Blackhat

Egy kínai erőmű reaktora felrobban, mikor egy ismeretlen hekker programja meghibásodást idéz elő. Peking és Washington bevonja közös nyomozásába a 2 embert, akik a hekker által használt kódot írták: Chen Dawai kapitányt és Nicholas Hathaway-t, az elítélt csalót.

Michael Mann idei visszatérése - azontúl, hogy semmi újat nem mond a témájáról - meglehetősen untató darab. Mann a hekkerek jelentette veszedelemről próbál egy szofisztikált, érett R-es thrillert összeállítani, miközben megfeledkezik saját szereplőiről, az emberi tartalomról. Fordulatos akciómozi ez, de sablon sablont követ a forgatókönyv megoldásaiban. A filmet egy 2010-es iráni kibertámadás és alighanem kis részben Csernobil is inspirálta. Picit az amerikai "nemzetbiztonság" valódi arcát is megcsillantja, viszont mindhármat csak érintőlegesen, elnagyoltan. Sutább 9/11-es utalást sem láttam a Non-Stop óta. 

A színészek a minimumot teljesítik, idomulnak a szituációkhoz, ám világos elképzelésük egyértelműen nincs róla, milyen karaktert kellene megformálniuk. Kitalálni is nehéz, mi alapján válogathatta össze Mann a színészi gárdáját: Chris Hemsworth nyilván kapva kapott a skatulyatörés lehetőségén, bár én magam egyszer se gondoltam Thorra, miközben néztem őt. De az alakítása minősége miatt.

Sokaktól olvastam, hogy nem is ismernek rá  Mann stílusára a Blackhat-ben, holott ő írta és rendezte is. Én eddig még nem láttam olyan sok Mann-filmet, mégis különös módon ráismertem a stílusára. Szerintem a legtöbb filmjére jellemző egyfajta száraz valóságérzet, amitől a karakterek a földön járó, hús-vér embernek érződtek. Ugyanez az okos szárazság volt érezhető a Szemtől Szemben hangulatában, de ott hozzátett a realizmus érzetéhez, a játszma izgalmához a szakadt jófickó és a ravasz fehérgalléros bűnöző között.

A Blackhat-nél minden történés valahogy egyformának tűnik. Hiába a szakzsargon, hiába ismerünk meg egy csomó számítástechnikai fogalmat ("R.A.T.", "Blackhat", "Fekete Özvegy"), az egész valahogy ízetlen marad.


Pedig tetszett a Mátrix-szerű effektus, ahol egy chip áramköreinek belsején cikázunk végig. Bitangkemények a tűzharcok. A feszültség is végig  fenntartható lenne, ha a szereplők kicsit többek volnának  adathalmazoktól, amiket egy tableten írt forgatókönyvbe tápláltak bele.

Szóval Nick, Dawai és húga, Lien - aki maga is programozó - csapatba áll Carol Barrett FBI-ügynökkel és a Nick őrizetére odarendelt Jessup marsallal. Egy ponton Nick betör a szövetségi adattárba, épphogy a nyomozás érdekében, azonnal jön a szóbeli elfogatóparancs. Nick-nek szöknie kell, de nem akarja Dawait és Lient magával rántani. Egyedül azt nem értem, hogy Nick-ben soha nem bíztak, és első adandó alkalommal visszaküldték volna a sittre, miért engedték oda egy gyanúsítotthoz? Vagy később a sérült reaktorrészbe, mire az már lehűlt annyira, hogy kihozzák belőle az adattárolót? 


Gyengék a gonoszok: csúnya faarcok, gépfegyverrel, semmi többek. A titokzatos hekker alakja is mellőz bármi megjegyezhetőséget: előbb hinném el ezt a pasast bolti eladónak, mint számítógép-zsonglőrnek. Főembere, Kassar legalább kellően mogorva és kegyetlen ahhoz, hogy elhiggyem sorozatgyilkosnak. Van egy hihetetlenül zavaros háttér-terv, hogy a főgonosz hekker Malaysiában akart valamiféle katasztrófát előidézni, hogy megszedje magát, és hogy ehhez a kínai erőmű csak a teszt volt. Kukkot sem érettem belőle, mikor a filmet a moziban láttam - magyarul!
Messze a legütősebb jelenet, amikor Lien és Nick magukra maradnak: Kassar váratlanul felrobbantja az autót Dawai-jal együtt, majd emberei szitává lövik Barrett-et és Jessup-ot. És miután egy utcai karnevál forgatagában bosszút állnak a bandán, borítékolható, hogy computer-tudásuk révén el tudnak tűnni - a főkolompos tőzsdei machinációval szerzett pénzével együtt. Nem bugyuta, viszont elég semmitmondó, kocka befejezés ez; egyszerűen átsiklik a nézőn, hogy aztán rögvest el is felejtse - ahogyan a produkció egészét.

Amit a Black-hatre megadok, az egy:

Kingsman - A titkosszolgálat

Majdnem.

Már majdnem megvolt az az összesség, amit én személy szerint "jó filmnek" tartok.

Csak a kelléktára alapján simán tudnám annak nevezni a Kingsment, mert sok benne az ügyesen felhasznált kirakósdarab. Összeáll minden, de hogy mivé és hogyan, az már más kérdés. Egységesebb tónusú, emberibb és közvetlenebb humorú alkotást vártam Matthew Vaughn idei képregénykomédiájától, függetlenül annak összetevőitől. Függetlenül attól, hogy mely műfajokból, hány és mennyire közkedvelt jellegzetességet, idejétmúlt kelléket ragad ki, és rak ki belőlük egy Kick-Ass-típusú James Bond-paródiát.

Gary "Eggsy" (="Töki"???) Unwin a dél-londoni szegénynegyed nagykorú suhanca. Apja 17 éve bevetéskor halt meg, megmentve ügynöktársa, Harry Hart életét. Tökit egyik stiklije után Hart kihozza a sittről, és felfedi előtte apja valódi munkáját: Kingsman volt, egy szupertitkos nemzetközi kémügynökség tagja, akik nemrég ismét elvesztették egyik tagjukat. A lehetséges utódok közé kerülve Töki is részt vesz a titkosügynökök kiszámíthatatlan kiképzésén.

Eközben a halott ügynök után nyomozva a Kingsmen-ek eljutnak egy allűrökre fittyet hányó milliárdoshoz, Richmond Valentine-hoz. A férfi új, ingyenes SIM-kártyával árasztja el a piacot, azzal a szándékkal, hogy azon egy műholdas szignált vezetve bolygóméretű öldöklés-hullámot indítson el. Csak az éri meg az új érát, akinek Valentine egy felrobbantható jelblokkoló chip-et rakatott a fejébe. A Kingsman-ek úrias hatékonysága pedig enyhén szólva csődöt mond, mikor a visszaszámlálás megkezdődik...

Nem olyan nehéz észrevenni a rokonságot a Kick-Ass-szal: ugyanúgy egy Mark Millar írta Marv-képregény (The Secret Service {2012}) volt az alapanyag, melyet Matthew Vaughn írt és rendezett, előbbi munkát Jane Goodmannel közösen. Ugyanolyan komolykás paródia, és ugyanúgy egy egy szimpla magára találós sztori egy lúzer srácról, aki valahogy mégis bevágódik a szokatlan új hivatásában.

Mégse teljesen ugyanaz a műfaji keveréke a két filmnek. A Kick-Ass képregényfilm-paródia, míg a Kingsman inkább kémfilm-szatíra. Vaughn maga is a 70-es évek kémtörténténeteit nevezte meg fő ihletforrásaként. Amikor is még aranykorát élték a zsánerre jellemző abszurd stílusjegyek: a nevetségesen gyűrődésmentes szuperügynök, a megalomán, világuralomra törő zseni, a minden elképzelhető apróságra külön feltalált technokütyü, a brit hazafi-tudat és az angolos úriember-etika.

Vaughn, aki nemcsak írta, de rendezte is a Kingsmant, minél több, kémfilm-klisét próbált átmenteni, és a dolognak ezt a részét kiválóan teljesíti: 

1. Adott egy titkosszolgálat, melyről hiába hangsúlyozzák, hogy nemzetközi és független, valójában olyan brit, mint a huzat.
2. Az ügynökség létszáma limitált, és a Kerekasztal lovagjainak nevét kapták kódnévként.
3. Főhadiszállásuk sok száz éves angol kastély, amiről gondolom nemcsak nekem ugrik be egyből a Buckingham-palota.
4. Szuperharcos ügynökeik mindig kötelezően makulátlan szabású ruhában és frizurával járnak-kelnek a világban.
5. Fegyvertárukba pedig olyan cuccok tartoznak, mint golyóálló öltöny, mérgezett toll, esernyő, mely funkció szerint egyszerre pajzs és puska, stb.

Mindez engem is szórakoztatott, sokrétű és stílusos a Kingsman-ek munkaköre, merev faarcuk ellenére szórakoztató nézni, ahogy épp végzik a munkájukat. Ha egy beérett ügynök akcióba lendül, hihetetlen önvédelmi teljesítményt mutat föl: ritkán látni ilyan sebes, mégis pontosan követhető mozdulatsorokat: először, mikor Hart egy kávézóban lefegyverezi Eggsy suhanctámadóit, vagy amikor egy vallási szekta templomában egyszemélyes aratást végez köztük.

De nemcsak a mozgáskultúrát kivitelezték remekül: mielőtt verekedős rész jönne, tapintani lehet a feszültséget. A legdurvább jeleneteket pedig abszurditásukkal a humor szolgálatába képes állítani. Elsősorban a végére gondolok, ahol Valentine kiválasztott celebjeinek mind kirobban a koponyájuk, vagy mikor a világ számos pontján egyszerre kezdik püfölni egymást az emberek a SIM-kártyák jeladása miatt.

Legfeketébb poénja a filmnek mégis az kell, hogy legyen, mikor Eggsy anyja kizökken az agykontroll hatása alól. 1 éves kislányával (Eggsy féltestvére) együtt bizonyára önmagát is nyugtatgatja. "Jó, nyugodj meg, kicsim. A mami sosem tudna bántani téged..." A kislány meg közbe a késsel szétvágott ajtóra bámul. Az összhatás mulatságosan groteszk.

Technikai szempontból tehát elismerem a film erényeit. De mint azt az elején írtam: nem éreztem elég emberséget benne, túl tompakezűen egyensúlyozza a humort a drámával. Aránytalan a hangvétele, a komolyabb részeknél pedig zavaróan őszintétlen és kétszínű a Kingsman szereplők világképe. Az addig csak rajzfilm-szerűen merevből fullasztóan merev, hierarchia-szagúvá válik. És erre nem mentség, hogy ez "része a karikatúrának", vagy hogy Hart meg Arthur végül mindketten elbuknak. 

Nem találtam olyan mulatságosnak, bár még lenyeltem, hogy a Kingsman-kiképzés része, hogy előre nem látható életveszélybe sodorják őket: eláraszthatják az alvóhelyet, hogy szabotált ernyővel ugrik a csoport egyik tagja, vagy hogy a végén az általuk nevelt kutyát agyon kell lőniük. Merlin kapcsán először még féltem, hogy a sztereotipikus öntelt kiképző figurája lesz, ám végül nem lett savanyú vagy basákodó figura. Sőt lelkesítő volt, ahogy ő, Eggsy és Roxy, a kiképzés befutója végül összefognak Arthur árulásos halála után.

Amit nem is akartam lenyelni: az ezt megelőző dráma. Konkrétan visszataszítónak éltem meg, ahogy Hart egészen a halála percéig abban a tudatban él, hogy Eggsy elbukott, hogy nem elég férfi, hogy beteljesítse jobb jövőjét a Kingsman-eknél. Undorítóvá válik az eddig használt motívum, a gentleman ikonja. "A modor... mutatja meg... hogy ki vagy." Ez az egyik legjobb mondat a movie-ban, mert rátapint, hogy mi az úriember-stílus legnagyobb pozitívuma: a fejlettebb önkifejezés képessége, érettség és problémamegoldó-készség. 

Fatális bakot lő el Vaughn a jelenettel, ahol Harry a kitömött kutyája előtt vitázik Eggsy-vel. Pártfogója emlékezteti rá: azért őrködik a jövője fölött, mert ezzel törleszt az apjának. Ez elidegenítő és gusztustalan. Apja emlékével zsarol egy fiút, aki előtt nem volt és most sincs kikövezett alternatíva. És akire Harry rá se nézett 17 év alatt, míg Eggsy fel nem fedezte medálján a Kingsman-ek hívószámát. Ezek után nincs joga elítélni csak azért, mert tudatosan meghozta élete 1. nehéz döntését, az apafigura akaratával szemben is. Tudom, hogy a film a halálukkal pusztulásra ítéli Harry és Arthur, a régi Kingsman-ek >Hű, de csiszolt!< világképét, de az nekem akkoris túl későn jön.



A Kick-Ass-ban Dave Lizewski is döntő pillanatban hibázik, mikor akaratlanul elvezeti Big Daddyhez a maffiózókat, és a lánya vési az eszébe, hogy törlesztenie kell apja haláláért. Ott ez nagyrészt jogos ítélkezés, része a főhős karakterfejlődésének. Itt a karakterek megrekednek az élő kellék szintjén, ezért a drámai szál ezt a gyomrost nem bírja ki, eldeformálódik. Ha a mű csak addig foglalkozik az osztályellentét és az útkeresés témáival, míg a főszereplő beérik, ám legyen! De akkor mindkét oldalt - arisztokratát és az utca emberét - is tegye befogadhatóvá, mire eljutunk ide, a nagy összekoccanásra Harry és Eggsy között! Ezen vérzett el számomra a film egész hangvétele. 

Az eleve nem túl erős karakterkínálat mellett még zavar a film kiszámíthatósága. Amíg Merlin, Roxy és Eggsy meg nem indul Valentine bunkere ellen, nagyonis kiszámítható a történet: 1. fele spéci kiképzés az előírásos csesztetetés alapján, majd a 2. felére beindulnak az események, és az utolsó harmadra végre egyenletesen erőssé válik a humor is.  

Gazelle és Valentine illusztrisan eltúlzott figurák: a lány Kingsman-kaliberű bérgyilkos, titán lábprotézisei akár a katana. Valentine pedig szöges ellentéte a Kingsman-archetípusnak: laza, beszédhibás, magasról tesz a formaságokra, és meggyőződéses ökoterrorista. Ahogy Hart inkognitóban vacsorázik vele egy Happy Meal-t, 1 közös vonás nem fedezhető föl rajtuk. Valentine úgy tekint az emberiségre, mint vírusra, és ezért szimpatizál az olyan értelmiségiekkel, akik hasonlóan gondolkodnak - pl. Arnold Professzor, akit meglepetésemre Mark Hamill formált meg 2-3 jelenet erejéig.

Imádtam a végső leszámolás perceit: Eggsy látta felvételen, ahogy Valentine fejbelövi Harryt, miután az a SIM-kártyáktól szintén megvadulva leöldöste a fanatikus hívőket. Tiszteletből a barátja és mentora emlékére, olyanná teszi külsejét, mint amilyen Harry Harté volt - meg igazából az összes férfi Kingsman-é. Még a választott fegyvere is ugyanaz, amit először látott tőle használni: a különleges esernyője. És Eggsy nemcsak beválik, nemcsak Gazelle-t győzi le közelharcban, de Valentine-t is megöli, bevégezve Harry és az apja hagyatékát. Nem mellesleg megmentve a világot.

Itt még utoljára jól szórakoztam az akción és a humoron. A szétrobbanó koponyákat művészien sikerült ábrázolni. A diszkószám Gazelle és Eggsy küzdelmekor fantasztikus zenei aláfestés. Még a film végi utolsó fricskán is jót nevettem, ahol a film a "bajba jutott hercegnő" őskliséjét még arcon törli: a korábban megismert, nyivákoló skandináv trónörökösnő annyira leszelidült a zárkájában, hogy a vadidegen Eggsy-nek is odaígéri a társaságát, ha megmenti.

Haláli zárás, bár azért érdekelne, hogy vajon mi lesz ennek az utószele. Mármint: a világ több száz híressége szó szerint agyhalált halt, és legalább 1 percig több milliárd ember püfölte egymást az utcán, az otthonaikban/munkahelyükön, esetleg a tengerparton.

A kémfilmekről tehát egész jól megcsinált mozis gúnyrajz készült, de technikai fronton jóval izmosabb, mint szereplők és történet szintjén. A tónusvegyítés többször elcsúszott, és ahol a főhős értékrendjét ütköztetik a titkos ügynökök kódexével, az valami iszonyúan hamis.

A Kingman - A titkosszolgálatra egy 6/10 (3/5) pontot adok. Nem rossz akcióvígjáték, de nem is műfaji vívmány.

Jupiter felemelkedése

Nem akarok most ebbe belemenni, de az asztrológia szerint idén, 2015-ben a Jupiter évét írjuk. Ezt a Wachowsky-testvéreknek is tudniuk kellett, amikor tető alá hozták a Jupiter felemelkedését. A Mátrix hírneves alkotói egyértelműen megőrizték lelkesedésüket az exo-tudományos ismeretek, összeesküvés-elméletek, a legfrissebb független kutatási eredmények irányában. Minél többet igyekeztek ebbe a filmbe is beletenni. De anélkül, hogy átgondolták volna, mi hogyan kapcsolódik mihez.

Leírtam ezt a testvérpárt mint komoly filmkészítőket! Elképesztő mértékben süt alkotásukból a dilettáns megalománia, a felelőtlen másolás és dobálózás. Részben más filmekből, részben - úgy sejtem - magánolvasmányokból szedtek elő egy csomó sci-fi-témájú gondolatkört, annyi effektek és monumentális totálképet rendeltek hozzá, amennyit még nem szégyelltek, majd mindez divatos csomagolásban próbál ránk sózni. Mi is ez a csomagolás? Űropera, ifjúsági romantikus filmként tálalva.

A történet dióhéjban: Jupiter Jones szegény orosz bevándorló család félárva sarja, aki felnővén WC-pucolóként kénytelen dolgozni. Egy napon egy Caine nevű génmódosított űrharcos menti meg életét embernek álcázott bérgyilkos-drónoktól, és viteti el egy intergalaktikus birodalom székhelyére. Mint kiderül: Jupiter annak az ún. abrasaxi királynőnek a reinkarnációja, aki ezt a kozmikus császárságot uralta. És akinek 3 elkényeztetett gyereke most magának akarja a felkutatott sarjat - hogy felhasználja és megölje.

A legvisszataszítóbb ebben a filmben, hogy úgy hajigál ki a nézőknek mindenfajta sci-fi- és fantasy-ötleteket és effekteket, mint kukába az ételmaradékot. Mi, nézők pedig guberálhatunk a szemétben, hátha ráakadunk valami értelmes dologra. Itt van mindjárt ez a "társadalommodell": van 1 mákszem uralkodócsalád, mindenki más szolga. Az apparátusnak nincs 1 funkcióképes szabálya, paródiába illően agyonbonyolított a hivatali szisztéma. És a technológiájukkal bármikor bármekkora rombolást meg nem történtté tesznek 1-2 óra alatt... izé, valahogyan. Ilyen lenne a galaktikákat átszelő, csillagközi hiperállam?? 

Pedig olyan könnyű volna lelkesedéssel fogadnunk azt a fantasztikus igazságot, ami Jupiter Jones előtt felfedi magát. Azt, hogy az univerzum igazi arca sokrétűbb, mint azt lehetőségünk van ma megtapasztalni. Hogy saját fajunk eredete nemcsak időben sokszorosa a hivatalosan oktatott intervallumnak, hanem részét képezi egy csillagközi közösségnek, mely létrehozott és - valamilyen formában - ki is használ minket. Hihetetlen perspektíva rejlik ebben a témakörben, és ezt a Watchowskyk teljességgel képtelenek ezt felkarolni - kivéve persze a látványvilágot.

A Jones-család lapos expozíciója után ötletek, effektek és random fordulatok kezdenek özönleni felénk, valós logika nélkül zsongva a fülünkbe. Miután Jupiter és Caine megérkezik az űrbirodalom olimposzi fővárosába, a főhősnő elkezdi próbálgatni a helyi divatot, a történet pedig átmegy egy undorítóan megjátszott, imitatív, utánozós családi viszálykodásba az újjászületett "anya" és a 3 örökös között. Még viszálynak se nagyon nevezhető: felváltva próbálják hol megölni, hol becsapni Jupitert, aki sodródik az árral, mint holmi kábult, faarcú Hamupipőke. Majd miután a lánynak végre-valahára mindhármukból elege lesz, minden felrobban a tetőpont helyszínén.

Eredmény: 

• összes pozitív szereplő megússza,
• a többi Jones emlékeit törölték,
• a 2 főgonosz úrfi megdöglik - persze egyikük nyekkenését se mutatja a kamera.

Szórjuk meg a Borgiákat egy kis Star Wars meg Babilon-5 tündérporral, és egyből megkapjuk az Abrasax (ΑΒΡΑΣΑΞ) királyi dinasztiát. A lényeg itt az volna, hogy Jupiter potenciális veszély a 3 örökös, Balem, Kalique és Titus hatalmára, és ha a lány igényli a címét, bármihez tulajdonjogot formálhat - akár a Földre is, ami most Balem tulajdonában van. Elvileg az abrasaxiak halhatatlansága egy emberekből kivont vegyületnek köszönhető, és mint kiderül: Balem épp azért ölte meg anyját, mert véget akart vetni ennek a barbár procedúrának. Ehhez csap hozzá a 2 rendező mindent, ami csak eszükbe juthat a főhősnő megöléséhez: hatalomvágy, utálat, piacgazdasági dominancia, érdekházasság, stb.

Eddie Redmayne Arany Málna-díjat érdemelne Balem megformálásáért: én magam még iskola színdarabba se engednék valakit, aki ennyire kritikán aluli színészi játékot mutat fel. Külsejében pedig Picard gonosz klónjára emlékeztet a Star Trek: Nemezisből. Ő és dinoszaurusz főembere állnak a Jupitert célzó merényletek hátterében. Douglas Booth Titusa is meg akarja ölni Jupitert, de csak miután a lány megkapta királynői címét, és - kellő pompa mellett - feleségül ment hozzá. Kalique-ról pedig azt se tudjuk meg, pontosan mit akar: legteátrálisabb cselekedete, hogy a fiatalító elixírben megmártózik, majd a hatás bizonyítékaként megmutatja a pucér testét Jupiternek.

Ezek után igen nehéz komolyan vennem a hercegek halandzsáit

1. a DNS, reinkarnáció és csillagállás összefüggéséről
2. arról, hogy az evolúció fő célja a profit,
3. vagy hogy az emberiséggel nyersanyag-bankként bánnak az idők kezdete óta.

Megint az van, hogy egy alkotógárda a fáradtságot sem veszi, hogy rendesen kidolgozza a film lényegét: az emberoldalt, a tartalmat, az átélhetőséget. Jupiter Jonesban a keresztnevétől a szellemi kretén familiáján át a viselkedéséig semmi hihető vonása nincsen. Képtelenség bármi jót kívánni neki, annyira nem a valós súlyuk szerint fogja fel maga körül a történéseket. Nem beszélve arról, hogy karakterét a slendrián forgatókönyv ide-oda hajigálja egyik szituációból a másikba. Merev arcjátékát látva néhol mintha Yancy Butlert néztem volna a Boszorkánykard TV-sorozatból.

De a legrosszabb a "romantikus szál": egy tubus fogkrém és egy fogkefe között több a kémia, mint Mila Kunis és Channing Tatum között. Ha nem nézzük, milyen abszurd mennyiségű életveszélyt nyel le az exkatona, hogy ezt a buta, fapofájú csitrit mentegesse... egyszerűen nincs személyiségük. Az egyik csak arra vágyik, hogy visszakapja egy stiklije során elhagyott szárnyait (igen, az ő fajtájának szárnya is van), a lány pedig végigténfergi az űrfőváros legbarokkosabb szegmenseit, mire rájön, hogy csak az agyatlan, érzéketlen családja épsége kell neki. 

Borítékolható, hogy a Jupiter felemelkedése egyszersmind a Wachowskyk bukása lesz szakmai presztízs terén. Jómagam ezek után az általam "egynyári rendezőknek" hívott csoportba soroltam be őket: csupa vagy zsenge vagy hitvány filmjük között egyszer készült egy, ami kimagasló (ahogy pl. Michael Bay-nél A szikla, M. Night Shyamalannál pedig a Hatodik érzék). Itt a történet monumentális vizuális méretei, plusz néhány érdekfeszítő exotudományos szórványgondolat az, amit értékként fel tudok hozni mellette. Filmként működni nem képes effekthalmaz.

Birdman - A mellőzés meglepő ereje

Michael Keaton: „Nem kellett ahhoz Batmannek lennem, hogy el tudjam játszani Birdmant.”

A Birdmant leginkább egy végtelen körhintához lehetne hasonlítani. Hosszas, darabolatlan perceken át kalauzolja az embert egy broadway-i színpad kulisszái mögé, ami tökéletes cáfolata a hírnévvel járó csillogás mítoszának. Ezen a helyen, ha naponta ölöd is szíved-lelked-javaidat a munkádba, kétesélyes, hogy az végül tetszik-e a kultúrsznoboknak, s ha nem, kezdheted elölről, hogy megélhess. Alejandro G. Iñárritu filmje azonban nem kifejezetten a színházi életre mond ítéletet, hanem általában a szórakoztatóiparra, annak résztvevőire: kritikusoktól színészeken át a nézőkig. Saját magunkig.

Már az alcím - A mellőzés meglepő ereje - alapján sejthető, hogy ez művészfilm: velejéig gúnyos, kijózanító, illúzióromboló. Egy olyan túlmisztifikált szakma vagy szakmai kör berkeibe akar behatolni, ahol burjánzik a gyúlékony stressz, a kényszerdöntések, a hiábavalóság. Az itt megismert színészek és munkatársaik szinte saját foglalkozásuk foglyai, elkárhozott lelkekként küszködnek a magukra utaltság érzetével, nagy tervek nélkül, a túlélésre játszva. Hiába forog egy könyv színpadi adaptációja körül a cselekmény: Broadway és Hollywood bármikor felcserélhető aszerint, amit a Birdman elmond róluk.

Bár szinte alig van benne vágás, a Birdman elég sűrű mozi. Iñárritu már a legelső képpel és mondattal tömören összegzi, ki a főszereplő és milyen a világa. Riggan Thomson alsóneműben levitál lehangoló szobájában, alteregója hangját hallva a fejében: "Hogyan jutottunk idáig?" Azonnal kitűnik, hogy ennek a férfinak nincs stabil anyagi támasza, nem tud örülni az életnek. Van viszont egy takaros kis kényszerképzete, melyben ő maga tud lebegni, repülni, képes a telekinézisre, és a hang a fejében folyton azt szajkózza neki, hogy baromság a jelene. Ebbe a sarokba tér "megpihenni" az elméje egy-egy embertpróbálóan kemény hétköznap után. 

Röviden: néma Pokol az élete.

Kényelmes adagokban kapjuk a részleteket erről a Pokolról, amit Thomson magának épített:

• kórházba juttatja a legbénább színészét,
• hosszan vitázik erről producer-ügyvéd-társával,
• exdrogos asszisztens lánya egy önámító zugalaknak tartja,
• degenerált újságírók előtt kell ügyelnie minden kimondott szavára.

Ennek a status quo-nak vet véget, mikor Mike Shiner, az elismert kritikuskedvenc aktor hozzájuk szegődik, és egoista modorával kikezdi az ottaniak törékeny önbizalmát.

Tehát Riggan egy hajdani hollywood-i sztár, aki tipikus tiszavirág-pályát futott be a csúcson:

1. Egy repülő szuperhős-ikon szerepében lett közismert és népszerű.
2. A nagysikerű block-bustert béna, effektszóró folytatások követték,
3. aztán Riggan a Birdman 4.-et gyakorlatilag leszarozta, és kiszállt.
4. A skatulya miatt azonban elsorvadt foglalkoztatottsága és hírneve.

Veszettül ismerős franchise-történet...



Összesen 3 szereplő tudott érdekelni a teljes gárdából, de Riggan közéjük tartozott. Hétköznapi, mégis érdekfeszítő pasas. Szomorú, mégis szórakoztató volt végignéznem, mi mindenen megy keresztül: érezzük munkája és kétségei súlyát, könnyű azonosulnunk a helyzetével. Időnkénti képzelgése csak hab a tortán. Örülök, hogy a film nem próbálta őt holmi derék, vajszívű bácsinak beállítani. Attól, hogy valaki gőzerővel dolgozik a művén, még simán lehet dögunalmas, lecsúszott balek, aki nem bírja ki a seggén hírnév meg nyilvánosság nélkül.
Érdekesnek találtam, hogy Riggan nem nagyravágyó, de félreérti a saját motivációját. Azt mondja, hogy valami fontosat akar hátrahagyni, ami számít, de a hangjából bizonytalanság cseng ki. Lánya, Sam vágja először a képébe, hogy nem is hisz a darabban, pedig minden idejét, pénzét és energiáját beleölte. Ez nem alkotószellem, csak egy kétségbeesett próbálkozás, attól az átlagos félelemtől hajtva, hogy ő "nem számít". Hogy nem ér semmit. "Úgy értem: ki a faszom vagy te?! Utálod a bloggereket, csúfolod a Twittert: neked még Facebook-oldalad sincsen! Te vagy az, aki nem létezik!"  Ez amúgy a kedvenc jelenetem, és Michael Keaton mellett Emma Stone játékát élveztem a legjobban.

De itt nemcsak a "hírnév" forog kockán, hanem Riggan szakmai hitele. Ha nem fog valósággal sugárzani az előadás a premier napján, akkor vége. Örökre ráragad a stigma, hogy ő lehullott csillag, aki  művészként pózolva kuncsorog a régi rivaldafényéért. A dramaturgia egyik pillére az, ahogy Riggan a kudarc előszelével viaskodik:

1. A legrangosabb helyi színi kritikus már látatlanba leírta művét.
2. Shiner lejátszotta őt színpadról, ellopva tőle a reflektorfényt. "A népszerűség a kurvás kis unokahúga a presztízsnek."
3. Sőt: Birdman alakjában a saját lelkiismerete nevezi komédiának, amit csinál. Riggan képzelete egyre gyakrabban tör a felszínre, viselkedése egyre bogarasabb, excentrikusabb; mind inkább a saját elcseszett életét látja visszaköszönni a darab fejezeteiből és szövegeiből. "Semmi vagyok. Nem is vagyok itt."

Sajnos Mike karaktere nekem túl szemétkedősre sikeredett. Kevésszer volt nevettető, vagy pedig lényegre tapintó, amit csinált és mondott. Hiába rejlik valódi tudás a cinizmusa mögött, többnyire egyszerűen csak seggfej, ahogy kollégáival bánik, és ezt soha nem ismeri be. A film első felében végig ő a katalizátor: érzéketlen, beképzelt profizmushajhász. Az a fajta különc, aki mindig a spontaneitást keresi, a határokat feszegeti, de minden neki nem tetsző apróságra kényes  (pl. mikor a kellékpisztoly miatt reklamál: "Fikarcnyit sem érzem magam fenyegetve!"). Mike jelenléte kihívás elé állítja Riggan ingatag világképét: sokszor direkt vizsgáztatja őt, hogy mire alapozza ezt a fenenagy hitét a színdarabjában.

De nemcsak őt teszteli: Sammel is fesztelenül beszél a drogelvonóról, a többiektől meg elvárná, hogy minden szeszélyét elviseljék - főleg Naomi Watts Lesley-jétől, az egyetlen szereplőtől, akivel már korábbról ismerik egymást.

 
  

Élveztem azt a civakodó rivalizálást a két aktor között. Riggan és Mike is elég excentrikusak, de nem ugyanúgy fejeződik ez ki náluk. Míg Riggan a sötétebb hajlamait elnyomja - alighanem mióta egyszer konyhakést vágott hozzá az exnejének -, addig Mike a saját vadságát egyáltalán nem próbálja palástolni:

• fellépéskor az ágylepedő alatt taperolja Lesley-t,
• az egyik próbán hirtelen kirobban a szerepéből és szóban Rigganre támad,
• s mikor amaz kirángatja a privát szoláriumból, alsógatyában leáll vele birkózni.  

Ha egy film ennyire életkedv-hiányos közegben éri el, hogy figyeljek a részletekre, az már nem lehet rossz rendezés. A Birdman nem egy humortalan film; az itteni, morbid fajta humor teljesen belesimul a tónusba és a cselekménybe. És úgy általában: úgy tűnik, mintha egyetlenegy folyamatos felvétel volna, a megszokott-tól eltérő vágástechnika miatt (erről mindjárt). Olyan ügyesen olvadnak egybe a bevezetés, tárgyalás, befejezés egyes részei, hogy az be tudja szippantani a nézőt. Nincs mereven betagolva, mikor minek kell következnie; úgy, hogy mondjuk:

1. ) nyitójelenet, megvan, pipa;
2. ) expozíció a szereplőkről, oké, pipa;
3. ) most veszi kezdetét a bonyodalom, f***, pipa.

Iñárritu és Emmanuel Lubezki operatőr szándékosan hosszú, vágatlan közeliket akartak, a kamera forgatásával helyettesítve az editálást, ahol csak lehet. Ezzel is valódibbnak tűnik az egész, nem egy többször ollózott végterméknek a vágószobából. Ugyanúgy működik ez, mint pl. a "rezegő kam(era)"-technika a "found footage" (="talált képanyag") filmeknél (Cannibal Holocaust, Blair Witch, Rec, etc.): elhiteti, hogy most "tényleg a valóságot" látjuk, a megszokott utómunkálatok, "a púder" nélkül. De Iñárritu itt nem állt meg: van, hogy egy folytonos snitt valójában több órányi időt ugrik át. Okos trükknek tartom ezt, bár a film utolsó harmadánál már kezdett fárasztóvá válni. 

Mikor lejött, hogy a rendező direkt kerüli a vágást, féltem, hogy ettől terjengőssé nyúlik a sztori, és sokáig semmi se történik majd. Nem így lett. A kamerakezelés tényleg inkább csak fokozza az őszinteséget, ahogy nem hajlandó "leszállni" a figurákról, követi őket mindenhova, mint egy perverz riporter. Éppúgy lemezteleníti őket a mi szemünk előtt, mint ahogy ők teszik saját magukkal; naponta nyúzzák meg a lelküket a csúcsteljesítményért. Mégis pont a munkájuk érdekében nem lehetnek teljesen őszinték, más arcukat mutatják mindenkinek, miközben szinte nem is maradt már "igazi énjük", csak fapofáik. 

Pontosan erre utal, mikor Lesley Mike miatt kifakad barátnőjének az öltözőjében:

"Mi történt, mi a baj...?"

"Ó, semmi! Majdnem megdugott a teljes közönség előtt! (...) Miért nincs semmi önbecsülésem...?!"

"Drágám, te színésznő vagy."

Ezt a tanulságot szerettem nagyon, ahogy tükröződött a Térkép a csillagokhoz-ban is, bár emez a film többnyire szárazabb, kevésbé dramatizált tónusú. Nekem mindkét stílusárnyalat bejött.

Idegesített viszont, ahogy túlhasználják a "valóság és képzelet összemosása" nevű trükköt. Értem én, hogy ez szerves része a koncepciónak. Darab a darabban: egy olyan  filmet nézünk, amiben színészek játszanak olyan karaktereket, akik maguk is színészek. Ha a karakterek el tudnak veszni a foglalkozásukban, élvezni fogjuk, ahogy mi is elveszlünk az alakításaikban - elvileg.

Számomra is működött a dolog, időnként. Mikor Riggan egyedül marad Birdmannel: hozzátett a férfi pszichés válságának látványához. Elnézegettem, ahogy Riggan azt képzeli, hogy körbeszárnyalja a várost. Még azt a burkolt kérdést is felismertem, hogy: hol húzódik a határ színészkedés és a valódi ember között. De ahogy Riggan eljátssza Mike-nak, hogy "az apja részeges volt", illetve ahol Mike felrúgja a próbát, majd Riggannel egymásra orditoznak... ez inkább olyan, mintha a szülei veszekedését hallgatná valaki az első sorból.

Mondhatnak bármit Tim Burton-Batman rajongói: Michael Keaton itt kapta meg (eddigi) élete szerepét. Mint Jon Favreau-t A séf kapcsán, Keatont is kérdezgették, hogy nem a saját karrierjét és életét eleveníti-e meg Riggan Thomson karrierje és élete. Én úgy vélem, Keaton egyenes választ adott azzal, hogy "nem kellett" Batman Birdmanhez. Vagyis: nem tagadja a párhuzam segítség-faktorát a szerepformálásban, de nem tartja a legfontosabb mankójának.

Tetszett az az apróság, hogy Iñárritu alighanem tudatosan válogatott be olyan élszínészeket, akik maguk is fősodor-beli képregényfilmek sztárjai voltak. Mint a múlt századi Batman, A Hihetlen Hulk címhőse és a reboot-olt Pókember első nagy szerelme.

Maga Birdman a legizgalmasabb jelenség. Hollywood-i filmikonként gyártották le és játszották el. Most viszont Riggan személyiségének részévé vált: a sötét belső hang, aki önálló életet él a középkorú férfi tudatában. Olyasmi ő, mint Luc Besson Jeanne d'Arc-jának a Lelkiismeret csuhás alakja. Mint Jeanne elméje, Riggan-é is azért kreálta ezt a szellemet - akivel ugyanúgy elkezd majd hangosan perlekedni -, hogy testet adjon a tudatalattijának, az oda száműzni próbált igazságoknak. Persze emez a film nem thriller, és Birdman enyhén szólva röhejesen festene egy komoly pszichodrámában...

Lényegében 1 fő tanácsot szajkóz neki: lépjen le! Hagyja ott ezt az önkínzó mókuskereket, legyen újra a valódi önmaga: a jelmezes nagymenő, aki a speciális effektusok pompájában repked az átlagemberek feje fölött, akár egy félisten. Kicsit a jól bevált "Jekyll és Hyde"-képletre hajaz, de szerintem itt működik. Birdman úgy pózol "gazdája" előtt, mintha ő lenne a jó tanácsadó, míg igazából Riggan kétségeinek ad arcot: hogy sosem fogják őt komolyan venni alkotóként és színpadi színészként. És ugyan miért ne hallaná Birdman kritikus hangját, mikor

• a falán a posztere,
• a sajtó küldöttei feszt Birdmanhez hasonlítják, amin most fárakozik,
• ex-feleségén kívül senki nem hisz őszintén benne,
• és az utcán meglát egy részeg csövest, amint ugyanazzal az átéléssel színészkedik, mint ő a színpadon?

Apropó "kritikus hang": olcsó húzás a gonosz színmű-kritikus karaktere. Szatíra vagy sem: hazug és igaztalan képet fest azokról, akiknek ez a munkája. Ahogy Anthony Lane a The New Yorker nevű laptól is szóvá tette: nem maradna sokáig alkalmazásban egy olyan író, aki látatlanba szövegez meg hivatalos ajánlást egy mű megtekintése vagy kihagyása mellett. Tabitha Dickinson egyértelműen sztereotípia: besavanyodott szipirtyó, aki gyűlöli az Álomgyárat, és mindent, ami onnan jött, hogy itt "foglalja a helyet". "Önelégült, önző, elkényeztetett gyerekek...!" Aztán többször ismétli: "Meg fogom ölni a darabját."

Nem azért nehezményezem ezt, mert amatőr bloggerként "sértené az önérzetemet" ez az ábrázolás a kritikusokról. Az értelmes írót általában tényleg irritálja
a népbutító futószalag-termékek térnyerése. Engem is bosszant az ilyesmi. De hogy egy publicista a halvány esélyt se adja meg egy alkotónak, akinek élete és jövője - sok más emberével együtt - a kezében van, holott ez a foglalkozása... Itt nem az a pláne, hogy "kegyetlen". Ez hanyag munkavégzés, ráadásul szándékos. 

1. Egy az, hogy így nem végzi el azt, amiért fizetik. Csak rangos lapnál lehet valaki rangos kritikus, ott pedig egy főszerkesztő azonnal kiszúrja az ilyen csalást.
2. A tény, hogy Riggant szemtől szembe, tanúk előtt, alap-észérvekre tojva ócsárolja, az nem aljas, hanem önveszélyes. Mégha utánanézett is, hogy Riggan anyagilag le van égve: a darab többi résztvevője, esetleg a színház még bepanaszolhatja, sőt beperelheti őt.

A séf c. filmben is volt ilyen helyzet, ahol a kritikusra kifakad a főszereplő az igaztalan, léha "szakvéleményén". De ott maga a helyzet nem a kritikus hibája volt, hanem egy 3. személy - a munkavállaló főnöke - kényszerítette ki a helyzetet. Igénytelen volt az a kritikus is, de azért, mert eltökélten akart tönkretenni bárki(ke)t.

 (És ez most vad feltevés, de ez a név, hogy "Dick-inson" elég sugalmazó választásnak tűnik nekem. A "dick" szót gyakran "szemétláda" jelentéssel szokták használni a mindennapi életben.)

Annyi vigaszom van ebben, hogy ez közvetve a közönséget is bírálja. A kritikusoknak a presztízs ad hatalmat: hogy az ő, megalapozottabb véleményük alapján mire érdemes időt és pénzt szánni. Egy átlagember hajlamos csak a fél füllel meghallott visszhangokra figyelni, vagy egyszerűen bármit elbámul a pénzéért. A többségi igény hat a keresletre, és hogy mit ér meg gyártani a többségnek. Ez a körforgás pedig mirólunk fogalmaz meg íratlan kritikát. Hogy mi hová rakjuk a lécet.

Riggan a hitelesség fokozásáért valódi pisztolyt és valódi töltényt használ a premieren, hogy a feje egy pontján lelője magát. És a közönség annyira zombi, hogy ezt is látványtrükknek véli, és kivétel nélkül mindenki tapsol. Mi az, hogy: a darab bombasiker, még Tabitha is pozitív kritikát ad, a kórházi szoba előtt lelkes tömeg tolong. Ez - meg a hajléktalan utcai előadása - az a rész, ahol a film üzenete talán a leghatásosabb. Nekem itt jött át legjobban, mi az ára, mit kell kockára tenni egy "nagy álom" valóra váltásához.

Az utolsó 5 perccel úgy voltam, hogy félig tetszett, félig csalódtam. Miután Riggan az arca körül lehámozza a kötést, látja, hogy orra horgasabb lett, olyasféle, mint egy sasmadárnak. Mint  Birdmannek. Mintegy fizikai bizonyítékot kap rá, hogy ugyanazt a ritka szenzációt érte el most, mint Birdman szerepében 2 évtizede. Ugyanaz a szupersztár lett, meghazudtolva a neki feszt duruzsoló fantomot, aki ezúttal meg se nyikkan. Riggan Thomson megtanult Birdman nélkül szárnyalni.

Semmitmondó végkifejlet azonban, hogy Sam az eltűnt apját keresi a szemével, és a kinti madarakra mered. Megint az van, hogy értem a metaforát, de csak ürességet hagy hátra bennem. Emma Stone játékára itt sincs panaszom: az arcáról lerí, hogy érti már, hová ment. Elvileg nem is kéne számítania annak, hogy hová lett, hisz elérte célját, jóhíre, életműve szárnyra kapott. De azok után, hogy ez már a sokadik ál-befejezés, + megint a valóságot mossák össze a képzelettel, az egész elveszíti a figyelmemet. Mégis: MI A CSUDA lett vele? Öngyilkos lett? És ha igen, azért mert:

1. tudta, hogy ezt a sikert nem fogja bírni többé megismételni?
2. új orrformája olyan, mintha egy táblát hordana, hogy: "Íme: Birdman!"?
3. karrierje csúcsán, mindent elérve érdemes kiszállnia?
4. életműve immár teljes, a lánya is önálló felnőtt nő már?

Nem: ez így rám hárítja, hogy odaképzeljek valami szalonképes választ, betömködve a foghíjakat.


Kb. minden mellékszál elsorvad a tetőpont előtt: nem tudom, mi lett végül Mike és Sam időmúlató flörtjéből, illetve Lesley fanszervíz-gyanús lezbikus csókjából.

... Gondolom, a cikkem zárószavaként most olyan hangzatos jelzőkkel kellene előállnom, amiket a DVD-k borítójára szoktak kiírogatni a reklámozhatóság kedvéért. Olyasmiket, mint hogy: >Meghökkentő<, >Kegyetlenül gúnyos< vagy  >Szívfacsaró hidegzuhany<. Frászkarikát fogok. Legyen elég annyi, hogy utólag verekedte be magát a Top-10-es listámba 2014-ből, szórakoztatott és elgondolkodtatott is.

Mortdecai

Egy 70-es évekbeli bűnügyi regényszéria szolgált alapjául az idei termés első nagy bűzbombájául. A Mortdecait ezer negatív jelzővel dobálta meg a filmszínház-közönség Amerika-szerte, majd minálunk is. Nehéz megítélni, melyik téren bukott a legnagyobbat Johnny Depp az itteni kínlódó alakításával:

1. Hogy szórakoztató legyen,
2. Hogy anyagi sikerre vigyen egy nyilván karriertalicska filmet,
3. Hogy hasonlóan népszerű karaktert hozzon létre, mint legismertebb szerepe, Sparrow kapitány,
4. Hogy feledtesse rajongóival mindazt, amit ezen évtizedben "nyújtott" a nagyérdeműnek.

Charlies Mortdecai flúgos brit arisztokrata, aki műkincstolvajként tartja fenn luxusát. 8 millió fontos adósságát nem tudja törleszteni, felesége, Johanna pedig utálja legújabb hóbortját, a pödört bajuszt, amit növesztett. Mikor egy meggyilkolt restaurátortól ellopnak egy Goya-festményt, a titkosszolgálat ajánlatot tesz neki: vagy segít a hazájának megkeríteni a képet, vagy letartóztatják dossziényi simlis ügylete miatt. Így

Kétségbeesett taktikát látok abban, hogy a színész itt műmájeres ripacsfesztivált tart, így próbálva kimenteni ezt az amúgy fars, butított, humor-érzéketlen bűnügyi vígjátékot. Kedvelt trükkje ez az A-listás színészeknek: légy minél harsányabb, az majd felrázza a nézőket (pl. Nicolas Cage a Szellemlovas 2.-ben, vagy Hugo Weaving a Mátrix - Forradalmakban). Itt is a címkarakter próbálja a hátán elvinni a filmet a célvonalig, míg a többiek teljesen kifakulnak mellette. Az első félóra, ahol elvileg megismernénk őket, másról se szól, csak hogy Mortdecai mennyire hiú és öntelt. Sopánkodva vitázik Johannával a bajusza mellett, amitől élete szerelme a szemünk előtt többször elhányja magát. Ez a készítők ötlete, hogy mi a humor?

A poénok oroszlánrésze onnét eredne, hogy Mortdecai egy ügyetlen, gyáva hőscincér, illetve, hogy vadonatúj arcszőrzete még hitvese szerint is hülyén fest rajta. Mellékesen ott van Maitland nyomozó rég álma, hogy a hitvest, Johannát meghódítsa, illetve Jock, a kopóképű testőrinas adonisz. A maréknyi tényleg működő csattanó őhozzá köthető, és kínzó volt látnom, valahányszor Mortdecai "véletlenül" belelő valamelyik jelenetben. Adja magát a kérdés: melyik épeszű ember mentegetné az irháját egy ilyen közveszélyes, hugyagyú kreténnek?

A többi sztárszínészről pedig ordít, mennyire feszengenek szegénykék a rájuk osztott szerepeikben. Így aztán nem csoda, hogy egyikük sem alkot jó párost ezzel a Garfield-szerű rajzfilm-lorddal.

Ránézésre tudnék mondani 2 olyan témakört, amire fókuszálva a produkció legalább vállalható kikapcsolódást nyújthatott volna, akár még Depp szüntelen áriázása mellett is:

1. A karikatúra-szerű figurákkal görbe tükröt állíthatna a bűnügyi komédiák (pl. Rózsaszín Párduc) és a brit kémfilmek (James Bond-franchise) elé. Feje tetejére állíthatná a klasszikus rablóból pandúr képletet azzal, hogy itt a rabló a főhős, de egy nyúlszívű kis mitugrász. A pandúr pedig egy pont az ő neje után a nyálát csorgató, mélabús marha.
2. Vagy! Ahogy Mortdecai Kaliforniát gyarmatnak, a hotelszállását pedig pornográfnak titulálja... ez ragyogóan kigúnyolhatna egy gyakran őskövületnek tekintett osztályréteget, az európai arisztokráciát: lordok, grófok, őrgrófok, márkik stb. Ők még manapság is elég zárkózottan élnek, görcsösen őrizve etikai előírásaikat, kicsinyes allűrjeiket és fényűző életmódjukat.

Mindez sehol nem bújt a felszínre: az egész kémfilm-csomagolás csak ürügy, hogy eladják a rengeteg fáradt faviccet és Depp legújabb skatulyaszökését.

Az egyetlen dolog, amit a kevés működő anekdotán túl élveztem, az a helyszínek változatossága és a 2. felében élénkülő tempó. Nem azt mondom, hogy jól van ütemezve ez a film, mert csapongva halad, és túl zavarosak a bűntény részletei. David Koepp rendezése viszont legalább lendületet az amúgy lapos, kocka forgatókönyvnek. És a fontosabb figurák - Johanna, Jock, Maitland és az orosz keresztapa - mind jelen vannak a tetőpontot jelentő árverésnél, ahol Mortdecai a Goyát a saját, neje által elárverezett képére cseréli.

Nem tudom, mit mondhatnék még: lendületesen béna, szép képi világgal megcsinált vesztőhelye ez a normális kémtörténetnek és könnyed humornak. Olyan, mintha egy leárazott defibrillátort vásároltak volna Johnny Depp színészkarrierjének, ami már első használat után bedöglött.

Agyrém

Egy videójáték-függő tinédzser olyan CD-ROM-program birtokába kerül, mely életre kel, és gyilkos tettekre veszi rá a fiút. És a játékba zárt sötét szellem gondoskodik róla, hogy ne is tudjon többet kiszállni a játékból.


Edward Furlong egy emberöltőn át próbált bekerülni hasonlóan kultikus moziművekbe, mint a Terminátor 2. - eredménytelenül. Az Agyrémhez hasonló sci-fi-horrorok erőltetése után ő is beállt az olyan felkapott kölyökszínészek sorába, akikből kiégett, függőségben szenvedő fiatalok lettek felnőtt korukra. A talpraálláshoz pedig az a szégyen kellett, hogy John Connor szerepére se találják őt alkalmasnak a Terminátor 3. válogatásakor. A kör bezárult.

A '94-es Agyrém eredetileg a virtuális valóságba való menekülésről szólna, arról, ahogy egy még kiforratlan személyiségű fiatal elveszlik a cybervilágban. Aztán ami ténylegesen életre kel a képernyőn, az egy ótvar, szájjártatós, mégcsak nem is ijesztő rémmese - és itt most nem Trickster alakjára gondoltam. Pedig a téma éppolyan aktuális most is, mint 2 évtizede: egy fiatal a való élet egyre terhesebb közegéből könnyen kereshet és találhat szabadságot a computerek világában. Különösen olyan családban, ami annyira kiüresedett, hogy a kölyök saját fantiáziavilágával pótolja életében az erős emberi köteléket.

Furlong karaktere, Michael pontosan ilyen srác: magasról tesz a külvilágra, mivel az is éppolyan fásult és érzéketlen a benne élőkkel. Izgatja a halál látványa, mióta anyja egy balesetben meghalt: számítógépes kuckóvá alakított padlása tele van horrorfilmekkel és erőszakos játékokkal. Ezt leszámítva az élete komplett tengődés: visszatérő arc még az életében

1. egy idegesítő lüke haversztereotípia, aki Trickster listájára is felkerül;
2. egy szorulásosan merev iskolaigazgató, aki talán 3 jelenete ha volt;
3. és egy tipikus gyámoltalan szomszédlány, akit úgy hívnak, hogy Kimberly.

Á, nem: ez a Kimberly AHHOZ képest egy Xena...!


Keserű irónia, hogy mennyire illik a produkcióra a címe. Az értelmesség a közelébe se tud férkőzni a produkciónak, dobálózik az abszurd gondolatokkal, de lusta azoknak bármilyen fajta földelést kialakítani. Azontúl, hogy meg se próbálja kibontani a filmektől és videójátékoktól való függőség problémáját, a történet ész nélkül rúgkapál, hogy aztán az egészre ráfogja: meg se történt, csak illúzió volt. Ez olyan olcsó és hitvány megoldás, ami azt érezteti, hogy elrabolták az ember idejét és pénzét. Hiányzik Michael dilemmájából a feszültség, mivel ő és az emberek általában olyan tompák és agyatlanok, mint egy rakás baseball-ütő.


Az elsőre hátborzongató dolgokból hiányzik minden megmunkáltság, hogy igazán ütni tudjanak.

• A folyamat, ahogy a játék leigázza a főhős józan eszét;
• A felfedezés, hogy a gyilkosságok valóban megtörténtek;
• a nyomozás;
• Trickster mágikus ereje;

semmi ezekből nincs rendesen súlyozva. Így csak az unottság és érdektelenség ragad át ránk, ami a főszereplő egész valójából árad.



Homályosan rémlik, hogy nekünk most szorítanunk kellene Michaelnak, amiért igyekszik szabadulni Trickster és CD-inek befolyása alól. Sajnálom, de nem megy: nincs jelleme, bicskanyitogatóan tahó a stílusa, és végig kizárólag a saját kárára gondol. És hogy egy sikítozó nagylányt beszúrnak a cselekménybe, az se változtat rajta, hogy főhősünk egy szadista hajlamú, unottképű kukkoló, akitől a normális embert kirázza a hideg.
Arról nem is beszélve, hogy ritka ügyetlenül takargatja, hogy ő a bűnös. Nem is értem, hogy a rendőrnyomozó, aki kétszer is a tetthelyen találta, miért nem száll rá már a 2. találkozásukat követően. Még azt találnánk hinni, hogy a nyomeltüntetést egy transzba került 15-16 éves vadsuhanc a profi detektívek leleményességével tudja megoldani... 


Trickster az egyik legripacsabb förtelme a Pokolnak, akit valaha láttam, olcsó Bettlejuice-pozőr-utánzat. Az ő "bája" elvileg abban rejlene, hogy jobban ismeri Michaelt, mint a fiú önmagát, és meg tudja győzni a kompromittáló nyomok eltüntetésének fontosságáról. Trickster az egyedüli megjegyezhető pontja az egész filmnek, de csak mert mindenki másnál jobban tobzódik a vásznon: túlpörgött, követelőző mecha-mumus, légből kapott, zagyva képességekkel, amiktől szuggesztívnek képzeli magát. A vizuális effektusok valami röhejesen néznek ki rajta, színes fények cikáznak ide-oda, valahányszor elvarázsolja magát. Nem tudtam hirtelen, hogy a fejemet vagy hasamat fogjam-e, mikor láttam, hogy a méteresre megnyúlt szájával csak úgy bekapta Michaelt. "A részed vagyok!"

Az Agyrém a 10 évvel korábbi Rémálom az Elm utcában horror-klasszikus tradícióján készült fattyúhajtás. Szedett-vetett városlakók kergetnek egy nem különösebben fifikás fantomot, miközben az szinte az orruk előtt húzza az irháját. Az igazi fantom egyetlen vonzereje pedig, hogy néhány nagyon pontos kritikát fogalmaz meg az ember-főszereplőről. Ezeket a mondatokat mokkáskanállal kell kikanalazni, miközben a film áramkörei vagy ezerszer rövidzárlatot kapnak.