Space Jam 2. - Új örökség

Egy megastúdió nyilvánosan kielégíti magát negyed évszázados reklámfilmje ál-folytatásával. Össz-vissz ennyit ér a Space Jam – A new legacy; az idény egyik legcinikusabb, legagresszívebben magamutogató CGI–ballasztja, amit bántó látni, kínzó hallgatni, és annyi ma már Warner-tulajdonú brand-en tesz erőszakot, amennyin csak bír.

 

A kosaras sztár LeBron James rendszeresen követeli fiától, Dominic-tól, hogy teljesen szentelje figyelmét a kosárlabdának, de a fiú inkább videojátékok tervezésével foglalkozna. Egy nap a Warner székházában, miután visszautasítja az intelligens program, Algo Ritmus üzleti ajánlatát, a sértett m.i. fizikailag beszippantja LeBron-t és Dom-ot is a cég „szerververzumába”, hogy egy kosármeccsen móresre tanítsa a férfit a nagy nyilvánosság előtt. És a sztár egyetlen segítsége az azóta remetévé vált Bugs Bunny.

 

Szétvertem volna pár széket a közelemben, ahogy ezt az úgymond "diszfunkcionális" apa-fia-kapcsolatot hosszasan a szánkba rágták pempősre. Magasról teszek LeBron James kosaras karrierjére: leköphető az alakítása, a filmbéli önmaga pedig egy sekélyes, önhitt, a kölykeit folyton lelkileg zsaroló, ostoba szemétládának lett megírva, aki nemcsak alkalmatlan, de kifejezetten káros hatású szülőnek. Amekkora reflektorfény elvileg körülveszi ezt az embert, azt kérdeztem magamtól, hogyhogy a sajtó még nem kürtölt szét róla egy ilyen imidzs–romboló jellemhibát, amit ennyire könnyű kiszúrni a viselkedésén.

 

Későbbi pálfordulása pedig olyan, mintha egy bedöglött gombot nyomogatnánk, míg egyszeriben ki/be nem gyullad. Algo a klasszikus gonosz cukros-bácsi az apa-fia-ellentétben: megértést mutat a mióta pont erre vágyó gyerek felé, látványos esélyt ad neki a kibontakozáshoz, majd ötleteit a saját sötét céljaira kiforgatja. A néző a havi bérébe fogadhatna, hogy vajon hová lyukad ki ez az ősklisé: látva, hogy fia most már szponzorálva, hatalommal a kezében szegül ellen neki, a seggtorony fater bekussol, bocsika, villámkibékülés, és mindegy, milyen kifogással, csak a jók nyerjenek! Szúette történetképlet a legcsupaszabb kiadásában, tele izzadtságszagú lelkizéssel és primitív dialógusokkal.

 

Nem szokott jót tenni egy forgatókönyvnek, ha kettőnél több kézben is megfordul. Itt  az ékes példa rá: 4 helyett ezúttal 6 ember keze munkája lett olyan terjengős, mégis zűrzavaros, hogy képtelenség ráhangolódni a történésekre. Üvegnél is átlátszóbb a film álszent moralizálása, miszerint: „még ha te a kosárlabdában találtál is magadra, ne erőltesd az új ifjakra, hagyd a saját fiadnak a saját tehetségét kibontakoztatni”! Stúdiónyelvre lefordítva: „Csak tessék! Itt az új „next-gen”, super-CG Space Jam, az első rész óta felnőtt srácok mellett már az ő srácaiknak is! És ezúttal nemcsak Looney Toons-t meg kosarat kapnak ám a pénzükért…!”

 

Ha az eredeti Space Jam–nél a Looney Toons-logo puszta eszköz volt egy termékcsalád és egy kosaras csillag fényezésére, akkor itt már a Warner ész nélkül reklámoznak bármit, melynek filmjogai ma a kezei közt vannak: Harry Potter, Mad Max, DC–univerzum, King Kong, stb. Ordít az egészről a mesterkéltség: 

az egyetlen ilyen utalásos vicc, amin egyáltalán mosolyogni tudtam, az Nagyi a Mátrix Trinity-jének a pózában. De ezzel kifújt: hidegen hagytak a már nemcsak humor, de stílus terén is ivartalanított szereplők – akár valós hús-vér, fiktív hús-vér vagy rajzolt (majd ocsmányul 3D-re konfigurált) szereplő. Semmit se kezdtek azzal a gondolatmenettel sem, hogy LeBron és Bugs próbálják újra összehozni és megszervezni a régi firkacsapatot, akiket Algo átcsábított a szerververzumba (pl. az épp DC-amazonként vizsgázó Lolát.)

 

Malcolm D. Lee rendező és társai még azt a bravúrt is elérték valahogy, hogy a nagy műnek köze nincs a valódi kosárlabdához. Lázas igyekezetükben, hogy minden tele legyen parasztvakító lámpákkal meg besorozott márkanevekkel, a készítők kiirtották a sportág, sőt a fizika szabályait is: „stíluspontok” címén szinte bárhogy megengedett a nyílt csalás. A fél tucat fakéz között megfordult forgatókönyv esélytelenné teszi, hogy bármi iránt felébredjen az érdeklődésünk, csak feszengünk a sivár, kínos és rátelepedő percek között. Érdemi színészi játékot is legfeljebb Don Cheadle részéről kapunk: ripacsos ugyan, amit produkál rosszul megírt antagonistaként, de még így is ő egyedül tolja előrefelé ezt a hulladékot.

 

Visszasírtam Michael Jordan baltaarcát, ami azért nem kis teljesítmény! Őt legalább az uncsi családi jelenetei, majd a meccs alatt nem utáltam meg, nem akartam negyedóránként a nyakszirtjébe mártani egy konyhakést! Ha nem is mentőöv, de mindenképpen pluszpont lett volna az, ha legalább egy Bill Murray-szerű cameo-ra beköszön: szánalmas poén, hogy Daffy tévedésből Michael B. Jordan színészt hozatta el helyette. Azontúl, hogy LeBron James holta napjáig se lesz olyan ikonikus név, mint Jordan, Michael segített volna emlékeznünk, hogy a Looney Toons egyszer már összeállt egy komikusan „ütős” álomcsapattá. Itt úgy csinálnak, mintha most is zöldfülűek lennének, és bunkókánk szóváltásai velük is meddővé tesznek minden kis interakciót.

 

Olyan tapló, műízű, harsány, vidámparkszerű bordélyház lett a Space Jam – A new legacy, mely lelkifurdalás nélkül csinál marketingszajhát bármely népszerű, csak épp nem "trendi" filmes ikonból. Taszítóan hamis és idióta start-tól finish-ig: vizuálisan a hányinger határán táncol, a sztori nem létező, sehol nem tud benne utat törni magának az ész, a jókedv vagy a szerethetőség. Az eredeti Space Jam legalább a furcsa premisszája miatt spontán volt, stílusosan buta és fahumorú. Kései utódja viszont "filmnek" se nagyon nevezhető: inkább egy két órás, jogtalanul létező reklámklip-klaszter. A Looney Toons saját Batman & Robin-ja. 

 

Mindegyik korosztály húzzon el messzire tőle, akár Speedy Gonzales vagy a gyalogkakukk…!

Oxigén

Olyan furcsa a fülemnek, hogy az itteni mesterséges intelligencia neve ugyanaz, mint Stanley Ipkiss Jack Russel terrierjéé...! 

• Alexandre Aja okos rendezése,
• Christie LeBlanc ügyes tartalomkitöltő forgatókönyve,
• Maxime Alexandre minden zegzugot felhasználó operatőri munkája,
• Mélanie Laurent széles érzelmi spektrumot felölelő alakítása.

Mindezek együtt gondoskodtak róla, hogy az Oxigén nem hagyta kiaknázatlanul biztató alapötletét, és az év egyik nagy piros pontjaként bizonyított.
 

Egy amnéziás asszony a világtól teljesen izoláltan tér magához valamiféle kriogenikus kapszula belsejében. Magától esélye sincs kijutni, levegője egy processzor-hiba folytán szűk órán belül elfogy, és egyetlen segítsége egy megbízhatatlan komputeragy, amiből csak a megfelelő kérdésnél lehet választ kicsikarni. Miközben a segítséghívás egyre reménytelenebb, a nőnek feldereng, hogy talán épp a saját találmánya lesz végül a koporsója…

Az Oxigén Buried-szerű alapötlete még a pandémia előtt fogant, mégis időszerű lett, mire bekerült 2021. kínálatába: az elszigetelt bezártság, ahogy tágabb világunktól megfosztva kell összekaparnunk magunkban, kik is vagyunk, mik a lehetőségeink, sokunkban nagyon is eleven még szerintem. Izgalmas belegondolni, hogy ha a fizikai környezet összezsugorodik, a belső világunk és perspektívánk kibővül, hogy ezt kompenzálja. Mindezt tömör rettegéssé sűríti Liz, a főszereplő helyzete: percei vannak rá, hogy kicsikarjon valami használható emléket vagy ötletet az elméjéből, hogy a hatóságok egyáltalán beazonosítják rabsága pontos helyét.

Örömmel tapasztaltam, milyen jól vizsgázik a produkció abból a két dologból, ami életbevágó az ilyen egyhelyszínes-egyszereplős túlélésmoziknál:

1. a klausztrofób feszültség és sürgetettség megteremtése,

1. a figyelem fenntartása másfél órán át, fölös időhúzás nélkül.

 

A kissé steril zárt helyszín ellenére az Oxygen simán biztosítja az előbbit, az utóbbihoz pedig minden műfajt és szituációs elemet bevet, amit csak bír: űr-sci-fi, romantikus dráma, amnéziakrimi, kórház-horror, lélektani thriller. Mégse torzul agyonkomplikált klaszterré az egész, mert a szüntelen életveszély mellett is érdekes a folyamat, ahogy Lizben lassan kép épül fel a kilétéről és a helyzetéről, reális esélyt teremtve, hogy megmentse magát. Az alkotók okosan aknázzák ki a sci-fi adta pluszlehetőségeket a dráma erősítéséhez, sőt még 1-2 tűrhető sztoricsavarra is futja az erejükből.

 

Nem csekély kísértés lehetett a rendezőnek, hogy visszaéljen a türelmünkkel, pl. hogy Liz emlékei el- és visszatűnjenek, vagy hogy a kommunikáció ok nélkül legyen hol tiszta, hol kásás, meg hasonlók. Bár Aja és LeBlanc a hallucinálást is bevetik az fogyó levegő kapcsán, de átgondoltan: mikor aztán a cselekmény végre kitör egyhelyszínes keretéből – sőt Liz egész addigi énképét is magával rántja –, a csavar és az egész rémálom oka hihető. Szóval nem az M. Night Shyamalan–féle történetíró homokozóban játszadoznak a készítők.

Ügyeletes HAL-9000–klónunkkal is ki voltam békülve. MILO hangja is hasonlóan sima, örökké monoton; a tőle függő alanyt biokémiai gépként kezeli, néha önösen felülbírálva utasításait. De morálisan ő az abszolút szürke, nem fekete-fehér, mint HAL: nem válik kiszolgálóból gyilkossá, aki kiiktatja az életet a nagyobb program sikeréért, hanem végig hol kiszolgál, hol önbíráskodik. Külön elmejáték már az, hogy Liz-nek a megfelelő kér(d)ést sikerüljön bedobnia MILO–nak, és ez a nézőt is extra agymunkára ösztönzi. Morbid iróniát látok a benyugtatózó fétisében, ahogy az eleve szűk helyen egy gépkar tűvel a nő felé lendül: ettől hatásosabb oltásellenző képsort TV-reklámba se lehetne kitalálni.

 

Nem hiszem, hogy akár Anne Hathaway, akár Noomi Rapace többet hozott volna ki Dr. Elizabeth Hansen alakjából, mint végül Mélanie Laurent: tökéletesen hozza a bőrére menő megoldáskeresés lelki pokoljárását, a pillanatnyi részsiker örömmámorától és az idegösszeomlás határának kétségbeeséséig. Hihetően okosnak tartom ezt a karaktert: töredékes emlékekkel is józanul mérlegel, döntései érthetőek, reakciói emberiek. 

 

Nem fenntartások nélkül ugyan, de azért tetszett a leleplezés, hogy Liz valójában csak klónja az igazi, már idős Elizabeth Hansen-nek, akinek emlékei és érzései csak hozzá lettek adva a tökéletes másolat létrehozása érdekében. A film magyarázata az űrmisszióval kicsit elcsépelt ugyan, de Liz szemszögéből ez kegyetlen csapás így 10% alatti O2–szinten. A rendszer csak Omicron-267-ként regisztrálta, mintha nem is személy lenne, mégis sikerült összeraknia az identitását, hogy aztán az egész egy kreációnak bizonyuljon, mint ahogy ő maga is. „Egy kibaszott klón! Eldobható űrszemét!!”

 

Szeretem az olyan rejtélyeket, ahol a kibogozás érdekes, a megfejtés meglepő-de-lehetséges és komolyan vehető üzenetet hordoz. A labirintusban kiutat kereső patkány metaforája úgy áll Liz-re, mint a bőrébe kényszerült nézőkre, akik maguk is lassan másfél éve élnek hol kevésbé, hol szigorúbban korlátozva szabadságukban. De a pandémiától függetlenül is komoly erkölcsi kérdések merülnek föl, jóllehet egyiknél sem tévedünk új utakra: az élet tisztelete, az élni akarás mértéke, túlzott függés a technológiától, önazonosság mibenléte, mit teszi az embert emberré. 

Ritkán találok igényes darabot a Netflix saját gyártmányai között, ám az Oxigén kétségkívül ilyen. Kocsiméretű helyszínéhez mérve meglepően sokrétű, nagyon is nyomasztó helyzettel és ügyes történetkibontással. Korántsem forradalmi, de tisztelettel bánik a közönség figyelmével, és igyekszik meghálálni azt, miközben végig fenntartja a létfenyegetettség érzését, amin a főhősnővel együtt akarunk fölülkerekedni.

4/5-öt adok rá.

Júdás és a Fekete Messiás

Nemcsak kritizálni egy hazug, a tömegeket napi szinten kisajtoló rendszert, hanem cselekvő mozgalmat szervezni a megfékezéséhez – ez a valódi változás feltétele. E meggyőződést közli velünk világosan a Júdás és a Fekete Messiás író-rendező Shaka King-től, de anélkül, hogy a „politikai korrektség” sablonmocsarára evezne, hogy aztán a klisékbe fúljon. Ettől féltem ugyanis a számos díj/díjjelölés láttán, amik gyakran a kordivat témáit protezsálják a bátrabb, őszintébb darabokkal szemben. 

 

A 60-as évek végén Chicago-ban William O’Neil, a kisstílű autótolvaj FBI-ügynöknek adja ki magát stiklijéhez, mikor lesittelik. Egy igazi ügynök alkut ajánl neki: rovott múltját elsimítják, ha beépül a radikális Fekete Párducok közé, és információt továbbít a fő szószólójuk, Fred Hampton tevékenységéről. A tégla viszont nagyon is tud azonosulni a bajtársai célkitűzéseivel, így mind inkább őrlődik a megbízás és saját lelkiismerete között.

 

Megragadtak az emberek portréi, az élethelyzetük, illetve ahogy a megoldást keresik a nehézségekre, valódinak hatott. Csak ezen film alapján, előtanulmányok nélkül úgy értelmeztem, hogy Fred Hampton és a Fekete Párduc Párt programja – bár konkrétan az afroamerikaiak helyzetét tette szóvá – túlmutatott rasszon és politikai körítésen. A bigott szövetségiek és a fekete közösség kontrasztja ugyan szembeszökő itt, de könnyű a felszín alatt látni az igazi, folyton eltussolt konfliktust, ami a társadalom összes közrétegét érinti. "A disznók" az elszámoltathatatlan vezetők és pénzelőik, akik a mi adónkon, a mi kárunkra híznak, minket meg hagynak megosztottan hányódni, kilátás nélkül az érdemi javulásra. 

 

Daniel Kaluuya fantasztikus Hampton-ként: mikor vásznon van, mágnesezi a figyelmet. „Eltiporhatnak egy forradalmárt, de nem egy forradalmat.” „Én vagyok: forradalmár!” Különösen bírom, ahogy elejét veszi a skatulyának, hogy ő most MLK Jr. vagy Malcolm X nézeteit vallja-e: „Nem az a kérdés, hogy erőszakos vagy erőszakmentes. Hanem ellenállás a fasizmus ellen, vagy ellenállásmentesség a fasizmuson belül!” Hampton a film alapján a többi helyi közösséggel együttesen akarja, hogy kiálljanak a jogaik érvényesítése mellett, ezért tekintik őt odafönn első számú fenyegetésnek, míg végül már a "hivatalos" meggyilkolása kerül terítékre. Shaka King nem állítja be szentnek a Párducokat, mégis inspirál, motivál, világképet körvonalaz a helyzetükön keresztül. 

 

Fontos volt, hogy ne szimpatizálják túl O’Neal-t, az igazi főszereplőt, LaKeith Stanfield így remekül belőtte a pont jó árnyalatot a színészi játékában, nem lett patetikus vagy érzelgős. O’Neil nagystílű színjátéka az elején fergeteges, és egyből megkedveltette velem a film stílusát. Tisztán átjön az, ahogy egyre rosszabb egyrészt spicliként a lebukáson – majd főnökei gyanakvásán – rágódnia, másrészt a bajtársai elárulásának terhével együtt élnie. Barátsága Hampton-nal hihető, közös jeleneteiket érdekesnek találtam.

 

Rá se ismertem Martin Sheen-re J. E. Hoover-nek maszkírozva. Nem tudom, a két verzió közül melyik hitelesebb, de Sheen fajgyűlölő Hoover-e hatásosabb nekem, mint pl. DiCaprio karrieristább változata a J. Edgar-ban 10 éve. Hoover itt már kész soviniszta szörnyeteg, aki egymagában megtestesíti a rendszer romlottságát: a végén a tűzharc, vagyis inkább önhatalmú öldöklés teljesen a hosszú kések éjszakáját idézi a német történelemből. "A börtön csak ideiglenes megoldás." Mégse tűnt úgy, mintha a film démonizálná a hatósági szerveket, inkább csak beismeri, hogy igen: ez is a "jogállam" akcióban, ezt is megtehetik hivatali jóváhagyással. 

 

Hangulatosra sikeredett a korszak ábrázolása; a chicagói éjszaka fényei mintha egy detektívkrimiből köszönnének vissza. Állandó dallamozás helyett itt a csend képes nyomatékot adni egy-egy pillanatnak. Még az életrajzi drámákban sokszor lapos tömegjeleneteknek is volt jellege; a gyűléseken és a tűzharcoknál egyaránt kiérezni a tétet, hogy itt most emberek sorsáról van szó. Nem különösebben erőszakos produkció; bátran, de mértékkel bánik a vérrel és golyóval.

 

Ez az első igazán jó alkotás, amire bukkantam 2021. szűkebb kínálatából, nem hozzászámítva a csúsztatott bemutatókat. Minden évre jut már egy amerikai kisebbség jogi harcáról szóló film, de ezúttal nem lett reklámszagú: a Judas and the Black Messiah friss, érdekes darab, igényesen összerakva, igazi mondandóval és erős alakításokkal.

4/5-öt adok rá.