Maleficent (Demóna)

Állítom, címszereplő nevét így nem másították el az X-men Kezdetek: "Farkas" óta.

Az, hogy "egy tündérmese filmváltozata új szemszögből közelítse meg a sztorit", dícséretes koncepció. Csakhát így csupaszon ez ugyanolyan sablon, mint pl. hogy "egy akciófilm legyen tele látványos robbanásokkal", vagy hogy a "sci-fi minél több CGI-effektussal illusztrálja, hogy sci-fi". Hiába a sok variálás az eredeti Grimm-meséhez képest, a pempős, túlfinomított hangvétel inkább megutáltatja, semmint megszeretteti a klasszikus történetet a nézővel.

Gyors névjegyzék:

1. Demóna Múria tündére, aki otthonát védelmezte az emberek királyával szemben.
2. Az emberek királya egy arrogáns vénember, aki trónját arra hagyja, aki megöli Demónát.
3. Stefan, az udvari szolga épp ezt bizonyítandó hozza el Demóna levágott szárnyait.
4. Aurora Stefan lánya, akit a bosszúszomjas Demóna átka miatt Stefan vidékre küld.
5. A 3 tündér azok, akik vidéken 16 évig nevelik,
6. Diaval pedig az emberré átváltozó holló, akivel Demóna Aurorát figyelteti.

Wally Pfister után most Robert Stromberg példázza, hogy aki a technikai munkában rutint szerez, rendezőként még nem biztos, hogy beválik. Lehet, hogy Oscart kapott az Avatar és az Alice Csodaországban látványtervezéséért, de a látványon kívül máshoz nem ért. Tartalmában az év egyik legfeszélyezőbb, legkínosabb pillanatokat nyújtó 2 óráját kellett végigülnöm a Cinema City Allee 4-es termében: drámatéren steril, a szereplők sík idióták, a cselekmény pedig úszik a verejtékben, annyira random és forszírozott.

Maga Demóna az egyetlen érdekes dolog ebben a mesében, ezért tőle indítok. Sikerült ebből a tradicionálisan gonosz boszorkából egy komor és megérthető antihőst kifaragni. Persze, a híres átokjelenetig még őt is lehúzzák a műanyag párbeszédek, amik a Disney szerint egy mesét mesévé tesznek. De Demóna nemcsak attól főszereplő, hogy a neve a címben van, vagy hogy övé a legtöbb műsoridő. Miután Múria uralkodójává teszi meg magát, új helyzetek és új felismerések várják őt.

Szóval Demóna és Stefan tinédzserként találkoztak, és barátság alakult ki köztük. Pillanatig sem hittem el, mikor a narrátor azt mondja: "A barátságuk egyszeriben átalakult." Ez csak duma: semmi jelét nem látjuk bármilyen intimitásnak köztük. A lényeg itt a bizalom, a kontaktus 2 külön világ 2 fiatalja között. Ezt árulta el Stefan, mikor évekkel később felkereste, elkábította, és majdnem szíven döfte a nőt - mindezt azért az őrületes jutalomért, hogy megörökölhesse hazája trónját. Ezt a tőrbe csalást is nagyon elsiették: talán 5 másodpercig halljuk Stefant Demónát győzködni arról, hogy figyelmeztetni jött a nőt.

Tetszik, hogy Demóna átka logikus válasznak tűnik Stefan eltitkolt bűnére. Azzal, hogy megölése helyett a szárnyait vágta le, Stefan a számára legbecsesebb dologtól, a húsa darabjától fosztotta meg (remek összefűzés, hogy emiatt jár bottal). Bizonyos értelemben rosszabbat tett vele, mintha álmában megölte volna. Aurora pedig Stefan vére, hús élete társának húsából, a férfi számára legbecsesebb dolog.  Ami ráadásul nem is létezhetne a Demónát ért gyötrelem nélkül. Demóna sem öli meg Stefant, hanem - látva a 3 múriai tündér nyalizását az áldásaikkal - kiötli, mi lehetne a halálnál is rosszabb büntetés a férfinak.

Az éles kontraszt a csupa mosoly "szörnyike", és a sötétben osonó "tündér-keresztanya" között legalább segít odaképzelnünk, ami sajnos nincs ott a karakterek között. Az érzelmi folyamatot. Demóna idővel megkedveli Aurórát, aki a bonyodalom során rájön saját és Demóna szerepére az egész konfliktusban. Megutálja, és az átok így utat találhat, hogy beteljesedjék. Ez remek példázata, mikor a bosszú visszaüt a kiagyalójára: előbb az új baráti köteléket, majd az események feletti uralmat veszíti el teljesen.

Mindig viccelődni szoktam Angelina nevével, hogy ő Jolie"-Joker", de ebben a movie-ban tényleg az. Az egyetlen értékelhető karakter és színészi játék az övé. Ahogy előtűnik az árnyak mögül, ahogy vonul, baljóslatú. Mágiája ugyan gyakorlatilag isteni mértékű, és nem veszem be, hogy az átkot csak azért nem tudta visszavonni, mert azt megtörthetetlennek mondta ki. Életében akkor egyszer használt megtörthetetlennek mondott varázslatot? De mimikája, mozgása és karizmája mind képes elhitetni velem, hogy egy személyt látok. Nem pedig csak egy gonoszul kacagó madárijesztőt, aki egyszercsak felocsúdik, hogy "B*** MEG! VISSZA AZ EGÉSZ!"

Őszinte tapasztalatomat írom le, amikor "mentális kínzásnak" nevezem a produkció dialógusait. Tele vannak bűzlő közhelyekkel és oda nem illő, emberidegen frázisokkal. De nem csak a dialógusok; a monológok is! A film eleji narráció természetellenesen kimért, ódivatoskodó; görcsösen próbálja megteremteni a "Hol volt, hol nem volt"-mesehangulatot. Minden szereplő vagy egysíkú és unalmas, vagy emellé még az ízléstelen, gyermeteg humorizálás is jellemző rájuk.

Utóbbi eset a 3 kisebb tündér komédiázása. Lebetegítő élmény percekig megszakítás nélkül hallgatni őket! És külön bosszantó, hogy sosem szenvednek büntetést, amiért őmiattuk beteljesedik az átok: Aurora 16. szülinapja előtt 1 nappal visszaszökik a kastélyba, ahol született, és a birodalomból begyűjtött rokkaroncsok egyikén megszúrja az ujját. Most már tudjuk, hogy a gonosz mindig győzni fog, mert a jóság nem elég okos.

Korábban írtam egy Top-11-es listát Az Egy rém rendes család című TV-sorozatról (hogy melyek a kedvenc jeleneteim belőle). Egyik részében elhangzik egy párbeszéd-részlet, ami szerintem tökéletes jellemzést ad Aurora hercegnőről:
"Mit jelent az, hogy "együgyű"?"
"Idióta, hülye, tökfej, debil, kretén; szóval tőled valamivel eszesebb."

Elle Fanning Aurora szerepében egy irreálisan naiv, buta, gondolkodásra képtelen mosolygépet kénytelen eljátszani, akinek elemi fogalma sincs az erdőn kívüli világról. Végig olyan elaléltan viselkedik, mint aki napi 10 ayahuasca-ceremónián esett át. Egyedüli fontos cselekedete, amikor a végső harc előtt kiszabadítja Demóna elzárva tartott szárnyait, így azok újraegyesülhetnek a gazdájával. Ezt leszámítva semmit nem csinál.

Leginkább talán a szembesítés jelenete vet rossz fényt a lányokra: Aurórára az éretlen hisztije miatt, Demónára pedig, mert füle botját se mozdítva nézi, amint a lány elfut - csak azért, hogy órákkal később lélekszakadva lovagoljon utána a palotába. Őszintén: ha ennyire meg akarja állítani a saját varázslatát, akkor minek hagyta elfutni?! Ez a pillanat attól különösen zavaró, mert súlyos percekre kizökkent Demóna már megindult karakterfejlődéséből.

Az unalmassági skálán alighanem Phillip, az ifjú királyfi áll a legmagasabb lépcsőfokon. A test nélküli csupasz lélek több személyiséggel bír nála, a befejezés pedig komplett balfácánt csinál a fiúból. Az átok szerint Aurorát csak "egy érző szív csókja" ébresztheti majd fel. Valami esetlen kikacsintás akarhatott lenni, hogy a 3 tündér nyafka győzködésére megcsókolja Aurórát, semmi se történik, és egyszerűen kiteszik a szűrét a szobából. Hiába tudom, mit jelent a jelenet, a közjáték benne szánalmas röhej. 
Demóna megesküszik az alvó Aurórának, hogy mindig vigyázni fog rá, és homlokon csókolja, megtörve ezzel az átkot. Könnyű kiolvasni ebből, hogy az "érző szív" alatt az őszinte, már erős érzelmi gyökeret vert szeretet értendő. Nem pedig az álmélkodó tinirománc, ami a 16 év körüli fiatalokra jellemző ebben a movie-ban. És bár Aurora mint személy abszolút nem érdekelt, örültem, hogy Demónának sikerült visszahoznia a számára legfontosabb valakit az életbe. Aki Stefan halála miatt uralkodóvá válik.


Aurora anyja talán 2 szövegsort ha kapott, így őt inkább kihagyom.

A számítógépes animáció hozza, amire számítani lehet: Múria, ez az idilli tündérország a sötétség birodalmává válik Demóna megkeseredésével. Az áldó és átkozó mágiák kontrasztja, a töviskordon és az alakváltások nem tűntek annyira hamisnak, mint ahogy számítottam rá. Demóna szárnyai, szarva és ruhája tökéletes. De a tündérek, manók és a többi természetfeletti erdei lény nem tűnnek egyébnek, mint animált fabábuk.

Szidhatnám az ementálélyukas forgatókönyvet, de 2 ponton még engem is elképesztett, mennyire nincs értelem az írói munkában:

1. Mégha az öreg király előtt évszázadokig senki se támadta meg Múriát, akkor is nevetséges felkészületlenség jellemzi a sereget. A tündéreket elvileg legyengíti a vas; egészen addig nem készült feljegyzés sem erről? És miért nem használnak a katonák nyilat, íjat vagy íjpuskát is, hogy célba vegyék a röpködő tündért? A már bomló elméjű Stefan királynak a végső harcnál még mindig volt elég esze, hogy íjpuskásokat küldjön a nőre!
2. Stefan az átkozás után megparancsolja, hogy minden rokkát gyűjtsenek be, és égessenek el. Akkor mit keresnek azok a szövőszék-roncshegyek a palota belső folyosóin? Elszabotálták valakik a királyi parancsot?

A jelenethez, ahol Aurora és az erdő lényei sárral dobálóznak, könnyű odaképzelni a készítők arcát, amint ők is több millió dollárokkal dobálóznak itt. A Maleficent/Demóna nemcsak értelemszegény mint önálló történet, de olyan szinten infantilis és igénytelen, mintha 7 évesek írták volna. Demóna karaktere, plusz néhány érdekes látványelem az, amibe szalmaszálként kapaszkodhat az ember, ha megpróbálja végigülni.

A Demóna (Maleficent) 2014 sereghajtói között virít: sekélyes, idióta mese, akárhogy variálja történetét.

Én, Frankenstein

Harvey "Kétarc" Dent után Aaron Eckhart ismét egy önmagára szörnyként tekintő, tragikus antihőst alakít a Frankenstein-mítosz remake-jében. Eckhart maga is hős: az ő alakítása nélkül ez a film 1 pennys látványszórás volna, mely szembeszökően nem törődik a logikus cselekvés alapszabályaival sem, nemhogy a természetfeletti cuccok hihetőségével.

1795-ben Victor Frankenstein életre keltett egy több hullából összefoltozott humanoidot, és mikor meg akarta ölni, az bosszút állt rajta.

"Nem "az": ő!"

Ó, elnézést...

Szóval mikor ő, Adam 200 év múltán visszatér a civilizációba, belekeveredik a titkos háborúba a vízköpők és démonok között. A démonherceg Naberius Frankenstein naplóját és kreatúráját arra akarja felhasználni, hogy a valaha megölt összes démon lelke sok ezer, Adaméhoz hasonló korpuszba jusson. A vízköpők épp ezért nem szívlelik Adamot: puszta léte közvetett veszélyt jelent nemcsak a vízköpőkre, de az általuk vigyázott emberiségre.

Minden idők talán legrondább, legocsmányabb amerikai animációs filmje a Food Fight, melyet 65 millió $-ból készítettek. Miért hozom ezt most föl hirtelenjében?
Ugyanennyi volt a büdzséje az Én, Frankensteinnek is. És ugyanúgy nem látszik ebből a pénzből abszolút semmi a látványvilágon:

1. a maszkmesterek átlagos munkát végeztek a nem emberi lények külsejével,
2. a díszletek eredetiség és stílus terén is gyengélkednek,
3. a CGI-effektek pedig az online PC-játékok színvonalát környékezik.

Aki alacsony színvonalra törekszik bármiben, könnyen alulmúlhatja magát. Az Underworld producerei pontosan ezt tették. Adott egy érdekes kontrasztlehetőség ember, démon, és a Mihály arkangyaltól eredeztetett vízköpők között. Adammel a közepén, aki egyik fajhoz sem tartozik, nem is akar; mégis ő, az ő létformája lesz az egész konfliktusnak a megoldókulcsa. Annyi mindent lehetett volna üzenni azzal, ahogy a démonok romlottságból, míg Leonore királynő gargoyal-jai kötelességtudatból törnek ellene. Tipikus eset, mikor mindkét vitafél a kívülállóra orrol meg.
Mindez azonnal elfelejtődik, mihelyt lehetőség nyílik az olcsó akciózásra ebben a műgót közegben. Mezei effektusmozihoz képest süt az egészről a fantáziátlanság; például ahogy a démonok tűzcsóvává porladnak, mintha a régi vámpírszabályt vegyítené a Szellemlovassal. Nem a természetfelettit látjuk itt életre kelni, hanem hogy az Underworld teremtői effektekre maszturbálnak a nagyképernyőn. 



Álmomból fölkeltve jobb szkriptet írtam volna, mint akik - nyilván - csak tettették, hogy megírták itt. Kézenfekvő kérdésekhez a fáradtságot sem vették, hogy feltegyék és megválaszolják. Nem is kell bonyolult dolgokra gondolni itt. Mi Victor Frankenstein eljárásának lényege - azonkívül, hogy sok  elektromosság kell hozzá? Hogy szoknak bele a Pokol lelkei az új gazdatestükbe? Meg lehetne ezt csinálni a Mennyek lelkeivel? És miért emlékeztet a vízköpők halálozása a kőóriásokéra a Noéból?
Az ötlet, hogy akármilyen tárgy szentté válik, csak mert egy rákarcoljuk a Gargoyal Rend jelét, akár szatirikus is lehetett volna. Még a főgonoszt is úgy sikerül elintézni: ahogy egy megjelölt fegyverrel Adam rákarcolja a vízköpő-keresztet Naberius testére. Komolyan? Draculát nehezebb volt megölni a Blade: Szentháromságban, mint ezt a a démonok herceget...



Egy animesorozat, a Slayers Try történetében az Arany Sárkányok rendje végsőkig elkötelezett volt a világ egyensúlyának fenntartásában. Ám a hatalmi hierarchia féltése okán a rend vezére kiirtatta a tőlük függetlenül cselekvő másik nagy rendet, a Fekete Sárkányokét. Mikor a főhős színre lépett, először még nagylelkűnek mutatkoztak. Majd pillanatnyi érdekváltozás miatt előbb megbénítja ő(ke)t, majd később a hátuk mögött likvidálni próbálták, eltüntetve az ügy nyomait. Végül a rend összes tagja meghal egy fatálisan ostoba csatában.


Hajszálpontosan ezt a forgatókönyvet látom ismétlődni a Vízköpőkkel. Olyanok ők is, mint a középkori katolikus egyház: vakbuzgó, determinált világképű fenntartói egy történelmi egyensúlyállapotnak. A vízköpők vezetője végülis veszélynek ítéli a főhőst: először csak foglyul ejti, majd megpróbálja megölni, sőt nyomát is eltüntetni annak, hogy miféle lény volt. A korpuszokat egytől-egytől megsemmisítik, és végig mindegyikük meggyőződése, hogy tetteik helyesek voltak.
Leonore reménytelenül köpönyegforgató figura, parancsnoka Gideon pedig - ahogy Al Pacino mondaná - "kurvanagy seggfej". Leonora rendre igazolja Adamet, amiért soha nem bízott 2 évszázad alatt senkiben. A vízköpőkön látja, hogy félelemből ők is simán ellene fordulnának, ahogy annak idején saját teremtőatyja. Ami még idegesítőbb számomra, hogy Leonóra utolsó pillanatig elhiszi, hogy igaza volt: Gideon halálát "megbocsájtja" Adamnek, holott ő küldte hívét a megölésére. "Akkor ti sem vagytok jobbak náluk."



Egy ponton úgy éreztem, mintha áttranszportáltam volna a Szépség és a szörnyeteg forgatására. Terra, a helyes, fiatal, mit sem sejtő, megmentendő tudósnő egymás után hüledezik mindenen, amit a Frankenstein-ügyről megismer. A legtöbb szereplővel ellentétben Terra legalább nem ellenszenves, de a szaktudásnak jelét nem látom rajta. Fel kell tételeznem, hogy intelligens, mert rekonstruálja Frankenstein munkáját a naplója alapján.
Mégis: legalább neki sejtenie kellett volna, hogy Adamnek VAN lelke. Leonore nyilván nem is akart rájönni. De aki évek óta élőholtak újraanimálásával kísérletezett, annak lehetne fogalma arról, hogy egy több emberből eszkábált műember életre kelve kialakíthat valami lélekszerűséget. Ezért nem tudta megszállni őt démon, és tanulja meg Adam becsülni mások és saját életét, még hajdani "apja" vezetéknevét is magára öltve: "Én, Frankenstein". 2 dolgot szerettem volna látni Leonore karakterétől:

1. egyik, hogy vívjon egy amolyan Yoda-Palpatine párharcot Naberiusszal,
2. másik, hogy saját szemével lássa, amint Adam megszállása meghiúsul. Ebből ugyanis leszűrhetné, hogy az összes "hibáját" egy morálisan felfejlődött, lélekkel bíró védharcos ellen követte el.

1818-ban Mary Shelley egy klasszikus történetét adott a világirodalomnak, melyben az ember istent játszik; életet teremt az elhaltból, nem számolva viszont a konzekvenciákkal. 1 évszázaddal később megkapjuk ezt mozgóképen. És külön elkeserítő, hogy a történet fordított evolúciója mellett az összes többi aspektus látványtól zenén át szereplőkig semmi nem működik.
Eckhart játéka, + az ötletroncsok az élőholtak és a lélek kapcsolatáról az, ami értékelhető foltja 2014. egyik leglepusztultabb moziteremtményének. Csakhogy ez nem elégséges.

Starship Troopers (Csillagközi invázió)

Paul Verhoeven: „Megmutattam a fasizmus csábító képeit, hogy a nézőket nehéz helyzetbe hozzam. Higgye el: minden propagandában ott található a valóság egy apró részecskéje, viszont én mindig felemelt mutatóujjal figyelmeztetem az embereket: »Ne dőljetek be ennek a marhaságnak!«"

Akárcsak Paul Verhoeven 2 fő klasszikusa, a Robotzsaru és a Total Recall, a Starship Troopers is eredetileg szatíra; agyatlan akciólövöldözésbe bújtatott rendszerbírálat. Célkitűzése, hogy lejárasson több olyan népkábító ideálképzetet, melyet (nemcsak) az amerikai fősodor-média mai napig nagy előszeretettel szokott mutogatni. Olyanok, mint

• a felső-középosztály-beli jóléti családmodell,
• az állampolgári jogok és hazafiság összemosása a hadkötelezettséggel,
• az állami bel- és külpolitika feltétel nélküli elfogadása,
• és a csöpögős szappanoperák, mint szabadidő-töltés. Ezt külön hangsúlyozza, hogy a 4 fiatal főszereplőt Verhoeven a Melrose Place és Beverly Hills 90210-ből hozta át (hogy melyiket honnét, az most lényegtelen).

Gyors ismertető: Johnny Rico, barátnője Carmen, barátjuk Carl és a Johnnyt szerető Dizzy Floresz jelentkeznek a haderők 1-1 csoportjához, hogy így polgárjogot nyerjenek. A harcmezőn egy intergalaktikus óriásrovar-faj, az arachnidok apríthatják fel bármikor őket és bajtársaikat, míg a felső hadvezetés kényük-kedve szerint áldozhatják fel őket.

Ezúttal biztos nem fogom tudni elkerülni, hogy nagyképűnek vagy elkényelmesedettnek tűnjek. Bennem ugyanis ez a mű, tisztán csak az élményt nézve egy léleknyúzással ért fel. Leuntam magam a székről az akciószcénákon, a szereplők viselkedése felváltva hatott laposnak és émelyítőnek, a női főszereplő pedig igazi undorgenerátorként üzemelt elejétől a végéig.
Pedig "beláttam"  a film giccses felszíne alá.

• Láttam, hogy többmindent próbál kifejezni, mint aminek elsőre látszik.
• Láttam, hogy a felszíne (űrszörnyes-lövöldözős akció-sci-fi) alatt a mai civilizáció bírálata húzódik (agymosott civilek hazug élete egy neofasiszta világban).
• Láttam, hogy direkt molyrágta sztorikliséket használ föl metaforák gyanánt,
• és hogy direkt testál rá sekélyes motivációkat egydimenziós archetípusokra.

Még egy tény, ami igencsak ellenem dolgozik ennél a kritikánál. A vállalati Hollywood hermetikus szűrőjén mindig is nehezen jutottak át rendszerbíráló munkák. Nem lehetett könnyű dolga Verhoeven-nek, hogy valamiképp zöld utat ügyeskedjen ki ennek a project-nek - mégha ebben az akció-orientált csomagolásában is.



Ugyanaz a fő problémám a Starship Troopers-szel, mint a Dogmával is volt: kritizálni próbál, ami végül se nem elég komoly és mély, se nem elég humoros és karikatív. Egy szatíra összetevője az erős, maró humor: ez itt sehol sincs. Persze, karikatúrából akad bőven, a sarkítások kiemelik a párhuzamot a fasizmus és a létező amerikai - vagy általában a nyugati - demokráciák egyes aspektusai között. De ahogy ez az üzenet kifejeződik, az túl sima, vázlatos és átvitten értendő. Ha egy torzó világ nem elég megfogható és rétegzett, az - nekem legalábbis - csökkenti a kifejezőerejét.
A másik a szereplők: ha mondjuk egy paródia képes színes, kedvelhető karaktereket alkotni, akkor egy disztopikus szatíra miért ne tudna? E téren is aszályos a kínálat: hormontól duzzadt, síkeszű fiatalok menetelnek a milícia vágóhídján - olyan nonszensz rovarszörnyek ellen, amik a Spaceballs-ba illenének. Akármit is fejeznek ki ezek az elemek "a felszín alatt": "a felszínen" ugyanúgy kell működniük, mint teátrális utalásokként! 



Ha egy film ilyen nyíltan szóvá tesz olyan torz jelenségeket, mint a hazug állami média és jogkorlátozás, az már nem abszolút rossz, mert van mondanivalója. A híres koedukált zuhanyjelenetben a kadétok arról beszélgetnek, ki miért lépett be a haderőkhöz. Aki 2 évet leszolgál, Civilből Állampolgárrá válik: kap igazolványt, választójogot, esélyt a politikai pályára, vagy a gyerektartásra. Egyértelmű, hogy a hatalom adminisztrációs szabályok útján szegez kést a nép torkának: vagy önként nyújtotok emberi erőforrást a háborúnkhoz, vagy lényegtelen melléktagjai maradtok a hierarchiánknak! Ezt kendőzi el a vagyonszerzés joga és a demagóg oktatás.
Mindezt viszont teljesen tompán, formátlanul, ide-oda beszórogatva használja Verhoeven. Érezni, hogy rutinból rendez - többnyire a Robotzsaru stílusát újrázva. Számomra ez amattól sokkalta gyengébb: nincs igazi története, saját identitása. A társadalomkritikai célzások csak időnként, ott is csak a legegyértelműbb formában érhetőek tetten:

• az első 10 perc iskolajelenetei,
• a zuhanybeszélgetés,
• és az időnként be-beszórt, direkt kabarészerű híradások (ugyanúgy, mint a Robotzsaruban).

Tetszett a gimis óra, ahol a "Civilian" és "Citizen" fogalmakat éles különválasztják. Tetszett a reklám az egyenruhában mosolygó kölyökkatonával, és a fekete gyerekek, akik lőszerekkel játszanak. Ebben a néhány képsorban tényleg erős a szatírajelleg! Időközben sor került 9/11-re: ma még aktuálisabb, hogy Amerika minden médiában mentegeti és/vagy glorifikálja a háborúit, nemzetbiztonsági előírásait. Ezért is hat úgy, mintha a Starship Troopers megelőzte volna a korát: lám, a civilizáció tett egy újabb alig észrevehető lépést a lefestett jövő irányába.
Verhoeven közel sem olyan bátor, mint azt hiszi. Az elején még elnézhető karikatúrák, a szándékos túlzások mögötti rendszerkritika menetközben feloldódnak, és egy fárasztó céllövöldévé rongyolódik az egész, ami inkább meglovagolja, mintsem kritizálja a kormánypolitikát és háborúfétist. Az idei Godzillában legalább a szörnyek érdekes figurák voltak: itt az emberek és szörnyek egyaránt nem többek, mint csak élő bizsukirakat a speciális effektusokhoz.



Emellé bontakozik ki egy olyan szerelmi négyszög, ami 2 óra után visszasiratta velem A Burokét! Johnny riválisa Zander szintén belép, de a pilótákhoz, mint Carmen. Carmen faarcot öltve szakít Johnnyval egy gépüzenetben, ami a fiút az őt oly sokáig hiába ostromló Dizzyhez sodorja. A végzet épp az utolsó utáni pillanatban akadályozza meg a szexjelenetüket, Dizzy kínhalált hal a csatában, Carmen pedig - viszontlátva a fiút - megint Johnnyhoz csapódik barátnőnek. Buenos Aires és a szülei pusztulása pedig egyszerűen a végzet legitimációja Johnny döntésére, hogy bevonult egy nőcske miatt.
Máskor is láttam Denise Richardot az üresfejű liba szerepében, az Eltanácsolt tanácsadó c. vígjátékban. Csakhogy ott olyan üresfejű libát alakított, aki nem is titkolja cinizmusát. Carmen köpönyegforgatóan játszik élete résztvevőivel, és ezt a movie soha nem ismeri be! A nem túl eszes csitri hőssé vedlésének poénja most nemcsak nem vicces: gyomorforgató. Igazság szerint ővele akartam, hogy történjen, ami Dizzyvel: hogy az egyik rovarszörny élve felnyársalja. Floresz is csak archetípus, de az ő esete kicsit azért részvétkeltő: egyoldalú szerelme közelében sem kesereg soha, ellenben talpraesett és magabiztos csaj. 

Valódi bonyodalom helyett egy csomó, csúcsra járatott lövöldözős akciót csapnak oda, abból is a kismilliószor látott fajtát. Hiába nyújtanak bűnös élvezetet olyan képek, mint

• biológiaórán felboncolt vagy ütközetben szétlőtt rovarszörnyek testrészei és -nedvei,
• a széttépedt hullák és a vér látványa a csatamezőn,
• az űrmontázsok, ahogy az arachnidok olykor meteorokat zúdítanak a Földre - valahogy,
• a meztelen/félmeztelen fiatalok mutogatása, ami a mai prűd hollywood-i standardok közt kuriózumnak számít,
• vagy a hosszas lövöldözések az ütközetekben.
  

Roger Ebert jellemezte talán a legjobban ezt a típusú filmkészítést: "Directors without direction." (="Rendezők útirány nélkül.") Például: a már említett zuhanyjelenetnél a rendező és Jost Vacano operatőr maguk is beálltak ruhátlanul, hogy a színészek gátlásait feloldják. Ő ezt bizonyára az elhivatottság jeleként értékelte. És ahogy egyre halmozódik a rengeteg sablon meg rendszerbírálatnak mondott bóvliság, a néző már nem érzi, hogy a produkció kommunikálna feléje. Paul Verhoeven egyszerűen a gyerekkori emlékeit vetíti ki a nácik uralta Amszterdamról, nem is törekedve egy erős narratív sztorivonalra.

Mindent összevetve a Starship Troopers - magyar címén Csillagközi invázió - egy elvesztegetett lehetőség a létező világ gúnyos jellemzésére. Komolyabb témáról akar szólni, mint ahogy hozzááll ahhoz, és úgy járat le egy rendszermodellt, hogy nem kínál alternatívát, csak önösen dagonyázik az abszurditásában. Tényleg pikáns gúnyképet fest korunkról, filmként azonban önszántából van tele sérülésekkel.

3/10-et adok rá.

X-men: Az eljövendő múlt napjai

A magam egyszerű módján, de én is megtapasztaltam már az időutazás problematikáját, mióta blogot szerkesztek. Ugyanaz az elv: visszamenni egy korábbi helyre-időbe, és ott múltbéli dolgokat korrigálni, megváltoztatni. Mégha olyan apróságokról is van szó, mint 1-1  korrigált szó, kifejezés vagy információ: minden módosítás hatványozódva hat a jelenre. Minél több a módosítás, annál könnyebben instabillá, képlékennyé válhat a nagy egész, a szerkesztett világ.

Az immár 7. X-men-mozi sztorijában pedig a világkatasztrófa
egyből a kiindulópont.

Minden idők legjobb Marvel-adaptációja. Ugyanaz az X-men-mozifilm-csokornak, mint a The Undiscovered Country a Star Treknek: egyszerre öleli föl, rendezi el és zárja le mindazt, ami a franchise addigi történetláncában lényeges volt, miközben ad egy erős lökést leendő újabb epizódok számára. Számos ponton kapcsolódik ahhoz, ami eddig készült, mégis megvan a saját identitása, ötletkészlete és mondanivalója.



Szakdolgozatot lehetne írni erről a monstrumról; én ezt átengedem valaki másnak, hogy megtegye majd a jövőben.

Kakasviadalra emlékeztet az, ahogy Hollywood-ban évről évre, szezonálisan összeeresztik a soros képregényadaptációkat, hogy íme: melyik jószág öklel a legnagyobbat a mozikasszákon. Nem fogok újfent azon siránkozni, mennyire "érdekellenes" manapság időtálló, mély jelentésű darabot létrehozni ebben a szubzsánerben. De egy rövid kitérőt azért tennék:

A DC és Marvel-képregények ma 4 filmvállalat markában hevernek:

1. Sony Pictures a Pókember,
2. 20th Century Fox az X-men,
3. Disney majdnem az összes többi Marvel-hős,
4. és Warner Brothers a DC birtokosa.

Egyik fronton sem találtam túl biztatónak, amit 2014. első fele hozott:

1. Pókember gyakorlatilag a Sony szajhája lett; erős a gyanúm, hogy a Sam Raimi idején befuccsolt tervük szerint 6 részt akarnak zsinórban legyártani, röpke 2 évente, egy szűkebb közönségbázisra rátervezve a bevételt.
2. Az X-men: First Class végülis nem hozta vissza azt a táltosi lendületet a szériába, amit a 20th Century Fox akart. Bebizonyosodott, hogy valami minden addiginál drámaibb rendrakásra lesz szükség; ehhez nyert némi időt tavaly a 2. Wolverine-spin-off.
3. A 2. Amerika kapitány-mozi jelzi, hogy a Marvel (Disney) már mer kísérletezni a komolyabb, félsötét tónussal a "termékeiben". Félő, hogy ezt is csak a változatosság kedvéért engedték meg, hogy fenntartsák a célközönség érdeklődését.
4. A hírek szerint a Warner kitart saját szuperhős-ligája megfilmesítése mellett. Nem csekély innen nézve a lemaradásuk: egyetlen ugródeszkájuk ehhez Az Acélember, míg a Marvelnek már útban a 2. ligafilmje.

Úgy tűnik, a legsikeresebb művek létrejöttéhez mindig valami drámai eseménysornak kell bekövetkeznie. Nem tudok szabadulni a Star Trek-es párhuzamtól: Bryan Singer volt az első 2, legelismertebb X-men-film rendezője. Az X-men 1.-2.-vel ugyanúgy megalapozta a moziszéria további külsejét, ahogy Nicholas Meyer a Khan haragjával. És hozzá hasonlóan ő is a sokadik felvonásra tért vissza a rendezői székbe, hogy az ingadozó színvonalú széria végre újra egyenesbe terelődjön.

Hinni szeretném, hogy Singer nemcsak azért tért vissza, mert a Fox valaha készült 2. legdrágább project-jét kormányozhatta el. Akárhogy nézem, komoly adósságát rótta le a szememben Az eljövendő múlt napjaival. Elkészítette azt a valódi X-men 3.-at, amely - ha nem is küszöbölt ki minden kontinuitási bakit -, félretehetővé tette a "nem annyira jó" részek történéseit. Mégpedig anélkül, hogy lejáratta volna a széria történetláncát (ugye ez is egyfajta újraírása a múltnak). 

2023: Minden mutáns és szimpatizánsuk rabszolgasorban él. A szökevények ellen a fennálló rendszer a "Sentinel" (="Őrszem", "Őrrobot") nevű harci bioandroidokat küldi, melyek mérföldekről felismerik az X-gént, hogy aztán megsemmisítsék a lokalizált mutánsokat. Erejük, testi adottságaik és képességeik valósággal földöntúliak.

Professzor X, Magneto, Storm és a többi megmaradt X-men búvóhelyükön rizikós tervbe fognak. Visszaküldik egy erős mutáns elméjét az időben 1973-ba, hogy akkori testébe jutva kutassa fel és állítsa meg Mistique-t. Ugyanis az ő merénylete az Őrrobotok atyja, Bolivar Trask ellen indított el mindent: az ő vérét használva hozták létre a Sentinel-ek, melyek ma őket irtják. Az utazó szerepe Loganre hárul, aki célja érdekében segítséget kér az ottani korban fellelhető mutánsoktól - köztük a fiatal Charles Xaviertől, Magnetótól és Beast-től.

Kéretlen reklámnak tartom a stáblista utánra berakott jeleneteket. A The Wolverine-é azonban üdítő kivétel volt számomra. Mint Logant, engem is megdöbbentett Charles Xavier, azaz "Professzor X" felbukkanása, miután az X-men 3.-ban a Phoenix elpusztította. Sejtettem, hogy logikusan vagy szellemi lény kell, hogy legyen, vagy az ősrégi időutazás formuláját fogják az írók előszedni. 

Itt mutatkozik meg az első nagy pozitívum. Sikerült az időutazás koncepcióját hihetővé formázni: nem a testi valójukat, hanem az elméjüket viszik át egy korábbi idősíkba, és ily módon fejtenek ki ott hatást (mint a hidegháborús Montauk-program). Bár a szereplők nem fejtik ki, mikor és hogyan okoskodták ki ezt a technikát, feltehetőleg Charles visszahozása volt az 1. eredményes kísérletük. A felnőtt, nyomasztó atmoszféra hihető fényben tünteti fel, hogy az időutazás a már legvégső adu: ha eleve a genocídium a létező valóság, nem éri meg egy "apró" sebészeti beavatkozást elvégezni a kritikus ponton, 1973-ban? 

Hugh Jackman Rozsomákja évek óta a legnépszerűbb X-men, de végre nem éreztem úgy, mintha kivételeznének vele. Gyakorlatilag az a feladat hárul rá, hogy mentse meg a világot önmagától. De az indoklás, a tónus, a tét, az egyszerre 2 időben létezés szituációja... egyszóval a sztori eszkalálódása rögtön teljesen magába szippantja a nézőt. Végig erős vázra lehetett elhelyezgetni a látványelemeket - mégha némelyik a hihetőség határán billeg is.

Mindig hibának tartottam, hogy az X2 utáni részek Logan erejét kb. Superman-szintig fokozták. Igencsak nehezemre esett olyan karakter sorsáért izgulnom, aki 150 év alatt is pont ugyanúgy néz ki; akit még olyasmik sem omlaszt szénné, mint az X3. Phoenix-sze vagy a Kövér Ember atombomba. A Days of Future Past végre ismét körülírhatónak, behatárolhatónak láttatja Logan erejét és életkorát - anélkül, hogy nyíltan letagadná bármelyik előző X-men-mozit. "(...) Valaki, akit minél nagyobb fizikai sérülés ér, annál gyorsabban regenerálódik."

A Sötét Lovag Trilógia óta nem tapasztaltam, hogy képregénymozi ennyi szereplőt ilyen sűrű és fordulatokban gazdag cselekményben jól tudna mozgatni. Singer és Simon Kinberg forgatókönyvíró tényleg kemény munkát öltek bele, hogy a sokszereplős opusz ne csússzon el és omoljon össze a saját súlya alatt. A jövősíkban a mutánsok mindent és mindenkit Logan feladatának rendelnek alá, az Őrrobotok támadása közben is, míg Logan tudata évtizedekkel arrább küszködhet, hogy egyenként összeboronálja a "bandát".
A 2 idősíkkal együtt a 2 szereplőgárdát is egybe gyúrhatták az alkotók, + egyes új mutánsoknak (pl. Quicksilver) ez volt a debütálása a nagyvásznon. Sokuk (pl. Jégember vagy Kitty Pride) teljesen beleolvad az események forgatagába. Ezt viszont aligha lehet számon kérni Singeréken. Egy ennyire gyors ütemű, fókuszált cselekményben nincs idő rá, hogy minden jellemet kikerekítsenek, és külön mellékszállal ruházzanak fel. Az 5 legfontosabb szereplő rétegzett, érdekes személyiség maradt, saját világképpel és konfliktusokkal, amiken felül kell kerekedniük. Hol van ehhez képest a képregényfilmek megszokott libidója...?

Logant látnom, mint a jövő békekövetét, azonnal hozott némi finom iróniát ebbe az időnként igen komor produkcióba. Aki az eredeti 2 műben a legkülöncebb, közösködni leginkább nem akaró X-ember volt: éppen őrá hárul a feladat, hogy mentse meg a mutánsok egész népét. Abból, hogy a 2 idő figurái egymással találkoznak, rengeteg jól időzíthető poénra (is) nyílik lehetőség, amivel a forgatókönyv élni is tud. 
Még olyan apróságok is visszaköszönnek, mint Logan fél perces cameója ("Baszd meg magad...!") a First Class-ből. Most pont fordított a helyzet: Logan küldetése összegyűjteni a fiatal mutánsokat, és Xavier a magányos fickó, aki elküldi őt a sunyiba.

Ez a film sosem hezitál, ha alkalma nyílik csavarni egyet Logan amúgy is hajmeresztő helyzetén. Ám ezt rendkívül leleményesen teszi!

• Miután Logan birkatürelemmel meggyőzi a lerongyolódott Charles-t, kiderül, hogy a Pentagon betonbörtönéből kell kihozniuk a 10 éve ott csücsülő Magneto-t - amit egy Quicksilver nevű fenegyereknek hála véghez is visznek.
• Mikor megtalálják Mistique-t, és eljön a gyilkosság dátuma, Logan viszontlátja az ifjú William Strykert, ami kizökkenti a jövőbeli tudatát, a régi pedig csak hüledezik, hogy mit keres itt, kik ezek az alakok (Mikor ezt először láttam a Corvin-moziban, jóízűen felkacagtam, hogy Charles azt hiszi, belőtte magát valamivel).
• Továbbá a  végső harc előtti kiesése,
• és amit a befejezéskor talál. Erről majd lentebb.

A DOFP nagyon sokat átment az FC pozitívumaiból: X professzor és Magneto ingatag szövetsége, a még ingatagabb emberi közvélemény, hogy nemcsak 2 oldal létezik ebben a játszmában, stb. Cseppet se bőrlenyúzás, ha 1-1 mozzanat a First Class-ből ismétlődik: Charles és Eric sakkozik, vagy ahogy Eric újra birtokba veszi a különleges sisakját.

Mivel Mistique, embernevén Raven a történet Szent Grálja, logikus volt, hogy valamiféle jellemfejlődésen kell átesnie, hogy végül ne ölje meg Trasket, elhozva így fél évszázaddal később a mutánsok apokalipszisét. Ebben a részben ő magányos vadász, aki egy ideje otthagyta Eric-et. Mint kiderül: Magneto több ekkori hívét Trask fogta el, és kínozta halálra a kísérletei során. 

Aminek viszont külön örültem, hogy vele együtt Charles is komoly számvetésre kényszerül önmagával, saját morális értékítéletével. A First Class művelt idealistájára Logan toprongyos remeteként talál rá a bezárt X-men-iskolában, aki Hank/Beast szérumával képes járni - ezzel elnyomva elmeképességét. James McAvoy Xavierje itt nekem kicsit félúton araszol a Mocsok Bruce Robertson-a felé, de érdekes látni az éles kontrasztot Patrick Stewart Professzorával. Különösen mikor a két Xavier tudati szinten találkozik egymással.

Amikor az X-men: Az elsőkről írtam, szóvá tettem, hogy Xavier sosem hajlandó belátni a saját hibáit, az önellentmondást az észjárásában. Hát most muszáj lesz neki: Eric-et dühösen megüti, mikor a Pentagonban viszontlátja, és ő ezt lenyeli. Ám mikor Charles a magángépükön is vádaskodik, Magneto kategorikusan az arcába vágja, hogy ő hagyta cserben a mutánsokat:

• nemcsak mert évekig vegetált, direkt elnyomva a képességét, amivel sokukat megmenthette volna;
• nemcsak mert hagyta, hogy sokukat besorozzák a vietnami háborúba;
• de azért is, mert akiket lelepleztek, azok eltűntek, és alighanem kísérleti nyúlként végezték Tresk kutatásaihoz. 

Tudom, hogy a feszültségfokozást szolgálja, de mégiscsak nagy véletlen az, hogy a jövő Őrrobotjai épp akkorra törnek be a kómás Loganhez, mikor a múltban Mistique Traskre fogja a fegyvert. Egy ilyen csavar vagy nagyot hátra, vagy nagyot előre lendít a dráma erején. Ez hál'Istennek az utóbbi eset volt. Miután Trask elkészíti az Őrrobotok prototípusait, és a felavatásukon Magneto az elnök kísérete ellen fordítja őket, megkapjuk a szokásos mutánsok közti csatát, ahol maga Wolverine is padlóra - majd a folyó fenekére - kerül. "Többé nem vagy túlélő."

Innentől már minden azon múlik, ami Logannek hála szárba szökkent: Magneto a háború, Xavier a béke, kettejük közt pedig ott áll Mistique. Miután Eric a TV-adásban elszavalta hadüzenetét az emberiség ellen, Raven megvédte tőle az elnököt, csak azért, hogy most ő tartsa a fegyvert. A való élet is ilyen: mindenki a saját célját követi, és ha ideiglenesen egybe is vágnak a céljaik, bármikor úgy dönthetnek, hogy vége a közösködésnek.

 

Tiszteletem annak, aki jobb értelmezést talál erre, de azt hiszem, Charles karakterérését nagyban segítette, hogy találkozott időskori énjével. Félidőtájt, még újfent a First Class-es, prédikáló modorában győzködte Raven-t, hogy álljon el szándékától. "Semmit sem változtál...!" Mistique volt élete 1. nagy kudarca, és mikor a Celebro használatával is felsül, érthetően kiborul a már sokadik kudarcán. "Ez az egész egy nagy tévedés volt...!" Hank/Beast egyik szövegsora is rákontrázik erre: mi van, ha nem is változtatható meg a jövő? Mi van, ha a kulcsesemények kigyomlálása után is marad, amitől Logan bábeli jövője majd valósággá válik?

Logan elméjén keresztül a fiatal Charles-t az idős Professzor X rávezeti a film egyik fő tanulságára. Arra, hogy a jövőt nemcsak mi alakítjuk, hanem minden tettünk kihat rá. Mi vagyunk a jövő. Míg Magneto ezt a tételt eltorzítva hangoztatja az emberiség ellen, addig Charles-nak sikerül jól szavakba öntenie. "Te döntesz."

Mistique sem elérzékenyül, vagy fogadja el az engedményt, hogy Charles végre önálló felnőtt nőként kezeli. Igazat ad Xaviernek, hogy a világ nem fog minden mutánst Magneto-val azonosítani. Persze, az előítéletek most már adottak, de ezt egy felnőtt ember képes kezelni, képes bizonyítani az igazát. Inkább érzi úgy, hogy ő dönt, ha nem húzza meg a ravaszt, mintha nem lenne más választása Magneto hibájából. És ezt a helyes döntést igazolja az az újságcikk, mely szerint Tresket lecsukták.

Nem szégyellem leírni: őszintén meghatódtam ennek az alkotásnak a zárásán. Ahogy az Őrrobotok és a mutáns világvége meg-nem-történtté válnak, Rozsomákkal olyasmi történik, ami többféleképp értelmezhető. Ott találja magát a gyerekektől hemzsegő iskolában, a korosabb Beasttel, Stormmal, Kitty Pryde-dal... valamint az élő Jean Grey-jel és Küklopsszal. "Valami sosem változik... jó látni téged, Scott."  Végül pedig az idős Xavierrel, aki meglepő dolgot olvas ki a "történelemtanár" fejéből. "(...) Én talán kicsit másképp tudom a történelmet..."

Ez de facto a leggyönyörűbb befejezés, amit az elmúlt 2 évben akciómozitól kaptam! És egyben a legszebb jutalom is Logan számára: újramanifesztálódott életének az egyetlen olyan szakasza, amikor egy nagyobb egésznek, egy családnak a részét képezte. És bár ő maga ezt akkor még nem becsülte meg annyira, a karakter több mint eleget tett azért, hogy ezt az új jövőt, ezt az új valóságot kiérdemelje.

Dézsányi computer-effektussal terhelni egy sci-fi-t sosem bíztató jel: többnyire hiányozni szokott a kreatív fantázia, hogy intelligensen bánjanak vele. A Days of Future Past-nak csak a legeleje mondható effektdúsnak, de az csak azért, hogy az eseménysor legrosszabb változatát illusztrálja: amikor mindennek vége. A ügyes ütemezésnek köszönhetően a 2 idősík nem gabalyodik össze, nem váltakoznak ide-oda ugrálva, mint a mérgezett egér. Emlékmontázsból csak 1 vagy 2 darab szerepel, a CGI-mágia a megfelelő pillanatokhoz lett odapasszintva 

(pl. a cikázó Quicksilver szemével mindent lassított felvételnek látunk).

Beismerem: a jövőbeli Sentinelek látványához erősen szoktatni kellett magamat, mivel egyáltalán nem tűntek mechanikus konstrukcióknak. Nem rovom föl ezt hibapontként, csak örültem volna, ha a "védelem" olyan sérülést okoz 1 Őrrobotnak, amiből a gépmivoltuk picit elővillanhat (nem feltétlenül kilógó alkatrészekre gondolok itt). Ugyanakkor az egyik mutáns, Blink teleportáló képessége sem tűnik olyasminek, ami a puszta genetikai kódból eredeztethető lenne...

Nem tudom, hogy a következő X-men-felvonás majd a múlt- vagy a jövő idősíkjában játszódik-e. Erről a pontról a franchise gyakorlatilag bármerre továbbhaladhat, és csak remélni tudom, hogy a Fox ugyanúgy a helyes döntést hozza majd meg, mint itt Raven. Én személy szerint az X-men 1.-2.-t és Az eljövendő múlt napjait tekintem mostantól a definitív X-men-trilógiának - ugyanúgy, ahogy Chris Nolan műveit a definitív Batman-történetfolyamnak.

Az X-men: Days of Future Past-re 10-ből 9 pontot adok. Fenomenális finálé.