A történés (Az esemény)

"Ez tündérpor; nem létezik; soha nem ért földet; ez nem anyag; nincs a periódusos rendszerben; kibaszottul nem valódi."

(A Wall Street farkasa)

M. Night Shyamalan filmjei olyanok, mint a fedezetlen csekk. Örök rögeszméje, hogy neki a legkószább ötleteiből is több millió $-os pszichológiai thrillert kell készítenie. A minimalista stílust szimulálva fog egy elgondolást, erején felül ködösít köré, ám cselekményt alig épít köré, hogy egy hasra ütéses csavarral könnyebben meghazudtolja műve addigi történéseit. Címében nem is passzolhatna jobban ide a The Happening c. thriller, mely azontúl, hogy nincs működő komponense, az elmúlt 10 év egyik legmaflább öko-propagandájáról blöfföli azt, hogy a történet tanulsága.

Az USA északkeleti részén egyre többen logikus indok nélkül kezdenek öngyilkosságot elkövetni. Elliot Moore philadelphiai tanár nejével, Almával vonaton elhagyják a várost, s miután egyik kollegája a jelenség áldozata lett, annak lányát, Jess-t is magukkal viszik gyalog. Közben Elliot kiokoskodja, hogy a térség növényei valamiféle színtelen-szagtalan gázanyagot termelnek, ami kikapcsolja az ember létfenntartó ösztöneit.

Ahhoz képest, hogy a film címe szó szerint fordítva "A Történés", szinte semmi nem is történik benne. A szereplők, helyszínek pontosan ugyanolyan színtelen, szagtalan, jellegtelen gázlények, mint maga a túlmisztifikált "járvány", a  halálesetek pedig unottan, feszültség nélkül halmozódnak. Híre-hamva nincs valódi drámának vagy feszültségnek. Elliot és kedvese az elhidegült, idegenként egymás mellett élő pár archetípusa: 2 egymás mellett sétáló galamb több érzelmi impulzust termel, mint ők! És mert a befejezés párhuzamot von az alaktalan kór és az ő életük üressége között, csak még feltűnőbb, hogy ez a két dolog mintegy varázsütésre megoldódik.

Narratív katasztrófa Shyamalan forgatókönyve: a tartalmi vákuum, ingerszegény közeg, vánszorgó cselekmény és a maszlag történet mellett a dráma is csődöt mond. De nemcsak azért, mert a karakterek egy zöldborsó agyi és lelki szintjén rekedtek. Tollpihe-súlya van az egész járványügyi vészhelyzetnek! Philadelphiában a helyiek riadt nyuszi képpel vonatra szállnak, majd a járat vidéken megáll, és mehet, ki merre tud. Üzenem Shyamalannak, hogy ÉBRESZTŐ, NE ALUDJÁL! Ez nemzeti krízis! A hatóságok és a média ilyen horderejű válság idején nemcsak a nagyvárosokban pörögnek 1000%-on azért, hogy szüntelenül tájékoztassák a polgári lakosságot! Tájékoztatásként itt mindössze annyit közölnek, merrefelé történnek halálesetek, és mi a kór 3 lépcsője. Ha azt mondom, ez semmi, sokat mondtam.

És itt van ez a járvány. Maga az alapötlet, hogy egy, az 5 érzékszerv által nem érzékelhető, nem mérhető, formátlan halálforrás vándorol a térségben, valóban félelmetes volna. De ahhoz is kellene megfogható hatásmechanizmus. Az itt nincs. A produkció légköre végig álmosítóan egyhangú, alig csiklandozza bármi a rettegésérzetünket. Nem beszélve arról, hogy egy idő után a halálukba gyalogoló "fertőzöttek" egyenesen komikus látványt nyújtanak: gondolok itt elsősorban arra a jelenetre, mikor Elliot szeme előtt egy kis csoport formációba áll, és egyikük elindítja a darálást:

Minél több infómorzsa kerül elő a járványról, annál nevetségesebbnek hat az egész. Elliot "felismeri", hogy ez a légi úton terjedő valami a növényvilág védekező csapása az emberi populáció ellen. Mikor Elliot és Alma végül önként feladják a harcot és kisétálnak, a járvány épp akkor dönt úgy, hogy véget ér. S hónapokkal később a TV-ben vitatják, hogy az egész alighanem a természet figyelmeztetése volt. A Wikipédián kellett visszakeresnem, hogy mi volt az a zűrzavaros álmagyarázat a megfoghatatlan kórra.

Úgy tekintek Az eseményre, mint mozgóképes öngyilkosságra. Egy film, ami tudja, hogy semmi keresnivalója a világban, nem vesz magához semmit, amiből építkezhetne, így aztán lassan végez magával. És végül a nézőt ráveszi ugyanerre az unalom hatására - hacsak nem tesszük azt, mint Elliot és Alma: inkább kilépünk a szabadba, élni.

A házinyuszi

Shelley Darlington playboy nyusziként bulizta végig semmitevő életét a Playboy-villában, míg az egyik irigye egy hamis levéllel ki nem rakatta a szűrét 27. szülinapja után. A hajléktalan szöszi egy lánykollégiumba vetődik, ahol egy Zeta nevű klubcsoport nagyasszonyául szegődik. Mihelyt munkához lát, teljesen átfazonírozza a halvány kisugárzású bandát. Márcsak elég új tagot kell gyűjtsenek, és nem kell elárverezni a házukat. 

Vajon mennyire tudható előre a humor színvonala abból a tényből, hogy a filmet pénzelő Happy Madison Adam Sandler vállalata? Mitől hihetik ott azt, hogy a huszonéves nők jó kedvre derülnek majd csupa olyan nőszereplőt hallgatva, akik bátortalan kockákból üresfejű cicababák szektája lesznek? Kicsit sem taszító, hogy a stúdió a komikum mágnesének hiszi a mindent lemosolygó babaszöszi sztereotípiáját, aki egy rendőr "Please, blow!" utasítását úgy fordítja, hogy megpróbálja leszopni? Ezeket a kérdéseket szegezném azoknak, aki csekket fogadtak el a filmben való bármilyen részvételükért.

Anna Faris-t a Scary Movie-franchise tette föl a térképre, ezért megértem, ha erőlteti a vígjáték-főszerepeket - annyira, hogy olykor a produceri munkát is vállal hozzájuk. De az ilyen buta liba-szerepkörből nincs a színésznő, aki valós érzelmeket tudna kihozni. Shelley pontosan az a sekélyes, megjátszós kurvajelölt, akit már ezer másik komédiában láttunk életjelet kibocsátani magából. Legfőbb dilemmája egy fiú, akit hidegen hagynak a csábítási trükkjei, ezért szemüvegben randizik vele, hogy lássa: esze is van. Még az alapszintű empátiát is nehéz kipréselni magunkból, ha egy karakter még a számára bármit jelentő gondokra is annyit bír reagálni, hogy bociszemet mereszt ránk.

És az emberi értelemnek ez a járkáló vesztőhelye tanítja meg néhány, tőle is szánalmasabb női karikatúrának, hogy "hogyan legyenek szexik". A film egy klubház megmentésének címén olyan jelenetekre veszi rá a színészeit, ami a szappanoperákban cikin festene: felfedezik a sminkelés képességét, a fodrászhoz járást, megtanulnak testrészt villantani, menő csajokként bulizni meg ehhez hasonlók. És amint az várható, bombasikert aratnak a környék minden nyálát csorgató hímringyója, illetve bármi fényes tárgytól belelkesülő kisparti-ribanca között. Külön bónusz még az elején, mikor a szőkített főhősnő előveszi a legjobb Batman-hangját, valahányszor a barinői nevét ejti ki.  

Végszóként még annyit mondanék: ha a való életben így nézne ki az átlag huszonéves korosztály - Amerikában vagy máshol -, onnéttól elektronikus nyakörvet hordhatnánk az utcákon!

Everest

"A testünk haldokolni fog: szó szerint meghalunk! Nem véletlenül hívják ezt halálzónának, srácok. Tehát a játék az: feljuttatunk-e titeket a csúcsra, aztán vissza a lábához, mielőtt ez megtörténik."

Baltasar Kormákur túlélődrámája konvencionális, mégis hamisítatlan testközeli élmény. Nem törekszik megújítani műfaját, de - a fikciós film határain belül - kellő hűséggel adja vissza egy megtörtént, balsikerű turistaút eseményeit, kellő tapintattal az áldozatok emléke iránt. Az Everest a néző saját túravezetője: valóban odavisz minket a világ tetejére, a Föld egyik legmostohább útvonalának állomáshelyeire.

1996. május 10.: Amikor több különálló hegymászó-csoport megindult lefelé a Mount Everest csúcsáról, dél felől súlyos vihar érte utol őket. Rob Hall túravezető elszakadt a csoportjától és a csúcs közelében rekedt, miközben társai közül is sokan elpusztultak. Az egyik túlélő, az újságíró Jon Kakauer „Ég és jég” c. visszaemlékezése szolgált később a mozifeldolgozások egyik alapforrásaként.

Ritkán kerül elém olyan katasztrófa- vagy túlélőmozi, ahol ennyire tapintható a szereplők minden gyötrelme. Nemcsak a sérülések, a kimerültség, vagy az oxigén(palack)hiány miatt. Itt az éghajlat csak először "kínozza", a csúcs közelében már fokozatosan leállítja az emberi szervezetet. A szuperfagy képes a még élő ember testrészeit, sőt az agya mozgatófunkcióját is tönkretenni. A puszta szelek szakítják fel a hámréteget, többrétegű bundás kabát alatt is belemarnak a húsunkba. 2 nap, isteni csoda esetén 3: ennyit bír ki az ember egy Boeing-747-es magasságában. 

Az alkotók ügyesen bántak a címadó hegy természetes tájaival. Egészen lenyűgöző látványt nyújtanak a Himalája gigantikus terei több ezer méteres magasságból, ahogyan a hegyoldal mély hasadékai is - pl. ahogy egy földcsuszamlásnál meginog Beck Weathers alatt a kirögzített létra. A kopár sziklatömbök, kikerülhetetlen lavinák, gleccserek, majd a ciklon érkezése közvetlen közelből 3D nélkül is magukkal rántanak az örök hó és jég birodalmába.

A szereplők jellemrajzairól leolvasható, mik a film korlátai. Amikor az alaptáborban beszélgetnek róla, ki miért akar a csúcsra feljutni, a bizonytalan válaszaikból nekem 1 valódi indoklás jött le: bizonyítási vágyból. Értem én, hogy az ember alaptermészetéhez tartozik, hogy képességeinek határait feszegesse, és kockázatvállaló hajlam nélkül nem is lehet nekivágni egy majdnem 9 km magas hegyláncnak. De ez így magában kevés: a szereplők szinte beleolvadnak az igazi főszereplő, a Mount Everest világába. 

Robot kivéve mindenki összefoglalható 1 vagy 2 alapvonással:

• Helen, az alaptábor feje a 2. anyjukként köteles aggódni az ügyfelekért és a kalauzaikért.
• Scott Fisher egy másik szakaszt visz Robék mögött, vele ellentétben viszont könnyelmű és kockázatfüggő.
• Doug Hansen szerény, szűkszavú: az ő feljuttatása miatt késlekedik Rob a csúcsnál.
• Yasuko Namba kedves és előzékeny; immár hetedik (!) 8000 m-es csúcstámadására készül.
• Beck arrogáns családos kalandor, akit megfagyott kezei és részleges vaksága döbbentenek rá önnön sebezhetőségére.

Robot kedveltem, mint főszereplőt: józan eszű, lelkiismeretes fickó, aki minden elvárásnak meg akar felelni. Várandós felesége, Jan pontosan tudja, mik az esélyei odfönt, meddig maradhat életben. Picit a Véres Gyémánt "végső telefonálását" idézte föl bennem a búcsúzkodásuk tónusa: Helen és a táborban lévők 2 rádióműholdas telefont egymásra téve teszik lehetővé, hogy a házaspár hallhassa egymást - alighanem utoljára. Okos és reményt adó az a vágási mozzanat, ahol Rob feltehetően örökre lehunyja a szemét, majd odébb Beck kinyitja azt, és lassan megindul lefelé, az életben maradás felé.

Nagy keresztje az Everestnek, hogy a résztvevők iránti tapintat némileg fékezi a mélységét. Kormákur nem akarja boncolgatni, mekkora a mászók, a túravezetők vagy az út szervezőinek felelőssége a történtekben, ehelyett a megpróbáltatásokra építi fel a dramaturgiát. Ez elkendőzi a tényt, hogy a himalájai turizmus helytelenül kreált "nagy kihívást", "nagy üzletet" egy domborzati szörnyetegből, ahol az életben maradás rideg adatok függvénye - esetleg! A létrás vészhelyzetnél Beck arra panaszkodik, hogy "nem ezért fizetett", hogy már az elején elpatkoljon. Ez szerintem tökéletesen bevallja a tragédia elsődleges okát: a tévhitet, hogy egy efféle "utazásra" bárki, bármilyen felkészültség mellett is garanciát vállalhat.

Átélhető, kissé modoros darab az Everest. Nem fél a szereplők érzelmeivel bánni, tárgyilagos a nehézségek elsorolásában, viszont egyiknél sem lapátol analitikus mélységekre. Érdekes volt megfigyelni a magaslati táborok életét, illetve hogyan működnek maguk az emberek odakint, a halálzónában. És erősen megmarkolja a néző szívét, ahogy szép lassan tönkreteszi őket a hegycsúcs-közeli klíma összes borzalma.

Az Everestre 4/5-öt adok.

A dögös és a dög

Nate Cooper felkutatja általános iskolai szerelmét, Cristabel Abbott-ot, majd hogy bevágódjon nála, pasit igyekszik keríteni a szépség előnytelen külsejű barinőjének, June Phigg-nek (ugye érti mindenki: "Pig"?). De mi van akkor, ha a rút kiskacsa menetközben maga is gyönyörű hattyúvá válik?

Már a címében is van valami alpári szexizmus ennek a szösszenetnek. Paris Hilton - aki Cristabel szerepe mellett a produceri teendőkből is vállalt egy keveset - megkoronázza azt az önfényező, tömény felszínességet, aminek a The Hottie and the Nottie teremtetett. Hilton színészi tehetsége ma már hírhedt vicctémának minősül, de itt végig idegcsikaró képmutatás árad minden arcrezdüléséből. Végig azt kívántam a karakterének, ami a 2005-ös Viasztestekben történt az ottani karakterével.
A színészgárda többi tagjáról legalább el tudtam hinni, hogy kényszerből, és nem készakarva tesz le pancser alakítást az asztalra. Figuráik reménytelenül lapos, gyengeelméjű, velejükig számító fabábukként játsszák az eszüket, és csak a romantikus vígjátékok rúnarégi receptje miatt kapnak 1-1 őszinte szövegsort a szájukba.

Ezek után talán mondanom sem kell, hogy A dögös és a dög működésképtelen úgy humor, mint romantika terén: se nem megható, se nem szellemes, másrészt azonban szikrázik róla a tompaság, a lelki mélység teljes hiánya. Arra megy ki az egész, hogy egy hamisan gitározó, lerobbant kretén még mindig ugyanazt a megjátszós Barbie-babát imádja 20 év távlatából, de! A megfektetéséért szinte férfi-striciként próbál valami szerencsétlen flótást találni, akivel a Barbie barátnője végre randizni tud. Mikor feltűnik egy fogorvos Ken-baba, aki megszépíti a rút barinőt, valami kattan benne, és a másik irányba kezd sóvárogni.

És mint a végén kiderül: Cristabel is végig csak tesztelte a szándékot, magasról téve a legjobb barátnőjének okozott szenvedésekre. Ezen pedig nem kozmetikáz, hogy a fő balek a végén hősiesen nem dugja meg a szöszit, sőt még az javasolja, hogy fusson a szüzességét eldobni igyekvő June után. Egy értelmes felnőtt ember ha nem is tudja, de érti, mit jelent gyerekkori szerelmet és/vagy csalódottságot hordozni magunkban, és az köszönőviszonyban nincs az itt elénk okádott románcnak.  

Nem tudom, szó szerint létezik-e olyan, hogy "Minden idők legrosszabb filmje." A The People magazin mindenesetre ennek titulálta A dögös és a dögöt, és hát: miért ne? Borzalmas, agyatlan, lélektipróan hitvány filmgalacsin.

Banki meló

Csodabogárnak tűnhetek, amiért ezt (is) írom, de... én idáig Jason Statham-nak mindössze 2 olyan filmjét láttam, ami elnyerte a tetszésemet. És egyik sem akciómozi. Az egyik A kém c. vígjáték az idei kínálatból, a másik pedig krimi, amely egy londoni bankrablás igaz története alapján készült.

Terry Leather londoni autókereskedő és kétgyerekes családapa. Mivel adósságbehajtók szorongatják, kapva kap egy régi barátnője, Martine Love ajánlatán, hogy raboljanak ki egy Baker Street-i bankot. Miután Terry mozgósította a megfelelő cinkostársakat, sikerrel végrehajtják az alagútásást, és kipucolják az ottani bankfiókok nagy részét. Ám olyasmik is a birtokukba kerülnek, amikkel akaratlanul nagy pályások tyúkszemére lépnek.

1971. szeptember 11-én történt, hogy egy kis csapat több millió fontnyi készpénzt és ékszert zsákmányolt a Lloyds Bank-ból, az éj leple alatt fúrva alagutat egy közeli bérelt épületből. A film ugyan nem törekszik dokumentumfilm-igényességre - főleg a szereplők nevét illetően -, de sok dolgot pontosan átvesz az eredeti bűncselekmény történetéből, reálisan ábrázolva azt. Valóban teljes hírzárlatot rendeltek el - nemzetbiztonsági ok ürügyén -, mikor az eset kitudódott, és szóról szóra emeltek át mondatokat a bankrablók hangszalagon rögzített beszélgetéséből. Szó sincs tehát lebutításról, a tartalom egyszerre ütős, komoly és szórakoztató. 


Szerintem azért működik ilyen jól a film - a stílusán kívül -, mert érdekfeszítően tudja tálalni ezt a bűnügyet. Türelmesen végig haladunk a játszma minden külön részletén (milyen fickók kellenek, mik az eszközök, mi könnyíti/nehezíti dolgukat menetközben, stb.).
Volt annyi sütnivalója a készítőknek, hogy ne magát a rablást tegyék meg a tetőpontnak, hanem csak az első fő színpadja legyen a valódi, kifinomultabb konfliktusnak, ami ezután előtérbe kerül. Az úgy klisé lett volna, hogy egy piti banda egy régi cimbi tuti tippjén beizgulva megfúr egy bankot, majd ilyen-olyan bakik miatt bebukják. Itt a tagoknak megvan az egyéni jártassága és a gerince is, hogy elhiggyük a csapatmunkájukat. És üldözőikről, hogy veszedelmes alakok, akiket őrültség alábecsülni.

Leginkább azzal vágódott be nálam a Banki meló, hogy a főszereplő milyen ügyesnek bizonyul az alkudozásban. Miután Martine bevallja, honnét és hogyan kapta a fülesét, Terrynek nagyon gyorsan olyan zsonglőrködésbe kell kezdenie a kezébe került információkkal, mint még soha - különben ő és társai hullazsákban végzik. Mint valami agyament kártyajáték: a kispályásokhoz túl sok ászt osztottak a többi sarokból:

• Egy vesebajos alvilági klubtulaj a megkent zsaruinak listáját akarja, bármi áron.
• A titkosszolgálat egy fekete drogbáró zsarolófotóit akarja a pucér brit hercegnőről.
• Ráadásként néhány zsaruról is fotó kerül elő, amint a bordélyházban disznólkodtak.

Alakítás terén nincs panaszom. Statham-ot ugyan átlagtehetségű színésznek tartom, de itt végre elhittem, hogy nem önmagát játssza: Terrynek megvan az esze és idegzete hozzá, hogy belefogjon élete nagy rizikójába, de nem veszíti szem elől, ami fontos neki. Nem hazudik felesége képébe, és mikor borul a bili, feleségére bízza, hogy elhagyja-e a lányaival együtt - ha ezzel megóvhatja hármójukat a rá leső életveszélytől.

Leesett az állam, mikor a résztvevők névsorából kiderült, hogy a pornóban utazó bűnözőt, Lew Vogelt David Suchet alakította. Számomra Suchet az örök Poirot, de újfent elismerésem, amiért ennyire ügyes kaméleon más szerepeiben is. 

Szemérmetlen, földön járó, izgalmas bankrablás-krónika; legfeljebb néhány helyen szikkad ki belőle a lendület. Jason Statham karrierjéből elsőként ajánlanám. 

(Külön érdekességként jegyezném csak meg, hogy a forgatókönyv két íróját, Ian La Frenais-t és Dick Clementet 2007-ben maga II. Erzsébet királynő tüntette ki, a Brit Birodalom Érdemrendjével.) 

A szállító 4. - Újratankolva (Örökség)

Visszatérő gyengém, hogy sablonos filmeknél nehezebben jegyzem meg lapos, egydimenziós szereplők nevét - legyen szó akár egy mozis széria sokadik részéről. (Legutóbb az idei Mission Impossible főhősével jártam így). Az új Transporter viszont azt a bravúrt érte el nálam, hogy a moziból kilépve 1 dologra emlékeztem csak belőle: a kocsira! Minden mást könnyebb volt kitalálnom, mint felidéznem. 

Frank Martin profi áruszállító mindig betartja 3 alapszabályát: nincsenek nevek, nem nyúlsz a csomaghoz, és mindig végigcsinálod a megbízást. Legújabb kuncsaftja azonban kifog rajta: egy Anna nevű prostituált női bűntársaival felhasználja őt, hogy a sofőrjük legyen a személyes bosszújukhoz egy helyi maffiavezér ellen. És hogy biztosan belemenjen, Frank édesapját is foglyul ejtik.

Luc Besson már a szériaindító darabbal sem nyűgözött le, de a TV-ben látott 2 folytatás képével a fejemben elképzelni nem tudtam, hogy valamire való filmes ezt a franchise-t még profitképesnek gondolja. Az EuropaCorp producerei, valamint Camille Delamarre - aki a Veszélyzónát szintén Besson szkriptje alapján rendezte - nyilván így gondolták. Jason Statham azonban nem: a főszerepet helyette most Ed Skrein-re osztották, akinek neve ismerős lehet a Trónok harca c. TV-sorozatból.

Némi hasonlóságot látok ezen és egy másik idei akciómozi előkészületeinek hátteréről. Adott egy több évi vajúdás után készült 4. rész, aminek egy önmagát túlélt szériát kellett volna újra életre keltenie. Annyira kellett volna, hogy még ki sem jött, mikor a stúdió bejelentett legalább még 2 folytatást, és a gyengus box-office-szereplés dacára továbbra is kitartanak eme szándékuk mellett.

Ismerősen hangzik?

Szóval Frank most a francia Riviérán dolgozik, és a szakmájában őt tartják - nem hivatalosan persze - a legjobbnak. Miután belemegy a hölgyzsarolói által kifundált játszmájába, a produkció a legporosabb képletet követve rángatózik: bombacsajok ténferegnek, akcentusos orosz nehézfiúk locsolják az ólmot a csöveikből, röpködnek a pofonok, az átgondolatlan lassítások, sőt röpköd az Audi is. Merthogy A szállító, a mindig vasalt öltönyű, jégvérű profi csak rendszámváltó spéci Audijával száguldozhat.

Természetellenes képi világ, 0 sztori, gyagyás szövegek, pózoló színészi játék. A protagonista makulátlan-személyiségtelen harcigép, akinek emberi mivoltát annyicskából látni, mikor a sminkesek rámázolnak egy kis vért a homlokára. A nők keménykedő, de üresfejű cicababák, akik hol melyik testrészüket mutogatják a kamerának. Frank apja pedig fáradt arccal elnézegeti mindazt, ami történik körülötte, mintha csak a színész örülne, milyen jó buli, hogy ezért a szösszenetért ő fizetés kap.

Teljes érdektelenség sugárzik az egészből, soha nem az életveszély jelentette feszültség. Minden "intenzív" mozzanat -  a puszta kezes fordulók, a nők bankrablása, a jet-ski-s üldözés, a reptéren való kocsis kaszkadőrmutatvány - mind annyira unottak és megjátszottak, mintha egy TV-reklámot néznék az esti Híradó szünetében. Pofátlanul reklámoznak élő és élettelen árucikkeket a képünkbe, hogy meglegyen a remélhetőleg többszázmilliós profit a stúdiónak.
Hogy Bessonék mennyire nem titkolják, hogy a film csak egy kb. 90 perces reklámklip, azt a hekkelős jelenet fényesen bizonyítja: az egyik szereplő egyetlen tablettel,  1-2 ujjmozdulat alatt probléma nélkül nyúl le több százmilliós pénzösszeget egy hajótulaj bankszámlájáról. Visszasírtam a Blackhat-et, mikor ezt megláttam...

Nemcsak, hogy azonos helyre tagsálom A szállító összes folytatásrészét pl. a Hegylakóéval, de Luc Bessont is végleg elástam nemcsak rendezőként, de forgatókönyvíróként is. Olyan műanyag, fakó, nyomasztóan sivár darabot hagyott jóvá és nem először, ami meg sem próbál valódi mozifilmként funkcionálni. Nem éri meg a mozijegy árát, hogy 1 és fél óra hosszat egy zajos kirakatüveget bámuljunk!

Vakáció

A legvisszataszítóbb vígjáték a

Csábítunk és védünk

óta!

Émelyítően sekélyes elmemocsár a Warner legújabb nosztalgiaparádéja, a Vakáció. Formailag ez az 1983-as Családi vakáció c. film kései folytatása, és annak több szereplője - köztük az eredeti családfő, Clark Griswold - visszatér néhány perc erejéig. Bárcsak ne tenné! Ennek a darabnak ugyanis köze sincs nemhogy a könnyed országúti vígjátékok szelleméhez, de a jóízléshez vagy az könnyed családi kikapcsolódáshoz sem. Sok pontján egyszerűen nem bírtam ránézni a vetítővászonra, és befogadni azokat az agyzüllesztő hangingereket, amiknek a dialógusoknak kellett volna lenniük...!

Rusty Griswold családos pilóta egy délután elhatározza, hogy feleségével és 2 fiával felkeresik egyik nagy gyerekkori élményének színterét, a Walley World nevű vidámpark hullámvasútját, a Velociraptort. Csakhogy a sokszáz km-es út minden egyes megállója egy kisebb katasztrófát tartogat a család számára - akár épp rokonnál szállnak meg, akár nem. 

Egyszerűen szégyenletes a színészgárdának, amit itt rájuk kényszerítenek; az egyik jelenetben szó szerint is úsznak a szarban! A film tudása a helyzetkomikumról kimerül abban, hogy önelégült lelki torzók más-más helyeken csinálnak hülyét magukból, két ásítás között egymás hibáin tipródnak, közben erőnek erejével próbálnak újabb csávába belekerülni.
Mióta hiszik azt Hollywood-ban, hogy minél utálatosabbak egy família tagjai, annál több poént lehet majd rájuk ragasztani? A férj cikizi neje újonnan megismert "Buli Bula"-énjét, beszari nagyobbik fiát pedig felváltva cikizi ő és a seggfej kistestvér, Kevin (!?!). Még arra sincs tekintettel, mikor fia életében először megtetszik egy vele egykorú tinilánynak. Ezek az emberek - és elnézést kérek az alpári szóismétlésért - szarba se nézik egymást. Fogalmuk sincs egymás érzéseiről, és az utazás során csak hányódnak a még tőlük is nagyobb amerikai sztereotípiák között. A néző végig a nem létező UZI-ját keresi a széke alatt, ahogy a Griswoldok nyaralását kénytelen figyelni...!

A leglátványosabb poénok egyben a legviszolyogtatóbbak is.

• Röhögnöm kellene talán Rusty kanos sógorán, a kockahasú cowboy-időjóson?
• Vagy a szánalmas bizonyítási kísérleten, ahol Debbie 40-es anya létére a régi kolija előtt, saját mászóterepén szanaszét okádja sörrel a gyepet, majd rázuhan?
• De említhetném még a sötét tehén telibe gázolását kamerán kívül. 
• És a "kedvencem": Rusty és Debbie befuccsolt szexszáma 4 államhatár metszésénél, ahol éppen egy nudistatelepet oszlatnak fel a hőbörgő határőrök.

Nem állítom azt, hogy kínjában nem tud néhol felkuncogni az ember. Ez azonban aligha másítja meg az összképet: a Vakáció egy érzéketlen, tahó, tompaagyú országúti film, amely sértés minden egyes névre, melynek köze van hozzá. Egy nagy nulla!

Amerikai Ultra (BeSZERvezve)

A teljesen szabálytalan akciókomédia imád véletlenszerűnek tűnő dolgokat egymáshoz passzintani, mégis képes - nagyrészt - működtetni azokat. Abszurdnak hangozna, mégis komolyan vesszük, hogy egy eszelős CIA-kisfőnök hajtóvadászatot indít egy emberi selejtnek tűnő eladófiú ellen. Így szedi szét az American Ultra észrevétlenül a hollywood-i kémmítoszt. Könnyedén, lazán köpi arcon a titkosszolgálat mozis hírnevét - egy intézményét, mely a színfalak mögött időről időre manipulál és likvidál átlagembereket, mikor milyen érdekből és ürüggyel.

Mike (Jesse Eisenberg) a virginiai Limon legjelentéktelenebb polgára: lassú felfogású, szétesett drogos, aki csaját, Phoebe-t (Kristen Stewart) kivéve teljesen egyedül él. Mike nem tudja, de egy olyan balsikerű kísérlet részese volt, melyet a gátlástalan Adrian Yates (Topher Grace) most mindenáron próbál eltüntetni. A CIA-s Victoria Lasseter (Connie Britton) egy este fura kódsorral aktiválja a Mike-ban szunnyadó képességeket, épp mielőtt az életére törnének. Ettől kezdve a fiú összezavarodva menekül a kiiktatására küldött titkos ügynökök elől. Közben egyre több nyomát felfedezve, hogy egyszer a múltban valakik valamire beprogramozták a tudatát...

Csak örülni tudok egy alkotásnak, amely állandóan próbál friss, merész és kiszámíthatatlan maradni, mégsem veszíti el emberségét a stílus javára. Érzésem szerint ez történt az American Ultrával: saját vad stílusa a fejére nőtt. Valahol félúton ez a szokatlan, cikk-cakkban építkező alkotás megszűnt kémfilm-klisék provokatív szatírájaként lüktetni, és öncélú virtuskodás lett. Díjaztam, ahogy a mai, divatos összeesküvés-sablont szinte minden 5. percben kigúnyolja, kifacsarja. De valahol középtájt kifakult az emberi tényező a történetből, és a befejezés - ahol a főszereplő és kedvese immár hivatásos CIA-sek - cseppet sem fizette meg számomra az addigi odafigyelésemet.

A színészi játék tűrhető. Kiemelkedőt senki nem teljesít, de így is jobbat, mint amire számítottam. Bill Pullmannek szerintem kimondottan jól áll, ha mindössze mellékszereplő: érdekes pikantéria, hogy a háttér-informátor, aki a Mike-ot hajdan trenírozó Victoriát informálja, valójában a CIA egyik vezető beosztású tagja.  

Megjegyzés: a legbizarrabb figura számomra az egészben a Mike-ot üldöző nyerítő ügynök, "Hahota" volt. Mintha Nicolas Cage legvadabb perceit ötvözték volna Eddel az Oroszlánkirályból...!

Jesse Eisenberg remekül hozza a zilált agyú kisvárosi srácot, akinek most hirtelen fel kell fognia, hogy alvó ügynök, és az életére törnek. Átéreztem Mike űzött vad helyzetét: hétköznapi tárgyakkal öl meg 2 ügynököt, 2 másik kiirt egy egész rendőrőrsöt körülötte, vesztegzár alá vonják a városát, csak azért, hogy ne tudjon elszökni. És a legdurvább: Phoebe-ről leleplezi, hogy ő is CIA-dolgozó, és egészen idáig a megfigyelése volt a feladata. Itt tetszett a leginkább Eisenberg alakítása: akit Mike feleségül akart venni, első naptól hazudott neki kilétéről, és eltitkolta mindazt, amit a hajdani Észlény Program kudarca után kitöröltek Mike elméjéből. Ez az identitás-válság, és ahogy hideg fejjel túllép rajta, kedveltették meg velem a főszereplőt.

Örömmel tapasztaltam, hogy Kristen Stewart végre megtanult színészkedni. Még inkább tetszett viszont, ahogyan a dramaturgia az ő figuráját mozgatja. Phoebe szereti Mike-ot, de ő a film utolsó harmadáig nem tud megbocsátani neki, amiért eltitkolta előle képességeit, kitörölt emlékeit, és hogy a kísérlet az oka eddigi pszichés szétesettségének. Van egy szájbarágós metafora, ahol Mike fának nevezi magát, ami lefékezi és tönkre vágja az útján haladó kocsit, Phoebe-öt. "Mi voltunk a tökéletes elbaszott pár. Ő a tökéletes, én az elbaszott." Ez megfordul, mikor Phoebe önmagát nevezi "a fának", és fizikailag is megsínyli a hibája árát. Így megérdemelten kapja meg az újrakezdés esélyét, mikor a harc után Mike a rendőrségi kordon előtt megkéri a kezét.



Nima Nourizadeh idei rendezését kétségkívül az év legfurcsább mozis darabjaként fogják emlegetni. Nagyon pattog, nagy hévvel kerüli a bevált recepteket, de nincs elég gondosan szőve. A humor és akció sötétes, ironizáló elegye nem telítődik kellő emberi tartalommal, és a sok csavargatás után a történet vége csalódást keltően kiszámítható. Üdvözöltem az irányt, amerre a BeSZERvezve törekedett haladni; azt szerettem volna, hogy menjen tovább, és próbáljon többet.

Hitman - A 47-es ügynök

"Nem volt 1 eredeti gondolatod sem."

Az alábbi mondatot a filmből címezném a készítők minden egyes tagjának, illetve a 20th Century Fox illetékes főnökeinek.

"Agyatlan akciódömping."

"Szüntelen kliséhegy."

"Élettelen CIA-orgia."

"Üres idő- és pénzpazarlás."

"Hitvány ál-videójáték, amit nem lehet játszani."

Az összes negatív stigma ráragasztható a Hitman - a 47-es ügynökre, ami ránézésre az eszünkbe juthat róla. Bond és Terminátor szerelemgyereke volt az, ami elterült a szemem előtt a vásznon. Egy fatális véletlenekből tákolt, lökhajtásos cselekmény során fapofájú alakok fel-alá pózolnak, időnként beszélnek a nagy semmiről és stílustalan helyszíneken törnek-zúznak-öldökölnek, egyetlen izzadtságcsepp nélkül. Bármi is történjék, azt érteni alig, átérezni soha, ellenben hosszan elbámulni lehet - mint döglött halakat az akváriumban.

A 47-es Ügynök (Rupert Friend) egy biokísérleti szuperember, a tökéletes gyilkológép. Dolga, hogy megtalálja Katia-t (Hannah Ware), az Ügynök-program atyjának lányát, mielőtt a szupertitkos Szindikátus szervezet - élén a zárkózott Le Clerq (Thomas Kretschmann) elnökkel - elkapná. Saját, páncélbőrű gyilkológépük, John Smith (Zachary Quinto) Katja bizalmába férkőzik, de a 47-esnek sikerül elvinnie tőle a lányt. Kiderül, hogy Katja már javított Ügynök-trenírozást kapott gyerekként, így a 47-es órák alatt kiképzi őt - nehogy eltűnt apját (Ciarán Hinds) keresve kinyírassa magát...

A Fox idén mintha rendre azt bizonygatná, hogy képtelen pop-kulturális anyagot filmre adaptálni. Alig vagyunk túl A Fantasztikus Négyes mozis temetésén, most egy népszerű ezredfordulós videójáték remake-jét szidhatjuk, amiért üres, agyatlan-lelketlen kliséhordó lett, amiben a mészárlások + a fő színésznő bikinivillantása adják a fénypontot. Már a stúdió olyan, a tervezési stádiumnál hozott döntéseit sem értem, hogy miért bízták egy elsőfilmesre, Aleksander Bach-ra (???) a rendezői feladatot. Vagy miért pont a korábbi, 2007-es bukott változat íróját (!), Skip Woods-ot hívták meg a forgatókönyvhöz - akinek mellesleg a két évvel korábbi Die Hard 5.-öt is köszönhetjük.

Nyilvánvaló, hogy az akció az elsődleges aduász, amivel az ilyen nyári akciófilmeknél próbálják elterelni a figyelmet a sivár tartalomról. A Katia-ra testált érzékek és képességek a Lucy-t idézik, így róla még annyira se hittem el, mikor ügyeskedik, mint 47-esről. A beállítások lehetetlenül megjátszottak, pózoltak. Néhol a lövések, a bevágódások tényleg hatásosan szólnak, de a jelenetek egésze mindig ritmustalan és érdektelen. Ráadásul néhol annyira idegbetegen rángatózik, gyorsul-lassul a kép, ami már-már a Szellemlovas 2. színvonalát idézi. Sőt, igazából... a film minden elemének kidolgozottsága azt a színvonalat idézi...

Befejezhetném ennyivel a kritikát, hiszen tucatnyi blogger-társamtól olvastam ugyanezt a véleményt, csak más szavakkal. De az valahol megrémít, mikor ennyire nem is titkolják Hollywood-ban, amikor csak a filmjogokról és termékeladásról szól számukra egy szellemi darab életre hívása. És nemcsak a vázlatfirka sztori, a nem létező karakterek, a súlytalan fordulatok és a konyhai robotoknak írt párbeszédek miatt. Vagy mert a 47-es ügynök egyetlen mondata, ami nem a munkájával kapcsolatos, az olasz gyapjút evő molyokról szól. 

Nevetséges maga az újra meg újra megismételt látványa annak, ahogy ez az elvegyülni képtelen CIA-vágyálom fényes nappal, pánikot keltve villogtatja harci és gyilkoló tehetségét, vagy egy épület tetején, vagy a nagyváros (Szingapúr) utcáin. Nem kevésbé, hogy egy sokadik szupermodellről próbálják bemesélni, hogy potenciális modern amazon: jövőjét az égre-földre keresett apucija a múltban is, most is őhelyette akarja megszabni, egész a legutolsó jelenetig, ahol felrobbantja magát. "A tetteink határozzák meg, kik vagyunk." Persze...


Külön meggy a tortahabon, hogy egy második 47-es pózolt lelövésével ér véget az egész. Mintha e nélkül nem találtam volna ki, hogy a Fox ebből a #######ból is folytatást akart...

 

Kategorikusan óva intek tehát mindenkit a Hitman - a 47-es ügynöktől.