Tűzgyújtó (2022)

 

Stephen King munkái mozgóképen mindig valahogy többször sikeredtek furára és röhejesre, mintsem hátborzongatóra. Sovány mentség sem lehet ez arra, hogy az egyik legismertebb King-adaptáció, a Tűzgyújtó olyan remake-et kapott harmadévszázaddal eredetije után, ami egy bóvli mikrobüdzsés tévéfilmnek érződik minden tekintetben –színészet, sztori, szereplők, effektek etc. És ami a legrosszabb: a rémisztőnek szánt percei vagy tompák, vagy csak simán visszataszítóak lettek (pl. egy macsek felgyújtása).

Charlie McGee nem egyszerű parafenomén: apja és anyja egykor egy titkos kísérlet alanyai voltak, mely révén rendkívüli képességre tettek szert. Zaklatott lelkű 11 éves lányuknak már veleszületett, sőt hatványozott természetfeletti képessége van. Hiába rejtőzködtek és titkolóztak mindeddig, Charlie egy iskolai incidense során felfigyelnek rájuk: a régi szervezet egy másik spéci embert küld értük, aki megöli Charlie anyját. A lány apjával menekülőre fogja, bár Charlie egyelőre jobban fél saját hatalmától, mint az üldözőiktől.

Mindamellett, hogy milyen romos és elmosódott a látványvilág – vagy hogy az események és párbeszédek vetélkedhetnének, hogy melyik lett pocsékabbul megírva –, az új Tűzgyújtó nagy rákos daganata a karakterkínálat. Elsősorban Charlie apja, Andy. Ez az alak ebben a feldolgozásban maga a megtestesült kétszínűség: egy ledöbbentően áltató, hazug, manipulatív szennyláda, akit sikerül nagyobb bajforrásnak láttatni, mint amilyenek a séma szerinti „negatív szereplők”.

 

Az évtized eddigi egyik legköpnivalóbb filmes apafiguráját nézhettem-hallgathattam „meló” közben, ahogy átveri klienseit, lekezeli aggódó párját és érzelmileg zsarolja a gyerekét, hogy az fojtsa el az erejét, minden intő jel dacára. Nem egyszerűen halogat vagy titkol, hanem családfőként kötelezi őket, hogy ne vegyék tudomásul a helyzetük súlyosságát, amíg már megtörténik a baj. Nem Charlie erejétől forr fel itt az ember vére, hanem a fater álszentségétől! És amikor a végén a túszul ejtett Andy telepatikus erejével a saját lányát agymossa, hogy az leégesse a szervezet épületét, majdnem ripityára törtem a székemet a falon!! Hát húzzanak a készítők a börtönkonyhára krumplit pucolni: ez nem „gyász” meg nem „dráma”: ez egy erkölcstelen szemét disznó, aki azt ÉRDEMELNÉ, hogy békaként boncolják-koncolják föl egy laboratóriumban!

Sajtlyukas kézzel kezelték az egész dramaturgiát. Charlie instabil lelkivilágával és elszigeteltségével nem kezdtek semmit, ez egyszerűen csak ott van, belengi a filmet, mint a pára, de nincs értelmes történetszál szőve köré. Maga a képességeik eredete, a szülőknek erőt adó anyag kifejlesztése nem tudjuk meg sose, miért és hogyan történt. Ugyanígy nem tudni, honnét tudja a szérum atyja – aki erről alig 1 szem jelenetben károghat –, hogy Charlie ereje messze nagyobb bármelyik eredeti kísérleti alanyénál? Talán ha mindkét szülő spéci erőt kapott, a gyerek törvényszerűen már félisteni erővel bír?   

A számtalan zagyva elgondolásból kettőt emelnék még ki, amitől a történetet követni próbálóknál elszakadhat a cérna. Az egyik a nagy „katarzis” előtti beszéd, mikor a szervezetet képviselő nő arról győzködi Charlie-t – a hatás kedvéért a megkötözött apa mellett állva –, hogy legyen büszke óriási erejére, ő voltaképp egy „szuperhős.” Azon felül, hogy ez a drámainak szánt jelenet így tömény röhej lett, gyanús is. Így próbálták vonzóbbá tenni a filmet, utalva a szuperhős-zsánerre és azon belül vélhetően a Sötét Főnix-re? Talán Charlie sorsa is az, hogy humanoid tűzviharként egy béna folytatás címlaphölgye legyen? A korábbi kritikusi-közönségi-kassza-lebőgés után aligha...

 

A másik bicskanyitogató rész a végkifejlet. Rainbird, a Charlie anyjával végző spéci ember egy nagy nulla. Egyértelműen az alkotók és nem Michael Greyeyes hibája, de a karaktere megreked afféle Tesco-gazdaságos Magua-ként a film egészén át. Charlie végül nemcsak, hogy nem áll bosszút rajta, de engedi Rainbird-nek, hogy az magával vigye őt! MIÉRT?! T’án csak nem amiatt, hogy az apja halála után nem maradt senki olyan spéci ember, mint ő? Spekulálhatnék, hogy ez valami váratlannak szánt, nagy kényszer-megbocsátásnak lehetett elgondolva, hogy a lány és az anyja gyilkosa kénytelen félretenni egymás iránti ellenségességét a túlélésért. De ha ez is volt az elgondolás, ebből SEMMI nem jött át végül, teljesen hiányzik a gondolataik tisztességes leképezése. 

 

Alig fél év távlatából nem lehet könnyű Scott Teems és Keith Thomas (az aktuális firkáló és dirigáló) számára az emlékezés erre a halva született projektjükre, de biztos nehezebb lesz egykönnyen elfeledniük, mint a nézőknek. Az új Tűzgyújtó az a fajta színtelen-szagtalan-semmilyen-súlytalan remake-roncs, aminek füstje-lángja is túl pici volt, hogy egykönnyen felidézze az ember. Nem mostanság láttam olyan produkciót, amely ennyi témalehetőséget ilyen bénán dob a földre, hogy aztán még jól föl is gyújtsa. 

 

A szervezet (The Outfit)

 

Quentin Tarantino három évtized után is inspirálja a valódi filmkészítőket, hogy a stúdiók elvek nélküli bérszajháival szemben értékálló munkákat tegyenek le a szabászasztalra. Graham Moore első rendezéséről nem kicsit lerí a Tarantino-i ihletés, a régi vágású, bő párbeszédével, meghitt hangulatával és finom feszültséghangolásával. Ahelyett, hogy a gengszterdrámák manírjaival takargatná tartalmi pucérságát, a The Outfit jól kitöltött és ütemezett, karakterfronton is tisztességgel megírt bűnmese.

 

A történet földön járó és még ésszerű mértékig csavaros: Leonard Burling szabászüzletet vezet az 50-es évek Chicago-jában, Roy Boyle ír maffiafőnök területén, így vevőköre is jobbára gengszterekből áll. Ő és a továbbállni vágyó titkárnője, Mable eddig látszólag távolságot tudtak tartani a család véres ügyeitől. Ám egy este Roy forrófejű fiát, Richie-t lőtt sebbel hozza be Roy kimért bizalmasa, Francis, aki köztudottan nem tűri az ellenvetést. Így a mindig diszkrét szabó kénytelen előbb ellátni a sebesültet, majd egy véres vita után a hulláját rejtegetni – egy olyan kazettával egyetemben, melynek felvétele az egész Boyle-családra nézve terhelő.

 

Az idény ötletsivár kínálata közepette nagyon megörültem egy olyan igazi, emberi szabású, történet-vezérelt produkciónak, mint az The Outfit. Légköre hamar otthonossá vált, története és annak folyása tartotta figyelmemet, érdekeltté tett a szereplők helyzetében. Mark Rylance jellegzetesen visszafogott alakítása tetszett, megadta a film tengelyét. Hiába látszik, hogy a sztoikus ruhaművész karaktere kifejezetten az a fajta szerep, amire díj-jelölés dukál, Rylance profin boldogult vele. Érdekfeszítőnek találtam Leonard alakját, ami mögött sejthető, hogy több van, mint elsőre látszik. 

A szereplőpaletta többi tagja ugyan nem nő túl az alapszituban előírt szerepkörén, de azért megvolt a szükséges súlyuk a cselekménybe, hihetően illettek abba a környezetbe. És annak sem kerítenek nagy feneket, hogy a szereplők közül ki-ki melyik nemzetiséghez vagy nemhez tartozik. 

Pazarul aprólékos a látványtervezés: a bolt, mint helyszín igazán bensőséges hangulatúvá tették a szűkösség érzete nélkül, az egyes tárgyak, ruhák, segédeszközök díszként és esetileg sztorielemként is mutatósak. Biztos, hogy valaki más már megelőzött ezzel a hasonlattal, de a The Outfit egésze olyan, mintha maga a film is afféle ruha lenne: egy elegáns öltöny, melynek minden centijét precízen szőtték, mégse merev, durva, fakó vagy szögletes, ki-ver-át-kit? fordulatait se találtam elrugaszkodottnak.

 

Legföljebb talán a végső csavart, egy kicsit. Leonard-ról sejthető ugyan, hogy ő maga is bandamúltú, és kielégítő válasz, hogy a kilépése miatt, emberkéz által vesztette el a családját. Csak ez másfél óra után mégis kicsit sokára, sok cselekménycsavarás ping-pong-ja után érkezett el. Nem húzza le az összképet vagy ilyesmi, csak már azért érződött számomra, ahogy fogy ki a szusz a rendezésből.

 

A Berlini Filmfesztivál jövevényeként a The Outfit világosan szerzői alkotás, de abból az őszintébb, rétegeltebb, érettebb módon szórakoztató fajta. Nagyon lesimítva  mondható a stílusára, hogy Tarantino, némi Agatha Christie-vel. Ajánlom mindenkinek, aki vevő az okos lélektani dráma-thrillerre. 

 

4/5-öt adok rá.

 

Nem leszel egyedül

Ahogy így ősszel lapozgatok visszafelé az év híresebb filmjei között, egyre több olyan „műremeknek” sikerül kiábrándítania, melynek egyik reklámpontja az volt, hogy egy rangos filmfesztiválon került közszemlére. Nemrég durva medvecsapdába léptem a Cannes-on bemutatott Őkkel, ám ez a mostani, a Sundance-on elérkezett másik folklór film még inkább fel tudta nyomni bennem a pumpát: a Nem leszel egyedül egy realistának látszó, kifejezetten lelketlen ál-művészfilm, ami szabályosan szívja el az ember energiáját, embergyűlöletetet áraszt. Komoly esélyese lett nálam az esztendő legrosszabja titulusnak.

Egy 19. századi macedón faluban járunk. Maria, a „farkasölőként” emlegetett, égett arcú boszorkány hobbija, hogy gyerekeket jelöl ki véráldozatnak. Legújabb jelöltjének anyja kikönyörgi, hogy csak 16 évesen vigye el a kis Nevenát, akit egy barlangba zárva próbált elrejteni. Maria a már tini lányt magával viszi és boszivá avatja, de bosszantja a lány társaságéhsége ember és állat felé is. Miután magára hagyta, Nevena hatalmával élve több ember alakját is magára ölti, akikkel összeakad az életben – legyen az nő, férfi vagy gyerek.

 

Goran Stolevski bemutatkozó műve az a fajta Rorschach-teszt, melynek képeibe – itt elsősorban a főszereplő alakváltásaiba – a legkülönfélébb mögöttes irodalmi mondanivalót lehet beleolvasni. Azok közül, melyeket a film megnézése után fellapoztam, egyiket sem bírtam tetten érni a sztori bekómált narratíváján. Ez a film öncélúan mutogató és zsaroló módon negatív: végig a tömény, céltalan letargia árad belőle, egy olyan életközegben, amiről hiába tudom, hogy a lehető legkijózanítóbban nehéz és valóságszagú, sehová se jutunk benne. A rendező csak az atmoszférateremtő készségét bizonygatja itt, nem érdekli a történet kimunkálása és tisztességes elmesélése, értékelhető szereplőkkel.

Tompa sajnálatmágnes a főszereplőnk: Nevena egész élete, lénye annyiból áll, hogy nulla neveléssel a háta mögött kitapasztal pár tevékenységet, mint a főzés, mosás, szex vagy szántás. Mikor kinek bőrében, mikor milyen hátulütővel, amit el is felejthetünk a következő szakaszhoz érve. Elvileg meg kéne kedveltesse velünk őt az, ahogy a kirekesztett vadember leány világképe épülget, és lassan növöget a tudás a fejében. De a mű annyira ingerszegény, és annyira képtelen közvetíteni ennek a belső gyarapodásnak a folyamatát, hogy kicsit se lehet azonosulni vele. Az emberek is mind olyan mértékig szürkék és egyformák itt, mintha a földből lennének kinőve. Ezek után nem marad semmi, ami meg tudna ragadni Nevena életéből, gondolataiból, életközegéből – már abból a kevésből, ami képekből átszűrődik.

Maria még a gonosz boszi kliséjének is semmilyen: kegyetlennek kegyetlen ugyan, de soha nem érdekesen vagy haragszítóan az. Még akkor is, mikor majd újra belegázol Nevena életébe, pusztán egy magának való, minden iránt közönyös, seggfej madárijesztő marad. Még eredetének elbeszélése sem tesz hozzá pluszt, maga az érdektelenség süt belőle, ahogy néha elkarattyol pár szövegsort, hogy némi interakció azért legyen a sok színtelen-arctalan figura között.

Akármennyire számít „multikulturálisnak” elitista körökben – folklór témája és amiatt, hogy egy makedón nyelven forgatott ausztrál-brit-szerb koprodukció – a Nem leszel egyedül valódi, kézzel fogható értéket nem közvetít vagy képvisel a szememben. A meditatív művészfilm álcája mögött ez az öncélú népünnepélye a reménytelen anyagi-szellemi szegénységnek és a büntetlen csendes terrornak, amit a Farkasölő is mintha csak azért csinálna, mert épp kedve szottyant hozzá. Nem hihetem, hogy ha egy produkció folklór, azaz népmesei elemeket használ, akkor azokból kötelezően csak ilyen ál-filozofikus, lélekszívó képmutogatás készíthető.

Hőség

A Hőséget Ernie Barbarash rendezte és Chris Sivertson írta, de hogy kettejük közül ki szabta ilyen telenovella-ízűre, meg nem tudnám mondani. A szereplők jellegtelenek, a harmatgyönge sztori egy abszurd krimiszállal fáraszt minket, az egésznek pedig kb. annyi érzelmi éle van, mint a legtöbb dél-koreai szex-képregénynek.

 

 

Claire, akinek családja tűzben vesztette életét sok éve, ingatlanügynökként dolgozik. Új szeretőjéről, Eve-ről kiderül, hogy a főnöke felesége. És bár végül megbocsát neki, Eve férjét rövidesen holtan találják, és a gyanú Claire-re terelődik. A lány lassan rájön, hogy többen is benne voltak a befeketítésében – köztük Eve.

 

 

Nem mernék megesküdni rá, hogy ezt nem valami TV-pilot-epizódként ötölte ki valaki eredetileg. És ezt nem a költségvetés miatt mondom: az emberek viselkedése, maga a történet kalibere, közege és ügyetlen csavarása a 90-es évek lájtosabb amcsi sorozatait juttatta eszembe. Ez a film simán lehetett volna egy rész egy Melrose Place-ből: az átlagot célzó, nézőbarát, és amikor nem a prűd beállítású kamatyolás, a lefeküdni-nem lefeküdni-dilemma áll a középpontban, akkor próbálnak valami vállalati szálat beleszőni, hogy ne unjuk szét magunkat.

 

 

Románcként teljes bukás a darab. Claire személyisége úgy súlytalan, ahogy kitalálták: a múltja, melója, viszonya, az emberi kapcsolatai. Szíve hölgye meg még tipikus TV-show-viperának is olyan semmilyen. Az egész románc komolyan vehetetlen és hamis, már azelőtt, hogy a bóvli összeesküvős szál Eve manipulációiról képbe kerülne. Minél drámaibbá próbálták ezt tenni, annál nevetségesebb lett, főleg a vége, ahogy Eve a rá fegyvert fogó Claire-nek hajtja a magáét: „habár végig becsaptalak, hogy tönkretegyem az egész életed, és majdnem ki is nyírtalak, én azért beléd zúgtam, puszilkózunk!” Ettől már csak Claire nyomi seggfej kollégája – Eve egyik cinkosa – volt bicskanyitogatóbb jelenség…

Ez a Heatwave nevű pihepornó 1/5-öt ért számomra. Tudom, hogy már ősz van, de 30 fok fölötti kánikulában is így értékelném.

Férfiak (Ők)

"FÉRFIAK

NEM TUDJUK MIT TETTÜNK!" 

Művészies csomagolású benyalás az álszent „woke” Hollywood-nak, amiből egyszerre süt a karikaturista férfigyűlölet, a mindkét nem szereplőit sújtó sekélyesség, a szerzői egó és öncélúság, valamint az igazi történet hiánya, melyet Alex Garland író-rendező a szimbolikával próbál ellentmondást nem tűrően helyettesíteni.

Miután agresszív és bántalmazó férje, James a lakásuk előtt a halálba zuhant, Harper a traumát egy skót faluba utazva próbálja feldolgozni. Egy Geoffrey nevű helybéli elkalauzolja őt a bérelt szálláshelyén, és eleinte jól érzi magát. Hamarosan azonban egy kopasz, pucér férfi kezdi követni őt, és a rendőrség egyelőre nem látja okát bent tartani. Harper egyre kevésbé bízik a helybéli férfiakban, a kétértelmű előjelek és viselkedések miatt egyre közelebb kerül a pánikhoz…

Címétől antikarakterein át az összefüggéstelen üzenetéig szinte mindent utáltam ebben a produkcióban. Cannes-i filmfesztivál ide vagy oda: az Őknek minden sztorieleme és képi rejtjelezése pusztán alibi, hogy a rendező azt hirdethesse általuk: „minden férfi szörnyeteg, nélkülük a nők békére találnának.” Akármilyen összetett jelentést próbált Garland belematekozni filmje vizuális kelléktárába, feltűnő, milyen mellékesen kezeli magát a történetvezetést, magasról téve rá, hogy az értelmes nézőközönséggel tartsa a kapcsolatot.

Fütyülök a Neten olvasható dekódolásokra a film jelképrendszeréről, ha ez a tényleges történet rovására megy, és itt nemcsak azt tette tönkre a saját megalkotója. A szereplők  nem egyebek jellegtelen, sértő gúnyrajzoknál – a férfiak direkt, a nők szándékon kívül –, és a lelki pszichózisnak ezek a képi kivetülései sem rajzolnak ki összefüggő narratívát. Nem egy felnőtt ember alászállását láttam saját traumája démonai közé vidéken, hanem egy skicchalmazt. Egy eszközt, amivel Garland – úgy vélem, nagyon is tudatosan – egy hazug szórakoztatóipari ideológiát udvarol körbe, hogy immár Hollywood legbecsesebb brand-jei is megnyíljanak előtte.

Sem Jessie Buckley tántorgásra kárhoztatott alakítása, sem Rory Kinnear sokarcúsága nem tudta számomra kimenteni, mennyire egydimenziós itt mindenki – és nem menthető ki azzal, ha mindent végig csak „1 karakter deformált szemszögéből látunk-e”, ahogy a film analíziseinek egyikében olvastam. A mélypontot a Harper elszállásoló Geoffrey alakja prezentálta nekem: az egész külleme, viselkedése, sőt a szavai mögötti észjárás olyan koboldszerű, hogy komolyan azt vártam, mikor kezd mesélni a nőnek a fazék aranyról a szivárvány tövében!

Nem valóság(érzék) és képzelet (őrület) összemosódásaként vetül le ez a 90 perc, hanem inkább képzelgésként, határok nélkül, mégis valahogy soványan. Sőt, némely sejtelmesnek szánt képsor csak szánalomvigyort váltott ki belőlem: pl. a tiltott almából való evés kihangsúlyozása, vagy az, amikor a rászórt pitypangtól Harper elvileg transzba kerül. És elismerem: a maga dilis módján muris egy pucér hapsi kókadt ámokfutását nézni a vidéken – vagy pl. a víziót, ahol láncreakciószerűen szülik egymásból egymást a férfiszereplők. De amikor egy mű ennyire átlátszóan titokzatoskodik, és ilyen agresszíven erőlteti figuráira a legprimitívebb férfi-nő sztereotípiákat, akkor az a nézőt piszok hamar fárasztani, taszítani kezdi. Maga ez az állandó és öncélú vizuális dekódolgatási kényszer, ami mögött nincs élő, lélegző történet.

Lelkifurdalás nélkül nevezem a Men-t kétszínű, hazug, hamis alibiprodukciónak, melynek cselekménye, mint olyan az értelmezhetetlenség határán billeg, és hamar át is bukik azon. Nem lett volna nehéz legalább átlagszintre kirittyenteni ezt a történetet egy városi nő rémálom-terápiájává, ahol gyász, bűntudat, magány és elnyomottság közt hányódva önmagát keresi. Ebből a tényleges végtermék semmit nem ragad meg, csak önelégült módon, felhígítottan groteszk képeket mutogatva tetteti, hogy mintha erről szólna. 

 

1/5-öt adok erre a „művészi látomásra”. 

 

Mosoly(ogj)

Szívem szakad az olyan néhanapján felbukkanó horrorfilmekért, melyek végre tényleg értelmes alaptörténetet, valódi alapfeszültséget és többnyire hatásos rémületkeltő pillanatokat szállítanak le nekünk, és félúton mégis kifogy belőlük a kreativitás benzinje. Parker Finn első nagyjátékfilmes rendezése – mely amúgy tavalyelőtti rövidfilmje egyik szereplőjét is ide áthozza –, a Mosolyogj biztató premisszával indul, de bátor sztori- és karakterépítés helyett a konvenciók és félmegoldások mocsarába téved, hogy banális befejezéssel ássa meg végül a saját sírját.

Dr. Rose Cotter kórházi szakorvos szeme láttára lesz öngyilkos egyik új páciense, Laura Weaver PhD hallgató. A zaklatott lány azt állítja neki, hogy egy lény a hozzá közel állók alakját felöltve üldözi őt, majd bizarr vigyorral az arcán végez magával. Rose is rémségeket kezd látni maga körül, de a rettegő nőnek senki se hisz: főnöke, vőlegénye, húga, vagy egykori terapeutája. Végül zsaru-exe, Joel révén jön rá, hogy ez egy az átok, mely személyről személyre terjed. A démon előbb kísérti, majd egy heti terror után meg is szállja az alany testét, megöleti őt magával, és mindig a tett szemtanúja lesz a következő célpont...

Jófajta alapelgondolás, és lekötötte a figyelmem, ahogy Rose – bár kicsit sokára, 1 órával a film kezdete után – elkezdi kutatni a tapintható veszedelem eredetét és megoldását. Az ijesztések a filmben hatásosak, és szerencsére a rendező mértékkel használja őket. A démon emberutánzó képességét is izgalmasnak találtam: idővel már teljesen úgy beszélhet és viselkedhet, mint a valódi személyek Rose életében. Maga a szitu, hogy egy fiatal, elismert terapeuta – aki a múltban maga is traumát élt át – valahogy a betege rémálom-világában reked, és az elkezdi őt felőrölni, piszkosul tetszetős horror-alap nekem. Van egy horror-manga-széria, a Melvina’s therapy: abban is ebbe az iszonyú helyzetbe kerül egy fiatal pszichiáternő – bár abban a történetben nem démon, hanem egy kegyetlen kollegina hozza el az éber rémálmot a páciensekre.

A legnyilvánvalóbb fogyatéka a Mosolyogj!-nak a szereplők: karakterfronton meg se próbál többet hozni a zsánerátlagtól. Sosie Bacon Rose-át a maga nemében megkedveltem ugyan, de a többiek hentesbárd alá valóan sekélyes, fantáziaszegény alakok, miként párbeszédeik is le vannak butítva. Teljesen igazat adtam Rose-nak, valahányszor beolvas egy ismerősének: hogy a pasija teljesen sematikusan látja a „normális élet” fogalmát, a húga meg egy önző, felszínes háztartásbeli liba. Ezek a jelenetek nem a lassú terror pszichológiai örvényét jelzik, csak akaratlanul kiszólnak a vászonról a forgatókönyvírónak: 'Hé, pajtás! Gyengék a karaktereid!' Mintha az képezné itt egy-egy alakítás csúcspontját, ha a színésznek megadatik a film védjegye, azaz démonian vigyorogni szembe a kamerával.

Finn-nek nem sikerült összesodornia a démon jelentette közvetlen veszélyt a múlttal való szembenézés szálával. Megtudjuk, hogy régi házukban Rose talált rá az elmebajos drogos anyjukra a túladagolás napján, és hogy bántalmazta gyerekeit. De ez a szál egyrészt cérnavékony maradt, másrészt nincs is valódi köze Rose mostani rettegéséhez a démon miatt. A film nem elég érett a lélektani folyamatok megértéséhez és érzékeltetéséhez, megmarad szolgai A-ból B-ból pontba tolt eseménysornak, ami kiszámítható módon a régi házba vezet. Ezért érezni légből kapottnak, ahogy a végén a démon elkezd szájalni Rose-nak az anyjáról, hogy halálakor meg se próbált neki segíteni és a többi.

Logikafóbiája lehet a filmnek, mert a fő mumusa mintha végig előre elrendelten volna rá beállítva, hogy győzzön. Az úgy még talán érthető volna, hogy a lény alakváltó, és egyre tapinthatóbbá válik, egyre összetettebben utánozni az áldozat által ismert emberek alakját. De az már légből kapott klisé, mikor az áldozat tágabb világát és a fizika törvényeit manipulálja. Ezt pedig nem lehet kimagyarázni azzal, hogy „ott van az áldozat fejében”, és ettől képes rá! Átverve érzi magát a néző, ha utólag kiderül, hogy ennyire előre le volt osztva minden lap és mindenki sorsa. Ez a démon egy nyerőgép: bármit is rúgkapál az áldozatjelölt, akkor is a „ház nyer”, mindegy, hogy mennyire nonszensz módon.

1. Egy túlélő megmondja a tutit, hogyan lehet megtörni az ördögi kört? Nos, az nem jön be, sőt a démon most kezd csak igazán bedurvulni.
2. Rose puszta kézzel védekezik, már rettegés nélkül, és látszólag felgyújtja a démont? Nem-nem: a démon csak megjátszotta, hogy halálra ég – biztos, hogy szórakozzon egyet.
3. Rose végre szembenézett a múltjával, és tiszta fejjel elautózik Joel-hez. Nö-öm, hová gondoltok: kiderül, hogy végig még mindig a háznál rekedt, és az egész csak holmi „hallucináció” volt!

A végkifejletre mondhatnám, hogy „maga az elszabadult őrület”, de akkor még úgy tűnne, hogy dicsérni akarnám. Szóval jön az utolsó menet a házban, és mit tesz Rose, aki mindent kiderített, elviselt, beismert és végigcsinált? Semmit. A démon egyszer csak úgy dönt, hogy eleget szarozott: ördög tudja, mitől, de egyszeriben képes lebénítani Rose testét és elméjét. Aztán valahogy a fizikai törvényeit letojva kinyújtja Rose száját akkorára, hogy a 70-es évekbe illő CGI-testével be tud mászni rajta, ilyetén módon „megszállva” őt. FLAWLESS VICTORY! Ezen a részen állt vagy bukott nálam, hogy eddig egy okos és nagyjából okésan levezényelt, vagy egy szokványos és csapongó rémmesét néztem-e végig.

 

Erősebb direktori kézzel összefogva sokkal több lehetett volna ez a darab, mint amivé végül összeállt. Súlyt tud adni az ijesztgetős pillanatoknak, maga az alapkonfliktus is hátborzongató lehetne, de a film lélektani vonalon egyszerűen nem elég átgondolt. Két tartópillére közül a főhős múltja sose lesz több jelentéktelen dísznél a lényeg, azaz egy random démon legújabb, végig egyoldalú vadászata mellett. A többiek pedig bábuk, amiket egyesével nekihajíthat a főhősnek jump-scare-ként. Drukkoltam a Smile-nak, de az én mosolyom lehervadt, ahogy a film végül összeroskadt a finálé előtt.

Így aztán a középmezőnybe rangsorolom, egy 3/5-tel.

Ahol a folyami rákok énekelnek

Nagyon remélem, nem követelmény tudat alatt, hogy egy szerelmi témájú regény csak úgy válhat közönségsikerré, ha előbb jó szappanoperássá fazonírozzák. Mert aki nem olvasta Delia Owens 2018-as bestseller-ét – mint legtöbbünk –, még ezt találja hinni a filmverziója alapján. Az pedig sok tekintetben ellentétes hatást váltott ki belőlem, mint amilyenre látszólag hajtott: megható helyett képmutató, izgalmas helyett terjengős, érzelmes drámájú és lebilincselő helyett pedig banálisan primitív és figyelemerodáló volt.

Kya, a magányos és antiszociális lány egy északi-karolinai kisváros melletti lápvidéken. Családja jövőtlenül tengődött majd széthullott, legutoljára az apja hagyta el. Az évek során megismerkedik egy gazdag helyi sráccal, akire viszont hamarosan holtan találnak rá. Kya-t az esküdtek és a lakosság zöme mindig is előítéletekkel kezelte, így ideális bűnbaknak tűnik. Idős ügyvédje azonban nem adja be a derekát…

 

Tárgyalótermi drámaként éppúgy mint romantikus-misztikus műként is taszított ennek a filmnek a légköre. A gyilkosságnak már ténye is súlytalannak hatott, nemhogy a köré költött rejtély, az adagolt részletek, vagy az azzal gyanúsított lány csigalassú flashback-múltja. Állandóan látom a való életben, milyen közömbös, érzéketlen félemberekké tudnak süllyedni egész települések lakosságai, tonnányi előítélettel és 0 humánummal. De ez nem mentség rá, hogy itt az összes szereplő vagy személyiség nélküli korhadt bábu, vagy álszent telenovella-szökevény. 

Akár Olivia Newman rendezését, akár Lucy Alibar forgatókönyvét nézem, nem tudtak bevonni a történések, az érzelmi oldalát pedig hamisnak éreztem. Amikor a film már épp valami mélyebbről kezdene papolni – például hogy Kya mennyire nem hajlandó elszakadni a vidéktől, hogy új életet kezdjen –, egyszerűen vállat von, és terjengünk tovább. Kya-t mintha a puszta helyzetéből adódóan kellene sajnálnunk, mint a meg nem értett számkivetettet, akinek nem volt honnan elsajátítani a teljes értékű életet és értékrendet. A gyerekkorát sajnálattal figyeltem, de a felnőttkor maga a megtestesült érdektelenség maradt – kezdve az agóniájával a (másik fajta) ártatlansága elvesztését illetően. És ez végigkísérte számomra az egész művet: minél inkább próbált akár Kya, akár más jóindulatúnak vagy épp „ártatlannak” tűnni, annál inkább kívántam neki nevetőgáz-kezelést!

 

Rossz helyen kopogtat nálam az olyan krimi-dráma-thriller amalgám, ahol minél többet tudunk a főhősről, annál kevésbé érezni életszerűnek vagy szívhez szólónak. Egy jobb sorsra érdemes nő számkivetettsége helyett a kommunikációhiány kisiskolás-szintű tankönyvi példáit látni, nagy lapaj felnőtt emberekkel eljátszatva.

Az Ahol a folyami rákok énekelnek 2/5-öt kap tőlem: roppant fárasztó két órás telenovella.