Szuperlány (2026)

Mesterséges intelligencia. Napestig vitázhatnánk veszélyeiről; ezt most egy huszárvágással kikerülném. Megértem, hogy a nagy filmes márkanevek rajongói kapva kaptak ezen az eszközön, hisz már kismilliószor érezhették úgy: ők maguk ezerszer jobb sztorikat hoznának össze Hollywood kontárjainál. Seregestül érkeztek az A.I.-gyártott előzetesek, jelenetek, egész rövidfilmek főképp pl. a Star Wars-ról, de más stúdiók ikonjai, pl. a DC-szuperhősök is egyre gyakrabban kerülnek terítékre. 

Nem tudom, meddig lesz ilyen elnéző a hasonló művek sokasodása iránt "a gazdi", vagyis a nemrég Paramount-védnökség alá került Warner Brothers Discovery. Egy biztos: a netes többség vevő rá. És szerintem leginkább a Henry Cavill-féle Superman fog jól járni ebben az újfajta, jócskán decentralizált filmes klímában - abszolút megérdemelten. De amúgy más jelmezes hősöknek is nagyon elkelne már ez a szellemi táptalaj.

"Szuperlány" a Detective Comics rég elfeledett kísértete volt - legalábbis élő-akciós formában -, mígnem a 10 évados Smallville visszahozta Kara Zor-El-t, Kal apai uncsitesóját a köztudatba, 2015-től pedig már saját sorozatában röpködhetett. Nos, én eddig a figura bármely verzióját láttam, valahogy sose tűnt úgy, mintha az eredeti alapvetése fölé tudott volna nőni: egy ifjabb, naivabb, szoknyás Superman-koppintás a hölgynézőknek. James Gunn és rendezője, Craig Gillespie szintén érzékelhették ezt a köz-előítéletet, és feltűnően igyekeztek az ellenkező irányba továbbindulni. 

Szemben a retro 1984-es Supergirl-lel, ez a mostani darab sokkal földhöz ragadtabb tónus, modor, sőt világépítés terén is - jóllehet szinte végig a Földön kívül játszódik. 45 perc után huzakodnak csak elő a kriptoni (és argói) gyökerekkel, bő óráig pedig nyoma sincs a piros szoknyának és köpenynek, ami leggyakrabban eszünkbe jut a karakterről. 

Ennyi valós tudatosságot tapintottam ki össz-vissz ezen a kis filmbulin, mielőtt belefogtam az infógyűjtésbe a kritikához. 

"Krypton utolsó leánya" merev piásként bulizik a rumlis mozgó lakhelyén 23. szülinapján, más űrvilágok közt császkálva. A "nagy gáz" végül Ruthye jöttével talál rá: a tinilány szüleit egy galaktikus huligánbanda feje, Krem ölte le, és most a tetejébe Kara kutyusát, Kryptót is megmérgezi. A két csajszinak 3 napja van megtalálni őket és az ellenanyagot. Közben kiderül, hogy az ellenség sportszerűen űzi a fiatal lányok elrablását - ráadásul egy olyan bolygón, melyet felváltva ér a kriptoniakra mérgező zöld napfény (?!?) és a feltöltő sárga napfény.   

Emberek! Százszor inkább Ryan Reynolds Zöld Lámpása, mint ez az - a szájzsoldos Deadpool szavaival élve - "eléggé Mad Max-es" férchalmaz! A légkör, a stílus, a tartalom minősége; az egész összhatás még arra sem emlékeztet, amit Gunnék új ligaverzumuk alapzataként tavaly lefektettek, nemhogy a DC-világ nevesebb ábrázolásaira - mint pl. a 90-es évek legendás rajzfilmjeire. Lüktető, a képzeletet megragadó, elmés képcsarnok helyett 100 percet ásítozhatunk A galaxis őrzőinek suttyó kiadásán, amely mintha méteres nyelvet nyújtana mindazokra, kik bizakodni mertek James Gunn Supermane után. 

Minden empátiám kevésnek bizonyult, hogy szívembe fogadjam az emberszereplőket (igen: Krypto sajnálása adja a film egyetlen kimutatható érzelmi impulzusát). Épkézláb reakciójuk vagy ötletük nincs, szövegeik piszkosul fárasztóak, nulla karizmával és érzelmi kisugárzással vergődik végig a cselekményt. Minél többet [próbál] mond[ani] róluk a történet, annál kevésbé érdekfeszítő a sorsuk. 

A fő kettős, Milly Alcock és Eve Ridley egy törlőpapír-reklámban kétséges, hogy helyt tudnának-e állni, nemhogy egy dollár-tízmilliókat zabáló megaprodukcióban: utóbbi közülük akkora antiszínészetet ad itt elő, ami még a bosszúvágyó, modoros pusztai árvalány sablonjához is kevés. 

Alcock már a Superman végi belépőjekor meglengette nekem a vörös zászlót, és félelmem most igazolást nyert. Arcáról értelem alig sugárzik, nemhogy lelki erő vagy méltóság; alakítása kimerül abban, hogy játssza az elvonóról szökött, flegma, kiégett roncs-ribit, akit Clark helyében már Guy Gardner gondjaira bíztam volna. Hihetetlen, mennyire nincs összefüggő gondolatsora vagy szimpátiakeltő jelenete; egyszerűen egy önveszélyes, féleszű liba, akinek mintha nyűg lenne, hogy a saját filmje fő- és címszereplője.

Nem véletlenül hoztam föl azt a másik nagy seggre-esést a DC-archívumból. Az augusztusban debütált Lámpások TV-show is egy lerobbant, önismétlően bunkó, közömbös félhullát csinált az egyik ismertebb szuperhős-ikonjukból, Hal Jordan-ből. Ott sem volt nyoma se őszinte, tisztességes történetírásnak, ami legalább a bugyuta She-Hulk-sorozat szintjét meghaladta volna. 

Hollywood a kis- és nagy vásznon is mintha megrekedt volna Az utolsó Jedik-féle formulánál: szerintük a "modern közönség" a régi hőseik unott-bukott, fésű-fásult árnyékát szeretné látni, akiket gyártósori traumákkal züllesztettek szét a forgatókönyvírók. Ezek után felőlem a Paramount cuccolhat Los Angeles-ből, ha nem engedik nekik azt az adásvételt; egyedül az állásaikat elvesztő tömegeket sajnálom, akikkel ez az iparág ennyire mostohán bánik...

Akit konkrétan ebben a darabban sajnáltam, az Jason Momoa, mint a kozmosz motoros fenegyereke, Lobo. Próbálkozik ő, de a szkript érdektelenül hurcolássza végig a történéseken. Amellett, hogy nincs igazi szerepe, sikertelenül próbálja újrahasznosítani azt a kigyúrt, tökös csávó-aurát, amivel a Snyderverse Aquaman-jeként remekelt. A többi űrbűnözőnek még a képe sem emlékezetes: Krem a sose létezett Hegylakó 6-ba illő cyberpunk-zsebgonosz, értelmes cél vagy szövegek nélkül. Komikus módon pont az a Kara döfi át végül, aki addig feszt az ölés ellen papolt útitársának. 

Kedves írók! Kara egy kriptonit-okozta sugárzásjárvány miatt árvult el, és lett a Földre átmenekítve - és nem azért, mert élete(ke)t kellett volna feláldoznia a múltban. Mégis hogyan cseng ez össze Ruthye nádszál-vékony tragédiájával? A Kara gyerekkorát mutató montázsok Argo City-ben olyan semmitmondóak, hogy akár egy pakisztáni telenovellából is lehetnének. Így nincs miből gyökereznie annak, miért tartja rossznak EZ a Supergirl, valahányszor Ruthye arról siránkozik, hogy neki kell az a bosszú.  

Aztán vannak itt még nagy szemű űrorvosok, pixel-teleportációs űrkalózok, hajadonrabló űrbrigantik; az sem érdekel,  

ha visszajöttek a drakvufok, úgyis mind-mind csak az időt húzzák, amíg eljutunk végre addig az istenhágta kosztümös akciózásig. 

 

Ja! Ha jobban belegondolunk, nem kicsit sértő azért, hogy ilyen légből kapott ez a rabszolgatartásos szál is, amit - feltételezem - a haláltusáját vívó feminista eszmedivat miatt préseltek be ide (is). Vannak ugye a csúnya, gonosz, állatoktól is hitványabb férfiak, akik élő magzattartályok gyanánt hurcolnak el ártatlan lányokat - mint azét a helyi párét, akik egy ponton meg-vendégelik és -mérgezik Karát. 

Ez a szál egyszerűen elillan a történetből, semmi súly vagy fókusz nincs benne; minden rablány úgyis kiszabadul, mire a szuperspiné végre kijózanodik, és elkezdi a seggszétrúgást. Világos, hogy az alkotói gárda meg sem erőltette magát: minden egyes részletből árad a fakezűség, a mentális lustaság, az alibibűz. A sárga napfény - ami ugye a mítosz kulcseleme, hisz ez adja a kriptoniak fiziológiai erejét a Földön (is) - szintén hanyagul, valós drámai töltet nélkül lett használva, merő kifogásként, hogy legalább matematikai esélye legyen Kara kudarcának, és így tétje a filmnek.  

El tudtam fogadni, hogy az új DCEU egyből készen kezeli világának tágasságát és sokféleségét - levetve ezzel a fokozatos építkezés időterhét a leendő projektek stábjainak a válláról (elvileg). Nem az idő a gond itt, hanem a szív és tervezőmunka süvöltő hiánya, ami a Gunn Supermanét még rendesen fűtötte. Emberei most egy hányaveti módon felvázolt, érdektelen, alamuszi mellékvágánnyal öregbítették a gépezetet - olyan béna "girl-power"-duóval a középpontban, akiktől az Űrgammák zorgjaiért könnyebb szorítani.

 

 

James Gunn Supergirlje egy 1/5-ös szégyenbélyeget kap tőlem. Akár önmagában, akár egy nagy márkanév sokadik kiadásaként nézem, űrhulladék. 

Superman (2025)

"Ne félj kicsit nagyobbat álmodni, drága!"

(Inception)

Talán Az Ébredő Erő óta nem múlott olyan sok egy franchise(-csokor) izmos feltámasztásától, mint James Gunn Supermanjétől. 2022-re a 2. legnagyobb szuperhősverzum romokban hevert, főleg a türelmetlen Warner vezetése miatt, kik éppoly irigységgel figyelték a Marvel szárnyalását a kasszáknál, mint Lex Luthor tudjuk-kiét Metropolisz egén. Nem irigylem Gunnt azért az irdatlan teherért, ami az új alapkőletétellel a vállait nyomta – egyebek közt mivel a fél rajongóhad még mindig fájlalta Henry Cavill búcsúját a híres vörös köpenytől.

Visszhangoznám most azokat, akik szerint az író-rendező ezt a kvázi herculesi munkát ügyesen megoldotta. Könyvtárnyi DC-irodalom eddig "moziszűz" figuráival tömött ki karcsú 2 órát, ügyelve, hogy az idegen "kiscserkész" története el ne merüljön a kondérnyi bűvésztrükk, no meg a dübörgő cselekmény hullámai között. Még a mítosz unásig ismert elemei is egész meghökkentő tálalást kaptak néhol, főleg egy ilyen klasszikus látványzúzdához mérten. Gunn 2 szuperhősös csapatfilm (A galaxis őrzői, Az öngyilkos osztag) után egy olyan újra esendő, testileg-lelkileg sebzett Supermannel lep meg minket, aki ellen soha, még Zakariás Snyder legvadabb perceiben sem esküdött így össze az egész világ(mindenség). 

Clark Kent 30 évnyi földi pályafutásából mégcsak 3 telt szuperhősi melóval. Lex Luthornak még ez is sok: a milliárdos technokrata majd' minden forrását egy metahumán hadsereg teremtésébe ölte, és életcéljának vallja, hogy a világ szemét felnyissa Superman valódi, ártó természetéről. Bár még számára is ironikus, hogy ezt épp a kriptoni szülők, Jor-El és Lara révén nyílik alkalma elérni: amikor félig sérült üzenetüket a Magány Erődjében felleli, kijavíttatja, majd szétkürtöli, kiderül, hogy Kal-Elt nem pusztán inspiráló hősnek, hanem imádatot követelő uralkodónak szánták a Földre, a leendő új Kriptonra. S miután a tömegek, a kormányok, milíciák, sőt a többi szuperhős is Kal ellen fordul, Lex teljes felhatalmazást kap, hogy azt tegyen gyűlölt prédájával, amit csak akar – még ha véletlenül veszélybe is sodorja a bolygót egy zsebuniverzum-generátorral.

 

Bár legalább annyira szól az új kiadás Szupi világáról, mint őróla, a cím reklámértéke tagadhatatlan. Nagyon zsúfolt, pedálozós darab ez: különösebb felvezető vagy magyarázat nélkül pakoltak bele csupa olyan újdonságot, ami előtt a laikusok értetlenül állhatnak ülhetnek. A cselekmény egy korai szakaszán például úgy tűnhet, mintha a Godzilla világába csöppentünk volna.

Rendesen himbálózott azért a kötél, amin Gunn táncolt: úgy kellett feltunningolt hangszereivel koncertet előadnia, hogy a zene ne legyen hamiskás, ne boruljon föl az ütemezés, a nagy ricsaj se nyomja el/terhelje túl a keretet adó sztorit. Ezt szerintem sikerült is elkerülnie. Tényleg a pápaszemes kansas-i újságíróról, az ő első nagy személyes válságáról szól a mű: mindaz, ami értékes és pozitív a mostani kettős életében, hirtelen értelmét veszíti és lánccá változik a nyakán, őt magát pedig első számú közellenséggé fogja átminősíttetni. Ezzel az alapötlettel bukott csúnyán fejre Snyder depressziós Batman V Supermane egy évtizeddel ezelőtt. 

Szóval a nagy kérdés, amin az egész eldől: az eredet és más témák külön boncolása nélkül nem kopik-e ki a film személyes vonala? Vagy mondjuk énrám szabva a kérdést: egy rakat városrombolós akciófilmmel a hátam mögött találok-e még egy ilyenben annyi lelki-szellemi táplálékot, hogy szívből élvezni és méltatni tudjam – ellentétben olyan roncsderbikkel, mint a Transzformersz, vagy a fent említett Godzilla-széria?

Társadalom- és médiakritika terén ez a Superman nem prűd, az egyszer biztos. A Daily Planetet inkább csak mint helyszínt használja a forgatókönyv: Jimmy Olsent kivéve munkatársaik csak Lois-hoz csapódva jutnak itt szuszhoz (párbeszédhez). Lois magáninterjúja Clarkkal az elején csípős kikacsintás Richard Donner idealistább Supermanjére, de baljós ómenként is príma Clark előbb szociális, majd fizikai meghurcolásához. 

Majdnem kitört a röhögés belőlem a moziban, ahogy megjelentek a Superman online sározását végző majom-bloggerek: egy ilyen kép többet mond ezer szónál. És még talán utalásnak is beillik arra, miként tekintenek a Luthor-féle őrült zsenik – vagy akár a magukat felsőbbrendűként látó űrkultúrák – az egyszerű földi halandókra. 

  

Amit viszont brutálisan drámaira sikerült megfesteni, az a leleplező híradás. Clark váratlanul, a nagy nyilvánossággal egyszerre ismeri meg Jor és Lara teljes útmutatását arról, hogy a Föld háremtartó ura legyen. Egyértelmű a sokkhatás és csalódottság, ami ott lerí az utcán az emberek, köztük annak a gyereknek az arcáról, akit Superman épp megmentett – milyen szándékkal is...? 

Ez még nagyobbat üt, mint a nyitány, ahogy vért köpve hever az antarktiszi havon. Nagyobbat, mintha szó szerint gonosszá vedlett volna, mint a Brightburn című horrorflick sráca. 

Erre már nem mentség az, hogy "nem tudta," hisz e tévedésre épült az összes nyilvános jótéteménye, és most "hősből" pont azzá a csaló veszedelemmé vált a világ szemében, mint ami eddig Luthoréban volt. Az márcsak meggy a tortahabon, mikor katonai kézre adja magát – újabb kacsintás, most Az Acélemberre – és Lex foglyul ejti. Mármint... Lex nyert! Legalább annyira, mint ahogy Scar nyert Az Oroszlánkirály első felében, és a főhős most már legföljebb  visszakutyagolhat majd, hogy helyrehozza a dolgokat. Ebben látom a rendező legütősebb újítását, ami jókora adag muníciót adott az érdeklődésemnek. 

Sajnos a nagy rohanásban csak a férfi és női főszereplő árnyalására jut idő. A mellékszereplők, mint Ultraman, az Igazság Bandája, Lex T-3000-szerű női katonája, stb. megmaradtak a "gonosz terv" statisztáinak. De én Lois és Clark jeleneteit elegendőnek találtam, hogy a film emberi oldalát ne őrölje föl az akció gőzhengere. Ami még fontos, hogy a többi fontosabb karakter, sőt az átlagpolgár sem züllenek merő karikatúrákká... na jó: kivéve a pletykarovatos Cat Grantet, illetve Olsen picsogó informátorát a Luthorcorpban. 

 

Hőskritikát is kapunk tehát, és örültem, hogy ezt épp az a Lois Lane indítja, akihez ez testhezálló. Kolleginája szembesíti Kentet elsőként vele, hogy milyen naiv, kényelmes, ezer sebből vérző a felfogása nemcsak a mai világról, de saját ténykedéséről is. Önhatalmúlag, hatósági engedélyek vagy ellenőrzés nélkül jótevősködik bárhol a planétán, és ennek kettős jelentését nem ismeri föl Clark, ellentétben Lexszel és a világ pár prominens tisztviselőjével.

Rachel Brosnahan remekül hozza a talpraesett, cinikus riportert, aki szakmája folytán mindenben a szálkát keresi, de a szívét is kész követni. Mindkét oldalának ad megoldandó feladatot a cselekmény, s hozzájuk egy-egy segítőt: 

1. Luthor szennyesének kinyomozásához a jámbor, de megbízható Jimmy-t, 
2. Clark kiszabadításához pedig a tárgyilagos, de azért humorérzékeny "Mr. Tökéleteset." 

Nem mintha ellenezném sztárok klónozását, de David Corenswet esküszöm: arcra olyan tökéletes utódnak tűnt Cavill után, mintha a fiatalabb kiadása lenne. Nem érződik körülötte az a félisteni öntudat és aura, ami Cavillnál hol működött (MoS), hol meg nem (BvS), ugyanakkor alakításában ott lapul Christopher Reeve szerethető közvetlensége, ahogy az emberekkel beszél. Cívódásai Kryptóval, a szeleburdi szuperkutyával nem mindig viccesek, de maga az új jövevény jópofa jószág.

A romantikus szál is tényleg életre tud kelni Brosnahan és Corenswet közös jeleneteinél: kicsit sem bántam, már a 2. verzióban tudja Lois kezdettől, hogy Clark egy szuperember. (Zöld Lámpás hipnó-szemüvegnek nevezi a civil álcáját, de kétértelmű, hogy ezt poénnak szánta, vagy szó szerint így van.) Maga a párkapcsolat kellő érzelmi töltéssel bír, hogy mozgatórugót adjon a film deréktájának, ahol  kivételesen Superman lesz a bajbajutott ártatlan. 

Az a "Szuperember", akit Mr. Tökéletes és Lois a Kent-farmra menekít, űzött vad és megtört férfi – még a kriptonitos mérgezését sem gyógyítja meg csak úgy ripsz-ropsz a Nap. Voltaképpen egy nemzetközi körözés alatt álló törvényenkívülit rejtegetnek a hozzátartozói: ebben a szituban, ebből a szemszögből még nemigen láthattuk ezt a soknevű fiatalembert.

Belátom, hogy Clark mostohaszülei is a mítosz "lerágott csontjai" közé tartoznak, s ezért lett beáldozva a jellemrajzuk. Meg tudtam bocsátani a dolgot, mivel Gunn ügyesen rántja elő őket a pakliból: Clark a mélyponton valódi tanácsot kap a nevelőapjától, és az egész szegmens a vidéki házzal, szülőkkel és Loisszal ugyanazt a gyógyító meleget nyújtják a lelkének, mint a sárga nap a testének. Eddig is fontos volt mindez Clark számára, most azonban felbecsülhetetlenek lesznek – bizonyítja ezt, mikor a végén a kriptoni üzi helyett smallville-i emlékeiről játszat le egy felvételt az Erőd gépeivel stresszoldóként. (Gondolom, a kriptoni rendszer be tudja olvasni a  gondolatait...)

 

Minden idők legagresszívebb Lex Luthora az, amit Nicholas Hoult prezentál nekünk: rögeszmésen vadászik Superman támadható pontjaira, majd magára Kal-Elre. Ő Gunn személyi implantátuma a történeten belül: rajta keresztül a direktor mindent a főhősre zúdít, amit csak bír. 

Mégse nevezném őt sztereotip főgonosznak: funkciója, hogy a főhőst fizikai és szellemi síkon is kihívja, mint Joker A sötét lovag Batmanét. Lex az abszolút katalizátor: utálatát nemcsak a kriptoni potenciájától való félelem, hanem a tudatosan beismert irigység is hajtja. Azt hangoztatja, hogy mégiscsak ők, a "gyenge" földiek dönthetik el a legjobban, miként ossza meg Superman különleges adottságait az ő világukkal. Vagyis az emberiség nevében szónokolva gyárt önigazolást arra a kisajátításra, amit ő lepel alatt már javában nyomat: a jelenet, ahol a saját Superman-klónjával püfölteti Clarkot, fizikai kivetülése a két férfi ideológiai vitájának. Amúgy remélem, hogy egy gazdája nélküli Bizarrót majd viszontláthatunk a folytatásban...

Tényleg egy élőszereplős Superman se kapta még így a képébe az élete és világképe hézagait, és épp ezért a film fő negatívuma, hogy ennek következményei alól látszólag egy tipikus világmentő CGI-zúzda, + a főgonosz lekapcsolása mentik őt föl. Ezt a klisét legalább két pluszjelenettel még orvosolniuk kellett volna a készítőknek: 

1. egy olyannal, ahol Superman engedélyt kap, hogy jogilag védekezzen a kriptoni üzenet kapcsán (mint a szenátusi meghallgatás a BvS-ben), hisz az NEM Luthor kreációja volt;
2. és még eggyel, ami még egy majdani folytatás előtt lefikszálja, hogyan fog Superman földi működése módosulni. Ne feledjük: a DNS-ét gond nélkül be lehetett spájzolni, így jutott be Luthor a harcosaival az Erődbe.

Beszéljünk még Szupermigránsról, jó? Szokatlan, bár nem totál légből kapott a párhuzam, hogy Superman is afféle intergalaktikus bevándorló, így szívügyének tekinti, ha egy közel-keleti (?) ország  leigázni készül egy másikat. Ez a szál azért már szembeszökően gyengus ahhoz képest, mennyi műsoridő jut neki: maga Lex ismeri be, hogy az egész Borávia-incidens csak egy platform a tervében, állomáshely a magánhadjáratához. Asszem, legajánlatosabb, ha a néző is egyszerűen a főrosszarc egy sokadik eszközének fogja föl ezt, amit nekihajít a nagyfiúnak – mert mint sztori-konfliktus papírízű.

 

Pro és kontra: a DC saját Jimmyje megcsinálta azt, amit legtöbbünk nem nézett volna belőle ki. Nemcsak új stílust és energiát, de új értelmet is adott a 100-hoz közelítő képregényikon világának a nagyvásznon. Lelkesedéssel álltam fel a székemből, mert a forgatókönyv út-átvágásai és pár kényszerű klisé dacára a márkanév megkapta a biztató kezdőlökést, ami már nagyon ráfért. Mélyíteni lehet és kell is majd, de egyelőre a zászlóvivő rész felszállt, tartja magát és vele újra megindult a DCEU légi forgalma. Újra fel lehet nézni az égre (a műsorkínálatra), hogy mikor jön az újabb Detective Comics-járat! 

Richard Donner Supermanje 4/5-öt kapott tőlem egykoron, és most James Gunné is ugyanezzel zárta a vizsgát. 

Joker: Kétszemélyes téboly

Oké: hergeljük föl kicsit a nagyérdeműt még a kritika előtt, néhány csokorba szedett állítással, rendben? 

• Az én ítéletem a Joker: Folie à Deux fölött: Értékes darab.
• A legtöbb fősodrú kritikus ellenérvei és a zsenge Rotten Tomatoes-számok ellenére.
• Nem találtam úgy, mintha elárulta volna elődje üzenetét és szellemét.
• Le tudta gyűrni bennem ódzkodásomat a musical-ektől.
• Jobb alkotásnak találtam, mint a közkedvelt Deadpool és Rozsomákot.
• Fütyülök a két film teljesítménykülönbségére a mozikasszáknál. 
• Cseppet sem bántam, amit Lady Gaga Harley Quinn-jével ügyeskedtek itt.
• Vagyis igen: Üdvözölöm Todd Phillips és Joaquin Phoenix döntését, hogy végül összehozták az eredetileg egyke Joker második részét.

„Poén az nincs. Ez nem vicc.”

 WE ARE 

STILL

CLOWNS

 

Vakmerő mű a magyar alcímén Kétszemélyes Téboly. Azonfelül, hogy újrázza elődje rendszerbíráló élét, realista letargiáját és színészi energiáit, meghunyászkodás nélkül kísérletezik is szokatlan, olykor nyájpukkasztó ötletekkel, rögtön a Looney Toons-szerű nyitányától kezdve. Megfelelési kényszer helyett önként vállalja a mártírkoszorút, és szétdúlja az elvárásaink komfortzónáját: bármelyik műfaj formaságait ölti épp magára – akár a pókerlap -, annak eszesen, de maró gúnnyal int is be. 

• Van úgy, hogy önfeledt musical, ami nem töri meg a történetfolyást, mégis éppoly ráérősen időzik Arhur képzeletében, mint a sznobok ideghúrjain.
• Máskor meg aprólékos jogi dráma, ahol "hősünk" a saját bolond kliensévé vedlik, és épp azt cáfolja – kockáztatva a halálbüntit –, amire kirúgott ügyvédje a védelmet alapozta. Azaz, hogy a gyilkos bohóc egy külön másik személyiség: egy beteg elme fattyúhajtása, akire rá lehet kenni Arthur Fleck bűneit 2 évvel ezelőttről.
• Megint másutt egy sötét romantikus thriller-be vált át, ahol a végzet asszonya egy még mélyebb árok felé invitálja a főszereplőt, mint ahova eddig jutott.

És mindezen virtuskodással tovább nyomatékosítja az első Joker üzenetét: a rémet, a „tébolyultat” egy tébolyult, érzéketlen, ál-normális világ termeli ki, vagyis az őrület korántsem csak „kétszemélyes.”

Sokakkal együtt tartottam tőle, hogy az új felvonás lecsupaszítja, esetleg le is rombolja-e azt a katarzisos átváltozást a véres vigyorral, ahol Arthur Fleck, mint énkép végleg megsemmisül kívül-belül, és csak a Joker nevű humanoid erdőtűz marad utána. Úgy tűnik, így érezhetett a többség premierkor, és ebből fakad a legtöbb csalódott vélemény a weboldalakon. Megértem azokat, akik szerint illúzióromboló, hogy az elején nyugis Arthur újra sztárbűnözővé avanzsál, csak azért, hogy végül búsan, szinte nyöszörögve nyilatkozza: „Joker nem létezik. Képzelgés az egész.” És mint Lee karaktere, ők is megvetően fogadták, hogy elmarad a forradalmi csúcspont.

 

Elfogult-e vagy sem; az én olvasatom messze nem ilyen lesújtó. Az itteni belső folyamat – melyet a zenés részek tovább színeznek – nem csúfolja meg az eredeti összeomlást. Bizonyos szinten tényleg visszaforgatja Fleck átalakulását, viszont nem rombolja le annak értelmét vagy fontosságát, sőt még valószerűbbé festi azt, ami Arthur-ral mint emberi lénnyel történt. Jó-jó: Jokerért lehet lelkesedni, mint az anarchia jelképéért, ahogy Harley és a többi követője teszik. Ám ez a lelkesedés sokat elárul rólunk, az "átlagpolgárról", és ezt a film nem rest a képünkbe tolni. Joker a nyomorúság szülötte; régi énjére a kutya nem volt kíváncsi, míg az újat a nép fölemelte, mint egy hirdetőtáblát, hogy micsoda rossz vicc az egész „civilizált” világ – és benne ők maguk, az ő életük.

Ami igazolja nekem a 2. rész meglétét, az az alábbi okoskodás volt: mi van akkor, ha az eredeti lélek vagy személyiség, melynek széthullott darabkáiból Joker létrejött… a rácsok mögött gyógyulni próbál? Maguk a szereplők is többször tanakodnak, hogy kihez is beszélnek épp: a bukott komikushoz, vagy a népbálvány szörnyalakhoz, és a per körüli médiacirkusz is felváltva nevezi őt művész- és anyakönyvezett nevén. Poén lenne, ha a világban kultuszt teremtenek a Joker-énje köré, erre ő a világtól elvágva, legbelül újra Arthurt kezdené a valódi énjének érezni. Mert miért is ne? 

"Ugyanaz vagyok, aki megölte Murray Franklint!" 

„Nem. Nem az vagy.”

Klasszikus figurák újragondolására már kaptam idén egy szerencsés példát a Monte Cristo grófjával, és ugyanígy működött számomra Harleen „Lee” Quinzel frissítése is. Tüzet okádtak rajongók az Interneten, mikor kiderült, hogy Phillips megfordította a képregényes „őrült szerelem” megrontó dinamikáját: itt Harleen a hazug manipulátor, aki a másik érzelmi sebezhetőségét kihasználva radikalizálja új párját. Tipikus toxikus rajongó, aki viszont a pszichológiát is ismeri; neki „Arthur” csupán a külső héj, akiből előcsalhatja a kipingált álompasit. „Az igazi éned akarom látni.” Nem szemet szúró, de a kívülállónak könnyű belátnia, hogy ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, és hogy a nő vonzalma korántsem őszinte.

A betondzsungelben kivirágzó románc nem volt sem alul-, sem túljátszva; kiéreztem kettejük között a morbid kötődést, amire súlyos árnyékot vetnek Lee kegyes hazugságai. Hihetően letaglózó a szakítás is a végén, ahogy a kétségbeesett Arthurt az állítólag már terhes nő faképnél hagyja, válaszul, amiért a hús-vér férfi elárulta a róla szőtt álomképet az egész világ előtt. „Elképzeltünk valamit együtt, de te lemondtál róla.” És a  köre teljes lesz, mikor maga a világ is válaszol Arthur döntésére – egy afféle Joker-prototípus képében, aki halálra késeli őt, jelképesen átvéve a helyét. Na, ez a zárás valósággal a fújolók szájába adja: „ha te csak egy síró kis ember vagy, aki nem akar a Nagy Joker lenni, akkor tűnj el, te senkiházi...!”

 

 

Én azt hiszem, hogy talán az ügyvéd-Jokerre vezethető vissza, miért olyan népszerűtlen a folytatás. Arthur jogi tudás nélkül is összeszedettebb tartású a rőt öltönyben és sminkkel, mint „csak úgy magában.” Miközben azt hiszi, hogy Jokerként mutatkozva nem kell megfelelnie az intézményi szabályoknak, valójában épp ezzel igyekszik megfelelni... a hírnevének. Szerepet játszik; túl nyilvánvaló, hogy a törékeny ember készakarva merít erőt hírhedt alteregójából. 

Gyanítom, sokan úgy értelmezték ezt – részben joggal –, hogy Phillips trivializálja, puszta imidzsnek állítja be Jokert, nem a "gazdájától" különvált lénynek, ahogy azt a vérvigyor-jelenet kifejezi. Megint csak úgy vélem, hogy ez a két állapot nem feltétlenül üti egymást; hihetőnek tartom, hogy egy hasadt tudat valahol mélyen gyógyulni, összeforrni próbáljon, pedig nem vagyok pszichológus. Innen nézve még logikusnak is tűnik, ha ezt a változást Quinzel fölismeri és meg akarja gátolni, nehogy bálványa eltűnjön – pl. amikor Arthur ügyvédjével kiabál és vitázik a riporterek előtt. "Úgy állítja be, mint egy szerencsétlen féleszűt!" Ezért nincs különösebb bajom azzal, hogy míg a Joker Arthur szertefoszlása, addig a Folie à Deux magáé Jokeré.

Harvey Dent ügyész testhezálló helyettes a már ledarált Thomas Wayne-nek, mint olyan, jobbára pozitívnak tartott, de tragikus végű Batman-karakter, akit itt értelemszerűen, a státuszához jobban illően konvertáltak érzéketlenné. Nem zavart, hogy őt, illetve Arthur múltjának szereplőit – Sophie-t, az egykor imádott szomszédasszonyt és a barátságos törpe kollégát, Gary-t – puszta kellékként citálták vissza a tárgyalásos szegmenshez; a rendező okosan használja fel őket utoljára. Joker arca felizzik, ahogy a traumatizált Gary-t kikérdezi: ezek a régi arcok irritálják, megingatják az élő szimbólumot, emlékeztetik őt emberibb énjére és embertelen előéletére. 

 

Bírtam, ahogy a rendező keresztülhúzza a számításainkat, akár tudatosak, akár nem. Bármilyen esélytelen józanul nézve, hogy a vádlott Jokerként, végig improvizálva nyerje meg saját perét – szemben azzal, ha mondjuk nyugton marad és hagyja magát hibbanttá nyilváníttatni –, mi, a nézők drukkolni akarunk, hogy mégis összejöjjön! Hogy valami váratlan húzással neki adjon igazat a bíróság, amiért kiállt új identitása mellett! Erre Phillips újra elbizonytalanít minket, hogy megéri-e ikonná válni, ha ehhez ki kell kapcsolnia magában a fékeket. Miután Arkham őreit nyilvánosan becsmérli, holott az elején tűrhetően bántak vele, azok szó szerint vérig sértve, brutálisan torolják meg a savazást – egyikük még meg is gyilkol egy lázongó rabot.

Így is kicsit élesnek tűnt a váltás, hogy a vádlott legközelebb visszavonja „jokerségét”, de elfogadtam, hogy itt már el kell dőlnie a konfliktust adó kérdésnek – még a tárgyalótermet ért robbanás előtt. Ki ő most? Ha márcsak Joker létezik, az ütleg is csak kárörömöt okoz neki, amiért előcsalta a vadállatot fogva tartóiból. Kérdéses, hogy a 3 közül melyik a leginkább igaz:

1. szívből kacag a kegyetlen irónián,
2. kényszeresen a régi betegségétől, 
3. erőlteti a kacagást, nehogy kiessen a szerepéből.

Sőt, mi is azt reméljük, hogy ne fájjon neki a dolog, "csak" testileg, ne lelkileg, ahogy az Arthur Fleck-re volna jellemző! De nem: a záróbeszédet már egyértelműen Arthur tartja, ez azonban nem visszavonja, hanem még továbblöki az 1. rész tragikus zuhanását – oda, ahonnan nemhogy visszaút, de már semmilyen út sem vezet.

Ritkán érzem magam ennyire az ördög ügyvédjének, mint egy olyan klienst védve, amilyen a Joker: Folie à Deux. Tökéletes párhuzamot von a maximalista nézők és a XX. századi Gotham polgárai között, tanúsítva, hogy egyik se lett bölcsebb a 2019-es remekmű óta. Ez az emberibb Joker – aki végül még „jokerteleníti” is magát –, jobban leleplezi a „modern” ember hajlamát a kényelmes előítéletre, a látványosság követelésére, mint a karakter bármely korábbi változata. Jeges zuhanyként szembesít a korlátolt gondolkodásunkkal, a felszínes átlagpolgár mentális rabságával. Ezért se lehet ugyanaz az elemi erejű, hamu alatt parázsló tűzgolyó, mint az eredeti Joker – és ahhoz képest a tempó is lassabb olykor a kelleténél –, de igenis szilárd lezáró-folytatás, nem pedig csak egy 2 órásra hizlalt, fakó epilógus.

 

Megpukkadni szabad tőle, de míg a 3. Deadpool-nak nem, addig a Joker: Kétszemélyes Tébolynak megadom a 4/5-ös pontszámot, és ezzel az ajánlást is. Teljesen más jellegű képregénymozik, bár mindkettőbe sok kreatív ötletet belepakoltak. De azért el lehet tűnődni rajta, hogy mi a hatásosabb: ha egy film dézsából önti ránk a kacsingató vicceket, vagy ha belőlünk csinál rafináltan viccet, anélkül, hogy maga is azzá válna?