Egyetlen TV-sorozatért rajongtam valaha is, amelynek
főszereplője egy felturbózott verda és annak félelmet nem ismerő tulajdonosa álltak:
az eredeti 4 évados Knight Rider. Mindent mást ezzel a névvel –
köztük a Knight Rider 2000 című zárófilmet, szintén David Hasselhoff-fal és Edward
Mulhare-rel – a kukába valónak tartok. És aligha vagyok ezzel egyedül, mert
eddig csak az eredeti szériáról leltem kikacsintásra bármely nemzetiségű produkcióban.
1988: Seoul, a dél-koreai főváros a nyári olimpiára készül. Park Dong-wook, a
vakmerő fiatal autópilóta, haverkörével és húgával piti bűncselekményekből élnek,
míg csak le nem buknak. Ezért egy helyi ügyész, Ahn Pyeong-wook rajtaütéskor ajánlatot tesz
nekik: vagy az egész banda megy a sittre, vagy futárokként beépülnek az ország legnagyobb bűnhálózatába kenőpénzt furikázni.
Angolul „Seoul Vibe” néven jegyzik ezt a 140
perces akcióvígjátékot, mely feltűnőbben nem is követhetné a Halálos iramban–formulát, miközben azért figyel az egyensúlyozásra a humorizálás és a veszélyes pillanatok között. Tényleg látszik,
hogy a rendező, Moon Hyun-sung nem csak az F&F-franchise – számomra felszínes és magamutogató – stílusát próbálta majmolni, hanem épkézláb sztorit,
hihető korképet és minden szájmenésükkel együtt is kedvelhető szereplőket próbált társítani hozzá. Önbizalom, tempó és lóerő tehát bőven dübörög a Lüktető Szöulban, ezzel domborít, ez a védjegye.
Arányborulás szokott ilyenkor betenni nálam az ehhez hasonló filmek értékének, és bizony most is ez történt. Maradok a versenyautó-metaforánál: a cselekmény tisztesen és tempósan végighajt a laza humor és személyes dráma járdaszegélyén, ám minél
messzebb jut időben, annál többet tér le a választott pályájáról. Túl van
nyújtva és túl van erőltetve ez az oly büszkén villogtatott lazaság és öncélú pörgés – írom ezt
úgy, hogy eleinte még lelkesített a kis csapat optimizmusa, el nem ismert tehetségük, valamint
az, ahogy készek vállalni az életveszélyt is az álmaikért és egymásért.
Maga a
Dong-wook-ot játszó Yoo Ah-in nevezte a Lüktető Szöul-t „szórakoztató és agyatlan akciófilmnek”, amely elvileg bármit és bárkit agyonstilizálhat egy kis poénossággal, akárhol is szerepeljen a figura a törvényesség skáláján. A Seoul Vibe mégsem olyannyira szellemes és virtuóz hullámvasút, mint hiszi magáról, így a sokszor szűnni nem bíró menősködés és szájjártatás nemcsak jópofa, hanem bizony fárasztó, sőt hergelő is tud lenni. Az, hogy a srácok a kormány tégláiként mennyi amatőrséget megúsznak, vagy hogy pont ezért így le lettek butítva és csupaszítva a negatív szereplők, az hamar kikezd valamit, amin gyakran rugózom akcióvígjátékoknál: a tét és veszély illúzióját.
Baromi erősen érződik az életkedv és a korszak iránti nosztalgia.
A 80-as évek vége nemcsak Európát, hanem a világ túlsó felét is a Nyugat
vonzáskörébe terelte: szélsebesen hódította Amerika a dél-koreai piacokat,
a kordivatot és a fiatalok képzeletét. Jobb korkörnyezetbe nem is lehetett
volna rakni egy csapat kerékmániás suhanc (a „Sanggye-dong Legfelsőbb Csapata”,
ahogy magukat hívják) zűrjeit, akik mind ki akarnak jutni külföldre érvényes
vízummal – és nemcsak feketén, ahogy az elején Dong-Wook és társa, Joon-gi Szaúd-Arábiában.
„Ez nem álom. Hanem életcél.”
Gyakran tűnik úgy, mintha a filmnek csak nyűg volna a saját
krimiszála, az egész sztori motorja. Pedig a sztori lényege világos: van egy elvonult, rettegett tábornok, akinek egy rideg uzsorás
banya, Kang, meg egy fenyítésfétises ex-őrnagy dolgozik, hogy kicsempésszék az ex-rezsim piszkos milliárdjait. Erre hajt egy rámenős, Harvey Dent-paródiának is beillő ügyész, akinek a fejéből kipattant Dong-wook-ék bevonásának ötlete, mert hát: ugyan ki gyanakodna egy ilyen dilis bagázsra, hogy informátorok?
Mégis túl lágyszívűnek és mellékesnek éreztem az ügy tálalását, és ez az érzés csak kicsit enyhült átmenetileg, mikor majd lelepleződnek,
és Pyeong-wook-ot – a tipikus elcseszett mentorfigura alakját – összeverve kidobják egy kocsi tetejére. Kiszúrtam itt egy párhuzamot a Knight
Rider pilot-epizódjával, ami szerintem nem is lett volna olyan rossz:
Pyeong-wook Wilton Knight-jától átvett sora: „One man CAN make a difference” itt nyilván Dong-wook-ra vonatkozik,
aki felfogva a küldetés nagyságát épp le készült lépni, ám aztán a pártfogója halálának tanúja lesz.
De amiért Park Dong-wook esete közel sem érint meg úgy, mint Michael A. Long-é, hogy a filmnek ezt a komolyabb, emberibb oldalát teljesen beárnyékolja
az eredetiség hiánya, az öncélú stílusimádat, a túlhalmozott fapoénok és kacsintgatások, a nem valami érdekfeszítő szereplők már feltűnő mentegetése
(plot-armor) és a túl hosszúra nyúló futamidő.
Akció terén nem vagyok nagyigényű, ha van egy érdekes sztori
emberi karakterekkel: a brutalitás képsorait jól helyezték el és mértékkel
használták. A fő reklámpontnak számító autós üldözések és versenyek pedig a
maguk miliőjén valóban „lüktetnek,” olyan kunsztokat produkálva, mint pl.
- egy kocsi egy másik körül sebtiben 10 kört hajtva elhúz a porfelhőben,
- vagy mikor egy repülőgép csomagteréből kizuhan és ejtőernyővel landol.
Ezekre konkrétan emlékszem a Knight Rider meghatározott epizódjaiból, és mosolygom, hogy pont egy távol-keleti krimikomédia emlékezteti arra a műsorra a világot. De annak a TV-show-nak – minden látványtechnikai hézagával együtt – több története, személyisége és önfegyelme volt, mint akár ennek a műnek, akár a fő példaképnek, a Halálos Iramban-filmcsokornak.
Van úgy, hogy egy film fel-le inog jó és kevésbé jó részek között, és ha ez túl sokat fordul elő, az már az egész alkotást teszi kevésbé jóvá. Na ilyen nálam a Lüktető Szöul alias Seoul Vibe. Viccei hol felvidítóak, hol szimplán idegesítők,
drámája hol bevon, hol meg csak megkésett tolóerő a cselekménynek. Főhősei jó fejek ugyan, viszont messze a kvázi-vezérük a legmegjegyezhetőbb, és
karikatúrába hajlik a tőlük kétszer idősebb bűnözők portréja. Élénk kis szenvedélyprojekt ez, ami viszont küszködik a poénos stílus és a komoly krimi összeépítésével, utóbbi mellől azonnal elhúzza a csíkot, amint teheti.
