Thor: Ragnarok

Ugyanazzal a lelkesedéssel vártam a Thor: Ragnarok-ot, mint a Marvel-rajongók. Mert bár köztudott, mit gondolok a marvelizmusról, a film két kiváló előzetese nagyon kíváncsivá tettek; úgy tűnt, Taika Waititi rendező megtalálta az asgard-i villámistenre legjobban rászabható tónust, sztorit és vibrációt. Ugyanakkor keresztbefont ujjal reménykedtem, hogy valami többet is nyújt majd a trilógia 3. része, mint CG-akcióbanzájt és öncélú viccözönt.

Kutyafuttában a történet: Thor elrángatja mostohafivérét, Lokit, hogy végső búcsút vegyenek az elmúlásra készülő apjuktól. Ám Odin halálával kiszabadul fogságából Thor soha nem látott nővére,

Hela, akit egykor a Halál Istennőjeként ismertek. Testvéreitől megszabadulva Hela elfoglalja az asgard-i trónt, véres hadjáratok sorozatát tervezve, hogy leigázza az ismert világokat. 

Eközben Thor a távoli Sakaar bolygón reked, ahol gladiátorként rabságba vetik. Mielőbbi szökésén serénykedve viszont nem várt szövetségekre bukkan - köztük egy bizonyos zöld behemót zúzógépre. 

Vegyesebbek nem is lehetnének az érzéseim a Ragnarok-ról. Energikus, jól ütemezett produkció, amely valahogy mégse tud a maga tengelye körül forogni, a fő profilját adó humor pedig nagyon hullámzó színvonalon mozog. Pedig a vicceket többnyire ügyesen időzíti, nem riadva vissza tőle, hogy a szereplők fő vonásaira mutogasson (pl. Hulk primitív vadsága, Banner doktorija, Loki hajlama az árulásra). A Thor: Sötét Világgal szemben a 3. rész néhol már paródiaszinten élcelődik a saját fantáziavilágán, ami remekül áll neki, nincs ezzel semmi gond. 

Félúttájt mégis fárasztóvá válik a szinte folyamatos poénözön, mert nincs ellensúlya a tartalmában. Túlpuhított, ahogy Thor kritizálja hibáikért Hulk-ot, Lokit és foglyul ejtőjüket, Valkűrt, hogy maga mellé állítsa őket. Itt erősödött föl a gyanúm, hogy ez a poéneső csak ponyva, ami alatt semmit se kezdtek a témában rejlő lehetőségekkel. A fiatalos-laza imidzs mögött a Ragnarok a bevált Marvel-sablon gyártmánya, és komoly bakot lő vele, hogy pont azt a 2 dolgot hagyja sekélyesen, ami a legérdekfeszítőbb lehetne benne:

1. Helát, aki a Marvel-moziverzum eddigi legfényesebb nemezise lehetett volna; 
2. és magát Ragnarok-ot, a skandináv Világvége-mítoszt, mely Asgard alkonyának krónikája. Nos: Asgard ugyan tényleg megsemmisül, Thor pedig király lesz, úgyhogy legalább nem ott végzünk, ahonnét indultunk. "Nem megállítanunk kell a Ragnarok-ot, hanem előidéznünk!" 

Sugárzik a műről, miféle csökkentett módú tömegigényekre szabták, mint a legtöbb Marvel solo- és ligás filmnél. Azaz: megint mindent a felszínnek, morzsák a belsőnek - vagonnyi fan-service-szel kitömve. Komédia ide, Marvel oda: elpazarolja a Ragnarok a voltaképpeni történetét. Mégha olyan bikaerős humorú vígjáték volna is ez, mint pl. a Kick-Ass vagy a Deadpool, akkor sincs más benne, amitől odafigyelnénk rá, mikor, mi, kivel és miért történik a film egyes pontjain. 

Végigszemlélve a belsejét, 3 dolgot látok, amire a Thor: Ragnarok több figyelmet fordít, mint a 2 előző Thor-mozi:

1. az öniróniával dúsított humorizálás,
2. hogy a színészek nagyobb mozgásteret kaptak a felszabadultabb hangulatért,
3. és a stílusinjekció a 80-as évek akcióvígjátékaiból, ami A galaxis őrzői óta bekerült a Marvel sikerformulái közé.

Chris Hemsworth otthonosabban mozog az asgard-i hímringyó bőrében, mint valaha - hosszú és immár rövid hajjal is. Közös percei Hulkkal mulattatják az embert, bár nem annyira az ironikusnak szánt poénok miatt. Hulk és Thor is távol maradtak a Bosszúállók kettészakadásakor az Amerika kapitány: Polgárháborúban, így érdekes látni, ahogy újra találkoznak. Ha nem is kacagtam, de azért mosolyogtam rajta, ahogy istenhősünk trónja, sérója, kalapácsa és ereje zöme nélkül próbál szót érteni a melákkal - hol püfölve, hol jópofizva.

Megsajnáltam ellenben Bruce Banner-t, amiért olyan mostohán bánik vele a forgatókönyv. Nem mintha a Marvel neki valaha is adott volna rendes solo-movie-t, de itt a stúdió nyíltan bevallja, mire tartja őt: alig szerepel, lapos és szürke személyiség marad, és cefetül gyorsan túllép a tényen, hogy 2 teljes év odaveszett az életéből! Banner igazából kétszeresen csapdába esett a Sakaar-on: nem elég, hogy lezuhant egy idegen dimenzió bolygójára, de ezt az időt ő Hulkként töltötte.

Alteregója létezett a testükben és elméjükben, míg ő, Bruce a tudatalattiban volt elspájzolva. Lefordítva: a rajongókat csak a Hulk érdekli, belőle lehet játékokat és akciófigurákat eladni, a másik énjét úgyis végigzongorázta már két törölt verzió (a 2003-as Hulk és A Hihetetlen Hulk). Egyebek közt arról sem győzött meg a produkció, hogy ez a Hulk csakúgy beletörődne új élete elvesztésébe, mikor Thor besorozza Bannert. Életében először a tömeg elfogadta valahol, sőt: ünnepelte őt, mint az aréna veretlen bajnokát, a helyi főmufti kedvencét.

Miért adná föl mindezt? Vagy nem is döntést hozott, hanem csak hozzászokatják őt az új környezetéhez, mint afféle háziállatot? És a Marvel nem először sugallja ezt a felfogást a keze alá tartozó szuperhősökről.

Cate Blanchett még kétdimenziós diktátorként is delejező jelenség, és nagyon fáj, hogy Hela műsoridőt és motivációi terén sem kapta meg a neki járó jussát. Nem bántam, hogy a történelmi verzióval szemben itt nem Loki, hanem Thor vérrokona, aki Odin uralmának kezdetén még főparancsnokként szolgálta őt a környező birodalmak meghódításában. De csak még több hódításra és pusztításra vágyott, így Odin ellene fordult. Leginkább az a félig hűvös, félig undorral kevert megvetés tetszik benne, amivel a mostani, békés Asgard-ra tekint. "Odin imádta a birodalmát, de szégyellte, ahogy hozzájutott!"  (Kedvenc mondatom a filmből.)

Akkor melyik a valódi Asgard? A mostani, élhető és felvirágoztatott éden, vagy az csak egy álszent cukormáz a hódító, hatalmi hierarchiára épülő istenbirodalom mögött? Miként a nagyterem Thor-t ábrázoló freskói mögött Hela hódítását ábrázoló képek bújtak meg annyi évszázadon át? Ez a kérdés jobban felcsigázott, mint akármelyik olcsó effektakció vagy anekdota, és elkeserítő, hogy 1 teljes évtized után a Disney-birodalom még mindig nem vállalja Marvel-berkekben (sem) a mélyebb tartalmat, mert félti a "könnyed kis képregényfilmek" profitmágnes receptjét! 

A régi/belső önmagunkkal szembenézés az a téma, ami nekem összetartja a Ragnarok-ot, mint filmalkotást:

1. Odin élete végéig sem nézett szembe múltbéli hibáival/bűneivel,
2. Thor nem hisz abban, hogy kalapácsa nélkül elég erő lakozik benne, hogy Helát legyőzze,
3. Bannert pedig teljesen eluralta a benne élő Hulk, ahogy pl. Edward Hyde is idővel úrrá lett Henry Jekyll fölött az ő történetükben. 
4. Loki pedig minden benne rejlő alantasságot kívül hord; ő az, akinek nincs külön belső énje. Thor kétszer is a képébe vágja, hogy tud az árulásáról: előbb amiatt, hogy nagyon is tudott Heláról, másodszor meg, hogy vissza akarta hurcolni Thor-t a Játékmesterhez.  

Valkyrie, a rabszolgavadászt márcsak a pia és a hobbimeló érdeklik az életben; vele kapcsolatban díjazom azt, hogy Thor nem tud a múltjáról, mégis felismeri rajta, hogy menekül valaminek az emléke elől. Nem akar szembenézni vele, hogy ő is asgard-i, és Odint szolgáltára esküdött föl.

Loki deríti ki, hogy a valkűrök hadseregét Hela egykor kíméletlenül lemészárolta - csak azért, mert Odin velük akarta eltüntetni a szennyesét. Érdekes, hogy Valkyrie ugyanúgy megveti Asgard urának kétszínűségét, mint Hela, akire szintén gyűlölettel gondol.

Egyrészt örülök, hogy a nőt pont Odinnak ez a félkomoly utóda győzi meg, hogy segítsen kiütniük a visszatért Helát. Másrészt sajnálom, hogy igazán személyes jelenetet nem láthattunk a Halál Istennője és Valkyrie között. Végig ez van: előbb a "humor", majd az akció sulykolása csapolja az időt a szereplők viszonyrendszere elől! 

Nem tagadom, stíluskirályul néznek ki Thor küzdelmei: az is, mikor csak simán bunyózik, és az is, amikor isteni ereje manifesztálódik villámlásként. A Ragnarok hozott a legközelebb hozzá, hogy elhiggyem: még egy ilyen Marvel-protezsált istenfit is padlóra lehet küldeni. Kár, hogy a létező legelcsépeltebb módon ébred tudatára erejének, az Odin-tól kapott emlék-látomás formájában. "A kalapács csak összpontosította az erődet." Pofátlanságnak tartom, hogy Hela a fél szemét kihasítja Thor-nak, a film pedig szinte észrevétlenül átsiklik ezen, hogy megtartsa ezt a "lepuhított" stílust.

Ami még kifejezetten irritált, az Hela eltűnése a filmből. Egyszerűen eltűnik, mikor Surtur - a személyiségtelen CGI-tűzhányó démon a bevezetőből - beteríti. "Asgard nem egy hely, hanem a nép maga." Rendben, hogy Hela együtt pusztul Odin Asgard-jával - a régivel és a még régebbivel egyaránt -, de más szemszögből nézve ez elég kedvszegő megoldás így:

1. Ha Hela most tényleg meghalt, az úgy súlytalan bukás egy karizmatikus nemezistől. 
2. Ha meg nem, akkor így megint a hollywoodi "Á, attól, hogy most látszólag meghal, később még visszatérhet a folytatásban!"-klisét tuszkolják a torkukon.

És ha már így belejöttem a panaszkodásba: Odin meghittnek beállított búcsúja is kiábrándítóan semmilyen lett. Bravó: apa és lánya együtt süppedtek bele A Sose Kibontott Marvel-Karakterek Valhallájába. 

Tényleg a Ragnarok lett az eddigi legjobb Thor, de sajnálom: az ódákba foglalt humorérzéke sem fedi el, mennyi kis részletet elhagy, miközben száguld a kiszámítható végkifejletbe. Tényleg tud szórakoztatni, de gyakran úgy érezem, hogy önmagát szórakoztatja, míg engem, a nézőt kihagy belőle. Tudom, hogy furcsán hangzik, de ha valaki mindenképp a Marvel-féle Thor legizgisebb kalandját szeretné először látni, akkor azt javaslom, ezzel kezdje. 

Űrvihar

Guberálós filmeknek fogom mostantól hívni azok a produkciókat, amik meg sem próbálnak bármi eredetiséget felmutatni. Az Űrvihar poszterétől effektjeiig sablontermék. Dean Devlin rendező ugyanazt a játékot játssza velünk, mint régi alkotótársa, Roland Emmerich: Érdeklődj, ha tudsz! Próbálj érdeklődni bármilyen szál, szereplő vagy jelenet iránt, amit eléd pakolnak; akinek a legtöbb dolog iránt sikerül, jutalmul megveheti a Blu-Ray vagy DVD-kiadást! 

2019-ben az ENSZ szakemberei egy különleges műholdhálózatot hoztak létre a Föld időjárásának szabályozására, egy központi űrállomásról felügyelve.

A rendszer azonban egyszerre meghibásodik, és időről időre természeti katasztrófákat idéz elő a Föld különböző pontjain.

Ezért behívják egykori tervezőjét, a magának való Jake Lawson-t, hogy segítsen megoldani a problémát. Jake viszont műszaki hiba helyett szándékos szabotázs nyomaira bukkan, amely kormányzati szintekig vezethető vissza. 

Egy süteményt analizálhatnék annyi erővel, mint ezt a filmet. Nem elég, hogy semmit megjegyezhető vonása vagy szereplője nincs, még a népszerű "látványfilm" címkét ráaggatni is hazugság. Végig a Lawson-testvérek unalmas szimatolására - meg néha civakodására - helyezik a hangsúlyt, amitől nem kevésbé látványfilm az Űrvihar, csak így még a látványát se tudja kiaknázni. Minden összetevőnek ugyanaz a jól ismert tucattermék-bukéja van: 

• a fő szálat adó összeesküvés alibi-történetnek nem áll meg; 
• az ütemtelen vágás miatt a látvány sose hat grandiózusnak;
• a csipetnyi akció benne szánalmat keltő;
• a dráma hullaszagú, személyes és globális vonalon egyformán;
• a karakterekre is minden ráfogható, csak az nem, hogy megjegyezhetők volnának. 

Le se tagadhatná az Űrvihar, hogy az Emmerich-művek uncsitesója: kötelezően bolygóméretre szabva kapjuk a CGI-pusztítást, a krízis közepette pedig az USA fontosságát és világban betöltött szerepét mutogatják az alkotók. 

Persze, hogy a civilizált világ megóvása múlik a szabotázs megfékezésén. És naná, hogy az amerikai elnök az erkölcsös jófej vezető, akik buzgón asszisztál hőseink nagy akciójához.

Legfeljebb az egyik alantas minisztere lehet a főkolompos, aki a népirtás-ellenes "elnök úr" tudta nélkül áldoz föl emberéleteket. Ezt az orrfacsaró propagandabűzt végül az a komikus perc tette nekem elviselhetővé, mikor a miniszter rakétavetővel lő a kocsira, amiben hite szerint a főnöke ül.

Lefokozom magamban Gerard Butler-t megélhetési színésszé. Az ilyen "amcsi profi megmenti a világot"-fajta akciófércek talán egyesek szerint jól állnak neki, de ennyi erővel a 300 folytatását is bevállalhatta volna. És a "drámai tetőpontnál", mikor Butler figurája épp készül feláldozni magát: hát ember legyen a talpán, aki képes azon a baltaarcon meghatódni!

Ki-ki maga sztereotípiájában zörög végig a cselekményen. Mintha direkt úgy írták volna a szerepeket, hogy ne izgasson minket, mi lesz velük: van egy hiper-szuper csúcsrendszer 30 körüli agytrösztje, aki a fél világnak kikürtöli bunkóságát, és még a semmilyen lánya is erőlködik, hogy tisztelni tudja. Tesókomplexusos öccse gerinctelen szemétláda, aki előbb kirúgja, majd visszahívja úgy, hogy a képébe hazudik. Közben egyszerre nyal a Fehér Háznak, és kefél egy szöszi titkosügynököt, aki pornóhitelességgel szajkózza a fenenagy kötelességtudatát. "Én esküt tettem!" 

Ennél többet nem érdemes mondani az Űrviharról. Devlin egyszerűen kipróbálta, milyen egyszerre írói, rendezői és produceri minőségben csinálni ugyanazt a művét, mintának pedig egy sikeres, de sekélyes munkatársat választott. Arra talán alkalmas darab, hogy lobbizzanak vele a klímaváltozás szabályozása mellett, de ha mondjuk egy TV-műsorprogramba kerül, ott inkább csak szennyezi a környezetét.

1-es erősségű-nek könyvelem el az 5-ös skálán.

HHhH

Himmlers Hirn heißt: Heydrich

Ha a II. világégésről készült minden filmet egy képzeletbeli sorfalba állítunk, a HHhH biztos nem lógna ki szakadt külső vétsége miatt. Csak épp a sapkáján virít ott a kiszámíthatóság bélyege, alul és felül meg mintha két külön nemzet egyenruháját viselné, gyűrötten. 

Reinhard Heydrich elcsapott haditengerész-tisztből a náci ranglétra tetejére küzdötte fel magát, kíméletlen alaposságával hírszerzés és "ellenségei" likvidálása terén egyaránt. A lelketlen tömeggyilkosnak azonban volt egy gyengepontja: az arrogáns tévhite, hogy ő érinthetetlen. Ezt kihasználva ölték meg őt 1942-ben a cseh ellenállás emberei: az egyetlen sikeres merénylet volt magas rangú náci tiszt ellen.

Ha nem lennék már torkig Hollywood világháború-mizériájával, akkor is leértékelném a HHhH-t. Olyan ez, mintha két külön filmet passzintottak volna össze ügyetlenül:

1. Az első fele egy régimódi életrajzi album Heydrich pályafutásáról,
2. A másik a merényletet vállaló fiatalok felkészülése, és hősi halála az akció után.

A film két fertálya nemhogy külön-külön nem tudta megtartani a figyelmemet, még összeilleszteni se tudták őket rendesen. Mutatós jelenetek sorával előbb adnak nekünk egy nem túl megnyerő főszereplőt, végigdarálják a brutális karrierjét és a fényes családi életét. Majd a készítők olyan hosszan veselkednek neki a kinyírásának, hogy közben az ember már elunja magát. 

Cédric Jimenez rendezése két dolgon vérzik el leginkább: a személytelenség, és a feszültség kínzó hiánya. Heydrich életén eleve gépiesen haladunk végig úgy, hogy sose jutunk be igazán a gondolatvilágába. A csehekre térve meg aztán végképp semmi nem marad, ami lekötné a nézőt. Hiába kerül elő újra és újra, mekkora kockázatot vállal ezzel a két fiatal merénylő: az akciót és egyáltalán a mozgalmat olyan szürkén tálalják a készítők, hogy esélyem se volt reagálni a fejleményekre.

Egy-két izgalmas tűzharcot kivéve nem találni semmit, ami mozgatja előrefele az eseményeket. És amit gyakran mondok gyenge karakterekkel teli filmekre: a szereplők legérdekesebb vonása a haláluk. Igen: majdnem olyan kevéssé izgatott, kik és hányan halnak itt meg, mint magát Heydrich-et. Az ő végóráját legalább jól föl(melo)dramatizálták azzal, hogy épp kimúlás előtt még átadja az Endlösung tervét a meghatódó Himmler-nek. 

Heydrich-ről magáról nem sokat tudtam meg: "vasszívű", alapos, ért a hírszerzéshez,  ismeri a férfiak alantasabb ösztöneit. És minél feljebbre jut a ranglétrán, úgy válik egyre ridegebbé és könyörtelenebbé. "Szóval a kommunista párt az egyetlen párt, ami a munkásokat védi?!" Sikerei és véres hatékonysága tették olyan önelégültté, hogy testőrség nélkül furikáztatta magát, egy SS-rendszámú kocsiban. Egy ilyen emberből kinézem, hogyha valaki megtámadja, a vadászösztönét követi a józan helyzetértékelés helyett. 

Jason Clarke, mint "H" és Rosamund Pike, mint a feleség valamicske életet vittek a náci házaspár kapcsolatába, ami aztán teljesen közönybe fullad, a gyerekeik meg eleve csak díszek. Sántít nekem ez a film sugallta teória is, hogy Heydrich-et az erős neje terelte a náci párt berkeibe, miután egy affér miatt kirúgták a tengerészettől. Nem néztem külön utána, mi igaz ebből, de az biztos, hogy legjobban a nácis korszaka előtt produkálja magát, ahogy szobájában szétveri a bútort.

Egy jó színészekkel előadott közepes darab vált félúton egy vérszegény összeesküvés-sztoriba, aminek egyetlen valós célja körítést adni a "főhős" kimúlásához. Nem elég tartalmas, nem lüktet, távolról sem eredeti; nem tudunk egyik fél látásmódjával sem azonosulni. Ha az egész Heydrich életrajzára figyel, átlagmunkának könyvelném el, de a film másik fele sokat rontott számomra az élményen. 

Gyenge háborús szériatermék.

A csendőr és a csendőrlányok

Különbség van aközött, hogy egy filmet elnézegetünk a TV-ben - tele reklámmal -, és hogy egy szuszra, önmagáért végigülve is önfeledt szórakozást nyújt-e. Jean Girault utolsó csendőrfilmje, "A csendőrlányok" sok jópofa viccel gazdagítja a szériát, mégse sikerül levetkőznie az egyenruháról a port, a kimerültséget. Olyasmi, mint pl. a Halálos fegyver 4.: egy tűrhető, ámbár megfáradt epilógus. (Érdekesség, hogy amott is az összes részt végig ugyanaz a személy rendezte.)

Új laktanyába költözésük alkalmával Jeromos Gabaj őrsére 4 új csendőrgyakornoklányt bíznak. A széphölgyek nyugtalanítják Gabaj örök jobb kezét, L. Lütyőt: nemcsak a beosztottjait alig bírja levakarni róluk, egy félreértés miatt még neje is meggyanúsítja. De a legrosszabb akkor jön, mikor egy titokzatos valaki egyenként elraboltatja a nőket, és nem lehet tudni, mit akar tőlük. 

Talán nem kéne ilyen műsasszemmel lesnem a produkció gyengeségeit, hiszen sok dolog szól mellette:

• Egyik kedvenc komédiacsapatom leköszönése;
• Louis de Funés életművének a búcsúdarabja - stílszerűen a legismertebb ikonja bőrében; 
• Míg "A csendőr és a földönkívüliek" potyára rángatta elő a már nyugdíjazott franchise-t, ez végre megint a csendőrökről szól,
• akik végig együtt vannak a bajban,
• és Lütyőt sem teszik a magánakciói közveszélyes ámokfutóvá a fél műsoridő alatt.

Amellett, hogy már nem lüktet olyan erősen Lütyőék humora, mint a 60-as években, még egy fontos összetevőt hiányoltam a 6. részből: a testület kompetenciáját. Fénykorában ez a brigád egyszerre tudott mókás és a maga módján tisztelhető lenni. Ezért is merték a készítők mindig kiírogatni bevezetőnek, hogy "közvetett tisztelgés egy, a lakosság által megbecsült állami intézmény előtt".

Főleg a munkájuk szeretete határozta meg, hogy kik ők, mégha az életükben záporoztak is nevettető pillanatok. Mikor egy-egy epizód komolyra fordította, hogy valaki(k) életét kell megóvni, olyankor - ha nem is mind egyszerre, de - helyt álltak. Itt viszont a szolgálati munkájuk éppúgy döcög, mint ők a bicajon; végig csak kapkodják a fejüket, hogy mikor mi történik körülöttük.

Persze, nekem is vicces, ahogy a lányok és "tanáraik" rendre flörtölnek. De  forgatókönyv a csapat hivatását is poénra veszi, amit nem lenne szabad! Egy példa: míg "A csendőr nyugdíjban" közúti balesete magától lett, és láhattam, ahogy a veteránok kisujjból eloszlatják, addig itt épphogy Beléndek és Chritine okozzák a tömegkarambolt! Még ha nincs is sebesült: egyáltalán nem volt feljelentés, míg pl. "A földönkívüliek" vízsugár-mutatványa 142-t is hozott a fejükre? És mikor a lányok eltűnnek, csak takargatják lebőgésüket az ezredes előtt. "Számomra érthetetlen, hogy nem tudja soha, hol vannak!" 

Az egyetlen saját 6 kútfőből összetákolt ötletük, hogy csalicsendőrlányt dobnak be, szintén besül. Pedig Girault rendezése most is remek: kapunk motoros üldözést, fehérneműben mászkáló széphölgyeket, instant roncsderbit. Még Lütyőék örök szövetségese, Angyalka nővér is megkapja a megszokott száguldásos műsorszámát, mikor Isten kegyelméből éppen ő fogja a lányok segélyhívását. 

Jaques Vilfrid-del és Richard Balducci szkript-je valahogy kipárolja a főhősökből azt az alap-hatékonyságot, ami hivatásukhoz kéne. Hogy bizonyíthassák a sok ökörködés közepette, hogy ők ettől még a régiek. Hogy méltók az uniformisra. Kapunk helyette egy túlírt bűnesetet a lányok karpereceibe vésett kódokról - ami, mint kiderül, kormányzati csapda "Az Agy" és bandája ellen. Én nem bánom, ha vígjáték-rosszfiúk terve picit bonyolultabb, de akkor a lefülelésük legyen a főszereplők érdeme. Különösen, ha azok csendőrök!

Gabaj szinte a számból vette ki a szót, mikor megkérdezi: "No, Lütyő: hogy mondjuk meg a kislányoknak, hogy csak pojácák voltunk? Ez a nagy problémám: énnekem is így jön le mindaz, ami történt!

A tengeren menteni érkező Gabaj-ék látványa az első hatásos jelzőtáblája, hogy ezek tényleg rendfenntartó közegek, és nemcsak egy rakás pihent agyú díszpinty. "Oda kell vágni határozottan, Főtörzs úr!"

Kár, hogy az elrabolt lányok saját magukat mentették meg oly elegánsan. Sőt: Gabaj-ék nem is hallottak volna többé felőlük, ha Makumbánál nincs egy kis adóvevő, amivel talán-talán üzenni tudnak a külvilágnak. 

A színészekre ellenben nincs panaszom: a visszatérők szűk 20 év távlatából is fel tudták idézni karakterüket, különösen Michel Galabru és Du Funés. A bagázs tagjai közül sincs senki elhanyagolva. Az előző rész leggyengébb tagját váltó Beretra (6) jobban kiegészítette a bagázst, és másodjára már Bimbula (5) karakterével is megbékültem. Őszintén hiszem, hogy ennek a résznek egy évtizeddel korábban kellett volna készülnie, mikor még frissebb volt az egésznek a szelleme. Az a sajátos arány kacagtató és becsülhető között.

Örültem továbbá, hogy visszahozták Claude Gensac-ot Josépha/Ludovica szerepére. Annak már kevésbé, hogy hisztérikusabb itt, mint "A nősülben" és a "A nyugdíjban", egész amíg Ludovicus el nem raboltatja magát helyette. "Bebizonyította a szerelmét, amikor a veszélyben a helyemre állt!" 

Borítékolható volt, hogy több csendőr-vígjáték már nem fog készülni; így is szép volt a 80-as évekig eljutnia az önmagát túlélt szériának. De szerintem több lehetőség rejlett benne. Érdekes lett volna másokat visszahozni a régebbi részekből - gondolok itt főleg Nicole karakterére. Lütyő - a magyar szinkronban legalábbis - "lányainak" nevezi Isabelle-t, Christine-t, Yo-t és Marianne-t; szépen továbbgubancolná a helyzetet, ha a vér szerinti, nem-csendőr lánya is fölbukkan látogatóba.  

A csendőr-sorozat nekem mindig is tetralógia marad, 2 zsengébb, kései bónusszal az elfogultabb rajongóknak. "A csendőrlányok" egy bármikor elnassolható kis vígjáték, de jobbára csak fáradt emlékeztetője annak az életvidám humorparadicsomnak, amely fél évszázada járt a csúcson. Annyit azért elértek az elhivatott stáb és színészgárda, hogy egy vállalható búcsúkörrel tisztelegtek a franchise-nak és nekünk, a közönségnek. 

A csendőr és a csendőrlányokra 3/5-öt adok.