A LEGO-film - A Második Rész

Phil Lord és Chris Miller 5 éve az évtized egyik legkreatívabb és -rétegeltebb animációs filmjét hozták össze, amely egyszerre tudott szólni gyerek- és felnőtt nézőihez, nemcsak az egyikhez a másik kárára. A The LEGO Movie egy nem várt bravúr volt, fantasztikus összhangban mozgatta belső világa történetét a mi valóságunkéval, mindkét vonalon megtartva az érdeklődésünket. Humora okos volt, szereplői értelmesen viccesek, látványtervezése hovatovább briliáns. Univerzálisnak hatott üzenete a saját egyediségünk és alkotókészségünk értékéről, egy olyan „felnőtt” struktúrában, ahol mindennek a legfőbb „ura” a „biznisz.” 

A 2. rész létének mintha tényleg ez lenne a nyomós oka: hogy „jó biznisz” volt megcsinálni. Elsüthetném azt a jól csengő kritikusi frázist, hogy „bár a nagy előd magas lécét nem ugorja meg, de azért jól sikerült folytatás”. De akkor nem a saját tapasztalatomat írnám le a filmről. 

Az is igaz, hogy Lord és Miller ezúttal csak írták, de nem rendezték a projektet. Itt viszont pont a tartalomban nem működik jól valami: mintha egy nagy teljesítményű ötletszóró erőműnek nem sikerült volna jól beüzemelni az újabb reaktorát. 

Pedig egyetértettem sok újdonsággal, amit a készítők kiötlöttek a folytatásra: 

• A Duplók, mint új nemezis;
• a Mad Max-szerű jövőváros, Apokalipsburg;
• A kozmosz ajtaja a 2001: Űrodüsszeia monolitját idézi;
• a riasztó ellentét a Systar-(magyarban Teshó-)rendszer csupa-mosoly külsőségei és a romboló-elmásító tendenciái között;
• Amitakarok királynő mint hamis főgonosz;
• LEGO-Batman talpig fehér vőlegényként is poénbomba;
• és sikerült a szakállas időutazásos sablonból egy egész izgalmas történetcsavart rittyenteni.

Nem hinném, hogy csak „az újdonság varázsa” múlt volna el. A 2. rész érezhetően kevesebbet markol az 1.-höz képest: valahogy triviálisabb, közhelyesebb, puhítottabb a modora. Inkább egy sokadik Star Wars-szerű űrfantáziára hasonlít, mintsem egy LEGO-ból épült mátrixdimenzióra, társadalombíráló éllel (pl. Rex karaktere simán elmenne LEGO-Han-Solo-hasonmásnak). 

Papíron úgy tűnik, hogy Emmet anakinos rémálma Lucy, azaz Vadóc haláláról, valamint az egész legóverzumot fenyegető „Armamageddonról” emeli a tétet az első rész placebo-próféciája után a kiválasztottról. De ez a kész filmen mégsem lett olyan sorsfordító vagy mindent eldöntő. Ironikus, hogy pont a felnőtté válást, a „keménynek lenni” témát kezeli nagyon gyermeteg módon az új rész – a popszámok zöme benne pedig már idegesítően infantilis.

Még az alcímből is az rí le nekem, hogy a készítők takargatják, mennyire elapadt a kreatív aranybányájuk. Könnyű „The Second Part”-nak címkézni egy újabb darabot, azt a látszatot keltve, hogy egyetlen nagy, szerves eposzt kapunk az első filmmel egybeillesztve. Ebből kb. annyi igaz, hogy az 1. rész végén látott inváziótól indítunk. Semmi nem köti az újabb sztorit szorosabban az 1. Lego-filméhez: intő jele ennek, ahogy a korábbi főgonosz, a jó útra tért Lord Biznisz egy köszönéssel kiveti magát a produkcióból, mintha csak golfozni támadt volna kedve. Mi a szösz…? 

Végig azt éreztem, hogy az új alkotás nem próbál szólni hozzám, mint felnőtt LEGO-kedvelőhöz: ez az öncélú fivér-hugi-civakodás a mi síkunkon direkt gyereknézőkre szabott konfliktusürügy, de annyival butább és kisstílűbb, mint a felnőtt és gyerek nemzedék közti meg-nem-értés problematikája az 1. részből! 
(Egyéként az apát ezúttal hiába keressük.) 

Látszólag ugyanazok a hozzávalók, de az összkép éretlenebb, vékonyabb. Két gyerek civódik, anyjuk büntetésből elrakatja a legókat (ugye: „Ar-mama-geddon”), a kölykök látják, hogy nem érte meg veszekedni, és kibékülnek. Mesterkéltnek hat az egész: 

1. azért is, mert ez az új „nagy konfliktusunk” az emberi síkon, 
2. az, ahogy varázsütésre elrendeződik minden,
3. illetve az is, ahogy hozzátákolják a rizsát a felnőtté válásról – lepecsételve azt a „Minden szupi szuper” alternatív kiadásával. 

Nem látok sok belső logikát a Duplók szándékaiban, ha nem lesünk át folyton a való világ történéseibe. Értem én, hogy úgy viselkednek, mint az éretlen emberlány, aki a valóságban játszik velük: minden színeset szétbontanak, cukormázas dolgok épülnek belőlük a saját rendszerükben, 

és imádják a szirupos popzenéket, amivel állítólag „agymosni” tudják más világok LEGO-lakóit (mint a vámpírok, akikre a Vadócékat "kezelő" figurák hajaznak).

De hogy mindezt azért tették, hogy Emmet-ékkel mindenképp összebarátkozzanak, azt nem veszem be – még úgy se, hogy királynőjük Emmet leharapott szívajándékából jött létre, Isten tudja, hogyan… 

Egész jópofa agyrém ez az űresküvő, amire épp az örök agglegény Batman-t szúrták ki, mert "az egység még meggátolja a világvégét". Végülis nem egy rossz gondolat, csak túl leegyszerűsítettnek, előrágottnak találtam: ha a 2 testvér kibékül, világaik is békét kötnek; ha tovább harcolnak, nincs több legózás, ami a lakóira nézve szó szerint „game over”-t jelent. Mintha már attól méltó folytatás volna ez, hogy ugyanazt a pattogó, vicctarkított ötlethalmozást csinálja - egy embercsalád életéhez kötve -, mint az eredeti Lego-kaland. 

A visszatérők maradtak, akik voltak, ami hol javára válik a filmnek, hol meg kiábrándító mindazok után, amin az 1. részben és azóta keresztülmentek. Miután Káosz kapitány a Teshó-rendszerbe hurcolja őket, a készítők csak Vadócot próbálják fontosan tartani, hogy ne csak a bajba jutott hölggyé sorvadjon a szerepe. 

De a többiek csak örömködő pluszbábuk: kizárólag azért vannak itt, mert ők is Emmet barátai az előző rész tartalmából. Gonosz dolog ilyet írni, de nem bántam volna, ha némelyikük egyszerűen odavész a besült ceremónián... 

Az mondjuk még tetszett is volna, hogy Vadócot, aki feszt agymosottsággal vádolta bulizó társait, épp a mentésére jött Emmet vádolja ugyanezzel, mikor Lucy - az igazat felfedezve - megmásítja véleményét. Mindkét valóságban ugyanaz a gond: a rosszul kommunikált szándék, félreértés szülte ellenségesség. Nagy kár, hogy Emmet és Vadóc szóváltása egy ilyen feszült helyzetben, a világvége szélén olyan vérszegény. 
"Le kell állnod...!"
"Azért mondod, mert agymosott vagy!" 
A George Lucas-románcíró iskolában tapsolnának erre...

Rex-et a raptoraival érdekes adaléknak tartom a szériába, mint afféle téves mentort a főhősnek. Emmet-et lenyűgözi a magabiztos kalandor-sablon, utánozni próbálja, mert úgy véli, hogy Vadóc pont ilyen „kemény” felnőtt fickónak akarja látni őt.  

Talán én várok túl sokat, de ettől már az elején érettebbnek hittem volna Emmet-et. Persze, jó poén, hogy a madmaxi jövőben ő még mindig a régi optimista átlagfickót játssza, de ugyanez hosszútávon, sztoriszálként már csalódást keltő. És elég légből kapottnak tűnik az is, ahogy Rex rossz példáját látva szinte rögtön prédikálni kezd neki. "Megkeményíteni a szívet könnyű. De kinyitni a szíved, az a legnehezebb dolog a világon." Nem tudtam komolyan venni, mert alig pár perce, az Armamageddon szélén még vakon hitt Rex ugatásának, hogy Vadóc haja és agya is "át van mosva". Ez így nem naivitás, hanem tyúkeszűség.

Másrészt viszont bejött nekem a csavar, miszerint Rex valójában Emmet jövőbeli önmaga, aki épp a mentési útja során rekedt egyedül, és a "megkeményedéshez" rombolómesterré vált, mielőtt visszajutott ebbe az időbe. Ügyes húzás, hogy Lord Biznisz után épp a főhős vaderizált kiadása az új rosszfiú. Azt viszont már túlzásnak tartom, hogy Rex - aki lazán átgázol bárkin és bármin - akárhányszor visszaugrálhat az időben (pl. a raptorokért), vagyis mindenképp az lesz, amit ő akar.  

De ez egy nagy márkanevű, nagy büdzsés mesefilm, szóval kizárt, hogy a rosszfiú diadalával legyen „tényleg VÉGE". 

A 2014-es mű megragadta a LEGO esszenciáját, felélesztette és újra megalapozta a gyerekkori rajongásunkat egy játék iránt, ami voltaképpen gondolkodni, alkotni is tanítani képes a használóját. Messze nemcsak arról van itt szó, hogy "azóta kinőttünk volna a mesékből": az alkotók egy finoman hangolt mestermunkát akartak rendelésre újrázni, ami végül felemás értéket eredményezett. A Lego-kaland 2., bár legtöbb építőeleme ugyanaz, inkább a gyerekbarát tartozéka, mintsem méltó társa az elődnek: egy láthatatlan tónushártya zárja el attól, hogy följuthasson elődje korosztályfüggetlen horizontjára. 

Ha tényleg őszinte akarok lenni, szám szerint egy 3/5-öt tartok korrektnek megadni rá. Gyerekek 10 év alatt könnyen elszórakozhatnak rajta; ettől idősebbek már inkább csak az ő kedvükért fogják velük együtt végigülni.

Halálvágy (Bosszúvágy)

Újabb vérszegény remake, újabb csekkmeló Bruce Willis komfortzónájában, az akciófilm-zsánerben. Eli Roth filmje az 1974-es Bosszúvágy újraforgatott kiadása egy átlagcivilről, aki egy családtagját elveszítve saját kezébe veszi a törvényt az inkompetens zsaruk helyett. Vonzó alapképzet, felületes megvalósítás.

Paul Kersey családos sebészorvos, aki ha lehet, kerüli az erőszakot. Mindez megváltozik, mikor egy este rablók törnek be házába: nejét és lányát lelövik, előbbi bele is hal.

Az elkeseredett családfő saját kudarcának tudja be, hogy nem tudta megvédeni őket, és látva a helyi rendőrök tökölését, kiképzi magát, hogy az utcákat járva bűnözőket öljön. A kapucnis igazságosztót videóra veszik, és a helyi média szinte sztárt csinál belőle.

Két pozitív dolgot felhozni a Bosszúvágy mentségére: jókora feneket kerít az expozíciónak, és izgi hogy egy középkorú fehér krapek olyan csináld-magad alapon a rosszfiúk hóhéra lesz. Ne várjuk, hogy lélektani drámát vagy pszichológiai látleletet kapunk Kersey pálfordulásáról. 

Két mozzanat utal rá csupán, hogy tud odáig jutni orvos létére, hogy embert tudjon ölni - mégha áldozatai züllött gyilkosok is:

1. A pisztoly összeszerelését olyasmód tanulja, mint a műtőeszközök használatát.
2. Régen rendőrt, civilt, bűnözőt ugyanazzal a lelki nyugalommal látott el. Ám most épp a saját munkaterepén, a sürgősségin szembesül vele, hogy az ő saját szerettei fekszenek a műtőasztalon!

Szintén a WC-ben landolt az életszerűség, és ezt nemcsak a csóri alakítások miatt mondom. Kersey amatőrsége olyan fokú, hogy csodálom, hogy nem jutottak el hozzá már napok után a hatóságok.

Rádióhírműsorok visszhangozzák ugyan az emberek reakcióját a rejtélyes "Kaszás" szellemjárására, de ezt olyan gyermetegen adják elő, ami Sam Raimi Pókemberét, vagy a retro Superman-filmeket idézi. 

Willis az első Sin City óta nem szerepelt értékálló műben, ezt állítom. Kersey amúgy is alulírt figurájába unott fejet, pár arcrándítást és hangemelést visz bele. Ez kb. annyira színészi játék, mint ahogy a krumplipucolás nevezhető karriernek.

Kersey-hez végül eljut ugyan az őt kereső kopópáros, de mikor a feleség haláláért felelős rosszarc megküzd Kersey-vel a házukban, és ezúttal megvédi tőle a lányát, ezt mintha a rendőrök ómennek vennék!

A jóllakott pocakos nyomozó simán elhiszi neki a célozgatást, hogy ezek után a Kaszás valszeg nem fog visszatérni. Azért elég sok olyan bűnözővel bánt el kutakodása során, akik neki személyesen nem ártottak - mégha ezzel konkrétan segített is egy-egy vadidegennek.

Több szót nem érdemes vesztegetni rá: kókadt, nyújtózkodó, kacajosan naiv tucatbosszúfilm. TV-ben reklámmal tűzdelve unalmunkban sétáltathatjuk rajta a retinánkat, de ez a maximum, amivel dicsérhetem.

Marauders

Bruce Willis karrierje a Sin City óta megrekedt. Azóta 1 minőségi produkcióhoz sem adta a nevét, bő évtizede abból él, hogy jól cseng a neve a szakmában. Mindig vagy nosztalgia fűtötte akciózúzdák, vagy steril B-mozik közt turkálja ki a keresetét. Én már nem várok semmit ettől az embertől, és úgy érzem, hogy ő sem akar már bizonyítani.

Különleges felszerelésű banda fosztja ki sorra a nagyváros bankjainak bizonyos fiókjait, de mindig holtan hagynak hátra 1 bizonyos, előre kiválasztott személyt. Montgomery szövetségi ügynök deríti ki, hogy a rajtaütések közös pontja Jeffrey Hubert, az ország egyik leggazdagabb üzletembere. De hogy mi áll az egész hátterében, azt eleinte képtelenség átlátni.

Mint a legtöbb B-movie-t, a Marauderst is az akció tartja életben. A bankrámolós részek intenzívek, töltve adrenalinnal. Bejövősek a rablógyilkosok koponyaszerű maszkjai, tetszetős a felkészültségük, pl. a karórán át aktiválható hangszóró, mellyel előre átgondolt utasításokat adnak ki. Elterelő nyomokkal nyernek időt köddé válni, és csak miután egyikük végez egy vétlen biztonsági őrrel, kezd el bomlani az egységük. Ennek a filmnek konkrétan jót tett volna, ha több akciót raknak bele, mert a karakterek nagyon hamar teljesen összemosódnak.

Krimiszálból is láttam már sokkal színesebbet ettől. Egy átlagos NCIS-epizód szintjét hozza, aztán csűrik-csavarják, hogy végül az egyik legócskább összeesküvés-tervhez lyukadjunk ki, ami filmberkekben elő szokott fordulnu. Egy régen felültetett, renegát katonai osztag tagjai a tettesek - vagy legalábbis a legtöbbjük -, és Hubert a fő szemétláda, akinek a bukását akarják. Egyikük még Robin Hood-ként is mutatkozik be az ügynöknek, mikor otthoni gépének képernyőjén át szót vált vele. Se ebben, sem a fordulatban nem volt fantázia, miszerint az egyik rabló éppen az új munkatársa, Wells. 

Steven Miller rendező a vége felé már próbált valami váratlant meglépni a történettel. Mexikóban Wells és Montgomery leállnak trécselni, nyíltan, hátsó szándék nélkül. Aztán épp az utóbbi lövi hasba Hubert-et, belátván, hogy tényleg ő a legnagyobb ludas az egész ügyben. Emlékszem, hogy ezt jó húzásnak tartottam a forgatókönyv részéről. Kár, hogy odáig jóformán semmi jellegzetes nem volt a túlírt, dráma terén bénult történetben. 

Willis-en és Christopher Meloni-n kívül, aki a főszereplő ügynököt játssza, 1 tűrhető alakítást se találni. Willis Hubert-ként elvárható szinten hozza az ügyben nyakig sáros, zárkózott banktulajdonost, szóval pislákol még azért valami a tehetségéből. Montgomery pedig a maga szikár módján markáns figura, akibe tudott kapaszkodni a figyelmem, ahogy nyomon követtem a bonyodalmat. 

Röviden: az akció, 2 épkézláb karakter, a krimiszál legeleje és legvége. Ennyit tudtam összekaparni, ami miatt már legalább azt mondani merem a Marauders-re, hogy gyenge eresztés.

North (Világgá mentem)

1994-ben szinte minden amerikai újságíró- és televíziós kritika a Hoop Dreams-t választotta az év filmjéül.

Ellenpólusként szinte valamennyien Rob Reiner családi komédiáját, a North-ot választotta az év hulladékának a mozi mezején. Merő kíváncsiságból hát fogtam, és szerencsét próbáltam ezzel a hírhedt, sztárparádés vígjátékkal, hogy valóban olyan rossz-e, mint hírlik. Az eredmény ledöbbentett. Inkább fognám magam, és kínlódnám végig Arnold Schwarzeneggertől a Juniort, mint ezt az... izét.

Már maga a premissza is igencsak kőszívű. North 11 éves kisvárosi mintadiák, aki egy napon megelégeli munkamániás életmódjukat, és bírósági végzést nyújt be, hogy elkerüljön tőlük. A bíró lunatikus megoldással áll elő: North-nak találnia kell 2 hónapon belül egy másik házaspárt, akihez jogilag elhelyezhetik. A fiú pedig repülőgépre ülve a világ távoli, egzotikus sarkaiba megy a jelöltek után.

Amiről nem tud, hogy a hozzá hasonlóan kisfiú, de újságíró ismerőse közben a világ leggazdagabb kölyökmágnásává válik. Ha North netán meggondolja magát, és visszamegy szüleihez, akkor az ő példáján felbuzdult amerikai gyerektömegek sorra veszítenék el a pereiket a szüleik ellen.

Minden idők egyik legocsmányabb, legelmeháborodottabb másfél órás förmedvénye terült el a szemem előtt, ahogy végignéztem a North-ot. A filmben gyakorlatilag mindent és mindenkit ész nélkülinek ábrázolnak, a szülő-gyerek viszonytól a jogrendszeren át a különböző világtájak etnikumaiig. 

Legillusztrisabban a világ etnikumait, és ez a leghíresebb negatívum, amit a kritikusok szeretnek szóvá tenni - teljes joggal. North az utazásai során találkozik texasi, hawaii, eszkimó és egy csomó más népcsoport-beli sztereotípiával. Mindegyik igyekszik behízelegni magát North kegyeibe, aki ugye a világ egyik leghíresebb mintatanulója - bár őt magát ez kevéssé érdekli. Mindegyik házaspárt olyan lealacsonyító idiotizmus jellemzi.

A dolog pikantériája, hogy látványos pedofil utalások is felütik itt-ott a fejüket:

1. az igazi szülők közül az apának ez a reakciója az elájult fia láttán: "Gyorsan! Gombold ki a nadrágját!";
2. a hawaii szülők turisztikai óriásplakátján North képmásának le-lerángatja a kék fürdőgatyókáját egy fogantyú;
3. a kenyai törzsnél North hosszasan meredezik a sokadik mostohaanyja cicijeire.

Külön meg kell említenem az eszkimó színnél az undor egyik csúcspontját. A mosolygós csinimama elmondása szerint a nagyapa korú törzstagok örökre elhagyják a törzset, mert többé nem hasznosak a közösség számára. Mindezt puszta hagyományból. Összevertem volna az utcán az írót, ha Amerikában látom ezt a premier évében! Nem elég, hogy minden embertípus teljesen leszarja - kivéve az utolsó családjelöltet - az emberi élet és gondolat értékét, de hogy az egyik a biztos halálba küldözgeti az öregjeit, az még ehhez képest is kegyetlen. 

A Dredd bíróban is volt egy ilyen "hagyomány" előírva a Bíráknak - csak nekik a sivatagba -, de ott mindössze hülyeségnek hatott ez az ötlet. Itt viszont ocsmány és aljas, mert ezt a vígjáékot gyerekek és szülők szórakoztatásául készítették.

Észbontó, hogy hány híresség adta a nevét ehhez a "szülővadászathoz". Bruce Willis - aki éppen ma ünnepli 60. születésnapját - talán mindenkori leghitványabb project-jét vállalta be itt: az ő figurája egy rejtélyes idegen, aki - mint A Maszk - váltogatja a ruházata stílusát, valahányszor felbukkan North körül. Rob Reiner az ő szájába adja azokat az álfilozófiai szövegeket, amik alapján elvileg North rájönne, miért mégis az igazi szülei a legjobbak. Akik mellesleg 2 teljes hónapig sokkos ájultan fekszenek egy hordágyon...

És hogy a legvégén, mikor egy banálisan lassított jelenetben egy bérgyilkos készül lelőni a szülei karjaiba rohanó North-ot... kiderül, hogy az egész csak álom volt! Ez még normális komédiánál is könnyen a becsapottság érzését keltené, hisz érvényteleníti az addigi történéseket. Holmi cukormázas mesetanulság jogcímén ezt eleve hiba megjátszani, de ha valaki végigszenvedi ezt a humortalan maszlagot, akkoris elvárná, hogy valami igazolja, hogy időt fordít rá. Elijah Wood-ról nem akarok rosszat írni, de a North fényében olyan nagy szüksége volt a karrierjének A Gyűrűk Ura sikerére, mint egy falat kenyérre.

Végül beraknám az 1 olyan képet a filmből, amit nyugodt szívvel tudtam megmosolyogni:

Mintha Az ember tragédiájának Asylum-i remake-ét néznénk végig. Rob Reiner tehetséges rendező - és színész is -, de a North-al olyan eszetlen komposztot segített világra, amit komoly filmkészítő egy életen át letagadna. Mivel nincs benne semmi, amit pozitívumnak tudnék elkönyvelni. 

Ponyvaregény

.

Quentin Jerome Tarantino olyasvalamit demonstrált a Pulp Fiction-nel, amit azóta tenyérnyi alkotás tudott egyáltalán jól utánozni. Fogta a városi alvilág démonizálatlan képét, kiragadott belőle néhány durva, de hihető példázatot, és egy érzelgősségtől mentes, poéndús bűndrámát varázsolt belőle. Megszelídítette és a forgatókönyv szerves részévé integrálta "a véletlent", "az előre nem láthatót". A történet fordulataiban úgy, mint a szereplők szövegeiben végig a friss kiszámíthatatlanság vibrál, hangulat és stílus tökéletesen egybeolvad a movie szerkezetével és mondanivalójával.

A gengszter Marcellus Wallace cserfes bérgyilkosai, Jules és Vincent egy aktatáska visszavételére + a tolvajok likvidálására indul. Mikor egyik célpontjuk fatálisan elvéti őket fegyverével, Jules ezt isteni jelnek betudva megfogadja, hogy kilép a hivatásából. Egy véres baklövés után esélyt is kapnak a Sorstól bizonyítani - főleg persze, hogy a saját nyakukat mentsék:

1. Jules meghiúsít egy éttermi rablást, mikor a támadók a táskát akarják,
2. Vincent pedig Wallace nejét, Miát "menti meg" a véletlen droghaláltól.

Ám hogy végülis melyikük okult a "csodából", azt egy Butch nevű bokszoló fejezete fogja tisztázni.

Magasiskolája ez a mozifilm-készítésnek! A Ponyavaregény a felszínén egy állati szórakoztató, színes és lüktető movie, melyet érdekes nézni és élvezet hallgatni. Aki pedig igényli, annak könnyű belesüppednie az alant megbúvó összefüggésekbe is. A történések, tárgyak, szavak és gondolatok közti kapocsok egyáltalán nem feltűnőek, és nem is csak egyféle olvasatuk lehet. Csatlakozom tehát azokhoz, akik Tarantino főművét tisztelik a Pulp Fiction-ben: baromi izgalmas, bátran játszik a tartalmával, sosem bújik a klisék szoknyája mögé. Ellenben végig mintha gúnyolódna a Hollywood-ra oly jellemző cukormázon és hatásvadászaton.

Annak ellenére, hogy több benne a párbeszéd, mint '94 bármely más művében - és az is főleg csak duma -, a karaktereket nagyonis jellemzi a beszédjük. Minden percben elhangzik 1-1 négybetűs trágár szó (pl. "fuck", "damn", "shit"), de sehol nem ostobák a dialógusok, épp ellenkezőleg. Végig kíváncsi voltam arra, hogy mi fog történni Vincenttel, Jules-szal, Miával és a többi figurával ebben a hihetően vad és veszélyes környezetben. Ennek részben az időrendi sorrend felrúgása az oka: ahogy a több különálló, de azonos közegű kisnovella végül egybefonódik, így megtréfálva az én figyelmemet is.

Ismerősnek tűnt ez a kronológiai technika egy másik kedvenc filmemből. A Ponyvaregény egyik legismertebb, kritikusok által leg-szétcincáltabb vonása, hogy teljes hosszában megbontja az időrendet, nemcsak pár flashback erejéig. Mint később a Sin Citynél, itt is több, önállóan is kerek nagyegység rakja ki a történetet, ahol a legelső kettébontott, és a film 2 végére helyezve fogja keretbe a nagy egészet. Ez a keret egyrészt időfölöttivé teszi a szereplőket, másrészt a movie üzenetére is reflektál (erről majd később).
Még ami szerintem hasonlóság a Sin Cityvel: maga a város, a los-angeles-i alvilág is mintha önálló szereplő lenne. Vizuálisan persze nem annyira stilizált, és talán csak a hangulatvilág miatt gondolom ezt. Nagyon egyetértek vele, hogy nincs éles választófal fő- és mellékszereplők "fontossága" között, még a névtelen alakok a háttérben is a film atmoszféráját erősítik. Még valami: a Ponyvaregényben nemcsak a főszereplők fedik át a részsztorikat, mint a Sin Cityben, hanem a szálak is jobban egymásba sodródnak. Ha egy részfejezet valami fontosat elmulaszt tisztázni, arra egy másik törtrészben kereshetünk választ - a fő kivétel talán Wallace kódzáras táskája (|6|6|6|), melynek tartalmát a képzeletünkre bízták.

 

A Ponyvaregény témája az erőszak, és ráépült életből való szabadulás. Minden nagyfejezet végén egy fő karakter elnyeri a megmenekülést, a megváltást, és az idősík-variálás segít, hogy ez ne váljon egy idő után elcsépeltté. Üdítő szkepticizmussal áll hozzá, hogy mit jelent hivatásból ölni: közvetlenül semmit! Semmi pátosz, erkölcsi határ-átlépés érzete vagy bármilyen szentimentális púder. Ez egy másik dolog, amivel belopta magát a szívembe: bámulatos, ahogy Tarantino elhumorizálgat az emberi élet kiolthatóságával. Mennyire rutinszerűen, de léhán lehet ezt felfogni - mint mikor Vincent véletlenül lövi szét az utasuk fejét -, vagy hogy mennyire túl lehet pózolni - ahogy Jules is önmagát konferálja föl a félig tákolt Ezékiel Biblia-szónoklatával.

A humor egyik fő forrása, hogy a szereplők mennyire unásig ismerik világukat, mégis mekkora slamasztikába kerülnek. Ha tudod mit csinálsz, ha senkinek nem úgymond "baszod át a búráját", nyugtod lehet... amíg valami váratlan dolog be nem kavar. Hihetetlen, hogy egy bűndráma így dúskál véletlen fordulatokban, mégis jól körülfogható a története. A való élet is ilyen. Bármilyen jól kiismered magad az erőszak világában - légy akár kiégett sportoló, gengszterfeleség vagy likvidátor -, bármikor beüthet olyan pech/baki, amitől elveszted az irányítást, és akkor kapálózhatsz kifelé a következmények örvényéből.

• Miután Vincent elvitte Mia Wallace-t vacsorára, a nő kokónak hitt heroinnal kiüti magát, a pasi meg pánikolhat, mitévő legyen.
• Butch épp pucol a városból, mikor a zebrán pont Wallace-ba botlik, akinek bérgyilkosát nemrég szitává lőtte.
• Ami mellesleg dettó véletlen: Vincent hülye fejjel kint hagyta a fegyverét vécézéskor, mialatt a célpontra várt.

És a többi.

Szóval mihez kezdjünk, ha már a kezünkhöz vér tapad, és mentenünk kell az irhánkat? Hogyan szakítsuk meg ezt az öngerjesztő spirált, anélkül, hogy feladnánk a túlélés esélyét? A Ponyvaregény fejtetőre állítja az ősrégi akcióklisét, miszerint ha brutálisan vetsz véget egy konfliktusnak, az onnéttől lezárt ügy. Minden tettnek szerteágazó következményei vannak, és az erőszak korántsem biztos, hogy olyan erőszakot szül, amire te számítottál. A cselekmény körkörösen haladva ugyanahhoz az éttermi rabláshoz ér vissza, ahol elkezdődött, ezzel kifejezve, hogy az erőszak is ördögi kör, amiből nem lehet a fegyverek nyelvén kiszállni. Véglegesen legalábbis nem. 





Jules és Vincent az egyik legszórakoztatóbb bűnöződuó, akiket valaha is láttam. És kivételesen cseppet se bántam, hogy a szereplők szóváltásai ennyire terjengősek. Én ugyan kimondottan a feszes beszélgetések híve vagyok, de az sem jó, ha azok csak kicentizve tolják a cselekményt előre. Itt a látszólag halandzsaszövegsorok között ironikus átcsengéseket találtam itt-ott, amik eszméletlenül szórakoztattak. Pl. mikor Jules Brettet, a táskalopó bagázs "eszét" vallatja:

"Does he, look like, a BITCH?!"
"NOOO...!" 
"Then why'd you try to fuck him like a bitch, Brett?" 
És mit ad Isten: ez "szegény" Marsellusszal később tényleg meg fog történni.




Samuel L. Jackson karaktere egyszerre értelmesebb és teátrálisabb, míg John Travolta Vincentje fásultabb, szétszórt, szimplaeszűbb pasas. Ők ketten profi, gyakorlatias takarítóbrigádot alkotnak, akik véres hivatásukat tökéletesen elfogadták rutinmunkaként. Ahogy az új gyilkosságuk helyszínére tartanak, úgy beszélgetnek mindenféléről, mintha egy átlagos irodai munkahelyre mennének be.  

Sokszor látom, hogy a rendezők annyira erőlködnek valami szimbolizmust beletömni a művükbe, ami meg végül nevetségesen lóg rajta a szereplőkön (akárcsak a későbbi Face Off, szintén John Travoltával). Jules ismertetőjegye a bibliai ál-idézet, míg Vincenté, hogy többször a mellékhelységben látjuk őt. Nem valami vonzó jelképek, de erősen kötődnek a Ponyvaregény üzenetéhez: újrakezdés, a mocsok és salak hátrahagyása, az ürítés. Megfigyeltem, hogy többször felbukkan valamiképp a 3-as szám:

• Brett bandájából 3.-ként ölik meg azt, akinek mellélövöldözését Jules csodának könyveli el,
• Jules háromszor mondja el idézetét, és Vincentet is háromszor látjuk a mellékhelységnél.
• A 3. alkalom pedig megpecsételi, melyiküknek hogyan ér véget a hóhérkarrierje.

Hihetetlenül kijózanító, hogy mikor az éttermet kifosztja egy pár - akik egymást Nyuszimuszinak meg Tökfejnek becézik -, éppen Jules, egy sorozatgyilkos szolgál béketeremtőként. Az elcsépelt passzus, amit gyilkosságai előtt elszaval áldozatainak, valódi érveléssé válik. Feszült helyzet, 3 fegyver mered egymásra: ha egyikük bekattan, gyors vérfürdő fog lezajlani. Azon vettem észre magam, hogy drukkolok Jules-nak, nemcsak mert a legértelmesebb négyük közül, de mert a véres tettei ellenére igaza van. Isten valóban lesújt - ilyen-olyan okozatok útján - az erőszaktevőkre, ha megérdemlik, de itt már tényleg nincs értelme megdögleniük. "Nobody is going to hurt anybody!" "We're gonna be cool."

Nem először látom, hogy egy rendező úgy próbálja nyomatékosítani a mondandóját, hogy a gyilkolás mennyire triviális, csak-úgy megtörténő momentum. Tarantino-nak ez végig sikerült a Ponyvaregényben: például annál a résznél is, ahol ő maga játszotta Jules barátját, Jimmyt. A Vincent által szétlőtt "nigger" miatt Marcellusnak egy profi nyom-eltüntetőt kell küldenie Jimmy házához, hogy kihúzza Jules-ékat a szarból. Abszurd, ahogy Tarantino még ebből is képes humort kifacsarni, és mégis: piszkosul mulatságos. Mintha az egész egy sima kocsimosás lenne, pedig vért és agyvelőt pucolnak ki belőle. Kölcsönkapott tiszta ruháikba bújva pedig úgy festenek, mint 2 taknyos kölyök.

A legsötétebb színezetű humor szerintem Butch fejezetét kíséri: a főszereplők élete közül az övé tűnik a legsivárabbnak, és a legdurvább dolgok is körülötte történnek. A kamerakezelésre nem találok jobb szót a zseniálisnál: ahogy Butch visszaoson a házba az aranyórájáért, hosszan látjuk, amint a szinte mozdulatlan, hangtalan környéken közel kerül "a veszélyzónához", ahol várhatóan már vár rá egy férfi - és egy kis fémgolyó. És lehetetlen nem látni a tanulságot abból, ahogy meglepi és szitává lövi Vincentet. Látszólag csak rajtaütött egy kontárként hibázó sorozatgyilkoson, de egyúttal igazolta is Jules korábbi döntését, hogy kiszálljon, és kezdjen tiszta lapot az életével - legyen az bármilyen "egyszerű".

Egyszerűen imádom a jelenetet, ahogy a zálogboltban Butch elszórakozik a polcokon talált holmikkal. Ez a pár perc újradefiniálja a becsületkódex fogalmát: ő és Wallace-t pár perce még Tom & Jerryt játszottak az utcán, most meg 2 szadista őket akarja megdolgozni. Bejött nekem a katana választása, és a sportolómúlt miatt hihető Butch döntése, hogy visszaforduljon: hiába szarik az etikára, nem kellemes hallani és tudni, mi történik odalent. Amúgy meg: nagy muri lesz eljátszani a modern szamurájt...
Minden mozzanat meglepetésként ért abban a bugyorszerű raktárpincében, és abszolút elhittem, ahogyan Wallace végülis eláll Butch kinyírásától. Nemcsak a feltételei és a hangsúlya miatt, hanem mert - énszerintem - Butch úgy tette fel a kulcskérdést, hogy az Marcellus-t a rajta vett erőszakra emlékeztette. "Megmondom én, "mi lesz most én meg teközted". Nincs semmi "én meg te"." Bizarr egy módja ez a tartozás visszaadásának.

 

Minden díj és szakmai elismerésnél beszédesebb szerintem azok a népes nézői visszajelzések, miszerint inkább töltenék el a hetüket az itt megismert sötét figurákkal, semmint a "hétköznapok embereivel". Ők - csakúgy mint a film maga - frissek, ruganyosak, rengeteg a merszük, valódi kikapcsolódást nyújt figyelni, hallgatni őket.

És ahogy a film zsonglőrködik a szókinccsel, az erőszakkal és a váratlanság elemével, eszmélünk csak rá, hogy ez nemcsak egy stílusos történet a jobb útra térésről. A Ponyvaregény maga egyetlen szabados üzenet Hollywood filmcsinálóihoz: Pokolba az előírásokkal!

Merjétek lehúzni a WC-n az elnyűtt formulákat, és ne térdeljetek le a stúdiók pénzcsapja elé, mely szinte biztos alkotói pórázzal jár.

Kezdjetek valami újba.

Alkossatok valami egyedit, ami tényleg a ti szellemetek produktuma.

A Ponyvaregény az én olvasatomban: elsőrangú mozifilm.