Meg 2. - Az árok

Rengeteg értelmi nulla strandhorror került már a retinám elé, amik minél ordenárébb baromsággal rukkoltak elő, annál nagyobb esélyük volt, hogy megjegyezzek belőlük bármit is. A Meg nem ilyen volt: konkrétan a létezésére sem bírtam visszaemlékezni, amíg szemem elé nem került a Meg 2. – Az árok előzetese. Sanda gyanúm van, hogy pár nap és erre se fogok emlékezni – vagy legföljebb Jason Statham-re, amint az óriáscápákkal ihaj-duhajkodik.

 

Szóval Jason Statham Jonas Taylor, a fickós tengervédő polgárőr két bandalekapcsoló akciója között az izgága tinizseni Meiying nevelésével bajlódik, miközben Meiying kalandor bácsikája, Jiuming a fogságban nevelt böhöm megalodonnal, Haiqi-vel játszadozik néha. Épp felderítőutat tartanak a Mariana-árokban, mikor a csapat a mélyben reked. Kiderül, hogy a kutatást végző cég főnökasszonya – nevezzük Hillary-nek, az kellően gonosz csengésű női név – illegális ércbányászatot végeztet ott lent, és így muszáj kinyíratnia Jonas-ékat. De a morci Jonas és kis csapata csak azért is kijut a felszínre – nyomukban egy csokor mélytengeri bestiával.

 

A Jurassic Shark 2. – Aquapocalypse óta nem láttam olyan film-intro-t, ahol egy szupercápa egyszerűen elődörren a mélyből, és bekapja a T-rex-et. Természetesen az effektusok itt azért szebbek, mint amilyeneket egy legalja trashmovie kínálhat; 

az óceán feneki vadállatok külseje nem lett gagyi, és jól mutatnak a technikai cuccok, a merülőhajó meg a páncélozott búvárruha tervezése. Legalább az az elmeháborodott 130 millió dolláros költségvetés meglátszott a produkción; ezzel el is fogytak a film szimpátiapontjai.

 

Két részre bontható az egész: az első, nagyobbik fele vontatott és a leglustább sablonokból próbál feszültséget csiholni, a másik meg a túl sokára berakott, sokkolónak vagy murisnak se nevezhető pánik az üdülőszigeten. Az arány nem lenne rossz, ha létezett volna olyasmi is, hogy „történet.” 

Ebben a filmben mintha sose lett volna jelen az ész és az őszinte szándék, hogy bármi épkézláb dolgot fölépítsen, mint ahogy a kellő mersz is hiányzott, hogy felvezető köreit lefutva úgy istenigazából tomboljon egyet. Senki élete/halála nem tudott érdekelni: személyiségtelen ál-szakember szereplők hoznak húgyagyú döntéseket kritikus szitukban, az ál-jópofa szövegeiktől meg mi magunk kívánjuk nekik, hogy cápaeledelként végezzék.

 

A mellékszál a bányászati összeesküvésről merő halandzsa, és a végére teljesen eltűnik a képből. Random sablonskiccek a gonosztevők: nem tud maradandót nyújtani sem a Tesco-gazdaságos Danny Trejo-wannabe, aki az embereit „eltussolás” címén megdöglésre ítéli, és a dutyiévei miatt pikkel Jonas-ra… sem pedig a lefizetett, áruló, tökátlagos, szemcsis szöszi operátorcsaj, aki ölelkezik egyet a zsoldos rosszarccal, és az üveget betörve beköszönő megacápa szájában tűnik el egy pillanat alatt. A magánhelikopteréből szájjal kiráncigált főszenya cégasszonyt meg inkább nem is részletezném.

 

Lenyűgöző helyett inkább közveszélyesnek nevezhető az, hogy egy ilyen irdatlan, kiszámíthatatlan húsevőt, mint Haiqi, úgy tartson valaki, mint valami házi bálnát, akármennyire is nőtt föl emberek közelében és nevelésével. Az meg csak szimplán önveszélyesnek, hogy úgy merüljön le hozzá a "gazdi" merő heccből, mintha csak leruccanna a delfináriumba. Ehhez képest olyan felkészülten tartják, hogy föl se tűnik nekik, mikor lelécel az ellenőrzésük alól a párzási idény miatt.  

A legjobbat a legvégére tartogatják: itt van Jonas, a nagy cápatángáló legény filmvégi javaslata: ünnepeljenek! Na és akkor, ha Haiqi párzott, valszeg terhes, és ki tudja, hány őslény mászkál még a környék vizein! Ők idetalpaltak riasztani az üdülőket, nincs pontos adat az áldozatokról, a zsoldosoknak nyekk, ők viszont épek maradtak. Ez a fő, nem?

 

Mondanám, hogy a Meg 2. – The Trench olyan rossz, hogy az már jó, de nem: ez egyszerűen egy kétszínű, trehányul megírt, önmagát komolynak hazudó, majd teljes nemtörődömséggel széteső filmcafat. A forgatókönyvesek itt max. annyit bizonyítottak, hogy tudnak írni-olvasni: a történet mint olyan, nem létező, az emberszereplők vagy semmilyenek vagy ökrök vagy a kettő egyszerre, az uszonyosok félelmetessége meg kb. a Sharknado szintjére lőhető be. Ez még csak nem is az „elgurult a gyógyszer”–esete: itt a gyógyszer csak koppant egyet a földön, majd megállt, hogy rá lehessen taposni.

1/5-öt adok rá. Nincs mentőfaktora, ami révén legalább a „még épphogy elmegy”–kategóriát megcsíphetné.

 

Oppenheimer

„Christopher Nolan a nézők lelkére dobta le az atombombát”

(Index.hu)

 
„sokrétű, piszkosul színvonalas történelmi-életrajzi dráma”

(poliwood.hu)

 
„az év egyik különlegesebb, legerőteljesebb filmélményét kínálja” 

(hu.ign.com)

 
„Elegancia, műgond, és hihetetlen intellektus”

(hetediksor.hu)

 
„elbűvölően nagyszabású röntgenkép”

(filmtett.ro)

Mércét ki lazábban, rugalmasabban, ki pedig rovóbban, egységesebben állít föl moziművekhez. Nálam az ítélkezést kevéssé befolyásolja, hogy mely műfaj(ok)ba sorolandó, a korszak és kordivat pedig, melyben forgatták, csöppet sem. Bármikor készült, azonos igényekkel ülök le elé, és fütyülök az olyan mentegető frázisokra, mint: „Á, a ma csinált vackok közt ez már jó!”, vagy „a régi klasszikusok mindig sokkal jobbak.” Ezért is lelkesít úgy, ha egy szerző olyan boszorkányos ügyességgel tudja sűríteni, feszesíteni a műve tartalmát, hogy nem pazarolja el a jeleneteket, és nem morzsolja föl a szereplők közti kölcsönhatásokat. 

Ki merem jelenteni, hogy az Oppenheimer profi mestermunka. Bármennyit is tudsz/ nem tudsz a témáról, gondolkodásra késztet – akár a moziban éli át és követi nyomon az ember, akár ha írásban szedi össze és önti szavakba róla benyomásait. Bő hónapja aratja babérjait a vetítőtermeknél, és már tele a kibertér boncolásokkal a technikai és narratív megoldásairól. Bizonyos fokig nekem is muszáj lesz így tennem, márcsak a kalibere miatt is, de azért igyekszem a film számomra legértékesebb pontjaira koncentrálni.

Még annyit előtte: sose olvastam Oppenheimer beszédgyűjteményét, melyet Nolan Robert Pattinson-tól kapott a Tenet forgatása idején, sem az Amerikai Prométheusz című Pulitzer-díjas könyvet, melyen a film alapszik. Passzolóbb nem is lehetne a párhuzam a titánnal, aki a tüzet ellopta az istenektől, hogy nekünk, az emberiségnek adja, s így örök(nek szánt) szenvedésre ítéltetett. 

Éppen Christopher Nolan profiljába vág, hogy egy halandó férfit a valóság talaján mozogva emeljen kvázi mitikus alakká, giccses pátosz nélkül: erre törekedett Batman-nel, de itt sikerült eddig a legkifinomultabban megvalósítania. Ugyanakkor eleinte furcsálltam, hogy egy intim pillanatában mondatják el Robert-tel a talán leghíresebb mondatát, melyet az indiai Bhagavad-gíta soraiból idézett: „Én lettem a halál, világok elpusztítója.

Julius Robert Oppenheimer már cambridge–i doktoranduszként is szorongásra hajlamos, esendő fickó volt. Részecskefizikai jártassága folytán, gyanús kommunista kapcsolatai ellenére, a világégés közepén kivételes lehetőséget kap: 

Leslie Groves tábornok felkéri őt a Manhattan-terv irányítójául. A cél – amiért addigra már szabályos verseny folyik a nagyhatalmak között – létrehozni az atom rejtett erejét fölhasználó bombát. Oppenheimer és csapata végül elérik a történelmi sikert, de ennek magas ára van: irdatlan felelősség súlyával kell örökre úgy együtt élnie, hogy semmi szava nem lehet többé a nukleáris fegyverek felhasználása terén.

Ezennel fölszállnék az „Oscar-t Cilian Murphy-nek!”–nevű járatra: az ír színész az én szememben is kiforrott egy vérbeli főszerephez, amelyre egy akár 3 egész órás monstrum is fölépíthető. Hihetetlen átszellemüléssel jeleníti meg a gondterhelt, szikár látnokot, minimális arcjátékkal mozog észrevétlenül az egyes lelkiállapotok között. Hol diszkrét lelkesedés, hol viszont épphogy tömény meghasonlás árad belőle, ha „Oppie” épp saját mentális börtönében őrlődik. 

Abszolút célt ért tehát nálam Nolan és operatőre, Hoyte van Hoytema abban, hogy úgy érezzem, ismerem ezt a pofát, vele viselem a keresztjét annak a szó szerint pokoli jövőképnek, melyet ki tudja miféle vezetők tartanak majd elzárva a palackban – vagyis a silókban.

Régi vesszőparipám, hogy egy sci-fi(-szerű) darab a valóság határait finoman, hihetően terjessze ki a szürreális felé. Los Alamos szó szerint „isteni erőket” hívott életre, de egyszerre fojtogató és bizsergető az, ahogyan ez Mr. Oppenheimer lelki szemei elé lecsapódik.

Ünnepléskor a kutatócsoport, plusz a velük élő rokonaik állják körbe, s „az atombomba atyja” – ahogy a Times később elkereszteli – őrajtuk véli látni, ami hetekkel később japán civilek tízezreivel történt: az izzó fényár, az égés és élve elrohadás tünetei a radioaktív sugarak következtében. Külön tetszik a részlet, mikor már odakinn, a friss levegőn talál valakit, amint éppen hánynia kell. Ez az ómen, hogy számára sincs többé menekvés: ezek a borzalmak az ő "gyermeke", teremtménye miatt sújtják mindörökre az áldozatokat. „Úgy érzem, vér tapad a kezemhez…!”

Fantasztikus a folytonosság, amivel Robert belső Golgotája kivetül és összemosódik a külső, hivatalos meghurcolásával – még ha a kettőnek totál más is az oka. A McCarthy-korszak paranoid légköre, az ellene kifundált kirakatper szakmai és erkölcsi páriává alacsonyítják le. Fontos volt, hogy a központi alak ne tűnjön holmi naiv elméleti szakembernek, aki csak „a tudományt akarta szolgálni”, és most ezért tűr mindent behúzott farokkal – még pl. kezet is rázva az épp ellene vallott Tellerrel. „MIÉRT nem harcolsz?!” 

Frappánsnak találtam, hogy nem felesége, Kitty, nem is a barátok, hanem épphogy a rosszakarója, Lewis Strauss ismeri föl: Robert vezeklésként használja föl szakmai elgáncsolását. Azaz: egy politikailag ártatlan, de emberileg nyakig bűnös ördög ily módon veszi magára az ódiumát mindannak, amit közvetve előidézett – picit talán le is faragva bűne terhéből.

Nőügyei részletezését nem hiányoltam a seregnyi név és arc forgatagában. „Kitty”, azaz Kathrine Oppenheimer (vagy legalábbis az itteni inkarnációja) még abba az eszes-gerinces társtípusba esik, aki felismerhetően emberi, nem pedig valami felszínes feminista szócső. Egyszerre szokatlanul merész és szórakoztatóan morbid az a húzás, ahogy Mrs. Oppenheimer is megkapja a maga külön látomásjelenetét… mikor is Robert a kommunista Jean Tatlock-kal nudizik a bizottsági ülésen.

Úgy gondolom, ráerősít Oppenheimer jellemárnyalására a körülötte lévő emberek vele való kontrasztja. Minden téren mintha 2 pólus között foglalna helyet:

1. Mind a 2 hidegháborús felet elítéli a nukleáris versengés miatt, úgy nevezve őket: „2 skorpió egy üvegben”;
2. 2 értelmes, határozott világfölfogású hölgyalak kap szerepet mellette lelki mankóként;
3. 2 végletet képvisel hozzá képest az atom bírálatában 2 tudóstársa, a bevetését lefojtani akaró Szilárd Leó, és a hidrogénbombára ácsingózó Teller „Edward” (– mindkettő magyar származású);
4. 2 arcot kap az USA kabineti–katonai vezetése: az egyenes, nyilván mellette álló Groves, illetve később az árnyékból minden aljas trükkel a bukásán fáradó, pozicionista Strauss.

Tényleg nem bíz semmit a véletlenre a brit rendező. 

Amellett, hogy 20 éve először vállalta be ismét az R-es besorolást, a Memento-val vetekszik az, ahogy itt az idősíkokkal játszik, egyszerre mozgatva a címalak szemével látott színes képsort a fekete-fehér részek tárgyilagosabb jeleneteivel. 

Árulkodó, mikor Oppenheimer hivatását a zeneszerzéshez hasonlítják, hisz Nolan egy-személyben komponálja rendezőként és a forgatókönyv írójaként ezt a böhöm cselekménytömböt, de őrületes arányérzékkel. 

Ütemesen halad, figyelmet megtartóan mesél, horrorszerű látvány– és hanghatásokkal hozza közel főhősét a nézőhöz. 

Nagy hírverést kapott, hogy a Szentháromság-tesztet CGI nélkül reprodukálták: nekem többet nyomott a latban, hogy sikerült érzelmesre festeni a robbantás előkészületeinek mozzanatait – köztük Oppenheimer néma búcsúját a halálgéptől, ami az egyik kedvenc jelenetem a filmből.

Üdítő, mikor egy alkotás nem feltétlenül úgy veszi komolyan a hallgatóságát, hogy nyakon önti szakzsargonnal. Érdekfeszítő és tanulságos volt, ahogy és amikor egy-egy tudományos téma fölmerült. Pl. szóba kerül a legriasztóbb eshetőség, hogy egy atombumm begyújthatja az egész bolygó ionoszféráját, míg később, mikor már efelől „megnyugodtak”, szovjet városokra körzőzik a H-bomba pusztítását a térképen. 

Örültem, hogy ez a sok pluszinfó többnyire nemcsak díszként lóg a falon, hanem Oppenheimer karaktere köré épül be:

• ahogyan a kvantumfizikáról,
• vagy a csillaghalálról beszél,
• az egyeztetései Groves-zal,
• az összekülönbözései Tellerrel, és főként
• a meghitt eszmefuttatásai Albert Einstein-nel. „Most rajtad a sor, hogy viseld a teljesítményed következményeit.” 

Ilyen nimbuszú rendező szíve-csücske-projektjénél garantált volt a sztárparádé: tényleg érezni, hogy semmilyen kis nyúlfarknyi szerepet nem akart senki elléháskodni, bármennyire ismert embert formált meg. Gary Oldman köztudottan átváltozó művész, itt rá se ismertem először Truman elnökként. Robert Downey Jr. skatulyatörő játékát Lewis Strauss-ként elégedetten nyugtáztam: most először néz ki úgy, hogy a Marvel-korszak után is terem még neki babér A-listás sztárként. 

Emily Blunt és Florence Pugh is érett, tapasztalt asszony bőrébe bújhatott, akik ugyanakkor ott hordoznak a lelkükben egyfajta sötétséget, és ezt Robert előtt sem rejtik véka alá. Az egész színészgárda mintha megannyi bolygóként keringene, ki-ki a maga pályáján, a rendszer nevét adó termonukleáris gázgömb körül.

Minden idők talán legfurcsább reklámfrázisa segítette Christopher Nolan alkotását a lehető legprofitálóbbá tenni: a Barbie-val közös premier ingyen lórúgást adott a film tömegvonzásának, kereken 100 milliós büdzséje sokszorosát generálva a „Barbenheimer”–szlogen zászlaja alatt. Megérdemelten tarolt: óramű pontossággal épített, príma érzékkel dúsított, vasmarokkal kézben tartott darab, amely számos apró részlet, nüansz és motívum sodrásából alakul a szemünk láttára monumentális egésszé. Nem méltatja, de nem is átkozza az atombomba atyját: bírálatát inkább nyitva hagyja egy arra érdemesebb ítélőszéknek – nekünk.

Megkockáztatom, hogy eddig az Oppenheimer lett a favoritom II. világháborús drámák közül, és így persze megkapja tőlem a „Kiváló” minősítést, azaz 5/5-öt. 

Transformers - A fenevadak kora

Unicron azon kevesek egyike, akikkel képregény formátumban találkoztam először még gyerekkoromban. A képregény nevére akkor még nem emlékeztem: Marvel G1 #75 – On The Edge Of Extinction. Az volt az első és egyetlen Transzformersz-képregény, amit volt szerencsém a saját 2 kezemben tartanom. „Káoszhozó” Unicron ott valóban maga volt a megtestesült apokalipszis az alakváltó gépek világában, és csak megannyi hősies áldozat után tudta Optimusz, Primusz isten vezérjelöltje örökre elpusztítani Unicron-t, amikor egy Teremtő Mátrix nevű ősereklyével bekamikazézott a bolygófaló mechalény belsejébe.

 

Egyszer az életben se tapasztaltam filmen vagy rajzfilmen akármit, ami akár csak megközelítette volna amazt az alkotást, bármilyen kritérium szerint is. 

 

Szóval lássuk, itt mi zajlik. Unicron, a nagy ormótlan planétazabáló nevében keresi samesza, Ostor azt az univerzális portálkulcsot, amit a maximálok gépnépe a Földön rejtett el saját világuk pusztulásakor. Enélkül "csak" saját galaxisa bolygóin szánthat végig, másokig el se jutna. Ám aki végül ráakad a kulcsot rejtő szoborra, az nem Ostor és a többi gonosz terracon, és nem is az Optimus vezette autóbotok, akik már évek óta itt dekkolnak nálunk.

Hanem egy kis senki gyakornok, Elena, aki persze egyedül jut el agyilag oda, hogy a tárgyon lévő jelek egyik ismert kultúrához se tartoznak. Eközben a cserfes Délibáb nevű alakváltó összespannol egy munkanélküli ex-katonával, Noah Diazzal, aki még lopni is hajlandó lenne az űrrobiknak, ha Ostorék nem bukkannának föl szintén a lány munkahelyén. Így verődnek össze és ruccannak le Dél-Amerikába, hogy megmentsék ezt a világot meg a többit is a Nagy Gebasztól.

Rövid leszek: A fenevadak kora 5 író közös fecnikönyve, a Creed 2–t jegyző Steven Caple Jr. által ledirigálva. És ez a fél tucat ember valahogy kibulizta, hogy a rettegett Michael Bay rémuralma után is éppolyan idegőrlő agysejtirtás maradjon a franchise, mint eleddig volt. Ami viszont számomra még ezen fölül külön ijesztő, az az, hogy még így, másfél évtized után is mennyire egymás ótvar–steril klónjai a Transformers-filmek: mintha egy rövidzárlatra hajlamos mikroprocesszor írná ezeknek a Hasbro-termékeknek a szkriptjeit, minél sekélyesebb látvánnyal, figurákkal és pótcselekménnyel, annál biztatóbb. Gyakorlatilag minden itt van megint, amit eddig is utáltam a szériában:

• ugyanaz a CGI-túlkapás, akár mutatós a soron lévő látványkép, akár nem;
• a mitológiát újfent a Dragon Ball: Evolúció egybites zintjén akarják prezentálni,
• szanaszét repült instant lózungok és elmeölő fapoénok kereszttüzében;
• fajuktól függetlenül az összes karakter ide-oda rezgő téridő-tömítés,
• akik a hátsójuk alól mutatnak 2 kézzel fityiszt a fizika törvényeinek,
• egy halom ócskavasból ittasan heggesztett alvázban, ami még valamikor talán „a történet” lehetett.

stb. stb.                        

Egy ilyen Noah-féle turkálószereplőt írni betegeskedő kisöccsel és álláspiaci nyűglődéssel nem nagy kunszt, miként az olyan párbeszédek firkantása sem, amikhez 1 liter kávé kevés, hogy ébren maradjunk alattuk. Olyasmikhez viszont már nem kevés gombát-bogyót kellhet bevenni, 

hogy csórikám maga is tiszteletbeli Transzformersszé avanzsál csata közben, kapva egy, az MCU-ba beleillő instant páncélrucit, amit minden gond nélkül egyből használni is tud. Mondanám, hogy olyan elborult baromság ez, amin már vidulhatunk, de addig is kellene valami valós inger, hogy az ilyesmit értékelni lehessen – ha nem is az agynak, de legalább a szívnek. Kóma és irritáltság keverékének kavargását átélni 2 órában NEM ingerhatás.

Sem A fenevadak kora, sem dicstelen elődei nem tükrözik az alkotóik testi életkorát, a szellemiről pedig arcpirítóan kis számokat suttognak. Az összes Transformers-movie egy halom rozsdás alkatrészt, ha megér, akármilyen elmebeteg összegekből készülnek ezek a játékreklám-típusú filmek. Szájaló, zúzó, rohanó, robbanó percek lélek és igazi cél nélküli váltogatásából tevődnek össze, a megszokott ostoba, primitív sekélyességgel és mostanra a javuló tendencia halvány reménye nélkül. 

Mission Impossible 7. - Leszámolás - 1. rész

Tom Cruise az új Jackie Chan. Hiába jár már bőven ötven fölött, továbbra is maga vállalja be akciófilmjeiben a legnyaktörőbb mutatványokat – sziklafalon, a huszadik emeleten, kilométeres szabadeséssel vagy kétkerekűvel ugratva is. Emellett azzal újult meg népszerűsége, hogy míg fél Hollywood degenerált ideológiákkal mérgezi termékeit, ő a „klasszikus mozi” zászlaja alatt ágál a tisztán szórakoztató célú filmek fontossága mellett. Lelkesedésből filmez, nem egy propagandagyár szolgálatában. És a meggy a tortahabon, hogy pl. Chris Nolan mellett ő is a gyakorlati megoldások felé hajlik a számítógépes trükkök helyett – sokhónapi tervező- és edzőmunka árán is.

 

Reklámot hallottak olvastak.

 

Egy önképző mesterséges intelligencia, az Entitás tartja puha kontroll alatt a világ számítógépes hálózatait médiától hírszerzésig. És mivel odaígérte a nyertesnek az önmaga fölötti irányítást, a világ kormányai, ügynökségei, sőt elit fegyverárusai is most mind azért a 2 darabban kallódó kulcsért versengenek, ami ezt valahogy lehetővé tenné. 

De nem Ethan Hunt, az Impossible Mission Force félszabad ügynökének. Nem: ő és két társa, Benji és Luther csakis elpusztítani akarják azt a virtuális dögöt. Ehhez társul hozzájuk a vérdíjjal a fején rejtőző Ilsa Faust, meg egy Grace nevű különleges tolvaj.

Egy ideje megfigyeltem, hogy Cruise-nak éppúgy hajlama van az önreklámra, mint pl. Quentin Tarantino-nak. Az épp félszáz éve véget ért TV-show rajongójaként nemcsak megvette hajdan a jogokat, de magát tette meg abszolút sztárjává, és immár 27 éve, a már 7. MI-epizódban sincs senki, aki versenyre kellhet az ő arcának és nevének fényével, megjegyezhetőségével. Azok után milyen szolgai sémakövetés jellemzi a franchise-t, ez nem is meglepő: minden egyes rész ugyanarról szól, és mindenki kötelezően csak másodhegedűs lehet bennük – még az aktuális klisé kémfilmes főgonosz is. Cruise Ethan-e mindig ugyanaz a tökéletes profi szépfiú ügynök marad, bármiféle „gonosz fenyegetéssel” is nézett épp szembe. Ezek után csoda, ha mostanra már egy világuralomra törő M.I.-t kell leállítania, külön slusszkulccsal, ami végül nála köt ki?

 

A Leszámolás 1. rész nálam abba a fiókba került, mely technikai oldalával villant, de belül fájóan szokványos. A történet megint csupán egy furikáztató–fényező sablonszerszám, direkt Cruise-ra szabva és legyártva. Karakterei sem árnyaltság alapján kapnak időt és tennivalót, hanem hogy ki mennyire hivatott felkonferálni a fő sztárt. Ezt a benyomást erősíti gyakorlatilag mindaz, amit tapasztaltam bő 2 óra alatt: fárasztó futrinka A-ból B pontba, kötelező átvezető dialógus P és Q között, X helyzetének felcserélődése Y-éval. Matekegyenletes cselekmény ez, ami közel sem olyan összetett, mint beállítja magát, csak száraz és mechanikus.

 

Gabriel történetszáláról szintén nehéz leolvasni, mi célt szolgál a forgatókönyvben: Tom Cruise látja, hogy nem sajtolhatja tovább a Lehetetlen Küldetés márkanevét, így az uccsó nagy kört kettébontva – lásd: Harry Potter 7-8 –, Ethan Hunt legkezdetéhez visszahajolva kell drámát csiholniuk. Ehhez képest alig érződött belőle az az elvárandó nyomasztó jelenlét, amit egyrészt Hunt hajdani nőjének gyilkosa, másrészt a jelenben – mit ad Isten! – az Entitás messianisztikus hírnöke kellene, hogy sugározzon.

 

 

Pedig az Entitás terve, hogy Gabriel, a kulcs titkának 1 szem őrzője kinyírassa magát a bosszúzó Ethan-nel, ha majd megölte egy új hölgytársát, tényleg jó húzás, és tetszett, hogy erre társai külön emlékeztetik – még úgy is, ha gondolt erre az eshetőségre. Bármilyen nagy taktikus Ethan, ez azért őt is emberibbé teszi, ami egyszerre előnye és hátránya a szuper-algoritmussal szemben. 

Csakhát: mivel ez a hétrészes széria mindmáig szabvány funkciószereplőkkel és alibisztorikkal operált, így ez az ellentét a két férfi között, vagy Ilsa emblematikusnak szánt halála sem ütnek akkorát, mint ahogy Cruise és Christopher McQuarrie rendező elgondolták.

 

Aztán itt van az Entitás másik nagy húzása, ami már a premisszában ott virít: hogy versenyt provokál a világ hatalmai között. Mivel ki tudja puhatolni az emberek/ csoportok személyiségét, tudja, hogy túl csábító egy olyan okosfegyver, ami a Föld összes computerét uralhatja, sőt használói gondolkodását is megfejtheti. Vagyis: az oly sok filmnél szokásos „Macguffin” – azaz a rejtélyes tárgy, amit mindenki hajszol, és ez adja a cselekmény csutkáját –, egyben maga a főgonosz mesterelme is, aki a háttérből irányít.

Ez direkt okos gondolat lehetne, ha a dolog nem jönne be neki ENNYIRE jól. Mármint: ennyire nyilvánvalóan. Elhangzik, hogy a világ nyílt és titkos szervei mind külön-külön kerestetik az Entitás félkulcsait, csak azért, mert a ravasz MI megriszálta magát előttük. Kicsit se gyanús pl. a CIA-nak – ami egyebek között az IMF anyaszervezete is –, hogy ez csapda? Hogy az Entitás az ő mohóságukból és irányításkényszerükből kovácsol "röhögve" tőkét?

 

Paradox módon épp az a maréknyi jelenet, amely NEM a mű fő eladási pontjaival villog – azaz nem a kaszkadőrkunsztokkal, a kémkütyükkel, az Entitás ulti-multi-szuper-agyával és Ethan elvileg ezzel versenyre kelő intellektusával –, jött be a leginkább. Például mikor Hunt elmondja a lánynak, hogy először jár Velencében, vagy a már említett férfi-a-férfival szóváltása Vincent-tel, hogy az Entitás az érzésein át próbálja elérni, hogy hibázzon. 

Tapintható a feszültség a nyitányból az orosz tengeralattjáróval is, ahogy az Entitás annak műszereit átverve végpusztulásba viszi a legénységet. Nagyon nagy szükség volt ezekre, mert különben a film dramaturgiája összeomlott volna. Így jött össze a minimum hajtóerő a sok akciózás érzelmi fedezetéhez.

 

Nem sok mindenhez kezdtek a gépi intelligencia alapötletével, pedig annak eleve vonzata egy kis kényelmetlen önreflektálás az emberiségre nézve. Köztudott, hogy a világ nagy globalista koponyáinak ez az egyik kedvenc nedves álma: hogy egy mindentudó, önfejlesztő gépelme csináljon mindent az ember helyett, ami így akár mehetne is a süllyesztőbe. Világos, hogy Ethan teljes joggal tart ettől: ezért nem bízik Grace titkos megbízójában, Alanna-ban, vagy akár a saját főnöki körében-karában. Ezekről mind-mind lerí, hogy nem fogják tudni megtagadni saját érdeküket, természetüket – ha úgy tetszik, „programjukat”. 

Örültem is, hogy velük szemben komolyan vehető ellenpéldaként lett ábrázolva Ethan pici csapata, mert így tényleg pislákol némi üzenet a Leszámolás 1. részből az akciókupac mögött: kitartani a bizalom és a személyes értékrend mellett még kívül esik a „modern világ” rendszerein, az Entitás birodalmán. Piszkosul szimpla és klisés tanulság, de legalább valami…

Nagyjából ez az összképem a Mission Impossible – Leszámolás 1. részről: papíron a tétemelés és a grandiózus szériazárás kitételének próbál eleget tenni, valójában pedig a Bond-szerű kémmozik klisékollekciója, amely végig nagy sebességgel és szolgaian kering egy A-listás, karrierreneszánszát élő színész körül. Míg a Top Gun: Maverick már a hangvételével sugárzott egy üzenetet és életérzést, addig Tom Cruise idei nagy block-buster-e csak a házit mondja föl, hadarása ellenére is untató módon.

Egy 3/5-öt szavazok rá meg. Kicsit jobban bevágódott nálam, mint mondjuk közvetlen elődje, az Utóhatás, de még mindig kevésbé személyes, stílusos és elmés darab, mint amilyennek hiszi magát.