A vad robot

 

Nem csekély gyanakvással veselkedtem neki A Vad Robotnak, a Dreamworks 30. évét megkoronázó 3D-mesefilmnek, melyet az őszi szezon óta már internet-szerte úgy magasztaltak, mint a Bambi és WALL–E könnyfakasztó ötvözetét, az év mozis jövevényeinek egyik legjobbját.

Annyit azért mindenképp elvártam, hogy a látványtervezés és a mozgás-animáció profi munka legyen, és előbbi valóban gyönyörűre, utóbbi pedig összeszedettre és követhetőre sikeredett. Nem nagyon bíztam viszont abban, hogy 2024-ben még elő bírta valaki adni átélhető, nem elcsépelt módon ezt a már kifulladóban lévő sztorisémát, ahol a magányos gondolkodó gép fölfedezi az emberi érzéseket, s így emberibb indíttatású célokat is tűz ki maga elé. Nos, Chris Sanders (Így neveld a sárkányodat, A vadon hívó szava), mesefilmek veteránja, ezúttal mivel örvendeztettél meg minket?

 

A 7134-es számú Rozzum intelligens háztartási robot egy (ember által) lakatlan szigeten reked, és véletlenül aktiválódik. A magát Roznak hívó gép feladatok megoldására, segítségnyújtásra van programozva, ám a helyi fauna szörnyetegként tekint rá, és kiközösítik. A sors mégis kiró rá egy feladatot: gondoskodnia kell Derűcsőrről, az újszülött lúdcsibéről, akinek fészkét Roz egy medve elől futva véletlenül leverte. Ugyanakkor adatbankja az anyaságról enyhén szólva foghíjas, fő segédereje pedig egy kissé sunyi vörös róka, Stikli. Ám miután Derűcsőr felnő és fajtársaival elrepül, a magányos Rozra végül rátalálnak "az övéi"… de főleg egy gonosz begyűjtő-robot, Vontra, hogy visszaintegrálni őt eredeti gyártósorába.

Két témabeli célterülete van Roznak és a cselekménynek: gyereknevelés és beilleszkedés. Mindkettőt ésszerűen, valódi szerethetőséggel ábrázolják a készítők, nem érzelgős vagy infantilis színezettel. Még épp komolyan vett, mégse gúzsba kötő hierarchia áll fenn külön a gépek és az állatok világában is, így Roz kettős erőfeszítései, a különböző fajta gondok mérlegelése a drámát is igazivá teszi, és az egyes sikerei őszinte derűt, valódi örömöt okoznak a nézőnek. 

Ha számítunk is bizonyos fordulatokra (pl. ahol Derűcsőrt más ludak szekálják; az elengedés pillanata, az egész kolóniát ért csapások, stb.), azok  logikusan követik egymást, tartással, mézes-mázas rinyálás nélkül kerülnek terítékre. Még az se borítja föl a sztori ütemezését, hogy viszonylag későn mutatnak be nekünk bármiféle főgonoszt: a konfliktusok, melyeket Roz a sajátos élethelyzete miatt kellett, hogy cipeljen, egyenként, nagyságrendi sorrendben rendeződnek el, egyesekkel szemben nem éreztem úgy, mintha a produkció kapkodna. 

 Roz egy érdekes árnyalatúan "jótét lélek" karakter, aki bőven megszolgálja a szigetlakók bizalmát, kunyhójába menekítve, akit csak bír a téli hóvihar elől. Elcsépeltnek találtam volna ezt akkor, ha egyszerre öleli mindenki keblére a történet ezen pontján, de nem ez történik:

• első barátai, mint Stikli, meg a sokgyerekes oposszummama, Rózsafarok már Derűcsőr adoptálásakor elfogadják társaságát,
• a Hosszúnyak vezette libák a Roz iránti közmegvetésen túllépve befogadják fölnevelt „fiát”,
• Stikli védőbeszéde és a tömeges áttelelés 1 fedél alatt egymással is összebékíti úgy-ahogy az erdei vadakat,
• mire tavasszal a robot a sziget teljes jogú tagjává válik (nem feltétlen a kissé sután hangzó "Már ez az otthonom. Egy vad robot vagyok." sora miatt a vége felé).

A főbb állati mellékszereplőkkel is ki voltam békülve. Nem tudom, vajon a 100 perces futamidő rövidsége miatt, de csak helyeselni tudom, hogy az alkotók nem emelték az állatfigurák fölé emelni, szó szerinti "fő-hőssé” avatni Rozt. Kiérezni a minimális reakcióiból, hogy nem sérülhetetlen, főleg nem ott legbelül: ahogy üldözik, magára marad, elrabolják, vagy épp védtelenül hever kikapcsolva, sőt még ő lesz az, akit Derűcsőr, a "szerves"  mostohafia meg kell, hogy mentsen. Ez az érett érzékenység A vad robot jókora piros pontja, sokkal őszintébben szól így a benne felkarolt témákról: az összetartozás mibenléte a család és a közösség szintjén is, a szülői lét kibogozása, a kirekesztettség és beilleszkedés dilemmája. 

Teljesen az én spekulációm, de legalább 1 ponton biztos fontolóra vették, hogy „Robot a vadonban” legyen e mesének a címe: Peter Brown, az azonos című eredeti művek írója szerint is pusztán ennyiből állt az alapötlet. Nos, Chris Sanders adaptációja nem ejtette le a labdát: többnyire okosan megírt, meglepően szerethető adaptációt hozott össze, mely éppúgy letörte az én előítéleteimet, mint címbéli karaktere az erdőlakókét. „Mesterműnek” azért mégsem titulálnám – főleg mivel egy-egy ponton már riasztóan könnyedén veszik pont egy szülő- vagy kölyök halálát. De az ilyen botlásoktól eltekintve remek munka; világos, hogy nem csupán a büdzsét négyszer is visszahozó profitjával szolgált rá a folytatásra mozgóképen.

 

 

Idén is sikerült az utolsó pillanatra maradnia, de A vad robottal immár megleltem legalább 5 olyan darabot az óévi filmtermésből, melyet őszintén tudok mások előtt méltatni, így tehát egy 4/5-öt pecsételek rá.

Várakozáson felüli, boldog

új esztendőt!

Deadpool 3. - Deadpool és Rozsomák

GYŐZTÜNK!

A magyar forgalmazás hajlandó Rozsomáknak hívni Logan-t! 

^_^

Egy-két évente szoktak érkezni azok a bizonyos "eseményfilmek." Amikor egy alkotás nem egyszerűen hangos reklámot kap, hanem mintha az egész média annak az 1 műnek a visszhangkamrájává volna átkötve, hogy majd az első jó kritikák és vígan távozó nézők dobszavára fölrobbanjon, és a szezon győzelmi zászlaja váljék belőle. Valami ilyesmi zajlik itt is: milliárdos tarolás 1 hónap alatt, lelkes sajtó, elégedett rajongói közbeszéd premierkor. És mégis: olyan kiégés jeleit vélem látni e franchise-on (is), amelyek miatt ha akarná sem lehetne ez a Disney szuperhős-birodalom megmentője.

 

Mellőzném a fejhasogató töri órát a Marvel Stúdió fénykoráról: már elkönyveltem, hogy az MCU kommersz gépezetét a pontos irány hiánya, a "woke"-ideológia erőltetése és a projekt-túlhalmozás együtt vitték a gödörbe a Bosszúállók: Végjáték (na meg persze a Disney-Fox fúzió) után, tele silány forgatókönyvekkel, szereplőkkel és  panorámákkal (tisztelet az 1 vagy 2 kivételnek). 

Csoda hát, ha a véres, mocskos, pörgős, trágár Deadpool-Expressz, a Marvel-Pantheon két legkarizmatikusabb ikonjával az élén falja a rekordokat? Ha nem is kevesek szemében a Deadpool és Rozsomák pont az a "Marvel-Jézus" lett, aminek a fejesek akarták; amivé maga Ryan Reynolds is ravaszul felkonferálta Wade Wilson személyén és száján keresztül? 

Már a premisszát se könnyű "röviden és tömören" összefoglalni:  Mr. Wilson-nak sikerült ugyan kiigazítgatnia hülyeségeit a Deadpool 2 végén, de ehhez már annyit nyúzta Kábel idősasszézó kütyüjét, ami kiveri a biztosítékot egy, a Multiverzum idővonalait felügyelő titkos szervezetnél. Wade-t ezért behozatja a Téridő Variancia Alapítvány illetékese, Mr. Paradox, aki külön az X-menes világmindenségeket felügyeli. Amint elrizsázza Wade-nek, hogy az ő idővonala (is) haldoklik – mivel az azt összetartó "horgonylény", Logan hulla –, több se kell Deadpoolnak: 

Paradox saját kütyüjével előrángatja a sok párhuzamos világ Logan-jei közül az egyik csődtömeget hősjelöltet. Paradox viszont veszett ügyként leírja őket meg a világaikat is, így a Verembe, a multiverzum lomtár-világába küldi át őket, a gonosz telepata, Cassandra Nova áldozati telepére. WW ugyan további szuper-felkelőket talál itt a harchoz, de fémkarmú útitársa egyrészt szarik az egészre, másrészt rohadtul utálja DP szüntelen pofázását... 

Emlékszünk még Reynolds laza kis bejelentővideójára tavalyról? "Ehhez most nagyon át kellett fésülnöm a lelkemet. Belépője az MCU-ba nyilván különleges kell legyen. Hűek kell maradjunk a karakterhez. Új mélységet, új jelentést kell találnunk neki. Ez egy hihetetlen utazás, amely rábírt, hogy mélyen lenyúljak a bensőmbe. És így most: semmim sincs. Teljesen: üres itt fönn. És ijesztő. De 1 ötletünk azért volt."  

Röhej, de pont az a helyzet, amit a széria bajnoka nyilván csak viccnek szánt. A Deadpool és Rozsomák nem annyira egy "történet lezárása", mint inkább dugig pakolt húsvéti kosár a nyár közepére kiosztva. Felváltva és egyszerre is tud fárasztó és mulattató, sietős és ráérős, öntömjénező és önironikus lenni. Anti(száj)hőse immár Dr. Strange-t alázó léptékkel csavarog a világok között: így láthatunk viszont olyan rég elföldelt szuperhős-variánsokat, mint Wesley Snipes Pengéje vagy Jennifer Garner Elektrája, sőt az immár felnőtt Dafne Keen is felbukkan Laura "X-23"-ként. 

A rengeteg duma, vagdosás, bunyó, sztárerő és utalás mögött mégis pofonegyszerű a képlet: rántsd össze a 2 éppen legmenőbb Marvel-akciófigurát egy nagy világmegmentősdibe, amit addig kell tömnöd poénnal meg díszvendégekkel, míg már nem lesz feltűnően sovány a sok körítés mögött! Na, talán pont ezért a cselekmény is úgy szakad szét a tényleg csúcson túli csúcsponthoz érve, mint látszólag Rozsomák és Deadpool teste, ahogy tűréshatáron állítják le az univerzumok nagy mészárszékét. És ezzel nincs is gond: a Madonna-dalt is hozzáadva az egy tökéletesen rendezett, valóban drámai jelenet. De csak egy jelenet.

Vitán felül látszik a produkción az elhivatottság, csak ez valahogy többnyire félrecsúszva fejeződik ki. Míg a 2. résznél kissé zavart, hogy Wade simán visszacsinálhat bármit Kábel mini-időgépével, ezt az új rész utólag segített megemésztenem, hisz a TVA jövetele egyenes következménye Wade akkori tetteinek. "Paradox módon" a "Deadpool 3" mégis mintha félne hosszabban is visszanézni a múltba, Wade életének a szürkébb, gyérebben lakott valóságába, ahonnét indult. 

Ez a "komolyságot" 1-1 villanásig, max. 1-1 jelenetig bírja ki, egész szálakkal nem kíván kötődni hozzájuk. Könnyen lehet, hogy csak én untam rá végül, hogy az ilyen téridős meg univerzumozó sztorikat márcsak leszelídítve/kiparodizálva merik elővenni Hollywood-ban. De valahogy itt már megborult az a komoly-vicces egyensúly, amit a Deadpool és a Deadpool 2 még jól tudott belőni.  

Tudjuk, hogy a Sliders-szerű világváltogatás meg az öldöklés eddig sem nagyon érdekelte Wade szeretteit, nekem mégis hiányérzetem volt, hogy az új felvonás már nem talált nekik helyet az új hullámvasútra (kivéve maximum Peter jópofizó beköszönését pocakos-Deadpool-ként). Mielőbb lezavarják Wilson állásügyeit, szülinapi zsúrját, sőt a szerelmét is Vanessával, vagyis a Wade életét kitöltő kulcsdolgok, a saját világa-szerettei pusztán a startvonalat képezik, ahová egy csomó logikai tigrisbukfencen át végül visszazöttyenhet. 

Azért rugózom ezen annyira, mert ez adná az egésznek a drámai magvát: az itt megismert Logan egykor tragikusan bebukta a világa-szerettei megmentését, Wade pedig törheti magát, hogy mivel vegye rá a tagot: kezdje újra azt a mentést (életet), csak most az ő világáét-szeretteiét. Ősrégi sablon, ami a világvariánsok halmozása nélkül is komoly téttel bír, ha sikerül újszerűen tálalni, nemcsak új látvánnyal. 

Hibának tartom, hogy a Wade számára fontos emberek nem fontosak a történet számára is, amely túl erőtlen és sima maradt. Helyettük hosszan legelhet a szemünk egy rakás felszínes, merő dísznek bedobott cameón és képregény-gyűjtőknek szánt fan-service-figurán, akik néhány perc után mintha sose léteztek volna. Becsülöm, hogy a futamidőt kerek 2 órára szorították le, de ez most pont az az eset, ahol extra negyedóra jellemmélyítés nagyon elkelt volna nemcsak a szuper-nacisoknak, hanem a gonoszoknak is.

Paradontax Paradox a "nagy semmi" szótári példázata lehetne rosszfiúként. Ügyetlen ármánykodása és a nyámnyila aktakukac-stílusa még nevetségesnek is alig nevezhető, csak egy kötelező fogaskerék az A-ból B-pontba jutáshoz. Kisiklatott tervét, meg az újabb flancos sci-fi-masinát a világegyetemek végigirtásához pedig már követni se bírtam vagy akartam. Ez is csak a sok részlet egyike, ami a kutyát nem érdekli, pedig kéne, ha egyszer ezen fog eldőlni a világon minden, sőt: mindegyik világon minden!

De a fő csalódásom Cassandra Nova azok után, milyen lelkesítően mutatták őt be az előzetesek. Ezt a szadista női Xavier-utánzatot a személyisége pótlására agyontuningolták szupererővel – és tojok rá, hogy ettől is pusztítóbb-e vagy sem a képregényekben. Itt ez a keselyűként élő, Mad Max-be való bandavezér, akinek bőven volna hozzá kedve és alkalma is, hogy telekinetikusan megnyúzza hőseinket, akárcsak Chris Evans elfeledett Johnny Storm-variánsát, és feltűnően csak azért nem teszi meg, mert ennek az egész zűrzavarnak a címe Deadpool ÉS Rozsomák. 

Mikor pedig Wade fejében megidézi Vanessa emlékét, a film megint befékez, nehogy "túl mélyre" ásson érzések, életutak és motivációk terén. Ezt a tendenciát világéletemben gyűlöltem a szuperhős-moziknál; talán így sakkozták ki Reynolds-ék, hogy az új Logan tragikus háttere nehogy jelentéktelenné satnyuljon Wade-é mellett. Egyszerűen mesterkéltnek hat az, ahogy ezen a sakktábla-szerű történet-kereten a bábukat ide-oda mozgatják.

Megértem, hogy Hugh Jackman miért tért vissza mégis a már másodszor "örökre" otthagyott szuperhős-avatárjához. A Loganben egy másfajta, "vénember" Logan-t alakíthatott, miután a főirányú X-men-idővonal Rozsomákja elnyerte végső jutalmát Az eljövendő múlt napjai végén. Na, most újfent kikeverhetett egy alternatív Logan-árnyalatot, sőt az elején még egy sor másik variánst is röviden (Megjegyzés: a törpe Logan a film egyik legjobb vicce).  

És Ryan Reynolds lelkesedése szintén mit sem lanyhult az évek során: Deadpool még mindig zabolátlan, kiszámíthatatlan vadkártya, aki imád a saját világán túlra kikacsintgatni, sőt kiruccangatni. Agyament belépője, ahol mészárlás közben az öreg Logan sírját és csontvázát is szétbarmolja, frappáns kezdőlökést adott annak a 2 órának: a sok fan-szuvenír jelenet egyike sem gurított olyan telitalálatot nálam, egész a világhalmazmentő nagy fináléig. 

A Deadpool-Logan páros végig nagyon ütős maradt: egymás bősz győzködése, szidása, nyiszilése (regenerációs erejük mindent megold), + barangolásuk a szupervilágok között ígéretes koncepció, és meg is adják a műnek a maga jópofa pillanatait és ötletes csapatfelállásait. 

"Kurvára nem az én gondom." 

"Ugyanezt mondtad, mikor a te világod ment szarrá?!" 

Izgi attrakció még, mikor Deadpool-variánsok egész raja feszül a kettősnek, valami Kit-érdekel? ürügy kapcsán. Logan 50(>) árnyalata után így Deadpool 50(<) árnyalatát is megcsodálhatjuk picit: ez már összesen az álomcsapat 100(?) árnyalata! Persze ez se vezet sehova történeti fronton, de mint látványosság retinacsikiző – főleg, mikor Rozsomák rég várt sárga X-uniformisa mellé fölkerül a csúcsok csúcsa: az álarc is. Ugye: szép húsvéti tojások a rajongóknak, csak maga a kosár van már az osztogatás alatt szétesőben. 

Valahogy két magas bárszék – a régi közel-valós szatirikusság és a játszadozás a multiverzum-klisékkel – között a pult elé rogyott számomra a Deadpool & Wolverine. Akadnak vidítóan muris és józanítóan fanyar percei is, ezeket viszont nem tartja össze az a kritikus reaktormag, amit történetnek szokás hívni, és bántóan hűtlen az első két epizód lakóihoz. Csattanói hol betalálnak, hol csak fárasztják a nem-marveles kívülállókat, és nagyon kilátszik, hogy a szálak-szereplők szövedéke mennyire kicentizett és kiszámítható lefutású. Nem tagadható, hogy az egész szuperhős-zsáner Jackman-nak és Reynolds-nak egyaránt sokat köszönhet, 

és a Deadpool-varinások láttán nem tartom kizártnak, hogy még az évtizedben életre hívnak olyan nyalánkságokat, mint az élőszereplős Gwenpool-, vagy akár Venompool-adaptáció. Önmagában nézve viszont ez is inkább a szokott Marvel-sablonok gyűjteménye és továbberőltetése, mintsem igazi végkifejlet a Reynolds-féle Wade Wilson "Hű-de-meta!" sztorijának. 

A hármas számú Deadpool-movie hármas értékelést kap tőlem. Szerettem volna rányomni a négyest, de nincs olyan gyökérzete, amibe a lelkesedésem kapaszkodhatna. Akárhogy is: bírom a tagot, és csak remélhetem, hogy a kritikám miatt nem akar majd belém is ólmot vagy acélt küldeni, ha esetleg az én univerzumomban jár. 

Furiosa: Történet a Mad Maxből

A Mad Max egyike azon nagy rajongótáború filmcsokroknak, amik kimaradtak az én gyerek- és tinédzserkoromból. Pedig az alapvetés egy ilyen ultranyomorúságos, élelem-, víz-, és energiaforrás-szűk bugyorbolygóról eleve szívbemarkoló téma. Később, felnőttként megismerve a brand-et sem igen ragadta meg a képzelőerőmet ez a sivár, természetileg és agyilag egyaránt lerobbant, egysíkú ócskavas-világ – még cyberpunk-disztópikus sci-fi-ként sem. Ennek ellenére hatásosnak találtam a Mad Max: A harag útját, mely ritka bravúrként lehelt új életet egy évtizedek óta hulla szériába. És a tömeggel együtt én is bírom belőle külön Furiosa karakterét, így a spin-off híre szinte kézenfekvő döntésnek hatott. 

Furiosát még gyerekként rabolták el Dementus emberei, és mikor anyja eljött kiszabadítani, a bandavezér kivégeztette. Miután a lánynak sikerül elszöknie, fiúnak álcázva magát rejtőzött el egy másik kiskirály, Halhatlan Joe rejtekén. Ám mikor évekkel később Dementus összetűzésbe keveredik Joe-val, Furiosa az újdonsült útitársa, Jack segítségével esélyt kap az elégtételre – sőt talán még a hazajutásra is.

Igazából nem sok mondandó kívánkozik ki belőlem erről a produkcióról: látszik a pénz a külsőségein, elsősorban az operatőri munkán. Az akció tempós, törekszik a testközeliségre, a cselekmény pedig váltakozó sikerrel ugyan, de azért be tud vonni minket Furiosa kegyetlen gyerekkorába. Anya Taylor-Joy erős jelenléte a film legjobb lapja, mégha több mint fél órát kell is várni, mire felserdül. Acélos, szófukar ridegségének pedig príma tükörképet nyújt Chris Hemsworth motorszájú Dementus-a. Történet- és szereplőfronton viszont közel sem érzem azt  munkaráfordítást, amit a médiában agyondicsért látványelemek kaptak.

Tanakodtam magamban a film alatt, mit gondoljak erről az áriázó csöves-Jézusról, aki feltűnési viszketegséget kap, bárki is épp a hallgatósága. Sem Hemsworth, sem a forgatókönyvírók nem erőltették meg magukat az új fő szemét tervezésekor, de azt azért azt se mondanám, hogy "gyűlöltem" volna Dementus-t. Nem valami nagy szám, Halhatlan Joe mellett pedig annyi karizma szorult belé, mint egy elvonóról szökött gitárosba. Viszont bírtam, hogy ezzel a laza, mégis gyakorlatias hozzáállással kezeli, hogy egy ilyen kilátástalan porfészek planétán kell örökké vért izzadniuk a napi túlélésért – bármi és bárki árán. Sőt, olykor még meg is mosolyogtam tőle ezeket a nagyhangú lózungokat, amiket előad – amikor épp nem fárasztottak. 

Furcsamód épp az utolsó szájmaratonja a legjobbik, amikor Furiosa egyedül marad a bukott vezérrel a sivatagban. Dementus mintha az élő ellen-reklámja volna a bosszúállásnak: Furiosa az anyját, az egész gyerekkorát és az egyik alkarját is elvesztette egy ilyen pihent agyú, nihilista tetű miatt, aki még fölismerni is alig bírja őt. Nem fél a haláltól, sőt az irgalom nélküli megtorlást a korszak velejárójaként fogadná el – még a saját bőrén is. 

"Sose leszek olyan, mint te."
"Máris olyan vagy!" 

Pont ezért méltóan hatásos büntetés, hogy Furiosa egy szimbiotikus gyümölcsfához szögezi őt, mely az élő Dementus testében gyökeret verve ad termést, hosszú évekig nyújtva el a lassú kínszenvedését. Ez a pár perc a legvégén többet ért számomra az összes motoros-puskás-turbinás-láncos-tákolmányos zajkelléknél a filmben.

George Miller, a Mad Max-mozik szülőatyja még 80. évében is tud rendezni, ezt megállapíthattam. De mondom: maga ez a neobarbár világkép nem invitálja gondolatok, megoldások vagy kapcsolódási pontok keresésére a fantáziámat, és nem sok sztorilehetőséget láttat velem, amit érdemes volna kifejteni. Furiosa jogosan kapta meg eredettörténetét, de úgy érzem, a hibrid stílus mögött vázlatszerű, ide-oda-tologatós jellegű maradt a szereplők kezelése. Az emberiség mentális leépülése hihető ugyan egy világkatasztrófa után, de ez már cyberpunk-akciófilmnél is rég elnyűtt formula, amit nem egyszer láttam érdekesebben hasznosítani.

A Furiosa: Történet a Mad Maxből egy átlagos minősítést kap tőlem, azaz 3/5-öt.

 

A majmok bolygója - Királyság

 

Akár „A majmok bolygója: Útvesztő” is lehetne a címe a legújabb résznek, és nemcsak a rendező kiléte vagy a főhős barangolása okán egy számára ismeretlen új világ felé. Wes Ball és a soros firkász, Josh Friedman mintha maguk is egy csapdákkal teli útvesztőben küszködnének meglelni végcéljukat: egy érdemes folytatást, amely legalább a (p)reboot-olt trilógiához fel tud nőni, miközben új nézőnemzedéknek teszi vonzóvá a franchise-t. Ez máris magyarázat A birodalom (mi volt a baj a "Királysággal"??) fájóan sima sztorijára és kiscserkész-szerű hangvételére. Arra viszont nem, hogy ennyire butított, monoton és untató legyen. 

 

Nemzedékekkel Caesar halála után nemcsak az agyilag lesüllyedt emberiség, de a majmok törzsei is szétszéledtek a világban. Egy este az ifjú Noa solymász klánját egy fegyveres gorillasereg megtámadja és elhurcolja, így a fiatal csimpánz egyedül ered utánuk olyan vidékek felé, ahová eddig sosem merészkedett. Mellé szegődik egy orángután bölcs, Raka, és az embernő Mae. Noa mindkettejük révén egy-egy új titkot ismer meg, ami egész addigi világképének beint:

1. Raka Caesar eredeti tanainak őrzője, ellentétben a Proximus nevű zsarnokkal, aki Casear hagyatékát kisajátítva más törzseket rabigába hajt – köztük Noáét.
2. Mae pedig egy még civilizált embercsoport menekültje, és ismeri azt az óriási fegyverraktárként is üzemelő bunkert, ahova Proximus a seregével és szolgáival be akar jutni.

 

Különös módon nekem a Terminátor: Genezis-t idézi az, amit a Wes Ball-féle Planet of the Apes csinál: lecsupaszítja az egészet a fő reklámpontjaira, egy puhított, "fiatalosabb" köntösbe csomagolja őket, óvatosan bedob 1-2 látványbéli újdonságot, és kész is az új rész. Legyen a címe mondjuk... A majmok bolygója: A birodalom, mindegyik – vagy majd' mindegyik – korosztálynak biztonságosan előrágva és -kóstolva.

Mert hát egy ifjúsági kalandfilmtől eleve nem fogják (ahogy Móricka elképzeli!) annyira elvárni a kemény tónust, okos történetet vagy a komoly, civilizációs léptékű üzenetet, így ezek rendre és gyáván kikerülhetőkké válnak. Holott épp ezek adták a retro eredeti idővonal velejét, de a preboot-rész és Matt Reeves előző két folytatása sem fordultak el tőlük. Ez most viszont éppoly fölös, halovány, matekképletszerű hozzátoldása egy jó, szilárd filmhármasnak, mint a Kung Fu Panda 4. a saját szériájában. 

 

Karaktereinek tilos túlnőniük a papíron rájuk osztott alaptípusukon. Főhősünk afféle csimpánz–Simba, aki félúton elveszíti a maga Rafiki-jét, és az egész film során ki van centizve neki, hogy mikor kéne ügyesnek vagy ügyetlennek, hűségesnek vagy épp bizalmatlannak lennie. Az egész felnőtté válása – melynek végét a sólyom fémjelzi, mikor már hajlandó a karjára szállni – ugyanolyan mesterkélt, A-B-C-D ponton át vonalzózott, mint a külső cselekmény. És mert a stúdiónak szó szerint „nincsenek golyói” („has no Ball-s”) hozzá, a mondanivalót Caesar tanításáról teljesen fakezűen, elnagyoltan merik csak előhozni. Nincs valódi ráhatása ennek vagy Proximus öntömjénező ajánlatának Noa jellemére vagy eredeti küldetésére, hogy anyja, barátai, társai szabadságát visszaadja. 

 

Baromira döcög a cselekmény eleje: Noa és két társa, Soona meg Anaya tojásvadász portyája inkább menne el PS4 demo-játéknak, mint "a karakterek bemutatásának". Látni, hogy a készítők agya azon járt, hogy a remélt tiniközönséget beinvitálják ebbe az univerzumba klassz szögből felvett tájképekkel és egy állatkertre elég erdőlakóval. Deréktájtól is csak attól tűnik „gyorsabbnak” az eseménysor, hogy pillanatnyi vészhelyzetekkel itt-ott felrázogatják a nézőt a tespedésből. Az uccsó harmad Proximus fogolytáborában, majd a bunkerben pedig olyan, mint egy teniszlabdagép előtt ücsörögni: egyre csak dobálnak minket új, gyakran a semmiből előrántott sztori-ötletekkel, amiket nem mertek rendesen kidolgozni, nehogy "túl komoly" legyen.

 

A stúdió beszariságát olvasom le abból is, hogy már a sokadik 4. előzményrésznél járunk, és még mindig nem mernek lemondani róla, hogy egy fejlett embercsoport szerepeljen a sztoriban. Ezt a mankót nem merik sehogyan sem elengedni, és ez már nemcsak fárasztó, de cinikus is: A majmok bolygója: Háború végén az a vírus már elvileg elkezdett minket az állatok szintjére lerántani, mostanra tehát a logika diktálná, hogy a majom legyen az egyetlen tudat-fejlett kétlábú a Föld felszínén.

 

Márcsak ezért sincs sok értelme Mae szálának, akire folyamatosan pakolják rá az újabbnál újabb erősségeket, akár összeillenek egymással, akár nem. Az elején a lány beszéd-képtelennek mutatkozik, holott Noa környékén nincs oka annak tettetnie magát. Később hozzá csatlakozva már nemcsak beszél, de kiderül, hogy az ő csoportja – amit sose látunk – valahogy teljesen gondolkodó maradt, sőt pont ismeri a főgonosz Proximus által áhított bunkert belülről.

 

És a végén már végképp elgurul a gyógyszer, ahogy más civilizált, sőt műszakilag teljesen felszerelt csoportokkal sikerül kommunikációt létesítenie… kinek is? Egy személyiség nélküli „girl-boss”-archetípusnak, akit csak azért hagytak egy percig is ellenszenvesnek láttatni – veszélyeztetve ezzel a divatos woke-propagandát –, mert minden ember hitványságát kell kötelezően hirdetnie! 

Akárcsak a sokkoló dárdát föltaláló embertanácsosnak (Trevathan), aki az egy vagy két jelenetecskéjében mintha Az utolsó Jedik-es Mark Hamill-t utánozná gyengusan. Ó, te jó ég: Luke és Rey esete a Disney-féle "Epizód 8."-ból...!

 

Újabb széria gazdagodott tehát egy izzadtságszagú, feltűnően gyermeteg és sekélyesített folytatással. A Kingdom of the Planet of the Apes kisinasként galoppol a Rise, a Dawn és a War porcsíkja után: ha nem is gyalázza meg, de esetlenül, háttal előre lovagolja meg a nagy elődök nimbuszát. Hol terjeng, hol kapkod, halmoz és terel, koherens egésszé mégis képtelen fölépülni, mivel a saját megrendelői félnek az éltől és érettségtől, ami igazolhatná a létét.

 

Szőrös szívűnek tűnhetek, de csak 2/5-öt érzek jogosnak megadni rá. Sokkal jobbat várok ennyi rész után ettől a filmcsokortól.