Z, a hangya

  KELLEMES KARÁCSONYI ÜNNEPEKET!  

Egy hangyaboly kasztszerű kolóniájában Z-4195 megcsömörlik a dolgozók robotoló életétől. Ám amikor találkozik Balával, egy feltűnően csinos hangyalánnyal a palotából, beleszeret, és helyet cserél egy katonahaverjával, Weaverrel, hogy láthassa őt. Ettől kezdve élete a feje tetejére áll: nemcsak Baláról derül ki, hogy ő a trónörökös, de az is, hogy Z szakaszát épp ütközetbe küldik. És mindez csak a kezdet. 

Mikor néhány éve először láttam képeket a Z, a hangya c. animációs meséről, az első benyomásaim lesújtóak voltak róla. Valószerűtlennek, hogy ez a rengeteg izgága, 3D-grafikás ízeltlábú valóban képes lesz rá, hogy emberien mozogjon, beszéljen vagy egyáltalán ki tudja fejezni magát. Még inkább, hogy a protagonista, aki egy vidám, életszerető fickónak tűnik, jellemében nem fog megrekedni az önsajnálat és a faviccek gyártása szintjén.
A premissza, vagyis az alaphelyzet leírása sem kecsegtetett intelligens dilemmákkal, és beleélhető helyzetekkel.


Tökéletesen idepasszol a néhai Chokito reklámszlogenje: "Ne ítélj elsőre!"

A Z, a hangya ugyanis egy értelmes, fordulatos és direkt szerethető animációs mozi. Egyszerű társadalomkritikáját bárki megszívlelheti, aki - önként vagy kényszerből - megkötések között éli az életét. Átlátható történet és jópofa karakterek adottak, akiknek merev redszerük dacára is ugyanolyan alapvető szellemi igényeik vannak, mint nekünk, embereknek. 
Egy tapasztaltabb mozizó ugyan könnyen kitalálja, melyik szereplőnek mi lesz a szerepe. Szerencsére az írók mozgatják őket olyan ügyesen a cselekményben, hogy ezek a hangyák csak uniformizáltak, de ne abszolút egyformák legyenek. Mindegyik fontosabb szereplő egyéniséggel bír, magára tényre pedig idővel a kolónia minden tagja logikusan ráeszmél.


Rohamosan nő a rokonszenvem a Dreamworks animációs meséi iránt: még az ezredforduló előtt egy olyan animációs mesét dobtak a piacra, ami nem kertel; ahol a látványnak van stílusa, és nem fullasztja, hanem ellenkezőleg: illusztrálja a történetet. Többnyire mentes a sallangoktól: a románcból hiányzik a csöpögősség, a humorból pedig a megrögzött infantilizmus (bár az első negyedórában még kicsit zsengék a szóviccek). Sőt a legismerősebb sztoriszálakba is sikerült színt és életet csepegtetni.
Pl.: 

• a pórfiú ránézésre beleszeret az elkényeztetett királylányba;
• ezért másnak adja ki magát, hogy újra láthassa őt;
• a kegyetlen vezér, aki lenézi a gyengeség bármilyen formáját;
• és az ő megállításával a pórfiú végleg hőssé válik az országban;
• ő és legjobb barátja is a párja mellett örvendezhet a végén.

Szintén a giccsmentességet szolgálja, hogy Z-t nemcsak egy nő motiválja. Ő ösztönzi közvetlenül, de távolabbi célja eljutni Rovar-Kánaán (Rovarutópia) földjére: az uralom- és kötöttségmentes paradicsomba, melyről az egyik részeg katonától hallott egy bárban. Arra számítanánk, hogy Z a csata során elvetődik a helyi csodaországba, rátalálnak, és visszarántják a szülőföldje sivár valóságba. Főleg a Disney-mesék sajnos máig ezt a hagyományos, szenvelgő dramaturgiát követik, és örülök, hogy ennek nyomát se találtam itt.

Z esete úgy vélem, tanulságosabb ennél. Látjuk a dolgozók uniformizált életmódját, igen. Ennél viszont szerintem többet mond el egy közösségről, ha a harcmező egyetlen túlélőjeként máris hősként éljenzik (csak így magában ez ostobának láttatná őket), de mikor kiderül Z-ről, hogy sima dolgozó (azaz gyakorlatilag csaló), azonnal letartóztatnák. Az ősi hierarchiát még a harctéri helytállás sem bírálhatja felül. Erre az elavult közgondolkodásra játszik rá az is, hogy

1. a filmben a dolgozók sokkal kisebbek az átlagkatonához képest,
2. vagy hogy a királynő a lányát győzködő Z-ről egyből azt hiszi, elrabolja.

Emlékszünk rá, hogy Leia hercegnő mennyit reklamált megmentőinek a Halálcsillagon? Bala önteltsége egy fokkal még rosszabb eset: 

1. Z-t sokáig "Dolgozónak" szólítja;
2. bevallja, hogy csak heccből táncolt vele a diszkóban, mivel ő volt a legszánalmasabb a csődületből;
3. és természetesnek veszi, hogy "elrablója" minden óhaját lesse, hogy a palotában aztán elfelejtse, mint tévedést.

Eredetinek tartom, hogy a szeretett nő épp a főhős azon mentális pontjára tapos rá, ami a legfájóbb neki. Nevezetesen az önérzetére. Panaszkodás közben Bala pontosan arra az alárendeltségre hivatkozik, amibe Z beleszületett, és amitől a fiú már oly rég megcsömörlött. A kezdetben kicsit sokat poénkodó hangyasrácot ez segít közelebb hozni a nézők szívéhez.

Bármilyen románcnál fontos, hogy a felek személyiségében legyen valami közös késztetés. Bala és Z addig meg sem tapasztalta a szabadon élt életet, de a maguk módján mindketten kitörni próbálnak a megszokott életük gubójából. Balát az anyja által kijelölt kérőhöz, Csáprágó dandártábornokhoz jegyezték el, és vele volna muszáj elmebeteg mennyiségű utódot a világra hoznia. Ha nem beszélgetnének erről sokat és fesztelenül, minket sem érdekelne, hányszor menti meg Z a hercegnőt. Nem volna miről felismerniük, hogy rokonlelkek.

Csáprágó engem Zod animált prototípusára emlékeztet. Edzett, elszánt és teljesen militarista gondolkodású harcos. Motivációja tipikus felsőbbrendűségi komplexus: új fajról, új korszakkezdetről álmodik. Miközben háború ürügyén a "Mega Alagutat" építteti a dolgozókkal, az igazi terve, hogy elárasztja őket, és helyettük az ő és Bala utódai lesznek az új boly(gó) népe. Csáprágónál is gyors genocídium várna a meglévő lakosságra, mert ahogy Zod mondaná: "Egy alapkőletételnek valamire rá kell épülnie."

Érdekesnek találtam, mikor ő maga is kijelenti: tud Rovar-Kánaán létezéséről. És a részeg hangya, akitől Z hallott róla, katona volt. Ha Csáprágó katonai útról ismerte a helyet, elgondolkodtató, hogy vajon nem pont arrafelé ásatja-e a "Mega Alagutat", amerre Z szökött Balával. Ez ugyanis megmagyarázná, miért nem hallott róla szinte senki: eltitkolta a valódi terve valódi színterét.

Különösebben nem bánom, hogy a cselekmény kitalálhatóan végződik, mert jól ütemezett, és a boldog befejezés indokolt. Miután a tömeget megmentették, nemcsak Z, hanem Weaver is összejön saját kiszemeltjével, Azteca-val. Nem hiányzott a klimaktikus harc a főgonosszal sem: bukásához a film miliőjén kellő tanulságot ad a szóváltása Z-vel:
"Engedd el! Hát nem érted? Ez A Kolónia érdeke!"
"Hogy mondhatod ezt? Mi vagyunk A Kolónia...!"

Csáprágó katonái pedig - látva, hogy az "alsóbbrendű elemek" a földet beszakítva küzdenek az életükért - segítenek nekik kijutni a mélységből. Így kell egy magában egyszerű mondandót hatásosan előadni és illusztrálni - ellentétben Az Oroszlánkirály 2. agykasztrált békebeszédével, egy másik hercegnőtől. A zárókép Z narrációjával pedig nyomatékosítja a kolónia és a mi településeink közé vont párhuzamot.

Állejtős, hogy mennyi filmcsillagot sikerült összeboronálni egyetlen színészgárdába. Ez önmagában nem sokat jelent, de a hangjátékuk is passzol ki-ki szereplőtípusához. Anélkül, hogy mindet felsorolnám: nem hittem volna, hogy a főszereplőt éppen Woody Allen alakítja, aki akkor már 63 éves volt. Szórakoztató lehet, ha valaki megsaccolja, melyik neves sztár kit játszott, majd a stáblistán leellenőrzi a megfejtést.

Az animációra sincs panaszom: szemben a Verdák vagy a Jégkorszak vizualitásával, itt a szememnek könnyű volt adaptálódnia a figurák energizált mozgásához. A hangyák emberi mivolta arcra és mozgásra is felismerhető maradt. Még a csókokat is sikerült úgy megjeleníteni, hogy az felvidítja a nézőt. 

Rovar-Kánaán látványképe és a vízből oszlopba verődő dolgozók tömege formagazdag. Egyedül a termesz hadtestet találhatják egyesek visszatetszőnek, de szerintem még a jóízlés határán belülre démonizálták őket: néma, tömzsi, fakó színű rovartankok.

Nem sok komputeranimációs moziról tudom elmondani, hogy a negatív előítéleteim dacára megszerettette magát velem. A Z, a hangya szinte csupa ismerős holmiból dolgozott ki egy megható és naprakész hangvételű történetet, valamint egészen eredeti látványvilágot. Látni és érezni is rajta a munkát és elszánást, hogy valamerre kitörjenek a már poros, Walt Disney-féle mesélőtradíciók gubójából.

A Z, a hangya tőlem kapott értékelése:

Gyorsabb a halálnál

"Nálam nem lehet gyorsabb!"

Hivatalos címfordításában: Gyorsabb a halálnál. Jól hangzik, de jelentését nézve elcsépelt és fellengzős.
Kb. ez jellemzi Sam Raimi nosztalgiamoziját is: túl sok stílus és nem elég vér. Nem a karakterek testéből nem folyik, hanem a személyiségükbe nem csepegtetik. Az ilyenet hívom én összegzőfilmnek: mikor egy produkció műfaja minden jellemző kliséjét és cselekményszerszámát összegyűjti, szisztematikusan elrendezi, és tempósan előadja.

Valahol szomorú, hogy egy ígéretes projektet saját vállalt kerete vagy koncepciója tartja vissza tőle, hogy elmélyüljön a tartalma. Ez egy emléktábla a régi idők westernjeihez, és ahhoz mérten típusszereplőket kapunk, hozzájuk rendelt szokványos hátterekkel és stílusjegyekkel. Akiket aztán pontosan velősségük, az archetípusuk vonzereje, karizmája szerint elrendezve hullajt ki a cselekmény.
Még szembeszökőbbé teszi ezt a fajta karakterkezelést a bajnokság. Ez az összeütközések kizárólagos színtere; ha bármi konfliktus támad, az mindig ide lyukad ki. Elüti a nagymutató a 12-t, és aki gyorsabb, az marad talpon. Amit tehát kapunk, az lényegében egy vadnyugati Mortal Kombat, ami annyicskát újít, hogy női pisztolyhős a protagonista. Hát, ez is valami.

Nem hibáztatom Sharon Stone-t, aki a főszerep mellett producerként is asszisztált Raimi munkájához. Erősen kétlem, hogy tőle származott az alapozó ötlet: eredeti sztorifordulatok helyett sablonparádét próbál, illetve hogy alapos történelmi ismeretek kizárólag a kézifegyverek rekonstrukciójában és ismertetésében jelentkezik. Stone-ra majd még visszatérek, miután sorra vettem a szereplőket.

A rengeteg ismerős western-elem felhalmozása odavezet, hogy a film nem tud életre kelni, a cselekmény nem jut lélegzethez a rengeteg kötelezően előírt műfaj-szereplőtől, műfaj-történéstől és műfaj-logikától. Műanyagnak látszik az elénk tárt világ, egyetlen kiterjedt forgatási díszletnek, ahol fel-alá lehet járkálni meg lovagolni.

Ezért érzem gyengébbnek, mint mondjuk a True Lies: az is klisékből építkezett, amik menthetetlenül középszerűségre ítélték. Másrészt viszont az érdekes fő szituáció mellett a 2 főszereplő apró jellemváltozáson is keresztülmentek, ahogy a bonyodalmat átvészelték. Nemcsak annyi változott a végére, hogy volt egy kis függőben maradt ügy, aztán pici piff-puff, most meg nincs.

Na most: Raimi jeleskedik a hangulat megteremtésében itt. Saját stílusát képes úgy elegyíteni a western stilisztikai világával, hogy azok erősítsék egymást. Hasonlóképp, ahogy a Desperado is erős atmoszférát tudott megütni, de annál zsengébb sztori- és karakterkezeléssel. Raimi a dinamikához ért nagyon: a vágások nem kapkodnak, de a hanghatások és a vásznon történtek elképesztő éllel és ütőerővel vágnak egybe. Legtöbbször mikor lő a verseny valamely résztvevője. 

A stíluson belül tehát zéró probléma. Az azonban már tragikus, hogy látszólag ez a stílus túlvállalja magát azzal, hogy kipótoljon egy szépen feltornyozott, de átlátszóan formulakergető cselekményt. Ahol a villámkezű főhős ellovagol a végén a naplementébe, miután odadobta a seriffcsillagot annak, akit ő személy szerint alkalmasnak talál. (Nem lövöm le a poént, hogy ki lesz az.)

 
Az alábbi sztereotípiákat állítja vigyázzba a szkript:

• cipőpucoló kisfiú
• temetkezési vállalkozó
• sötét múltú nő
• a hős rég meghalt apja, a város seriffje
• ártatlan szűzlányka
• közönyös kocsmáros
• gonosz helyi kényúr
• és gyengeeszű bérencei
• hamiskártyás bandita
• bérgyilkos
• pisztolyprofi prédikátor
• hetyke villámkezű kölyök
• sápadt arcúkat lenéző büszke indián, aki a lőtt sebeivel kérkedik
• szökött überzüllött fegyenc

Sztárparádét keríteni egy effajta produkcióhoz nem túl nehéz: többen közülük ekkor mégcsak a szárnyukat bontogatták a nagyérdemű előtt. Russell Crowe-hoz már ekkor is illett a szívós, mégis meggyötört férfi típusa. Nem rajta múlt, hogy nem hittem el rovott múltú prédikátornak. "De nem tehetem. A gyilkosság szörnyű dolog." Ez nem a bűnbe visszaeséstől való lelki rettenet, hanem az üres önámítás megnyilatkozása. Igazat adok Herodnak, amiért meghurcolja, kényszerítve, hogy vegyen részt a versenyen. Vállalja fel, hogy régen ölt, és ne ájtatoskodjon!

Leonardo DiCaprio-ról gyakorta kering az az tévhit, miszerint a Titanic előtt még nagyobb "nyálas szépfiú" lehetett. Nincs így. Viszont az ő figurája, Kölyök sem kapott tisztes motivációt: kihívja apját - aki véletlenül Herod, a főgonosz -, hogy "kivívja a tiszteletét". Tulajdonképpen lelöveti magát vele, mert hiszi, hogy úgyis ő mozdul gyorsabban. Erre a halál torkában hisztizni kezd: "Nem akarok meghalni!" Ez blődség. Talán ha látnám ezen a fiún, hogy komolyan érdekli a városlakók sorsa, nemcsak röpszónokol nekik a félelem hatalmáról! Vagy ha esetleg így akarná elérni, hogy ne Ellen párbajozzon Heroddal, akkor elkönyvelhetném ezt önfeláldozó gesztusnak. "Tetszik nekem!" De így csak tragédiával végződő barmulás.

Egymagában Sharon Stone még nem nőtt volna föl az elvárásaimhoz vadnyugati amazonként. Az általa megformált karakterek valahogy mindig határozottnak látszani akaró nők, akik azonban mindig pihekönnyen megtörnek a nyomás alatt. Gene Hackman-nel közösen szerepelve már megkapja azt a kreatív energiát, hogy a játéka színezetet kapjon, ahelyett, hogy szimplán adná a magányos farkast.
Ellen nemcsak a szemtanúja volt apja kivégzésének kiskorában: Herod pisztolyt adott a kezébe, és ezzel a megmentés lehetőségét. Ez okosan megmagyarázza, miért vált apja halála után fegyverforgató a lányból. Győzd le a tégd kísértő démont a saját játékában. Többször úgy tűnik, hogy a dolog a visszájára készül elsülni: Ellen többször hiába próbál alkalmat teremteni a leszámolásra. Ám mikor Herod - érdeklődve a rejtélyes asszony iránt - vacsorára invitálja a házába, sikerül megrémítenie Ellent. Magabiztos álarca elenyészik, kilátszik alóla a valódi, gyötrődő személyisége. Herod csak azért nem végez vele, mert minden titkát ismerni akarja. "Ki vagy te?"

Úgy tapasztaltam, minél nagyobb sztár volt valaki ekkor, annál jobb dialógusokat kapott. Mert azok többnyire nagyon erőtlenek és aszályszárazak! A közfrázisok tömkelegéből rémritkán hámozható ki itt-ott lényeges mondat: egy megállapítás vagy fontosabb észrevétel. Ilyennek vehető az, mikor Ellen a vak pucolófiút kérdezi "Mr. Herodról":

"A város minden dollárjából 50 cent az övé."

"És mit kap ezért a város?"

"A kegyet, hogy élhet."

Mint a legnagyobb korabeli húzónév, Gene Hackman kapta a szájába a jobb mondatok oroszlánrészét. Privát vacsorájuknál Herod eldicsekszik Ellennek, hogy a versenyt voltaképp kibúvóként rendezte meg, a törvényes rend alól, ami inkább nyugalmat preferálja. Minden az övé, annyira, hogy az már untatja. E verseny a város nehézfiúinak lehetőség a pisztolypuffogtatásra, neki pedig, hogy teret engedjen kicsit a régi bűnözőösztöneinek.
Herod nem igazán szadista, inkább az ölés általi destruktív hatalmat szereti. Vágyik a tekintélyre. Saját fia lelövése kelt benne ugyan némi szánakozást, de szabályosan rárivall a városiakra, miután egyik ellenfelével végez:

"Mást sem hallok tőletek, gerinctelen gyávák, minthogy milyen szegények vagytok! Hogy mennyire nem tudtok nekem fizetni a védelemért. De látom arra mégis volt pénzetek, hogy felfogadjatok egy bérgyilkost, hogy kinyírjon. Vajon honnan ez a rengeteg pénz? Ha ilyen sok pénzetek van, akkor még többet kell, hogy beszedjek." (...) "Akkor éritek meg a hajnalt, ha én megengedem!"

A párbajok nagyon tetszetősek, a lehetőségekhez mérten próbálnak variálni, hogy sose legyen két egyforma párbaj, illetőleg, hogy a tét érzete növekedjen. Nem vagyok otthon a revolverek témájában, így nincs számottevő viszonyítási alapon, mire képes melyik típus. Mondjuk képes-e akkora erővel becsapódni egy XIX. századi ólomgolyó, hogy hátraugrassza a célpontot. Minden ilyen pillanatnál úgy éreztem magam, mint egy Jean Reno-akciófilmben.

Összefoglalva: a Gyorsabb a halálnál egy átlagos, színpadias képeskönyv arról, mi minden szokott előfordulni egy előírásos western-mozi-ban. Így az érték, ami belövök rá: Közepes.

Superman II. - A Richard Donner-féle vágat

A Warner képregényfilmjei közül alighanem Superman volt, aki a legtöbb/legsúlyosabb téves döntéseket elszenvedte. 1987-re a sci-fi-eposzból egy szellemileg halott reklámmatiné lett, ami a 78-as projekt mindegyik résztvevőjére szégyent hozott. 
A stúdió számtalan, több-kevésbé ostoba ötlet felvetése után 2005-ben úgy döntött, rehabilitálja Richard Donner munkásságát a franchise-ban. Lehetővé tették neki, hogy elkészítse saját verzióját a Superman 2.-re. Szerencsés módon Donnernek elegendő jelenetet sikerült leforgatnia, mielőtt a stúdió leváltotta volna őt Richard Lesterrel, így a mostani verzióba csak 20%-nyi képanyag került be Lester munkájából, kényszerűségből.

El kell ismernem, hogy ez a verzió valóban komolyabb és drámailag összeszedettebb, mint amit a Warner és Lester 1980-ban mutattak be. 1-2 nap telt el Lex Luthor "grandiózus tervének" kudarca óta: Lois - bár erre én már az első filmben sort kerítettem volna - rájön, hogy Clark és Superman nem létezik, hogy 2 külön személy legyen! Kent álcája ugyan eleve gyönge, de ennek tükrében már valamicskét hihetőbb: a Superman ruha szokatlansága eltereli a figyelmet az arc pontos vonásairól. Piszok erőltetett felfogás, de Lois felismerése törleszt belőle valamit. Mivel határozott nő, kiveti magát a szerkesztőség ablakán, Clarknak pedig szuperlélegzet és lézerszem együttes használatával sikerül megmentenie. Örültem volna neki, ha nem az utcán ácsorog, miközben ezt végrehajtja, de Donner eleve nem sokra tartja a tömeget ezekben a filmekben.

Lois Lane alakja az összes eddigi interpretáció közül itt a legokosabb: a vízesésnél nem ismétli meg mutatványát, ehelyett lakásán egy pisztollyal rálő Clarkra. A sorai megtévesztőek: "Hibát követtem el, amikor a saját életemet tettem kockára a tiéd helyett." "A te életedet teszem fel rá, hogy te vagy Superman." A jelenet csavarja, hogy Kent azt hiszi, kénytelen felfedni magát: miután bevallja az igazat, Lois is bevallja - hogy a csőben vaktöltény volt.

A kriptoni öregek és Lara cseppet sem hiányoztak: Clark vér szerinti anyját itt mindig is egy dogmatikus némbernek tartottam. Mielőtt Kal-El belépne a molekuláris kamrába, komoly, de visszafogott vitát folytat Jor-El-lel. Bár érveket hoznak fel álláspontjaik mellett - aminek Lois is a tanúja -, indulat és feszültség is érezhető benne. Egyes mondatoknál a fiú úgy érzi, mintha csak egy süket számítógép-programhoz beszélne. "Így hálálod meg az ő nagyrabecsülésüket?" Kimondottan tetszik, hogy mindkettejük álláspontjával azonosulni lehet.

Donner verziójában valahogy érthetőbbnek hat Clark döntése. Nem pusztán azért teszi, amit tesz, mert "egy földi nővel akar együtt élni", ahogy Lara mondaná. Jor-El rámutat, hogy akkor Clarknak olyan mértékben kéne egy személyre fókuszálnia életében, ami mellett nem tudna bármikor a lakosságra vigyázni Supermanként. Mondjon le önként Loisról, mielőtt a nő belefáradna, hogy kövesse őt ezen a meghittség nélküli úton, illetve mielőtt Supermant meggyűlölné Metropolis a sok lekésett mentőakciója miatt. Nem ártott volna kicsit jobban részletezni ezt a szálat, de ott van, része a dramaturgiának. Clark belemegy az apja kínálta vészmegoldásba, hisz Superman kreációja nélkül Kal-El nem használhatja nyíltan a hatalmát.  

Donner csak a kriptoniak klasszikus képességeit hagyta meg: nincsenek telekinézis, S-köpenylöveg, alakmások és nem látunk albínó verziót a Mount Rushmoore-ra - utóbbit bőven elég volt a Rich Richben látni. Horrorisztikus, hogy Zod a Fehér Házban kikap egy gépfegyvert az egyik katonától, és azzal halomra öl másokat. Mulattatja az eszköz és a hatása a helyiekre. Lex Luthorról változatlanul azt vallom, hogy itt legfeljebb komédiás vagy tanácsadó lehetne, hisz ha Jor-El fia meghal, semmi haszna többé Zod számára.

Az egyetlen Zoddal kapcsolatos adalék, ami nem hiányzott, az Superman nekihajítása a Szabadság-szobor fáklyájának. Nem hihetem, hogy akár Gothamben, akár Metropoliszban kiöntenének dísznek egy második Szabadság-szobrot.

Ahogy Clark visszatalál az erődbe, még megtörtebbnek látszik, mint Lesternél. Szavai és viselkedése nem az elkényeztetett kölyök hányattatottságát mutatják, hanem a reményvesztettséget, a bűnbánatot: apám, beismerem, önző voltam, kérlek segíts, hogy segíthessek a világon. Nem tudom, Donner eredetileg milyen mértékben akarta részletezni Ursáék pusztításait, de így is látni lehet: az emberiség nincs biztonságban egy olyan hadúr mellett, mint Zod. Ez pedig különösen tragikusnak láttatja Clark sorsát. Superman figurájának nem joga, hanem reális esélye nincs arra, hogy magánemberként boldog legyen. A nézők pedig eldönthetik magukban, hogy a film sugallta észjárással egyetértenek-e vagy sem.

A zöld kristály itt nem újra Supermanné teszi Clarkot, mint az eredeti első és második részekben. Ehelyett előhívja azt a programot, melyben Jor-El legteljesebb, életnagyságú inkarnációja megjelenik Clark előtt. A próféciáról nem igazán tudtam, hogy konkrétan az ő családjukra vonatkozó jövendölés, vagy valamiféle hagyomány a kriptoni klánoknál. De még mindig komolyabban vehető itt, mint a Star Wars előzménytrilógiában. "A fiú az apává válik, és az apa a fiúvá". Jor-El arra célozhat ezzel: már mindent megtanított a fiának, ideje hát, hogy a kristályokban tárolt fizikai valója is a fiába költözzön. Ergo: Clark nem a saját erőpotenciálját kapja vissza, hanem az apjáét. Ez sincs részletezve, de a film saját szabályrendszerét teljesen kiegészíti.

Eredetileg az első rész azzal ért volna véget, hogy Superman Lex rakétáival véletlenül szétrobbantja a fantomzóna azon celláját, melyben Zod, Ursa és Non raboskodott. A cella alighanem Kal-El űrhajójával együtt érkezhetett a Naprendszerbe, legalábbis a film képsorai alapján ez történt. Vagyis a Föld visszaforgatása a 2. rész végére volt szánva - megjegyzem: valamivel érdekesebb képsorokban látjuk a folyamat hatását. Donnernek régen nem volt lehetősége ezt a mozzanatot kidolgoznia, ezért nem teljesen világos, miért és milyen ötlettől vezérelve teszi ezt meg Superman. Ha valaki az eredeti 4 órás eposzt akarja látni, ajánlatos a rakéták felrobbanásakor leállítani az első részt, és onnantól hozzánézni a 2. rész donneri változatát.
De a kétszeres idő-visszapörgetéssel is lehet annyi értelme, hogy Clark először indulatból, Jor-El kódexe ellen tette, Loisért. Csavarként még hatásos is lehet, hogy másodszor már tudatosan használja ezt a véletlenül felfedezett képességét, Loisért és az emberiségért is. Az első rész legnagyobb hibája itt a konfliktus megoldókulcsává válik.

Az is eléggé szemet szúr, hogy ezek után Lois persze nem tudja, hogy Clark Superman, de idővel rá kellene jönnie. Tágabb értelemben pedig a lakosságnak is. Nem állítom, hogy ez nem hihető hetekig vagy akár hónapokig, de nagyon sztereotip látásmódot árul el az átlagpolgárokról - vagy Lex Luthorról.

Egy görög színdarabhoz hasonló apa-fia-történet rajzolódik ki a két filmből, ami komoly tanulságokat hordoz magában. Meglehetősen elnagyolt, és helyenként a film logikájába is bele lehet kötni (pl. hogy emlékezhetnek Clarkra a vendéglőben, ha visszaforgatta az időt). De minden más téren működőképes, saját motívumrendszere pedig szinte tökéletes elrendezésű. Ugyanazzal az értékkel látom el, mint a legelső donneri Supermant.

Superman 2.

Semmit nem tartok sértőbbnek egy hozzáértő rendezőre nézve, mintha félúton eltávolítják a saját alkotása mellől. Éppen ezért örömmel vettem tudomásul, mikor egy emberöltővel később rehabilitálták Richard Donner elképzelését a Superman 2.-ről. Ma a két változat népszerűségében egyenrangú munkadarab - ha minőségében nem is -, ugyanakkor rámutat a Warner stúdió erősen korhatár-orientált gondolkodásmódjára.

A Superman 2. legnagyobb érdeme, hogy három igen komoly kérdést tárgyal a címszereplő életéről:

1.       Titkos szerelme hogyan ismeri meg végül Superman kilétének titkát;

2.       Milyen messzire mehet el Superman egyéni boldogsága védelmében;

3.       Mi történik, ha Kal-El olyan hatalommal kerül szembe, melynek legyőzése meghaladja még az ő erejét is.

1.

Lois Lane itt már kicsit többet használja a nyomozói ösztöneit és képességeit, mint az előzményben. Gyanítja Kent titkát. Viszont ez a szál nincs elég barázdáltan kidolgozva. Clark és Lois nagyon átlátszó elmejátékot folytatnak: Clark néha már túljátssza kelekótya riporter szerepét, Lois pedig nem elég kreatív elmélete bizonyításában. Nyíltan Clark szemébe mondja, hogy gyanakszik rá; leveti magát az áradatba, holott egy kettős életet élő személy nem lesz ostoba leleplezni magát, és úgy megmenteni őt.

Mikor Kal-El megbotlik a farakáson, az tényleg az ő hibája: annyira igyekezett Clark egyéniségét súlykolva eloszlatni Lois gyanúját, hogy nem figyelt oda egy pillanatig. Christopher Reeve fantasztikusan ábrázolja, ahogy Clark egész viselkedése megváltozik egyetlen szemüveg levételével.

Amikor pedig a halandó Clarkot megverik a büfében, Lois képes azt mondani neki, hogy azt a férfit szeretné viszontlátni, akibe beleszeretett? Őszintén: ez a mondat egy egoista némbert takar, nem pedig a szerető asszonyt a megalázott férfi oldalán. Ez pedig sajnálatos, mert Superman és Lane között érződik a vonzalom, főleg mikor Kal-El elviszi Loist a Magány Erődjébe.

A romantikus felhangot tehát végig sikerült megtartani, és értem, hogy Clarknak le kell mondania saját boldogságáról az emberi populáció közjaváért. De úgy érzem, sztereotip módon kisarkítják, mit jelent a társas lét vállalása. Az emlékezettörlő csók fantáziaszegény elképzelés, érdemtelen lezárása a filmbéli románcnak. Mellesleg: ha képes erre, miért nem tette ezt meg korábban?

2.

Legnagyobb problémám az egész "feladom az erőmet a boldogságomért" motívummal az, hogy nincs tisztázva, miért van szükség rá. Kal-El eddig is ingázva élt két egyénisége között; egy dolgozó élettárs találása szinte semmi pluszterhet nem ró rá. Miért TILOS a hatalmát vőlegényként is megtartania? Mert anyja azt parancsolta? Mert elege van az állandó ugrálásból, hogy segítsen az embereken? Vagy retteg, hogy intim együttlétkor kárt tehet valamelyik képességével Loisban? Nem; ez az összefüggés túl fontos a gondolatmenetben, hogy a néző spekulációjára bízzák! 

Lara egy nagyon közömbös figuraként jelenik meg előttem: ellenszenvesebb volt Superman bármelyik ellenségénél. A molekuláris kamra, mint a képességektől megfosztani képes eszköz, remek ötlet volt. De hiányos az indok, amiért Clark nem tudja ELKERÜLNI a használatát. A közismert ruha eltűnik róla, amikor halandóvá változik, ami szemléltető, bár kissé a szánkba rágja, ami Clarkkal a kamrában történt.

Hogy Clarknak sikerül visszaváltoznia Supermanné, rácáfol Lara állítására, hogy nincs visszaút. Talán csak azt akarta, hogy fia a saját nehézségein tanulja meg, mire ítélte a bolygót önös döntésével. Hisz nyilván visszamegy az Erődbe, hogy valami kis esélyt találjon a visszaváltozásra. Gyalog kell az északi tundrán és a sarkvidéki klímán átverekednie magát, hogy végül ráleljen az előző részből ismert zöld energiakristályra, ami valahogy rögzíti a vele született adottságait. De abban a ruházatban hogy nem fagyott meg halandóként, ahogy a sarkkörön órákig gyalogolt az Erőd felé? 

Mind a 4 részből Superman legokosabb tette, amikor a végén a kamrát használja fel, hogy erejétől megfossza a triót. Ebből látszik, hogy valóban tanul a hibás lépéseiből.

3.

Zod a Superman-univerzum legjobb főgonosza, ezt bizton állítom. Ő mutatja meg, mit tenne Superman, ha nem érdekelnék a földi társadalmak morális szabályai. Két társa, Ursa és Non nem különösebben mély karakterek: egyedüli céljuk, hogy Zod oldalán legyen részük a hatalomból. A kriptoni türannosz áll legközelebb Clarkhoz ellenfelei közül: nemcsak egy világ szülöttei - és így egyforma hatalommal bírnak a Földön -, de Jor-El száműzte a Fantomzónába. Vagyis a felfedezett bolygó uralma mellett bosszút akar. Nagyon tetszik az alakításában, hogy tárgyilagos, tekintélyt parancsoló, mindennemű elnagyoltságot mellőz az alakja. Felismeri, hogy a világ legfontosabb vezetője nem mutatna alázatot olyan könnyen, mint az elnök dublőrje. Öntelt, de nem ostoba.

Technikai szempontból van egy hatalmas hiba a képességekkel kapcsolatban: sok bennük a találomra behozott hatalom. Richard Lester saját képességötletei közül egyet találtam értelmesnek: a telekinézis általi felemelés. Zod ezt a képességet egy kisvárosban, majd a Magány Erődjében is alkalmazza, tehát fel is volt vezetve. Viszont a kitáruló S-köntös, a képmások és a Mount Rushmoore átfaragása Mount Zodmore-rá szánnivaló behajigálások voltak.

Zavart, hogy a metropoliszi városlakók mennyire használhatatlan csőcselékként viselkednek a filmben. Mikor Superman meghal, azt hiszik, hogy meglincselhetik a - többek közt - repülni képes triót. Pár perc múlva, mikor Superman elrepül onnét, azt hiszik, megfutamodott. Örülök neki, hogy a kriptonit ebben a filmben nem kerül tárgyalásra, mert azzal együtt már teljesen érthetetlen lett volna, miért ennyire primitív a lakosok észjárása.

Lex Luthor a franchise során mindig idegesített magamutogató hajlama miatt. Visszatérően "korunk legzseniálisabb bűnöző mesterelméjének" tartja magát, holott viselkedése inkább egy piti trógerhez mérhető. Nevetséges azt hinnie, hogy Ausztrália kormányzását ténylegesen megkapja Zodtól, néhány merő információért cserébe. Gene Hackman karakterét Zod mellett legföljebb tanácsosnak tudnám elképzelni - de inkább udvari kegyencnek. Viszont a legtöbb okos gondolat itt köthető hozzá: felfedezi a Magány Erődjét, megismeri belőle Superman és Zod múltjának közös pontjait, és felismeri a molekulakamra szerepét.

Számos friss ötlet van jelen a filmben: egy részük hozzátesz a történethez, mások puszta petárdák. Ha a drámaiság nem abból táplálkozna, hogy Supermannek magától érthetődő kirekesztenie misszióját vagy magánboldogságát a másik javára, akkor nem lenne gond ezzel. Így viszont olyan benyomást kelt, mintha egy Shakespeare-melodrámát akarnának egy sci-fivel egybeolvasztani. A cselekmény követhető és érdekes is, ugyanakkor a fordulatok és összefüggések sokszor elnagyoltak benne. Két alkotó kétféle koncepciója húzza két irányba a művet, ahogy később a Mindörökké Batman esetében történt.

Superman 4

A 78-as Superman reklámmottója az volt: "El fogod hinni, hogy egy ember repülhet".

A 87-es Supermané viszont az lehetne: "El fogod felejteni, hogy egy ember repülhet".

A címszereplőt alakító színész így jellemezte utólag a franchise negyedik darabját: "Katasztrófa elejétől a végéig". Akárhogy szidalmaznánk ezt a filmet, a lényeg ugyanez volna. Clark Kent viselkedése még egy érett ember benyomását kelti, viszont amit mond, az túl nehezen megfogható és idealisztikus. Tetteiben sem valami körültekintő. Konkrétan disznóságnak tartom, hogy ráijeszt Lois-ra, amikor kiugrik, felfedi magát, kipanaszkodja magát neki, aztán a 2. rész emlékezettörlő csókjával újra elfeledteti az egészet. Csak arra volt jó ez az egész, hogy felderítse magát? És ha igen, milyen gyakran teszi ezt meg? Egyszerű lenyúlás volt ez az első két Superman-filmből, mint a fénylő zöld kristály, amitől a gyengébb Clark a film közepén visszanyeri szupererejét.

Christopher Reeve helyzete engem leginkább Atlasz titánra emlékeztet, aki a világ súlyát cippelte az istenek rossz döntése miatt. Alakítása az egyetlen működő komponens Superman 4.-ben. Néhányat az ő ötletei közül is beemeltek ugyan, de ez vajmi keveset segített a Warner Brothers stúdió - végletesen szűklátókörű - hozzáállása mellett.

A többi visszatérő szereplő érezhette, hogy egy kisköltségvetésű TV-filmhez adják a nevüket. Loist leszámítva egyikük sem nyújtja azt a színvonalat, amit elvárnánk tőlük. Az új emberek, mint Lacy, vagy Lenny Luthor, szintén nem tudnak mit kihozni a steril helyzetekből és kontár dialógusokból.

Lacey igazából csak az ügyeletes riválisnő Lois mellett. A szál, hogy Lacey Clarkot, Lois meg Supermant akarja, átmásolása a Lana Lang-esetnek Superman 3.-ból. A nézőt nem érdekli, hogy Clark egyszerre két randi között futkározik személyazonosságát váltogatva. Nyomós ok nélkül ez értelmetlen komédiázás, ahogy a Daily Planet megvétele és visszaadása is. Érdektelen az is, hogy Nuklearmant valami miatt érdekelni kezdi "a nő". Egyik pillanatról a másikra történik. Arról nem is beszélve, hogy Nuclearmannek hála, Lacey közvetlenül az űrből láthatja meg a kozmoszt.
Mit lélegzik?!
Hogyhogy nem égett el az atmoszférában?!

Lex Luthor színpadias pózolása kiegészül egy bárgyú unokaöccsel, egy Marie Antoinette utánzattal, és egy múzeumban tárolt Superman-hajszállal, ami egy kocsi súlyát is megtartja.

Superman gonosz klónja az egyenrangú ellenfelet biztosította volna. Méginkább a Napból nyeri az erejét, és éppolyan fantáziátlan, ha híres létesítmények rombolásáról van szó. Beszéde és értelmi képessége egy ősember szintjén mozog. Létezésének egy oka van a filmben: hogy Superman ellenfele személyében képviselje a nukleáris fegyverek veszélyét és erejét. Kettejük küzdelme fogócskával kevert lassú birkózás, ami az egész világon és a Holdon zajlik, de ettől nem válik izgalmasabbá.

Tényleg a színészek az utolsók, akiket mindezért hibáztathatunk. A karakterábrázolást úgy hagyták rájuk, hogy magán az előadásmódon kívül semmibe nem volt beleszólásuk.

Nem értem, miért akarnak látványfilmet forgatni azok, akiknek nincs pénze látványtrükkökre. A Superman 4. vizualitása a Power Rangers színvonalán mozog. Látszanak a zsinórok, melyeken lebegve a repülést imitálják; az űrbéli háttérben fakók az emberalakok; korábbi montázsokat egy az egyben átraknak több helyre; Superman jelmeze világosabb, Nuklearmané pedig erősen fetisizált.

Eseti balfogások közül ezek a legkirívóbbak:

1. Bronzérem: Nuklearman megszületik a Napba dobott nukleáris fegyverek robbanásából. Méghozzá úgy, hogy embrióból 2 másodperc alatt teljes ruházatú felnőtté növekszik.
2. Ezüstérem: Superman a nézésével kipótolja a Kínai Nagy Falat. Minden mikromásodpercnél ott teremnek az újabb halom téglák a mélyedésben.
3. Aranyérem: Superman kimozdítja a Hold egész égitestét, hogy eltakarja a napot Nuklearman elől, ahol éppen áll.

Tüzetesebben nézve látható, miről akart szólni a Superman 4. Hogyan működik Superman alakja az emberi társadalom szerkezetében? Mi történik, ha nemcsak megment másokat, hanem kiiktatná, ami a legnagyobb veszélyt jelenti a világ lakosságára? Mármint Zodon és a Gus-féle szupermasinán kívül. Ez volt a koncepció, de nem sikerül a témát jól megragadni.

A film cselekménye szétforgácsolt, a fő történetszál meg tiszta röhej. A hidegháború és az atomfegyverek állandó világpolitikai problémának számítanak. Mitől jelentene egy ilyen tág témában változást egy kisfiú levele vagy egy érzelgős elnöki sajtóbejelentés, hogy az USA mától második a nukleáris versenyben?

A fontos momentumok önmagukban sincsenek eléggé átgondolva. Kal-El a Magány Erődjében olyan kérdéseket vitat meg a kriptoni öregekkel, amikre az előző részekben választ kapott. Az 1. filmben a történelembe avatkozásról, a 2.-ban a világ érdeke az egyén előtt; a 3.-ban a sötétebb énjének elnyomása bármely körülmények közt.

De a legostobább döntéshozatalra az ENSZ-székházban kerül sor. Rendben: ha Superman egy napon bejelentené, hogy kiiktat minden nukleáris arzenált, szinte semmit nem tehetnének ellene. De hogyhogy nincs ellenvélemény a kitörő tapsviharban? Nem: a Föld legnagyobb szervezete nem bízhat ilyen vakon egy ember értékítéletében, mert akkor mindenben az ő szava válik morális iránytűvé. Mintha megválasztanák Istent. Még az előző részek alapján se lenne józan döntés: Superman többször megszegte Jor-El princípiumait, és bármikor második Zoddá teheti őt egy adag mesterséges kriptonit.

Az sem világos, hogy a Nuklearman legyőzése hogy vezeti rá, hogy tévedett? Arra, hogy mégis jobb a lakosságra bízni, mennyit fegyvert és titkot tűrnek a kormányaiknak? A témában lett volna lehetőség, de minden anyagi és szellemi hajtóerő hiányzott belőle.

Nyilvánvalóan a Warner stúdió azt hitte, hogy elég egy, Donner Superman-ére távolról emlékeztető tákolmányt elkészíteni. A közönség majd látja a visszatérő színészeket és ötleteket, az S betűt, és ez elég nekik, hogy a fantáziájukkal kitöltsék az összes hézagot, és a film rengeteg $ betűt fog hozni. És a fogadtatás ellenére a Superman V.-öt egy ideig a 4. részből kivágott 40 perc felhasználásával akarták elkészíteni. Mindezek tükrében nem meglepő, hogy a stúdió a 2000-es években lehetővé tette Richard Donnernek elkészíteni saját változatát a Superman 2.-re. 

Superman - Felsőbb(rendű) ember

Az ún. szuperhős-produkciók közül ez volt a csoport alapkőletétele. Richard Donner betartotta a poszteren látható reklámmondatot: elhitette velünk, hogy egy ember repülhet - jármű nélkül.

Krypton minden idők egyik legkiválóbban kivitelezett fiktív bolygóvilága. Nemcsak a vizuális apokalipszisre gondolok itt: 

• a falanszteri, utópisztikus táj,
• a kriptoniak közti hierarchia,
• a csecsemő Kal-El űrhajójának kinézete,
• a kristálytechnológia

mind tovább erősítik az összhatást.

20 perc alatt is bőven kitükröződik, hogy a közelgő csillagkatasztrófa miért jelent egyet civilizációjuk végével. Halálfagyos érzés látni, hogy egy kultúra, egy létforma saját merev kádenciája miatt menthetetlenül, nyomtalanul elhamvad a semmibe.

Bár a kriptoni tanácstagok sem egyéniséget, sem cselekvőkészséget nem mutatnak, épp a kellő ideig vannak jelen a nagyvásznon, hogy képben legyünk. Soha nem tapasztaltam olyan emberi nagyságot egy mozifilmes apafigurában, mint Jor-El-nél. Nemcsak értelmes, humánumtól vezérelt, de a tetteiben a körültekintés egyáltalán nem érződik erőltetettnek. Kutató, tanácstag és régóta tud a Földről: az indoklás hihetően lefedi mindazt a könyvtárnyi ismeretanyagot, amit Kal-Elnek átad, a csecsemő kriogenikus álmában, és később, a felnőtt földi életében.
Zod, az önjelölt diktátor és 2 bűntársa nemcsak azért szerepelnek itt, mert kriptoniak, vagy mert a folytatásban is szerepelni fognak. Így tűnhet, de szerintem érdekes része Jor-El múltjának ezt a részét is megismernünk. Zod, Ursa és Nun képviselték a negatív kitörési pontot a kriptoni társadalomban: egy merev kultúrából, melyben Zod milícista volt, El pedig tudósember.

Ahogy Superman eredettörténete, képességeinek magyarázata sem csak egy behajigált maszlag, amit épeszű ember nem hajlandó bevenni. Clark és apja igazából semmiben sem különbözik a Föld homo sapiens-eitől. Amire képes, az az emberi test hatóerejének a sokszoros megnagyobbodása: testi erő, gyorsaság, aktív levitáció, tárgyakon keresztülvivő látóspektrum, hűtőlélegzet, lézerfókuszálás. Érdekes elmélet, hogy mivel a Nap még középkorú csillag, és a Föld bioszisztémája kevésbé zord, ki tudja terjeszteni egy kriptoni ember képességeit.

Amikor először láttam a filmet, nem értettem, hogy egy másik galaktika hogyan termelhetne ki egy hasonmás emberi fajt. Nincs különösebb fizikai tudásom, de vannak elméleteim. Ha az evolúciót mérnöki törekvésnek vesszük, az embert pedig ennek csúcsának, akkor a célszerűség diktálja az ember mint intelligens csúcslény létrejöttét. Önhitt látásmód, de racionális. A csillagok fénye is sokezer év alatt jut el a Földre, tehát a múltbéli állapotokat látjuk az éjszakai égbolton. Miért ne lehetne a földi kultúra a kriptoninak sokezer évvel korábbi megfelelője? Jor-El társa Lara is több ezer éves hátrányról beszél a két világ tudását illetően. Nem tudjuk a pontos válaszokat, de a téma megjelenítése elmés és gondolatprovokáló.

A Smallville-i fejezet elemei is hihetőre sikeredtek. A Kent-házaspár átlagos kisvárosi emberek, akik morális irányvonala egyszerűbb formában, de ugyanarra tereli Clarkot, mint apja szerette volna. Jonathan valóban tragikus halála után a fiú lelkileg már fel van készülve, hogy befejezze magántanulmányait.

Az egyetlen mozzanat, ami kellő magyarázat híján marad: hogyan nő ki abból az egy szem kristályból a Magányosság Erődje? Ez még a science-fiction koncepción belül is vad elképzelés. Jor-El holoképmása és a pillanat, ahogy Superman először megjelenik a közismert ruhában, egészen hangulatos átvezetés.

Azért nem ártott volna konkrét okot felhozni arra, hogy a közismert ruha miért néz ki úgy, ahogy. Úgy érződik, Donner maga se tudta, hogy az öltözék kinézete hogyan illeszkedhetne a sztoriba, ezért egyszerű hatáselemnek állította be. Tudom, régi film és a figura mindig így nézett ki, de akkor is kilóg a kontextusból.

Clark Kent okosan kettéválasztja egyéniségét, mikor Metropoliszba költözik. Első átváltozása Supermanné epikus pillanat, méltó a háttértörténethez. De ettől messzebb nem jut. Klasszikus álcája: átlagöltözék, frizuraváltás, szemüveg. Nem ítélem el a filmet, hogy ennél jobb álcát nem talált ki Kal-Elnek. De egyik legnagyobb hiányossága itt érhető tetten a legjobban: mindaz, ami Superman világában pozitívum, a kriptoni életéhez kötődik. Nem a képességeihez, és nem is a mindennapi életéhez. Az eredettörténet, a kialakulása folyamata akkora színvonalat üt meg, hogy Kal-Elhez sem a kelekótya Clark, sem a naiv Superman nem ér fel. Amikor Loisnak interjút ad, mintha napokig sódium-pentatolt lélegzett volna: mindent elmond a Superman-énjéről, beleértve, hogy nem lát át az ólmon, és sose hazudik. Felnőtt munkavállalóként, irdatlan felelősséggel a vállán fecseg ilyesmit ki?

Lois értelmes asszony, és érződik is vonzalom a színészi játékban. Valóban el tudtam hinni róla, hogy egy olyan felelősségteljes ember, mint Clark, bele tud szeretni. A Superman II. eredeti verziója, a Donneri-vágás még erősebben bizonyítja, hogy nyomozóriporterként éles eszű.
Lex Luthor és bandája gyomorfekélyt okozó jelenések. Adott egy parókaparódia tudósripacs, nagy vagyonnal; egy gyengeelméjű kasszafúró, és egy hasznavehetetlen celeb. Alig jön ki intelligens mondat a szájukon. Luthor terve az, hogy országokat robbant fel nukleáris rakétákkal, és Lois cikkéből olvasott információk alapján tartja sakkban Supermant. Az az interjú, amely a híres repülőrandival ért véget, a karakter legostobább konkrét cselekedete volt a filmben, ez most Lex fenyegetése révén bebizonyosodik.

A legtöbb negatív kritika azt a jelenetet érte, amikor Superman visszapörgeti az időt. Ennek létjogosultságát az adja, hogy Lois halálától Superman olyan dühössé válik, hogy apja morális gátját - és saját korlátait - áttöri. Akkor jön rá, hogy képes erre. Ez nem feltétlenül átlátszó magyarázat, de Superman korábbi naiv, szánnivalóan önámító egyéniségét alapul véve: előrelátható volt a tragédia. Látnia kellett volna, hogy ez a helyzet könnyedén kialakulhat, főleg egy olyan bajkereső riporternél, mint Lane.
És mégis hogy működik ez? Nem sokat konyítok a fizikához, de én a relativitás-elméletre tippelek. Ha egyirányban valaki fénysebességre gyorsul, és lassul neki az idő, nem kizárt, hogy egy égitest tengelyével nemcsak lassul, de visszafordul az idő. Mondjuk ez is nyakatekert magyarázat, hisz akkor elvileg csak az alany jutna vissza időben, aminek létezik a maga Superman-e. Luthor rakétái és a fénysebesség közt túl nagy a különbözet, hogy puszta dühkitöréssel áthidalható legyen.

A színészi játék nem egyenletes: Marlon Brando eggyé olvadt Jor-El, Christopher Reeve pedig Clark szerepével, és Lois Lane is okos benyomást keltő nő. Minden más szereplő hanyagolható. A negatív oldal harmatgyenge, a végső katarzis több sebből vérzik. Ha a helikopter megmentéséig tartana a film, alighanem tökéletesnek tartanám. Ami onnantól jön, az jelentősen rontja az összhatást. 

A Superman 4/5-öt kap tőlem. Egyenrangú a Tim Burton-féle Batmannel.