2020: A Tűz Birodalma

Christian Bale és Gerard Butler egy filmben. Lényegében ennyi vonzott a produkció leírása alapján. A klasszikus mesefigurák, pl. sárkányok a nagyvásznon sose ragadták meg a figyelmemet. Valahányszor valaki sárkányokról ír történetet, az mindig keményvonalas fantasy törekszik lenni. És mint ilyen, kimondatlanul a felnőtt standardok, a valóságismeret 0 kelvinfokos jegelésére szólítja fel a nézőt. Ez teszi számomra ellenszenvessé az európai népmesék mozira adaptálását.

A Tűz Birodalma sem nevezhető jó filmnek. Elvileg egy olyan apokaliptikus jövőképet próbál felvázolni, ahol a világ nagy részét sárkányok özönlötték el, és a túlélők elszigetelt erődökben igyekeznek fenntartani magukat. Átmenet a középkori várkultúra és a mai menekülttáborok között. Quinn, akit Christian Bale alakít, kisfiúként látott elsőként sárkányt a modern érában: kitalálható, hogy felnőttként ő az egyik erőd vezetője. A közösség izolált életmódot aztán egy tengerészgyalogos csapat zavarja meg, azt állítva, hogy képesek hatékonyan vadászni a sárkányokra.

Hamar leesik, hogy minden háttérismeret a tűzokádókról merő halandzsa. Nincs komolyan vehető részlet a faj jellemzőiről: eredete, elterjedése, sebezhetősége stb.  Egyetlen emlékezőmontázs zavarja le a szabályok egyik felét, másikat meg morzsánként hullajtják el a nézőnek. "...De hamarosan milliók követték." "Túl későn jöttünk rá, kivel állunk szemben: egy fajjal, ami kiirtotta a dinoszauruszokat, a jégkorszak urává lett, majd eonokkal ezelőtt - miután elpusztította a világot - álomba menekült!" Olyan, mintha 7-8 évesekre bízták volna a szkriptet. Ők aztán tettek néhány útrövidítést a cselekményben, hogy hamarabb eljussunk a 2020-as sötét világképhez (amiből egyébként is csak 2 nagyobb zónát látunk). Ezt hívják kapkodásnak.

 

A főszereplő színészek ellen nincs kifogásom. Valójában ők emelik meg a színvonalat annyira, hogy a maga kaliberén élvezhető legyen a film. Quinn rendkívül elővigyázatos vezető, barátjával Creedyvel minden egyes felnőtt és gyerek életét a szívükön viselik. Quinn motivációja tiszta sor: gyerekként látta a dögöt, látta bányász anyját meghalni miatta, hát nem hagy többé mást is odaveszni. Ezért, ám a józan eszére hallgatva is tart fenn kijárási tilalmat, hisz az állandóan kint karisztoló kóborsárkányok követhetik is. Ugyanezért is nem bízik a külvilág más embercsoportjaiban sem.

Örülök, hogy a szereplők nem voltak nevetségesen túlfeszültek, vagy a paranoiáig bizalmatlanok. Látom a gondolkodásmódjukat, így értékelem köztük a koccanásokat, a nézeteltéréseket.

Van Zan, aki az ismert legelszántabb sárkányölő gerilla, soha nem tétovázik. Őt pont sikerült belőni arra a vékony mezsgyére, ami a harcedzettséget a megszállottságtól elválasztja. "A toborzás ezennel befejeződött; kezdetét veszi a sorozás!" Nem szadista vagy pszichopata, csak érzelemmentes harcos, aki a sárkányfaj teljes kiirtásáról, mint közvetlen célkitűzésről sosem fordítja el a figyelmét. Megannyi filmben láttam, hogy egy hasonló archetípust fafejű izomagynak ábrázolnak, ezért megkönnyebbültem, hogy itt nem az...

...egészen a haláljelenetéig. Ahol mit csinál ez a harcedzett vezér? Fejszével nekiugrik a levegőben a fősárkánynak. Fantasztikus ökörség egy ilyen mutatványt végrehajtani, csak mert nincs lőszerünk. Szerintem az írók csak azért írták ezt a szkriptbe, hogy a végső csatában is legyen áldozat. Mégha csak 3 ember is vesz rajta részt.

Merőben más főszereplő Alex, Van Zan csapatának pilótája. Eléggé hasonló kinézetű és viselkedésű Quinn édesanyjához a bevezetésből. Szerintem ez tudatosan van így: Quinn a film során többször kerül olyan helyzetbe, ami gyerekkori lelki sebeit feltépi.

• Mikor megemlíti Alexnek, mi történt az anyjával, jogos indulat cseng a hangjából.
• Mikor egy tizenéves neveltje a szemébe mondja, hogy csatlakozik Van Zan felhívásához, nem tiltja meg. Nem ért egyet vele, de a lelke mélyén tudja, hogy addigi életük egy ingatag kompromisszumon nyugodott. Talán tényleg most jött el az idő. Talán.
• És a legintenzívebb pillanat: mikor a sárkány megostromolja az erődöt, és Creedy helyette áldozza fel magát. Quinn életében másodszor marad tehetetlen, miközben a hozzá legközelebb álló személy most veszett oda. Hasonlóképp Alex is elveszíti az utolsó csatánál Van Zant, akit érdemeiért tisztelt, és akinek már épp sikerült Quinn-nel is megbékülnie.

Leginkább a sárkányok szaporodási mechnizmusát tartom balgának. Úgy van direkt kitalálva, hogy 1 nemzedék alatt túlszaporodtak, de - a megfelelő támadással - 1 nemzedék alatt vége a populációjuknak. Először is itt van ez a kitétel, miszerint életkoruk nem haladja meg a cickányokét. És mint cickányok: ha más nincs, azonnal ráállnak a kannibalizmusra. Jó, ezt még talán elhihetjük, hisz nem ritka jelenség a létező állatvilágban.
És a legkevésbé hihető rész: 1 db hím létezik az egész fajban. Már elnézést, hogy kiabálok, de MICSODA?!! Azt akarják mondani ezzel, hogy a faj lényegében egynemű?! Mégha csak kevés számú hím volna: az megfelelhetne a hangyák nemi arányainak, csak fordított felállásban! De ez így végképp száműzi a logikát az egész elgondolásból. És gyanúsan nagy mázli, hogy az az egyed, akit Quinn látott, az pont a kizárólagos hím volt. Így ő lehet a kulcsa az emberiség végső nagy győzelmének a sárkányok fölött. John Rambo büszke volna...

Létezik egy disztópikus anime, a Blue Gender. Annak felállására emlékeztetett az itteni jövőkép. Ott is a természet egy különleges szörnyfaja szaporodott el "mint a sáskák", elpusztítva az emberiség nagy részét. Milicisták lövik és vadásszák őket rajokban, tartós eredmény nélkül. Bármely percben széttéphetik őket. A heves, jólelkű főhős partnere ott is egy képzett szőke katonanő, aki infókat közöl vele a szörnyfajról.

És a sorozat nagy csavarja: ezt az új lényt a természet direkt egy nemzedéknyi időre tervezte, hogy megtizedelje a túlszaporodott uralkodó fajt, az emberiséget. Szerepét ellátta, és egy gyors folyamat keretében eltűnhet a Földről, teret engedve a kevés túlélőnek az emberiség közül. 

Hát kb. ezt a tervezőmunkát sejtem az Anyatermészettől ebben a movie-ban is! Lapult egy fegyverfaj a tarsolyában, kiengedte, az pedig elvégezte aratását a Földön - rajtunk. Ha ezt az összefüggést a rendező beemeli a történetbe, az még nem sokat segít, viszont érdekesebbé tette volna a premisszát. Nagyobb lett volna az egésznek a látótere, a kiterjedtség, az eseményhorizont.

A Tűz Birodalmára et adok. Jó kis kikapcsolódás, de csak mint egy lazán tákolt, következményeket elsinkófáló B-mozi.

A szállító

A szállítót sokan Jason Statham legismertebb filmjeként jegyzik. Ezen produkcióval került olyan sztárokkal egy súlycsoportba, mint Dolph Laundren, Jean-Claude Van Damme vagy Sylvester Stallone. És bár nem próbálta ki magát annyi műfajban, mint a felsorolt celebek, mozgékonysága, markáns arca és jó kondíciója alkalmassá tette a tipikus szűkszavú férfidinamó szerepkörére. Ebben igazán jó, ezt kell várni tőle.

Statham filmográfiája cseppet sem nyűgöz le: a legtűrhetőbben összerakott filmjének eddig talán A feláldozhatók számít. Az is főleg azért, mert egyfajta gyűjtőmedencéjéül szolgált neki + még egy csomó más, hírnevesebb akcióhősnek. Nemcsak folyton pörögni próbált, hanem rendelkezett egy jellegzetes stílussal. Több ember életét érintette a Nagy Megbízás, mint egy profi hapsit, illetve az aktuális bajbajutott hölgyet.

A szállító inkább egyszer nézős "road-movie" (="országúti mozi"). Mégha csak mezei akciózásként is teszem mérlegre, akkor sincs benne igazán különleges, memóriába kívánkozó pillanat. Sztorija az öltönyös, milliomos szállítóról túl közel araszol nekem a Bond-filmekhez; kifejezetten fáradt, többedszerre másolt mozzanatokból válogatja össze az eseményláncot. Ugye arra megy ki a játék, hogy a főszereplő sofőr, Frank Martin mindig elvégezze a feladatát, előbb rutin megélhetésből, majd személyes ügyként, miközben egy elrabolt kínai lányra vigyáz. Tehát lényegében ez egy one-man-show Stathammal; a többiek 1D-s bábfigurák, akik asszisztálnak a menő imidzséhez.

Franket én nem látom igazi személynek. Nem mert nem hihető, hogy egy profi maszekcsempésznek ne telne 1 nagy meg 1 kicsi villára a francia tengerparton. Nincs személyisége, nincs érzelmi aktivitása; Christian Bale játéka jobban ébren tartotta a figyelmemet az Equilibriumban, mint Stathamé ebben a movie-ban. Frankben a legérdekesebb éppen az, amit életében csak most, a film során is csak egyszer szeg meg: a szabálykódexe.

1. Szabály: Tilos utólag módosítani a megkötött alku már lefikszált feltételein.
2. Szabály: Névtelenül állapodnak meg, a legteljesebb titokban.
3. Szabály: A szállítandó árut - akár élő, akár élettelen - sosem lesheti meg, hogy micsoda.
4. Szabály: Mindig betartani a szóbeli ígéretet, kérdezősködés nélkül.

És ezekhez érthetően olyan mereven ragaszkodik, mint Alex Murphy a 4 direktívához.

A legstílusosabb, amit Frank Martin produkál, az az elején történik. Nem hajlandó elfuvarozni bankrabló megbízóit, ugyanis az urak eggyel többen vannak, s ez pluszsúlyt jelent. Nem az az érdekes ebben, hogy pisztolyt szegeznek a fejéhez, és Frank mégse engedelmeskedik. Mivel a kocsit csak ő tudja elindítani, tudja, hogy nem hal meg; a rablók inkább az egyik társukat puffantják le, hogy mentsék a bőrüket. (Jó látni, hogy a filmekben nemcsak sminkelt anarchisták tudnak játszani a bűntársaik pszichéjével.  :)  )

A többi szereplőről 1-1 mondatban:

1. Tarconi, a Frank ügyeire gyanakvó felügyelő a kötelező fogd-meg, akitől már az szép, hogy felfogja, mikor Franket hamisan bevádolja egy gengszter.
2. Fent nevezett gengszter, Wall Street ki akarja nyírni Franket, de emberei és fegyverei nélkül nulla a karakter.
3. A hajtóvadászat oka egy csomagban tárolt lány, Lai, akit kínaiak tömegével együtt rabszolgának akarnak eladni.
4. És mikor kiderül, hogy Lai apja mozgatja az üzletet, Lai lelövi őt, hogy amaz ne tudja lelőni Franket. 

Az akciófaktor standard robbanások, pofonok, száguldások és lövöldözések elegye. A kocsik márkájában pedig felfedezhető valami enyhe, poénos reklámcélzást: a német Mercedes márka minden szögből csakúgy siklik az országúton, míg a legtöbb, a forgatáshoz feláldozott gépjármű - ha jól vettem ki - hazai gyártmány.

És bár a 'távol-keleti lány-útitárs' ma már klisé a francia akciófilmeknél, legalább nem lett kirívóan hamis. Csak engem valamivel jobban szórakoztatott pl. a Wasabiban Jean Reno és Ryouko Hirosue, mint a Statham-Qi páros. Azért itt is megvan legalább az az ösztönös megkönnyebbülés, hogy a végén Frank és Lai kiszabadítják az eladásra szánt, fogva tartott embereket. A Halálos fegyver 4. ugyan ezt már az elején meglépte, de filmvégi pay-off-ként is ad némi kellemes utóérzetet.

Egy kettest adok rá. Egynek elmegy, de attól még gyenge.

Equilibrium

Első gondolatom, miután újranéztem az Equilibrium c. thrillert: már megint egy antiutópia. Illetve... megint egy antiutópia, amely elfelejtett meggyőzni róla, miként alakulhatott ki a szélsőséges jövőkép benne. Miként vették rá magukat az emberek, hogy egy torz ideológiájú, kommunisztikus közösséget alkossanak. Ahol nem megengedett az érzelem, a szépérzék vagy a művészet bármilyen formája.

Tökéletesen értem, miért szerethetik a mélyebb tartalmat kereső nézők is az Equilibriumot. Első ránézésre még agyatlan akcióklip-kötegnek tűnik. Ugyanakkor állást foglal egy témában, végigvezet egy lelki folyamatot a főszereplő, John Preston életében. Kicsit manipulatív alkotás, hisz egy érzelem és saját elvek nélküli világ persze, hogy épp e kettőre provokálja majd a nézőt. Hogy ő is vállalni akarja érzéseit, és elgondolkodjon rajta: érdemes-e így létezni. Egy elidegenítő, szürreálisan uniformizált bunkertársadalomban, ahol az érzés puszta kimutatása is bűn, sőt kivégzés jár érte.
És hasonlóképp, mint a Dark Cityben, itt is jön speciális képességekkel bíró disszidens, aki aztán lerombolja a kifacsart rendszert, ami megérdemelten tűnik nyom nélkül a semmibe.

Csakhát... ahhoz képest, mennyire sokkoló jövőképet tár elénk, azzal a cselekmény bántóan keveset próbál kezdeni. A fő téma sok természetes vonzatát azért nem tárgyalják ki, hogy több idő jusson akciójelenetekre (pl. az egyéniség mely részei maradnak meg érzelmek nélkül, hogy fegyverezhető le a rendszer egyik szuperharcosa, stb.). Az Equilibrium mindenek előtt akciófilm, és abból sem a legjobb. Részben témája tehet róla, de teljesen hiányzik belőle a természetesség.
Az még nem lenne gond, hogy e világ kilátástalan légkörét pörgőssé teszik. Ám egy sor kardozás, lövöldözés meg akrobatika nem kárpótol azért, hogy megtudjam, miként jut el az emberiség mából világégésbe. Csak azon lehet jót szórakozni, hogy látjuk Christian Bale-t pörögni-forogni, videóklip-szerű műharcokban.

Számos oka van, hogy a film kifejezőkészsége nekem félúton lerobbant, és nem hittem el, hogy egy ilyen abszolút egységességre törekvő világ nem az, hogy nem jöhetne létre, hanem tartósan működhet, és fenntarthatja magát. Megnevezhetném oknak pl. a csontszáraz dialógusokat, a típus szintjén rekedt karaktereket, az alap-elgondolás lyukait, a túlhasznált ackiót és azonbelül a túlhasznált koreográfiát. Sokszor mintha egy verekedős játékba csöppentünk volna, ahol nem lehet kétséges a végkimenetel. Legfeljebb az, hogy a főszereplő maga is elhullik-e a befejezéskor.

Ugye azért jött létre ez a fajta jövőkép, mert az emberek belefáradtak a világháborúba. Meggyőzve magukat, hogy érzelmek és önösség nélkül nem kaphat erőre a háborút kiváltó emberi tényező. Irreálisan gyermeteg ez a vízió. Lecsupaszítva ez a lényeg:

Semmi érzelem = semmi háború.

Egyelőre ezek az érvek jutnak eszembe, cáfolat gyanánt:

1. Az érzelmek kiiktatása semmi garanciát nem jelent a háború esélyének kiiktatására, ami miatt elfogadták a használatát. A háborúk okai főként gazdasági igényekből fakadnak, nemcsak ideológiai-vallási különbözőség miatt.
2. Érzelmek kiirtásával nem hozható létre egyenlőség, a hatalmi hierarchia és az egyének eltérő adottságai miatt. Mindenki maga választ állást és pozíciót. Nem pedig egységtermékek, mint Neo kortársai, vagy egy borg-kollektíva.
3. Érzelmetlen világban is létezhetnek konfliktusok és érdekellentétek. Az emberek ugyanúgy hibázhatnak, létezhet hanyagság. Még akkor is, ha egy sunyi, intoleráns rezsim oly szolgalelkűvé avanzsálja a népet, hogy mindenki háztartása ugyanúgy néz ki. 
4. Még a kényszerítés vagy a terror se indokolná, hogy ez a disztópia szárba szökken. Akár atomháború után se. Az ellenző többség irdatlan helyzeti hátránya, kiszolgáltatottsága + sztálini ellenőrzés kellene, hogy egy elit egyáltalán megpróbálja a népre erőszakolni az idegstimuláló gyógyszert, a Próziumot.
5. Vajon érzelmek nélkül a párválasztás is tisztán logisztikai szempontok alapján történik? Teszem azt - a Terminátor szavaival élve - mennyire "termékeny egyed" valaki?
6. Az érzelmek hiánya nem rövidíti meg biokémiai úton ember életkorát?
7. Mennyire kell elvakultnak és szolgalelkűnek lennie egy népnek, hogy saját összes hagyományát a szemétdombra hajítsa, cserébe egy olyan ideáért, ami leginkább a náci és az ultrakatolicista mixere?

Nem keveset írták ezt a történetet, az biztos. Libria hatalmi hierarchiája leginkább talán az indiai kasztrendszerhez hasonlít:

1. vezér,
2. papság,
3. rendfenntartók,
4. átlagpolgárok.

A film végig kétpólusú: Libria spártai mintaállama szemben Az Alanttal, melynek lakói fellázadtak a rendszer ellen. Totalitás vs. kiirtandó ellengondolat. Abszurd, végletekig sarkított közösségfreskó ez. Bárhogy is becsülöm a movie merész fantáziáját, tudom, hogy mindez csak a dekoráció az akciójelenetekhez.

Libria vezető tanácsa egy papság, a Tetra grammaton, amely módosított szuperharcosokkal tartja fent a rendet. Elsőrangú fricska ez a történelmi egyházak felé, akik századokon át tévedhetetlennek tartották magukat. Csak mi tudjuk, mi Isten akarata: aki nem ért egyet: meghal és elkárhozik! És hogy a gazdag egyházak saját dogmáikat nem tartják be, úgy nem tartja be az érzelemtelenséget a tanács feje, "Az Atya". Sőt: kiderül, hogy az eredeti Atya már rég meghalt, és DuPont, a movie főgonosza irányítja Libriát "Atyaként", a látszat megőrzéséért.

Nehogy kihagyjuk magát Prestont: ő a Tetra Grammaton főpapja, családfő és egyszemélyes kivégzőosztag. Kíméletlenül leöl egy csoport felkelőt a vaksötét épületben, sima embernek közelharcban lehetetlen bármit is tennie ellene. Emellé jön intuitív pluszérzéke, amivel azonnal kiszúrja az érzőt. Röviden: a "dicső rend" hóhéra.
Christian Bale mimikája remekül kihasználja az érzelmi spektrumot, zéró toleranciától a nyílt lázadás indulatáig. Preston "ébredése" a gondolat szintjén, elhatározással kezdődik, és mikor kihagyja előírt Prózium-adagját, fellazulnak az érzékei, utat engedve az érzetek, majd érzések előtt. Preston helyzete veti fel a kérdést, hogy meddig leplezhető el rezignáltsággal, ha érez valaki?

Ehm... a lelepleződése mondjuk sántít nekem. Egy kutyát rejteget a hatóságok elől, ám mire végre kinyögi rangját és személyazonosságát, a kutya ugat egyet, és Prestonnak le kell vágnia az összes rendőrt. 

Annál eszesebbnek tartom DuPont cselét arra, hogy leleplezze Prestont, mint a bűntett elkövetőjét.  Előbb parancsba adja neki a tettes, az "áruló pap" megtalálását. Majd előad Preston új társával, Brandt-tel egy színjátékot, hogy tévesen őt hiszi az árulónak, és elvezetteti. "Én nem érzek! Ő az, aki érez!"

Kicsit erőltetettnek tűnik ez a csavar, de talán DuPont számított rá, hogy egy Preston kaliberű pasas megpróbálná rákenni társára - aki épp beárulja őt -, hogy ő követett el "érzelembűnt". Azt hiszem, Brandt nem nagyon szedheti a Próziumot, mert olyan szinten öntelt, ami egy érzelem nélküli valakire már nem lehet jellemző.

Negatív utópiák közül, amiket eddig láttam, talán az Equilibrium rajzolta meg a legszíntelenebb jellemeit. Hogy ez jó-e? Művészi értelemben lehet; egyébként viszont unalmasak. Mindenki motivációja egyszerű és világos. De a szereplők és kapcsolódási vonalaik sose fejlődnek többvalamivé bábuknál, amint jönnek-halnak, ide-oda rezegnek a világukban, mint a molekulák egy jégcsapban. Az egyetlen igazi karakter maga Preston, köszönhetően Christian Bale profi játékának. A többiek mindössze egy-egy szituáció kellékei.

Nem kellett sok hozzá, hogy elcsépeltté váljon minden szó, amiben az "érzelem"-rész benne van. Akiknek elvileg vannak érzései, azok is jellegtelenek és egydimenziósak, így énbennem sem kelt érzelmet, ami történik velük:

1. Preston leleplezett paptársa, Partridge.
2. Mary O'Brian, akit később hiába próbál megmenteni a kivégzéstől;
3. a besúgó Brandt, aki érzelmek nélkül is tud vigyorogni és kárörvendeni.
4. az ellenállás vezető­jéről kide­rül, hogy szedi a gyógyszert, hogy objektíven tudjon döntéseket hozni,
5. ellenben "Az Atya" sose szedte. 

 

Az akciófaktor hatásvadász, de szórakoztató. Majdnem annyi párbaj fordul elő, mint a Mortal Kombat-ben. Szemben premierkori bírálóival én nem érzem azt, hogy az Equilibrium másolna egyéb sci-fi-kből. (Vagy lehet, hogy csak még nem láttam eleget.) Bizonyos részleteiből ordít a Mátrix - főleg a Grammaton-papi viseletről - de ezt leszámítva nem áthallásosak az akciók. Az egyszerű rohamcsapatok meglehetősen bénák, de a lekaszabolásuk kárpótol ezért.
A film zárása már tényleg semmiben nem különbözik egy videójáték utolsó szintjétől. Kimért és túlrendezett. Preston előbb megáll középen, levágja a kardosokat, levágja a csigalassan összeroskadó Brandt-et, majd DuPont lép oda, utolsó ellenfélnek. Nem mintha nem nézne ki menőn, ahogy ide-oda forgatják a pisztolyt, de az egészben nincs valódi feszültség.


DuPont egy ócska kis akarnok-cselszövő, nem tudtam komolyan venni, mint minden szál mozgatóját. Legokosabb lépését már írtam, mi volt. Dialógusai jórészt merő pózolások. "Milyen érzés, Preston?" "Vigyázzon, Preston. Az álmaimon tapos." Nem úgy hangzik ez, mint mikor egy PC-játék főellenje kerül sorra, hogy leszedjük? 
Az meg a nevetség netovábbja, hogy mindezek után még kérleli is Prestont, hogy ne lője le. Preston megismétli Partidge szavait, melyeket a halálakor mondott, Mary O'Brien halálát maga előtt látva: "Ez olyan ár, amit örömmel megfizetek." Nyilvánvaló, hogy ez Prestonnak személyes ügy, mindazokért, akik halálában saját maga vétkes. Jutalma pedig az lesz, hogy DuPont lelövése után látja az ablakból, amint épp kitör a tisztító forradalom.

Rengeteg motívum és allegória lelhető fel a produkcióban. Mindet nem fogom sorra venni, de nagyon kifejezőek. A libriai épületek minden téren kerülik a díszeket és a formai sokféleséget, a színhasználat fekete-fehér-szürke. Erőteljes a sivárság és az egyhangúság, a kreativitás cérnavékony mozgástere.

A nevek nagyobb hányada utalás. "Libria" neve annyit tesz: "könyv". A könyveket a művészet - és így az érzelmek - forrásaként elégetik, ami azt hiszem, a Kristályéjszakára lehet célzás. A "Prozium" "hasznosságot" jelent: mennyire praktikus eszköz egy elnyomó elitnek, ha az ellenérzés puszta képességet veszi el a tömegektől. Mondom: ez így nem igaz. Ha létezik is módszer a tökéletes kontrollra, ahhoz nem elég az érzelmek tiltása. Még a békéhez se biztosan.


.

Sci-fi és drámai oldalról gyenge, thrillerként megborzongtató, akció terén átlagos. Ennyiként maradt meg számomra az Equilibrium. Néhány ötletét ugyan megkísérli tárgyalni, de az egész főként a beállításokról szól. Nézhet ki így is a jövőnk, persze. De hogy miként manifesztálódik, és milyen ellentéteket szülhet azontúl, hogy "Érezni vagy nem érezni", nem derül ki. Nem rossz alkotás ez, de disztópiaként közelében nincs pl. a Mátrixnak.

Jégkorszak

Sosem álltam a Jégkorszakhoz hasonló, újabb generációs rajzfilmek pártján. És nem elsősorban azért, mert a sztoriszemszögből annyival primitívebbek lennének, mint mondjuk a Grimm mesék. Megmondom kereken: taszít a kinézete ennek a műnek! A teljesen geometrikus testvonalú CG-állatok, bábuszerű emberalakok és a durva tájképek.

Emellé jön még a középpontban állók lelki egyoldalúsága; néhány visszataszító szóviccel a jégkorszakról, mint fogalomról; és egy banálisan szimpla és lecsupaszított cselekménnyel, ami feszesen vágva egy 10 perces rövidfilmbe is beleférhetett volna.

Nagyon jól tudom, hogy népszerű franchise-t rugdalok. Ha más nem, erről árulkodik:  a 77%-os értékelés a Rotten Tomatoes-on, vagy az, hogy már a harmadik folytatása került bemutatásra idén. Nem ismeretlen előttem a ráfordított kb. 60 millió dolláros költségvetés, ahogy az elkészítésre fordított munka sem: a 3D-s modellek computerre vitele, a háttér és a fényhatások beállítása, az állatfigurák testfelépítését és mozgását lépésenként kialakítani.

Tehát igen: hálátlan dolog elítélni olyasmit, aminek minden képkockáján több órát dolgoztak. Ugyanakkor tudom, mi a Jégkorszak mint mű rendeltetése. Nem akar ismeretek közvetítésére vállalkozni, nem próbál bármilyen téren is több lenni, mint ami. Egyetlen célja a szórakoztatás, látvánnyal, humorral és egy kalandos utazás krónikájával a zord jégkori időkből, természetesen gyerekek számára befogadhatóan prezentálva. Megismétlem: ez a személyes tapasztalatom ezzel a rajzfilmmel, és mindenkinek szabad, hogy meg legyen a sajátja. De a populáris vélemény ezúttal nem esik egybe az enyémmel, úgyhogy arra itt ne is próbáljon meg hivatkozni senki.


Amellett, hogy vizuálisan rondának tartom a Jégkorszakot, a benne szereplő történések zöme - már bocsánat - hidegen hagyott. Itt van ez a 3 ősállat, Sid, Manfred és Diego, a kevés fajok egyedei, melyek nem vándoroltak melegebb éghajlatra. Mikor egy embercsecsemőre bukkannak, aki épp elveszítette az anyját, ők elhatározzák, hogy visszajuttatják a törzshöz. Amit útitársai nem tudnak, hogy a kardfogú Diego a falkájának játszaná át a gyereket, hogy végezzenek vele, bosszúként a sok fajtársukért, akiket az emberek eddig levadásztak.

Ezekből a szálakból egyikben sem érzem át, hogy kidolgozott lenne. Mesterkélt konfliktus, hogy van néhány vadász egy táborhelyen, akik állítólag leöltek néhány ragadozót, erre azok a legkörülményesebb módon akarnak ártani nekik. Nem lenne célszerűbb, ha a felnőttek elterelése helyett egyszerűen odalopóznának és rajtuk ütnének? Vagy csapdát állítanának nekik, ahogy Manfredékkel teszik később?

Borzasztó nehezemre esik érdeklődést mutatni névtelen, személyiségtelen bábfigurák iránt, akikről nem tudok jóformán semmit. Ugyanezért nem tudok kötődni a 3 főszereplő állathoz: nem látok vagy tudok eleget tőlük, hogy kirajzolódjon előttem egy érzésvilág róluk.
Manfredot például nem értem, hogy mamut létére miért pesztrálja Sidet és a kisgyereket. Csak mert a közönye dacára végül megszánja őket? Kétféle érzület váltakozása kevés nekem ahhoz, hogy kötődjek egy karakterhez. Főleg ha az úgy akar büntetni egy kisgyereket, hogy egy vékony ág végére, majd egész a legszélére teszi, ahonnan pihekönnyen lezuhanhat, és "bagolycsemege lehet belőle".

Az igazi mélyfúrás azonban mindük közül Sid. Külsőre ez a lény mintha Timon távoli negyedunokatestvére lenne a Marsról; csodálom, hogy a premier alatt a kisgyerekek nem panaszkodtak a szüleiknek, hogy riasztóan néz ki: a szétálló szemeivel, vagy a szinte háromszög alakú fejével. Ha másért nem, amikor keresztülmegy egy jégcsap a nyakán. Ezen talán nevetnem kellene?
Egyénisége pedig még rosszabb: eszelősen ripacs, taposnivaló dumdum, akiben a baba iránti empátián kívül semmi pozitívum nem fedezhető fel. Alig fél órán belül annyira megutáltam ezt a CG-gnómot, mint rengeteg Star Wars-fan Jar Jar Binks-t!

És ha már szóba hoztam Timont, ennek a trió felállása gyanúsan emlékeztet Az Oroszlánkirály 2. harmadában látottra. Egy vézna dumagép meg a tőle jóval nagyobb barátja találkoznak egy nagymacskával, aki melléjük szegődik a bandukolásban, és egy másik nagymacskától megvédi őket, mikor arra kerül a sor. Persze, nem lehet teljesen ugyanaz a két felállás, de az alapséma igenis hasonló.

Az egyetlen pillanat, ami nemcsak meghatónak szánt, hanem működik is annak, az a barlangrajz-jelenet. A jégbarlangban Sidék mamutok rajzolatát fedezik fel, ami Manfredben emlékeket idéz föl. Nyilvánvaló, hogy az ő szerettei közt is akadt(ak) olyan(ok), aki(ke)t emberek vadásztak le.

Bizonytalan számomra, hogy mit akar üzenni a mese. Hogy mindegy, ha ember vagy ha állat, az utódokat óvni kell? Manfred a kisgyereket először csak egy leendő vadásznak látta, és nem elég követhető, miért is változik meg pontosan a véleménye. Abban bízik, hogy ezzel lekötelezi az embereket? Hisz az ember eleve a túlélésért vadászik, ráadásul a legmostohább korszakban. Egyetlen szép gesztus ezt nem oldja meg.

Ahogy Manfredé, úgy később Diego pálfordulása is eléggé lapos. Először persze akadályozza az úttársait: mikor megpillantja a keresett embereket, direkt rossz irányba tereli magukat. Túl egyszerű és klisészerű az, ahogyan megkedveli a csak dörmögő Manfredet és a szájmenéses Sidet, hezitál egy sort, majd a legutolsó percben végre szól nekik. Habár egy olyan mogorva barmot, mint Soto, a kardfogúak vezére nem olyan nehéz elárulni...

Az egyetlen eset, ami jogossá teszi Diego változását, az amikor Manfred megmenti az életét a vékony jégperemnél, egy vulkán fölött. Manfred több tonnás testét evidens módon nem bírja el a széle, ahogy ormányával odarepíti a stabil talajra Diegót. És praktikus módon: végül egyikük sem zuhan bele a lávába. Annyira esetlen az egésznek a lezajlása, hogy nehéz meghatónak látnom a mamut amúgy tényleg példás bátorságát.

Diego haláljelenete... Mégis miért viselkedik úgy, mintha örökre eltávozna, amikor később bevallja, hogy - minthogy macskaféle - 9 élete van? Viccnek ez erős: a tigris megmenekülése így nem felvidít, hanem csak olcsó szédítés, hogy ott és akkor azt érezzük, amit hol és mikor a forgatókönyv elvárna tőlünk.

Az út menetét is eléggé egykedvűnek és unalmasnak találtam, az izgalmak közül főleg a barlangmélyi csúszdázás, illetve a vulkán előli menekülés azok, amikben volt lendület.

Akit direkt nem vettem eddig elő, az Scrat, azaz magyarosítva Motkány. Ez a szintén elég rút kis kreatúra egész idő alatt két dolgot csinál: pánikszerűen menekül, illetve egy makkot próbál meg birtokba venni. Direkt utána kellett olvasnom, hogy mi elvileg az ő funkciója az egészben. Egyáltalán nem találtam viccesnek a felbukkanásait. Valójában épp ellenkezőleg: komolyan megsajnáltam, ahogy

1.) két mozgó jégtömb valósággal összepréseli azt a szegény állatot, és
2.) évezredek alatt olvad ki a jégből, küszködve, hogy elérje azt az egy szem makkot.

Mindent összevetve egy rossz és rosszul használt momentumokból álló rajzfilmként maradt meg bennem a Jégkorszak, bántó kinézettel, rossz humorérzékkel és buta sztorival. Remélem, hogy mások több szépséget látnak majd meg benne, mint én, de az én számomra kellemetlen és lelombozó élmény volt.

Kapj el, ha tudsz!

Eredeti és abszolút ideillő filmcímet kapott Steven Spielberg egyik legfurcsább rendezése. A Kapj el ha tudsz! megint nehezen besorolható alkotás. Egy zseniális személy felnőtté válásának éveit dolgozza fel, mely során a nagyot álmodó bronxville-i kölyökből a világ legnagyobb csekk-szakértője kerekedik ki. Mégpedig olyan őrületközeli csalásszéria közben, amelyre a legtöbbünkből hiányzik mind a tehetség, mind a kurázsi. 

Merész vállalkozás, hogy a mű ma is létező személy életrajzából ragad ki egy szeletet. Azzal együtt is, hogy a z igazi ifj. Frank W. Abagnale - saját belátásból - nem szólt bele a project formálásába. Nincs infóm, hogy pontosan mennyi a ténymásítás a sztoriban:

1. Például Abagnale apjának - akit csodásan játszik el Christopher Walken - jelleme pozitívabb fényben tűnik fel;
2. Kezdetben ő a fő motiváció Franknek a csekkcsalásokhoz, visszaszerezni a bankoktól "mindent, amit elvettek tőlük";
3. és hogy Frank viszontláthatta apját a hazulról szökés. Ez a valós személynek éppúgy személyes ábrándja maradt, mint a szülei kibékülése válásuk után.

Az ellenérvek közül, amelyeket a film kapcsán olvastam, különösen elgondolkodtatott ez: Spielberg talán eltúlozta a toleranciát a valós személy felé. A Kapj el, ha tudsz! műfajilag elég heterogén alkotás; mindenből van benne egy kevés (komikum, művészfilm, életrajz, krimi, stb.), de egyikben sem domináns. Egyes jelenetek jobbára inkább csak illusztris jellegűek, semmint a bonyodalom szerves részei.

 

Tény, hogy vannak benne lassú részek is, különösen az elején, mikor a családi hátteret és a hamisító hajlam kezdeteit ismerjük meg. De - bár a nagyja történelemhű - a púderolt részletek sem ostobák vagy szappanoperás ízűek.

 

Spielberg úgy tudott szépíteni a valós eseményeken, hogy nem lépett túl a hihetőségen. Ugyanakkor stilárisan egy sajátságos, gengszterkomédiához hasonló atmoszférát hozott létre, a 60-as évek idejéhez rendelve. Realista és romanticizált egyszerre, sokféle érzelemfajtával, gyakori komisz tréfákkal fűszerezve. (A nyitózene alatt látott rajzokról azonnal Simon Templar pálcikaember-alakja jutott eszembe).

Anélkül, hogy sokat ragoznám: a szereposztás elsőrangú.

Továbbra is úgy vélem, hogy Leo DiCaprio jó példa a szépfiú-szerepkörben rekedt, fiatal színészek számára, hogy hogyan kell kitörni ebből a skatulyából. Nemcsak mert ma már a legnagyobb hollywood-i rendezőkkel dolgozik (pl. Eastwood, Cameron, Nolan, Scorsese), hanem mert tényleg jól árnyalja a szerepeit. Legalább egy tucatnyi a filmjei között mozgóképes drágakőnek számít a képzeletbeli listámon.

Ezúttal is hálás szerepet kapott: a protagonistája egy hetyke, fehérgalléros bűnöző, akivel a néző nemcsak szimpatizálni képes, de a trükkjei, ahogy a legpofátlanabb stikliket követi el, igazán leleményesek. Frank sármos, leleményes széltoló, rendkívüli meggyőzőerővel.

Új iskolájában 1 hétig helyettes tanárnak adta ki magát, anélkül, hogy bárki is gyanút fogott volna, beleértve a tanári kart. A premissza nem túloz: valóban úgy váltogatja identitását, mint más a ruhát vagy a nőket (bár ebből sem szenved majd hiányt).

Hasznos volt számomra, hogy részben a nyomozók, részben Frank szemén át nyertem némi betekintést a csekkhamisítás fortélyaiba:

1. hamis csekkjeit a legapróbb részletig hitelesre másolja,
2. mindig nagyobb összeget tüntet fel rajtuk, mint amennyi fedezet van rá (márha van rá),
3. és hogy az állami hatóságok minél később fogjanak gyanút, sűrűn és nagy területen elszórva váltogatja a bankokat,
4. illetve a személyazonosságait is, és képes filmekből elég jól elsajátítani egy orvos, egy ügyvéd vagy épp egy titkos ügynök beszédét, tartását, attitűdjeit.

Szájbarágósnak tartottam volna, ha elhangzik mi az egyetlen védjegye, amitől sosem válik meg: a keresztneve. Ez az egyetlen a 17 éves fiú személyi adataiból, ami tényleg a sajátja, nemcsak egy eldobható regisztrációs kellék, így ezt az egyet sosem módosítja. Nemcsak ebből látszik, hogy vannak elvei: bankoktól rendszeresen, de egyes személyektől sosem lop.

Még Carltól is elnézést kér telefonon, amiért "Barry Allenként" felültette (mesteri bemutatása ez a képregényolvasási hobbijának). Ügyel rá, hogy a sok csalás közt is maradjon fix pont az önértékelésében

Még azután is, hogy apjában csalatkozik:

"Mondd, hogy hagyjam abba!"
"Úgysem tudnád." 

A sztárszínészek közül Tom Hanks a másik kedvencem itt. Frank nagy üldözője, Carl Hanratty egy már-már rajzfilm-szerű kopó, az utálatosság vagy a tönkretétel öncélú élvezete nélkül. Carl alakja fiktív személy, de egy valódi FBI-ügynökről mintázták. Ő jut a legközelebb abban, hogy felmérje a keresett csaló profilját. Akárcsak a Semmit a szemnek c. filmben, itt is ellentétes egyéniségű az üldöző ügynök, itt is egyenrangú a szökevénnyel. Nem annyira pszichikai hadviselés ez, mint könnyed, de tétre menő macska-egér játék.

A kedvenc átverésem az első találkozásuk, ahol Frank aduként játssza ki, hogy egy nyomozóirodának sincs fényképe róla, révén, hogy még kiskorú. Művészet, ahogy álnyomozóként elaltatja Carl gyanúját, és az észbe kapó kopó az ablakból nézheti, amint elfut. "A rohadt ÉLETBE!" "Hülye voltam. Ostoba hiba." Hanks és DiCaprio brilliánsan játsszák el a rablóból pandúr felállást. 2 évnyi üldözés után Carl végül beviszi Franket, de ekkor már érdekli is, mi lesz a fiúval.

És hiába optimista a befejezés, hogy Abagnale végül az FBI kényszerű alkalmazottja lesz: a történetvezetés mindent elkövet azért, hogy kétségbe vonjuk a szerencsés végkifejletet. Frank gyakorlatilag eléri, hogy 18 éves korára az FBI 10 legfontosabb embere közt tartsák számon. Optimista, persze. Viszont sablontalan, és megtartja a sztori addig is jellemző fordulatosságát.

Brenda karakterével először nem tudtam mit kezdeni. Úgy tűnt, hogy csupán olcsó eszköz a cselekménybe, hogy Frank egyszer igaziból is szeressen egy félős-sírós kiscsajt, a sok ágyba szédített bombanő után (mint a prostituált, akit Jennifer Garner alakít cameo-jában). Amy Adams figuráját mégsem annyira hisztisnek, csak szimplán nagyon naivnak láttam. Nem tűnik szüreálisnak, hogy Frank tényleg törődhet vele, mindamellett, hogy felhasználja.

Minden körülmények között megőriz valamit a kölyökből, aki annak idején elszökött hazulról. Ez látszik azon is, mikor Brenda szüleit táncolni látja. Felidézi benne azt az időt, mikor saját szülei táncoltak ugyanígy, mikor még házasok voltak (örülök, hogy Spielberg nem élt a flashback-technikával, ami már szájbarágós lett volna).

Másoknál talán hatásosabbnak találtam azt a jelenetet, ahol az FBI házkutatása miatt kénytelen kapkodva bevallani mindent Brendának, illetve elszökni saját esküvőjükről. Átéreztem, milyen nehéz egy sérülékeny lelkű lánynak felfogni, hogy a vőlegénye körözött szélhámos.
Meseszerű kép, ahogy Carl a szobában Frank pénzéből pár bankjegyet, közülük egy köteget a zaklatott Brenda kezében talál. Olyan, mintha maga Frank is pénzzé vált volna. Ez, és mikor anyja házához szökve megismerkedik kishúgával az üveg mögött, a 2 legszebb momentum a 140 perc alatt.

Többnyire imádtam a kifinomult anekdotákat és csínyeket (pl. az apától tanult trükk a női nyaklánccal). A szóviccek éppolyan okosak, mint az átverős szituációk. "Ez olyan, mint Vegas. Mindig a Ház nyer."

Kedvencem, mikor Frank anyja sebtében törlesztené Carlnak a fia tartozását:

"Várjon! Biztosan el tudjuk intézni. Félállásban vagyok a templomnál. Mondja meg, mennyivel tartozik, és én kifizetem!"

"Eddig 1 millió 300 ezer $-ral."

 

A Kapj el ha tudsz! az egyik kedvenc rabló-pandúr típusú filmem. Fantasztikus, szórakoztató és érzelmes játékfilm, remek alakításokkal és nagyon ügyesen megírt forgatókönyvvel.

Scooby Doo

Ez az ember Raja Gosnell, a Scooby Doo dilógia rendezője:


És ezt a nyilatkozatot vártam tőle a dilógia készítése után:


"Semmi közöm az emberi fajhoz! ÉN EGY ÁLLAT VAGYOK! Hidegvérű!"

(Batman visszatér)




Bármilyen túlzásnak is tűnik, ez a véleményem a rendező munkásságáról. Prostituáltakat erőszakolnak meg olyan brutálisan az erdőkben, mint Gosnell tette azt a 2002-es Scooby Doo c. filmmel, sőt az alapul szolgáló rajzfilm-sorozat világával. A Hanna-Barbera-rajzfilm legbugyutább pillanatait múlja felül már az első SD-movie, ocsmány hozzáállással megírt sztorival és olyan karakterekkel, akik egyedüli célja látszólag a rajzfilmekből ismert jelmondataik hangos bekiabálása:

• "Scooby Doo! Where are you?!"
• "Scooby-snaks!"
• "Puppy power!"
• "Let's split up, gang."
• "Jinkees!"
• "I found a clue!"
• "Zoinks!"

Raja Gosnell feltételezem lelkesedik a régi amerikai rajzfilmek irányában, hisz tavaly került a mozikba víziója egy élőmozis Hupikék Törpikékről. És ahogy az, úgy korábban a Scooby Doo is bugyutára sikerült munka tőle. Gosnell kézterméke mellőzi az elemi értelmet és elhivatottságot, és megelégszik a legfelületesebb utánzással, az eredeti világ és szereplők filléres imitációjával.
Mióta a legelső rajzfilm-sorozat (Scooby-Doo! Where are you?) elindult 1969-ben, rendre újabb szériák és animációs filmek követték. Nem tudom, Gosnell egyéni kezdeményezésre került-e a project-hez, vagy a Warner stúdió választotta. De ez a 2002-es film egyáltalán nem hű a nyersanyaghoz. Kezdve azzal, hogy az 1. sorozatban sosem volt semmi természetfeletti elem. Ez csak később volt jellemző az animációs movie-kra, illetve a "The 13 Ghost of Scooby-Doo" c. folytatássorozatra.

Eseményláncunk voltaképp egy megállás nélküli fel-alá rohangálás, idegesítő jelmezes alakokkal, akik szövegeit lazára, tinisre próbálták szabni, tompa egysoros viccek tömkelegével. De ahogyan valódi humor sem mutatkozik meg, a sorozat bája sem lelhető fel sehol. Egyetlen érzelmileg megmozdító jelenete sincs a Rejtély Rt. bármelyik tagjának. A történet semmi másból nem áll, minthogy az Rt. szétvált, mert egyszer civakodtak, egy szörnyszigeten szellemek szállnak meg bulizó fiatalokat, és mi más lenne a cél, mint a világ vége, illetve megmentése.

Scooby és - 2 jelenetnyi szereplésig - a kis Scrappy vizuális megjelenése is siralmas. A Doo kutyaklán tagjai ugyebár dán dogok, ez azért felismerhető a kinézetükön. Scooby-nak a csoportos fel-alá rohangálás, büfögés, szellentés és pánikolás közepette annyi a dolga, hogy leleplezzen egy csinos lányt, aki legjobb haverját, Shaggyt próbálja behálózni.

! Kiderül ugyanis a film közepén, hogy a lány valójában a sziget szörnylényeinek egyike. Shaggy és Scooby legjobb barátsága veszélybe kerül, ahogy "Scoob" bizonygatja az igazát. Szerencsére ezt a szálat nem erőltetik sokat, mert őszintén szólva, semmi érzelmi töltete nincs. Ahogy annak se, hogy egy bűvös talizmán miatt változó felállásban veszítik el az "ektoplazmáikat" hőseink.

Ez a csapat még "fénykorában" se értem, hogy bírt kapacitálni eléggé, hogy bármiféle "rejtélyt megoldjon":

• Velma csak egy álokos randifób;
• Shaggy nem bírja befogni a száját;
• Daphnie túl elfoglalt a külsejével;
• Fred pedig az ügyeletes szépfiú.

Valójában Fredet éreztem az ötös fogatból a legjellegtelenebb, leg-csak-szimplán-unalmasabb figurának itt. Holott a rajzfilmben ő volt többnyire, aki a legkomolyabban vette az ügyek felderítését, és legtöbbször ő is állt elő megoldási tervvel. Itt viszont egy üresfejű fajankó, akinek olyan sorok jutnak, mint:

"Csakhogy én nem vagyok Daphne..."

"Hé! Viszont láthatom magam meztelenül!"

És a film összes párbeszéde elsüllyed az efajta öncélú poénkodástól. HOL van a humor? Nevetnem kellene mondjuk azon, mikor Scooby Doo nagymamának álcázva próbál a repülőgépen potyautaskodni? Vagy mikor Fred a megszállt Daphne testét taperolja?

Hát nem; Sarah Michelle Gellar pedig kb. annyira hiteles Daphne Blake-ként, mint Alicia Silverstone Batgirl-nek. Karaktere ég és föld rajzfilm-béli eredetijéhez képest. Mind neki, mind Rowan Atkinsonnak többéves tapasztalata volt saját sorozatukkal; látniuk kellett, mennyire silány munkadarabhoz adják a nevüket.

! A legocsmányabb húzás kétségkívül az volt, hogy Scrappy Doo-t tették meg a végső veszedelemnek Scooby-éknak! Elismerem ugyan, hogy Scrappy karaktere már a rajzfilmekben is idegesítővé vált, különösen első évada alatt. De a rajzfilm-szériákban az idő haladtával igyekeztek az alkotók finomítani ezen a túlfűtöttségen. Scrappy felnézett Scoobyra, a nagybátyjára és nevelőjére, mert mindig kalandos rejtélyekbe keveredett, de barátaival mindig megoldották az ügyet, lefülelve a bűnöst. Tipikus túlfűtött ifjú kolonc.
Gosnellt szintén a figurával szembeni ellenérzés hajthatta, mikor őt nevezte ki főgonosznak. De annyira elrugaszkodik bármitől, aminek köze volt a márkanévhez, hogy az már nyílt rosszindulatot feltételez a sztori mesélőjétől:

1. Scooby hajdanán hagyta a barátainak, hogy kitegyék a semmi közepén?
2. Készített magának egy emberi robottestet, kiegészítve arcmaszkkal??
3. És a nagy katarikus pillanat az, hogy valamiféle szellemenergiát gyűjt össze a masinájával, hogy töpszli mérete helyett óriási szörnnyé változhasson???

"Rossz kutya!"
Nem, Shaggy. Rossz rendező.

Merő véletlenségből ráakadtam egyszer a film egy pornóváltozatára az Interneten. Nyíltan vallom, hogy abba több értelem és szórakoztatófaktor szorult bele, mint ebbe a szuroköntetbe, amiről mintázták! Teljesen túl van játszva, a CGI undorító, az összetartó erő a cselekményben 0 - amiként "a nagy csapat" tagjainak hamisítvány  átirataiban is. Kizárólag a díszlet- illetve a jelmeztervezők fantáziabujaságát tudom pozitívumnak elismerni; illetve a merszüket, hogy utóbb legtöbbjük egy folytatáshoz is segédkezet nyújtottak.

A Scooby Doo movie-ra egyest adok. Semmi többet nem érdemel.