Armageddon

Michael Bay - a legtöbb hollywood-i rendezőhöz hasonlóan - főleg a teátrális robbanások és dübörgő hanghatások lelkes használója. Hogy helytelen-e ezekre koncentrálni? Igen, ha ezt a rendező a film többi komponensének rovására teszi. És elnézést kérek az ellentábortól, de Bay munkáiban gyakran úgy érezni, mintha a forgatókönyv merő kifogás lenne, hogy más-más pozitúrában vegyen föl detonációkat.

Legékesebb példa erre a Transformers-trilógia lenne, de az Armageddon sem egészen az, aminek a megalkotója valószínűleg elképzelte. A globális katasztrófa majdnem azóta kedvenc téma Hollywoodban, hogy először láthattunk sci-fi-produkciót. Ebben a verzióban egy kisebb meteoritraj szétpusztít majd' egy egész nagyvárost, ami előrejelzi egy óriási kisbolygó közeledtét. Egy menő proficsapatnak kell Zéró Óráig elvégezni az űrküldetést. Vagy minden élet megsemmisül a Földön.

Mindez papíron jól hangzik, és sok ígéret van benne. A trailerek modern világot, és rengeteg izgalmat ígérnek az ún. pop-corn mozik kedvelőinek. Sajnos azonban egy filmet nemcsak a leírása, illetve a "hipermodern külső" alapján ítélünk meg. Hanem hogy a benne tapasztalt "egyéb cuccok" (olyasmik, mint a

• természeti jelenségek működési elvei;
• technikai berendezések használati érzéke;
• események pszichikai és szociális vonzata;
• érzelmi konfliktusok kiütközési jelei; 

stb.) mennyire felelnek meg annak, aminek el akarják adni magukat nekünk, a nézőknek. Röviden: mennyire hitelesek a látottak. Bay legnagyobb hibája itt az, hogy összetéveszti a film alkotóelemeit a film látványvilágának részleteivel. Olyan ez, mint mikor valaki a rovar és bogár szavakat használja szinonimaként.

A költségvetés minden centje kitükröződik azon, ahogy a NASA gépei, űrsiklói, iránytóközpontja, az űrhajósok kiképzésére szolgáló szimulátor, a műszereik ábrázolva lettek. Igaz, hogy eleve maga az Űrhajózási Hivatal épülete volt a forgatás helyszíne, de mindenképpen impozáns látványt nyújt. Minden technológiai eszköz aprólékos magyarázatot kapott, a bolygó látképét az űrből szintén gyönyörűen sikerült felvenniük.

Majdnem pontos ellentétpárja ennek a meteoreső. Itt inkább pontokba szedem, mi a bajom azzal, ahogy Michael Bay a meteoritokat portézza:

1. Maga az elképzelés még nem volna tévhit. Egy kisbolygó közeledtét valóban kisebb, regionális ütközések jeleznék előre. De ezek évek, évtizedek távlatában kinyúlva zajlanak le. 
2. A NASA szemmel láthatóan a raj érkezéséig nem szerez tudomást a készülő armageddonról. Utánanéztem: 1997-ben (a forgatás idején) már rendelkeztünk olyan fejlett távcsövekkel és műholdas előrejelzéssel, hogy egy kisbolygó érkezését időben előre jelezzük.
3. Miért éppen és kizárólag New York Cityt veszi célba a meteoreső? A jelenségnek még a Belső Bolygó övezetén is elszórva kellene érkezzenek az "űrkavicsok". Nemhogy a Föld felszínén, ahol a jelek szerint a teljesen kiépített belvárosra korlátozódnak a becsapódások! Lehet, hogy a forgatókönyvben így jobban össze van hangolva a csapás, a reagálás rá és a végső veszély bemérése. Épp csupán a fizika törvényei szerint badarság.
4. Még a minimeteoritok sem úgy robbannak fel, ahogy kellene. Gyakran kb. 4-5 négyzeméternyi területre ható detonációk követik egymást, és körülöttük mindenki sértetlen marad. A film elején egy jelenetnél két fekete bőrű fickó vitatkozik, hogy az egyiknek a kutyája megharapdálta a másiknak a kitömött játék-dinoszauruszát... amit megint nem értem, minek írtak a cselekményvázlatba. Egy meteor felrobbantja az egyik vitafelet, mellette a másik fel meg se karcolódott, és a lyukon még a kutya is lóg a pórázán! 
5. A nagy meteorok robbanása már picit hihetőbb kinézetű - mint az, amelyik egy múzeumot robbant szét. De még ez is inkább egy napalmbomba robbanására emlékeztet, semmint egy égitestre, ami volt olyan tömör és masszív, hogy nem égett el az atmoszférában. 

Bruce Willis Arany-Málna díjat kapott Harry Stamper megformálásáért. Énszerintem ez csak felerészben róható fel a színésznek, annál inkább a hatásvadász rendezőnek. A film összes karaktere megrekedt a vagányság érzékeltetésén. Viharedzett veteránok, akik humorizálni tudnak még a legkritikusabb helyzetben is. Ez jól hangzó ötlet, de megint nem elég alapos kidolgozású. Az embert főként a tettei határozzák meg, de a személyisége nemcsak ennyiből áll.

Mindegyik asztronauta gyakorlatilag Harry másolata. Gyakran öncélúan keménykednek, mint a Shaft férfi főszereplői. Egyedüli különbség köztük, hogy mennyiszer adnak zavarba ejtő szóbeli és tettleges vicceket - akár tréning, akár kimenőjük során. Rengeteg fejfájdítóan kínos pillanattal ajándékozzák meg poénkodás címén a nézőt. Listát írattak Harryvel, hogy mi mindent akarnak, ha megmentik a világot? Olyan pontokkal, mint életfogytig tartó adómentessé, vagy hogy az egyikük a Fehér Házban vendégeskedjen?

Akárcsak az egyik tábornok, én se hiszem el ezekről a bohócokról, hogy ők a legjobbak a szakterületükön. Nem akarom egyenként részletezni őket, de... ti mit gondolnátok például egy izmos, szakképzett fekete űrpilótáról, aki - színjózanon röhécselve - pucérra táncolja magát egy orvosi szobában, méghozzá a teljes személyzet és a feletteseik szeme láttára?

A mellékszál, miszerint Harry kiskora óta neveli mostohalányát, Grace-t, szintén bármi, csak nem meggyőző. Nyilván megkeseríti az embert, ha a nő, aki szereti elhagyja, és neki kell gondoskodni a lányáról is. De amit a film apai szeretetként próbál beállítani, az inkább hímsovinizmus. A film elején Harry a fúrótoronynál rajtakapja Grace-t és egyik emberét, A. J. Frostot. Ő és Grace kimondottan ellenszenvesek voltak. Dialógusaik egysíkúak, de nemcsak mikor egymással, hanem Harryvel, a NASA-val vagy bárki mással beszélnek. A férfi időnként lezser pojácaként védi az igazát Harryvel szemben. Grace pedig határozott, de faarcú, közömbös csitri, akinek értékrendje annyiból áll: "Papa, én nő vagyok!" Grace igazából mégcsak nem részese az eseményeknek, nem csinál semmi azonkívül, hogy ott ül a NASA-ban, és elpityergi, milyen büszke a papájára. Biztos, hogy ez egy felnőtt, felelős beosztásban lévő nő?

Ami az űrakciót illeti, az valóban lehengerlő, és katartikusan izgalmas. Tényleg kitűnik, hogy kiben mennyi kurázsi vagy mocsok lakozik. Emberéletek vesznek oda, és a legkisebb hiba is az egész kudarba fulladását eredményezheti. Maradéktalanul élvezni lehetne, ha logika szerint is megállná a helyét. Egy aszteroida megfúrása miért csak két tucat ember által történik? Vagy az emberek mellé picit több fúrógép használata nem gyorsítaná meg a műveletet, amikor az egész intelligens élet fennmaradása a tét?
És mindez csak azért, hogy aztán egy oda beleeresztett atombombával szétrobbantsák az egészet? Nekem nincsenek beható ismereteim akár az égitestek anyagtanáról, akár a tömegpusztító fegyverek terén. Annyit biztos tudok, hogy léteznek számtalan darabkából összeállt, viszonylag instabil kisbolygók, és összefüggő sziklatömbök, lebegő hegyek. A NASA szakemberei nem mondják ugyan, de alighanem utóbbiról van szó a filmben. Egy hegy méretű bolygót pedig - mégha létezik is egy nagyon gyenge törésvonal benne - bajosan robbantható szét akár nagy-hatótávolságú rakétával is.

A hazaszeretet, hit és lelki elszánás kihangsúlyozása már-már kötelező egy olyan filmben, ami az emberiség megóvásáról szól. De itt is túlhangsúlyozzák, hogy mennyire amerikai minden résztvevő. Ügyesebben palástolják, mint mondjuk A függetlenség napjában, mégis erősen érződik a film tónusán, hogy mindaz a rendkívüli helytállás, szaktudás, a tűrőképesség határának kiterjesztése Amerika tartozéka. Amerika első számú tisztviselője itt is tart egy hatalmas buzdító beszédet, amit persze élőben kísér végig az egész világ. De még Bill Pullman Witmoore-ja is meggyőzőbb volt, mint ez az elnök. Mikor a NASA szakemberei elmondják neki a hírt, teljesen faarccal motyogja: "Végünk van."

Összességében: ez egy nagy volumenű, mégis átlagos igényekre szabott block-buster. Szinte teljesen hiányzik belőle minden kreativitás vagy intelligencia. A szereplők egy helyzet teljesen egyforma tartozékai, díszek, akárcsak az általuk használt technikai vívmányok. 

Hanta-Boy

A kis Max olyan gyerek, aki már kinőtt a hazugságok nélküli világ ábrándjából. Nem akar mást, minthogy apja egy megveszekedett napig ne tudjon hazudni. Hogy ezen kívánsága egyszeriben teljesül, az a legkézenfekvőbb rendkívüli történés egy film főhőse számára. De működik, úgy a formula, mint a keretén belüli poénzuhatag.

Jim Carrey a megszokottnál kicsit romlottabb figurát alakít, és még így is sziporkázni tud. Fletcher Reede még bunkó ügyvédként is bizonyos fokig kedveljük, mert szimpatizálunk a rámenősségével. Sokan vagyunk úgy vele, hogy annyira szeretnénk vidáman és sikerrel élni az élett, hogy menetközben elsiklik a figyelmünk az egyébként fontosnak tartott dolgokon. Fletchernek a házassága ment rá erre, és most afféle "se veled se nélküled" viszonyban van exével, Audrey-val. A nő elítéli ugyan, de nem gyűlöli őt.

A Hanta-boy olyan vígjáték, amiről soha nem volt tüzetesebb véleményem. Érdekfeszítő látni, ahogy Reede a legvadabb módokon próbál kicsikarni magából egy hazugságot. "A toll ké-héhé-hék...!" Mint aki egész nap szódium-pentatolt szívott volna. Munkahelyi környezete - Gerta, az ügyfelei, a nimfomán főnöknője, sőt a bíró - nem értik a változás okát. Ami még meglepőbb: a frissen megismert cégelnököt szemmel láthatóan elbűvöli Fletcher merész igazmondása. Nagyon ötletes húzás, hogy szarkazmusnak, egyszemélyes kabaréként állítja be a dolgot. Ügyvédként értenie kell az improvizatív hitelépítéshez.

De mint kiderül, a különös átokkal trükközni se nagyon lehet: nem tud hazugságot leírni, illetve, mint mondja: "Nem tudom feltenni a kérdést, ha tudom, hogy hazugság a válasz!" Nem segít rajta az se, mikor kisfiával próbálja visszamondatni az átkot, és egy fiatal nőn próbálja ki az eredményt: "Szép napot! Nincs kedve hancúrozni egyet?" Szerintem a film mindenek előtt azzal lehetett volna még ettől is jobb, ha a kényszerű igazmondásnak még több aspektusát találják ki és részletezik.

A drámaiság a filmben abból fakad, hogy az igazmondás Fletchert saját hibáira is rávezeti. "Hát ide figyelj! R-rossz apa vagyok... Rossz apa vagyok?" Megjavulásának betetőzése, amikor Audrey el akar költözni Max-szel és az új leánykérőjével. A nő még nem áll készen egy új kapcsolatra, és ezzel tudtán kívül legitimálja, hogy Fletcher őrült hajszába kezdjen miattuk. Egy rakodógép emelvényén végigszáguld a kifutópályán, az utasok látják a küszködő arcát a kabinablak üvegén át. És nagyon vicces, ahogy ex-felesége méla döbbenettel reagál erre. "Az ott az apu, Max. Integess neki." A film epilógusa, mikor Maxnak ismét eljön a születésnapja, a szülei ösztönösen megcsókolják egymást egy áramkimaradások pillanatában. Ezzel a borítékolható a család újraegyesülésének esélye, de mint azt a fiú bevallja: ezt most nem kívánság általi átok okozta.

Jim Carrey jatéka most is csúcsra van járatva, épp ezért szeretjük. De ahogy a Dumb és Dumberben, úgy itt is úgy érzem, hogy környezete kissé túl engedékeny a szerencsétlen flótás figurájával. Mintha kimondottan őrá méretezték volna a bíróság házszabályait. A többieket alig érdemes megemlíteni, gyakorlatilag semmit nem adnak a film humorához. Egy felnőtt dolgozó polgár tanmeséjét látjuk, és azt is kimondottan szórakoztatóan előadva. Csakhát jó lett volna látni, hogy a többiek is legalább megközelítően tudnak olyan érdekesek lenni, mint ő. És ugyanez áll az eseményekre is: a reptéri jelenet a legizgalmasabb.

Összeomlás

Elszakad a cérna; elpattan a húr; kiborul a bili; betelik a pohár; kiakad a higanyszál; beüt a ménnykű. Tucatnyi különböző kifejezéssel lehetne leírni az esetet, de ugyanaz a lényeg: a pillanat, amikor egy bármilyen ember átlépi a tűréshatárt. Nem feltétlenül egy kirívó esemény vagy történés miatt. Egyszerűen csak nem bírod tovább a hétköznapok terheit, és határozottabban lépsz fel a saját érdekedben.

Ez az alapkonfliktusa Michael Douglas egyik legsötétebb filmjének, melynek főszereplőjével könnyedén, sőt zavarba ejtően könnyen azonosulhat bármelyikünk. William Foster látszólag egyetlen nap alatt átlagpolgárból közellenséggé küzdi le magát. Az a fajta eset, akit bírálva külön kell választani, mely tetteit nem utánoznánk mi magunk, és melyeket ítélünk el mások nevében. A film kulcsfogalma az önirónia, a szociális lét korlátai, csapdaérzete. A másoktól tanult értékrendet csak úgy bírjuk szüntelenül betartani, ha egyszerre beszélünk cinikusan a hiányosságairól, mégis őszintén akarjuk, hogy tartson valamerre.
És még ez se biztos, hogy a helyes irányba terel minket.

Martin Prendergast őrmester a legjobb eset erre: korán nyugdíjba vonuló nyomozó, akit felettese és legtöbb kollegája folyton cseszeget, amiért asszonya mindennapos aggódásai miatt adja le a jelvényt. A film főszereplője Foster, az ő útját kísérjük nyomon. De a sztori lassan felvezet nekünk egy lehetséges ellenegyéniséget, aki "nem kattan be" vagy "törik meg". Nagyon tetszik, ahogy a végén összefonódik a két, egymásnak vadidegen ember sorsa. Kiderül, hogy mindketten elvesztették a kislányukat: Martiné régen meghalt, Willét pedig házukkal együtt anyjának, Beth-nek ítélte a bíróság, mikor elváltak. A különbség, hogy Will megfosztja magát az esélytől, hogy lássa kislányát felnőni. "...A rács mögül?" Meg akar halni, hogy életbiztosítása révén a családja hasznára lehessen - utoljára.
Hogy Prendergast megérti, mi zajlott le Willben, azt nemcsak a részvéti látogatás mutatja a Foster-házban. A korábban őt lekicsinylő Yardley kapitány méltatja őt a sajtó előtt, mire ő rákontráz: "Megbassza, kapitány. Nagyon szépen bassza meg."

A "lezuhanás"/"összeomlás" pszichikai folyamata sok lépcsőfokon zajlik, egy közömbös, erőszakos nagyvárosban, a nyári hőségben. A hiábavalóság atmoszférája szinte tapintható, és ez a film legnagyobb erőssége. Annyira triviális, hétköznapi élethelyzetből indul ki az ámokfutás, hogy a néző ezt gondolja a gondok kezdetének. Ahogy a néző is. Ám ahogy Will frusztráltsága egyre szélsőségesebben megmutatkozik, úgy hisszük el egyre kevésbé, hogy szimpla kiakadásról van szó. És közben kiderül: a folyamat már régóta elkezdődött. Will neje már elvált tőle, munkáját is már egy hónapja elvesztette. Elméje nem fogta fel, hogy az általa akart családi korszak, az "édes otthon" már nem létezik - csak a videószalagon. Lánya, Adel szülinapja annyi emléket ébreszt benne, ami a kánikulában, a sokféle inger és zajhatás között elindítja gyalogútján.


Mint mondtam, lehet vitatkozni, hogy Will viszontagságaira hogyan kell vagy akarnánk reagálni. Én például nem vagyok erőszakos ember, ezért tudom, hogy az ő helyében nem vandalizmussal válaszolnék mások negatív viselkedésjeleire. Mintha csak egy hadüzenetre várna. Ami biztos: minden tapasztalt visszásság, deviáns eset és furcsa figurák egy kicsit elvesznek a szocializáltságából.
Amikor a fegyverboltban katonaruhába öltözik, küllemében is jelzi, hogy már nem hétköznapi ember. Onnantól kezdve bárki, aki csak ferde szemmel néz rá, a dühe tárgyát képezheti. Nem dönti el, hogy gyilkos lett, de bármikor mások halálát okozhatja. És mindezek ellenére kelt részvétet bennünk, ahogy a végén "D-Fens" elhullik, fizikai értelemben is "lezuhan", és kiváló zárásként megláthatjuk a videószalagról, milyen jószándékú családapa volt régen Foster eredeti mivolta.



Alighanem ez a legmegrázóbb Joel Schumacher-alkotás, és tanulságos belegondolni, hogy milyen kevés hiányozhat, hogy a főszereplő bármelyik vétkét mi magunk is elkövessük.

Csupasz Pisztoly 33 1/3 - Az utolsó merénylet

Maréknyi mozitrilógia mondhatja mindössze el magáról, hogy mindhárom része jól sikerült. Még kevesebb, hogy a 3. rész sikerült benne a legintenzívebb, legteljesebb szórakozást nyújtó fejezetre. A vágások benne gyorsak, precízek, az egyébként lassabb jelenetek bőven meg vannak tömve humorpontokkal. És a szereplők közti kémia is segít fokozni, mozgásban tartani a filmet.

A történet továbbszövése egyszerű: A előző rész végén Frank megkérte Jane kezét - ismét. A nyitójelenet idején már fél éves házasok, a hadnagy időközben nyugdíjba ment. Mondhatnánk, hogy rendeződött az élete, de valami hiányzik. Még a rémálmaiban is a rendőri munka után vágyik vissza, és ezt a gyerekvállalásukat sürgető Jane nem tudja tolerálni. Csak a végén jön rá, hogy a két dolog összefügg: Frank munkamániája kihat rá, mire képes az ágyban.

Mindez jelentős érzelmi konfliktusra adhat okot egy pár életében. És itt mutatkozik meg az epizódok közti talán legnagyobb előrelépés: a 33 mentes a melankóliától. Visszafogottabb, nincsenek benne olyan adalékok, mint: szakítás, nyilvános leánykérés, sajnálat, kesergés, kiábrándulás, stb. Az előző két filmben is sikerült humort keverni az ilyen jelenetekbe. De néhol feloldotta a humor esszenciáját, töménységét a túl sok dráma, az önmagába forduló érzelmi fogócska Frank és Jane között. Ezeket a harmadik részben a gyakorlati élet részeként kezelik, nem felnagyított agonizálásként.

Nagyobb mozgásteret ad Franknek és Jane-nek, hogy az írók ezúttal elhagyták a fejük felől a megszokott kísérőszemélyiségeket: Frank mellől a zsémbes rendőrfőnök-asszonyt, Jane mellől pedig a neki szelet csapó gonosztevőt. Frank a felkérésre vállalt magánakcióban szinte mindent egymaga végez el, Jane pedig dolgozó nőként határozottabban dönt és cselekszik. Mikor megtalálja Frank zsebkendőjén a felírt nevet és címet, egy csórt kamionnal odarobog, és a katarzisnál együtt vállalja a "bevetést" férjével. Minden értelemben Frank partnerévé növi ki magát.

A negatív oldal a filmben kiterjedtebb, mint az első két filmben. Vincent Ludwig agymosott átlagpolgárokkal operált, Quentin Habsburg pedig arctalan tucatbűnözőkkel - kivéve Hector Savage-ot, aki azért elég markáns szereplő volt. Rocco Delon egyszerűen szakember; Ludwiggal és Habsburggal ellentétben nem fél a mocsoktól, nem cicomázza magát túl a kelleténél, még ha szmokingot vesz is föl. Az ő anyja engem kicsit a Kacsamesék Bigimamájára emlékeztet: acélidegű bűnöző, aki kedvenc fiacskáját bármikor kihozná a sittről egy jó lőfegyverrel.

Tanya Peters az üresfejű szexdíva mintaképe, de az általa előadott erotikus gegek nagyon mulatságosak. Különösen, amikor a végén Frank tapasztalhatja, kiféle-miféle szerzet is Rocco nője. Papshmir visszatérése kellemes meglepetést okozott a számomra. Mikor a végén Rocco mintegy belerepül Papshmir WC-csészéjébe, úgy érződik, mintha ezzel a régi problémák gyökere is elrendeződne. Ezt is okos húzásnak tartom a forgatókönyvtől.

A Csupasz pisztolyok katarzisaira mindig jellemző, hogy Frank mellett Jane, Ed és Nordberg is jelen volt rajtuk. Itt sincs másként. További átfedés, hogy mindig valami nevezetes eseményhez kötődik a nagy mentőakció. Anglia királynője a stadionban, Bush elnök a Fehér Házban, és most az Oscar gála. Frank mindhárom helyszínen teret kapott kimutatni jószándékú idiotizmusát. A zárás a kórházban pedig elvarrja az utolsó szálat, a gyerek kérdését. A gálára bejutás előtt Frank azzal bíztatta Jane-t: "Ne félelemben nevelkedjen a gyerekünk." Ez a mondat Jane-t rábírja, hogy konkrétan betársuljon a merénylet leállításában.

Hogy mi mennyire vicces, az szubjektív, de ebben a vígjátékban nincs semmi, ami konkrétan visszatartaná a humor érvényesülését. Szinte megállás nélkül nevetek rajta, akárhányszor is nézem meg. Kifejező-/kifigurázó készsége végig töretlen, minden ízében igyekszik új okot adni a kiadós röhögésre. 

Csupasz pisztoly 2 és 1/2 - A félelem szaga

Rendező David Zucker híres zsaruvígjátéka két folytatást élt meg, és ezzel talán a történelem legkiválóbb komédiatrilógiája jött létre. A második rész minden téren törekszik tartani az első film pozitívumait és jellegzetes vonásait, mint a tömény, minden percet kiaknázó humorhasználat, a komoly arccal előadott komikum és változatos eszköztár a poénoknak. Alcíme "The Smell of Fear" illik a filmre, mivel tényleg kicsit az életveszély félelmét érezni a bonyodalom során. De egyes poénok (Frank a csatornavízben, Jane a halas stand előtt) is utalnak rá.

Drebin nyomozása most is egy szimpla bűneset kivizsgálására irányul, csak később a történetben derül ki, hogy ez egy konspirációt takar. Bush elnök a gazdasági kutatót, Albert Meinheimert kéri fel egy új energiapolitika kidolgozására. Őt viszont egy kis társaság, élükön Quentin Habsburggal elrabolja a doktort, hogy egy hasonmással számukra kedvező programtervet jelentessenek be. Franket közben Quentin bérgyilkosán, Hector Savage-on keresztül leleplezi a készülő csalást. 
Ez kétségkívül bonyolultabb szinapszis, mint Vincent Ludwig merénylete Erzsébet királynő ellen, és picit több ismeretanyagot igényel a feldolgozása. A filmben, ami kevés tudás szerepel, az mindössze az illúziót hivatott fenntartani. Az okfejtések cseppet sem zavaró mértékűek, nem kell minden elhangzott szót memorizálni, hogy képben legyünk. Apropó memória: Meinheimer doktorról teljesen elhisszük, hogy az alternatív energiaforrások szakértője, és hogy kivételes emlékezőtehetsége van.

A visszatérő gárdatagok nagyjából ugyanazt a szerepet töltik be, mint korábban. Jane Spencer a gyanútlan, naiv asszisztens, aki a fő gonosztevőt kísérgeti, előbb az ő, majd Frank pártját fogva. Sajnos a főszereplők közül ő most a leggyengébb láncszem. Az általa előadott fizikai és szóbeli poénok közül csak kevés nevetteti meg a nézőt. Ellenben a méltatlankodásai, a vak hiszékenysége egy idő után fárasztóvá válnak. Nem Priscilla Presley alakítását kifogásolom: stabilan tartja a karakterét, de a filmkészítők túldramatizálják a szálat, miszerint Frankkel korábban szakítottak.

Ha meg kellene neveznem, melyik részlet tetszik leginkább, akkor az az igazi Meinheimer doktor porondra kerülése. Frank először, nos, "elnáspángolja", aztán mintha mi sem történt volna, elkezdi a beszédét. Ami olyan unalmas, hogy egy erotikus novellát kell olvasatni vele a tömeg felrázásához.



Kicsivel lassúbb az első részhez képest, de még így is nagyszerű vígjáték, végig ügyes viccötletekkel megtűzdelve.

Csupasz pisztoly

Leslie Nielsen legismertebb filmje, amely mai napig minden idők 20 legkedveltebb vígjátéka között van számon tartva. Improvizatív, ötletes humorú komédia, amely lehetőleg minél több részletét igyekszik humor céljából kihasználni. A szereplők komoly, egyenes arckifejezéssel élik át mindazt a szokatlan eseményt, amit a való életben nemigen tapasztalhatnánk meg. Ez még komikusabb színben tünteti fel, ha valami nevetséges dolgot mondanak vagy cselekszenek.

A filmet sokan a zsarufilmek paródiájának tekintik, és értem is, hogy miért. A film prológusa gyakorlatilag az összes, Amerikával szembenálló ország vezetőjét kifigurázza az iszlám Homejni Ajatollahtól Michail Gorbacsov szovjet elnökig. De ezután nem látunk konkrét filmekre való utalást. Inkább csak olyan kézenfekvő, klisé elképzeléseket szerepeltetnek, mint: "Isten óvja a királynőt!", a hipnózis által aktiválható gyilkosok, a zűrös múltú zsaru, a szexis titkárnő, illetve a nagy merénylet megakadályozása, extrém módszerekkel.

Ezekből áll össze a film szinapszisa: Vincent Ludwig, a királynőt fogadó bizottság feje meg akarja öletni a királynőt, egy tudatalattira ható jeladó segítségével. Drebin hadnagy rájön a tervére és minden módon igyekszik megmenteni a napot. Közben magánélete is bonyolódik: hosszú idő óta először viszonya támad, épp a gyanúsított egyik emberével, ráadásul egy kollegáját kell tisztázni a gyanú alól.

A cselekmény bohózata és ahogy a humort adagolja, igen gyors és sűrű: többnyire percenként/fél percenként látunk vagy hallunk valamilyen csattanót. Ezalól kivétel egy nagyon unalmas néhány perc, amikor Frank és Jane Spencer titkárnő vacsoránál beszélgetnek. Tudom, hogy Drebin múltjához egy szerelmi csalódás is tartozik, de rövidebben is össze lehetett volna foglalni.

Hogy melyek a film csúcspillanatai, arról már nehéz objektíven írni. Mivel a vígjátékok értéke főként humorérzék szerint dől el, csak ajánlani tudok belőle kiemelten humoros momentumokat:

• Az említett Amerika-ellenes ülés Beirutban;
• Drebin élő TV-adásba hozza a férfi mosdót;
• Ludwig akváriumában véletlenül kinyírja "a japán harcos halakat";
• Drebin egy tanulóvezető kocsiban üldözteti az egyik agymosottat;
• A hadnagynak sikerül teljesen szétpusztítania Ludwig rezidenciáját;
• Egy kőszobor nemiszervét szorongatja, amitől egy helyi asszony kikészül;
• Végigszánkázik Nagy-Britannia királynőjével a vacsoraasztalon;
• Egy csaknem pucérra vetkőztetett operaénekes helyett óbégatja a nemzeti himnuszt;
• Végigtaperolja az összes játékost a pályán;
• Bírói álcában a többi bíróval úgy összevitatkozik, hogy az tömegverekedést okoz a pályán.

Fantasztikus, ötletes zsaruvígjáték, rengeteget kacagok rajta azóta is.

Beverly Hills-i zsaru 3.

Egy folytatás kinézetéből általában kiolvasható, milyen következtetéseket vontak le a készítők az előző részről, illetve annak fogadtatásáról:

1. A Mindörökké Batmanről, hogy a Batman visszatértet túl sötétnek gondolták.
2. A Tini Nindzsa Teknőcök 2.-ről, hogy az 1. részt túl erőszakosnak tartották.
3. A Pókember 3.-ről, hogy a Pókember 2.-höz képest még több drámát és főgonoszt kell belegyömöszölni.

(stb.)

A Beverly Hills-i zsaru 2. kritikai fogadtatása meglehetősen vegyes, ellentétes hangvételű volt. Ezt pedig a klasszikus indokkal magyarázták: hogy túl sötét lett, újra a vidám humor előretörése kell, hogy uralja a következő chapter-t. Ez a következő módosításokat eredményezte:

• Mi lenne vidámabb helyszín egy vidámparknál?
• Hogy a vidám felhang és lüktetést fokozzuk, az öreg karaktereket ki kell írni
• Axel és Billy jussanak végre előrébb a ranglétrán + legalább egyikük kapjon végre hosszútávra egy nőt
• Foley megint döntően humorizáljon, és csak keveset komolykodjon, mint az első részben. A pisztolyharc elég lesz Detroitban meg a végső ramazurinál

Ha így nézzük, az elsőként szembetűnő újdonság a "nagy öregek" kiválása. Todd felügyelőt megöli egy De Wald nevű fickó, ez adja Foley motívációját, hogy ismét Los Angelesbe menjen. Ott nem a rendőrfőnöki irodához irányítják, tehát Bogomilt sem kell mutatni. Taggartről pedig Billy említi meg, hogy nyugdíjba ment, és mostanában sokat golfozik. Őt helyettesíti a Jon Flint nevű szakállas rendőr. Talán a kevés visszautalás az oka, de gyengébbnek érzem ezt a fajta visszautalást, mint mikor a 2. filmben Foley a Maitland-ügyről beszélt. A régi szereplőgárda gyakorlatilag megfeleződött, a visszatérő gárdán pedig finoman úgy érezni, mintha unnák már a szerepeiket.

Serge, az 1. részben szerepelt butikeladó nyilván az ismerős arcok számát volt hivatott növelni. Nem különösebben érdekes szereplő, mindössze hasznos technikai praktikákat mutat be Billynek és Axelnek. Arca irritáló, és az egész viselkedése olyan, mint egy pihent agyú homoszexualitásnak. Komoly kereskedőnek se nevezném, aki kizárólag lebarnult, mosolyfogoly bikinis topmodellekknel reklámoz egy fegyvert, amibe minden létező agyrémet beleépítettek pluszfunkcióként - a hordozható TV-rádiótól a mikrohullámú sütőig.

Billy Rosewood végre főnök lett ebben a részben. Pontosabban: ő egy új hivatal tisztviselője, amely Los Angeles kerülethatárai között a rendőri szervek kooperációját felügyeli. Billy nem sokat változott. Foley visszatérését úgy éli meg, mint egy buzgó cinkos, akit még a partnere is meg tud döbbenteni néha. 

A filmnek alig van köze a korábbi két epizódhoz, de ettől még jó lehetett volna izgalmas akciófilm. Igen, Foley használja a stukkerét, grimaszol, tenyérbemászóan vigyorog, sőt nyomoz is. De ezek másodlagos vonások a vidámparkban előadott, különböző kunsztjai mellett. Nyomozói készsége annyiban nyilvánul meg, hogy felismeri egy bankjegy darabkáján, hogy hamis, és ennyi. Ezt leszámítva bagatell hibát bagatell hibára halmoz:

1. Bekerítik a biztonságiak, erre fölöslegesen fellő az égbe. Nem menekült el, ott és akkor nem valódi tétje a konfrontációnak. Csak a tömeget rémítette meg vele, és lovat adott De Wald alá, hogy befeketítse;
2. Elefántjelmezében belelök egy kisgyereket a kútba. Tudom, hogy behúzott neki egyet, de ettől azért kreatívabb is lehetett volna;
3. Billy az ő fülesét követve potyára mozgósít egy csomó járművet, felszerelést és embert a parton egy teherkocsihoz. Ha tényleg olyan fontos pozícióban vagy, akkor nem az a minimum, hogy dühös leszel ezért, mégha a barátodról is van szó?
4. Hogyhogy senkinek nem tűnik fel, hogy a kamerafelvétel, amivel De Wald be akarja mártani Foleyt, hányavetin össze lett vagdosva?
5. Amikor kikémleli a hamis bankjegyek gyártását, ácsorog, és hagyja, hogy De Wald meglássa.
6. Árulkodik a bankjegyekről, és jól lebőg, amikor azt látják, hogy De Wald játék-bankjegyeket nyomtat, és már eltűntette a terhelő nyomokat;
7. Éles tűzharcban jut eszébe kitapasztalni, hogyan használja az "Annihilátor 2000"-et?
8. Dave Thortont úgy hívja el titokban, hogy a nyílt utcán találkoznak, és meg sem próbálja azt mondani neki, hogy óvatos legyen. Axel Foley az előző részben egymaga kiokoskodta, amit a rendőrség szakértői se tudtak. Nem hihetem, hogy ennyire sík, taktikai érzék nélküli palimadárrá züllött.

A főszereplőkkel szembeni kivételezés szintén elég szembeszökő példákat okoz:

• A helyi biztonsági alkalmazott, Janice, aki nyíltan flörtöl Foleyval... miért nem öli meg őt De Wald, miután Foleyval beszéltek telefonon? Csak egy tanú, akitől meg kell szabadulni. Foleyt onnantól már tőrbe csalhatja úgy is, hogy mialatt megérkezik, a csajnak golyót röpít fejébe. A "Dave bácsit" lelövő, De Waldra a kitüntetésén rátámadó, és a vidámparkban lövöldöző Foleyra ezt simán rá lehetne kenni.
• Billy gépfegyverből golyószórást kapott a teljes törzsfelületébe. Még össze is esett. Hogyhogy nem halt meg? Létfontosságú szerv azért elég sok található az ember törzsén. 
• De Wald a dinoszaurusz-részlegnél csak vállon lövi Foleyt, ahogy az első filmben Viktor Maitland. De ott házfalak között bújkálva, osonva lőtték Foleyt vállon. Itt egyedül állt szabad téren, fedetlen testfelülettel, és nem is látta De Waldot közeledni! 
• Janice és Billy a vezérlőterem melletti szobában rekedtek, és negyedórán át ment rájuk a hűtőgáz. Hogyhogy Janice didereg, Billy viszont egyáltalán nem? Mekkora hőmérsékletű egy tűz megfékezésére szánt hűtőgáz?
• A korrupt nyomozó hogyhogy nem tud azonnal végezni Foleyval, mikor pisztolyt tart a fejéhez? És hogy nem látta Flintet, hogy közben rá céloz?

A vidámpark mint helyszín se javítja, hanem rombolja a film atmoszféráját. Nem a kosztümökkel van bajom, hanem magával az elgondolással. A címszereplő humorizálása gyakran - de főleg a bűngyatra Wonderworld-zeneszám alatt - nemcsak erőltetett, hanem sokkal inkább irritáló, mint vicces. Nem Axel Foley detroiti rendőrt, hanem Eddie Murphy hollywood-i humoristát látjuk. Rendben, hogy gyerekbarátabbá kell tenni a mozit, de ennyi átimidzselés után komolyan eltöpreng az ember: ez még mindig a Beverly Hills-i zsaru? Akárcsak a Superman 3.-ban, itt is úgy érzem, hogy a 3. rész az erőltetett, humortalan bohózatra fókuszál. És ez irónikus, mivel Richard Pryor volt Murphy egyik nagy példaképe. Nos, ugyanazt a típusú botlást most Murphy is elkövette a karrierjében.

Gyenge történetű folytatása elődjének, néhány izgalmas jelenettől eltekintve illúzióromboló jelmezbál. Afféle napsütötte, idegkímélő Batman visszatér. 

Beverly Hills-i zsaru 2.

Ami leginkább egyedivé tette a Beverly Hills-i zsarut, az a címszereplő vidám, változatos egyénisége, mely kreatív trükkökkel állandóan sokkolta a környezetét. A protokollba fásult rendőrségbe gyakorlatiasságot, a presztízs leple alatt settenkedő alvilágba pedig nyugtalanságot vitt. Az első film sikere után a készítőknek komolyan fontolóra kellett venniük: elég puskapor van-e Axel Foley világában egy második, ugyanilyen sikeres installációhoz? És ha igen, milyen attribútumokat kell belőle megtartani, kifejteni vagy tarkítani, hogy ne essen a színvonal?

Két év telt el a Maitland-eset óta. Az első rész összes jellegzetes figurája visszatér: Foley mellett Bogomil, Taggart, Billy Rosewood, Todd felügyelő. Még a detroiti balekbarát, Jerry is kap egy kisebb szerepet a háttérben azzal, hogy összetöri Foley bérelt ferrariját. Az új főszereplők szerepük nagysága szerint számítanak érdekesnek: Bogomil lánya, Jenny egy bankban dolgozik, és ez úgy össze is foglalja, milyen apropóból mutatják a filmben. Dent és Karla Fry profi bűnözők: minden egyes akciójukat aprólékos, gyors precizitással vitelezik ki.

Harold Lutz alakja szinte a tragikomédia határát feszegeti. Kicsinyes, irritálóan gőgös politikus, aki most egyben a rendőrfőnökük is., Nem nehéz belátni, hogy csak az alkalomra vár, mikor tudja az őrs maradék három régi gárdistáját is kirúgni. Bogomil felfüggesztésével bizonyosodik be, hogy - és erre most nem találok jobb szót - egy "segglyuk". Kicsit meglepő, hogy Foley nem próbálja a mondókájával hatásosabban leszerelni, de mivel Lutz is sokat tud beszélni egyhuzamban, talán nem ez a legcélravezetőbb fegyver ellene.

Ami először feltűnik, hogy az első film lazasága után az új epizód komolyabb és realisztikusabb tónust kapott. Bár Foley és a többiek humorérzéke nem satnyult, a film légköre intenzívebb, kockázattal fűtöttebb. Szövevényesebb a nyomozás, több darabkát kell összerakni, hogy lássuk a teljes képet. Axel éppcsak egy árnyalatnyival komolyabb lett, de ez azért van, mert most már a legelején közvetlen életveszélyben vannak, rámenősebb gyilkosokkal. A készítők emelni akarták a tétet, és sikerült nekik: a film szinte végig egyhuzamban pörög, a főszereplőkről pedig apró új adalékokat tudunk meg: Bogomilnak van egy felnőtt lánya, megismerjük Taggart családi hátterét, és Rosewood botanikus kertre emlékeztető lakását. Axel egyes trükkjeiről elmeséli, hogy zsarukora előtt szerezte őket, piti csirkefogóként.

Mégha a poénok és a karakterek rendben is vannak, rendezőváltáskor gyakran gondot okoz, hogy a folytatás nem köthető a prequel-hoz. Ez a probléma itt nem merül föl: mindenki élénken emlékszik Foley két évvel azelőtti kiruccanására Beverly Hills-ben. Akkor Bogomil tartotta neki a hátát a végén. Ez egyben legitimálja, hogy mikor Bogomilt Karla Fry lelövi, azonnal a kórházba siet. Az első film elején rászedett detroiti dílerek egyikével Foley a második rész elején is összeakad, és újfent sikerül lyukat beszélnie a hasába.

Kellemes változatosság, hogy Lutzot végül nem Axel leckézteti meg, hanem Billy és Taggart. A végére viszont már túl sok minden történt, semmint azt a kirúgásuk véka alá rejthetné. Lutz korábban azt nyilatkozta a sajtónak: megoldotta az ügyet, megtalálták az ABC-s bandita hulláját, etc. Olyan információkat szajkózott el, amiket részben épp Foleytól tudott meg. Ám mikor a végső tűzharc után Billyék kitálalnak, a polgármester jobbnak látja kirúgni Lutz-ot. Őszintén szólva: egy ennyire hisztis rendőrfőnök nem tudna huzamosabban a posztján maradni, rövid úton a pszichiátrián kötne ki.

Ami az akciójeleneteket illeti: egészen mutatósak, izgalmat képesek generálni. A Rosewood által csaklizott jármű minden szereplésének van valami humoros vonzata, egészen a leparkoltatásáig. Az akció és a humor most is nagyszerűen kiegészíti egymást, a szóbeli és cselekvéses poénok szellemesek. Ha nem is mindenki nevet rajtuk, de árulkodnak az elsütőik jelleméről.

Az eredeti magyar szinkron - akárcsak az első filmnél - most is sokkal szabadosabb és több beleéléssel készült, mint a kereskedelmi adók újabb kiadásai. Személyes kedvencem az alábbi 3 egysoros:

• "Ott dolgozom, ott alszom-eszem-iszom; szarni is oda fogok; na nee, azt mégse! Hogy nézne az ki, a kocsiban?"
• "És ha csak egy percre is kivenné a fejét a seggéből, maga is látná!"
• "Ezentúl akkor se vigasztalj, ha én kérlek meg rá."

A 2. rész nekem ugyanolyan jó film, mint az első Beverly Hills-i zsaru. Komorabb, bonyolultabb, de éppolyan szórakoztató, mint elődje.

. 

Rendőrakadémia

A Rendőrakadémia az egyik legismertebb klasszikus, melynek főszereplői rendőrségi alkalmazottak. Legyen szó vígjátékról, akciómoziról vagy thrillerről.

Sikerének egyik titka kétségkívül a szokatlan, de realisztikus alaphelyzet, melyet rögtön a kezdésnél ismertetnek: "Ezentúl a magasság, a súly, a nem, a képzettség vagy a fizikai erő nem lehet kizáró ok az akadémiáról. Tüstént százával jelentkeztek olyan újoncok, akik eddig álmodni sem mertek róla, hogy rendőrök legyenek." 

Az ilyen társadalmi változások, mégha csak egyetlen intézményre hatnak is ki, az új alanyokon mérhetőek le a leginkább. Ebben a filmben pedig sajátságos egyéniségű, különös védjeggyel ellátott karakterek próbálják elvégezni a rendőrakadémiát, mint:

• A szokásos kedves fickó Carey Mahoney;
• Hightower, aki egy higgadt, langaléta izomtömeg, de utálja a rasszista megjegyzéseket;
• Tackleberry, a hiperaktív fegyvermániákus;
• Larvell Jones, aki ezer meg ezer hangzást tud élethűen utánozni a hangképző szerveivel 

"A rendőrség természetesen kiakadt." Egyértelmű, ha az új polgármesternő egy sokéves szabályrendszert egyszerre csak semmisnek nevez, akkor a helyi főtisztek, mint Hurnst. Az akadémia parancsnoka, Eric Lassard kicsit inkompetens észjárású figura. Nem igazán látszik rajta, hogy akár kedvelné, akár elítélné a változást - persze főnöke előtt rögtön neki tetszően nyilatkozik mindenről.

.

Feletteseik jól illenek az újoncokhoz. Ellentétben a jámbor Lassarddal, Harris hadnagy a szemétkedő kiképzőtiszt archetípusa. Nem rostálja az újoncokat: ehelyett ellehetetlenítheti a helyzetüket, hogy önszántukból kilépjenek - bár nem világos, hogy a nehézségek láttán miért nem folyamodik egyből a gyorsabb megoldáshoz. Különösen Mahoney okoz neki nagy fejfájást, akit kezese Reed kapitány kényszerített az Akadémiára, hogy megtanulja tisztelni a törvényt. Idővel kiderül, hogy Reed megkérte Lassardot: ki se rúgja, amíg át nem megy a vizsgákon. Ez Harrist is bosszantja, aki söpredéket lát a mindig bajt keverő Mahoneyban.

A történet kicsit sablonos, de vicces: munkakerülő Mahoney lassan megbékélt a sorsával, Thomson pedig már motiválja is, hogy zsaru akarjon lenni. Amikor Harris végre kirúghatja - mert egy barátja, Leslie Barbara kihágását magára vállalta - egyszerű dramaturgiai csavar. Hogy korábban miért nem tette meg, az betudható léha, mulatságkedvelő jellemének. Ami viszont igazán szimpatikus karakterré teszi, hogy a végén kirúgása ellenére a zsaruk közé megy teljes felszerelésben, hogy az elszabadult tömegből kimentse a társait.

A szövegfüzetek kizárólag az eredeti magyar szinkronban fergetegesek. Ahogy a franchise újabb darabjai, mind a szinkron újabb változatai is felháborítóan ötlettelenre, sőt sterilre készültek. Aki tehát teljes élményt akar a filmtől, annak azt javaslom: ne kereskedelmi adón keresse! Egyáltalán ne is próbálja a legújabb magyar hanggal és fordítással megtekinteni, mert csalódni fog.

Személyes kedvencem az az egysoros, amikor egy betörési helyzet imitálásakor Tackleberry ráordít a hadnagyra:

"DOBD EL AZT A MAGNÓT, MIELŐTT RÁTAPOSOK A MOGYORÓIDRA, TE SZAROS!"

"...Tackleberry. Azt hiszem, hogy beszélnünk kéne."

Az is mulatságos, hogy a film tetőpontja egy bagatell, piti bunyóval kezdődik, ami aztán tömeges randalírozássá növi ki magát a dominó-efektus alapján. Élesben megy a küzdelem, de a pisztolyok legfeljebb elrettentésül vannak jelen.

Ami Harris mentésében nagyon tetszett - azonkívül, hogy Mahoney valóban felnő egy kész rendőr egyéniségéhez -, hogy esélyt ad Hightowernek törleszteni a kollegájának. Van egy mellékszál, melyben Mahoney egy éjjel segített Hightowernek megtanulni vezetni. Hivatalosan most egyikük se rendőr - mivel Hightower tönkretett egy kocsit az őrsről -, de mindketten kiveszik részüket a tűzharcból. Még Hooks, a kis egérhangú rendőrnő is megtanul bánni a hangjával.

És ironikus módon az újonc, aki kimaradt az egész tűzharcból, az épp a leglelkesebbikük, Tackleberry.

Hightower és Mahoney kitüntetése mintegy megkoronázza a sikeres kurzusprogramot, mind átmentek, kivéve Harris két spionját, Blankset és Copplandet. Ők a rasszista végrehajtók paródiái: frizurájukat tévedésből katonaújoncokhoz hasonlóra vágatták. Esőben dolgoztatják Mahonit, mialatt majdnem úgy néznek ki, mint a náci tisztek. Nem derül ki, mi lett a sorsuk, miután elfutottak a bandavezér elől. Ám Hightower mutatja, hogy a bandavezérnél az ő nevükkel ellátott fegyverek voltak. Tudom, hogy az egyik folytatásban már rendőrök, de ezek után biztos, hogy nem Mahoney-ék évfolyamával végezhettek.

 

Hat nap, hét éjszaka

A Hat nap hét éjszaka Robin Crusoe történtének a vígjáték-megfelelője. Két ember partra vetődik egy lakatlan szigeten, ahol küszködnek életben maradni, miközben a szökés egy lehetséges módja után kutatnak. Egy első hallásra egy halálosan komoly és veszélyes élethelyzet, ami csak nagy odafigyeléssel adható el humoros felhanggal. Két kézenfekvő hibán bukhatott volna meg az egész:

1. Ha a helyzet kiúttalanságára, a nehézségek megtapasztalására túl nagy hangsúlyt fektetnének, az legfeljebb keserű, tragikomikus élményt nyújtana. A hajótöröttek minden humoruk mellett is inkább részvétet, semmint humort keltenének.
2. Vagy ha túl kézenfekvő módon sikerül megmenekülniük, az utólag leminősítené a szereplőket, hogy miért nem gondoltak erre korábban. És a nézőben is azt az érzést kelthetné, hogy potyára figyelte végig az addigi eseményeket.

Szerencsére, a film sem a túl komoly, sem a túl komolytalan végletbe nem hajlott fel. A drámaiság épp csak annyira fajsúlyos, hogy a szereplők kijutása érdekelhessen minket, illetve hogy a hátterük megismerése révén szimpatikusak maradjanak nekünk. Quinn Harris nemcsak egy középkorú, zülledező pilóta, hanem korábban vállalkozó volt, akit a neje az üzlettársával megcsalt, és ideköltözött felejteni. Robin Monroe sem csak egy kényeskedő, gyönge szarkazmusú divatfirkász (elnézést a kifejezésért), hanem józan eszű, kedves ember, akinek önmagával szemben is igénye van az őszinteségre. Például amikor Quinnel visszajutnak Makatea-ra, amint lehet, tisztázni akarja, hogy most akkor "mi az ábra" kettejük között.

Egyszerűen remek az összjáték Harrison Ford és Anne Heche között. Egymásnak címzett mondataikon és közjátékaikon szinte egyhuzamban lehet kacagni: a mentőcsónak első használata, Quinn káromkodása a cserjésben, a malőr a jelzőrakétával stb. Poénjaik mellett szerethető figurák, de egyszer sem csöpögős vagy túldramatizált köztük a helyzet. Bármennyit panaszkodnak és hantáznak egymással, egy közvetlen külső veszélyhez azonnal képesek alkalmazkodni.  

Meglepetés volt viszontlátnom David Schwimmert a Jóbarátokból. Frank Martin ugyanúgy visszafogott new york-i karrierista, mint mennyasszonya Robin, és direkt ezért kedveskedik neki a Makatea-i nyaralásukkal. Frank amolyan szimpatikus balekként éri meg az eseményeket: amikor Robinnak Tahitire kell sietnie egy váratlan ügy miatt, mélabúsan bosszankodik. Amikor a repülő Quinnel és Robinnal eltűnik, ténylegesen aggódik utóbbiért, mégha nem is ugrik ki a szíve a helyéről. Hogy megcsalja Robint - ráadásul éppen Quinn jámbor barátnőjével, Angelicával -, azt jellemtelenségnek mondja. És durván tényleg ez a helyzet. Ott maradt a kényelmes szállodában, tehát őrá nem hatott akkora lelki nyomás, mint a Matanuin (?) rekedt Robinra. 

A befejezést inkább nem részletezem: dialógus érzelmi kapocs és könnyed humor szempontjából is teljesen rendben van. Azonkívül némi izgalmat is hoz, mikor Quinnel együtt mi is felfedezzük, hogy Robin nem volt a gépen.

Ha valamit kifogásolhatnék a filmen, akkor az a helyenként kimondottan ráérős vágás - mint mondjuk a hegyoldalak mászása -. Kicsit túl praktikusnak tartom továbbá, hogy a csempészek eltűnnek a filmből, csak mert Quinn és Robin leugrott egy szikláról, és üldözőik halottnak hiszik őket. Ha biztosan meg akartak volna szabadulni az őket becsapó tanúiktól, belelőhetnének az eltűnésük szűkebb rádiuszába egy adag golyót, és nem maradt volna sok a cselekményből. 

Szóval nem lett rossz. Érzelmi síkon tehát a film jó érzékkel vegyíti a meghatót a viccessel. Néhol elég halvány reakciók kísérik a fejleményeket, de ez sem zavaró. A komoly pillantok, mint a trópusi vihar, a lezuhanás, és ahogy Quinnék túszul esnek a csempészbandának, szintén inkább izgalmasak, mint ijesztőek. New York téli tájképe után a trópusi szigetek alapból szolgáltatják az egzotikus látványvilágot. A totálkép a viharciklon belsejéből gyönyörű.

A kicsi kocsi kalandjai

Ez a film kb. fél évszázaddal ezelőtt készült, de a maga idejében az egyik legsikeresebb Disney-franchise-nak számított. Herbie, a lélekkel bíró Volkswagen utolsó feldolgozása 2005-ben készült, tehát a "bogárka" népszerűsége a mai mozirajongók idejében is fennmaradt. 

Jim Douglas, a sikertelen versenyző autóvásárláskor találkozik egy kisautóval, ami - kissé kellemetlen körülmények között - a kocsija lesz. Legjobb barátja Tennessi, és rosszakarója Peter Thorndike, a kétszeres világbajnok is rájönnek, hogy a Herbie-nek keresztelt "Volkswagen" önálló tudattal bíró gépezet. Ám irónikus módon Jim ismeri ezt fel utoljára. És ez nem kevés drámát, bonyodalmat és kíméletlen gáncsoskodást eredményez a pályán.

Ahogy egy korábbi cikkemben írtam: ha egy valószerűtlen/természetfeletti tárgy köré épül a cselekmény, annak akkor is kell, hogy legyenek valamilyen egyéni szabályai, működési elvei. Ez egy Disney-film, egyéni szabályoknak itt elég elképzelni egy kedves, törődő, de állhatatos gyerek egyéniségét. Herbie szó szerint él. Nincsenek különleges pluszfunkciói, mégis valószerűtlen teljesítményre képes ahhoz képest, hogy csak egy kiszuperált népautó. Ez egyszerre áldás és átok rajta: senki nem nézné ki, mit tud, de amint hibázik, senki nem törődne vele. Jim Douglas kezdetben jól bánik "a szerzeményével", folyamatos sikerszériában szégyeníti meg ellenfeleit, köztük Thorndike-ot. Ám amikor Thorndike szabotálja a kocsi kipufogórendszerét, meg akar szabadulni tőle.

Dean Jones talán legismertebb szerepében egy felnőtt, gyakorlatias embert játszik, aki mindig felméri, mi mivel jár. Céltudatosságának árnyoldala, hogy a kudarcok ingerületté és megalkuvóvá teszik. Amikor a film közepén Herbie összetöri az irdatlan adósság árán megszerzett új kocsiját, rá akar támadni egy fejszével. Tennessi végig hiába magyarázta neki, hogy egy gépnek kialakulhat önálló egyénisége. Ám amikor Herbie-nek esne, hirtelen leesik neki a tantusz: amiről Tennessi annyiszor dumált neki, annak a bizonyítékát látja és reagálja le. Thorndike pénzajánlata csak még inkább ráébreszti, hogy híres gyakorlatiassága kudarcot vallott.

A kibékülés pillanata nagyon drámai: Herbie le akarja vetni magát, Jim pedig segítségnyújtás közben lecsúszik a lökhárítóra. Ha tehát ugranak, mindketten odavesznek. Ez viszi rá Herbie-t, hogy elálljon szándékától, és mégegy esélyt adjon mindkettejüknek.

A szerelmi szál a filmben érett, felnőtt emberek közti vonzalom és előzékenység formájában nyilvánul meg. Carol, Thordike titkárnője igazi többdimenziós női főszereplő. Folyamatosan más-más színben tűnik fel: először félénk titkárnő, aztán kiderül, hogy kész szakértő az autók világában. Amikor Herbie elfuvarozza kettejüket a Tengeri Fuvallatdomb nevű mulatóparkba, teljesen kivetkezik magából, és humoros látni, ahogy mind ő, mind Jim küszködnek komoly színben kimenteni a helyzetet.
A dühe csalódottsággal párosul, amikor azt látja: Jim eladná Herbie-t Thordike-nak. Pedig akkor Jim már tudja, hogy a kritikus lebőgéséért ő felel. És csupán azért, mert "kell a dohány". Carol maga se szívlelte a bajkeverő gépjárművet, nem hitt az élő autó sztorijában. De - mint azt be is vallja - Jim közömbössége ráébreszti, hogy ez a logikus magyarázat. Azért győzött, mert a kocsi a lelkét is beleadta a versenyekbe.

Figyelemreméltó, mennyire jó pszichológiai átmenet figyelhető meg a karaktereken, valahányszor átélnek valamilyen történést. Mindig pontosan lekövethető testük, arcuk és szavaik összjátékán, mi zajlik bennük, mire jönnek rá.

A kisautó élő mivoltát Tennessi elmélete próbálja érthetővé tenni, tibeti tapasztalatai kapcsán. Bármennyire tudjuk, hogy egy jármű nem tehet szert emberi éntudatra, az elmondottak fikció szintjén hihetőek. Naiv, de könnyen befogadható elképzelés. Herbie egyik mutatványa sem olyan, hogy kizökkentené az embert az alapötletből. Az élő gép kiegészíti tettrekész vezetője egyéniségét. Ugyanezen koncepció a Knight Riderben is megfigyelhető, csak ott K.I.T.T. élő tudata technológiai áttörés eredménye.

Kimondottan örültem az utolsó, "Aranyhajsza" nevű versenynek, ahol mint mondják: "a megkötéseket minimálisra csökkentették". Ez több kreatív ötletet enged meg mind Thorndike-nak, mind Douglasnek, aki itt már egyenrangú partnere Herbie-nek - Tennessivel és Carollal együtt.

Peter Thorndike az a fajta főgonosz, aki még legelvetemültebb pillanataiban is megmosolyogtató tud maradni. Amikor az Aranyhajsza megkezdődik, ő és asszisztense Hebershow folyamatosan csapdákkal igyekeznek keresztbe tenni a fehér overás triónak. Olyasféle gáncsoskodások ezek, mint Willy Coyote csapdái, de ha működnek, az nem tűnteti fel ostoba színben Jimet és a többieket.
Tang Wu, a kínai üzletember is komoly, de humoros figura. Jimék számára mentőövet, Tennessi számára rokonlelket - és a film végén üzlettársat jelent majd az alakja. Kicsit sztereotip módon beszél régi kínai tézisekről, mint a "hétfejű sárkány", vagy a könyvmetafora a vereségre. De ez cseppet sem zavaró.

Mindent összevetve, mindenkori kedvenc élőszereplős Disney-filmem a "The love bug". Egyedüli hibaként talán azt írnám fel, hogy időnként picit lelassul a jelenetek folyása. Például mikor Jim a ködben kutatja Herbiet, vagy a végső versenynek a közepe. Eseti problémát is csak egyet tudnék felhozni: a jelenet az ír kávéval. Thorndike tényleg Tennessi "orra előtt" öntötte a frissítőjét Herbie kipufogójába. Ez kicsit kelekótyábbnak állítja be őt a kelleténél, és elég valószerűtlen, hogy Herbie nem is próbált ellenállni.

Dumb és Dumber

Legtöbbünk nem igazán érdeklődik behatóbban a filmek iránt, mint egyszeri élmények, amik kicsit színesítik a hétköznapokat. Épp ezért a felnőttek többsége nem nagyon értékeli a bizarr fizikai humort, állatos vagy fürdőszoba-vicceket. Nem feltétlenül taszítóak, de nagyon oda kell figyelni, hogy ne csak ezeken tudjunk nevetni. 

A Dumb és Dumber egy szórakoztatóan agyatlan országúti vígjáték. A "Dumb" és "Dumber" voltaképp csak becenevek, amit két albérletben lakó férfi egymásra ragasztott. Lloyd Christmas és Harry Dunne akármelyik minimálbérű, csóró városlakó lehetne. Poénjaikkal próbálják távol tartani magukat az állandó munkakötelezettség okozta tespedéstől, kirázni magukat belőle. Az is megkönnyíti, hogy érdekeljen minket a sorsuk: hogy nemcsak idétlenkednek és unatkoznak. Mind Lloyd, mind Harry ki akar szabadulni nyomorult hétköznapjaiból, csak egy határozott ürügy hiányzik. Így aztán, mikor Mary Swanson, Lloyd szíve hölgye elejt egy titokzatos táskát, a visszajuttatása lesz kettejük fő prioritása.

Barátságuk ellenére a két főhős nem mindig ért egyet, olykor hevesen veszekszenek ország-világ előtt. De a viták nem csapnak át komor vagy depresszív jelenetekbe. Sokáig nem tartják a haragot senkivel, inkább próbálják helyrehozni, megtorolni, vagy egyszerűen elsinkófálni az ügyet.

Swanson felkutatása közben van egy nem túl bonyolult bűnöző-szál: a két "Dumb" egy kisebb vagyont talál benne, amit jóhiszeműen luxusra költenek. Nem tudhatják, hogy a nő szándékosan hagyta ott a táskát, hogy segítsen valakin. Nem tudhatják, hogy a stoppos, aki a szemük láttára múlik ki, valójában a megölésükre küldött bérgyilkos, Róluk is azt feltételezik a valódi, józan eszű bűnözők, hogy veszélyes profik. De ők egyszerűen kihasználják az alkalmat, hogy kiruccanjanak. A régi mondás szerint: 
Ha igazán próbára akarsz tenni valakit, adj a kezébe hatalmat.
Ennek a mondásnak a parodisztikus átiratát látjuk a filmben:
Ha igazán nagy ökörséget akarsz látni valakitől, hagyj neki vagyont és egy nyomós indokot.

Sajnos időnként nem megfelelő, sőt elszomorító dolgokat is próbáltak humorosan beállítani. Dumber nyelves viccei az estélyen és a hegyi emelkedő oszlopánál tapadva legfeljebb részvétet keltő gegek. Az egyetlen adalék a filmben, amit kimondottan ízléstelennek találtam, az a vak kisfiú kihasználása. Hogy Dumber egy döglött madarat sóz rá a jóhiszemű fiúra, olyasmi, ami elveti a sulykot. Ugyanezen poén módosult változatát látjuk a banketten, ahol Dumber megismeri haverja szerelmét.

Nagyon kevés speális kelléket kellett elkészíteni, mint Lloyd extrakemény körmei és a fiúk narancs-, illetve halványkék színű szmokingja. Az egész filmben a bozontos kocsi kidolgozása tetszett a leginkább. Talán a legmulatságosabb kinézetű autó, amit mozifilmen valaha is láttam. Sok remek ötlet van ebben a filmben, és különösen Jim Carrey és Jeff Daniels a spontán komédia tárházát prezentálják itt. Az utazás viszontagságai lendületet adnak, és a fontos eseményeknek megvan sorrendje. 

Vasember 2.

 

Jon Favreau ugyanazt az alapgondolatot próbálta követni a Vasember 2.-nél, mint Christopher Nolan A sötét lovaggal: kitágítani az eseményhorizontot. Egy már kialakult szuperhős létezése már kezdi formálni a társadalmat, amelyben él, megjelennek tevékenysége pozitív és negatív következményei.

A probléma ezzel csak az, hogy minél több szálat, szereplőt és eseményt vonultatunk fel egy filmben, annál nehezebb azokat irányítani. Kigondolni, megszerkeszteni, elrendezni, érzékelni a hitelességük mikéntjét, összenézni az alkotás egészével, és állandóan felülvizsgálni kritikus szemmel. Ezt már önmagában nehéz megcsinálni, de úgy különösen, ha a stúdió közben rendre felülbírálja a döntéseidet. A Vasember 2. csak félig folytatás, félig egy nagy Bosszúállók-reklám, hogy 2 évvel később garantált legyen a film kasszasikere. 

Mióta Anthony Stark az 1. film végén bevallotta, hogy ő Vasember, újra tetőzik népszerűségi indexe. A hadsereg és a kormányzat megbízottjai nyilvános fórumokon követelik tőle, hogy szolgáltassa ki a testpáncél technológiáját. Erre Tony viccelődve ignorálja őket. De nemcsak a tárgyalásán: Vasember sorozatos akciókban vesz részt világszerte, pompázatos show-kon vesz részt páncélban, teljes hírzárlat alatt tartja a technika részleteit minden emberi közösségtől. Azonkívül új "side-kickre" tesz szert James Rhodes a.k.a. "Rhodey" a.k.a. War Machine (="Harci gép") személyében.
Ha a Stark Industries befolyása tényleg ennyire gigászi, és leplezetlenül beinthetnek a médiának, a kormány szerveinek, nyomozóhivatalainak és a nemzetközi haderőknek... akkor ez voltaképpen világuralom. Oké: elfogadom, hogy logikus reakció erre a számtalan ipari kémkedés, Whiplash személyes bosszúja és Fekete Özvegy beépülése Stark cégébe. De mindez kevésnek tűnik, hogy ellensúlyozza Tony hegemóniáját. Ahogy ő maga is kijelenti: "Privatizáltam a világbékét." Ez lehetne akár a film szállóigéje, mivel pontosan ezt látjuk.

Néhány izgalmas nagyjelenettől eltekintve végig az az ember érzése, hogy Tony és környezete soha nincs valódi veszélyben, az élet elhárít a feje felől minden konfliktust. A műsoridő az első részhez képest több humort és vizuális zsonglőrködést tartalmaz. Ezt pedig akció, dráma, karakterfejlődés, okozati láncolat egyaránt megsínyli. Kevés választja el a 2. Iron-Man-mozit a Transformers tartalmi színvonalától.

A produkció milyenségét talán a monacói nagydíj nagyjelenete összegzi a legpontosabban. Tonyt a versenyen megtámadja egy családi okoktól fűtött ellensége, Ivan Vanko. Az orosz feltaláló gyakorlatilag ugyanazt csinálja itt, mint Obadiah az 1. film végén: nyilvános ámokfutásba kezd Monaco-ban egy Tony erőforrásával működtetett szerkentyűvel. Küllemre Whiplash (="Ostorszíj") érdekesebb látvány ugyan Iron Mongernél.
Viszont ahogy a konspiráló cégelnök Obadiah-t, ugyanúgy Ivan viselkedését sem értem. Hogy tud egy türelmes, precíz mérnöki zseni ennyire blőd randalírozásba kezdeni? És ha lelövik a rendőrök, mondjuk a koponyáján? Nem kellene sok idő, hogy megérkezzenek a helyszínre. Hogyhogy nem ájult el, mikor a páncéltalan Tony teljes erőből fejbe vágta egy keményen koccanó fémdarabbal? Vizuálisan Vanko ruhájának szétfoszlása, betörése a pályára és Tony megsebesülése nagyon tetszetős, a rövid párbaj látványos, csak a két fél motivációi itt papírízűek, és nélkülöznek minden mélységet.

Ivan Vanko második hadmozdulatában már kicsit több előrelátás mutatkozik meg, amikor egy bemutatón feltöri War Machine programját. Mickey Rourke alakítása nagyszerű, de a Marvel neki sem hagyta, hogy mélységet adhasson figurájának. Ha Wankónak több taktikai érzéke lett volna, a Marvel-világ egyik legjobb mozis antagonistája lehetett volna, nemcsak epizódszereplő.
A másik fő bűnöző, Justin Hammer dögunalmas fickó. Semmiből egyébből áll az egész ember, minthogy egy rivális fegyvergyártó mamutcég vezetője, és robotjait Ivan szolgálatába állítja. Nem azt kifogásolom, hogy nem szimpatikus figura, vagy hogy nincs nagyobb látásmódja a világról, mint a profitszerzés igénye. De még a kellő karizma is hiányzik belőle, hogy ne csak egy bábunak tűnjön, újabb kapzsi/őrült gonosznak, akit Vasember megállíthat.

A visszatérő szereplők közül Rhodey mellett Pepper Pots karaktere is megmaradt annak a szelíd, de öntudatos nőnek, aki kitart a kicsapongó életet élő hős mellett. Pepper immár nemcsak asszisztensként Stark jobbkeze, hanem mint új cégelnök. Elfogadta, hogy szerelme egyszersmind Vasember, de még mindig nem rest kritikával illetni őt, ha úgy érzi, a férfi túlment a határon. Konkrét cselekedetei kevésbé fontosak: legnagyobb érdeme itt, hogy elhozza Tonynak a Vasember-öltözéket Vanko rombolászásakor.

A harc a robotok ellen csupán CG-vel teletömött verekedések, ahol a technikai eszközöket plusz ökölként lehet használni. Tony és Rhodey Bud Spencert és Terence Hillt juttatja eszembe, ahogy a bűnbandákat pofozzák fel. Ivan Vanko legyőzése nemcsak zavaróan rövid, de kimondottan ötlettelen jelenet. Ugyanígy elsietettnek éreztem, hogy Tony élettani problémáját milyen gyorsan sikerül orvosolniuk. Mintha a férfi magánügyi gondjai csak dísznek lennének ott, hogy a technikai újdonságok több időt kapjanak.
Folytatás létére a film meg se próbálja palástolni, hogy nem a saját történetére fókuszál, hanem előkészítené a terepet egy másiknak. Az új főszereplők Natasha Romanoff alias Fekete Özvegy és Nick Fury majd a Bosszúállókban jut nagyobb szerephez. Érdekes volt azért látni, hogy Natasha új titkárnőként berendezkedik Tony környezetében. Ő nemcsak egy újabb csinos hölgypréda, Pepper joggal érezheti úgy, mintha komoly riválisa akadt volna.

Korábban írtam, hogy Tony életében nem sok vonzattal járt a színvallása, hogy ő Iron Man. A S.H.I.E.L.D.-ről kiderült új információk Furytől picit pontosabb képet adnak, merre is tart a Stark által némileg megbolygatott világ. (Mellesleg: egy étteremnél diszkrétebb helyet is választhattak volna, hogy ezt megvitassák.) Egy szuperemberekből álló csapat szerveződése kezd körvonalazódni. A Marvel-univerzumból ismert Thor kalapácsát is láthatják a nézők. De ez is megint csak eye-candy, a jelentőségét nem tudhatjuk a 2011-es Thor vagy a képregények ismerete nélkül.


A stábra nem lehet panasz: Downey eggyé olvadt Tony Starkkal, mellette Rourke, Johansson, Jackson és a többiek is meggyőzően formálták meg a rájuk osztott karaktereket. A díszletek, ruhák, páncélok és egyéb technikai eszközök elsőrangú pontossággal lettek kidolgozva. A rengeteg CG viszont helyenként bántó lehet az ember szemének, és nem is kendőzi el a tartalmi hiányosságokat. 
A központi gondolat, eredeti történet, jellemfejlődés és motivációk szinte teljesen hiányoznak. 



Tucatszor bizonyította a Marvel, hogy nem önálló filmek, hanem egymást reklámozó sorozattermékek számára a szuperhős-filmjei, és a Vasember 2. volt ennek a nyitánya. Érzelmi és gondolati mélységekről ne is álmodjunk: Tony Stark a nyugati polgár vágyálomképe, a többiek pedig csupán asszisztálnak a címszereplőnek.

.

"A második rész mindig nagy kihívás: hozni kell mindent, amiért a nézők az első részt szerették, de közben meg is kell haladni a korábbi színvonalat. Ez igazi kötéltánc. Ha túlbonyolítjuk, nem lesz eléggé szórakoztató, de ha túl kevés a többlet, úgy fog kinézni, mintha szimplán megismételnénk az első részt a nagy kaszálás reményében.”

Jon Favreau