Fekete Párduc

Hiába kalauzol minket ráérősen a képzeletbeli Wakanda egzotikus klímájában, a Fekete Párduc legfeljebb a fekete színészek számában emelkedik ki az Marvel-univerzum filmseregéből. Külsőségei mögött sajnos megint formulatermékkel kell beérnünk: borotvaéles társadalmi kérdésekkel karmolja össze magát, amiket egy banálisan meseszerű királydráma rácsai közé próbált bezárni - és nem feltétlenül csak Az Oroszlánkirályra gondolok itt. 

Miután Wakanda királya terrorcselekmény áldozata lett, fia, T'Challa örökli a címet, és hazatér szülőhazájába. Két sürgető feladat elé néz: kihívója akad a trónutódlásért, és meg kell találnia egy múzeumból ellopott wakandai relikviát. A tettesek egyikéről T'Challa rövidesen megtudja, hogy valójában apja bátyjának fia, N'Jadaka, akinek megvan a maga víziója Wakanda szerepéről a világban.

Ha van valami, amit becsülök ebben a filmben, az Wakanda küllemének változatossága:

• a festői afrikai tájképek, 
• a jelmezek és nagytermek tervezése,
• az ultramodern vibránium-technológia eszközei,
• a Dora Milaje nevű női testőrség,
• és hát ugye a "párducpáncélok" (főleg N'Jadaka Arany-Jaguár-viselete), amik szinte ráfolynak viselője testére. 

Összességében a látványvilág - bár néha túl sok CGI-t használ, de -  egészen stílusgazdag és fantáziadús. Wakanda ránézésre igazi elszigetelt paradicsom: mintha számos afrikai kultúra vizuális amalgámját sci-fi elemekkel dobták volna meg. 

T'Challa nem tett rám nagy benyomást azon túlmenően, hogy higgadt, humánus vezetőalkat. Azt értettem, milyen utat jár be a karakter: apja emlékének éppúgy meg akar felelni, mint hazája értékrendjének és szokásainak, és a családjával (anya, húg, ex-barinő) együtt csalódik mind a kettőben.

1. Apjáról kiderül, hogy sok éve megölte nagybátyját, mivel az nem akart Wakanda bírósága elé állni, amiért technikai titkaikat kiadta volna más országoknak. "Miféle király tesz ilyet? Milyen férfi az, aki ilyet tesz?"
2. És ironikus módon pontosan ezt valósítja meg a nagybáty fia, N'Jakada azaz Erik, miután kihívta és legyzőte T'Challát a trónért. "A világ újra fog kezdődni!"

Jobb és rosszabb példát is láttam már rá, hogy egy karizmatikus férfi egy fejlett állam élére a merev tradíciók által kerül, hogy aztán átgázolhasson rajtuk. Erik a ló túloldala T'Challa apjának felfogásához képest: ő az aktív, önálló, háborúkban szerepet vállaló nagyhatalmat látja Wakandában. Úgy éreztem, hogy teljes joggal akarja hazáját nyitásra kényszeríteni, hisz nemcsak ő, hanem pl. Nakia - aki T'Challa barátnője volt, mielőtt hazája kémje lett - is úgy látja, hogy Wakanda rengeteget segíthetne a térség többi, kiszolgáltatott országának.

De Erik katonaember, a kinti világ hadszínterein edződött, és pontosan ott is akarja, hogy hazája adományai (fegyverei) változást hozzanak a világba. T'Challa fölötti diadala pedig csak megerősíti ebben a hitében. Erik "Killmonger-nek" inkább a motivációja jól megírt, mintsem a személyisége, ami kimerül abban, hogy egyedül apját szerette és tisztelte az életben - hasonlóképp, mint T'Challa a sajátját -, és csak a fegyver nyelvén ért. Ez így elég sovány.

Azt elismerem, hogy tetszetős látni, ahogyan egy vezető kimondja: túl sok a tradíció és megkötés, a régi út haszontalan, ki kell törni a múltból. De a Fekete Párduc megreked azon a szinten, hogy adott két szélsőség - az apa merev békéje és a kuzin militarista lázálma -, a középutat meg naná, hogy a visszatérő főhős fogja képviselni. "Ne hagyd, hogy az apád hibái határozzanak meg!"

Csodás kis akciókoreográfiákat kapunk, és hál'Istennek mértékkel. Engem mégis jobban izgattak azok a kérdések, amiket a stúdió - már nem is számolom, hányadszor - csak dísznek hoz föl a történetben, de esze ágában sincs azokat körül járni. Néhány ezek közül:

• Az egyre globalizáltabb világ hatásain kívül meddig tarthatja magát egy bezárkózó ország?
• Milyen mértékű legyen a nyitás, és mi mindennek teszik ki magukat ezzel? 
• Bármilyen energiapajzs is védi az országot, hogy lehet az, hogy Wakandának még a helye sem ismert a Nyugat kormányai előtt?? Ez azért nem olyan, mint a XX. században feltárni a Koponya-szigetet...!
• Mitől ennyire gazdag Wakanda? Mégha a gazdaságuk önellátó is, a teljes izoláció a kereskedelem hiányát is feltételezi. Miből volt pénzük csúcsfejlesztésekre (is)? Vagy talán az eszközeik gyártását, a műszaki-mérnöki munkát, stb. is a saját zsenijeikre bízták, akikből minden nemzedékben akadt épp valaki?? 
• A 3. világbeli országok nyomorának kifejtése persze, hogy a szokott képregényfilmes sémában rekedt: "A fejlett országok elnyomják őket, de mi majd adunk nekik szuper-kütyüket, és szabadok lesznek!" 
• Egy király elődei és állama hagyatékát mennyire veheti semmibe az alkalmazkodás szükségére hivatkozva?
• A hű szolgáló magának a trónnak, a hierarchiának tartozik hűséggel, vagy annak a személynek, aki méltó rá? 

Nem foglalkozom olyan szlogenekkel, mint hogy Black Panther figurája mennyit tükrözhet a fekete polgárjogi mozgalmakból, vagy hogy "erős női karakterből" akad bőven. Nekem a főszereplők jelleme felemás mélységűnek hatott (kivéve a fehér ügynököt, aki borzasztó vérszegény). Érdektelen volt számomra, kinek mi a neve és státusza, de  azért azt látni rajtuk, hogy okultak a számkivetettségből. T'Challa is ugyan legyőzi Eriket, de amennyi irgalmat józan ésszel még megadhat, azt meg is adja neki. Killmonger pedig maga dönti el, hogy meghal, de szabad emberként.  

Tényleg más a Fekete Párduc az eddigi Marvel-darabokhoz képest, de jobbára csak a külsőségeiben. Hosszas felvezetője után sem érezni a wakandai világ és lakóinak valószerűségét; inkább egy idealizált turista-katalógusra emlékeztet, ahol mindennek van helye, de alig van bárminek is mélysége. Annyi biztos nem, hogy a Marvel-világ Batman-e a divatos egzo-tech-kütyüi nélkül is megfogja a képzeletemet.  

 

A Fekete Párduc-ot tehát 2018 középmezőnyébe sorolom. Ha nem kell pénzt kiadni rá, és nem feltétlenül egy szuszra kell végignézni, akkor el lehet mélázni rajta. 

 

Ötven árnyalat felszabadítva (A szabadság ötven árnyalata)

„(...) Attól, hogy a macskám egy döglött, oszlásnak indult patkánytetemet tesz le elém nagy büszkén ajándékba, még nem fogom kitenni az ablakba." 

(pullywood.hu)

"Hiába a közelik Dakota Johnson mellbimbóiról, Jamie Dornan irreális V-vonaláról, az apró simik, nyalakodások ellenére ez a film NEM szexi."

(zoom.hu)

"Évről évre remegő gyomorral vártuk a Valentin-napot, amikor eljön a mozikba Anastasia és Christian, hogy ilyen-olyan körítés mellett olyan intenzitással dugjanak, amitől még egy korai bajor szoftpornófilm is a könnyeit törölgetve röhögött volna." 

(player.hu)

"Egyetlen dolgot nem értek csak: hogy lehet, hogy a szexuális segédeszköz-gyártók nem ismerték fel a nagy kiugrási lehetőséget a műben?"

(filmtekercs.hu)

Országúti plakát hirdethetné, hogy E. L. Jamesnél analfabéták is tartalmasabb regényt írnának. A szabadság 50 árnyalata pontosan az lett, amit elődei és műfajtársai alapján vártam: a Hajnalhasadás remake-e.

A többi "50 árnyalat" összes foghíját megtartva jut el a Nagy Szépelgő Semmiből egyenest... a Nagy Szépelgő Semmibe vissza. E fényes bravúrt pedig sztori, jellemrajzok, látványinger vagy bármilyen szellemi táplálék nélkül viszi véghez, mialatt újfent tobzódik a hazug cinizmus és az életképtelen sekélyesség posványában. Mintha az operatőrön kívül az egész stáb félálomban dobta volna össze ezt a retket.

Dakota Johnson idomait olykor megbámulni nem vígasz arra a 100 perc dögunalomra, melyet Ana Steel friss házassága és volt főnöke, Mr. Jack Hyde morci ólálkodása nyújtanak nekünk. Anastasia, Christian és holdudvaruk még mindig semmilyen ábrándképek, akik közt akkor észlelsz érzelmeket vagy erotikát, mikor jet-sky-ző pingvint a homokdűnén. 

Ana, az 1. rész bátortalan kispolgári szendéje 2 és fél film után eljutott oda, hogy néha súrolja az önelégült háziasszony szintjét. Ez az egyetlen változás, ami tetten érhető rajta: porcelánbaba létére kapizsgálja, hogy vagyonos feleségként előjogokat szerzett. Gyerekek: aki ezt arcrezdülés nélkül nevezi karakterfejlődésnek, azt nagy ívben kerüljétek el...! 

De őt legalább észrevettem, hogy egyáltalán benne van a filmben. A legföljebb szerződések terén "tapasztalt" Christian megdöbbentő volt, mennyire az észrevehetetlenség határán vergődött végig.
Ő béna volt, és ráadásul egoista.

"Ugyanakkor viszont csodálatosan tudott énekelni."

Most, hogy trilógiává bővült, talán még jobban virít az "50 Árnyalatokról", hogy eredetileg egyfajta Alkonyat-fanfiction-ként álmodták ezt meg ezt az egészet. Ana és Chris azt a Bella-Edward-féle egészségtelen párkapcsolatot jelképezik, ami a külsőségekre, a beteges alá-fölérendeltségre és birtoklási vágyra épül.

Csak itt ezt fantasy-elemek helyett a való élet luxusának képsoraival "dúsítják fel" az összképet: ahogy jómódban utazgatnak, költözgetnek, és szinte bármire ráizgulva kéjelegnek - ideértve azt is, mikor Anára veszély leselkedik. Mintha olvasták volna a nem létező forgatókönyvet, és tudnák, hogy hajuk szála sem görbülhet, hisz ők az ideális "álompár". 

Kísérletképpen előadtam hangosan, amint a film "konfliktusait" ecsetelem valaki bárkinek. És igen: nem bírtam ki hahota nélkül. A fő "gond" Ana életében a tönkrement ex-főnökének követőhadjárata. Nos, íme, mit hoztak ki ebből a készítők:

1. pár perc alatt lezavarják,
2. nyomtalanul ér véget,
3. égig érő szánalom Grey-ék biztonsági személyzete,
4. és mi a Buddha glóriája miatt nem hívják ki a rendőrséget, amikor már felvételük is volt az ipséről?!

Na de az se semmi, hogy BDSM-élményeivel a háta mögött miféle dolgokon görcsöl. Pl. 

• melyik vezetéknevét használja a munkahelyén;
• hogy na vajon miért borul ki a párja, amiért teherbe esett, noha egyikük se védekezett vagy egyáltalán hozta ezt eddig szóba (??!);
• vagy hogy látta Christian-t a hajdani szextanárnőjével találkozni. Igazi hasizom-gyakorlat volt azt látva röhögnöm, amint Mrs. Grey fekete bugyiban veszekszik pénzeszsák férjurával. 

Végső soron az "50 Árnyalat-trilógia" is csak annak a hozománya, hogy egyetlen igénytelen nézőbázis elég Hollywood égiszén, hogy egy selejtes franchise huzamosan életben maradjon, mígnem felváltja azt a következő. A szabadság ötven árnyalata is az igénytelenség vákuumtere; pénzt, időt, ideget vagy számítógépes férőhelyet ugyanúgy nem érdemel, mint akárcsak a vagyonuk egyetlen penny-jét a Grey-házaspár. 

Három óriásplakát Ebbing határában

"

 MEGERŐSZAKOLTÁK MÍG HALDOKLOTT 

 ÉS MÉG MINDIG NINCS LETARTÓZTATÁS?

 HOGYHOGY,
WILLOUGHBY RENDŐRFŐNÖK? 

"

Sokat tépjük a szánkat, hogy manapság nincs elég eredetiség a mozi világában. És nemcsak az ún. látványfilmeknél. Komoly kisdrámáknál is gyakran látom, hogy a szereplők gondjait ecsetelve hajlamosak az öncélú depresszióra és elcsúszó patetikusságra, anélkül, hogy

• történetük hihetően és tempósan haladna,
• üzenetük cukormáz nélkül átszűrődne,
• és a szereplők egyénisége rendesen kidomborodna.

Ezekkel a félelmekkel felvértezve ültem le a Három óriásplakát Ebbing határában elé, amiről előzőleg már megannyi filmfesztivál meg rangos díjbizottság zengett dicshimnuszt.

Ebbing, Missouri állam. A tizenéves Angela Hayes-t brutálisan meggyilkolták 7 hónappal ezelőtt, de rendőrség még gyanúsítottat sem talált az ügyben. Ezért az áldozat dühös anyja, Mildred kibérel 3 gazdátlan hirdetőtáblát a város mellett, hogy feliratban üzenjen Bill Willoghby rendőrfőnöknek.

A köztiszteletben álló rendőrtiszt hasnyálmirigyrákban szenved, így Ebbing lakosai - főleg Will közvetlen munkatársai - ellenségesen fogadják a hajthatatlan nő akcióját. 

Már azelőtt is, hogy 4 Glóbusszal jutalmazták, ezt a filmet sajnáltam legjobban, hogy nem sikerült premierje évében megtekintenem. Martin McDonagh író-rendező egy kényelmetlen, igencsak lehangoló témából hozott ki friss, figyelemlekötő darabot, amely kimondottan kerüli a közhelyeket. Képes egy egyszerű sztorit meglepő irányba továbbgördíteni, semmitmondó jeleneteket valami kis pluszötlettel feldobni, miközben a szereplők jelleme is szépen kibontakozik, kapcsolatrendszerük átalakul. Így kell egy jó forgatókönyvet megírni!

Hayes magánhadjárata felszínre hozza mindazt, ami el van romolva az érintettek életében. Dixon, Willoughby kollégája felelőtlen, indulatból cselekvő tuskó, akinek koloncként él a nyakán  munkaképtelen anyja. Félidőig nem értettem, miért főszereplő egy ilyen pályára nem való suttyó, aki erősen hajaz a fafejű vidéki zsaru sztereotípiájára. És ehhez képest hihetőnek találtam, ahogy később megpróbál túlnőni a saját hibáin.

Frances McDormand alakítása önmagában plakátot érdemel. Mildred Hayes nem holmi feminista vagy SJW (="Szociális Igazság-Harcos") reklámarc, hanem egy cinikus, tapasztalt, megfásult asszony, akinek nem olyan sok öröme telt a családi létben:

• ex-zsaru ex-férje verte őt,  
• anyagilag régóta esélytelen spórolnia,
• gyerekei pedig szidták a gyakran önző viselkedését - aminek most látványos példái azok a gyászsulykoló óriásplakátok

Magát Angélát én egy utálatos seggfej csitrinek látom Mildred emlékezése alapján, de így is erős motiváció, hogy veszekedésük idején azt vágta a fejéhez: induljon csak el gyalog, hátha megerőszakolják. Vigyázz, mit kívánsz!-eset.

Egy anya számára a létező legrosszabb érzés azzal a tudattal élni, hogy részben ő tehet a saját gyermeke haláláról. Nem is rémlik hirtelen olyan produkció, amely ennyire csapdába ejt ebben a lassan felőrlő élethelyzetben. Világos, hogy a plakát Angela emlékét testesíti meg: mikor Mildred lángokban találja a plakátokat - pár lépésre onnét, ahol lányát felgyújtották -, ő is lángokkal válaszol, gyújtókoktélokat dobva a kapitányság épületére - amire szerintem egy törpe füllentése gyönge alibi.

Okos dráma ilyen fájó sorsutakba úgy tud humort csepegtetni, hogy az nem bagatellizálja a szereplő problémáit, hanem valószerűbbre festi őket. A Három óriásplakát szellemes, néhol egész csípős drámavígjáték: a párbeszédek általában frappánsak, nem spórolnak a szitkokkal, de okos gondolatok is felmerülnek bennük.

Kedvenc szócsattanóm az, mikor Mildred bandához hasonlítja az egyházat az őt kioktatni próbáló papnak, az meg erre köpni-nyelni nem tud.

Emberi alapvonás, hogy bármilyen nehéz/kilátástalan körülmények közt élünk, próbálunk valami reményt, célt, bizakodási alapot előkaparni magunk körül. Hogy egyáltalán akarjuk az életet.


Willoughby öngyilkossága példázza azt, mikor reálisan nézve már tényleg nem marad remény. Vele és Mildreddel együtt én is nagyot néztem, mikor az őrsön vért köhög a nő arcába; világos, hogy 1 évnél tovább aligha húzza ki. De - mint azt búcsúlevelében bevallja - nem a saját kínjaira mond nemet azzal, hogy főbe lövi magát a pajtában.

Hanem arra, hogy leépülése, a hátralévő ideje gyötrelem legyen neje és lányai számára. Woody Harrelson remekül megbirkózott a szereppel, karakterét hihetőnek és szimpatikusnak találtam. 

McDonagh ügyesen sminkeli az ősrégi tanulságot, hogy a "harag csak még több haragot szül". A főszereplők óriási terheket cipelnek, az ebből fakadó keserűségből próbálnak kitörni, értelmet találni életüknek. De sokáig egymást elutasítva, egymáson átlépve teszik ezt. És a 2 órás játékidő alatt tanulnak valamelyest nyitni mások felé, a megbocsátást választva a haragtartás helyett.

Életszerűnek tartom, ahogy McDonagh ezt a nyitást ábrázolta. Végső soron mindannyiuk élete, sőt a hozzá közel állók élete egyazon kistelepüléshez van kötve: a gyűlölködést táplálni öngerjesztő csapda, amiből nincs hová kijutni, csak maguk körül mérgezik a levegőt. 

A legnagyobb lórúgást Sam Rockwell Dixon-ja kapja, hogy megemberelje magát. Willoughby-t tisztelte, de halálával ledől a fal, ami visszafogta kilengéseit, és összeveri a plakátok bérléséért felelős Red-et.

1. Kirúgása, 
2. Will levele,
3. anyja idegelő természete,
4. az őrstűz okozta sebek, és
5. Red viszontlátása a kórházban 

együtt adják ki a hatást, ami rábírja, hogy összeszedje magát. Ironikus szerintem, hogy a végére ugyanaz teszi Mildred szövetségesévé, ami miatt előtte utálták egymást: Angela ügye. Egy talán sáros hapsit lefülelve mintegy megörökli főnökétől a Hayes-ügyet. 

Durván visszacsapott viszont a befejezés, és nemcsak a súlytalansága miatt. Kiderül, hogy nem a lefülelt krapek a tettes, de egy lány felgyújtásával "arcoskodott", így feltehetően sáros. Ennyi kell Mildred-nek és Dixonnak, hogy mindent ÚJRA eldobva kinyírjanak egy rosszképű tagot Idaho-ban? Akár megteszik végül, akár nem: ebből nekem nem a megváltásba/ megnyugvásba kapaszkodás jön le, hanem hogy mégse tanultak semmit a történtekből, és képtelenek megbecsülni magát az életet.

Vitathatatlan értékekkel bír A Három óriásplakát Ebbing határában: nem finomkodik, szkriptje fordulatos, humora velős, a dráma benne pedig fajsúlyos. Megörvendeztetett 2 kitűnő színészi alakítással, 1 jópofán kemény női karakterrel és egy szép karakternövéssel. Ami miatt mégse tudott igazán közel nőni a szívemhez, az a felaprózódása útközben.

• Úgy éreztem, nem volt itt elég cselekményanyag 2 óra feszes kitöltéséhez,
• a fájdalom kezelésére alternatívaként csak a harag elengedését kínálja,
• és a lezárása részben beint a szereplők jellembéli gyarapodásának.

A Három óriásplakát Ebbing határában egy nagyon jól összerakott, mutatós kis film. Ennél is jobban viszont már nem tudnám őszintén méltatni.

The Commuter - Nincs kiszállás

Nem kéne haragudnom erre a filmre, több okból kifolyólag se. Végülis:

• Ez csak egy úgymond "sima kis akciófilm".
• Egyik kedvenc színészem, Liam Neeson van a főszerepben,
• aki legbeváltabb sztereotípiáját: a koros, hatóságnál szolgált, gyűrötten is kemény átlagprofit alakítja.
• Egy kaptafára készült Jaume Collet-Serra többi Neeson-ra szabott rendezésével, mint Az ismeretlen férfi, az Éjszakai hajsza és elsősorban: a Non-Stop.

Akkor miért is akarom a The Commuter - Nincs kiszállást több A4-es oldalon át az év első roncstelep-szökevényének titulálni, amit idén láttam?

Mert egyetlen színészóriás távolról sem elég, hogy egy produkció működjön, bármilyen elnéző is legyen valaki. Egyszerűen:

• Lényegtelen, milyen zsánerbe tartozik és mennyire ambiciózus film;
• Nem számít, hogyan facsargatja forgatókönyve a cselekményt;  
• Fölösleges kiemelni, milyen témakört érint, ha az csak dísznek lett rágórva. 
• Hiába színészkedi és akciózza ki Neeson a beleit is, hogy megszolgálja fizetési csekkjét;

a The Commuter egy semmilyen, halódó, lélektelen zajkoncert! Nem elég, hogy halálra meg vissza untam magam a "történetétől" és a, pff, "szereplőitől", sosem tudtam többnek érezni bekrepált lélegeztetőgépnél Neeson karrierje számára! Ez a film mindent úgy tálal, hogy véletlenül se tudja érdekelni a nézőt! Az összes akciójelenet és thrillermajmoló összeesküvés-elmélet dacára, amit beletömködtek, bennem csak az üressége hagyott nyomot - de az rettentően. 

Michael MacCauley ex-zsaru, aki már évek óta biztosítási ügynökként tartja el családját, minden nap ugyanazon az útvonalon ingázva munkahelyére. Egy nap csakúgy ok nélkül felmondanak neki, amit nem meri elmondani családjának, csak a volt kollégáinak.

A vonaton egyszercsak leszólítja őt egy Joana nevű titokzatos nő, aki egy afféle játékra invitálja: találjon meg egy oda nem illő személyt az utasok között, és ha vállalja, egy táskában 100.000 dollárral sétálhat haza. De csakhamar kiderül, hogy valami őrült játszmába rángatták bele, ahol az utasok, sőt saját családja élete is a tét része.

Mintha Collet-Serra még hírből se hallott volna olyasmikről, hogy fantázia vagy realitásérzék. "Szövevényes bűnügy" jogcímén megint a terrorizmust, a nemzetbiztonság, az állampolgár életét és privátszféráját semmibe vevő hatalmi érdekek témájával fáraszt minket, mintha a régi Bush-kormányzat fizetett propagandagyárosa lenne. És nemcsak, hogy újat nincs esze ágában mondani az elénk górt témákról, még amit eddigi filmjeivel mondott róluk, azzal is hebehurgya, síklapos tálalásban huzakodik elő megint.

A szokott akciófilmes sémákon kívül mást nem fogunk itt találni:

• a mit sem sejtő bűnbak főhőst váratlanul ejtik a mélyvízbe,
• a teherbírása a rosszarcok ellen már szuperhős-kategóriába fordul,
• kötelező kapkodni, mert szorít az idő, 
• mindenki gyanús, csak az nem, aki mégis,
• és rejtélyes "nagy hatalmú emberek" bármikor bárkit kinyírhatnak a főhős közelében,
• sőt a hatóságiakat is ők rángatják kötélen.

stb.

Karakterekről ne is álmodjunk: Neeson önmagát játssza, filmbéli családját egy banki TV-reklámból szedték, a többiek meg mind fapálcikák végtagokkal. Egyszerűen semminek nincs mélysége, nem kap ingert a néző, hogy egyáltalán érdekelje, ki kicsoda és a lehet a szerepe. A konfliktus annyira elvont és levegőben lógó, hogy képtelen valódi feszültséget generálni.

Mintha egy Asylum-forgatókönyvíró Agatha Christie-t utánozná ezzel a katyvasz összeesküvős sztorival, amihez már az agyrém, minek egy szerencsétlen ex-zsarut pécéztek ki. "Joana" pedig az a féle öntelt, nagyképű boszorkány, akik miatt kitalálták a máglya általi kivégzést. 

Vannak ezek a suta, tettetett pillanatok, amikor a film többnek próbál látszani, mint ami ténylegesen. Például itt ez a misztifikáló pszichiáter-szöveg Joanától, hogy ami hétköznapi apróságnak tűnik egy személynek, az másnak a sorsát döntheti el. Demonstrálva ezt azzal, mikor a Michael-lel dumálgató idős utast leszállás után a kocsi elé lökik a gyalogátkelőnél. "Nem: maga ölte meg őt." Az egész filmet ez az erőltetett mesterkéltség lengi be. De ugyanígy nem kezd semmit pl. azzal, mikor - még a bevetőnél - Michael a 2008-as válságról papol: volt megtakarításuk, mégis egy pillanat odalett. És csakúgy kirúgják. Na bumm: szart se érsz a rendszernek, le vagy sajnálva.

Liam Neeson eddigi egyik leghitványabb, legsematikusabb filmjével kezdhettem 2018 moziidényét. Megannyi jó, sőt kiváló filmszereppel a háta mögött becsülje magát és minket annyira, hogy egyikünk idejét sem pazarolja ilyen sivár, hulladékzúzdába való akcióvackokkal, mint a The Commuter - Nincs kiszállás!

Batman: A Sötét Lovag Visszatér - I. rész

Szeretek arról találgatni, hogy vajon mi állhat egy-egy filmprojekt jóváhagyása mögött, vagy hogy milyen megfontolásból lett olyan egy megaprodukció, amilyen. Mi volt a közvetlen minta? De a Batman V Superman, vagy akár az egész élőszereplős DC-verzum esetében a válasz könnyen kiolvasható: 

1. Zack Snyder Man of Steel-e, 
2. és A Batman: A sötét lovag visszatér 1.-2. 

Meg kell mondjam: ügyesen pozícionálták ezt a mesterművet, hogy profit terén is siker arasson (ellentétben az amúgy szintén kitűnő Batman: A rém álarcával). Minden idők legnépszerűbb Bat-regényének rajzfilm-átirata, melyet Chris Nolan saját "Sötét Lovag"-zárórészéhez csatolva (alig 2 hónappal később) adtak ki. Másik küldetését szintén ellátta: sikerült kitapogatni, milyen irányban érdemes a hősikont újragondolni a DCEU számára... vagy legalábbis újrastilizálni.

Most már értem, hogyan kaphatott az 1. rész 100%-os értékelést a Rotten Tomatoes-on a kritikusoktól, majd a 2. része közel ugyanennyit. Felemelőbb kézi rajzolású művel már nagyon régen nem kötöttem ismeretséget.

Üdítően hatott rám, mennyire érett, puhítatlan, felemelő és könnyen beleélhető feldolgozás ez. Nemcsak egy idősebb harcos pszichéjébe kalauzol érdekfeszítő módon; megmutatja - mint Nolan Bat-folytatásai - a társadalom egészére gyakorolt hatását. A mi valóságunk szabályai szerint kell játszania, az élet és az idő terhét leküzdve visz végbe dolgokat, melyek logikus visszhangja Gotham-en a legendáját táplálja.

10 év telt el, mióta utoljára látták a Denevérembert, és már a 70 éves James Gordon is nyugdíjra készül. Gotham Város utcáin azóta eluralkodott a köztörvényes bűnözés, a polgári lakosság állandó félelemben él. Az öreg Bruce Wayne-t azonban másik énje nem hagyja nyugodni, és újra felölti a jelmezt. Első sikerei után a Mutánsokat, a város legveszélyesebb bandáját veszi célba.

Kettébontani a történetet a Returns esetében okos húzás volt; Jay Olivia rendező és társai így kiküszöböltek két olyan visszásságot, amit pl. a The Dark Knight Rises-zel szemben gyakran felhoznak:

1. koherensebb, nincs annyi sok történéssel megpakolva (a TDKR cselekménye felér a BTDKR két részéével együttvéve),
2. és így tisztábban tudnak 1 bizonyos forrást követni (a TDKR Frank Miller: The Dark Knight Returns-e mellett a "Knightfall" és "No man's Land" képregényekből is építkezett). 

Teljes szívvel a főszereplő mögé tudtam állni lelkületében és döntéseiben - akárcsak a történet során az új Robin. Ám nemcsak azért, mert jól esik látni, hogy egy nyugdíjas korú hősfigura így formába képes hozni magát. Persze: Christian Bale-éhez képest ennél a Bruce-nál korban és maszkos idejét mérve is indokoltabb az évtizedes "önnyugdíjazás".


Izgalmasnak találtam ennek az embernek a személyiségét, és hihetőnek az okot, amiért ismét beszáll a játékba. Kényszerérzete a bűn elleni harc iránt sosem hagyta őt igazán nyugodni: balesete a versenypályán jelzi, hogy Batman, mint lényének része jóval több holmi adrenalinfüggőségnél, s olyan módon nem is "kezelhető".

Eredeti motivációja, a Thomas és Martha Wayne-t ért rablógyilkosság mind gyakrabban tör fel tudatalattijából, és a TV-ben is folyton bűnesetekről hall - köztük régi ellenségeiről. "Még nem végeztem." Kicsit sajnáltam, hogy a lerágott szülőhalálon túl 1 személyes tragédiáról se látunk flashback-et; Dick távozását és Jason, a 2. Robin halálát mintha háborús veszteségként fogná föl - vagy legalábbis ezt mutatja Gordon és Alfred felé.

Fantasztikus a rajzfilm üteme és atmoszférája: már az első negyedóra egyszerre ágyazza meg a visszatérés belső és külső eredőit. Bruce-t rémképei és az öregedés mellett a hiábavalóság tudata kísérti: fénykora annyira nem hagyott mély nyomot Gotham-en, hogy a fiatalok puszta mítosznak hiszik A Köpenyes Keresztest. Valóságszagú, ahogy az egész "modern" városképből árad a letargia: a felszínen minden olyan hétköznapi, értelmetlen. A lakosok passzívak, senkinek nincs mersze kihívni maga ellen a sorsot, s ezzel még nagyobb teret hagynak a jogtiprásnak. 

Ez rögtön valami magasabb rendűvé emeli Bruce hadjáratát, minthogy "nem tud élni Batman nélkül". Vagy ő tesz önhatalmúlag rendet, vagy senki. Mikor otthon alteregója hangja üldözi, vagy újra átéli egy múltbéli emlékét, az nem pusztán pszichés deviancia, ahogy azt a tévében szereplő pszichiáter állítja be.

Létezése célja, a változást akaró küzdőszellem nyilvánul meg ebben. Batman a Miller-féle tükörben a milliomos igazi valója, nem 1 ember 3 rész-személyiségének egyike (magánember-Bruce, playboy-Wayne és Batman), mint Nolannél.

"Te nem vagy több, mint hitvány héj. Egy rozsdás csapda."

Bármilyen fizikai vagy élettani korlátba is ütközzön, Wayne igazán önmaga csak A Denevérember identitásával lehet.

A férfi és szimbólum egy és ugyanaz.

Kétarccal, mint sürgősebb problémával is egész ügyesen bánik a forgatókönyv. Amiképp Bruce, Harvey sem képes a "normális" élet szabályai közé szorítani magát, így ő is engedi a sötétebbik énjének, hogy bekebelezze őt.

Nekem csiszoltabbá teszi ebben az iróniát az, hogy Dent nem csúfítja magát vissza. Hiába lett szabad ember és műtötték meg: a "másik arc" nem tűnhet el a személyiségéből úgy, mint a külsejéről, mert Dent azt érzi/fogja föl saját igazi mivoltának.

"Most legalább mindkét fél egyezik." A film egy percig se csinál titkot a két férfi hasonlóságából; ezzel is kevésbé elcsépelt a dráma. Egyébként a félig torz arcú/elméjű Dent még is illik felvezető körként egy olyan főgonosz elé, aki egy már teljesen kívül-belül torz, vadállatszerű szörnyeteg. 

A Mutáns Vezért biztos nem fogom a legjobb DC-gonosztevők közé sorolni, de a maga primitív módján tekintélyt parancsoló alak. Akár egy nagyra nőtt falkavezér a felségterületén. Batman szemszögéből ő az igazi próbatétel, a saját démonának elfajzott tükörképe.

"Mutasd magad! Állj ki velem, bolond, és én kinyírlak! Lásd, ki uralja Gotham City-t!"
"Jól van, fiam: mutasd meg!"
Itt már nem vadászik fegyveres gonosztevőkre, hanem szó szerinti ütközetbe vonul. És külön tetszett nekem, hogy míg a TDKR-ben Bruce-t éri készületlenül a vele egyenrangú fél kihívása, addig itt ő a kihívó, mégis még durvábban helyben hagyják. 

Követőkre szert tenni logikus utóhatása a nyílt hőstetteknek, és Carrie Kelley-t jobbfajta példának tartom erre. Nem éreztem sem idegesítőnek, sem kotnyeles, túlfűtött rajongású tininek. Hiába menti meg Batman életét a Mutánsok táborában, meg kell dolgoznia érte, hogy Bruce és Alfred elfogadják őt a Denevér társának. A tény, hogy lány, és hogy fedetlen arccal próbál bűnüldözni, azt én beépített kritikának fogtam föl a retro képregények röhejes Robin-szerkójáról. 

Hihetetlenül lelkesítő és sokatmondó lett Batman diadala, egyáltalán nem próbálták azt potyaklisékkel túlheroizálni. Bruce-nak nemcsak a veszélyzónában jön kapóra az új "katonája": Carrie feltűnése egy jó ötletet kínál arra, miként iktassa ki ellenfele seregét külön csaták nélkül. Kétarc bérenceivel szemben a Mutánsok példaképüket látják a Vezérben, az ő tekintélye kovácsolja fenyegető erővé őket.

Ezt a tekintélyt pedig csak úgy zúzhatja szét, ha nyílt harcban, de testét és tudását egyszerre használva küzd meg vele. "Múltkor a vadságával keltem versenyre. Ez volt a hibám. Okosabbnak kell lennem." És nemrég olvastam valakitől egy nagyon okos észrevételt, miszerint Bruce anatómiai ismerete részben édesapjától is eredeztethető, aki orvosként praktizált. "Ez itt nem mocsár. Ez egy műtőasztal. És én vagyok a sebész."

Ragyogó példáját látom az emberi elszántságnak mindabban, amit Wayne átél és keresztülvisz a 1. felvonásban. A hangulat és a morális tartalom szervesen kiegészítik egymást: a Mutánsok felbomlásával az állampolgárok felbátorodnak, hogy tegyenek az erőszak ellen, sőt: a banda egy szilánkja "Batman fiai" néven afféle önkéntes polgárőrséggé alakul. Ha itt lezárul a történet, azt már egy kerek befejezésnek könyveltem volna el így, ahogy van.

Rengeteg TV-híradás illusztrálja, miként tükrözné vissza a fősodratú média a Denevér körüli felhajtást és az emberek véleménykülönbségét róla. "Belefáradtam, hogy róla hallok. Miért nem hagyja annyiban a dolgokat, ahogyan mi?" Ebben is érettebb a BTDKR a legtöbb élőszereplős szuperhősmozitól, pl. a Robotzsaru, Spawn, vagy bármilyen Marvel. És apropó Robotzsaru: nagyot néztem, mikor utánalestem, hogy a címszereplőt Peter Weller, vagyis Alex Murphy személyesíti meg! Egyébként az összes hangszínésszel teljesen meg voltam elégedve. 

Jobban járok, ha zárás előtt még szót ejtek a cliffhanger-ről. Egyszerűen tökéletes az, ahogy a legvégén megelőlegezik Joker-t: még a Batman Kezdődik Joker-kártyáját is kiütötte nálam az a jelenet! A katatón állapotban vegetáló tömeggyilkos mind gyakrabban hall Batman-ről a TV-ben, és ez lassan beindítja kicsavart elméje fogaskerekeit; kirázza a hideg az embert attól, ahogy "Drágám!"-nak hívja őt. Az elején hosszan láthattuk, amint Bruce-ban fölébred az igazi mivolta: most - annak hihető vonzataként - az antitézise is feléledt végül. 

Kompetens Batman-rajzfilmet már láttam ugyan A rém álarca óta, de olyan igazán átütő élményt egyet sem - ezidáig. Kiválóan megírt, rendezett, animált és előadott alkotás, ami a legtöbbet hozza ki alapanyagából. Bizonyos értelemben itt egy "fél film" zongorázza végig mindhárom nolani munka alapvetését: 1.) Bruce Wayne pszichológiai útja Batmanig, 2.) tettei-ideái hatása Gotham-re, és 3.) a város jövőjéért vívott tusa egy kemény öklű vezéralakkal. Évének egyik legkiválóbb termése.

A 2. résszel majd külön foglalkozom, de az 1.-t máris az elit kategóriába sorolom: 5/5.