Ballaszt

Független filmek máig jóval nagyobb eséllyel válhatnak kreatívvá és érzelmileg felemelővé, mint a fősodor. A céltalan, jövőkép nélküli életvitelt például kevés e századi alkotás tudta úgy megragadni számomra, mint Lance Hammer Ballast-ja. Ez az a nagybetűs moziélmény, amit keresek egy drámában, és a jelek szerint nemcsak én: olyan rangos versenyeken tarolt a másfél órás produkció, mint a Sundance Filmfesztivál és az Independent Spirit Awards!

Egy csonka fekete család mindennapjait mutatja be a Mississippi-torkolat vidékén. Lawrence, egy benzinkúti kisbolt tulaja öngyilkosságot kísérel meg, miután ikerbátyja végzett magával. Röviddel ezután kirabolja őt saját sógornőjének, Marlee-nek a 12 éves fia, James, aki eleinte még egy helyi kisstílű bűnbandával lóg. Miközben a megviselt anya már az ingatlanjuk eladását tervezi, Lawrence-ben megérlelődik a szándék, hogy jobban támogassa Marlee-t és James-t, mint mikor még élt a testvére.

Megdöbbentően letisztult, mesterségesség nélküli fest képet a Ballast magáról az életről, a valódi életről. Keserves, gyakran kilátástalan, állandó magunkra utaltság mellett kell kezelnünk benne az ügyes-bajos dolgainkat, nehézségeinket. Felejtsük el az olyan frázisokat, mint "szegény", "szűkösen élnek" vagy hogy "szenvednek"! Lawrence és sógornője normális, dolgos emberek, 2 kis házzal és rendes foglalkozással. Mindhárom főszereplő neheztel egymásra, és ezen csak a végszükség fog enyhíteni, amikor rá lesznek utalva, hogy segítségért forduljanak valakihez. 

Nem igaz tehát, hogy öncélúan depressziós volna a hangvétel. A helyszín magyarázó párbeszéd nélkül is tükrözi, hogyan őröli a családtagok lelkét az adott és váratlan gondok + az életük javulásának reménytelensége. A cselekmény középtáján - ha csak kényszerű egymásra utaltságból is -, de apránként bizalom csiholódik a 3 ember között, amire támaszkodva már elkezdhetnek megalapozni valamiféle jövőt. Egymásnak adnak reményt ahhoz, hogy tovább tudjanak élni. Ezt remekül kifejezi a vége felé a jelenet, mikor Lawrence felfedezi, hogy James ellopta a pisztolya töltényeit - de teljesen más okból, mint amit feltételezett róla. 

Többet inkább nem árulnék el a történetről. Elsősorban azért, mivel ezt a filmet nem nagyon lehet boncolgatni. Az összhatásra törekszik, nincs élesen tagolva. Hammer nem adott kész forgatókönyvet a színészeknek, több szituációt őrájuk bízott, hogy a karaktereik bőrében hogyan élnék át.

Hiányoznak a szokásos filmes kiemelőeszközök is, alighanem azért, hogy ne befolyásoljanak minket. A külön motívumok és zenebetétek itt valószínűleg csak megtörnék a mű őszinteségét és légkörét. Mégsem terjengős vagy unalmas, mély tartalommal bír, és érdekeltté teszi a nézőt a szereplők sorsának követésében. A cselekménynek meg se kell erőltetnie magát ahhoz, hogy haladjon, és a végkifejlet is csak tényleg a legelemibb reményt engedi meg magának.

5/5-öt szavazok meg rá; évének az egyik legjobbja.

Az ajándék

Egy fiatal házaspár, Simon és Robyn összefutnak a férj hajdani iskolatársával, Gordóval. A régi-új ismerős fura természete azonban egyre ijesztőbbnek tűnik a számukra - különösen az a szokása, hogy folyton ajándékot hagy hátra nekik. Miután látszólag kizárták a pasit az életükből, bizarr részletek kerülnek elő Gordo(n) múltjáról, amik bizony Simon jellemét is befeketítik.

Végre egy jó alkotás az e havi kínálatból! Az ajándék Joel Edgerton bemutatkozása rendezőként, de az ő munkája van forgatókönyvben, illetve az egyik főszerep megformálásában is. Edgerton merte keresni az újat: okos történettel állt elő, melyet - a döcögő kezdést kivéve - érdekfeszítően tud mozgatni, megteremtve abban a félelem atmoszféráját. Olyan lélektani thrillert ad nekünk, ami képes játszani a néző elvárásaival, kifinomult, és intő tanulsággal szolgál a mai átlagember - vagy legalábbis a felső-középosztály tagjainak - alapgondolkodásáról.

Az ajándék kerüli az extravaganciát. Egyáltalán nincs benne akció, erőszak is alig 2 jelenetében fordul elő. Lassan építkezik, felállítja a kiindulási sémát, s onnéttól a fordulatok, illetve a hangulat tartják fenn a figyelmet. Ennek hátulütőjeként igencsak szirupos még az első 15-20 perc, ami megágyaz a 3 ember kapcsolatának: Simon és Robyn beilleszkednek a helyi ismeretségi körbe, Gordo pedig állandó látogatóvá válik a lakásukban.

Akárcsak pl. a tavalyi Holtodiglanban, itt is adott egy karrierista házaspár, akik közelebbről nézve önámítók, és egymást se ismerik olyan jól, mint hitték. A férjről pedig kiderül, hogy bár nem gonosz, de pocsék alak, aki igenis rászolgált a bűnhődésre. Edgerton viszont nem csinál vak birkát a helyi városiakból, és nem próbál bonyolult összeesküvést meg gyilkosságot beleszőni. A történet is kerüli az extravaganciát. És bár a pár félelemei nyilván felnagyítják, mekkora veszélyt is jelent Gordo, ettől nem válik a konfliktus langyossá vagy felhigítottá. 

Üdítő holmi agyoncsavart "Nagy Gonosz Terv" helyett ok-okozati történéseket látni. Minden szó és tett járhat olyan következményekkel, amikre kényelmes nem gondolnunk, később mégis szembesülnünk kell vele. Gordo azt akarja, hogy Simon élje át azt a félelmet és elveszettséget, amiben neki volt része a suliban miatta. Ékesszóló érvelés a terve mellett Simon "bocsánat kérése", amit veréssel zár: képtelen szembesülni hibáival, ma is átgázol azon, aki csak hite szerint útban van neki. Ezért tárja föl Gordo egy lemezen, hogy TALÁN megerőszakolta a nejét, és TALÁN övé a pár újszülött gyermeke.

Tetszett és nagyon ideillőnek találtam, ahogy Edgerton nyitva hagyja a befejezést. Hisz maga a történet is a lezáratlan ügyeinkről szól, és hogyan ütnek azok vissza, bármennyire  hisszük, hogy már lezártuk őket. Végső "ajándékaként" Gordo hagyja őrlődni Simont, hogy vajon övé-e a rég várt pici; ugyanígy a film is ránk bízza, hogyan értelmezzük Simon összeroskadását a kórházban. Mintha egy tesztlapon kellene bekarikáznunk, hogy szerintünk mit jelent a reakciója: 

1. Elszörnyedést, hogy nem az övé;
2. Megkönnyebbülést, hogy mégiscsak az;
3. Vagy csak kikészül a bizonytalanságtól, hogy nem tudja megmondani.

Őszintén szólva... nekem az az olvasatom, hogy Gordo nem tette meg. Utólag visszanézve inkább leckéztetésnek tűnik, amit Simonnal művelt, mint vendettának. Ezt a benyomást kelti bennem az utolsó tanácsa is, hogy figyelje meg a kicsi szemeit, ami igen bizonytalan támpont. És úgy sejtem, ez lehet a lényeg. Ennek a karrierista szar alaknak most végre le kell ásnia a szívében, és eldöntenie, hogy egyáltalán a gyermekét tudja-e látni a kicsiben - akár tényleg az ő vére, akár nem.

Egy kvázi kihalt thrillerfajta okos darabja Az ajándék. Ügyesen bánik a sztorival, fenntartja a feszültség légkörét, és megtéríti a folyamatos figyelmünket. Némely párbeszédek ugyan tompára sikeredtek, és legalább negyedóráig tart, mire rendesen beindul a bonyodalom. Úgy kell felfogni bevezetőrészét, mint egy papírmasé csomagolást, amit ha megvárjuk, egy felnőttes kis lélekvesztővé bontja ki magát.

Fantasztikus Négyes (2015)

Számítottam rá, hogy a 20th Century Foxhoz hasonló filmcégek sosem tanulnak régi hibáikból. Így is meglepett azonban, hogy a Fantasztikus Négyes már - ha jól számolom - 2. reboot-ja az év egyik nagy bukásaként regisztrált, 10% alá süllyedve a Rotten Tomatoes-on. Én nem éreztem ekkora katasztrófának, bár az utolsó harmadát kukába tenném. Inkább azt a fajta kötélhúzást sejtem mögötte, ahol a rendezői koncepció és az üzleti gerinctelenség zördül össze, és így egy felemás darabot produkálnak, a mi bánatunkra.

Az űr helyett immár egy másik dimenzió a szuperhős-quartet születési helye. Reed Richards, a meg nem értett tinizseni élete esélyét kapja, mikor Dr. Franklin Storm meghívja őt egy kutatóakadémia fizikus csapatába, fiával, mostohalányával + egy Victor von Doom nevű másik zsenivel együtt. A project célja ugyanaz, amivel Reed gyerekkora óta kísérletezett: a teleportáció egy másik univerzum valamely bolygójára. Mikor Reed rábírja a csapatot - és egy külsős haverját, Bent - a kísérleti téridő-ugrásra, súlyos balesetet szenvednek odaát, és az ottani bolygó klímája természetfeletti vonásokkal ruházza fel őket...

Kisebbfajta hidegháború alakult ki a direktor és a stúdió között, mióta kiszivárogtak az első lehúzó vélemények, előbb a kritikusok, majd a közönség felől. A Fox szóvivői - köztük Simon Kinberg író-producer és Chris Aronson forgalmazási főnök - előbb cáfoltak, majd mentegetőztek, részben a negatív sajtó-visszhangra fogva a mű gyengeségeit és gyászos anyagi szereplését. Vajmi kevés vígaszt nyújthatott a fejeseknek, hogy ha az USA-ban nem is, de az új FF listaélen indult pl. Mexikóban, Brazíliában és Peruban.
Ha hihetünk Josh Trank író-rendezőnek, a végső vágás teljes egészében a Fox parancsára készült. Amit addig összehoztak, kb. 2:3 vagy 3:4 arányban hagyták csak meg, a többit pedig vagy kiszedték vagy újraforgattatták. Ez meg is magyarázná, miért hiányzik a trailerek csaknem fele képanyaga a kész moziverzióból, és hogy a végső csata miért egy merő effektkavarodás, a retardált "mentsük-meg-a-világot!"-formulával megbolondítva. Örültem, hogy az alaptónust, a díszleteket és az emberek reakcióit komolyabbra vették. De száz másik sebből vérzik a tartalom, és ez már nem csupán a megrendelők, hanem a készítők sara is.

Tinédzsereket faragni a Négyesből - közülük Johnnyból pluszba fekete srácot - még nem lett volna akkora gond. Az első félidő a korai - sőt, túl korai - kezdetektől építgeti, hogyan jött össze az 5 későbbi szupermutáns, és vált egyikük az emberiség halálát kívánó Dr. Doommá. Rengeteg időt különítettek el a motivációk felvázolására, amit nagyon becsültem. Bár a fő motivációjuk inkább csak a tudományos munkába vetett hitük - Bennek meg még annyi se -, a kapcsolatuk azon része hihető, hogy miért tartottak össze. A siker érdekében, hisz állandó, szoros együttműködés nélkül esélytelen lett volna a tervezet.

Ironikus belegondolni, hogy olyanok készítenek filmet egy szuperhős-csapatról, akik maguk se tudnak összedolgoznak. Langyos teljesítményt hoztak ki a színészgárdából: Miles Teller Reed-je a legújabb Harry Potter-hasonmás, de Kate Mara pókerarcú Sue-ja, és Michael (B.) Jordan hevesvérű Johnnyja sem igazán győztek meg. Hatásos, ahogy rádöbbennek az elváltozásukra! De ahelyett, hogy testközelben látnánk azt is, ahogyan megtanulnak együttélni az erejükkel, ugrunk 1 évet, ahol már szuperhősök. Mintha a rendező megijedt volna az expozíció hosszától. Külön fájdalompont Reed bujkálása: sajnálkozó nyusziként kényszerítik a saját barátai, hogy vállalja a felelősséget a tetteiért!

A forgatókönyv a tetőponti ütközettől kezdve WC-papír-guriga! Szikrányi értelme sincs a halálsugárnak, amivel Victor állítólag energiává bontaná a Földbolygót, kezdve azzal, hogy miből hogyan teremti meg, mint valami istenség. Áll a bál, ha a működését is próbáljuk megérteni: 

1. Reed szerint energiává alakítja a bolygó teljes területét;
2. Sue szerint fekete lyukat generál a bolygó helyén, ami mindent magába szív;
3. erre a jelenet során azt látjuk, hogy fákat szippant föl, és egy kráter marad a helyén.

Meggy a tortahabon, hogy az egész örvény kinézete ocsmány, unalmas és bűzlik a CGI-tól.

Victornak semmi létjogosultsága a főgonosz-státuszra, azon kívül, hogy a Négyes legelső nagy nemezise. Untam, és míg ember volt, rá se akartam nézni. Míg a 2005-ös verzióban Doom egy aljas, manipulatív őrült volt, addig itt egy sima zöld szemű szörnyeteg. Egyedüli indítéka, hogy most már azt a más világot tekinti otthonának, és hogy a Föld vezetői maguk is csak pusztítani képesek, ahol csak megvetik a lábukat. Ez összecsapott és Tetszett az új külseje: a ráolvadt védőruha és a képessége kellően horrorisztikus külsőt adtak neki. 

A Fantasztikus Négyes idei darabja gyermetegen indul, félszegen folytatódik, és épp, mikor kezdene kikászálódni a mocsárból, erővel víz alá nyomja a stúdió. 2005-ös megfelelőjével azonos szintet képvisel számomra: amennyivel kevésbé idegesítettek a karakterek, annál színtelenebb a tartalom. És újfent bizonyítja, hogy az amerikai képregényhősök rabszolga-termékek a stúdió kezében, amelynél éppen a jogaik vannak. Lefogadom, hogy legközelebb már a Marvel-nél látjuk viszont a Fantasztikus Négyest.

A 2015-ös változat egy négyes felét kapja tőlem végértékként:

Mission Impossible 5. - Titkos nemzet

Receptre kapható, szétrágott klisék, no és persze minőségi akció. Ezek, de csak ezek hajtják előre a legújabb Mission Impossible-felvonást, a Titkos Nemzetet. Tom Cruise már tudott és fog is ennél többet felmutatni! Megdicsérem azért, hogy ami akciójelenetet csak lehet, azt maga is csinálja meg, de ez maximum egy jó cirkuszi előadáshoz elég, nem egy tisztességes, komoly moziprodukcióhoz.

Miután a CIA új igazgatója eléri, hogy különbizottság oszlassa föl az IMF csoportot, Ethan Hunt-ot hazaárulónak nyilvánítják, és különös óvatossággal kénytelen bujkálni. Közben a Szindikátus nevű, rejtélyes szervezet után nyomoz, amely állítása szerint képes bármely ország hírszerzői adataihoz hozzáférni. Miután volt kollégája, Benji hozzászegődik, a páros külső segítséget kap a beépült kettős ügynöktől, Ilsa Fausttól...

Olvasgatva az internetes véleményeket, ugyanazt figyeltem meg, mint tavasszal az új Mad Maxnél: annyira kiéheztek a kritikusok a CGI-szegény, valós fizikai teljesítményre épülő akciójelenetekre, hogy csak azt látják a produkción! A tartalmi hézagokat pedig arra fogják, hogy ettől a zsánertől csak ennyit érdemes várni. Tetves francokat, már elnézést! A Mad Max-nél ezt egy pontig el tudtam fogadni, mert ott a puszta túlélésről szólt a cselekmény és az egész világ, amelyben játszódott. Ez a film összetettebb dilemmákat érint, de persze csak azért, hogy ettől is nagyszabásúbbnak tűnjön. Ahol teheti, passzolja a tartalmi mélységet, és - amúgy elsőrangú - akcióval takargatja a vézna történetet és a nem létező karaktermotivációkat.

Nemcsak azt rovom föl, hogy a már 5. rész meg se próbálja meghaladni a kémfilmek sablonmotívumait, vagy hogy burkoltan megint Amerika nemzeti hiúságát legyezgeti. A széria és a főszereplő munkahelyének neve "Lehetetlen küldetés" (IMF, azaz Impossible Mission Force), így a készítők csak néhol próbálják hihetőre szabni Ethan lehetetlennek tűnő bevállalásait. Az alcím is félrevezető: szó sincs "titkos nemzetről", hanem megint egy bűnszervezet az ellenfél, amely terrorakciókat hajt végre. Ethan meggyőződése, hogy a Szindikátus titkos akciói összefüggenek. Ha van is, én nem látom, hogy bármi konkrét, letisztázott terv összekötné azokat, egyszerűen csak minden mögött ugyanaz az agytröszt áll, akit most épp Solomon Lane-nek hívnak.

Nem érdekel, hogy az előző 4 részben mi minden történt: kizárólag a Titkos Nemzet alapján a szereplőknek nincs személyisége vagy normális háttere. Nevükön és hivatásukon túl semmi nem definiálja őket:

• Ethan az unott képű, örökké sármos szuperkém,
• Benji a vicces computerzseni
• Brandt a faarcú csoportfőnök,
• Luther a morcos képű feka,
• Lane az aktuális megalomán terrorvezér, a kötelező akcentussal,
• Faust pedig a köpönyegforgató bombázó, aki látszólag eladta a lelkét.

Márcsak ezért se tudtam értékelni, hogy a cselekmény olyan lelkesen cserélgeti a felállásokat, csavargatja, hogy ki kinek az oldalán áll, illetve ki mennyit tud valójában. Nem tudtam komolyan venni se az Ethan elleni hajtóvadászatot - kezdve azzal, ahogy Benji kijátssza a poligráfot -, sem a CIA új főnökét, aki gondolkodás nélkül paranoiának könyveli el az egész Szindikátus-elméletét. Súlyát veszti az egész ügy, ha érintettjei csak távoli vázlatfigurák, miközben a cselekmény végül ugyanoda lyukad ki, mint az elején: legyen-e IMF?

Az egyetlen szál, ami kicsit emberszerűbbre színezte nekem a bonyodalmat, az Ilsa Faust volt. Bár Rebecca Ferguson sem ússza meg a kémfilmek kötelező előírását, a provokatív női pózokat, az ő színészi játéka hajszállal jobb férfi kollegáiénál. Ilsa az MI6 főnökének, Attlee-nek dolgozik, nem sejtve, hogy egykor pont ő hozta létre a Szindikátust, és most el akarja tüntetni régi kudarcának nyomait. Számomra a legjobb jelenet az volt, mikor Attlee Londonban Ilsa arcába vágja, hogy hivatalosan nincs hazája, élete, neve, azaz feláldozható senki. Hivatása a csapdája lett, és Ethant leszámítva senki se hisz neki.

A készítők beismerő vallomásának tudtam be Faust és Ethan beszélgetését a reptéren. "Nem számít, ki kivel van. (...) Mindig lesz egy újabb Lane." Minden kém, fedett vagy fedetlen ügynök azzal hitegeti magát, hogy ő szolgálja a jó oldalt. Pedig a titkosszolgálatok munkája, az egész infóháborúsdi a körítés alatt nem szól másról, mint befolyásról és kiszámított érdekekről. Elhangzik, hogy Ilsa és Ethan gyakorlatilag bármit képesek véghezvinni, azok lehetnek, akik akarnak. Sajnos ezt én is így éreztem, ezért nem győztek meg a készítők, hogy hús-vér-szereplők szembenállása zajlik, amit érdemes pontról pontra nyomon követnem.

Akárcsak annak idején az első Mission Impossible-t, a Titkos Nemzetet is átlagos kémmozinak fogom elkönyvelni. Ha tartalom nélküli mutatványoskodást akarok bámulni a közönség soraiban, akkor mozi helyett a cirkuszba veszek jegyet. 

Volt (Bolt)

Bolt hollywood-i színészkutya, aki szuperképességekkel bír... a képzeletében. Ám amikor banális módon az ország túlfelén köt ki, kénytelen szembesülni saját átlagos mivoltával, és így elvergődni hazáig. És a kóbor állatok között is alig akad segítsége a bravúrhoz...

Létezik egy vékony vonal az eredeti és a sablonos között, amikor a filmnek bejáratott paneleket sikerül működőképessé políroznia. Az én szememben a Bolt is ilyen: egyenes kifutású, egyáltalán nem bonyolult, de érzelmes és egész okos mese. Mondom ezt úgy, hogy látom a korlátait: a cselekmény lényegében egyszálas, és nem új maga a bonyodalom sem. Mesék között is nem egyszer került már terítékre az önhitt sztár esete, akit hirtelen durván arcul csap a valóság, és a történet nagy részét azzal tölti, hogy megtanulja, mik a tényleges értékei.

És mindezek ellenére a mese működött nekem. Átélhetően érezteti a főhősben kialakuló konfliktust, ahogy fel kell fognia, mennyire nem volt igaz semmi az imidzséből, az úgymond "szupererőiből". Elérte az alkotás, hogy érdekeljen a fő- és alig 2-3 mellékszereplő sorsa, miközben telibe talál kommentárjával a sztárélet szemfényvesztő mivoltáról, és hogy tudatosan szédítenek vele rajongókat és színészeket egyaránt.

Bolt egyszerre sztár és áldozat. Egész életét mesterségesen a szerepe köré alakították a producerek, hogy még hitelesebb legyen az alakítása. A TV-sorozat, mellyel ő és gazdája, Penny befutottak, Bolt fantáziavilágaként is funkcionál, mert ez szolgálja a stúdió érdekeit. Amit ezzel az állattal műveltek, az nem kevesebb, mint agymosás, és kétszínű módon Penny ügynöke hamarosan egy dublőrkutyát próbál megszerettetni vele, mintha ez pótolná. 
A filmipar kritikája tehát nemcsak egy rámázolt áltanulság, hanem bele lett építve a koncepcióba. Penny egyre kevésbé ismer rá Boltban a kedves kiskutyára, akivel ideköltöztek Hollywood-ba. Lelkileg ő már 5 éve eltévedt a neki kreált illúzióvilágban, és valós eltűnése is azért történt, mert úgy hitte, hogy Pennyt a sorozat főgonosza elrabolta.

Mittenst kedveltem, mint Bolt kényszertársát az önfelfedezű úton. Miután egy Rhino nevű Bolt-fan hörcsög is csatlakozott hozzájuk, elkezdi tanítani Boltot a normális kutyák viselkedésére. Igen: egy kóbor utcacica okítja a szupersztár ölebet az átlaglétről. Kedveltem a beszélgetéseiket, a folyamatosságot Bolt "öntudatra ébredésében". Ad némi öniróniát az egészhez a befejezés:

1. a legvégén Penny és anyja nemcsak felmondanak,
2. Mittens-t és Rhino-t is befogadják a szülővárosi otthonukban,
3. és a sorozat új sztoriirányát még Bolt ősfanja, Rhino is baromságnak tartja.

Ügyetlen írás mellett szappanoperának neveztem volna a fordulatot, ahol Bolt végre hazaér, és látja Pennyt a dublőrkutyát szeretgetni, nem tudván, hogy csak felvételpróba. Lehet, hogy túl sokat látok bele, de Bolt jellemfejlődése itt lesz igazán próbára téve. Mittens korábban akaratlanul túllőtt a célon, mikor Penny Bolt iránti odaadását is csak a munkája, tehát a hamis Hollywood részének titulálta. Az egyedül maradt Boltban pedig egyelőre mégcsak a saját magáról kiderül hazugság tudatosult. Még nem tudja megítélni első ránézésre, hogy egy közjáték valódi vagy színjáték, igaz vagy hamis-e.

A tűzvészből való menekülés ugyancsak egy klisé volna, ha nem zárná le Bolt öntudatosodási folyamatát. A "főhős" itt már szó szerint a saját bőrén érzi a veszély valódiságát, és a korlátait pontosan ismerve, tudatosan dönti el, hogy nem hajlandó a gazdiját magára hagyni. Főgonoszt örültem, hogy nem akartak a készítők külön beleerőltetni az egészbe: a főgonosz, mint figura szintén Bolt TV-sorozatának, a hollywood-i illúzióvilágnak egy eleme.

  

Egyszerű és kiszámítható, de szerethető és őszinte mese a Bolt. Létező dilemmát bemutat egy állatszínész példáján keresztül, és amit ennek kapcsán mutatni vállal, azt tisztességgel végig is viszi.

Ők élnek! (Elpusztíthatatlanok)

"Ha tudni akarod, ki uralkodik feletted, vizsgáld meg, hogy ki az, akit nem kritizálhatsz."

François-Marie Arouet (Voltaire)

Egyes aranyrögöket direkt kennek be sárral, hogy több ember láthassa őket. A They live!-nél pedig cseppet sem nehéz átlátni ezen a biztonsági bevonaton. A felszínen B-kategóriás akciómozi a 80-as évek kigyúrt, magányos pisztolyos főhősével. Áss egy picit lejjebb, és egyből ott a valódi üzenet: a fogyasztói társadalom és médiakultúra betonkemény kritikája. John Carpenter író-rendező egy pofonegyszerű metaforát használva a képünkbe vágja, milyen agresszíven manipuláló, csalóka színjáték nemcsak a fősodor-média, de a teljes "szabad világ" intézményhálózata. Ez az életünk kerete, a mi "civilizált" betonkalitkánk.




Nada Los Angelesben keres munkát. Nincs szakmája, se megtakarított vagyona, közben Amerikában épp gazdasági válság nehezíti a megélhetést. Mikor egy rendőrségi rajtaütésen letartóztatják a helyi hitközösség tagjait, Nada titokban elcsen az eldózerolt templomból egy dobozt, tele napszemüvegekkel. Egyiket felteszi, és egy borzalmas, mindeddig láthatatlan valóságtárul fel előtte: a média valamennyi formája - reklám, plakát, magazin, TV-adások, etc. -, de még a puszta pénz is a kezében tudatalattira ható parancsszavakat hordoz. Ráadásul akik mindezért felelősek, nem-evilági humanoidok, akik ki tudja mióta élnek közöttünk, emberi álcában...



Sokak szerint a They live! Carpenter egyik legfontosabb munkája, elsősorban az aktualitása miatt. Alapját egy 1963-as Ray Nelson-novella, az Eight O'Clock in the Morning képezte, és erre utalva szerepel is a "8 óra" a tudatalatti plakát-kiírások között a filmben. Carpenter stílusára jellemző, hogy kerülte a hírneves hollywood-i színészarcokat: a főszerepet alakító Roddy Piper ugyanúgy pankrátorként kezdte pályáját, mint Terry "Hulk" Hogan, de őnála azért több tehetséget mutat fel. A színészi játék ugyan nem Oscar-kaliberű, de nincs panaszom rá; a cselekmény pedig végig rajta tartotta a figyelmemet a történéseken.

 
 

Aki egy kicsit is használja a fejét, hamar rájöhet, minek a metaforái az idegen lények és a szemüveg. Azok a bizonyos csontarcúak a rendszer anonim fenntartói, illetve az ő kisebb-nagyobb szolgálóik, pozicionistáik az élet bármely területéről. Rengeteg valódi ember is tudatos cinkosa és követője ennek a rendszernek. Ilyen többek közt Holly Thompson karaktere: ő kétszer is elárulja Nada bizalmát, rájátszva, hogy valódi emberről semmilyen röntgenszemüveg nem tisztázza, kinek az oldalán áll. 
Hazugságnak tartom azt az ellenérvet, hogy az UFO-s ötlet "nevetséges" vagy "bóvli" ábrázolás volna. Első ránézésre talán, de ez csak a felszín. A modern rendszerstruktúra oly mértékben szerteágazó és bonyolult, hogy akik egész a csúcsán vannak - fölötte pozíciónak vagy érdekcsoportnak -, azok gyakorlatilag nem is részei a társadalomnak. Kerülik a politika és a sajtó nyilvánosságát, mégis fölötte állnak az anyagi létszükségletnek és hierarchiának, amin az egész alapszik: szó szerint "idegenek" a többségtől.

 

Aki először nézi a filmet, nem biztos, hogy egyetért a főhős Rambo-szerű stratégiájával. Nekem legalábbis nem ment elsőre, bár rendkívül szórakoztatónak találtam. Alig szokja meg Nada, hogy mi történik körülötte, és azonnal kitör a törvény kereteiből: macsósan bekiabál egy-két idegennek a boltban - akik egyből riasztják is a rendőrséget -, majd puskával lövöldözni kezd a bankban újabb idegenekre. Értem én, hogy ő az egyszerű fickó az utcáról, aki épp rájött, hogy valami marslakók vegyültek el a hazájában. Ez nyilván útrövidítés a forgatókönyvnek, hiszen alig 90 perces a műsoridő.
 
 

Egyszerűen fantasztikus a film atmoszférája! A helyszínek nincsenek sötétítve vagy máshogyan túlstilizálva, ahogy sok későbbi sci-fi-kultuszfilm (Dark City, Mátrix, Man in Black, stb.) A szemüveg is csak prózai fekete-fehérben mutatja a cédulaszerű, szubliminális parancsszavakat. A tartalom egyszerű és követhető, de nem lebutított vagy kiszárított. És izgalmas volt nyomon követnem, ahogy Nada egyedül, később már cimborájával, Frankkel együtt bújkál a hatóságok elől, míg el nem jutnak megint az ellenállókhoz.
Méltó koronát rakott a konfliktusra a befejezés, ami egyszerű, de csattanós! Miután Frank és Nada taccsra tették az antennát, ami az agymosó frekvenciát sugározta, fergeteges polgárpukkasztó záróképeket kapunk. Egyszerre találtam kacagtatónak és üdítően tanulságosnak, ahogy az egyszerű állampolgárok végre szembesülnek a meztelen valósággal.

A They live! a "demokratikus" rendszermodell szatírája. Rámutat, hogy a média, politika és más mimdennapi intézmények voltaképpen színpadok: direkt arra tervezték őket, hogy egy fabrikált, megrendezett világképre trenírozzanak minket, a civil lakosságot. Természetesnek hisszük, hogy egy életen át dolgozunk és tűrünk, mert erre nevel/idomít bennünket a külvilág.  "Fogyassz!" "Vásárolj!" "Nézz tévét!" "Házasodj és szaporodj!" "Ez a te Istened!" "Ne ébredj fel!" "Semmi gondolat!" "Engedelmeskedj!"  
Carpenter filmje pedig a mi saját napszemüvegünk: "Nézd a világot más lencsén keresztül!"

Pixel - Támad a Pac!

"...

Pánikkal Párosult Piti Pankrációt Provokálnak! Ez Pedig Primitív Pribékség!

Pojácák Pszichés Passziója! Pocsék, Parlagi Picsi-Pacsizás!

És maguk Pipogya Paraziták!"

Farsnak nevezni egy komédiát nem feltétlenül azt jelenti, hogy idétlen vagy hamis. Egyszerűen csak keményebb, durvább, recésebb fajta humortónussal operál, ami nem igazán szokott engedni kifinomult karakterdrámát. Ide tartozik pl. az Ace Ventura: Állati nyomozó, mely máig megunhatatlan "kacajos hely" a számomra.

A Pixel is ilyen: vad, vagdalkozó, szabálytalan ámokfutás. Nem mentegetni akarom ezzel a művet, mivel hát: nem jó. Sőt: az ingyenes online-játék rajongói magukon kívül reklamáltak, látva a szereplők primitívségét Adam Sandlerrel az élen, illetve hogy mennyire behajigálósan foglalták Pacmant és hasonszőrű társait egy űrinváziós sztori sémájába. De bűnrossznak se tudom nevezni, ahhoz túl jól szórakoztatott. Az alapfelállás, a helyzetek abszurditása, és a figurák nyers, gondolataikat palástolni képtelen szóviccei meglepően sokszor betaláltak nálam, és harsány kacagásra késztettek a moziszékemben.  

A körítés így hangzik: egy 1982-es játéktermi világbajnokság felvételeit egy űrszondába téve fellövik az űrbe, a show kedvéért. 3 évtizeddel később kiderül, hogy egy idegen faj hadüzenetként értelmezte az üzenetet, és a benne tárolt játékokat valós adatális szörnyalakokként visszaküldik. Az Egyesült Államok elnöke, Chewey, alias Will Cooper ezért a játék szakértőjéhez és legjobb gyerekkori cimborájához, Samhez fordul, aki a bajnokságon 2. lett. Megtalálják még 3. társukat, Ludlow-t, illetve az önelégült sittes bajnokot, "Turbó Titán" Eddie-t. Vagyis gyakorlatilag három videójáték-mániás lúzer kezébe helyezik a bolygó sorsát.

Nem sok értelme volna analizálni egy olyan filmet, mint a Pixel. Jobbára csak viccek hosszas láncolata az egész. Nem számít, hogy az inspirációt egy Amnecy-fődíjas rövidfilm adta ugyanezzel a címmel. Semmi garanciát nem nyújt az, ha az első két Home Alone és Harry Potter-produkciók rendezője dirigálja le. Már a színészlista láttán elkönyvelhető, hogy a Sony nem fárasztja magát leleményes sztorikoncepció felépítésével, ami a Pacman-játékok vonzó vonásait és figuráit mind magába foglalhatja. Ők csak egymás után felvonulnak egy szimpla nyári popcorn-moziműben, míg PC-kockákra nem esnek szét a mi valóságunkban.

Hergelhetném magamat azon, hogy Adam Sandler újra és újra bizonyítja, mennyire tehetségtelen komikus, aki rendre égeti magát vállalhatatlan vígjátékokban. Itt azonban nem találtam a jelenlétét kényelmetlennek, nem rítt ki a többi, szintén félelmetesen tompaeszű szereplő közül. Egy topis szerelő, aki véletlenül egy Violet nevű csinos alezredesnek csapja a szelet, máris komolyan vehetetlen.
Kevin James-től se vártam, hogy hiteles elnöke legyen az USA-nak. Egyértelmű volt, hogy Sam, Ludlow, Eddie és Chewey biztos megússzák a küldetést a Szellemirtókra hajazó kis cuccaikkal. Egyszerűen - mint pl. a Támad a Mars!-nál - hagytam, hogy az eleve abszurd közegben egyik dilis csattanó a másik sarkát érje. Egyedül a vége felé, a főpixel Donkey Konggal szembekerülve vált révedtté és fárasztóvá a dolog. És mikor a végén a trombitacsőrű kis zsákmánypixel átváltozik Ludlow imádott videójáték-amazonjává, Sam a számból vette ki a szót: "Csak én érzem úgy, hogy ez gusztustalan...?" 

Magától érthetődően nem tudom ajánlani a Pixelt. Könnyed, de buta, bohóckodásra ítéli a színészgárdát, és aligha fogja megszerettetni a közönséggel az alapját képező játékokat (Pacman bekapja a japán tervezője karját??). Ennek ellenére biztos nem fogom az idei legrosszabb alkotások közé sorolni. Szórakoztatott a maga miliőjén, sokat nevettem alatta, többször, mint ahhoz a tartalom minősége alapján jogom lett volna.

Középszerű kis férckomédia.

Hangya(ember)

1. 0, 1 és 2 / 10: SZÖRNYŰ ( Eddig: 143 db );
2. 3 vagy 4 / 10: GYENGE ( Eddig: 129 db );
3. 5 vagy 6 / 10: KÖZÉPSZERŰ ( Eddig: 121 db );
4. 7 vagy 8 / 10: JÓ ( Eddig: 117 db );
5. 9 vagy 10 / 10: KITŰNŐ ( Eddig: 52 db ).

Kliséorgia szex nélkül. Az Ant-Man úgy kezdődik, mint egy okos betörőmese egy magára utalt apáról, aki váratlan lehetőséget kap sorsa megjobbítására. Aztán a főhős 1. méretváltása után visszazuhan az unásig ismert marveles formulába, büszkén elrágcsálva az emberség és a feszültség morzsáit. Szó szerint lezsugorítja szereplőit butított sztereotípiákká és csapdába esik a Marvel profitgarantált, komoly tartalomra fittyet hányó sablonrácsai között.

A történet rövid leírása:

Dr. Hank Pym egykori részecskekutató és nyugdíjas kőgazdag. Megszervezi, hogy egy profi betörő, Scott Lang ellopja speciális öltözékét, amely képes rovar méretűre zsugorítani viselőjét. Pym felfedi Scott előtt, hogy tolvajtehetsége mellett azért választotta ki éppen őt, mert előélete sokban hasonlít az övéhez: eszes, tettrekész és lelkiismeretes, felesége már nincs mellette, és van egy lánya, akitől akarata ellenére eltávolodott. Pym régi asszisztense, Cross most a cégük elnökeként törekszik megismételni a Pym által eltitkolt tudományos áttörést, hogy majd a saját szuperkatona-ruháját szabadon eladhassa a legtöbbet ígérőnek. Scott, Pym, és lánya, Hope tehát szövetkeznek, hogy ellopják Cross ruháját még az üzlet megkötése előtt...

Szemen szedett hazugság vígjátéknak besorolni az Ant-Mant. Az eredeti forgatókönyv Edgar Wright és Joe Cornish tollából Scott Lang karakterére és a sci-fi-aspektusra nagyobb hangsúlyt helyezett volna. Nem nehéz kiolvasni a sorok között, hogy a főnökség hallani sem akart a lazább modorú, akció-kalandfilmes stílus feladásáról, amely oly jellegzetes védjegye a Marvel stúdiónak.
Erre célzok, mikor azt állítom, hogy kiszámíthatóság és önelégültség érződik a forgatókönyvön. Az egész hemzseg a cérnavékony emberi szálaktól - hogy a főhős hangyahaverjairól ne is beszéljek -, légből kapott álmagyarázatoktól és szembeszökő történetlyukaktól. Ennél is bántóbb azonban, hogy teljesen megreked a szabványkülsőnél, meg sem próbálva új irányt, újszerű ötleteket keresni, nehogy megbolygassa a Marvel-képregénymozik bevált receptjét. Akár egy lejárt lemez: mindig ugyanaz a profitéhség korlátozza ezt a filmzsánert!

Ehhez képest a parasztvakítás nem nagyon kapálózik. Ami érdekfeszítő látványelem, az a zsugorodás effektusa, a Pym-féle Hangyaember-öltözék, és elsősorban: a rovarok nyözsgő mikrovilága. Ahogy Scott kiismeri magát közöttük, s később szörfözik az építőhangyák között, magasan a legszórakoztatóbb porcikái a műsoridőnek. Ha már mókázó látványfilm, hát ebből én többet elnézegettem volna, sokkal többet, mint a sematikus akciójelenetekből.

A cselekmény gyanúsan sok ponton egybecseng az 1. Vasember-moziéval. És nemcsak mert itt is egy ultramodern páncélruha a szent grál, ami szupererőssé teszi viselőjét. Adott egy különc, milliárdos zseni, ő találta föl és viseli, de arrogáns főembere, aki a cégét is irányítja, megpróbál elkészíteni egy saját szuperöltözéket, hogy aztán hadi célokra eladhassa. Ez aztán sikerül is, a jó és rossz páncélos zúz egy kiadósat a nagyvárosban, a rossz megdöglik, a jó pedig személyazonosságát egyből leplezve, sértetlenül éldegél tovább, hivatásos szuperhősként.

De nemcsak Vasember-áthallás pislákol itt, ohó, nem:

1. Az ikonikus gúnyát ketten, egy idősödő férfi, majd 2 évtized után egy általa megtalált fiatalember ölti föl. A privát kiképzés fárasztó, de a huszonéves tanítvány hamar belelendül, és mit ad az ég: vonzódni kezd az idős hős harcias lányához. Persze, itt a főhős nem fog Z betűt vésni a falra...
2. A zsugorodás magyarázatát és a felszínes kvantumfizikai szöveget Interstellar-áthallásnak sejtem. Ugye a végső csatakor főgonosz felkurjant, hogy páncélja titánból van, Scott Lang pedig megpróbál majd szubatomira zsugorodni, megismételve Pym nejének hajdani önfeláldozását egy atomrakéta titánborításán. A kvantumvilágból se juthat ki elvileg semmi, akárcsak a fekete lyukból. És a protagonista csodás módon mégis sértetlenül kijut és visszatér a lányához...

De ha ez nem elég meggyőző bizonyíték a szándékos ötlettelenségre, az Ant-Man tele van Bosszúállók-utalásokkal, sőt Scott koccan is egyet a marveles liga egyik tagjával. Mintha saját megrendelői nem bíznának a produkcióban, hogy önálló darabként megáll a lábán. Maga a bunyózás Hangya és Sólyomszem között a maga langyos módján még izgi is lehet. De ebből világosan kitűnik, hogy újabb marveles futószalag-terméket ok, nem egy saját tartalmi tengelyre törekvő produktumot. Tudtam, mit várhatok a Marveltől, ám ez mit sem tompít a mozis élmény miatti csalódottságon.

Paul Rudd játékán érezni leginkább, hogy a filmet "felülről", mesterségesen nyomják bele a szokványosságba. Rudd figurája az első fél óra után teljesen ellaposodik, pedig a színész jófelé árnyalta volna játékával a magányos átlaghős archetípusát. Problémája különösen időszerű lenne manapság: egyre több fejlett országban szűkülnek az emberek megélhetési opciói, és erre csak rátesz egy lapáttal, hogy senki nem akar priuszos munkaerőt fölvenni. Még a legidiótább fagylaltstandos se.
Tetszetős, hogy Scott a talpraállás igyekezete mellett megpróbál nem tudomást venni róla, valahányszor pofont kap az élettől. Egy tisztességtelen ügy miatt lecsukták, odalett a karrierje, és most, hogy újra szabad, a teljes munkaerő-piac fekete listára teszi. Volt neje visszataszítóbb számomra a Holtodiglan feleségfigurájától is: mindenre ugyanazt a képmutató, sajnálkozó pofát vágja, miközben ahol csak lehet, távol tartja Scottot a kislányuktól, és közben a város legtahóbb rendőrével kavar. Még a kislány se rejti véka alá, mennyire utálja. "Remélem, nem sikerül megtalálnod."

Michael Douglas nyitójelenetével bizonyította, hogy még mindig megvan a tehetsége. Az összes többi jelenetével pedig, hogy szívesen eladja azt, ha garantált a pénzbevétel. Közte és Evangeline Lily között zéró a kémia, ecetsavanyú apa-lánya kapcsolatuk egyszerűen csapnivaló.
Hátterüket már kismilliomodszorra látom visszaköszönni: Az idős zseni magát okolja, hogy felesége önként, "hősként" vállalt egy kockázatos küldetést. Fenesok eszével ezt teljesen eltitkolja Hope elől, bentlakásos suliba adja, és még csodálkozik, hogy a lány egy nő létére bunkó, közönyös bunyóssá válik, felelős cégbeosztásban. Hope-ról 5 percen belül kitalálható, hogy Scott jövőbeli barinője lesz - annak ellenére, hogy sótlan fadarab, és a ruha elcsórásának éjszakáján ő hívta Scott-ra a zsarukat! "Nem tudtam, hogy van egy lányod." 

Corey Stoll-t habozás nélkül Arany Málnára jelölném azért, amit az apakomplexusos főgonosz cégelnök, Darren Cross bőrében levág. Vicsorít, faarcot vág, nyavalyog, áriázik. Darázsszerű páncélja egész tetszetősen néz ki, de valahogy folyton kacagás kerülgetett, ahogy a fullánkjaiból lézert lövöldözött mindenfelé...

A humor lényegében csak hangulathigításra szolgál, túlhasznált és többnyire idegölően fárasztó. Részben ez az oka, hogy Scott kütyüs haverjait idétlen, rasszista sztereotípiáknak írták meg, akik megbízhatatlanok volnának egy olyan kaliberű bevetésnél, mint amire Pym, Hope és Scott vállalkoznak. Akadnak azért betalálós fizikai viccek: kedvencem az óriásira nagyobbított Thomas, a gőzmozdony. Sajnos nem kapunk normális magyarázatot a röpzsugorító és a röpnagyobbító dobókarikákról: ez is csak az írók ujjukból szopott trükkje, hogy ne csak A Hangya tudjon mozogni az emberi és az avari méretvilágok között. 

Bizonyosra veszem, hogy legalább háromszor még vissza fog térni a mozivászonra a Hangya, Scott Langgal vagy nélküle. Nevezhetném átlagos képregényadaptációnak, de egyszerűen gyönge és erőtlen a tartalma, gerinctelenül lehajol az őt életrehívó Disney-Marvel vállalati profitstratégiának. 

Az Ant-Man-re 2/5-öt adok.