Lúzer SC

Ha egy vígjátékot a Happy Madison produkciós cégnél gyártottak le, majdnem biztos magán viselik az Adam Sandler-Rob Schneider féle humor stílusjegyeit. Ezek az ótvar, gyakran altesti humor, a sivatagnál is sivárabb jellemrajzok és egy olyan sztori, amelynek se eleje, se vége, csak egy terjengős, apró köríveket leíró belseje. Most is ez a helyzet.

A Lúzer SC-vel Rob Schneider nem először és nem is utoljára bizonyítja be, hogy bérkurva, és akármilyen ostoba, gügye projekt-hez hozzáadja a nevét, ha úgy tartja a kedve. A készítők fogtak egy már bejáratott vígjáték-helyszínt, a baseball-pályát, és ráhajigálták, ami poénként épp eszükbe jutott, legyen az arcra szellentés, mókusok leverése a fáról, vagy más hasonló agyrém.

Gus Matthews és 2 másik örök vesztes egy gyerek-felnőtt baseball-csapatot alakít, hogy megmutassák a környék kölyök- és felnőttkorú seggfej játékosainak: ők is érnek valamit. A bajnokság tétje egy új stadion használati joga, és Gus-ék sokkal jobban szerepelnek, mint rosszakaróik hitték volna...

Induljunk ki abból, hogy nincs történet és a karakterek főcsomók is lehetnének a pályaszéli gyepen. Még akkor is kialakulhatna valami primitív, morbid bája az egésznek, ahogy gyerek és felnőtt vesztesek próbálnak emelt fővel játszani az őket megalázók ellen. "Bája" itt legfeljebb 1 embernek akadt, ez pedig Molly Sims, aki a filmben Gus-nak a nejét alakítja. Ő legalább a retinánkat kényezteti, bár őt se túl kellemes hallgatnunk mizériájáról, hogy mihamarabb teherbe essen.
De a többiek valami borzalmasak: a gyerekszereplők főleg az elején nem is emberi lényként viselkednek. Hányingert keltő, amit a forgatókönyvírók az első negyedórába beraktak a baseball-jelenetekhez! A felnőtteknél pedig volt, akinek a fejére nem lehet ránézni, annyira hányadékul néz ki! Kötelezően gügye szereplőkkel érdektelen, melyik meccsen milyen babérokat aratnak a folyton "lúzernek" hívott főhőseink. Talán 1-2 jól elsütött szórványpoén furakszik be egy-egy ütésnél, vagy egy szerkezettel, amit a milliomos haver-szponzoruk bemutat nekik.

Apropó: a film elején, random viccként egy saját építésű K.I.T.T. is szerepel, amit nekem külön gyomros volt épp ebben a produkcióban látnom.

Végszó: tervszerűen idétlen, vulgáris, kificamodott ízlésű celluloid szarrakás. Mégha valakinek akad is kidobnivaló 1-másfél órája, azt inkább alvásra fordítsa, minthogy ezt elnézegesse a tévékészülék előtt!

Hajrá csajok 3. - Mindent vagy semmit

Rengeteg vígjáték mintha tudatosan kerülné az értelmes megnyilvánulásokat, hogy ezzel is viccesebbnek és lazábbnak tűnjön a fiatal célközönség szemében. Nem akarok külön kitérni rá, mennyire volt agyzsibbasztó az előző két Hajrá csajok-felvonás: a 3. rész minden téren korona a trilógiára. Eltökélten sivár női színészek égetik magukat szánalmas dialógusokkal, a sokezredik elmehalott szöszivel a középpontban. 

Britney, a suli szurkoló-csapatának kapitánya váratlan hírt kap apjától: másik városba költöznek. Az új intézmény tele van afroamerikai diákokkal, akik ferde szemmel nézik a túl lelkendező csajt. Egész amíg gimnasztikai tudását meg nem csillogtatja.

Akár A kurvák háborúja címet is adhatták volna ennek a filmnek! Az egész egy ping-pong meccs a női és férfi tánckoreográfiák, illetve az üres fecserészések jelenetei között. Ja! És középtájra beszúrtak egy pici szappanopera-paródiát, ahol Britney a régi (húgyagyú) és az új (semmilyen) pasija között vívódik.

Csontkretén ribancok a fehér női főszereplők, úgyhogy egyfajta fordított rasszizmus is végig jellemző a szereplőkínálatra. Komolyan azon kéne nevetnünk - vagy épp bőgnünk -, hogy Britney már nem egy sztárszurkoló, és hiányzik a régi bandája? Vagy hogy a szöszi helyettese úgy alázza őt nyilvánosan, ahogy bírja? Ez a film AKARJA és törekszik rá, hogy sértegesse a nézőt - elsősorban pont az a korosztályt, aminek úgy tesz, mintha szólna.
A fekete leánykar kapitánya, Camille az egyetlen, akit egyáltalán meg tudtam jegyezni - őt is csak a Britney-re szórt bírálatai miatt. A többieket meg értelmét nem láttam, hogy előkeressem a nevüket: értelmes gondolat sem keresztezi az alibi forgatókönyv útját, nemhogy - most ez durván fog hangzani egy ilyen "csajos vígjátékhoz" képest: - "DRÁMAI HELYZETek".

Részemről ennyi volt a Hajrá Csajok 3. része. 2006. egyik legrosszindulatúbban agyalágyult filmes produktuma.

Förtelmes (A jeti visszatér)

"Abominable" az eredeti címe ennek a 2006-os zsebhorrornak, melyet magyarul megint sikerült a lehető legeladhatóbb csengésűvé becukrozni. Mert mégha nem is közismert, hogy 

az észak-amerikai majomember nem jeti, hanem "sasquatch", akkor is biztos sokan akadnak, akik így esténként átfutva a TV-műsort összekeverik ezt a filmet a Star Wars-zal. (Hát még, ha képet is mellékelnek a lényről, mi...?)

Átlagos horrorfilmes felállásból indulunk ki, és onnan döcögünk majd a teljes agyhalál felé. Van ez a Preston nevű, csiszolt modorú volt hegymászó, aki feleségével lezuhant a kisváros melletti Öngyilkosok Sziklájáról: a férj tolókocsiba került, az asszony szörnyet halt. Most egy kirendelt ápolóval visszatérnek a városba terápia címén. Este az ő faházukkal szomszédos házba jön 5 csaj leánybúcsúztató bulira, de egy nagy szőrös fenevad célba veszi őket. Vajon hányuk halálát kell végignéznie a nyomorék férfinak?

A filmet egy Ryan Schifrin nevű pasas írta és rendezte, továbbá a szereplőgárda érdekessége, hogy a Die Hard földhözragadt rendőrfelügyelőjét alakító Paul Gleason is játszik benne, mint a kisváros seriffje. 
Ami viszont igazán meglepett, sőt elképedtem rajta, az, hogy ezt a produkciót a Rotten Tomatoes-on 41%-ra taksálták a nézők, a kritikusok meg 62-re! Az idei Szellemirtók-reboot óta nem láttam ennyire túlpontozott vacadékot a honlap adatbázisában.

A "lapos" szó már nem fejezi ki azt, hogy a tartalom milyen irgalmatlanul sekélyes és tetszhalott! Tényleg csak az rázza fel kicsit az eseményeket, mikor a jeti egész szőrös valójában megjelenik, hogy valami durva dolgot csináljon. 

Ami valljuk be, egyáltalán nem fantáziadús: a többi agyatlan filmvilágbéli bestiához hasonlóan hörög, ténfereg, trancsíroz. 1-2 izgalmasabb momentuma is akad azért, pl. beszakítja a ház padlóját az egyik csaj után, vagy vadul rángat egy gépkocsit. 


Ne is álmodjunk karakterekről vagy jó színészi játékról, kérem! Végig csak ilyen jellegtelen, funkciótlan, külsőre emberi lénynek mondható porhüvelyek beszélnek a film alatt:
- Preston mintha paródiája lenne az Életrevalók egyik főszereplőjének: egy érzelgős ólomkatona, aki mindent ugyanazzal a riadt nyuszi képpel reagál le. Szerencsétlenkedése, hogy e-mail-en figyelmeztessen valakit a veszélyre, csak hab a tortán ehhez. 
- Amanda, a kismilliomodik filmes sikítozó szöszi. Még a háláját sem adja elő hitelesen, amiért a tolókocsis szomszédja beletolatott egy kocsival a jetibe.

- A többi barinő - vagy ha már itt tartunk az összes többi szereplő - hozzájuk hasonlóan tyúkeszű céltábla. Csekély vigaszképp láthatjuk az egyiküket levetkőzni és zuhanyozni - miközben Preston aggódva kukkolja őt a távcsövével.

- Preston ápolója pedig akkora egy ordenáré seggfej, hogy mást se csinál, mint cseszegeti a rábízott pácienst. Ő is megkapja a magáét, mikor Preston a neki szánt nyugtatóinjekcióval leszúrja, szundít egy hosszat, majd a jeti elleni sikertelen rohama után a dög leharapja arcát a fejéről. Na ez egy mutatósan véres, már-már "baddass" mozzanat volt.

Az említett teljes agyhalál a legvégén állít be, az ironikusnak szánt filmvégi csattanónál. Miután Prestont és Amandát mentőkocsiba paterolták, a helyi rendőrök a fák között tucatnyi jetis sárga szempárra lesznek figyelmesek. No fene: egy egész jeti falka élt az erdőben a lakosság orra előtt?!

Több szót nem is pazarlok rá: igénytelen, banális, meddő ócskaság. Arra talán használható, hogy az álmatlanságban szenvedő vagy túl sok kávét ivott nézőket kellőképp kifárassza.

Marauders

Bruce Willis karrierje a Sin City óta megrekedt. Azóta 1 minőségi produkcióhoz sem adta a nevét, bő évtizede abból él, hogy jól cseng a neve a szakmában. Mindig vagy nosztalgia fűtötte akciózúzdák, vagy steril B-mozik közt turkálja ki a keresetét. Én már nem várok semmit ettől az embertől, és úgy érzem, hogy ő sem akar már bizonyítani.

Különleges felszerelésű banda fosztja ki sorra a nagyváros bankjainak bizonyos fiókjait, de mindig holtan hagynak hátra 1 bizonyos, előre kiválasztott személyt. Montgomery szövetségi ügynök deríti ki, hogy a rajtaütések közös pontja Jeffrey Hubert, az ország egyik leggazdagabb üzletembere. De hogy mi áll az egész hátterében, azt eleinte képtelenség átlátni.

Mint a legtöbb B-movie-t, a Marauderst is az akció tartja életben. A bankrámolós részek intenzívek, töltve adrenalinnal. Bejövősek a rablógyilkosok koponyaszerű maszkjai, tetszetős a felkészültségük, pl. a karórán át aktiválható hangszóró, mellyel előre átgondolt utasításokat adnak ki. Elterelő nyomokkal nyernek időt köddé válni, és csak miután egyikük végez egy vétlen biztonsági őrrel, kezd el bomlani az egységük. Ennek a filmnek konkrétan jót tett volna, ha több akciót raknak bele, mert a karakterek nagyon hamar teljesen összemosódnak.

Krimiszálból is láttam már sokkal színesebbet ettől. Egy átlagos NCIS-epizód szintjét hozza, aztán csűrik-csavarják, hogy végül az egyik legócskább összeesküvés-tervhez lyukadjunk ki, ami filmberkekben elő szokott fordulnu. Egy régen felültetett, renegát katonai osztag tagjai a tettesek - vagy legalábbis a legtöbbjük -, és Hubert a fő szemétláda, akinek a bukását akarják. Egyikük még Robin Hood-ként is mutatkozik be az ügynöknek, mikor otthoni gépének képernyőjén át szót vált vele. Se ebben, sem a fordulatban nem volt fantázia, miszerint az egyik rabló éppen az új munkatársa, Wells. 

Steven Miller rendező a vége felé már próbált valami váratlant meglépni a történettel. Mexikóban Wells és Montgomery leállnak trécselni, nyíltan, hátsó szándék nélkül. Aztán épp az utóbbi lövi hasba Hubert-et, belátván, hogy tényleg ő a legnagyobb ludas az egész ügyben. Emlékszem, hogy ezt jó húzásnak tartottam a forgatókönyv részéről. Kár, hogy odáig jóformán semmi jellegzetes nem volt a túlírt, dráma terén bénult történetben. 

Willis-en és Christopher Meloni-n kívül, aki a főszereplő ügynököt játssza, 1 tűrhető alakítást se találni. Willis Hubert-ként elvárható szinten hozza az ügyben nyakig sáros, zárkózott banktulajdonost, szóval pislákol még azért valami a tehetségéből. Montgomery pedig a maga szikár módján markáns figura, akibe tudott kapaszkodni a figyelmem, ahogy nyomon követtem a bonyodalmat. 

Röviden: az akció, 2 épkézláb karakter, a krimiszál legeleje és legvége. Ennyit tudtam összekaparni, ami miatt már legalább azt mondani merem a Marauders-re, hogy gyenge eresztés.

Sully - Csoda a Hudson folyón

Clint Eastwood kétségkívül kedveli a hazafiság témáját. Ám nem ez teszi jó filmmé a Sully - Csoda a Hudson folyón c. életrajzi drámát, hanem épp a hiánya. Találni ugyan kikacsintó beállítást épületek közé ereszkedő gépről, vagy szóbeli utalást a new york-i repülésbiztonságra, de ettől még messze nem válik győzködő vagy propagáló jellegűvé. Csak a legszolidabb mértékig állítják be a címszereplőt is hősnek, és nem téveszti össze a tárgyilagosságot a személytelenséggel. 

Leírás a balesetről:

2009. január 15-én az US Airways 1549-es járata helyi idő szerint negyed és fél 4 között szállt föl a new york-i LaGuardia reptérről. Pár perccel ezután egy velük szembejövő madárraj tönkretette az utasszállító mindkét hajtóművét, ezért kényszerleszállást hajtott végre a Hudson folyón. A parti őrség és kompüzemeltetők mind a 150 civil utast és az 5 fős személyzetet - köztük Chesley Sullenberger kapitányt és Jeffrey Skiles másodpilótát - épségben kimentették. 

Leírás a film történetéről:

"Sully", azaz Sullenberger kapitánynak hazája történetében elsőként sikerült úgy landolnia a vízen 2009. januárjában, hogy senki sem halt meg. Sullyt azonban megviselte az eset: a poszttraumás stresszen túl külön nyomasztja az a médiacirkusz, melyben rendre a "hőstettét" fényezi a nyilvánosság. Az ügyét kivizsgáló NTSB szerint viszont potyára kockáztatta az utasok életét rizikós manőverével. Miután beidézik őt és első tisztjét, az idős férfi maga is meginog. Lehet, hogy a bizottságnak van igaza, és elkerülhette volna a drasztikus megoldást? 

  Nem árt szólnom, hogy engem a Sully ismertetett meg az 1549-es járat esetével. Külön érdekesnek találtam benne, hogy egyetlen halottja, de még életveszélyes sérültje sem volt. Indokoltnak tartom, hogy ez Eastwood talán legrövidebb rendezése eddig. A választott történet önmagában nem valami terebélyes, 85-90 percnél többet nem igen lehetne kitölteni vele, azt is csak profi kézzel dirigálva. A 85-90 éves Eastwood pedig kvázi minden jellegzetességet összekapart erről a bő 7 éve történt esetről, ami csak lehetett, és egy érdekes, gondolkodtató szerzői film készült belőle.

Kimondottan leleményesen gazdálkodja ki ezt a másfél órát. Feltételezi, hogy a nézők ismerik a történteket, vagy legalábbis könnyen utánajárhatnak. A dráma nem magára a leszállásra összpontosít, hanem arra, hogy utána miként ítéli meg a kapitányt a külvilág. A kapitány nézőpontja a mérvadó, de nem az egyedüli. Eastwood pedig - kicsit rozogán, de - tisztességesen összehangolja a pilóta növekvő belső bizonytalanságát a kívülről kapott hideggel és meleggel. Nem számít, most mennyire ünnepli őt a világ közvéleménye, sőt még 42 éves repülési tapasztalata sem igazán mérvadó. Ha a bizottság rásüti, hogy visszavergődhetett volna a kifutópályára, szakmájában örökre megbélyegzetté válik.  

Ránézésre is vonzó munka a Sully, ez volt az első olyan produkció, melynek majdnem az összes jelenetét IMAX-kamerával rögzítették: a képi világ kristálytiszta. A landolás percei többszöri beállításban is izgalmasak, az utasok mozgatása sem csupán időhúzó szöszmötölés. Egy alig pár fős legénységnek kellett 30-szor annyi rémült embert rendezetten kivinni a csónakokra - a 26°-os vízen -, míg nem jön további segítség. Örülök, hogy ezt nem montázsokban hadarták el. 

Amennyire tudom, Eastwood nem dokumentumfilmet vagy egy dokudrámát akart elkészíteni. Attól igenis kifinomultabban bánik a sztorival, mintha csak egy dupla epizódot néznénk a Légi katasztrófákból. Emberi oldalról is átélhetőbb, közvetlenebb. Picit hiányérzetem volt, hogy a Sully magánéletéről szóló részek nem épülnek külön mellékszállá, pl. mikor a feleségével telefonál, vagy kocogással próbálja mielőbb összeszedni magát. Szerepük annyi, hogy megismertetik velünk a főszereplőt, + összekötik a repüléssel kapcsolatos jeleneteket. 

"Beszélhetnénk komolyan?" 

A bizottság ülése nagyon valósnak éreztem: ridegebb és szigorúbb hangvétele volt, mint egy bírósági tárgyalásnak. Miután 2 szimulált leszállást bemutattak az ő paramétereikkel, Sully kézenfekvő, mégis úttörő érvet hoz föl ellenük. Azok a virtuális pilóták betanítva viselkedtek. Előre ismertek egy olyan vészhelyzetet, ami precedens nélküli volt. "Önök emberi mulasztást keresnek. Akkor tegyék emberivé!" Átéreztem a két pilóta elégedettségét, ahogy az újrakészült szimulációk őket igazolták. 
Külön tetszik az, mikor Sullenberg/Sully az összes résztvevő közös sikerének nevezi a landolást, Jeff-től magukig az utasokig. Más filmekben az ilyen ál-szerény duma csak a főhőst fényezi még tovább; itt viszont nemcsak a vád utolsó kapaszkodóját vágja el, de szamárfület mutat az egész hősmizériának is. 

Tom Hanks otthon érzi magát a cudar helyzetbe lökött, majd helytálló átlagszakmás bőrében. Arcjátéka és hanghordozása végig kifinomult, hiteles. Mellette Aaron Eckhart is egész jól boldogult a másodpilóta szerepében: neki jutott a szellemes poénok többsége, sőt a zárómondatot is ő kapta. A kérdésre, hogy mit tenne másképp, ha újra ez történne, Jeffrey válasza: "Szívesebben tettem volna júliusban." Rendben volna a dialógusok, jól adagolták az információt. Középtájt éreztem egyedül, hogy kicsit lanyhul a cselekmény, de nem vészes.

Hanks Sullenbergere visszakozó, kötelességtudó veterán, némi száraz iróniával; külön oda kell olyanra figyelnie, hogy illendően reagáljon a környezetére. Pl. mikor egy kocsmában a csapos a róla elnevezett itallal dicsekszik neki. Nem éreztem úgy, mintha most okvetlenül példaképnek, "amerikai hősnek" akarnák őt láttatni velünk. Egy légiforgalmi pilóta elméje, több mint 20.000 óra (!) repülési idővel a háta mögött rááll egy bizonyos gondolkodásmódra, hogy mindig optimális teljesítményt nyújtson. Ettől még nem vált unalmassá a karakter, ezért drukkolni tudtam a felmentéséért.

Részemről a Sully - Csoda a Hudson folyón az ősz első sikerdarabja. Minden kiszámíthatósága és nem túl vastag története dacára tetszett: önkritikus, okosan megcsinált, értékes produkció, príma színészi alakításokkal. 

Amikor kialszik a fény

Mi az, aminek: 

• 2 karja van, 
• 2 lába, 
• 1 ronda feje, 
• és nem kap rendes történetet egy egész óráig?!

David F. Sandbergnek megadatott az a kiváltság, hogy egy nagy sikerű rövidfilmjéből egészestés változatot is készíthetett. Az Amikor kialszik a fény új kiadása ellenben rácáfol az előd hírnevének jogosságára. Olcsó "jump-scare"-ek (="hirtelen ijesztgetések") sorozatával pótolja a sötét, rettegéssel átitatott atmoszférát, miközben elfelejt életet csöpögtetni történetébe és szereplőibe. A főszereplő démont puszta fizikai ereje és agresszivitása teszi félelmetessé, az is már a vége felé, amikor már nyíltan üldözi a családot. Addigra viszont már nem érdekli az embert, hogy végül sikerül-e megölnie őket.

Sophie depressziós özvegy, aki hisz benne, hogy egy Diana nevű megfoghatatlan barátnő lakik velük. Emiatt nagykorú lánya, Rebecca rég elköltözött tőle, s mivel anyja kitart rögeszméje mellett, magával viszi kisöccsét, Martint is. Baljós jelek sokasága azonban rákényszeríti, hogy belássa: Diana valódi, és már nem éri be azzal, ha terrorizálja őket.


Debütálófilm vagy sem, Sandberg-nek ez a darabja gyenge. A csiga lassú cselekmény sosem hoz meglepő fordulatot, a feszültség foltokban, ha létrejön. Rettenetesen fárasztóak az emberszereplők, gesztusaikból virít a fantáziátlanság:

1. Martin erkölcscsősz tanárja csak azért van a filmben, hogy elhadarja, miként lehetne Rebecca az öccse gondviselője. 
2. Sótlan apjuk csak azért teszi tiszteletét egy prológus erejéig, hogy meghaljon;
3. az anya zavaros, önámító viselkedése gyomorforgató;
4. a kisfiú egy semmilyen kiskölyök, 
5. nővére pedig szakadt liba, aki a veszély láttán kétségbeesetten próbál családfőként viselkedni.
6. Ja! És pasija, Bret a Jar Jar Binks-faktort adja a nem létező humorával.   

A vég nélküli téblábolás-lelkizés-sikítozás után végre rátérünk a lényegre: női főszereplő verzusz természetfeletti szörny. Vagyis: ez inkább úgy néz ki, hogy Rebecca próbálja kívül tartani Dianát a szobájukon, kihasználva, hogy a lény nem bírja a fényt. Ez a csaj pl. a Rémálom az Elm utcában Nancy-jéhez képest sehol nincs, se mint kedvelhető karakter, se mint védekező célpont. Már azzal elmegy kb. fél óra, mire egyáltalán hajlandó elfogadni, hogy Diana nem kitaláció, anyja nem őrült, sőt ő maga is találkozott a lénnyel, még gyerekkorában.

Igen, Rebecca: ez egy valódi testetlen valami!
Egy kísértet!
Egy szellem!
Egy lidérc!
Egy túlvilági entitás!
Egy visszajáró lélek!

Egy mumus!

Aztán:
Semmi átgondoltság nincs abba, ahogy védi próbálja a családot. Értem, hogy most, az igazság tudatában többé nem akarja magára hagyni őket, mint tette azt évekkel korábban, mikor elköltözött, és mikor rémült öccsét elvitte az anyjuktól. De sehol 1 épkézláb ötlet vagy óvintézkedés. A dísz-kivilágított lakásban direkt lemegy abba a helységbe, ahol totál sötét van, csak azért, hogy a fő karakter a sztori során először lássa szemtől szembe a gonoszt. És azok után, hogy anyja mennyit mentegette a "barátnőjét" előttük, nem hat meg, mikor mégis pisztolyt szegez Dianára, hogy megvédje a lányát. Tényleg? Pisztollyal egy démonszörny ellen?

"Diana" ragadozószerű külseje kellően fenyegető, és háttere is még úgy tetszene. Élete során egy ritka fényérzékenységben szenvedett, és mikor félrekezelésekor meghalt, lelke valahogy itt rekedt, és valahogy Sophie agyába férkőzött. Nekem ez túlságosan fantasy-terület. Hogy képes ettől arra, hogy testet öltsön? Csak nem azt próbálja itt beadni nekünk Sandberg, hogy a nő gondolatai tartották életben a kísértetet?? Horrorfilmekben a szörnyalak gyakran egy-egy alapfélelmünk megtestesülése, és Diana nyilván a sötéttől való félelmünket képviseli. De akkor is kellenek világos szabályok arra, miféle lény ő, hogyan tud megjelenni, milyen hatással van környezetére.

A nagy finálékor pedig Sophie úgy pusztítja el, hogy fejbe lövi saját magát, és ezzel Diana is szétporlad. "Nélkülem nem tudsz létezni." Azt még csak-csak beveszem, hogy Diana meggyötört lelkéből valahogy démon lett, de ezenfelül az egész szál zavaros. Ez a szellembeteg anya 20 évig nyugtatgatta az őt zsaroló lidércet, mentegette saját gyerekeivel szemben is, akiket bármikor ugyanúgy kinyírhatott volna, mint a férjét. De ha véletlenül pont elcsípi a pillanatot, amikor Diana ott áll előtte, teljesen kifejlett szörnyként, amint mindjárt széttrancsírozza a lányát, akkor már hajlandó is csinálni valamit! Szappanoperába illik ez a fajta ál-dráma.

Az Amikor kialszik a fény egy lett a számtalan szükségtelenül kinevelt horrorkacatok közül. Rabolja az ember idejét az érdektelen történettel, és tépi az idegeinket a kartonpapír szereplők pihent agyú dialógusaival. A démon viszont jó volt benne, igazi rettenet az a dög, és női szereplők reakcióiban - Maria Bello és Teresa Palmer alakításának hála - időnként pislákol a fény.

Egy Elégségeset szavazok meg rá.

Ne lélegezz! (Vaksötét)

Elismerésem Fede Alvarez-nek, amiért volt mersze eredeti ötletből forgatni filmet. A Don't Breathe!, magyar címén Vaksötét egyszerű alapállásból indul és típusszereplőkkel operál - akárcsak egy másik idei horrorfilm, A zátony. Ám amazzal ellentétben sikerül is végigvinnie, amit akar. A feszültséget végig fenntartva eléri, hogy érdekeljen minket legalább a főszereplő szöszi sorsa. De ezenfölül mentes a bugyuta párbeszédektől, gyermeteg mellékfiguráktól, és ügyesen tereli a mozzanatokat A-ból B-pontba. Elég okos volt ahhoz a film, hogy meg tudjon rémíteni engem, és ennek nagyon örültem. 

3 detroiti fiatal, Rocky, Money és Alex kisstílű betörésekből gyűjtenek pénzt, hogy el tudjanak költözni sivár, kihalt környékükről. Legújabb célpontjuk egy vak iraki veterán, aki pár éve óriási kártérítési vagyonra tett szert, mikor egy gazdag csaj halálra gázolta a lányát. Eljön a nagy éjszaka, de minden balul üt ki: nemcsak az öreg sokkal felkészültebb, mint gondolták, de kiderül, hogy határozottan bosszúálló alkat. A trió csapdába esik: mielőbb ki kell jutniuk a házból, mielőtt ez az őrült megtalálná és kivégezné őket.

Általában zavarni szokott, ha egy történet kiindulási alapja ilyen szembetűnően vékonyka, mint amilyen itt. 1 helyszínes történet + 4 egysoros hátterű szereplő alkotják a Don't Breathe! vázát. Másrészt viszont a Vaksötét sosem keresi a könnyű kiutat. Vér, CGI-orgia és horrorfilmes klisék (pl. szellemszörnyek, öncélú "jumpscare") nélkül, csak a forgatókönyv és az alapvető filmes eszközök (fény-árnyék hatás, zene, hangskála, vágás, stb.) segítségével építkezik a film.


Egy olyan tébolyult, életre-halálra menő bújócskát követünk végig, ahol a legapróbb zajforráson is múlhat a túlélés. Díjazom Roque Baños komponista ötletét, hogy a házban lévő tárgyak zajából keletkezzen a kevés zenei betét, így sokal jobban belesimulnak a film hangulatvilágba. 

Stephen Lang félelmetes a vak férfi szerepében. Ez az alak már rég leszámolt minden erkölcsi normával az életben: vérebet tart, szabályosan vadászik arra, aki fenyegeti őt. Legszörnyűbb titka, hogy lánya gázolóját, egy Cindy Roberts nevű nőt hónapok óta fogva tartja, sőt mesterségesen teherbe ejtette. Ahogy fogalmaz: ha elvette tőle a gyerekét, akkor kapjon is egyet tőle. Üdítően torz és kifacsart ez a fajta megszállott vendetta.

Ebben a játékban nem létezik ártatlan résztvevő, nem várhat egyik fél sem irgalmat a másiktól. A törvény és a rendőrség nem résztvevői a cselekménynek; nincs más, csak a kényszerűségből egymás vesztére törő civilek.

A trióból egyedül Jane Levy Rocky-jánál látjuk, miféle családtól akar távol kerülni, így hamar kitalálható, ki éli túl végül a rémálmot, ha bárki is túléli. Ez a lány semmiben nem rendkívüli, csak a józan eszére hagyatkozhat, és ugyanúgy áldozattá válik, mint már az elején Money, vagy később Alex. Kicsit hiányérzetet kelt, hogy a két srác jelleme csak a vakmerőbb és az óvatosabb véglete a lányénak. Alex-nél pedig énszerintem túlzásba vitték, hogy mennyi sérülést élhet túl a tetőpontig.

Az a tetőpont pedig nemcsak hangulatában a film csúcsa, hanem az alapján is, ahogyan megírták. Talán kicsit sokára, de itt először jön létre párbeszéd a betörő és a ház ura között. Tetszik nekem, hogy Rocky válik azzá a határvonallá, ami még bárhogyan is jogos bosszúnak nevezhető az öreg részéről. Most már őt akarja teherbe ejteni, miután korábban véletlenül Cindyt lőtte le helyettük. Simán csak az embersége teszi jogosulttá a főszereplőt, hogy végülis ne pusztuljon el.

És ez azért nem elcsépelt itt, mert több tény is árnyékot vet rá, hogy megúszta a dolgot:

1. Ha nem próbálja ott rögtön kimenteni Cindyt, a szülés után a vak öreg szabadon engedte volna.
2. A híradóban csak 2 férfi betörő halálát mondják be, Rocky neve fel sem merült.
3. Az öreg még él, de nem tett feljelentést, holott a lány már úton van kishúgával a zsákmánypénzből Kaliforniába, ahogy mindig is akarta.

Legyezhetjük picit az egónkat, hogy magyar helyszínen forgatták a produkció nagy részét, sőt egy magyar színésznő, Törőcsik Franciska alakíthatta Cindy szerepét. Aprócska szerep, de egy értékes alkotásban.

Nincs igazán még mit mondanom a Vaksötétről. Az első 2016-os horror, amit bátran merek ajánlani másoknak: sallangok nélkül tálal egy gyors, rövid, komolyan vehető rémtörténetet, és a hihetőség léce sem rezzen soha akkorát, hogy felboruljon.