Egy kutya hazatér

Elbontandó területen született Bella, a pitbull lánykutya. Egy Lucas nevű denveri orvostanhallgató talál rá, de mikor ő az ott maradt többi állat miatt is panaszt emel, bosszúból a kutyára küldik a sintért. Bella végül elkeveredik messzire az otthonától: vajon hazatalál-e? 

Erről szól az Egy kutya hazatér, W. Bruce Cameron azonos című könyvének filmes átirata, mely szintén magán viseli a kézjegyét.  

Az Egy kutya négy élete óta nem fárasztott így egy kutyákról szóló film. Vannak tényleg érzelmes pillanatai, szó se róla, de nagyobbrészt inkább egy erőltetett és rosszul érzékeltetett tucatsztori, ami ügyetlenül préseli ki magából a tanulságot, miszerint kutya és az általa gazdinak elismert ember köteléke túlmutat a puszta távolságon, a közbülső akadályokon. Sose győzött meg kifejezetten erről az Egy kutya hazatér - részben azért, mert véletlenek sorát igyekszik egy „aranyos kutyus” „kalandos utazásának” beállítani „gyerekeknek készült állatos mese” címén. 

Teszi ezt úgy, hogy az ember-állat kötődést felszínesen hagyja benne. A szereplők – talán Lucas anyját kivéve - mind vagy unalmas, vagy érzéketlen emberek. Lucas-t mint fiatal gazdit egy éretlen, jelentéktelen senkinek látom, akinek a cukormázas modora mögött nincs igazi személyisége. Nyoma sincs a főhős kutya megmentőjén annak, hogy érdemes volna olyan szintű és olyan tartós hűségre, amit Bella olyan fényesen tanúsít a hozzá való visszaigyekvéssel. 

Egyszerre kelt undort és röhejt az, ahogy a készítők mindenféle helyi jogszabályt előkotorva próbálnak valami drámaalapot fölépíteni. Értem én, hogy szorítanom kéne Bella sorsáért már elkallódás előtt is, hisz hol bezárni, hol elaltatni akarják szegényt a gonosz hatóságok, holott a légynek sem árt. Ez így nem hihető konfliktushelyzet, ellenben olcsó műdráma, ami potyára démonizál.

És ezeken a primitív állatok elleni szabályhalmozáson „rágódunk”, mire eljutunk oda, ami a cselekmény lényege: Bella az óriási távolság ellenére visszaindul Lucas után, akadályt nem ismerve kallódik ide-oda az ismeretlen nagyvilágban. 

A vadoni jelenetek - hatökör kétlábúak nélkül -  értek a legtöbbet a számomra. Ennél a résznél érdekelt, hogy Bella egyáltalán életben tud-e maradni, miközben csak magára számíthat, míg össze nem akad Nagycicával, a pumával. 

Butítottnak érzem a produkció egész nyelvezetét, ahogy a nézővel kommunikál. Bella naiv, bociszemű, nyilván gyerekekre hangolt narrációi nagyon szájbarágósak, de a poén ebben az, hogy ezzel együtt se tiszta, hogy tud több mint 500 km-ről elvergődni abba városba és abba a kórházba, ahol Lucas dolgozik. Egyszerűen túl véletlenszerűen áll össze a lánykutya hősies hazaút-keresése. A meghatónak szánt zárás, ahol most Lucas és barátai bizonyítják, hogy kiállnak Belláért, fárasztó és patetikus szövegű lett - és ezen Wes Studi mint rendőrtiszt sem tudott segíteni.

„Családi állatos filmként" tehát hasalt nálam az Egy kutya hazatér. Emberszereplői antiérdekesek, semmi újat nem mond az ember-háziállat kötődés megéléséről és akadályairól. A céltalan nézőijesztés egy veszélytelen állat elzárásának, sőt elaltatásának rémével pedig már a rosszízlés határát súrolja. Bella életútja biztos nem olyan dolog, amit esti meseként elmondok majd a saját gyerekemnek.

2/5-öt vések szóban a film nyakörvére.

Brexit: Háborúban mindent szabad

„Beijedtek. 

Elkapkodták. 

Silány tervezés.”

Tévéfilmet kipréselni egy alig 2-3 éves aktuálpolitikai eseményből nem tűnik szerencsés ötletnek. Nemcsak azért, mert ez az amúgy is vékony sztori – mint a film is szóvá teszi - még nem zárult le, ma is alakul a kimenetele, megítélése. Egy rögtön TV-re szabott műsort általában kevesebb pénzből és talán kevesebb stúdiótechnikai eszközzel gazdálkodhat - e hátrányából pedig nem biztos, hogy aztán előnyt tud kovácsolni. 

A Brexit: Háborúban mindent szabad igencsak a "felemás"-csoportba tendál a számomra: kifejezetten sivár, rutinhangú, hangulatszegény. Okos mondandói dacára a szócső szereplők nélkülözik benne a mélységet, a szívet. Olyan, mint szinte minden óra az egyetemen vagy tanfolyamokon, ahol az oktató egykedvűen elhadarja az ömlesztett tananyagot 90 percben. 

Nem kertelek: fantáziaszegénynek találtam a film küllemét, a rengeteg jellegtelen, steril irodai helyszínt. Sejtem én, hogy a stílushiánnyal is csak tárgyilagosabbnak akar tűnni a darab, de a beállítása mindennek akkor is borzasztó ingerszegény volt. 

Szintén kettős érzésekkel fogadtam a vágást: tempósnak tempós, de túlaprózza a jeleneteket, és azok nagyja ettől súlytalannak, konfettiszerűnek érződik. Nincs igazi tagolás vagy nyomaték abban, ahogy a jelenetek egymást érik.

Persze, bőszen szórja üzenetét a Brexit arról, mennyire fejlett és kifinomult a modern kor politikai „mátrixa”, ahogy Cummings nevezi: nem pártvitákra és bonyolult felmérésekre, hanem kódszavakra, közösségi oldalak alapján személyre gyártott profilokra épül. Egyetlen óriási algoritmussal ma már kvázi kiismerhető az egész társadalom. Máig éles téma ez, amit csak örülök, ha egy filmkészítő komolyan ki akarná fejteni. 

Dramatizálni viszont elég ügyetlenül sikerült mindezt. A különc stratégát, Dominic „Dom” Cummings-ot kivéve az összes karakter csak egy névvel ellátott 3D-s vázlat: halovány, félvak, gúnyrajzszerű, vagy mindhárom. Mintha a kampányszkanderon túl ezek az emberek nem is léteznének hús-vér élőlényekként...  

Folyton úgy éreztem, mintha a Brexit nem tudná eldönteni, hogy most egy fanyar humorú politikai szatíra, vagy tárgyilagos dokumentumfilm akar-e lenni - utóbbinak még inkább elműködgetett. Nagyjából reális képet lehet kapni arról, hogy is megy ez: ahogy körülírják a külön szavazóbázisokat; hogy mikre kell apellálni az emberek meggyőzésekor; hogy a média révén konkrét, célzott reakciókat lehet kiváltani a belőlük. 

Sok sebtében cikkázó fölvetés tetszett. Pl. hogy: 

• jól behatárolt csoportokra osztható egy ország lakossága;
• a felelőtlen ígéretek és rémhírek nem biztos, hogy számon is kérhetők a kampánystábon és pénzelőiken;
• egyszerű, provokatív jelszavak goebbels-i nyüstölésével (”Vedd vissza az irányítást!”) könnyebb hatni az átlagtömegre;
• politikai kérdéseket sokunk felszíni benyomás alapján mérlegel és ítél meg;
• nincs oka félteni a "gazdasági helyzetet" annak, aki eddig is hiába keres-kutat rendes megélhetés után (és/vagy akinek gyerekei pont az élhetőbb jövőért vándoroltak ki);

Gondolom, nemcsak én találtam cefettül ismerősnek ezeket a dolgokat.

Az egésznek úgy, ahogy van, Benedict Cumberbatch a gerince a kilépés éles eszű kampánygurujaként, mindenki más mehet a darálóba. Ez a figura akár „különc zseni”-tetkóval a homlokán is járhatná az utcákat: öntörvényű, excentrikus, gyakran arrogáns, de ezek mögött céltudatos és következetes is. Sokkal inkább egy média-hadvezérként ténykedik, mint megbízott irodistaként: mikor egy privát ülésen saját támogatói készülnek őt elmozdítani, okos fenyegetéssel eléri, hogy a bizottság elnöke távozzon helyette. Talán a legjobban ez a jelenet tetszett a Brexitben.

A film „tanai” közül a legvégére jutott szerintem a legütősebbik: Cummings-ot az őt kikérdő bizottság szembesíti vele, hogy ő is része a rendszernek, amit megvet. Újfajta eszközeivel nem félresöpörte a régi merev, népbutító politikai hálózatot, hanem éppen hogy megújította: jól látni ezt abból, ahogy belezavarodik saját érveibe. A fekete hátterű felirat (hangulatosabb, mint maga a film!) az adatgyűjtő cégekről púder nélkül fejezi be a gondolatmenetet: korántsem biztos, hogy a brit választók bármilyen irányítást is „visszavettek volna" a Brexittel... ha egyáltalán erre ment ki az egész.

Középszerű tévéműsornak fogom föl a Brexit: The Uncivil War-t. Szeretem használni a "szerves egész"-kifejezést, és pont ez az, aminek nem éreztem ezt az alkotást. Annyira biztos nem rétegelt vagy mély értelmű, mint ahogy beállítja magát: inkább egy szoc.-pol. kisokos ez, ami pörögve olvassa föl a szövegét, nehogy észre vegyük, milyen súlytalanok a külön oldalak, amikre azt nyomtatták. 

A Brexit: Háborúban mindent szabad az én könyvemben egy 3-ast ér.

Végtelen útvesztő

Nem ítélkezem (ezúttal) arról, hogy máig a Saw, a Maze Runner és hasonszőrű társaik bűvöletében élnek a horrorkedvelők. De hadd kérdezzek valamit őszintén: ha van egy horror, 

·      mely alapsémájától záróképéig 1 eredeti ötlettel nem szolgál (Már a cím effektjét is például megtaláljuk az Inception egyik poszterén);

·       melynek szereplői idegelő, 1 vonásos sztereotípiák, akiket mintha nyűg lenne a rendezőnek személyiséggel ellátnia;

·       aminek mindegyik karaktere banális szövegű félnótás - főleg mivel sose látott-hallott idegenek kezébe adják biztonságukat, csak mert 10.000 $-t lobogtattak meg nekik;

·       ahol egy, a fizika törvényeire tojó, abszurd csodaszobarendszerből (ráadásul egy irodaház kellős közepén!) próbálnak kijutni;

·       amely még az épeszű forgatókönyv luxusáig se jut el, nemhogy "fifikás logikai játékokig";

·     ahol a magyarázat minderre egy ezredik „titkos gazdag társaság” kifinomult szórakozásigénye;

·      és ami ügyetlen, de cinikus pofátlansággal siet egy folytatást meglobogtatni nekünk…

… akkor mitől is kéne nekem az élet-halál rettegés érzését átélnem?

A legnagyobb sértés az Végzetes útvesztőben, hogy meg sem erőlteti magát hihetőség terén, mégis úgy állítja be magát, mintha predesztináltan az új horror-sikersorozat alapköve, az új Kocka lenne. Ez az önhitt nemtörődömség árad a nagyzoló, de nevetséges háttérsztoriból a csapda titkos építtetőivel, ahogy abból is, milyen hitványul vannak megírva a szereplők. 

A két nőkaraktert, az ex-katonának bebeszélt Amandát és 

a félénk agytröszt Zoey-t kivéve még a nevüket se bírtam megjegyezni, annyira üresek.

Van a csoportban egy szemüveges videójáték-stréber, akinek be nem áll a lepcses szája, valahányszor arról áriázik, milyen tapasztalt reality-gamer ő, és hogy most ez meg az történik amazért meg emezért. Kacsintottam Istennek, hogy már a 2. csapdánál kiesett, mikor a jég beszakadt alatta.

Meg kell mondjam, egyáltalán nem vagyok lenyűgözve maguktól a csapdáktól, illetve azok megoldásaitól. Nem voltak érdekesek vagy kreatívok! Az első csapda váratlansága, az, hogy már az iroda is egy álcázott halálzóna, talán még rejtett volna izgalmat, de ezt a szereplők reagálása rá kiölte a jelenetből. Egyszerűen a tervezése a csapdaszobáknak nem hihető; csak fogtak egy-egy mutatós látványelemet, és köré építettek egy-egy dekorációt. Pl.: 

• extraerős vöröslámpák lángszóróval kiegészítve, 
• vagy a havas erdő a házikóval, meg egy láthatatlan fallal.

Maguk a feladványok - ha ritkán be is feszítik az agyizmainkat -, cseppet sem szellemesek vagy inspirálók. És erre szükség volna, hogy a megoldásuk révén nőjön a szemünkben egy-egy áldozatjelölt, vagy a mi képzeletünket jobban megragadja a "nagyobb", átfogó történet, ami okán ez az egész lidércnyomás történik. 

Jim Carrey Rébusza szórakoztatóbb talányokat fundált ki az ittenieknél…!

 

Őszintén nem tudom, mit hozhatnék föl pozitívumként az Escape Room-ra: már alapfelállásában hamis, mesterkélt, élettelenül megjátszott, beállítás-szagú stúdió-gyártmány, ballasztként eldobható résztvevőkkel. Mintha tényleg egy Discovery reality-show-ból vettek volna egy részt, hogy kipingálják a legújabb divatfranchise "pilot" ("kísérleti nyitó-") epizódjának. Számomra ez már - szójátékkal élve: - lenéző a nézőkre nézve.

A Végzetes útvesztőt 1/5-re értékelem. 
Ahogy John Kramer mondaná: "Játék vége."

Close

A személyi védelemre kiképzett Sam Carlson-t testőrként fogadják fel Zoe Tanner-hez, a dúsgazdag örökösnőhöz, kire apja ráhagyta óriáscégének a részvényeit. Az üzleti ügyeket intéző anyja, Rima nem örül ennek, és egy high-tech biztonsági rendszerű villába küldi Zoe-t. Ám a biztonsági rendszert valakik kijátsszák, így Sam Zoe-val elmenekül, és  az utcákon kényszerülnek bujkálni a rájuk vadászó bérgyilkosok elől.

Életlen, fárasztóan vontatott és monoton akcióthriller a Close: végig automatára állítva megy, és egyetlen meglepő, mély vagy karaktere mozzanatot nem bír kiizzadni. Bár azt javára írhatom, hogy a 3 főszereplője mind nő, és azok nincsenek üres cicababákká butítva - mindenki más csak arctalan pálcikaemberke pisztollyal. Senki se több az archetípusától: 

1. van a zaklatott múltú, kimért profi harcosnő, 
2. a korábbi testőrével kefélő, elkényeztetett szöszi, 
3. az elegáns, csak az üzletre figyelő, rideg mostoha (akiről Sam és Zoe sokáig azt hiszik, hogy a gyilkosságok megrendelője) 

A Sam és Zoe közti távolságtartó barátság szimpatikus ugyan, de ez sose terjed tovább a helyzet miatti logikus reakciónál: idegen földön bujkálnak, állandóan életveszélyben kell folyton résen lenni. Semmit se kezdenek azzal, hogy Zoe életében először őszintén bízni tud valakiben, hisz Sam immáron önkéntesen őrködik mindkettejük élete fölött. Ezt leszámítva semmi nem tartja össze a cselekményt, a befejezés pedig bántóan semmitmondó.

Miután vége lett a Close-nak, első dolgom volt kimenni a friss levegőre. Gyönge, jellegtelen és súlytalan tucatakcióthriller, ami alatt nyugodtan malmozhat az ember, nem veszítene sokat. 

Egy elégségest adok rá.