2015. december 31., csütörtök

Alien Origins - A kezdet


rendező: Mark Atkins 
forgatókönyvíró: Mark Atkin
vágó: Mark Atkins
zeneszerző: Mark Atkins
operatőr: Mark Atkins 
örök égető szégyen: Mark Atkins 


Elméletileg az Alien Origins az Asylum stúdió gúnyrajza Ridley Scott Prometheuszáról, szintén 2012-ből. Az ötlet, hogy egy minimalista zsáner - a "found-footage" - képi világával kreáljanak egy Alien-szerű filmet, bíztató kiindulási alapként szolgált volna. De ha tartalmi szemszögből nézzük: csak ez a legelső lépése ér szilárd talajt. A többi egy koraszülött torzóvá áll össze. 


Julie Evans újságíró egy katonai felderítőcsapattal a belize-i dzsungel mélyére hatol. Parancsba kapják egy nemrég eltűnt régészt és asszisztensét, Susant keresve. Susan előkerül, s a nő egy űrhajóhoz vezeti őket, ahol egy nem emberi gyilkos tanyázik. 


Nem sok mindenről lehet itt beszélni. A film túlnyomó része bozótban történő meneteléssel telik. Kezdhetném pl. azzal, hogy a film talán 5 másodpercnyi darabkájának van felismerhető köze az Alienhez. Habár! Mivel a lény a bozótban vadászik katonákra, és űrhajó is idelent van, inkább a Predátorhoz áll közelebb. Az űrhajón kívül semmi nem utal rá, hogy földönkívüli ragadozó a veszélyforrás, és 80 perc után 2 × 0.5 másodpercet látjuk, mi is ő.  


Kemény hullaszag terjeng karakterek terén: akiknek egyáltalán megkülönböztethetők a többiektől, azoknak nevét már leírtam. Személyiségjegyeket azonban tőlük sem érdemes várni: Julie az ügyeletes szöszi bajkereső, Susan pedig az okosan hangzó áltudományos blablákat kapta. Egyikük sem odavész vagy elesik a végső páni menekülésben, hanem a film egyszercsak odébbvág tőlük és elfelejti őket. Nem érdekel, ha az egész csak kigúnyol egy másik filmet: ha azt sem érdeklik saját szereplői, az a nézőkkel szemben kiszúrás.
Ehhez amúgy kapcsolódik egy másik panaszom: a cafatokban heverő narratíva. Egy lyukakkal teli, söröskupac nagyságú sztorit vánszorog, mint a mellbeteg lajhár. Még úgyis, hogy ész nélküli vagdosások és filléres kamerarángatások érzékeltetnék, ha épp nagy baj. Az amúgy is horrorfilm-tradíciónak számító misztifikálás csak hab a tortán: félúton követhetetlenné válik, hogy mi történik, nemcsak a csapat által talált felvételeken, hanem a teljes út, készülődéstől az őket egyenként utolérő vég pillanataiig. Az epilógusban fordult elő az egyetlen olyan fél perc, amit sajnáltam, hogy nem egy valódi filmben szerepelt.


Összefoglalva: bíztató kiindulási alap, értelmes munka teljes hiánya, és olyan utóérzet, mintha az egészet csimpánzok forgatták volna.






Most pedig ünnepélyesen én is elbúcsúztatnám a 2015-ös esztendőt.
Köszönetet szeretnék mondani mindenkinek, aki olvasta írásaimat,
esetleg saját gondolatait is megosztotta velem a kommentrésznél!



2015. december 30., szerda

Elrabolva 2. - Az albán Télapó visszavág


1 éve, hogy Bryan Mills Párizsban megmentette lányát az albán szexmaffiától. Az általa megölt férfiak temetésén a bandafőnök apja, Murad bosszút esküszik, és Isztambuli nyaralásukon foglyul ejti Bryant volt feleségévelt, Lenore-val. Kimnek így egyedül kell megkeresnie az apját, mielőtt az albán gengszterek mindhármukat elpusztítanák. 

Három pozitívumot határozottan az Elrabolva 2. javára lehet írni:
  1. Liam Neeson továbbra is príma keménykötésű akcióhős.
  2. A visszatérő szereplőknek sikerült visszarázódnia a régi karaktereikbe
  3. Talán 2-3 akciójelenet tisztesen volt megrendezve.

Ezeket leszámítva egy rozoga, elődjét önállótlanul másoló és kifejezetten bugyuta romhalmaz lett a 2008-as mű folytatása. Én személy szerint már az eredeti Taken-nel sem voltam elégedett: az atmoszférája és a bűn mocskának képei engem is megfogtak, de úgy éreztem, túl keveset mond el a témájáról, és a főhős sem annyira nyomozó, mint inkább a korigénynek megfelelővé farigcsált Rambo-ként viselkedett. Megkülönböztethetetlenek voltak a negatív figurák, akik természetesen szláv akcentussal beszélik - ha beszélik - az angolt.
Nos, nemcsak a szereplők mindkét oldalon, de a régi írópáros sem tanult a hibáiból. Luc Besson és Robert Mark Kamen bizonyára maguk is elhitték, hogy egy 2. részhez elég lesz az alapfelálláson egyet variálni, és a siker garantált. Itt nem Bryan keresi és menti meg Kimet, hanem Kim keresi meg Bryant, és ő menti meg mindhármukat. A trailer mindent "lelőtt", ami egyáltalán említésre méltó! Most nincs korrupció, rabszolgaság, se kusza bűnhálózat: egy mezei bűnbanda üldöz 3 embert, akik maguk is fájóan kétdimenziósak. Kim továbbra is egy sipítozó hisztérika, beszélgetései az apjával pedig konkrétan a latin telenovellákat idézik. 

Rade Serbedziját nem először látom kelet-európai rosszfiút alakítani, de ez a sztereotípia már a könyökömön jön ki. Annyi mindent lehetett volna kezdeni az öltettel, hogy Mills hány gyilkost legyilkolva kapta vissza lányát! Lehetett volna Mills ellenfele olyasvalaki, aki hozzá hasonlóan fel tudja precízen mérni a prédája tulajdonságait és képességeit. Kihangsúlyozhatták volna, hogy Kimet megint drogos kurvává téve akarják eladni, és ő szembesül régi rettegésével. Kritikával illethették volna az évtizedes akciófilm-hagyományt, miszerint a jófiúk western-szerűen öldöshetnek, ha szeretteiket brutalitás éri.
De ehelyett egy sima, vendettáért lihegő muszlim Mikulást gyártottak belőle, akinek fogalma sincs célpontja leleményességéről. Bizonyíték erre, mikor őrizetlenül hagyja Mills-t, s az láncait kioldva kereket old. Az egyetlen okos pillanat kettejük között a végén volt, mikor Bryan a fegyverét odaadva próbára teszi Muradot. Végre úgy tűnik, mintha 1 szereplő csak felfogja a 2 eset következményeit a jövőre nézve. "Azt akarod, felejtsem el, hogy megölted a fiam?" "Nem. Csak élj együtt vele. Ahogy az elrabolt lányok családjai." Amit persze javíthatatlan akciófilmes európai főgonoszhoz illően nem tesz meg. 



Búcsúzóul néhány hajmeresztő bukfenc a forgatókönyvből röviden:
  • Hogy lehet az, hogy a rablógyilkosok szó nélkül hagyják Mills-nek, hogy felhívja Kimet az orruk előtt?
  • Hogy lehet apró robbanásokkal meghatározni, hogy hol van valaki?
  • A török rendőrségnek hogy nem tűnik föl, hogy egy bikinis nő gránátokkal dobálózik?
  • Hogy nem riasztják őket hamarabb a hotelhez, miután az albánok megöltek valakit a személyzetből?
  • Hogy tud a vezetésvizsgán többször bukott csaj sérülés nélkül száguldozni, míg a Nagykövetségre be nem kracholnak?
  • Hogy intézte el Bryan barátja, hogy nem lőjék le őket őt és Kimet a követség udvarán?
  • Mi az istenért hagyta Murad Lenore-t a földön heverni, mikor Mills már a sarkában volt?
  • Ha felvágták Lenore nyaki ereit, hogy elvérezzen, Mills miért nem látta el megfelelően a sérülést?


Az Elrabolva 2. olyan, mint egy rossz autósüldözés. A sofőr a kormányt őrülten rángatva kacsázik, lejárt szavatosságú csomaggal bíbelődve, és óriásit karambolozik vele az irányérzék hiánya miatt.





2015. december 29., kedd

Star Wars Epizód VII. - Az ébredő Erő



"Ez a legjobb Star Wars-film A Birodalom visszavág óta."
(index.hu)

"Nem a látványt helyezi a történet és a karakterek fölé, hanem maximális szimbiózist hoz létre közöttük."
(cinestar.hu)

"Katartikus, magával ragadó, beleég az ember szemébe és lelkébe."
(pokember.hu)

"Ott vitt be ütést, ahol előre eltervezte, ott nevettetett meg, ahol szeretett volna."
(vaskarika.hu)


Nem kellett keményvonalas rajongóvá válnom ahhoz, hogy élvezzem ezt a filmet. Az ébredő Erő a legjobbfajta alapozórész egy Star Wars-trilógiához:
  1. zseniálisan játszik a IV., V., VI. - sőt kicsit a III. - epizód elemeivel,
  2. újrateremti a klasszikus filmhármas jellegét és atmoszféráját,
  3. méltó, érdekfeszítő irányba szövi tovább az egésznek a lényegét, a Skywalker-család történetútját.

J. J. Abrams és Lawrence Kasdan, A Birodalom visszavág írója kötéltáncos feladatot teljesített: egyszerre új és friss, mégis felismerhető, a IV-V-VI-tal összecsengő sztorit szerkesztettek. A legújabb epizód messze nem csak a IV.-nek a nosztalgiahajhász utánzata (á lá Baljós Árnyak). Ismét igazán életre keltette számomra a Star Wars, a régi "Csillag Háborúk" univerzumát, az Endor utáni korszakot, és annak lakóit (kivéve a Millenium Falconon spájzolt szörnytorzókat). Sodródni tudtam az eseményekkel, a történet pedig alaposan megtornáztatta a fantáziámat. A végső légicsatát kivéve egy percig sem vált önismétlővé.
Karót nyelt párbeszédek helyett igazi kölcsönhatás volt a szereplők között: nemhogy az elhangzó, hanem az elhallgatott részleteknek is szerepe van abban, mivé áll össze az egész. Első generációs rajongóként Abrams képes volt elkülöníteni a működő összetevőket a IV.-V.-VI.-ból. A visszahozott kultikus hősök és mellékszereplők (pl. Ackbar admirális) mellett az újak is érdekes, hús-vér emberek voltak. A látványtervezés is életszerűbb: Abrams az idős Lucas effektorgiái helyett lehetőleg élő helyszíneken (Anglia, Izland, Új-Mexiko, Skócia, stb.), természetesnek ható díszletek között, gyakran modellezéssel készültek a jelenetek, mint a 70-es években. 

30 évvel Endor után a Birodalom maradékából létrejött Első Rend még mindig ellenőrzése alatt tartja a Galaktika egy részét. Egy osztaguk Kylo Ren ex-Jedivel az élén egy BB-8-as droid nyomába szegődik, mivel a beléje táplált térképtöredék kulcsot nyomot adhat Luke Skywalker hollétéhez. Luke-nak hosszú évek óta nyoma veszett az új Köztársaságból, még Han Solo és Leia hercegnő sem tudják, hová tűnhetett.
Egy rajtaütés után BB-8 gazdáját a dezertáló rohamosztagos, Finn megszökteti, ám hajótörést szenvednek a Jakku bolygón, és Finn magára marad. Mire az Első Rend újra rátalál a droidra, már 3 szökevényt üldöznek a fél Galaxison át: Finnt, BB-8-at, és egy Rey nevű fiatal roncsvadászlányt.

Üdvözlöm a film összetettségét. A Sith-ek bosszúja mellett ez az eddigi legsűrűbb felvonás, de attól mérföldekkel emberibb. Átélhetőbb benne a dráma, szellemesebb a humor, lüktetőbb az akció. Érdekesnek találtam az apró összecsengéseket, elhintett utalásokat, annak a kirakósnak az elemeit, hogy mi szakította el régi hőseinket egymástól.
És ami a legfontosabb: a sok-sok darabka ténylegesen összeforr egy folyamatos moziélménnyé. Hiába osztja el Abrams matekpontossággal, mi hova kerül mennyi időre: a szereplők kölcsönhatása, a kreatív látvány- és fordulatötletek és maga a jól megidézett légkör összetartják művét. A válasz nélkül hagyott kérdések sem puszta csalétkek a majdani folytatásokra, hanem provokatív talányok, amik a kíváncsiságunkat noszogatják: 
  1. Ki ez a Maz Kanata abból a félreeső kocsmából, aki olvasni tud az emberek lelkében?
  2. Kicsoda Snoke, az Első Rend ura, és hogyan csalta át Kylo Rent a sötét oldalra?
  3. Mekkora egymáshoz képest az új Köztársaság és az Első Rend területi nagysága?
  4. Luke hogyan rejthette el apjától örökölt fénykardját, mikor az egy tátongó csarnokba zuhant az V. Epizódban? Talán idővel visszament és megkereste?
Kivételesen tehát most nem bántam, hogy a sötétben kell tapogatóznom - egyedül talán Luke régi fénykardjának ottlétét illett volna tisztázniuk.




Sikerült a visszatérő színészeket visszaformálni a 35 éve szögre akasztott karaktereikre, illetve: azok időskori megfelelőire. Nem igazán látni rajtuk, mi mindent értek el az új Köztársaságban, de érezni rajtuk, hogy egy fél életet töltöttek el A Jedi visszatér óta, és sok terhes emlék gyűlt össze bennük. Valóban a Skywalkerek családfát követjük tovább, és nekem nagyon bejött, hogy merre. Luke után Han is ugyanazon családi tragédia miatt szakadt el Leia mellől - nevezetesen, mert Leia és Han fia, Ben Solo a sötét oldal harcosa lett Kylo Ren néven.
Az egyetlen a régi szereplőgárdából, aki kissé kilógott a sorból, az Carrie Fisher. Leia Organa személyiségéhez tartozott az életkedv, a Hanéval rezonáló sötét humor, és a dinamikus vezető kisugárzása. A történet ezt csak részben menti ki azzal, hogy Mrs. Solót megviselték a veszteségei. Keserű, de célszerű döntésnek tartom, hogy Fishernek nincs közös jelenete egyszerre Harrison Forddal és Mark Hamill-lal: nagyobb teret biztosít ez az új szereplőknek, akikre az egész harmadik filmhármas támaszkodni fog.

Utódlást kipipálhatjuk: az új főhősök felérnek a régiekhez! Ők nem mitikus archetípusok, hanem saját személyiségek, akiknek saját célja van az életben. Hátterük igazából csak pár mondatos, de ettől mégsem válnak sekélyessé vagy kevésbé motiválttá. Oscar Isaac Poe Damerona engem csak félig az ifjú Han Solo-ra, félig viszont Biggs-re emlékeztetett Az Új reményből: a főhős korai "legjobb barátja", aki egy vadászgépet vezetve lelőnek. Nem sokat szerepel, de így is képes meggyőzni minket, hogy nincsen cukorból a pasas.


Dezertált rohamosztagost megtenni az egyik főszereplőnek merész húzás volt Abrams részéről. Finn csak egy volt a számtalan, trenírozott rohamosztagos közül, aki az Első Rend véres bevetését látva megtagadja addigi helyét a világban. John Boyega játéka meggyőzött róla, hogy ez egy józan eszű, lelkiismeretes, önnön létcélját kereső valaki, nem pedig az ügyeletes fekete áldozatjelölt egy akciófilmből. Tetszett, ahogy eleinte ellenállónak hazudja magát, amit aztán önszántából tisztáz is: ez tette hihetővé a számomra, hogy önként vállal még olyan esélytelennek tűnő helyzetet is, mint hogy egy Erő-használó ellen kiáll egy fénykarddal.




Megkockáztatom, hogy az év női felfedezettje Daisy Ridley, aki Reyt alakítja. Egyszerűen a Star Wars eddig legerősebb női karaktere: jelenlétéből és arcáról egyszerre sugárzik érzékenység, lelkierő, érzékenység, hinni akarás és a gyors helyzetfelismerő készség. Annyira örülök, hogy a főszereplő személyiségén is érezni, hogy "az Erő erős benne", nem pedig csak a ráírt extraképességekből.
Két okból is tetszik az a tény, hogy roncsfosztogató:
  1. Egyrészt se nem rabszolga, se nem farmerporonty, mint a Skywalker-ifjak. Gyerekkorában családja magára hagyta, és a lány évek óta várja hiába a visszatérésüket, teljes magányban. Rey sorsán keresztül tudtam igazán átérezni, mennyire nem javult a galaxis lakóinak élete.
  2. Másrészt amiből fenntartja magát, az allegóriának is megfelel. Rey birodalmi és felkelő hajók maradványait látogatja, és a talált cuccokat fillérekért adja el. Szó szerint a múlt romjai közt kotorászik értékek után. Szíve mélyén tudja ő, amit később Maz Kanata az arcába mond: a családja már sosem tér vissza, saját életet és célt kell keresnie - ahogyan Finn is próbál.


Kylo Ren nekem egyfajta köztes állapot a friss Sith Anakin és Darth Vader között. Tartásában még nem teljesen ér fel a saga központi alakjához, de ennek megvan az a haszna, hogy a karakter jobban kötődik még a szüleihez, a múlthoz. Bármiért is állt a sötét oldalra, még nem annyira erős, mint a külvilág felé mutatja: légzőrostélya mögött kétség és emlékek teszik sebezhetővé, de nem szánalmassá és panaszkodóvá, mint Hayden Christensen Anakinját. 
Egyértelműbb nem is lehetne, hogy egész életében megfelelési kényszer nehezedett rá:
  • Leia fiaként nyilván Luke legreménytelibb padawanja volt, most egy Palpatine-szerű sötét mester oldalán nem tolerálható, hogy hibázzon.
  • A halotti máglyán szétmállott Vader-maszk valósággal a háziereklyéje, és egyben a movie talán legfenomenálisabb kellékötlete! 
  • Amikor Rey potenciálját felismerve foglyul ejti és megkísérti, ő ellene tudja fordítani technikáit: "Attól rettegsz, hogy sose leszel olyan erős, mint Darth Vader volt!"
     
     
Valamire való Star Wars-fan sejthette a film körül titoktartás ellenére, hogy Han Solo meg fog halni. Harrison Ford köztudottan már A Jedi visszatérnél ajánlatosnak tartotta a figura távozását. Mondjuk oda szerintem nem illett volna, itt viszont már tökéletesen illeszkedik a cselekménybe. Leia Han odaküldésével nyilván arra számított, hogy az apa és fiú majd végül ismét egymást mentik meg a sötétségtől, ahogyan Luke és Anakin esetében. Lehet vitázni, vajon nem volt-e felelőtlen ez a próbálkozás, de akár működhetett is volna.
Perverz módon nekem határozottan ütött ez a haláljelenet; nem erőltetett drámai fogás volt. Luke távolléte itt bosszulja meg magát nagyon: ő felismerte volna, hogy Ben a fény oldalát nem lebecsüli, mint Vader, hanem irritáló, veszélyes kísértésnek fogja föl. Egyszer már otthagyta őket, de az még nem volt igazi árulás velük szemben. Ahhoz közel kell engedni valakit, hogy hátba döfhessük: Ren leveszi a maszkját, átengedi magát az érzéséket, hogy Han ne lássa a valódi szándékát. Ez és Chewbacca dühödt gyásza tökéletes rendezés, ugyanakkor megelőlegezi, hogy a főgonosz már teljes pompájában tündököljön a VIII. Epizódra.



Csalódnék, ha nem jelölnék Oscar-ra a látványtervezést. A képi világ letisztult, természetes, semmi computerszag. Megszámolni se tudom, mennyi látványelem kényeztette a retinámat: BB-8 külseje, a szétmállott Darth Vader rostély, az új rohamosztagos-sisak, a minden addiginál élesebb kép az Ezeréves Sólyomról. A Jakku porában heverő csillagromboló külső totálban is eszméletlen volt, de Rey és Finn fogócskája a Tie-vadászokkal benne tökéletes: összecseng az endori űrcsatával.


Egyedül az Első Rend mesterséges bolygóját kívántam, bárcsak ne lenne itt. Túl sok robbanáskép kíséri a megtámadását, plusz ugyanannyi erőfeszítés az X-szárnyúaknak megsemmisíteni, mint a Halálcsillagot. Azonkívül gyermeteg nekem ez a Jurassic Park-féle logika, hogy minél behemótabb, annál jobb. Sőt: ez már csillagokból szívja ki a tüzelőanyagot halálsugarához. Értem az elképzelést, hogy magát a fizikai fényt szívja el a sötét oldal új csodafegyvere. De ez innéttől ez már túllicitálás a túllicitálás kedvéért.


Szót ejtenék még a kedvenc jelenetemről, ami egyben a befejezés is. Az immár összerakott térkép alapján Rey elmegy a Falconnal a bolygóra, ahol egy kőszikla tetején megtalálja a legendás Jedit. Gyönyörűen méltóságteljes az a 2-3 perc; Skywalker, aki a történet Szent Gráljaként funkcionált, meglepve fogadja Reyt, az új reménységet. Ridley és Hamill egy szó nélkül, puszta arcjátékukkal tökéletesen átadják nekünk, mi történik, mit jelent és mi mindent jelenthet ez a pillanat. Imádtam...!


 
A tanítvány felülmúlta mesterét tipikus esete Az ébredő Erő: bárki is lesz új rendező J.J. Abrams helyett, a mércét magasra tették. Többszöri megnézésre kimunkált, mesterien tervezett és dirigált kalandtúra, mely szárnyakat ad a képzeletünknek, és visszahozza azt a varázst, amit 4 évtizeddel ezelőtt a legelső Star Wars-premier. Elemei között még persze nem tökéletes az összeforrottság, és néhol túlzottan előre furakodik a többi epizód jellegbéli öröksége. De az új szereplők - különösen Rey - abszolút megállják a helyüket, most már nyugodtan lehet rájuk alapozva mélyíteni az új korszak képét (á lá Birodalom visszavág).



Határeset, de gyerekbetegségei miatt inkább 4/5-öt adok a Star Wars VII. Epizódjára.

2015. december 20., vasárnap

Ifjúság


"♪ ♫
Hajnali ködön át látom:                                                                         Az idő kardja felhasít.
Képek a láthatáron.                                                                                Még nem is fáj, ha elkezdi. 
A kín, mit életem hordoz                                                                       De ahogy mélyre fúródik,  
Felismerem és már látom.                                                                      A kín nő: lásd vigyorogni! 

Az öngyilkosság nem fáj,                                                                      Az öngyilkosság nem fáj, 
Sok változást hoz el rám,                                                                      Sok változást hoz el rám,
És viszem vagy vesszen, ha                                                                  És viszem vagy vesszen, ha
Akarnám.                                                                                               Akarnám.

Az élet játéka nehéz,                                                                             Egy bátor ember kért meg itt:
Úgyis elveszíted még.                                                                           Feleljem (meg) kulcskérdéseit. 
A vesztes lap egy nap enyém,                                                               Vajon lenni vagy nem lenni?
Ezért csak ennyit mondhatnék:                                                             Felelem: "mér' tőlem kérdi"?

Az öngyilkosság nem fáj,                                                                     Az öngyilkosság nem fáj,
Sok változást hoz el rám.                                                                      Sok változást hoz el rám.
És viszem vagy vesszen, ha                                                                  És viszem vagy vesszen, ha
Akarnám.                                                                                              Akarnám.

És te is így tehetsz, ha
Gondolnád.
"



Az Európai Filmakadémia (EFA) 3 kategóriában díjazta Paolo Sorrentino idei filmjét, az Ifjúságot: Legjobb film, Legjobb rendezés és Legjobb férfi főszereplő. Ez teszi annyira terhessé számomra, hogy véleményezzem ezt az olasz, francia, brit és svájci koprodukciót, mely ezenkívül Cannes-tól is díjjelölést kapott. Számomra ugyanis - bár felismertem, hogy megvan benne a komoly drámák eleganciája és türelme, - keveset markol ténylegesen abból, amiről szólni próbál. Jó a témája, de nincs erős kéz, amely megragadná azt - főleg nem az idei "legjobb rendező" keze.



Fred és Mick nyugdíjas korú alkotóművészek: Mick még aktív filmrendező, Fred Ballinger pedig visszavonult zeneszerző. A svájci Alpok luxusszállójában Fredet többször megkeresi egy küldönc, hogy az angol királynő számára komponáljon, ám neki esze ágában sincs visszatérni. Mikor asszisztens lányát, Lenát éppen elhagyja a férje - Mick fia -, egyre gyakrabban kell szembesülnie azzal, miféle emberként is éli az életét.



Kifejezetten könnyen befogadható mű az Ifjúság. Szeretem az érett hangvételű, megindító drámákat az idős korról, a fiatalság érzéséről és az életünk alkonyán esedékessé váló számvetés fontosságáról. Semmi nincs itt, ami bántaná a szemet, a környezet nagyon is pihentető. A dialógusok többnyire életszerűek, néhol egészen szellemes sorokkal. A színészekre sincs panaszom, bár Michael Caine mellett a többiek elhalványulnak. Az időnként felbukkanó fantáziaképek furcsák, de érdekesek.

Adja magát a kérdés: akkor mégis mi a bajom vele?

Dióhéjban: túl terjengős. Fáradtka, vontatott, keveset markol egy igen súlyos és időtlen témából. Tudom, hogy a lassú haladásnak az (is) a célja, hogy a karaktereket közelebbről megismerhessük. Tényleg valódi embereknek éreztem őket, valódi érzésvilággal. De semmi nem ragadott meg egyenként bennük, túl sok időt töltöttek önsajnálattal és bágyadt merengéssel. Azt nem éreztem sosem a filmen, hogy halad is valamerre, csupán körkörösen elfilozofálgat magában, de nem tárgyalja érdemben saját központi témáját. Van tanulság, végkifejlet, de nincs ütemezve, hiányzik a konfliktus éle és súlya. A tanulság is túl triviális ahhoz, hogy egy 2 óra hosszú merengés végkifejlete legyen.


Értettem, hogy Fred karakterfejlődése miről szólna. Ez a kb. 80 éves uraság, a klasszikus zene virtuóza, tengernyi tapasztalattal és elismeréssel a háta mögött már elfáradt, lelkileg merevvé vált. Lánya és Mick társasága kezdi noszogatni afelé, hogy újra megtanuljon érezni, aktívan élni, és elsősorban: túllendülnie saját egóján, változtatnia azon, ahogy most vegetál.
Mick-et én nem látom másnak, mint Fred tipikus látszat-ellentétpárjának. Ahogy Fred megtette, úgy Mick is készül már a visszavonulására, ugyanúgy beleesik az önhitegetés csapdájába, és neki is képébe vágja kudarcát egy nő, akit becsül. Nem derül ki, pontosan milyen filmen dolgozott, csak hogy neki a hagyatékát jelentette, ám a múzsája szavai - és egy vízió korábbi filmjei színésznőiről - ráébresztik: szánalmas volt. "Elég régóta vagyok ebben a szakmában, hogy tudjam: ez a film nem fog elkészülni Brenda nélkül." Mick megtörik és kiugrik az ablakon, miközben Fred talpra áll.

Tényleg könnyű lett volna befogadnom Sorrentino stílusát, de maga a történet nekem túl erőtlen és melankolikus lett. Mintha a forgatókönyvet is abban a fásult érdektelenségben írták volna meg, amit a főszereplő tanúsít. Nem érdekli semmi, és mint kiderül róla, egész életében csak a komponálásért élt. Lánya hosszan sorolja mindazt a morbid szemétséget, amit házas ember létére művelt "szexuális kísérletezés" címén.
Aztán ott van a magának bebeszélt betegsége, a vizelet- és prosztatagondja; Fred egész karakteréről az önelégült menekülésvágy süvölt nekem, az "öregség" csak ürügy. És ezt ő is csak közvetve ismeri be, mikor a királynő küldöttje kiszedi belőle, miért is nem akar visszatérni, Mert a legismertebb művét a felesége énekelte, aki most elborult elmével vegetál.





Az álomszerű képek semmi pluszt nem adtak hozzá a tartalomhoz. Nem tudott a film úgy játszani a szürreális vagy abszurd képekkel, mint pl. a Legújabb testamentum. Sorrentino a környezetet nem használja ki eléggé, nincs kellően megtöltve a tartalom. Fred álma a vízen átkelő díváról és magáról estélyiben nyilván a saját vágyát vetíti ki, hogy visszatérjen. A fenti példa valahogy a képeivel és témájával is ügyesebben bánt, többet hozott ki belőlük, mint ez.
A legfurcsább kép, ami nem is értem, mit keres ebben a produkcióban, amikor Fred egyik ifjú színészismerőse Adolf Hitler bőrébe bújva jár-kel a szállodában. Ahogy az étteremben bámulják őt, az valami szenzációs kép. Fogalmam sincs, mi értelme volt, de mulattatott - nem úgy, mint a vizelésgond visszatérő poénja vagy az erdőben kefélő házaspár kukkolása.


Két fontos jelenet akadt, melyek nagyon betrafáltak nálam:
  1. Mick-nek a trailer-ből is ismert mondata, hogy: "Azt mondod, az érzelmek nem számítanak. De ez baromság. Csakis azok számítanak." Öngyilkossága pedig nyomatékosítja szavait: Fred is vagy éljen az élet felkínált lehetőségeivel, vagy hagyja ott azt a komédiát, amit a mostani életének hisz!
  2. Fred Lenát vigasztalja a szobájában, hogy - szemben azzal, amit Mick fia mondott - "jó az ágyban", mert az ő lánya. Valakié, aki "mindig jó az ágyban." Fred tudja, hogy pocsék apa és férj volt, de a saját hajdani perverz szokásait most felhasználja, hogy felvidítsa és egy kis bíztatást adjon felnőtt lányának. Ez a rész jelezte nekem, hogy Fred a maga módján, de kezd észhez térni.



Ha a gondviselés neadjisten úgy hozná, Az Ifjúság korrekt búcsúprodukciója lehetne ez Sir Michael Caine karrierjének. De őt önmagában érdekesebb volt számomra figyelni, mint a film összes többi komponensét. Moziban nem, csak majd TV-ben ajánlom megnézni, mivel nem a főszereplőjén, hanem a történetvezetésén érezni a fáradtságot; nincs annyi kreatív turbolenciája, mint ahogy azt beállítja magáról.


Michael Caine: "50 év alatt egyetlen díjat sem kaptam Európában. Most meg 1 este alatt kettőt is."





2015. december 15., kedd

Kémek hídja

"Úgy értem, megmenthetett volna 30 millió életet. Történelmi szerep! Minden eszköz etikusnak számít, ha a jó oldalon állunk."

(Semmit a szemnek - Egy láthatatlan ember feljegyzései)



Steven Spielberg idén bebizonyította, hogy még mindig képes megidézni a mozgókép-színház varázsát. A Jurassic World-ot segített méltó utódává faragni saját legsikeresebb kultuszmozijának, most pedig a komoly témájú művek közé tett le instant klasszikust. A Kémek hídja érdekfeszítő, virtuóz munka, mely olyan ügyesen ötvözi a komoly tónust a meseszerű elbeszélésmóddal, mint a Kapj, el ha tudsz! is tette - szintén megtörtént kriminalisztikai eset alapján.



1957-ben Rudolf Abelt letartóztatják azzal a váddal, hogy a Szovjetunió kémje. A hidegháborús közhangulatban mindenki Abel kivégzését akarja, de a hozzá kirendelt James Donovan, egy brooklyni biztosítási jogász börtönbüntetésre mérsékeli az ítéletet. Ez később kapóra jön a kormánynak: mikor Gary Powers felderítőpilóta Moszkva fogságába esik, a CIA felajánlja Donovan-nek, hogy utazzon Kelet-Berlin-be, és bonyolítson le egy nem hivatalos kémcserét: Abelt Powers-ért.



Három fő lépcsőfokon ment át a cselekmény:
  1. Matt Charman drámaíró érdeme a forgatókönyv,
  2. Ezt csiszolták tovább a Coen-testvérek,
  3. És fogta össze gyönyörűen Spielberg.
Az eredmény az év egyik legizgalmasabb 2 és fél órája lett. Igénnyel rekonstruálja az 50-es évek paranoid, előítéletektől terhes atmoszféráját, és egy meglepően csavaros kémtörténetet illeszt bele. Egyszerre bánik tökéletesen a humorral és a feszültségskálával úgy, hogy a teátrális mozzanatokat (pl. a szökevények lelövése a berlini falon) háttérbe szorítja. És bár végig Tom Hanks karaktere a film fókuszpontja, minden fontos szereplőt élettel tölt meg. Az elsőre sima tárgyalótermi perpatvarnak tűnő ügyből egy érett, mégis könnyen befogadható politikai thriller bontakozik ki. Kvázi minden percét élveztem, de legalábbis érdekesnek találtam - már azért is, mert valahol a háttérben óriási a tétje: "Megakadályozhat egy nukleáris háborút a Szovjetunióval." 


Leggyakoribb érvként azt láttam a Neten felhozni a Kémek hídja ellen, hogy sunyin az amerikai politika és hírszerzés pártját fogja. Hogy a jogállam és hazafiság látszatellentéte mögött már megint az "amerikai hős" alakját fényezi. Emiatt kicsit úgy érzem magam, ahogy ezt a cikket írom, mintha én is Donovan cipőjében járnék... "Mindketten kezdők vagyunk." 
Én azt mondom: mozifilmként lebilincselő. Egyfelől nem süllyed melodrámás érzelgősségbe, nem éreztem úgy, mintha finom utalásokkal folyton győzködne holmi ideológia igazáról vagy nem igazáról. Másfelől: nem próbál álszentül a történelmi pontosság álcája mögé bújni. Ha ez dokudrámának készült volna, akkor hiába nem démonizálja az oroszokat - mint pl. a Schindler listája a nácikat -, akkor is ferdítőnek tartanám. A dokudráma újrajátszik megtörtént esetet, ez viszont csak annak csontvázára épít - habár a környezetet hitelesen rekonstruálja.

Örvendek annak, hogy nemcsak érezni az átható gyanakvást és gyűlölködést mindenki felől, de a pontos okai is jól látszanak. Ideológiai, társadalmi, de mindenek előtt információs háború zajlik a bolygó 2 szuperhatalma között, így az emberek alapból bizalmatlanok a külföldiekkel. Egy kémgyanús egyénnek még a védője is közmegvetés tárgya lesz. Ez csúcsosodik ki a filmben, mikor Donovan házára  éjszaka rálőnek: ő makacsul Abel felmentésre játszott, tovább fellebbezett, ami felbőszíthette a közhangulat arctalan radikálisait.
Alapelvárás szerintem hidegháborús vagy kémfilmekben, hogy beismerjék: morális különbség e 2 oldal között nem létezik. Az USA és a szovjet blokk világát is kölcsönös félelem jellemzi. Mindkettő mögött egy állam hatalmi törekvései nyugszanak, amihez az átlagtömegek mentalitása idomul, és amihez a tisztviselők igazítják a tárgyalóasztalnál elhangzó érveket. Az NDK-ban még kevesebb baj is éri Donovan-t, mint otthon! Ez a vibráló, realista bizonytalanság, az állandó fenyegetettség, majd ehhez még a külön bonyodalmak példás feszítőerőt adnak a movie-nak. Nem bírtam a székemen ülni a 2. félidőben, teljesen bevontak a történések!



Mondanom sem, hogy a díszletek is sokat segítettek: az öltözékekkel együtt korhűek. Irodai környezetben zajlik a legtöbb jelenet, de akadnak utcai, fogdai, tárgyalótermi, stb. jelenetek is.  A forgatási helyszínek közül Wroclaw tetszett a legjobban: bár Berlinben is készültek felvételek, ebben a lengyel városban vették fel a '45-ben romba dőlt kelet-berlini szektor jeleneteit. Az épülő és működő berlini fal képsorai nagyszerűek: Janus Kamiski operatőr képes volt ezt a könyörtelen környezetet vonzóvá tenni.



Bár Tom Hanks idealista karaktere szimpatikus és fifikás - bevezető szópárbaja príma kis ízelítő az eszéről -, mégsem volna elég, hogy méltassam a karakterkínálatot. Legalább ilyen fontos Mark Rylance briliáns alakítása a sorsát rezignáltan viselő Abelként. Kettejük szóváltásait képzeletbeli kanállal faltam, búcsújuk pedig nemcsak izgalommal telített, de egyszersmind megható is. Ez a 2 férfi puszta intelligenciájával átugorja mindazt a mérgező korszellemet, amelyben élnek, de emellett kitartóak, bírják a pszichológiai megpróbáltatásokat.
"Maga sohasem aggódik?"
"Az segítene?"
A többiek - Mrs. Donovan; Vogel, akivel James Kelet-Berlinben tárgyal; a CIA-s összekötő, stb. - egyértelműen mellékszereplők, de nem rekedtek meg a tartozék szintjén. Egyszerűen nincs idő kidomborítani őket, hogy koherensebb legyen a film 2. fele, a berlini út. Nem fájlaltam: az idejük a vásznon arányban volt tartva a fontosságukkal, mindegyikük okos, szellemes párbeszédeket kapott, és saját álláspontot az ügy azon kapcsán, mely érinti őket. Különösen tapsolhatnékom támadt Donovan szóbeli csatározásain a titkosszolgálat emberével: mikor egy Pryor nevű naiv amerikai egyetemistát letartóztatnak, és Donovan e hír hallatán már kettejükért akarja elcseréli Abelt.

A Kémek hídját tartom legtöbbre nemcsak az év, de bármelyik év kémfilmje közül: ravasz, ügyesen forgatott, érdekfeszítő, nagyon is emberi utazás a jog domíniumának peremére. Komoly erkölcsi kérdéseket boncolgat, és bár egyiknél sem szövi messzire az okfejtést, a korszellem és az egyéni értékrend ütközése szikrázik a vásznon. Kitartani az elveink mellett, ha mindenfelől ekkora nyomás nehezedik ránk, sőt hazárdjátékot űzni vadidegen polgártársakért, valahol veszettül izgalmas. Minden percében találtam valamit, ami a retinámat odaszögezve tartotta a képernyőre.



Súrolva, de bejutott a mindenkori kedvenceim közé, így megadom rá az 5/5-öt.