2016. augusztus 23., kedd

The Wicker Man (Rejtélyek szigete)






Még a 2010-es évek elején megtaláltam Nicolas Cage karrierjének legszemetebb fattyúnyúlványát. De csak mostanra gyűjtöttem elég lelki erőt ahhoz, hogy cikkezzem a 2006-os The Wicker Man-t, magyar címén a Rejtélyek szigetét. Az azonos nevű, 1973-as brit horrorklasszikus "megújítása" akaratlanul is lejáratja az ehhez hasonló horror-remake-eket, amik ugye hátborzongatónak hiszik magukat, de a forgatókönyvtől a karakterekig mindenből süt a feszengtető idiotizmus. Üdv minden Cage-rajongónak az őrület pöcegödrében!




"How did it get...

...BURNED?!"


A depressziós Edward Malus rendőr levelet kap múltbéli jegyesétől, Willowtól, aki arra kéri, hogy a férfi utazzon el szülőföldjére, és segítsen megkeresi elveszett lányát, Rowant. Summerisle szigetén egy világtól elzárt, ultrakonzervatív, nők uralta társadalom létezik, akik idegenkedve fogadják a nyomozót. Miután Willow felfedi Edward előtt, hogy Rowan az ő lánya, még sürgetőbbé válik megtalálnia a lányt, akit gyanúja szerint az egyik helyi rituáléhoz áldoztak vagy készülnek feláldozni a máglyán. 



Akkora összefüggéstelen maszlag a forgatókönyv, amit a filmművészeti szakon kellene mutogatni. Író-rendező Neil Labute és producer-színész Nicolas Cage - meg még egy tucat másik producer - olyan művet adtak nekünk, aminek már elgondolás szintjén sincs értelme. Adott ez a matriarchális közösség, melyet fanatikus erőszakkal tartanak elzárva a külvilágtól, legalább 200 éve változatlanok vallási doktrínáik és életmódjuk. "A férfiakat itt csak házimunkára fogjuk, és tilos beszélniük." 
Egy 10 éves kitalálná a bárgyú fordulatokat: 
  • hogy Rowan Edward lánya, 
  • hogy a szigetlakók emberáldozatokat mutatnak be,
  • hogy Willow is az agymosott szekta egyik "nővére", 
  • sőt: ő a vezetőjük, Summersisle nővérnek a lánya! 
Vegyük csak sorra ezt még egyszer! A vezető a számtalan férfifogója közül épp a saját lányát küldte, hogy keressen egy férfiáldozatot, aki megfelelő áldozat arra, hogy a gazdaságuk mézhozamát újra beindítsa. Érte ezt el úgy, hogy ismerkedésük után gyorsan lelépett az életéből, majd évekkel később, egy vacak kis levéllel odacsalja az Isten háta mögé. Ember legyen a talpán, aki ebben a logikát keresi...!



Nicolas Cage a Szellemlovasban nem égett úgy, mint ahogy itt leégeti magát.  Karaktere először "csak" semmilyen és dögunalmas, de miután a cselekmény beindul, minden jelenete csak még nagyobb balfácánná lépteti elő. Edward egész egyszerűen tyúkeszű zsaru! Nem elég, hogy egyedül megy az Isten háta mögé, minden biztosíték nélkül, egy szál stukkerral. De soha nem fontolja meg, hogy lelépjen vagy kapcsolatba lépjen a kollégáival, holott első perctől süt a helyről, hogy szarba se nézik az emberéletet - főleg nem a férfiakét.

Mondjuk még ezzel együtt sem értem, minek raknak a már eltört lábú Edward fejére egy méhkalitkát. Külön büntetés, amiért bosszúságot okozott nekik, pl. mikor lecsapott egy legyet a szállásán? "No! Not the bees! Not the bees!" "Damn, you bitches!" Kínomban kellett kacagnom azon a jeleneten. 

Fejemet fogom, milyen csiga-lassan esnek le neki nyilvánvaló dolgok. Érkezésekor vihorászó nyanyák cipelnek előtte egy vértől csöpögő, embernagyságú zsákot, és azt hiszi, cápa van benne. Vörös csuhás nőket vesz észre, pogány állatmaszkos lakók jönnek szembe vele az utcán, de ezt is csak helyi szokásnak könyveli el. És a végén, mikor már persze késő, esik le neki, hogy pisztolyából kivették a töltényt, miután méhek támadtak rá. Hiába próbálta Cage a ciki részeket túljátszással kozmetikázni: egy Edward szintjén inkompetens ürgét joggal áldoznak föl akárkicsodák.

A másik kiborítóan üresfejű bábu Willow volt. Az őt alakító Kate Beahan végig bedrogozott arccal bámul és motyog valahányszor felbukkan. Ez a nő nemhogy egy rendőrt, de még egy kóbor kutyát se tudna elcsalni sehová. 
Leelee Sobieski Honey nővéréről ezt már el tudtam volna hinni: az utolsó jelenetben ő és Willow együtt cserkészik be legújabb áldozataikat - szintén szabadságon lévő zsaruk. Sobieski arcjátéka itt sokkal alkalmasabb lett volna a cselszövő vipera ábrázolására. De Labute őt is annyival tudja le, hogy Honey nővér bedühödik, rikácsol, harapdálni próbálja a kopót, mint valami dilis vámpír, majd Edward jól nekirúgja a nőt a ház falának. 

Olyan szinten vérszegény az egész atmoszféra, ami már a vászon túloldaláról szívja a vérünket. A pogány kultusz merő halandzsa, eredetéről is annyi derül ki, hogy Summersisle nővér ősei Angliából menekültek ide több száz éve. Nevetségesen bárgyú az, ahogy állati maszkokban mászkálnak, rituáléhoz vagy anélkül, mintha egy szanatórium udvarán rendeznének farsangi mulatságot. Az Edward által elcsórt medvekosztüm még a legkevésbé feszélyezi az embert. Ha az a lényeg, hogy a férfit ott tartsák az áldozati rítusig, hogyhogy meg se próbálják titkolni, hogy kifélék-mifélék ők, mi az értékrendjük? Nem lepne meg az se, ha Willow-tól tudnák, milyen bivalyszar nyomozó ez a Malus.
Rég hallottam olyan agyrohasztó dialógusokat, amiket itt firkáltak össze. Épkézláb mondatnak a nők részéről se híre, se hamva, feltűnően mellébeszélnek, valahányszor Cage figurája kérdez tőlük valamit. És ez a befejezésig így marad. Mikor az összevert lábú Edward azt kérdi, mégis hogy lehet ő jó áldozat, mikor nem is hisz a vallásukban, ők csak kántálnak üveges pofával, hogy neki meg kell halnia. Bónuszként gyakran még a szavaikat sem tudjuk kivenni, annyira motyognak. Bár talán jobb is...


Epilepsziás rohammal ér fel az a tornyozott, bóvli bizarrság, amit a Rejtélyek szigete kínál a gyanútlan nézőknek. Látványa Asylum-színvonal, a történetvezetés közröhej tárgya volna a filmiskolákban, a színészek pedig tisztára ürített koponyatartalommal téblábolnak a forgatási helyszíneken. Mégcsak a "bűnös élvezet" vagy "szerethető szemét" címkékre se méltó: az emberi alaptermészettől olyan szinten létidegen az egész légköre, ami az értelmes polgár idegrendszerének befogadhatatlan.


A 2006-os The Wicker Man-re egy Egyest adok.






2016. augusztus 20., szombat

Star Trek: Mindenen túl


"Gondolkoztam a dolgon, és rájöttem, miről van szó! Ezek nem is igazi méhek...!"

(Micimackó kalandjai)




Alighanem a plakátjába szorult a legtöbb ötletesség a Mindenen túl c. új Star Trek-filmnél. Az eredeti TV-sorozat 50. évfordulóját középszerű iparosmunkával ünnepelte meg idén a Paramount Pictures, megint a hollywood-i "látványt-elő-tartalmat-vissza"-hozzáállást erőltetve egy jobb sorsra érdemes projektre. Nem lett borzalmas, de virítanak róla a stúdiórendszer kreatív béklyói.




Sokkal együtt nekem se tetszett a J. J. Abrams által behozott divat, hogy a CGI-akció ennyire domináns legyen az újraindított Star Trek-idősíkban. Több lett a látvány, de kevesebb a filozófiai él. Ennek ellenére a 2009-es rész jófelé kapálózott, bár még kissé gyermeteg volt az alapozás miatt. A Sötétségben pedig tartalmi hézagaival együtt is már egy izgalmas politikai thriller jegyeit viselte magán.

Az Into Darkness vége megelőlegezte Kirkék felfedezéseinek hajnalát, és a Beyond tartja is magát ehhez. "Star Trek Beyond" szó szerint: "Csillag Ösvény Azontúl", tehát reménykedhettünk, hogy vége a biztonsági játéknak. Végre ismét az ismeretlen kozmoszt böngészi a főszereplő legénység, akik már maguk sem kezdő tisztek és beosztottak. Akartam, hogy egy szokatlan, vagy legalább érdekfeszítő problémaforrás vezessen be minket az űr egyik fölfedezetlen tartományába.



Naivitás ilyet várni egy főáramú stúdiótól? Vagy attól a Justin Lintől, akinek a Halálos Iramban adott némi ismertséget rendezőként? Talán. De ez lett volna korrekt, és nemcsak a rajongókkal szemben.





Több, mint kilencszáz földi nap telt el az U. S. S. Enterprise 5 éves mélyűr-kutató útjából. Épp a Yorktown csillagbázison töltik fel készleteiket, mikor segélykérő hívást fognak a föderációs felségűrön túlról. Egy Kalara nevű idegen nő kérésére megkezdik bajtársai keresését, ám ily módon csapdába sétálnak. Az Enterprise-t apró, méhekre emlékeztető hajóraj támadja meg és pusztítja végül el. Közben a legénység nagy részét egy Krall nevű vezér ejti foglyul a közeli Altamid bolygón, így a főtisztek szétszóratva kénytelenek a többiek keresésére indulni.


Színészi játék terén jól teljesítettek a visszatérők: Chris Pine Kirk-je, Zachary Quinto Spock-ja, Karl Urban McCoy/Bones doktora, vagy Simon Pegg Scotty-ja is kapott színt és fontos szerepet az események menetében. Zoe Saldana és John Cho most jobbára csak asszisztálnak Uhuraként és Suluként. És tudom, hogy ezért valaki még a fejemet veszi, de a főtisztek közül pont az idén nyáron elhunyt Anton Yelchin Chekov-ját éreztem. Egyszerűen rossz volt hallgatni eltúlzott akcentusát, ahogy a viselkedésében sem egy csillaghajó több krízist megért navigátorát véltem felfedezni.


Megtorpedózta a saját forgatókönyve az érdekfeszítő konfliktus létrejöttét. Kirk és Spock hátterét még tűrhető módon felvázolták: Kirk belefásult munkája egyhangúságába, ami egyébként is azzal jár, hogy lassabban öregszik, mint ismerősei a Földön vagy más bolygókon. Érthető, ha át készül adni a kapitányi széket Spock-nak. Spock-nál pedig ügyesen építették be a néhai Leonard Nimoy hiányát azzal, hogy Spock nagykövet, az ő jövőből jött idős mása elhunyt, és most betöltené posztját az Új Vulkánon. De a két tisztnek ez a két, egymást kiütő terve sosincs ütköztetve,

és végképp érdektelen közjáték a Spock és Uhura közti tessék-lássék kapcsolat megszakadása az előző részből. (Igen: a végére mégis kibékülnek.)


Simon Pegg maga állította össze a forgatókönyvet Doug Junggal. Mindketten Trek-rajongónak vallják magukat, de ez nem sugárzik át annyira erősen, ahogy kellene. Pedig a képi világ elsőosztályú, ahogy az akciójelenetek is. Az Enterprise elleni támadásban végig valódi feszültség vibrált. De ez csak a felszín: a tartalmat a Sötétségben-hez hasonlóan most is egy összeesküvés-sztorival próbálták kitölteni: a főgonoszt múltja a Föderációhoz köti, és annak nyíltan a vesztére tör. Ötlethiány a köbön...!



Krall-t pazarolták el a legdurvábban. Ütős belépője, Idris Elba játéka és a fantasztikus maszkmesteri munka felcsigázta iránta az érdeklődésemet: testi ereje vetekszik egy klingon harcoséval, de attól a fajnál ő alantasabb szerzet. Kalarával csapdába csalja az Enterprise-t, legénységét kényszertáborába viteti, a hajót pedig szabályosan felfalatja méhkasszerű drónhajóival. De az első fél óra után ellaposodnak a jelenetei, és visszaesik arra a szintre, mint a '09-es műben Nero: feledhető, morcos hadúr sablonmotivációval.

Próbáltak Pegg és Jung valami izgi rejtélyt szőni a gyíkszerű Krall kiléte köré, de ebben végül az lett a legkevésbé fárasztó, ahogy Kirkék felfedezik róla az igazságot. Jayla, egy szökött fogoly révén Scotty, majd a többiek rábukkannak a U.S.S. Franklinre, mely jó száz éve, a Föderáció alapításakor zuhant le itt. Kényelmetlenül sóhajtottam a csavaron, ami a computer felvételeiből kiderül: hogy Krall valójában

Balthazar Edison kapitány, akit 1-2 túlélő emberével együtt az őslakos technológia tett ilyen torz humanoiddá. Mondvacsinált indokai miatt nem működik ez a drámainak szánt leleplezés. "Utálom az egységet! Gyengévé tesz." Ugyanilyen alapon veti meg magát a Föderációt, amely korábban egymással háborúzó fajok szövetségeként jött létre. És amiről ráadásul úgy tartja, hogy cserben hagyta őket, mikor lezuhantak az Altamidon.

Úgy dobják ezt elénk az alkotók, mintha magától értetődne, és ettől válik papírvékony mesévé az expozíció. Mi történt a Föderáció megalakulása előtt? Edison milyen tapasztalatok alapján gondolkodott így, még az eltűnése előtt? Nem érdekel, melyik TV-epizódot vagy filmet vettek alapul Peggék: ez jóval gyengébb (mindkét) Khan motivációjától. Csalódás, hogy a kozmosz gondolatgazdag rejtelmei helyett megint egy ócska bosszúklisével szúrják ki a szemünket.



Az idegen technológia merő ürügy a film látványpetárdáihoz. Szerettem volna jobban érteni és átlátni, elsősorban a fő attrakcióként bedobott drón-hajókat. Nagyon izgalmas látvány az elején, ahogy ez az apró, sötét hajóhad úgy kóstolgatja az Enterprise burkolatát, mint valami dühödt sáskahad. Kár, hogy csak annyi a szerepük, hogy miattuk a hajótest kettészakadjon, és láthassuk a tányéregység zuhanását á lá Star Trek: Nemzedékek. Honnan tudta Krall, hogy az egész Univerzumban épp Kirknél van biofegyverének a hiányzó része? De amire végképp ötletem sincs, hogy mi a metamorfózis magyarázata. Hogyan, pontosan mitől változik egy ember olyan gyíkszerű humanoiddá - többszörös életkorral -, majd vissza is, mikor Krall a Yorktown-on bevetni készül szuperfegyverét? Egy trekker talán majd egyszer kioktat erről...




Százszorta érdekesebb számomra, ahogy a főtiszteket párokba rendezi a cselekmény. Spock és McCoy közös jelenetei a legemberibb részletek a produkcióban. Urban és Quinto párbeszédei vetekednek DaForest Kelley és Leonard Nimoy csípős humorú, érett szópárbajaival az első idővonalból.

Apropó humor: nem kicsit vicces Scotty találkozása Jaylah-val, ezzel az amazonszerű lánnyal, aki valójában nagyon is fél, hogy talán sosem jut ki élve az Altamidról. Róla mindjárt...


A Kirk-Chekov duó, illetve a Sulu és Uhura párosa már inkább tartozékok, nincs érdemi kontaktus köztük. Igazából: valahányszor Kirkön és Spock-on kívül más magánéletébe kapunk egy-egy bepillantást, az vagy untató vagy zavarba ejtő.

Sejtem én, hogy az egység, az összedolgozás értékéről próbál mondani valamit ez a darab, ámde nagyon nem jön össze neki. Míg az Into Darkness érdemben tudta megkérdőjelezni a Föderáció szabályait és elveit, a Beyond lefekszik a kiszámíthatóságnak, és nincs mersze, hogy mélyebbre fúrjon. Az egész arra fut ki, hogy a főszereplők összeszedegessék egymást a terepen, mint Jancsi és Juliska morzsáit. Miután sikerül a szökés, márcsak a főgonosz übergonosz tervét kell megfékezzék, és jöhet az ünnep. 

Két kikacsintást toldottak be a végére, ami roppant ügyes húzás:

  1. Spock megörököl egy fényképet az első idővonal Enterprise-ának legénységéről, 
  2. és egy, a legelső mozifilmet idéző montázs az épülő új Enterprise-A-ról - direkt felgyorsítva a poén kedvéért. 



Jaylah karakterét nyugodtan hívhatjuk a Beyond kabalájának. Mert ennyi a szerepe: kabala, akihez kapcsolódva a legénység képbe kerül Krall kilétéről, és eszközt talál, hogy kijussanak a bolygóról. Nem Sofia Boutella tehet róla, de figurájában az arcfestéke a legjellegzetesebb. Persze, szimpatikus az, hogy magányában ilyen jól megtanult vigyázni magára az ellenség bolygóján. Még azt se bántam volna, ha Jaylah szorosabb barátságot köt Scotty-val, aki elsőre szöges ellentétének tűnt a cserfes modorával. De nem izgatott annyira a jelenléte, hogy örülni tudjak pl. felvételének a Csillagflotta Akadémiába. 

XXI. századi effektjei nélkül akár a 60-as évek TV-show-jába is beillene a Star Trek Beyond, mondjuk egy folytatásos résznek. Pislognak benne jó ötletek és bíztató kapcsok a karakterek között, de belepi őket a felszínes motivációk és sematikus techno-blablák sara. Akciófilmként még elevickél valahogy, de fájóan sekélyes, ha Star Trek-moziként nézzük. Most már nem azt várom, miként tér vissza a vászonra az előző idővonal egy-egy nevezetessége, hanem hogy mi mindent képes még letompítani a Paramount a "jobb eladhatóság" jogcímén.



A Star Trek Mindenen túlra egy 3/5-öt adok.




2016. augusztus 15., hétfő

ROCKY BALBOA




Ahogy maga Sylvester Stallone, én se éreztem úgy, hogy a Rocky 5. méltó zárás lett volna az önmagát rég túlélt sportdráma-szériának. Sőt, én kifejezetten megvetem:
  • Utáltam, hogy milyen átlátszóan és hamisan utánozza az 1. részt;  
  • Szitkozódtam az álszent drámán és önhitten viselkedő szereplőkön; 
  • Rocky protezsáltja, Tommy Gunn egy utálatos kis rohadék volt, akiből épeszű ember sose csinálna bajnokot;
  • És külön tüskeként éltem meg, ahogy a régi, önfényező kellékeket mutogatták, pl. a zászlómintás boksznadrág vagy a Rocky-szobor a legvégén. 


Hadd írjam le egy hasonlattal, mit jelentett ezek után megnéznem a 2006-os Rocky Balboát. Egy szennyes, büdös, nyirkos szobában tocsogsz, amit ekkor hermetikusan lezárnak! Aztán, pár perc múlva, mikor már a falat kaparászod, hirtelen eltűnik az ajtó, és egy lakatlan tajgán találod magad, ahol a friss hegyi levegőt szívhatod be mindenfelől. "Ha elég sokáig maradsz egy helyen, azzá a hellyé válsz."
Nemcsak azért tapsolok, mert holmi "nagy széria" 16 év után végre rendes zárást kapott. Ez egy nagyon őszinte, tanítani is képes produkció, amin érezni lehet, hogy szívből csinálták. Visszaadta nekem mindazt, amit az eredeti Rocky-ban szerettem: valóságszagú, végig a földön jár, alázattal bánik a témájával, bárki számára átélhető. A főszereplő ismét valódi underdog, azaz esélytelenül induló, kivert-kutya-típusú pali, nincs rajta semmi szembetűnő, semmi fényezés vagy dicsmáz. Ellenfele sem csupán haragos negatív figura, akinek direkt Balboára viszket a tenyere. A Rocky 2. óta minden folytatás démonizálni próbálta a legyőzendő felet - különösen a Rocky 4. 


Az özvegy, visszavonult Olasz Csődör ma éttermet vezet Philadelphiában. Szinte teljesen a múlt emlékeinek él: fiatalkora helyszíneit járja be, szívesen mesél bárkinek a karrierjéről és életéről. Még a két régi teknőse, Balegyenes és Jobbhorog is megvannak. Két nagy elrendezetlen ügye maradt:
  1. egyik fiával, az ifjú Roberttel való mismásolt és a fiú számára egyre terhesebb kapcsolata,
  2. a másik az a nyugtalanság, hogy még mindig maradt mit megmutatnia a világnak sportemberként.
A TV-ben szimulációs játékot adnak le a jelenlegi bokszbajnok, Mason Dixon és a fénykorú Rocky között, amit Rocky "nyer". Menedzserei erre rájátszva összehoznak egy agyrémnek tűnő mérkőzést: Balboa vs. Dixon, a generációk küzdelme.


A Rocky-franchise vége az első Star Trek-idővonalt juttatja eszembe. Mindkettőnél tisztán bőrlehúzásból kicsikartak egy mélypont 5. darabot, aminek negatív visszhangja után már égető szükség volt a rendrakásra. Aztán a 6. rész végre tisztes, méltóságteljes hattyúdala lett a nagy veteránoknak, olyan zárójelenettel, ami könnyekig meghatotta a rajongókat. Én ugyan nem rajongok a Rocky-szériáért, de Balboa búcsúmozija valóban időtálló darab lett, elődei ismerete nélkül is megállja a helyét.


Stallone szívét-lelkét beleadta ebbe a tervezetbe, a főszerep mellett vállalva az író, rendező és társproducer munkáját is. Helyesen ismerte föl, hogy egy magányos Rocky jobban közvetíti az idős ember fájdalmát. Azt a szomorúságot, hogy egy végigharcolt életút összes csapása és glóriája után pontosan oda jutott vissza, ahonnan elindult - még Adrian előtt. Nincsenek telenovellás haláljelenetek vagy csöpögős rimánkodások. Robert és Paulie élnek ugyan, de nem állnak közel hozzá, nem alkotnak igazi családot.
Ezt a melankolikus hangulatot nyálmentesen adja át nekünk a Rocky Balboa. Rocko nosztalgiasétát tart sógorával, Paulival az 1. rész több olyan helyszínére, ami kötődik hozzá és Adrienhez. Ezek többségét - akárcsak a Rocky-szobrot - lebontották, és a környék is lepusztultabb, mint 30 éve. Örültem neki, hogy bár Rockyt készületlenül éri, ha barátaiban az ő jó emlékei rosszakat hoznak elő, de sose úgy veszi a dolgot, mintha belerondítanának a "régi szép napok" ábrándképébe. Pl. mikor a korcsolyapálya helyén Paulie emlékezteti rá, miféle testvér volt: "Jól bántál vele. Én viszont rosszul; nem akarok erre gondolni!" Burt Young éppolyan remekül idézte föl a régi karakterét, mint Stallone a sajátját. 



Az apa-fia szálba is sikerült vért csepegtetni. Robert nem egy érdekes alak, de tetszett, amit a dramaturgia végülis kezdett vele. A fiú joggal érzi úgy, hogy apja árnyékában él, hisz mindenki csak róla faggatja, őt meg le se szarják. Valódi problémája azonban, hogy nem tudott a saját lábára állni. "Amikor jött a neheze, elkezdtél bűnbakot keresni. Nagy árnyékot." Hiába költözött el hazulról és lett állása: mivel sose állt ki az igazáért, főnöke és a külvilág előítéletei beivódtak a fejébe. Úgy ítéli meg magát, ahogy mások felcímkézték őt: egy nagy hős mihaszna srácaként.
Motivációs beszédet mindegyik folytatás tudott rittyenteni, ez nem új. A Rocky Balboában viszont érettebbnek és természetesebbnek hatott, ahogy előadták; mindkét vitafél álláspontját átéreztem. Robert tudja, hogy apját nem érdekli, ha örökre lesérül vagy kinevetik őt, de a Dixon-meccs mindkettejük jó hírét és boldogulását tönkreteheti: Rocky éttermének a forgalma eshet vissza, Robert-nek pedig talán senki nem lesz hajlandó rendes állást adni. Az egész Rocky-mítosz lényegére tapint rá a metafora, hogy az élet pofonjai is olyanok, mint egy bajnoki döntő, ahol talpra kell állni. "De addig, amíg nem hiszel magadban, nem lesz saját életed." 

A világgal való hadakozás másik példája Mason Dixon. Ő tudja, mit ér, és bírja a pofonokat, mégis az ellenkezőjét érte el, mint Balboa. Közönsége fújol rá, állítólag mert még sose állt ki kemény ellenféllel - akárcsak Balboa a Rocky 3. elején. Arra gondolhat itt szerintem a film, hogy a nézők Dixonban nem az ifjú, csúcsra feltörő tehetséget látták, hanem a hamis, háttérből fedezett bérsztárt. És Dixon tiszteli ugyan Rocky nevét, de attól még ő neki csak egy jelkép. Akit menedzserei a rég várt "nagy kihívásként" mutogatnak a bevételért. 
Fontos részletnek tartom, hogy Rocky sem a régi hírneve vagy öröksége miatt száll újra ringbe. Ő kis meccseket akart, nem "Balboasaurus-ként" parádézni a reflektorfényben. "Úgy érzem, maradt még valami a pincében." Kifinomultabbnak találtam itt a meccs elővezetését, mint a többi folytatásban. Persze, itt is végigmegyünk a sajtótájékoztatón, meg az edzésmontázson a témazenével. De sem ezt, sem Rocky emlékeit a szemüveges Adrienről nem éreztem másolásnak; nem egy korábbi részt használ mankónak egy rossz folytatás. Rocky nem bizonyítani akar, egyszerűen csak még érez magában potenciált, hogy azt csinálja, amiben a leginkább önmaga lehet: bokszoljon. 




A többi mellékszereplő közül még Marie karaktere az, aki Rocky támasza a történetben. Stallone-t hál'Istennek nem érdekelték az olyan hollywood-i trendek, mint pl. hogy okvetlenül legyen romantikus szál a művében. A "kicsi Marie", akit Rocky még az 1. rész idején látott utoljára, érett, komoly személyiségű asszony lett, aki vonakodva fogadja csak el a veterán bokszoló barátságát. Nagyon betaláltak nálam a párbeszédek közte és Rocky között, illetve a zenei aláfestés Bill Conti nyugodtabb dallamaival. 


A cselekmény lefutása alapból elég kiszámítható, és ez sajnos a végső harcra is igaz. Jól nézett ki, ám a lefolyása kicsit túlzottan hasonlít az első meccsre Apollo Creed ellen. Rocky csak robosztus ütéseket tud használni, mert a folytatásokban tanultak kivitelezhetetlenek a mostani fizikumával. Hihető, csak gyanúsan nagy véletlen, hogy Rocky harcértéke pont az 1. rész szintjére esett vissza. Aztán persze marad a status quo: a 10 menet után Dixon ugyanaz marad, aki eddig is volt, Rocky viszont példát mutatott neki arra, milyen az, ha egy sportoló kivívja az emberek szeretetét és drukkolását. 
Szóba kerül egy motívum, amit nem egészen értek. A hűtőházban és a mérkőzés végén Rocky egy bestiáról, egy szörnyről beszél Paulie-nak, amit magában érez. Hogy mi? Akkor most: ez a "szörny" az a "valami a pincében", a tartalék, amit Rocky még nem adott ki magából? Dixonnál is kissé lehangolt, hogy nem ismeri föl: Rocky nem személy szerint ellene küzd. Valójában nem. Stallone figyelme szerintem erre a pontra már elfáradt, ezért nem világos, mit is fejez ki Dixon és Rocky meccse. Ugyanúgy lehet simán a nemzedékek harca, mint Rocky küzdelme magával az élettel, mindazzal a megpróbáltatással, amit az élet rázúdított. Kezdve azzal, hogy felesége rákban hunyt el. "Senki nem tud olyan nagyot ütni, mint az élet." 



A végső búcsú a temetőben egyszerű, de gyönyörű lett. Alig 1 perces, szűkszavú, mégis valószínűleg a kedvenc pillanatom. Az előző jelenetben a tömeg még Rocky nevét kántálta, de miután minden véget ért, csak ők maradtak - ahogy a nő azt előre megmondta a Rocky 3.-ban. A sírkő egy nagy oszlop tövében van, ami ugyanúgy kiemeli őt, mint a még élő férje utolsó szavai: "Tudod, semmire se mentem volna nélküled... Hé, Adrian: megcsináltuk. Megcsináltuk..."
Végül, a sírok között eltünedező alak utolsó intése. Ugyanúgy szól ez a halott asszonynak, mint nekünk, a nézőknek, de a színész búcsúja is lehetne az őt hajdan sztárrá emelő franchise-nak. (Ami már nem végső búcsú a Creed: Apollo fia miatt, de azt én spin-off-nak tekintem.)



A Rocky Balboával Stallone végre olyan folytatást hozott össze, amely nemcsak megidézi az igazi Rocky karakterét, de érettebb, emberibb is, mint az előző felvonások. Sőt: megkockáztatom, hogy az eredeti Rockyval együtt bármely más Stallone-mozit kenterbe veri. A 100 perces játékidőt ugyan eléggé szellősen tölti ki, de nem süpped unalomba, nem zavarodik bele üzenetébe. A színészveterán méltóképp lerótta tartozását a rajongóknak, nekem pedig bebizonyította: tényleg több van benne, minthogy ostoba akciófilmekben macsóskodjon.