nemcsak Hollywood, de általában a nyugati média képtelen őszintén ábrázolni, anélkül, hogy leragadna a külsőségeknél. Nem pusztán dokumentumfilm a kosárlabdáról. Magáról az életről szól. Az itt megismert fiúk és családjaik nem "leküzdik" a nehézségeket életük 1-1 adott pillanatában. A mindennapok szintjén, földi létük kikerülhetetlen részeként igyekeznek azokkal megbirkózni, életvitelükből a legjobbat kihozni.

Még a leírás előtt leszögeznék valamit.

Kedvelem a labdajátékokat, mint csoport-időtöltést. TV-s és mozitémaként azonban rendszerint untatni szoktak. Láttam már szórakoztató példát kosárlabda-komédiára (White Man Can't Jump), ahogyan gügyét is (Space Jam). De nem gondoltam volna, hogy össze tud tornázni annyit egy mű erről a tárgykörről, hogy én személy szerint a legjobbak közé soroljam. Még akkor is, ha óriási szakmai elismeréseket gyűjtött be. Boldog vagyok, hogy tévedtem; nagyon értékes darabbal gazdagodott a kedvenc produkcióim listája.

A "Hoop Dreams" 5 éven át követ és interjúvol 2 afroamerikai diákot, William Gates-t és Arthur Agee-t, életük egy kritikus időszakában. Mindketten alacsony jövedelmű családok sarjai Chicago belvárosi szegénynegyedéből, és arról álmodnak, hogy egy napon NBA profi atléták lehetnek. A St. Joseph Középiskola betoborozza őket, hogy a kosárlabda-válogatottban bizonyítsanak. De a helyi iskolarendszerben igen kemények a követelmények, bármelyik kis hiba súlyos következménnyel járhat. William térdét ráadásul meg kell műteniük, ami később kihat a teljesítményére. 

Az egyik dolog, ami miatt szimpatizáltam a 2 főszereplővel, hogy részletes képet kapunk róla, mi mindenben kell leküzdeniük a kiszolgáltatottságukat. Vagy abszolút nincs segítségük, vagy csak annyi, ami a megmaradáshoz épp elég: szinte minden szabadidejüket felőrli az odaút, a hajtás, a tanulás, a család támogatása és később a munkába állás együttesen. Sosem csak 1 tényező hátráltatja őket, sose csak 1 adott pillanatban. Ettől érezzük folyamatosnak és frissnek, nem csak oda be-beszúrtnak az eseményeket.
A Hoop Dreams igazolta azon hitemet, hogy a mai oktatási rendszer nemcsak rugalmatlan, de alapjáraton hierarchizáló. Eleve sokat kihajt a diákokból. A pénztelenség, majd a gimi vége felé a felvételi ponthatárok pedig Damoklész kardjaként lebegnek a fiúk feje fölött. Egy drámában vagy bármilyen más fiktív történetben ezek érzelgős klisék volnának, de itt nagyon is érezni a súlyát, az állandóságát William és Arthur akadályainak, otthon, a pályán és az intézményben is. A közeg, ahol meg kell felelniük, nagyon erős versenyt diktál, és nincs tekintettel a körülményekre.

A Hoop Dreams azzal is őszinte, hogy meghagyja nekünk a véleményalkotás jogát. Attól még, hogy dokumentumfilm, képes volna idealizálni vagy démonizálni valaki(ke)t, elferdíteni a tényeket (pl. a 9/11-ről készült NatGeo-s produkálmányok). Sok témát érint Agee és Williams tinédzser évei kapcsán, és úgy őrzi meg tárgyilagosságát, hogy közel hozzá őket és családjukat a nézőhöz: az Agee-k az egyik legszeretetreméltóbb fekete família, akiket vásznon láttam. Szerencsére a Hoop Dreams a "szegény család" portréjából teljesen kispórolja a cukormázat és dicsfényt: a legnagyobb ünnepség nem holmi bajnoksági győzelem, hanem Arthur 18. születésnapjának megünneplése otthon. Sokan arrafelé nem érik meg ezt a kort... 

Gene Pingatore, a St. Joseph edzője komoly, mégis valahol mulattató figura: mihelyt a tökéletlenség bármilyen formáját látja a gyakorlaton, kifakad a csapatra, ellenben éles szeme van hozzá, hogy felmérje a srácok képességeit, a személyiségüket. Arthurról így nyilatkozik: "Látom benne a tehetséget. De nem látom a magabiztosságot." Williamről pedig: "Nem tudom, megvan-e benne a gyilkos vérmérséklet. (...) Szüksége lesz rá, ha majd átlép a következő szintre."

Maguk a meccsek nem igazán érdekeltek: a cselekre és a narráció által kiemelt pillanatokra figyeltem alattuk. Arthur elég korán kiesik a St. Joseph-ból - a tanév közepén! -, de remek pontszerzővé válik egy másik ifjúsági csapatban. William bent marad, de egyszer egy meccsén többször is elvéti rádobásnál a kosarat, és a hol milyen orvosi diagnózis fényében folyton kísérti a kérdés: megéri-e kimenni a pályára? "Mikor először jöttem a Saint Joseph-ba, én tényleg aludtam, ettem és álmodtam a kosárlabdát. Csak azt csináltam. De inkább olyan lett, mint egy állás, mintsem egy sport."

Belegondolni is félelmetes, hogy ez a project bő 5 esztendőt ölel föl a filmkészítők, Peter Gilbert, Steve James és Frederick Marx munkásságából. Amit eredetileg 30 percesre készítettek volna el, abból 250 órányi forgatott anyagot hoztak össze, mielőtt a vágószobába küldték. Kicsit sokalltam a majdnem 3 órás műsoridőt: szerintem 20 perccel simán lehetett volna rövidebb is. A legvégén szereplő felirat, melyen az utóéletükről olvasunk, nagyon jól illeszkedtek az utolsó képekhez és szavakhoz Agee-től és Gates-től. Azóta már eltelt egy emberöltő, és kíváncsi leszek rá, hogy azóta mi lett a főszereplőkkel.

A Hoop Dreams a legelső tisztán dokumentumtípusú műsor, aminek bejegyzést szenteltem. Nemcsak ajánlom a megtekintését, de mihelyt lehetőségem nyílik rá, be is szerzem DVD-n.

Paranormal Activity 2.

Új cselekményfrontot nyit Katie-ék tragédiájában a két stúdió (Dreamworks és Paramount) által közösen rendelt 2. felvonás. A "Paranomal Activity 2." valójában spin-off és előzményfilm egy csomagban, mely még legalább próbálja új megvilágításba helyezni az 1. részben történteket. Több szereplő és kamera, nagyobb háztartás, illetve - amenniben egy bölcsödés gyerek annak minősül - nagyobb tét. Új, éjjellátós kézikamerájuk pedig új árnyalatot visz a kísértethorror hangulatiságába.

Hozzátoldásokkal teli, de nagyon triviális történettel rukkoltak elő a készítők: Katie húga, Kristi a férjével, Dannel új kamerahálózatot üzemeltet be otthonában egy betörés után. Sokáig nem történik semmi, ám 1.) a család kutyája, 2.) Kristi kisfia, Hunter 3.) és egy, a cselekmény során menesztett dadus érzik, hogy démoni entitás garázdálkodik itt. Miközben a démon elkezdi hatalmába keríteni Kristit, mostohalánya Ali kideríti, hogy az ő és Katie dédanyja alkut kötött a démonnal, még a század első felében. A fizetség a család legelsőnek megszülető fiúsarja - ezesetben Hunter. 

Fel nem foghatom, hogyan sikerült 2,75 millió dollárt eltapsolni a film elkészítéséhez. Akárhogy is nézem, a Paranormal Activity 2. egy sorozattermék, ügyvezetői megrendelésre gyártott másolat. Mindamellett nem tartom abszolút selejtnek, mert helyenként képes megidézni az előd hangulatát: azt a lépcsőkben erősödő rettegésfaktort, amit annyira szerettem az eredeti Paranormal Activityben. És a lény lelepleződése is majdnem olyan óvatosan lett elővezetve - bár itt nem kell a legvégéig várnunk, hogy szemtől szembe lássuk a gazdatestében.

Krónikus eredetiséghiányban szenved a darab: tele van afféle poros archetípusokkal, mint a szent grálként őrzött gyermek, a citromba harapott családapa, a latin házvezetőnő-dadus, stb. A műsoridő most kicsit hosszabb, a felvezetés viszont lassúbb - az 1. fél óra totál fölösleges -, a magyarázat a kísértetjárásra pedig túl sokára, teljesen súlytalan módon derül ki, Ali magánnyomozgatása révén. Elég blamázs, hogy míg a szereplőknek picit több idő jut szembesülni a testbitorló pokolfajzattal, addig itt is inkább fél filmet hitetlenkednek, fél filmet hárítgatnak.

Mikor egy mozifilm-csokor 2. része megbolygatja az eredetsztorit, új részleteket hozzáköltve, akkor az újdonságoknak el kell mélyítenie történetet. Éreznünk kell, hogy az új infók tükrében tényleg teljesebb lett a kép, és a szereplőket körülvevő darázsfészek még attól is nagyobb, mint hittük. Erre pozitív példa a Halálos fegyver 2.-ben Riggs feleségének halála, és ugyanezt barmolta el a Pókember 3. Ben Parker gyilkossága ügyében. Hogy Katie helyett Kristi volt a démon eredeti gazdateste, érdekes ötlet. Ismét éreztem a borzongást, ahogy a démon a teljesen éber, mégis tehetetlen Kristit kiráncigálja a kicsi szobájából, és a harapásnyom révén hatalmába keríti.

Mindezt sikerült berondítaniuk az áthárítási szeánsszal. Ez az egyik legegoistább család, amit horrorszériából ismertem: a dédanya átka miatt szívnak, hogy egymás helyzetértékelését akadályozzák, sőt: a családfő megoldása - amit Alin kívül mindenki helyesel - tömény aljasság. Dan kirúgta a dadust, mikor amaz a démon miatt zsályát égetett: most sietve áthívja, hogy egy rituális praktikával Kristiről Katie fejére tegyék át az átkot. Kristi meg hiába nem emlékszik elvileg a megszállotságra: addigra pontosan tudott a démonról. És hagyja, hogy a testvére gyötrődjön! Ezek után a démon pártját fogom, amiért Katie alakjában móresre tanítja ezt a korlátolt, közönyös bagázst.

A feszültségfokozás sem olyan folyamatos, mint az 1. PA-ban, a több, de nem színesebb szereplő pedig felhigítja a hangulatot. Kiborított az üres szobák egymás utáni sorozatos mutogatása. Kristi megszállottsága kinézetre és viselkedésre ellenben még úgy hihető tudott maradni, ahogyan a kísérőjelenség is, mikor Dan keresztet nyom a bőréhez, s a padló vadul rázkódik a démon ellenállása miatt. Nem értem, ha a férfi ezt és a szeánszot is végül vállalta, mi a csudáért nem hívott egyből ördögűző papot. Micah sem volt egy észlény, de ő magát a módszert is lekicsinylette. Függetlenül attól, hogy Katie is a struccpolitikát tanácsolta: Krissi és Dan végsorsa egyáltalán nem rémített meg. 

Az újabb parajelenségek krónikája tehát inkább bőrfejtése, mint továbbgondolása elődjének. Nem képes átlépni azon korlátain, melyeket előzmény mivolta kényszerít rá; egyszersmind lefokozza a központi karaktert egy hibáival szembenézni képtelen, képmutató család sarjává, akit éppen ők, a rokonai ítéltek kárhozatra.

Árnyak Könyve - Blair-i Boszorkány 2. (Ideglelés 2.)

Egy olyan felkapott mozisikernél, mint a The Blair Witch Project, kikerülhetetlen mellékhatás az utánzatok megjelenése. Tudjátok: mikor az első ránézésre észrevehető vonásait lemásolják, és megpróbálják egy sokszor eladható képletté sajtolni, amíg még friss az új divatirányzat. Áll a bál, ha az utánzat ráadásul folytatásnak akarja beállítani magát. De úgy, hogy semmi köze az eredetihez, sőt a stúdió (Artisan) az eredeti stúdió (Haxan Films) elől kapkodja el a project-et.





A Book of Shadows csúf, elfajzott hibrid: az eredeti alkotás némely elemeit próbálja keresztezni egy átlagos, könnyen és gyorsan előállítható tinihorrorral. Ennek eredménye a kövekező lett: 

1. a majmolós részek nem is hasonlítanak az eredeti Blair Witch Projektre,
2. a tinihorroros részek untatóak, röhejesek és kibogozhatatlanok,
3. teljesen céltalan a befejezés, ahol letartóztatják az életben maradt tyúkeszűeket.

A filmnek ez a keverék mivolta egyébként a karakterek nevéről is leolvasható: míg A Blair Witch Projekt-ben a szereplők és a színészek neve megegyező volt, addig emitt csak keresztnév valódi, a vezetéknév kitalált. 
Merész alapötlet lehetne, hogy a The Blair Witch Project-et filmként, vagyis kitalációként kezelik, ha mondjuk véleményt mondana róla. Vagy az akörüli médiafelhajtásról, vagy általában a mozifilmek reklámkampányáról. Nemhogy ez meg se fordul a készítők fejében, de a Book of Shadows nem is köthető magához a blair-i szellemboszorkányhoz. Néhányszor megemlítik... aztán mintha nem is lett volna. Ami még rosszabb: sose derül ki, mi is pontosan az "Árnyak Könyve". Az egyetlen utalás erre, amit sikerült kihámoznom, hogy Tristen a széttépedt feljegyzéseikből egy könyvet készült írni. Mondhatom, szép: még a saját címéhez sincs köze a műsornak...!




A történet így szól: fiatal csapat keresi fel a blair-i erődséget: Erika, a wicca-boszorkány, Kim, a médium goth csaj, Jeff, az idegenvezető, Tristen, a terhes írónő és férje, Stephen. Belebotlanak egy másik csoportba, akikkel éjjel tábort vernek egy ház romjainál, de nekik másnapra nyomuk vész. A csapat a múlt éjszaka egy jókora szeletére abszolút nem emlékszik, Tristen elvetélt, feljegyzéseik pedig sok apró fecniként hevernek szanaszét. De csak mikor majd a testükbe vésett pogány jeleket felfedezik, kezdenek rájönni, hogy a kiesett idő alatt valami borzalmas dolog történt velük...



Fájdalmas, mennyire nem tartja össze semmi ezt a filmet. A karakterek idegesítőek, nincs hátterük, és elképzelésünk sincs, mi miért történt velük az erdőben. A narratíva - főleg az első kb. fél órában -  gyakran félrecsapong a fő idősíktól. "Sejtetés" jogcímén a vágó idegbeteg módon be-bevillantja egy mészárlás 1-1 képkockáját a cselekménybe, teljesen véletlenszerűen. Ez ugye onnét ered, hogy - mint arra fényt derítenek - az esti tábortüzes bulijukon Erikáék valamiféle önkívületi transzba estek, és rituálisan legyilkolták a másik csoportot + széttépték a nő iratanyagát. Undorító leolvasni a készítők önteltségét ezen az egészen: "hű de horrorisztikusan vezettük elő, majd dobtuk be az izgalmas rejtélyt!"




A félelem aurája helyett csak a kínos sivárság lengi be a hangulatvilágot. Még a sokkolónak szánt leleplezés sem működik, ahogy a megtalált felvételt visszatekerik, szembesülve az igazsággal. Nem az izgatta a fantáziámat, hogy ők mit tettek, hanem hogy a visszatekerés vajon hogy a fenébe tette elérhetővé a kiesett pár órát.


De a legidegbetegebb része az egész filmnek maga a felvétel. Nemhogy értelme nincs annak, amit látunk rajta, de az öldöklés alig kivehető, annál inkább a levetkőző fiatalok pajzánkodása. Mintha valamimi részegen forgatott házipornót néznénk. Erika egyébként a történet során többször is transzba kerül: ilyenkor mindig 1 szál bugyiban szökell fel-alá a hidegben. Csodálom, hogy valamelyik wicca közösség nem perelte be az Artisant a pogány rítusok itteni ábrázolásáért.




Tristent megszállta a boszorkány, mikor a gyilkos rítust vezette? Ha igen, akkor gondolom a megszállás miatt forgolódik állva az ágyán, ölte meg a gyerekét, ordított rá a többiekre, mikor leleplezték őt... Sőt: alighanem a párhuzamos dimenziókba is képes utat nyitni, mert Kim, Jeff és Stephen emlékei megint teljesen mások, mint amivel a rendőrségi felvételeken szembesülnek: Jeff megölte Erikát, Stephen Tristent, Kim meg a bolti eladókat. Ennek sincs semmi értelme: mintha a film készítők azt hinnék, elég belemagyarázni az események okaként annyit, hogy: "a boszorkány birizgált a fejükkel", "a boszorkány vért akart", stb.




Ritualisztikus pucérkodás az Árnyak Könyve, és annak sem elég szemérmetlen. Olyannyira nem tudja, mivé akar összeállni, hogy esélye sincs ellesni a nagy előd sikerének titkát. Simán el tudom képzelni, hogy az elvarázsolt pucérkodók véletlenül épp a forgatókönyv lapjait cincálták szét a tábortűznél.

És mi értelme volt a film elején a jelenetnek, hogy egy cigiző orvos az orrába dugott csöveken át öntött valamit Jeff légútaiba?! 

Paranormal Activity

Minden idők egyik leghátborzongatóbb befejezésének tartom a Paranormal Activity moziverziós zárását. A folyamat pedig, ahogy Katie-t, a történet főszereplőjét fokozatosan megszállja egy démoni entitás, elég volt hozzá, hogy végig ébren tartsa a figyelmemet és veszélyérzetemet, amíg odaértünk. Képes arra, amit a leginkább becsülök egy ilyen filmben: a természetfelettit a valóság kiterjesztseként ábrázolja. El tudja hitetni velem, hogy ez az eset igenis megtörténhet, akár velem, akár veletek/önökkel.

A tőzsdei bróker Micah és egyetemista barátnője, Katie új házba költöznek. Ebből az alkalomból Micah új kamerát vesz, hogy lencsevégre kapják a szellemet, akit Katie-t elmondása szerint még kisgyermekkorából ismer. A helyi médium, Dr. Fredrichs tisztázza nekik, hogy egy démon üldözi Katie-t, és valami módon ártani akar nekik. Micah eltökéli, hogy mindképpen ő oldja meg ezt az ügyet, de vajon két átlagember tényleg meg tud birkózni egy ilyen szokatlan dilemmával egyedül?

Nem akarom külön cáfolgatni a fújolók előítéleteit, ezért inkább a lényegre térek: a Paranormal Activity a legdíszítetlenebb horrorfilm, amit valaha láttam, mégis az egyik leghihetőbb. Soha nem kaptam még ilyen pontos képet mozgüképen arról, ahogy egy démon kísérti, majd birtokba is veszi áldozatát. A lény identitás nélküli, csírájában gonosz: pontosan tudja, hogy az ember alváskor a legvédtelenebb, hogy az alváshiány gyengíti, és hogy a bizonytalan ember lelke könnyű préda. Ráadásul a hálószobánk az utolsó hely, ahol egy ilyen kiemelten félelmetes veszélyforrásra számítunk, hogy tanyázhat.

Érdekes gondolatmenet rajzolódik ki, ha egybenézzük, mik fenyegették a "megtalált felvételes" klasszikusokban a kamerázókat: a Cannibal Holocaust végén erdei vademberek, a The Blair Witch Project-ben erdei démonkísértet, a Paranormal Activity-nél pedig otthoni démonentitás. Mindegyik mű egyre kevesebb kellék használatával fejezte ki cselekményét, mind kisebb büdzsével és forgatási idővel. Író-rendező Oren Peli - aki korábban sosem dolgozott a moziszakmában - a Blair Witch költségének alig 1/3-ából, 11.000 $-ból forgatta le, kb. 1 hét alatt. Ehhez képest 100 milliós bombasiker lett, népszerűsége pedig vetekszik a blair-i boszi krónikájával a horrorfanok körében.

"Kevesebb kellék" alatt a sejtetőelemek számát értem. Döbbenetes, mennyire jól követhető a történet  annak ellenére, hogy szinte átlátszónak hat a film. A Blair Witch-hez hasonlóan bármilyen dísz és zene nélkül, csupán tárgyi jelekkel, sötétséggel és hanghatásokkal dolgozik, de azokból még kevesebbet használ. Továbbá: itt háromszor is látjuk a veszedelem forrását, de - ellentétben pl. az Átok nemezisével - a nemezis nem egy fantáziaszörny légből kapott képességekkel, beleillik a mi valóságunkba és a sejtetés légkörébe is.

1. Először sötét árnyként látjuk a hálószoba ajtaján fodrozódni,
2. Később egy Diana nevű korábbi áldozat utolsó fotóján a 60-as évekből,
3. Végül a legutolsó képkocka, ahol Katie immár a démon új gazdateste.

Egyáltalán nincsenek stilizálva a nappalos részek, ezért tűnhet úgy elsőre, mintha a film "napsütötte oldala" csupasz lenne. Pedig nem az, mint ahogy Micahék hálószobája sem olyan üres, mint amilyennek tűnik. A cselekmény nem siet, nem próbál menetrendet betartani, de a feszültség hamar tapinthatóvá válik, és ügyesen adagolva kezd növekedni. Katie-t a démon kiskora óta üldözi, mióta a szülei régi háza leégett, így a költözés opciója - ahogy a médium is megerősíti - értelmetlen. Bárhová utánuk menne. A klausztrofóbia érzete lehetővé teszi, hogy a veszélyérzet megsűrűsödjön, állandósulni tudjon.

Láttam már dokumentumfilmen ördögűzésről szóló XX.-XXI. századi eseteket, és annak simán elmenne a Paranormal Activity. Fokozatosan nő a Katie-re leselkedő veszély, és erősödik vele a mozi hangulata. Elismerem, nem túl jó a következtető képességük. Dehát az utca embere sajnos ilyen: hajlamos kisebbíteni a bajokat és beérni a könnyebb, önnyugtató intézkedésekkel. Ezért nem jön rá Katie, hogy mikor először sétált transzban a teraszra, a démon már megkezdte a beléje költözést. És mert a démon parazita létforma, negatív érzelmek táplálják: ahogy Micahék egyre frusztráltabbak, úgy erősödik a szörny, és telepszik rájuk még jobban. "Nem én hoztam a fejünkre azt a démont, hanem te...!" Szó szerint ördögi kör.
 

1 dolog piszkált nagyon: Micah karakterét túl elbizakodottra írták meg. Értem, hogy egy bróker nem tud mit kezdeni a nem anyagi témákkal, mint pl. a parajelenségek. És éppen Micah végzetes hibája, hogy nem hagyja az ördögűző hívását, teszi lehetővé, hogy a helyzet eszkalálódjon. De néhol már szánalmasan gyenge a helyzetértékelése. Nem lett volna érdekesebb, ha végig azonnal törekszenek Katie-vel kimeríteni a lehetőségeiket? Ami még rossszabb: szellemidéző táblát hoz, holott a médium világosan megmondta: ezzel csak marasztalják a lényt. Teljesen egyetértek Katie-vel,  amikor a férfit bírálja: "Ő tart kézben minket, és ha te ezt nem látod, akkor hülye vagy!"

Logikusnak tartom, hogy a rémálmok és az alvajárás az unió részlépései. A lény gondolatai lassan beszivárognak Katie tudatalattijába, majd onnan képessé válik irányítani a nőt. Mikor Micah-nak motyogja, hogy maradni akar, és később nem emlékszik rá, világos, hogy nem önmaga. A fotó és a kereszt elégetése pedig véglegesítik a bekebelezést. Lúdbőrzött a hátam, ahogy elváltozott a hangja: "...Most már minden rendben lesz." "MI-CAAAAAAH!!" Imádom ezt a befejezést: hihetetlenül hatásos, megtéríti a néző várakozását, és rálicitál a kezdeti felállásra. Lám: mégiscsak létezik egy, a hálószobánknál is váratlanabb hely, ahonnét a gonosz gyilka lesújthat ránk.

A Paranormal Activity c. filmet tehát nagyszerű horrornak vallom, amely szinte a semmiből építkezik, mégis rengeteget tud kihozni belőle. Minimalista stílusa és a szereplők esete is arra tanít minket: ne csak az olyan veszélyre figyeljünk, amit látunk, vagy ami tárgyi alapú.