Minyonok

Okos gondolatcsírából kinőtt, de jórészt terméketlen szomorúfűz a Minyonok. Minden igyekezete ellenére fele annyira nem vicces, mint hiszi magáról, dacára a sok popkultúr-utalásnak. Kinder-tojás-szerű főhősei olyan kis szerencsétlenek, amitől a 10 éven felüli néző 2 reakció között kénytelen ingázni: hol kényelmetlenül a fejét fogja az elidétlenkedett poénokon, hol pedig a szíve szakad meg, hogy ennyire naivak, megvezethetőek és énkép nélküliek ezek a "minionok" (szó szerint "alárendeltek").  

Bírom, hogy a megszokott "jót szolgálni" klisét kiforgatják a minyonok eredettörténetében. Törzsük életcélja már az ősidők óta az volt, hogy egy méltó gonosz figurát találjanak és szolgálhassanak, noha ők maguk nem rosszindulatú lények. Nyilvánvaló a vicc: tudtukon kívül az emberiségnek tesznek szolgálatot azzal, hogy "halálra segítik" például Draculát, Napóleont vagy a T-Rexet. És miután a sarkkörön izolált kolóniában éltek, olyan síkegyszerű okból újítják fel a kutatást, hogy elunták magukat. De 100%-ig!

Mihelyt a tényleges cselekmény beindul, a film kreatív vénáját mintha baleset érte volna. Minden vicc, ami az emberi gonoszságot gúnyolja, zavarba ejtően primitív és kínos! Pedig papíron olyan bíztatóan hangzott a premissza: a minyon-törzs új felderítői, Kevin, Bob és Stuart 1968 Amerikájába vándorolnak, hogy egy gonoszbörzén a híres bűnöző, Scarlet Túlölő segédeiül szegődhessenek. Miután ez össze is jön nekik, új főnökük a brit koronát adja ki beavató melójuknak - amit Kevinék úgy túlteljesítenek, hogy véletlenül a trónt is megszerzik.

Scarlettet úgy jellemezném, ahogy Guy Williams Zorrója egyik ellenfelét, a Sast: "Felfuvalkodott, egoista őrült!" És még finom voltam. Sandra Bullock-nak ez a molylepke IQ-jú karaktere mást se csinál, mint harsányan elalél magától, vagy egy harapós pulikutya hangján rikácsol. Anno Szörnyella de Frász pozőrködéseit könnyebb volt elviselnem! Bűnözői "zsenialitása" pedig abban merül ki, hogy mindig a férje szuperkütyüivel ala James Bond rabol műkincseket és aranyat. Ideális utópia lenne egy olyan világ, ahol már az ilyen holdkóros boszikból is sztárok, illetve sztárgonoszok lehetnek...!

A többi emberszereplőre szót sem érdemes ejteni. Kivétel nélkül ripacsok, a külsejük pedig egyszerűen ronda; túl nyúlánkok a mozdulataik! Ez és a humor vérszegénysége túlzottan elvonta a figyelmemet a fricskákról, amiket a korabeli brit popkultúra ikonjelenségei kapnak a filmben (pl. Erzsébet királynő, a Beattles, a Parlament és a Buckingham-palota, stb.). Nem rossz ötlet, de ettől még ez még paródia, és korántsem biztos, hogy mulatságos.

Maguk a minyonok olyan közepesen vicces bukdácsolók. Néhol tényleg megnevettettek. Bob és a királynő civakodása a koronán, a törzs utakozása és Angliába utazása, majd a tetőpontnál az óriás-Kevin megnevettettek. Különösebben nem zavart, hogy csak azon a tákolmány mediterrán-nyelvükön tudnak gügyögni. Az ámokfutásaik és botlásaik nagy része azonban szánnivaló, az elpusztíthatatlanságuk meg egyszerűen azért szükséges, mert ők a történet főszereplői. Külön fájdalmas látnia az embernek Kevinék igyekezetét, hisz a Napnál világosabb, hogy Scarletnek a trió csak egyszer használatos frontbalekoknak kell.

A befejezés pedig pofátlanul kurta, a Minyonok kb. egyik pillanatról a másikra hagyják a befagyva felsült sztárgonoszukat a fenébe, és utánamennek egy idegen pofának, akit véletlenül 2 korábbi animációs meséből ismerhetünk. Számomra ez nyílt beismerése annak, hogy az egész sztori csak kifogás volt egy játékreklám produkció kedvéért!

Amint a Minions kínál: banális slapstick, egy kegyetlenül idióta trió, és egy nem kevésbé idióta küldetés. Nagyon gyenge a humor, az utalások, az emberalakok jégkrém-pálcikák, + sajnálnivalóan üres a mese érzelmi oldala.

Beépített szépség 2. - Csábítunk és védünk

A Beépített szépség 2. megint egy visszhang-film: teljesen az elődje népszerűségére alapozza a sikert, meg sem próbálva őszintén továbbgondolni azt. Sandra Bullock nyilván nem gondolt arra későbbi interjúiban, hogy a 2000-es sikerfilm eleve vén sémát követett (a rút kiskacsa esete), mondandójában pedig butított volt és meglehetősen álszent. Nem beszélve a szépségverseny csonka lelkivilágú résztvevőiről.  

A 2. felvonás ugyan tényleg hasonlít elődjére, de ez még nem sok jót ígér. Legalább úgy hasonlít a Charlie angyalai moziverzijára is. Mindkét dilógiában szokás jobb napokat megélt színésznőket behozni, idétlen maskarákba bújtatni show-műsorokhoz, miközben ők a könnyed szórakoztatás jegyében akcióznak és poénkodnak. Ez a movie semmilyen élményképes dolgot nem tartalmaz. Olyan, akár egy rossz rágógumi: csak rágódunk rajta, hátha történik valami - ha nem is okos, de legalább - figyelem-felkeltő dolog benne. Mire föl készült? Mi volt az ihletése - azonkívül, hogy meglovagolja az elődje népszerűségét?


A minimálbér dupláját tenném arra, hogy teljesen más sztorit ütnek össze Bullockék, ha 2 korábbi főszereplő igent mond a folytatásra. Nevezetesen Michael Caine és Benjamin Brett. A lényeg az, hogy a szépségversenyen kitört botrány nagy publicitást kapott, emiatt pedig Gracie Hart túl közismert arc lett, hogy téglaként dolgozzon, és főleg formális munkákra fogják be. De hogy ez hogyan zárja ki, hogy normális terepmunkán részt vegyen, az kérdőjel marad.
A movie egy több hónapos időszakot ugrik az időben, hogy Gracie-t átimidzselje egy skizofrén, instabil tyúkká. Ahelyett, hogy jobb emberré vált volna, Hart most a régi és az új imidzséből is a legprimitívebb vonásokat cserélgeti magán: hol csak a külseje foglalkoztatja, hol meg taplón viselkedik és beleköt mindenkibe. Hihetetlen, hogy mennyire nincs átgondolva a jellemváltozásának az útja.



Vajon Bullock nem volt zavarban, amint az elején egy süket telefonnal eljátszotta, hogy Gracie kollégája, Eric éppen szakít Gracie-vel? És mind ezt, mind a stylist-mentor eltűnését éppcsak említik, majd elvész a feledés homályába egy csomó pálcikaszereplő dialógusai között, amik szinte erőből nyomják lefelé az ember szemhéját.
A cselekmény további mikroszálai, hogy a fenti verseny győztesét, Cherylt elrabolják a műsorvezető Stannel együtt, és Gracie nem akarja az ügyet kollegájára bízni. Ezért elmegy Las Vegasba a kirendelt testőrével, Sam-mel, hogy ott "elvegyülnek". Testőrt rendeltek az FBI-ügynöke mellé, csak mert őt tették meg a testület nyilvános arcává! És persze így Gracie-nek megint nem kell majd egyedül lennie, ahogy végigcsinálja a válogatott "nyomozati" malőrjeit beépített szépasszonyként.

Gracie és Sam munkakapcsolata annyiból tevődik össze, hogy előbb ki nem állhatják egymást, majd hirtelen összebarátkoznak. És ennek a kiváltóoka az a számos bágyadt vérciki jelenet, amit humornak próbálnak eladni nekünk:

• a veszekedés az edzőteremben,
• a műíves lépkedés az utcán,
• ahogy a színpadon parodizálják Tina Turnert,
• a kosztüm fejrészével vacakolás a kocsiban,

vagy ahol éppen dolguk akad. 

Mégha vérnyomás-mérőt szíjaznának a néző karjára, akkor se mutathatnánk ki meglepődést a cselekménytől. A hősnő a maga komótos tempójában végül lefüleli a rosszfiúkat, akiknek ismét 0 a személyiségük. Megtalálja 2 fogságba esett barátját, majd úszva kimenekíti őket egy díszlethajó belsejéből. Ez a mentőakció is azért tart vissza az ásítástól, mert nem könnyű azt látni, hogy valaki bármikor megfulladhat a víz alatt.
Mondanom sem kell, hogy mivel sikeresen elvégezte a melót - habár megszegve felettesi parancsát -, Gracie-t újfent hősként ünneplik. Mi pedig újfent úgy érezhetjük, mennyire predesztinált volt a happy end. Gracie maradt a sztereotip kétdimenziós női dzsigoló, aki folytatja jelentéktelen hétköznapjait az FBI kötelékében. Állítom: ahogy ebben a dilógiában a szövetségi iroda munkáját szemléltetik, azzal még a 9/11 Bizottság előtt is igazolható lenne a testület bénasága.

Végülis Beépített szépség 2. penészdarabkáiból egy Egyes sűrűségű kenyér süthető, amit a kolduló filmrajongóknak csak végső esetben mernék feltálalni.

Beépített szépség

Mindannyian tudjuk, hogy Sandra Bullock-nak és Michael Caine-nek is vannak ezerszer jobb filmjei, mint a Beépített szépség. Az már kevésbé tiszta, mi vonzotta őket és William Shatnert egyszerre ebbe az alkotásba, amelyen Bullock ráadásul producerként is dolgozott. Eleve nem sokat ígér a Csipkerózsa-történet, melyben egy keménykedő ügynöknőnek muszáj felfedeznie a nőies oldalát, mikor beépült modellként egy szépségverseny tagjaira felügyel.

3 összetevőre bontható le a film képlete:

1. közönséges humor, 
2. bűnügyi akció
3. és szirupos női dráma.

A krimiszálra szinte óriás neonbetűkkel van ráírva, hogy  K Ö R Í T É S : egy terrorista fenyegetőlevelet küld az idei Miss Egyesült Államok szépségverseny szervezőihez, hogy bomba van nála. Nem máshová rejti el, mint a királynő koronájába, mely épp az átvételekor hivatott aktiválni. És mert itt minden karakter érzelmileg egy nyolcadikos szintjén áll, a gonosz terv kiagyalójának lebukása éppúgy mentes az izgalomtól, mint motivációja az értelemtől.

Megállítására azt a Gracie Hartot küldik ki, aki szakmájában nem épp a leghatékonyabb, csak szereti a keménységét bizonygatni. Nem számít annak a kifejezett modell-nyersanyagnak sem. Kiválasztása oka, hogy a többi jelölt vagy ronda, vagy szabira ment, vagy más egyéb. És mindenáron a versenybe kell beépíteni valakit, így a lehető legnagyobb feltűnést keltve formálják dívává az "akció" előtt. Még csak a humorra se tudom ráfogni, hogy amiatt lennének ilyen szórakozottak az FBI dolgozói ebben a produkcióban.

Ugyanis a  poénok oroszlánrésze onnét jön - hát vagy kellene -, hogy milyen kínkeserves Gracie-nek felölteni a bájolgó celebcica imidzsét, aki mosolyával leveszi lábukról a bírákat. Még a szakma legjobb stylist-je, Victort Melling is visszaborzad az "alany" láttán. Caine és Bullock közös jelenetei szórakoztatóak, sőt némelyiken még nevetni is lehetett. "Gondoljon a dalai lámára."
De az ilyen pillanatokból nem sok akadt. Szinte látom magam előtt, ahogy a rendező vért izzadva rátornyoz minél több még-nem-gusztustalan-rossz szokást Gracie Hart ügynökre, hogy aztán levetkőzze azokat:

• Alpári poénokat süt el;
• A levest szürcsölve fogyasztja;
• Sört vedel;
• Komótosan böfög;
• Beszédében feszt beszól, ha magabiztos,
• és bárgyún heherészik, ha zavarban van.

Maga a főszereplő csak picikét idegesített. Ellenben volt 2 dolog, amitől valósággal viszolyogtam Gracie Hart átalakulása kapcsán.

Az egyik ilyen dolog: Hart környezete. A régi és az új is. A régi azért, mert az FBI emberei már-már kínosan könnyedén állnak hozzá a munkájukhoz: ahogy az adatbázisban a jelölteken szórakoznak, olyan érzésünk támadhat, mintha Eric Lassard akadémiáján kötöttünk volna ki.

Közülük a Benjamin Brett játszotta Eric Gracie barátja. Ő áll elvileg a legközelebb a lányhoz, és abban reménykedik, hogy randizhat vele. Brett-nek szerintem inkább valami telenovellában volna a helye: Sandra Bullock-kal éppúgy nem sikerül romantikát kicsiholnia, ahogy Halle Berryvel sem a Macskanőben (ahol szintén a lovagias zsaru archetípusát játszotta).

Gracie barátnői és versenytársai a versenyből még rosszabbak. Ők nemcsak szürkék és sekélyesek, mint az előző bagázs. Hanem emellett ostobák, nevetségesen naivak és kényesek. Egyszerűen undorító, mennyire üresfejűnek ábrázolják azokat a hölgyeket, akik a hírnév és csillogás színpadán tetszelegnek!

És a giccs abszolút betetőzése, mikor a szépségverseny után pár nappal (?) meglátogatják Gracie-t munkaidőben. Nem tudom, vajon ez afféle felhívás akarhatott-e lenni, hogy sok hasonló komédiában ugyanilyen buta libának ábrázolják a szép külsejű nőket. Akárhogy is: egyáltalán nem működik. Csak tovább húzza lefelé a film élvezhetőségét.

Amit úgy-ahogy tisztességesen megoldottak, az ez az építő procedúra. Főleg Eric és Victor, részben pedig a lányok is igyekeznek segíteni abban, hogy Gracie elsajátítsa az etikus viselkedést. Persze, hatásos látni, ahogy a "modellizált" Sandra Bullock kék ruhában lábakat villant, miután a karaktere fogászati kezelésen, haj- és testápoláson (meg Isten tudja még mi mindenen) esett át.
A legtöbbet ígérő jelenet akkor jön el, mikor egyik vitájuknál Victor a nő igazán fontos hiányosságára rámutat. Túl magának való, ezért nem áll hozzá közel senki. Az álcájához tanulandó dolgokkal valójában az esélyt utasítja el, hogy kicsit elfogadhatóbb legyen a többi ember számára. Tetszett, ahogy ez övön aluli pofonként éri a nőt, mert így hihetőbb, hogy a döntő perceiig végigcsinálja a versenyt. Csak a fedőakció ezt nem indokolná.

Aztán ebbe is beletapos a forgatókönyv a zárással. Az ügynöknő új barinői köszöntésére egy megindítónak szánt, csöpögős beszédet vág le, beékelve a náluk divatos szlogent: "Életem álma: a világbéke!" Azonkívül, hogy ritka álszentül hangzik, nem is nagyon köthető bármihez, ami a filmben történt. Odáig még érdekes, hogy a magának való FBI-os megtanult modorosan viselkedni. Hasznosítani tudta az egyébként komikus tortúra egynémely tapasztalatát. De ez az agymosott, nyálas befejezés egyáltalán nem hiányzott.

William Shatner showman-e pedig annyira jelentéktelen alak, hogy róla inkább nem mondok semmit.

A Beépített szépségre egy Elégségest adok. Nagyon bóvli, időnként nagyon érzelgős és giccses.

Gravitáció

"Ami most fontos: a nehézségi erő."

(Kommandó)

Felvételt nyert Alfonzo Cuarón a maréknyi direktor közé, akiknek a neve húzóerőt jelent számomra egy mozifilm megtekintéséhez. A látványvilág, melyet ő, Emmanuel Lubezky operatőr és Tim Webber effektfelelős létrehoztak, életem első élvezetes 3D-élményét adta ajándékba. Az Univerzum leírhatatlan magánya és sötétje, valamint a szüntelen, testközeli pusztulásveszély végig a vászon felé vonzza a szemünket - kezünket pedig a szék karfájához. 

  

Cuarón fölismert egy párhuzamot a 2001: Űrodüsszeia és a mai túlélés-filmek zsánere között. Mindkettő főleg képsorokkal törekszik elmesélni a sztorit. Sokkal inkább benyomásokra és az apró részletekre, ingerhatásokra épít, nem annyira a monologue vagy dialogue útján fejezi ki a mondanivalót. (Ezt a hasonlóságot én a 127 óránál vettem észre először). Ugyanakkor a túlélőmoziknál előfordulhatnak visszaemlékező montázsok, míg az Űrodüsszeiában és a Gravitációban nincsen. 

Nem ez az egyetlen rokon vonás Stanley Kubrick kultóriásával. A Gravitáció lényegében bepótolja, ami az Űrodüsszeia emberfejlődési útvonalából direkt kimaradt: a mai, XX.-XXI. századi űrtechnikánk megmutatását. Az Űrodüsszeia a távoli múlt és a távoli jövő sci-fi-je, míg a Gravitáció a jelené. 
Mindkét movie tartja magát a fizika azon törvényéhez, hogy az űrben - közvetítő közeg híján - nincs hang. Hosszúra nyúló, vágásszegény jelenetek követik egymást. A kétségbeesett asztronauta látványa, amint kisodródik a végeláthatatlan semmibe, mindkét műben elborzasztó pillanat. És az utolsó 1-2 perc a fő emberszereplőről itt is hordoz egy iszembeszökő allegóriát. (Erre majd külön kitérek a befejezésnél...) 

A cselekmény szkeletonja: Dr. Ryan Stone és Matt Kowalski egy űrmisszión vesznek részt, melynek célja a Hubble-teleszkóp részleges javítása. Űrsiklójuk váratlanul szétroncsolódik, mikor egy törmelékhullám átvonul a környezetükben. Nincs összeköttetés Houstonnal, öltözetükben kevés az oxigén, véges a haladási képességük. Egyetlen esélyük eljutni a következő űrjárműig vagy létesítményig, amivel visszajuthatnak a Földre. 




Dicséretem a 2 fő színésznek, Sandra Bullock-nak és George Clooney-nak. Azonkívül, hogy egyedül ők játszanak "élő" karaktert, kb. az egész filmet zöld háttér előtt forgatták, vagyis a képzeletükre hagyatkozva kellett játszaniuk. Ahogy a 127 órában, itt is egyszereplős darabot követünk végig: a 3 kezdeti asztronauta egyike gyorsan elpatkol, Kowalsky pedig csak a magabiztos kísérő, aki Ryant az élet-halál harc első lépéseiben segíti. 
Cuarón színészválasztására nincs panaszom: nemcsak jobban tetszik a Bullock-Clooney kettős az eredetileg akart Jolie-Downey párostól. Bullock alakítása végig hiteles és meggyőző, legalább egy Saturn-díjjelölést megérdemel. Leesett az állam megtudván, hogy az Oscar-díjas színésznő egy fél éves felkészítő programot is bevállalt, csak hogy ezáltal még életszerűbb legyen az alakítása, illetve a forgatókönyvben Ryan Stone reakciói, viselkedése. 

Igyekszem nem sok szóvirágot költeni... Az illúzió kvázi tökéletes. Végig a világűrben érezzük magunkat, akár műhold, állomás, komp, vagy a csupasz csillagközi tér vesz körül minket. 2 ellentétes irányú hatás nehezedik a néző retinájára: 

1. a szkafanderbe zártság klausztrofób érzete, amit fokoz a kritikusan csekély oxigénérték; 
2. és a kozmosz méretek és viszonyítás nélküli kietlensége. Ezt csak kevés pillanat oldja fel picit, pl. mikor Ryan sikeresen bejut 1-1 űrjármű belsejébe. 

Függetlenül a 3D-től: a Földbolygó monumentális panorámája közelről valami hihetetlen. A planéta felszíne, az atmoszféra közelsége, a hő- és fényhatások mind-mind emelik és kiteljesítik az összhatást. Nem szégyellem bevallani, hogy Kowalskival együtt én is csodálattal néztem a napfelkeltét. Az már inkább csak a szokásos adalék, hogy mikor egy űrjármű felülete, vagy egy törmelékzápor vetődik elénk, az ütközéseket mi is magunkon érezzük.

A 3D ott kelti a legnagyobb hatást, ahol a legcélszerűbb, vagyis mikor Ryan szemével látunk: vele együtt érezzük a lélegzetvételét, követjük mozdulatait, illetve próbálunk megkapaszkodni egy kábelbe vagy fémrácsba. Tájékozódás és tapasztalat híján a nő szabályosan végigkínlódja az űrbéli káosz minden másodpercét. A cselekmény során szinte végig gépről gépre kell mozdulnia - hasonlóképp, mintha valaki jégtáblákon ugrálna visszafelé, a folyósodrás elől. 

Amellett, hogy maga a történet pofonegyszerű, a fő tanulság sem bonyolult gondolatként: >"Küzdj tovább, mint amit kinézel magadból!"< Szerencsére Cuarón kellően őszinte, hogy ezt ne sziruposan tálalja. A 2 főszereplő közti kapcsolat is minimális. Nem drámázást kapunk, hanem tapasztalás alapú horrortúrát, ahol nincs helye öncélú romantikának. Ha pedig humor fordul elő, azzal csínján, de ügyesen bánik a film.  
"Hogy lehet ilyen nevet adni egy lánynak: "Ryan"?"  
"Apám fiút akart." 


Beszélgetéseikből megtudjuk, hogy Ryannek volt egy kislánya. Mióta meghalt, céltalanul él egyik napról a másikra, tudva, hogy a Föld úgyis mindig hoz újabb napot, amibe kapaszkodhat. De ez most nem a Föld: az új nap nem jön magától. Matt ezt próbálja tudatosítani a nőben, amíg csak Ryannel hallják egymást. "Meg kell tanulnod elengedni a dolgokat, Ryan." 
Na most: nekem ez motivációnak egy icipicit sántít. Nem hiszem, hogy valaki pusztán gyászból vagy rezignáltságból bevállalna egy űrutazást. Ryan már a szimulációk alatt rájöhetett volna, hogy nem igazán alkalmas erre. Nem lehet "nem megfelelő" alkat valaki kimondottan erre a típusú küldetésre! Kowalski viselkedése a célszerű: mindig könnyed, higgadt fejjel gondolkozik, mintha csak városi taxisként fuvarozna a csillagok közé meg vissza. Mindaz, amit Ryan végül véghezvisz, ahhoz vagy Matt szavai, vagy a közös emlékezés lányára és Mattre adnak majd neki lelkierőt. "(...) Találkozni fogsz ott egy kislánnyal." 

Cuarón tud játszani a néző elvárásaival. Meglepően hamar eljönnek olyan pillanatok, mint Ryan sodródása a teaser trailer végén, vagy Kowalski elvesztése, ahonnan Ryan végképp magára marad. De Matt nem hirtelen tűnik el a képből, amit leleményes ötletnek találtam. Előbb Ryan érdekében feláldozza magát, kioldva kettejük közt a rögzítést. "Ebben nem te döntesz." Ryan először még tartja vele a rádiókapcsolatot, majd mikor a hajón már se őt, se mást nem tud elérni, jelenti Kowalski halálát. Megrendítő pillanat, és hálás vagyok Cuarónnak, hogy nem feledkezett meg a dramaturgiáról sem. 
Matt hallucináció formájában egyszer még visszatér a képbe. Hiába gondoltam rögtön, hogy csak délibáb lehet a fickó, mégis lelkesítőnek hatott, ahogy az ő képében Ryannek épp mentőötlete támad. Ahhoz képest, hogy alig ismerjük meg a hátterét, Bullock és Cuarón elérik, hogy ne csak a helyzete miatt drukkoljunk Stone-nak. (Ellen Ripley-ért sem csak azért szorítottunk, mert egyedül állt szemben egy idegen lénnyel.) 

2 bikaerős összecsengést vélek látni Ryan Stone és David Bowman sorsának alakulása között. Mindkét asztronauta-karakter megjelenít valamit azzal, ami történik velük. Mikor Ryan először jut be az egyik űrszerkezetbe, szkafanderét levetve úgy lebeg kimerülten a zsilipajtónál, akár egy újszülött emberegyed. Dave-et pedig fénylő csecsemőként látjuk a saját űrutazása legvégén. A párhuzam szerintem elég jól kivehető: az embert mint a kozmosz gyermekét jelképezi. 

És itt van a befejezés, mikor Ryan egy lehetetlen landolás után megérkezik valamelyik földi szigethez. Szimbolikusan ez magának az életnek az útját jelenti, amit bejárt a Földbolygón:  

1. az űrből érkezett nő (Az Élő / Az Élet)
2. előbb a tengerből kiúszva (halak),
3. a partvidéken szokva a talajt (kétéltűek),
4. aztán térdepelve (négylábúak) mozog. 
5. Végül feláll és felméri az ottani helyet / életteret (emberfélék).

Az Űrodüsszeiában a fekete monolit szó szerint indított be egy evolúciót: az emberét. De mindkét ábrázolás azt sugallja, hogy talán mi magunk is a csillagok közül származunk. Az elmúlt 2 óra kegyetlen színteréből. És bármilyen vakrideg a "kinti világ", oda is törekszünk visszajutni - mégha ott léteznünk összehasonlíthatatlanul nehezebb is, mint "bölcsőnkön", a Földbolygón. 

A hangulatvilágon belül a zene is kifogástalan. Az a kevés beemelt dallam, ami előfordul, javarészt a feszültség fokozására szolgál, mikor épp valami újabb szörnyűség történik a nő körül. Szerencsére nem ez a feszültség egyetlen formája a Gravitációban. Mikor Ryannek csak egy kínai csatorna adását sikerül befognia, a nő kutyákat hall a háttérből, és heccből elkezd vonyítani velük. A belé hasító elkeseredés a film egyik legszívszorítóbb pillanata: ez az a pont, ahol még egy tapasztalt pilóta is lelkileg összetörne. 

Stílusosan a végső landolás alatt csendül föl a legintenzívebb soundtrack. Mégha a filmbe talán nem is annyira, ott arra a helyzetre tökéletesen illik: a Világegyetem semmijéből a légkör poklán át kell úgy keresztülzuhanni, hogy közben száz dologtól meghalhatsz (pl. a gépet meg is karcolja az egyik törmelék, ami a Föld körül pályára állt). A zene kivetíti a Ryant elöntő extázist is:  

1. vagy az egésznek vége egy nagy tűzijátékkal,
2. vagy megmenekül - olyan teljesítményt felmutatva, amit csak igen kevesen tudnánk kihozni magunkból.

És bár Bullock játékára továbbra sincs panaszom, Stone háttértörténete elég formális ("klisének" azért nem nevezném). Mintha csak azért találták volna ki, hogy létezzen háttere, és kötődni tudjunk hozzá. Talán a felszíni hasonlóság az Űrodüsszeiával az oka, de nekem részben úgy tűnt, mintha annak a mai korunkról szóló, kimaradt nagyfejezetét kísértem volna végig a vásznon. Nem azt mondom, hogy ütemtelen vagy hogy kapkodna; távolról se! Csak az eleje és vége picit csonkának érződik. 

Már épp Az Acélembert készültem az év sci-fi-jének elkönyvelni, mikor nyár végén eljutott hozzám Cuarón alkotásának híre. A Gravitáció egy minden ízében hihető és megborzongtató űrthriller: pontosan az a ritka és időtálló ékkő, amire a nézők és kritikusok is módszeresen vadásznak az évi filmtermésben. Akárhogy gondoltam végig, semmi nem ingatott meg abban, hogy fantasztikus moziélményben volt részem így kora ősszel. 

 A Gravitációra 5/5 pontot adok. 


  

A pusztító

Arnold Schwarzenegger és Silvester Stallone színészi pályájában közös, hogy mindketten főként a brutális, küzdelemcentrikus alkotásokban vannak elemükben. Mindketten számottevő elsőosztályú és gyengén sikerült filmeket tudhatnak maguk mögött. És idős korukra a színészet mellett már más szakmában is nevet szereztek maguknak.

Senki nem vár sokat egy olyan filmtől, mint A pusztító. Legyenek benne melldöngető egysorosok és visszafogatlan akció. A többi pedig igazán mellékes. A Kommandó is e formulát követte, és bár nem tartom igényes munkának, máig élvezem a filmet, akárhányszor megtekintem. A pusztító viszont nem ez a szint: ha nincs benne akció, nem nyújt semmit. A sci-fi jövőkép értelemszegény, a különleges technikai eszközök szánnivaló ötletek, és a fontosabb szereplőnek teljesen életképtelen felfogása van az életről. Amit pedig hibernációnak állítanak be, az ténylegesen fagyhalál. Nem a tudományos ismereteket hiányolom az eszközökből, hanem a minimális józanságot.

A Kommandó példájánál maradva: abban a filmben szórakoztató volt a veterán élő szikla és a lelkes segédcsaj közjátéka, párbeszédei. Ott az akciójelenetek - minden hatásvadászatuk mellett is - jól megkülönböztethetőek és időnként még érdekesek is tudtak lenni, bárminemű logika és ráció híján is. A pusztítóban a lövöldözések, testharcok, üvegek betörése és berendezések betörése gyakran kiváltóok nélkül történnek:

• Phoenix agyonrúgva sem bír egy üveggel, de egy járókelőt nekihajítva már eltörik;  
• Egy lézerágyút megcsapva a kék plazmapenge rögtön villámszórássá válik;
• Lenina legelső közelharcában túl nagy profizmussal használja a kung-fut. A film szerint korábban sosem volt esélye kipróbálni magát, és ebben a világban még a trágárkodást is azonnal büntetik akár a WC-n vagy az utcán.

Legfatálisabb visszásság a filmben a steril jövőkép-ábrázolás. Nem arról van szó, hogy klisé, vagy hogy mennyi lehet belőle a valóság. Az áramvonalas autók és motorok külleme még tetszetős is. De a törvényrendszer és a közállapotok... teljesen nevetségesek. A rendőrség legnagyobb problémája a graffiti. A személyi állomány észjárása (ha nem XX. századi születésűek) egy 3 éves kisgyerek értelmi színvonalán megrekedt. A súlyos testi sértést és a gyilkosságot úgy élik meg, mintha a középkorban valaki egy első világháborús repülőt látna. Leninán kívül még a nyomozáshoz se értenek.
Lehetetlenül túlsarkított az egész társadalomkép: vannak a felszínen élő agymosott papíremberkék, és vannak a gondolkodni ugyanúgy nem képes rongyosok. Még Phoenix beszólásai sem nevezhetőek viccesnek, keménykedése sem több, mint olcsó vandalizmus és verekedés. A trágárság üdítően hathat egy ilyen világban, de nem kellene így túljátszani.

Van egy mellékszál John Spartan családi életének emlékeiről, a Phoenix tudatába táplált gyilkos parancsról. Dr. Kokto kódolta a fejébe, a város készülékeit működtető kódok listájával együtt. Ennek kinyomozása lenne elvileg a cselekmény mozgatórugója. Elvileg.
Phoenix és Spartan az egyedüli szereplők, akiknek érdemes megjegyezni a nevét. Csak nekik van annyi realitásérzéke, hogy bármi hasznuk legyen. És a büntetéseknek sincs sose számottevő hatása néhány géphangon, büntetőcetlin, és legfeljebb néhány totál inkompetens rendőr jövetelén kívül, akik közül - és ezt egy ottani rendőr teszi szóvá - nem képezték ki a tiszteket erőszakra. Ezek után nem meglepő, hogy a végén semmi konkrét jelét nem látjuk, hogy változást okozott volna a létesítmény elpusztítása. A "vadember" Spartan és Lenina egyszerűen lelépnek az újfent zsörtölődő parancsnok elől.

Külön bekezdést kell írnom a film ún. szexjelenetéről. Lenina idegesítő beszédstílusa alapból fejfájdító valahányszor hallanunk kell. Használati tárgyak közül már a WC forradalmasított kiadása merő agyrém volt. De a fejgép, ami, idézem: "olyan Alfa-hullámokat generál, amik átviszik a szexuális energiákat", miközben csak egy színes, elmosódott képet látunk... ez a mélypont. És egyszerűen imádom, ahogyan a téma veszekedésbe torkollik John Spartan és Lenina hadnagy között.
"Én a kefélésre gondoltam! Kettyintésre!"
"Úgy érti; testnedvekkel?!" 

Ha már száraz akciófilmet nézek, akkoris elvárnám, hogy a jelenetekben legyen tempó, jópofa szereplők és ütőerő. Ehhez képest láttam egy életunt és egy dilis alakot verekedni és fars vicceket elsütni, egy olyan világban, amit még egy óvodáscsapat is meg tudott volna ilyenre tervezni. És azok az óvodások nyilván gusztustalannak tartják a csókot, mert ebben a modern világban tiltott a testi érintkezés, és laborokban állítják elő az elkövetkező nemzedékeket.