Sin City

Amerikában évtizedek óta a DC és a Marvel Comics számít a két domináns képregénykiadónak. A többi kiadó termékei közül - A Maszk mellett - a Sin Cityt tartom a mozivászonra legjobban rászabott, forrásanyagát legügyesebben összegző adaptációnak. A film korunk társadalmának legkorruptabb, még valóban létező/létezhető verzióját tárja elénk. Normák vagy értékek egyáltalán nem léteznek itt. Basin city úgy működik, akár egy óriási méregfelhő: bárkit lezülleszt, bármit megtehetnek veled, bármikor elpusztulhat benne bármekkora embertömeg.

3 ember esetét látjuk egymás után, lineáris időrendben. Közös bennük, hogy közönyös, problémszemélyes problémákkal küszködő átlagemberek, de ha eldöntik, végsőkig elmenni hajlandó küzdőfelek is. Látásból ismerik egymást, de nincs köztük párbeszéd a film alatt, még gondolatban is csak Dwight elmélkedik egy darabig Marvon.

Ami még összekapcsolja az életüket, az a város, a stílusuk, és hogy személyesen ismerik Nancy Callahant, aki egyszerű bártáncosnő. Hartigan történetét ügyesen kettévágták, hogy ne jöhessünk rá: még vissza fog térni. Ez okos módszer arra, hogy keretbe foglalják a filmet: külön történeteket látunk, amik meg is törik az időrendi sorrendet, a film mégsem esik szét négy nagyobb darabra.

Marv a kedvenc karakterem a Sin Cityben. Tipikus nagytermetű pofonosztó: a gyilkolás és vandalizmus a vérében van, a modor a legutolsó dolog, amit izgatja. Viszont azt a pár poros elvét a mindennapokban betartja. Nőkre nem emel kezet, kutyákra nem emel pisztolyt, csak akkor öl meg valakit, ha tudja, hogy mészáros. Ámokfutásának egyetlen oka van: meg akar fizetni egy prosti életéért. Ezen az sem változtat, mikor a többi áldozat fejeit trófeaként látja - bár felügyelője Lucille halála feldühíti. A Sin City főszereplői nem szabvány szerinti protagonisták, a szélsőséges eszközök teszik izgalmassá őket.

A sztori alaposan kitér arra, hogy mi miért történik, a cselekményben és a háttértörténeteknél is. Nem tudhatod, kit mikor ér utol a halál. Kevin több lépcsőben történő csonkolása bármelyik férfinéző számára eye-candy lehet. Az egyetlen dolog, amit nem értettem, hogy Marv önként menetel a halálba egy kizsarolt vallomás miatt. Rendben, hogy anyjával fenyegették meg, és nem is annyira eszes fickó. De ha az ország legbefolyásosabb emberét, Roarkot meg tudta közelíteni és ölni, miből gondolják, hogy anyja megölésével nem zúdítana újabb vérfürdőt a gyilkosokra? 

Dwight alakja elegyíti legjobban a határozott cselekvést és a józan ítélőképességet. Amikor megleckézteti és követi "Jackie Boy" bandáját Óvárosba, az ott őrködő harcos utcalányok egyike végez velük. Mikor kiderül, hogy rendőr volt, a feje szinte Óváros Szent Gráljává változik. Ez az eset mutatja leginkább, hogy minden ellentmondása mellett Sin City sem kivétel az örök törvény alól: minden az egyensúlyra épül. Ha kiderül, hogy a helyi "rendfenntartó lányok" zsarut öltek, a városban belharcok kezdődnek.

Gail és Miho a határozott nő mintaképei: egyikük szexuális domina, másikuk a harcművészet legképzettebb mestere. Jobban megírt szereplők voltak, mint az ikrek, Goldie és Wendy. A végén a leszámolás könyörtelen és ádáz, semmi nincs, csak hús, vér és golyó. A "happy end" az elképzelhető legrosszabb kifejezés erre a végkifejletre: a kisebbik rossz maradt a nagyobb helyett.

Hartigan, a nyugdíjas korú ex-zsaru a legesendőbb hármójuk közül, magányos és betegeskedő. Korábban megmentette a gyerek Nancyt a pedofil Rourk-fiútól  és jutalmul golyózáport és börtönt kapott. Sin City akárkit nincstelen bűnbakká tehet, ekkor márcsak legfeljebb egy külső személy nyújthat bármi reményt. Rourk nyolc évvel későbbi kinézete szürreálisan torz, akárcsak minden más vele kapcsolatban. Nancyvel szemben kissé túl kíméletes, hiszen "csak" veri és ostorozza. De ha azt vesszük, hogy Hartigan azonnal utánuk ered, miután megmenekül  huroktól, érthető. Még nem jutott el a keményvonalas kínzómódszerekig.

Valami tragikum akaratlanul is befészkeli magát a szereplők sorsába. Ahogyan Marv és Dwight, úgy Hartigan is megadja magát a város törvényrendszerének a végén. Fejbelövi magát, hogy Nancyt nem legyen okuk tovább üldözni, miután a torz küllemű Rourk már halott. Itt a győzelem sosem rólad szól, hogy te vagy a számodra fontosak megmaradnak.

A film fekete-fehér alapjából csak igen ritkán emelnek ki színnel tárgyakat. A vörös vér, a kék és vörös kocsik, Jack fehér és ifjabb Roark sárga vére: mindez a kihangsúlyozást szolgálja. Kevés mozifilm képes elérni, hogy a brutalitás, a véres kínzások és csonkítások művészinek, sőt izgalmasnak tudjanak hatni a néző szemében. Sin City azok közé tartozik.

Az egyik leginkább megkérdőjelezhető dolog a filmben, hogy mennyire van szükség az öngyilkosságra. Mennyire számít ez önfeláldozásnak, hisz ezzel sem Marv, sem Hartigan nem garantálják, hogy szerettüket később nem nyírják ki. Csak a lelkiismeretüket nyugtatják meg. Én személy szerint ezt már érdektelen cselekedetnek, túlkapásnak tartom. A mai világban, ha valaki - bármilyen korrupt városban - elszánja magát, hogy másért gyilkol önmagán kívül, az már nem lehet a karakter védjegye. Hanem határozott terv és döntés. De egyébként ez nem nagy probléma, mert

1. egyrészt nem érdemes bárkivel is azonosulni, és
2. a történet is indokolttá teszi, hogy mely karakterek mikor és miért ragadtatják magukat erre.

Utóbbit nagyon hiányoltam a Batman visszatérnél. Abban az esetben Selina Kylenak vagy Pingvinnek nem volt épkézláb terve vagy értelmes motivációi. Csak a koromsötét hangulatvilág díszeiként ténykedtek.

A színészi játék végig erősíti a menthetetlen züllöttség atmoszféráját. Viszont időnként a szereplők érezhetően túljátsszák a szerepüket, és ez kizökkentheti a nézőt Sin City erősen stilizált világából. Konkrét eseteket nem sorolok fel, mert nem akarom agyonboncolni a film tartalmát.

Fantasztikus képregényfilm. Az a fajta produkció, amely képes bárkit beszippantani saját univerzumába, végig pörög és bármelyik szereplő okozhat meglepetést.