2022. szeptember 22., csütörtök

Lüktető Szöul

 
Egyetlen TV-sorozatért rajongtam valaha is, amelynek főszereplője egy felturbózott verda és annak félelmet nem ismerő tulajdonosa álltak: az eredeti 4 évados Knight Rider. Mindent mást ezzel a névvel – köztük a Knight Rider 2000 című zárófilmet, szintén David Hasselhoff-fal és Edward Mulhare-rel – a kukába valónak tartok. És aligha vagyok ezzel egyedül, mert eddig csak az eredeti szériáról leltem kikacsintásra bármely nemzetiségű produkcióban. 


1988: Seoul, a dél-koreai főváros a nyári olimpiára készül. Park Dong-wook, a vakmerő fiatal autópilóta, haverkörével és húgával piti bűncselekményekből élnek, míg csak le nem buknak. Ezért egy helyi ügyész, Ahn Pyeong-wook rajtaütéskor ajánlatot tesz nekik: vagy az egész banda megy a sittre, vagy futárokként beépülnek az ország legnagyobb bűnhálózatába kenőpénzt furikázni. 
 
Angolul „Seoul Vibe” néven jegyzik ezt a 140 perces akcióvígjátékot, mely feltűnőbben nem is követhetné a Halálos iramban–formulát, miközben azért figyel az egyensúlyozásra a humorizálás és a veszélyes pillanatok között. Tényleg látszik, hogy a rendező, Moon Hyun-sung nem csak az F&F-franchise – számomra felszínes és magamutogató – stílusát próbálta majmolni, hanem épkézláb sztorit, hihető korképet és minden szájmenésükkel együtt is kedvelhető szereplőket próbált társítani hozzá. Önbizalom, tempó és lóerő tehát bőven dübörög a Lüktető Szöulban, ezzel domborít, ez a védjegye. 
 
Arányborulás szokott ilyenkor betenni nálam az ehhez hasonló filmek értékének, és bizony most is ez történt. Maradok a versenyautó-metaforánál: a cselekmény tisztesen és tempósan végighajt a laza humor és személyes dráma járdaszegélyén, ám minél messzebb jut időben, annál többet tér le a választott pályájáról. Túl van nyújtva és túl van erőltetve ez az oly büszkén villogtatott lazaság és öncélú pörgés – írom ezt úgy, hogy eleinte még lelkesített a kis csapat optimizmusa, el nem ismert tehetségük, valamint az, ahogy készek vállalni az életveszélyt is az álmaikért és egymásért. 
Maga a Dong-wook-ot játszó Yoo Ah-in nevezte Lüktető Szöul-t „szórakoztató és agyatlan akciófilmnek”, amely elvileg bármit és bárkit agyonstilizálhat egy kis  poénossággal, akárhol is szerepeljen a figura a törvényesség skáláján. A Seoul Vibe mégsem olyannyira szellemes és virtuóz hullámvasút, mint hiszi magáról, így a sokszor szűnni nem bíró menősködés és szájjártatás nemcsak jópofa, hanem bizony fárasztó, sőt hergelő is tud lenni. Az, hogy a srácok a kormány tégláiként mennyi amatőrséget megúsznak, vagy hogy pont ezért így le lettek butítva és csupaszítva a negatív szereplők, az hamar kikezd valamit, amin gyakran rugózom akcióvígjátékoknál: a tét és veszély illúzióját. 

Baromi erősen érződik az életkedv és a korszak iránti nosztalgia. A 80-as évek vége nemcsak Európát, hanem a világ túlsó felét is a Nyugat vonzáskörébe terelte: szélsebesen hódította Amerika a dél-koreai piacokat, a kordivatot és a fiatalok képzeletét. Jobb korkörnyezetbe nem is lehetett volna rakni egy csapat kerékmániás suhanc (a „Sanggye-dong Legfelsőbb Csapata”, ahogy magukat hívják) zűrjeit, akik mind ki akarnak jutni külföldre érvényes vízummal – és nemcsak feketén, ahogy az elején Dong-Wook és társa, Joon-gi Szaúd-Arábiában. „Ez nem álom. Hanem életcél.”  

Gyakran tűnik úgy, mintha a filmnek csak nyűg volna a saját krimiszála, az egész sztori motorja. Pedig a sztori lényege világos: van egy elvonult, rettegett tábornok, akinek egy rideg uzsorás banya, Kang, meg egy fenyítésfétises ex-őrnagy dolgozik, hogy kicsempésszék az ex-rezsim piszkos milliárdjait. Erre hajt egy rámenős, Harvey Dent-paródiának is beillő ügyész, akinek a fejéből kipattant Dong-wook-ék bevonásának ötlete, mert hát: ugyan ki gyanakodna egy ilyen dilis bagázsra, hogy informátorok? 

Mégis túl lágyszívűnek és mellékesnek éreztem az ügy tálalását, és ez az érzés csak kicsit enyhült átmenetileg, mikor majd lelepleződnek, és Pyeong-wook-ot – a tipikus elcseszett mentorfigura alakját – összeverve kidobják egy kocsi tetejére. Kiszúrtam itt egy párhuzamot a Knight Rider pilot-epizódjával, ami szerintem nem is lett volna olyan rossz: 
Pyeong-wook Wilton Knight-jától átvett sora: „One man CAN make a difference” itt nyilván Dong-wook-ra vonatkozik, aki felfogva a küldetés nagyságát épp le készült lépni, ám aztán a pártfogója halálának tanúja lesz. 
De amiért Park Dong-wook esete közel sem érint meg úgy, mint Michael A. Long-é, hogy a filmnek ezt a komolyabb, emberibb oldalát teljesen beárnyékolja az eredetiség hiánya, az öncélú stílusimádat, a túlhalmozott fapoénok és kacsintgatások, a nem valami érdekfeszítő szereplők már feltűnő mentegetése (plot-armor) és a túl hosszúra nyúló futamidő. 
 
Akció terén nem vagyok nagyigényű, ha van egy érdekes sztori emberi karakterekkel: a brutalitás képsorait jól helyezték el és mértékkel használták. A fő reklámpontnak számító autós üldözések és versenyek pedig a maguk miliőjén valóban „lüktetnek,” olyan kunsztokat produkálva, mint pl.
  • egy kocsi egy másik körül sebtiben 10 kört hajtva elhúz a porfelhőben,
  • vagy mikor egy repülőgép csomagteréből kizuhan és ejtőernyővel landol.
Ezekre konkrétan emlékszem a Knight Rider meghatározott epizódjaiból, és mosolygom, hogy pont egy távol-keleti krimikomédia emlékezteti arra a műsorra a világot. De annak a TV-show-nak – minden látványtechnikai hézagával együtt – több története, személyisége és önfegyelme volt, mint akár ennek a műnek, akár a fő példaképnek, a Halálos Iramban-filmcsokornak. 


Van úgy, hogy egy film fel-le inog és kevésbé jó részek között, és ha ez túl sokat fordul elő, az már az egész alkotást teszi kevésbé jóvá. Na ilyen nálam a Lüktető Szöul alias Seoul Vibe. Viccei hol felvidítóak, hol szimplán idegesítők, drámája hol bevon, hol meg csak megkésett tolóerő a cselekménynek. Főhősei jó fejek ugyan, viszont messze a kvázi-vezérük a legmegjegyezhetőbb, és karikatúrába hajlik a tőlük kétszer idősebb bűnözők portréja. Élénk kis szenvedélyprojekt ez, ami viszont küszködik a poénos stílus és a komoly krimi összeépítésével, utóbbi mellől azonnal elhúzza a csíkot, amint teheti.
 
A Lüktető Szöulra egy 3/5-öt adok. 

2022. szeptember 6., kedd

Bezárva (2022)


Jessica Nash-t, egy kétgyermekes anyát bezár a háza alagsorába a drogos ex-pasija Rob és annak pederaszta haverja, Sammy. Ez a felütése és nagyjából a teljes sztorija is a Shut in című idei thriller-nek D. J. Caruso-tól 

– nem tévesztendő össze a 6 évvel korábbi, azonos nevű thriller-rel Farren Blackburn rendezőtől. És mint amaz, ez se sokat mondott vagy mutatott, ami huzamosabban az emlékezetünkbe véshetné.


Sűrűn jár úgy egy kisebb produkció, hogy életszerűen ábrázol egy nehéz alapszitut, de mikor a „most kezdj is valamit a sztoriddal!”-fázishoz ér, lassan az érdektelenség gödrébe bukdácsol. Minden értéke a bevezetőjében van, még mielőtt egyáltalán beindul a cselekmény: Rainey Qualley teljesen hihető képet ad egy küszködő anyáról örökké azért stresszel minimálbér és napi teendők közt kínlódva, nehogy megint szétessen. Az alapszimpátiámat ő és a kislánya is elég hamar elnyerte.


Ehhez vajmi keveset adott az a klisé háttér, hogy régen drogfüggő volt egy agresszív szar alak nőjeként: szerintem Melanie Toast forgatókönyvíró attól félt, hogy ilyesmi indok nélkül a nézők úgyse hinnék el, ha egy átlagember a XXI. században még ilyen... nélkülözve élhet. Csak úgy, az anyagi-gazdasági-politikai környezet miatt...


De miután az 1 szem nőszereplőt az alig 2 férfi-szereplő előbb kiengedi, majd visszazárja, a film egy suta, lecsupaszított, középszerűnek is sivár vánszorgássá válik. Egy-egy feszültebbnek szánt Melrose Place-epizód szintjét hozza a Bezárva, és nem láttat vagy hallat velünk olyat, ami elemi szinten megragadna minket. Elsőtől utolsó képkockáig világos, hogy mindkét pasas menthetetlen alja-lény, akik direkt a kiszolgáltatott helyzetűeken parazitáskodnak, mint Jess.

 

Röviden: a Bezárva teljesen szürke, szokványos és kiszámítható thriller, ami a klausztrofóbia és életveszély helyzetét csak ismert klisék útján-módján, alap-alapfokon meri körüllézengeni. 


2/5-öt adok rá a bevezetés valószerű életképe miatt.