Hipnotikus (Konstrukció)

Ahhoz képest, hogy Robert Rodriguez szíve projektjéről van szó, a Konstrukció – eredeti címén Hypnotic –, olyan lerobbant, nonszensz pszichológiai thriller kerekedett belőle, amit komolyan venni csak nehéz, de érdekesnek találni szinte lehetetlen. Amilyen túltermelésben van sablonból, akkora hiánycikk benne a logika, az emberség, életszerűség és a nyomaték is; mintha egy 1 évados CW-szériát vágták volna össze TV-film formátumba, ami aztán tévedésből a moziba küldtek.
 

A letargikus zsaru Danny Rourke egy névtelen fülest követve tanúja lesz, ahogy egy férfi, Lev Dellrayne instant hipnotizál vadidegeneket. Fotót talál az elveszett kislányáról abban a széfben, amit a férfi ki akart raboltatni, ezért nekilódul nyomozni. Diana Cruz jósnőhöz eljutva tudja meg, hogy Dellrayne és ő is „hipnoták”, akiket a kormány képzett ki a világ bármely fontos figuráinak agymosására. De hogy jön ehhez Rourke kislánya?

Már az első negyedórából kiszúrható, hogy ez a szösszenet bizony nincs rendesen kigondolva és összerakva. A bankos akció, ahol William Fitchner morci arcú fantomja fel- és eltűnik, Ben Affleck Rourke-jának veszettül idegesítő társa, de főleg az instant hipnotizált banki dolgozó szédelgő sztriptíze valami elképesztően szánalmas volt. 

És később még örülhetünk, ha valami ehhez hasonló hülyeség jön elénk, mert maga a rendezés szokatlanul száraz és stílusszegény Rodriguez-től. Vázlatnál többek sose lesznek a szereplők, párbeszédeik felváltva kínosak és álmosítóak. Ragasztóköltemény a forgatókönyv, miközben a film folyton a csavargatást erőlteti ezzel az ezerszer ellőtt, érdektelen konspirációs szállal, hogy Rourke lányát a rejtélyes titkos szervezet fegyvernek szánta. Mindez sokkal komolytalanabb, mint azt a rendező nyilvánvalóan hiszi; mintha maga Rodriguez is a hamis valóságérzékelés áldozata volna, ahogy a figurák a művében.

Nem elég, hogy a film kb. annyira kezeli komolyan vehetően az agykontroll-témát, mint az első Csupasz pisztoly-mozi, de olyan bődületes baromságot kerekít belőle végső csavarnak, amin a magát rég elunt néző márcsak a fejét bírja fogni. Kiderül, hogy az egész eltűnést Rourke agyalta ki, hogy a lányát védje a titkos szervezettől. Elrejtette, hipnotaként törölte saját és párja, Vivian emlékeit, aki Diana Cruz néven éldegélt, hogy majd egyszer, valamitől beinduljanak az események. 

És végül a jelenben, miután a lány pszicho-ereje révén a csoport összes – persze terv szerint összeterelt – samesza halomra lőtte egymást, a film leáll. Bele akartam ordítani Robert és Max Borenstein fülébe: ez, így, lószar! Ez az a fajta fenékből előrántott 3. fölvonás, ami elővezetve és tálalva sem volt normálisan, sőt bealszik tőle az ember, annyira súlytalan és kit-érdekel?-szagú.
 

A 65 milliós büdzsé talán harmada látszik is a képi világon. Valahogy az összhatás kopottas és színszegény lett; a speciális effektusok nem egy ponton mintha kásásnak tűntek volna. Sok helyről merít (nyúl) a sztori és a látvány is: a mexikói városkára hajló tükörkép például kísértetiesen emlékeztet az Inception talán leghíresebb vizuális attrakciójára. A hipnoták azon trükkje, ahol nem irányítják, csak megvezetik az alanyt egy „fölépített illúzióval”, szintén amabból a filmből az álomszinteket idézte föl nekem. 

Hajdan a Transzcendens című sci-fi még feltűnőbben kölcsönzött összetevőket Chris Nolan-től, mint a Hypnotic, de mindkét mű az átgondoltságon, eredetiségen, a sztori és motivációk kidolgozásán vérzett el. Az se segített, hogy a piros zakós hipnoták inkább sztrájkoló árufeltöltőkre emlékeztettek, mintsem professzionális elmemanipulátorokra. 

Rodriguez korai gyászénekének, Affleck és Fichtner kenyérmelójának tudom be a Hypnotic-ot: elcsépelt, elmisztifikált vásári bizsuthriller a tudatbabrálós témáról. Nem haragszom miatta, de jövő hónapban már elmetörlés nélkül sem igen fogok rá emlékezni.

2/5-öt szavazok meg neki.

Barbie

  
„A legnagyobb őrültség, amit valaha mozivásznon láttunk”

(Index.hu)

„A rózsaszín tökéletlenség tökéletessége”

(poliwood.hu)

 
„nem riad vissza a kényelmetlenül szürreális eszközök bevetésétől sem” 

(hu.ign.com)

„egy hatalmas agymenés, elképesztően tömény élmény”

(hetediksor.hu)

„mondani is akart valamit, stúdióstul, mattelestül, sztereotípiástul és női jogostul.”

(filmtett.ro)

Ki mondta, hogy egy "habkönnyű" vígjáték egy életre kelt babáról nem lehet hamis és fárasztóan NEM-vicces? Ki állította, hogy ha egy szatíra direkt sekélyesnek akar tűnni és úgy görbe tükröt állítani valami elé, az nem lehet valóban sekélyes alkotás? Mégis ki döntötte el azt, hogy társadalomkritika nem lehet provokatív helyett primitív, időszerű ÉS manipulatív egyszerre? 

Elsőre kb. ezek a kérdések fogalmazódtak meg bennem, ahogy a Barbie pozitív visszajelzéseit olvasgattam és hallgatgattam az Interneten. 

Talán a 2013-as Mocsok óta nem álltam ennyire élesen szemben egy film pozitív sajtóvisszhangjával. Olyan produkciót készülök lehúzni, amelynek eleve és világosan nem én voltam a célközönsége. 

1. Amely az óceán mindkét felén a kritikusi és közönségmassza nagy nyári kedvenceként híresült el. 
2. Mégpedig úgy, hogy egyszersmind az év legnagyobb kasszarobbantását vitte végbe másfél milliárd dolláros bevételével. 
3. Hab a tortán, hogy a népszerű "Barbenheimer"–szójáték pont az ÉN idei kedvenc filmélményemmel boronálta össze, nyilván további lökést adva mindkét mű mozis látogatottságának. 
4. És a meggy a tortahabon: ez a meta-fantasy, amely sokak kedvenc műanyag-játékának az alapötletét próbálja megragadni, hasonló történettel kísérli ezt meg, mint annak idején egy másik meta-fantasy, ami meg az ÉN kedvenc műanyag-játékom alapötletét próbálta megragadni, és még tarolt is vele nálam: a The Lego-movie! 
5. 
   És ami még külön marcipánlevél a meggy mellé: mindkét vígjáték büszkélkedhet azzal a Will Ferrell-lel, aki mindkettőben egy negatív, de poénra vett üzletember-figurát játszhatott! Azt a nemjóját...! 

A cselekmény valahogy így fest: a csurig rózsaszín BarbieLand, annak sokféle Barbie-lakosai, köztük is főleg Sztereotip Barbie mind az eszményi makulátlanság mintaképei – egész, amíg egy napon Barbie a tökéletlenség testi-lelki tüneteit nem kezdi tapasztalni magán. Furcsa Barbie tanácsára ő és Ken, az örökké semmibe vett hímbaba átjönnek a mi realitásunkba fölkutatni Barbie gyerek gazdáját, Sasha-t, akinek negatív érzései hathattak ki Barbie-ra. 

Kiderül azonban, hogy nem is Sasha – aki mellesleg utálja a Barbie-brand-et, mint irreális női ideálképet –, hanem az anyja, Gloria, a Mattel alkalmazottja okozta az egész galibát. Öntudatra ocsúdó szöszink kettejükkel spurizik vissza Barbieland-be, nehogy a gyártócég öltönyösei pánikukban bedobozolják őt. Eközben Ken sebtiben kitanulja a patriarchális világrend csínját-bínját, így visszaérve Barbie már egy vadidegen, Ken-uralom alatt álló Barbieland-et talál, ami még a valóvilágnál is jobban lekezeli a nőket. Na, EZT mégis hogy "hozza helyre"? 

Csapjunk bele: igaztalannak tartom, ahogy a kritikusok zöme kapásból, magától értetődően veszi okos fricskának a leplezetlen feminista felhang és a csili-vili, A Maszk fiával vetekedően giccses látvány párosítását. Az előbbit ráadásul úgy erőlteti és fokozza az abszurditásig, ami nevettető helyett taszító, és nem is mond vele bármi újat vagy elgondolkodtatót. Inkább arról van itt szó, hogy Greta Gerwig és Noah Baumbach – mindketten többszörös Oscar-jelöltek – a szokottnál picit ügyesebben álcáztak egy régi, bóvli, társadalom-megosztó ideológiát, összemosva azt a 64 éves márkanév eredeti értelmével. Ügyesebben, mint mondjuk az Indy 5., Az utolsó Jedik, a Szellemirtók (2016), stb. 

 

A "családi vígjáték" rikító (parasztvakító) álruhája fedi el a Barbie igazi, véleményem szerint igencsak negatív mivoltát: egy banális, utópiaszagú, lebutított átnevelőfilmet a fogyasztói átlagtömeg vélt (kívánt) szellemi szintjére szabva, mely épp ezért simán beillene kultúrpropagandának a hidegháború korából. A felszínen csak poros nemi sztereotípiákat figuráz ki önfeledten arról, milyen a szebbik nemtől elvárt ideális külső, milyen karrierek és társadalmi szerepek lettek elérhetők számukra a modern időkben. 

"Barbie a minden" a film szlogenje szerint, de ezt sehol nem próbálja pontosítani vagy árnyalni. Nem azt kommunikálja a női nézők felé, hogy "bármivé lehetsz", hanem hogy "bármit megtehetsz", ami nagyon nem ugyanaz. Mintha épphogy igazolná a játék-franchise sugallta sztereotípiákat, ügyesen adagolva azokat a modern közönségnek. Van tehát itt "mögöttes mondandó", csak gyanúsan kettős jelentésű. 

Adott egy énkeresős történet-sablon, ami LÁTSZATRA értelmet (alibit) ad az egésznek, meg egy ájtatos fedőüzenet az utolsó néhány percbe zsúfolva, mely LÁTSZÓLAG a célállomás, ahová a hölgynézők Barbie-val együtt megérkeznek, és ahol elvileg vele együtt találják meg újra önmagukat. 

A szatíra műfajra fogott stiláris túlzások pedig egyszerre hivatottak elfedni a narratív gödröket, a légből kapott, egymásra semmilyen hatással nem levő történéseket, plusz olyan fokú értelemhiányt, ami már az ember életenergiáját szívja le. Nem viccelek: agyölően idióta párbeszédek és affektálások fordulnak elő a Barbie-ban! Ez nem egy csípős humorú gúnyrajz vagy okos szociális kommentár, hanem egy istentelenül ostoba, a nézők IQ-ját lenéző, a lakosság 50%-án önkényesen taposó reklámplakát. 

Nem kell messzire mennünk: a frissen emancipálódott Ken-ből A Flintstone-családot zavarba ejtő módon kreálnak immár önző, de még mindig csonthülye antagonistát, és az általa „meghonosított”, vicces helyett retardált férfiuralom leállítása adná a fő konfliktust. 

 

Ezek a stilizált túlzások a VALÓDI üzenet: minden férfi alapvetően hitvány, kártevő tartozéklény, aki ha térhez, joghoz, hatalomhoz jut, csak elrontja vele a világot, míg a nők kötelezően ajnározandó, a felelősség alól felmentendő, önigazoló avatárok. Vagyis pont ezzel a bizonyos "mélyebb jelentésréteggel" van komoly problémám – az állandó, tömény infantilizmus és szembántó csicsásság mellett. 

Ez a sok külsőség nem "csak a felszín", ami mögött egy mélyebb, valódibb gondolatiság megbújik, hanem éppen hogy fordítva: a valóságról ítélkezik éppilyen elvontan és egyoldalúan a Barbie, annak hibáit pedig mindig csak ugyanarra a jolly-joker-re képes visszavezetni: a férfiakra, a többségében még ma is férfivezetésű világállapotra. 

Gyakorlatilag egy narratív kirakatper zajlik itt, ahol ellenvéleményeknek nincs helyük. Vonalzóval húznak ellentétet a két nem közé – persze a felfogásukat jól lenn tartva –, amit majd egy sovány bocsánatkérés old föl Ken és Barbie, azaz férfiak és nők között. Utóbbiak azt ígérik, hogy ezentúl jobban bánnak a Ken-ekkel, de igazából a régi helyzeteikbe süppednek vissza. Továbbra sincs egyik "oldalnak" se több személyisége, mint a babáknak, melyekről mintázták őket, csak most már nem feltűnően ignorálja egyik fél a másikat. 

 

Borzasztóan mesterséges és papírízű a főhősnő "jellemfejlődése", ami az abszolút 0-ról indul és a minimálisig ha sikerül eljutnia. Két nagymonológ hivatott lórúgást adni Barbie egzisztenciális válságának: 

az egyik Gloria szájmenése arról, mennyire sok abszurd, ellentmondásos elvárásnak kell megfelelnie a nőknek a XXI. században. Ami igaz is! Ugyanakkor Gerwig igen nagyvonalúan eltussolja pl. azt az apró tényt, hogy ez "a mi fajtánkra" is igaz: a "modern" társadalommodell a férfiakat is egy életen át terheli, tereli, kondicionálja elvárások tömkelegével, és ez a problémakör messze nem merül ki pusztán a nemi identitás kérdésében. 

A másik szentbeszédet Barbie Ruth Handler-től, a baba alkotójától kapja: ezután dönt úgy, hogy – Isten tudja, miképpen – teljesen emberré válik Barbara Handler néven. Emelem kalapom azok előtt, akik összefüggő lelki folyamatot olvasnak ki a figura jeleneteiből, nemcsak a kötelező szerencsesüti-tanulságot a műdráma kedvéért. Rejtély számomra, honnét tör rá Barbie-ra ez a vágy, hogy igazi emberi lény legyen – ahogy ő mondja: „az, aki képzel/csinál dolgokat, nem akit elképzeltek/megcsináltak” –, míg a fél filmben mást se áhít, mint épp az örök változatlanságot. 

Hol volt a híd a kettő között? Talán Ken műve láttán elkönyvelte, hogy többé nincs visszaút? Kiborul az alárendeltté lett szakmás Barbie-k láttán, nem tudván, hogy éppen ő, egy szakma-nélküli Barbie hogyan zökkenthetné ki őket ebből. Motoszkál némi kis logika ebben, csak annyira skiccesen, vázlatosan és elfogultan mondják-mutogatják el nekünk, annyira általánosítanak a készítők minden érintett problémánál, ami kiöli az egészből a gondolatmenetet. "Nem vagyok elég jó semmihez se!" Ez a mondat járt talán a legközelebb ahhoz, hogy bármiféle személyiségcsírát tudjon plántálni a címszereplőbe.

S ha már itt tartunk: Barbie új, emberi életét egy olyan zárójelenet ünnepli, ahol "Miss Handler" – felteszem, válaszul arra, mikor babaként beszólt, hogy nincs vaginája – büszkén időpontot kér a nőgyógyászától. Hogy mi?! Sajnálom: ez így az óvodások szintjét megütő forgatókönyvírás. 

A „mögöttes” réteggel kezdtem, jöhet a felszíni élmény: kiborító volt, ha beszédre, ha dalolásra nyitották ki a szereplők a szájukat! Végig úgy éreztem, mintha egy libikókán ülnék, ahogy a film hol lenyomott a céltalan tespedtségbe, hol pedig föllökött az idegesítően antivicces szavak és történések közé. Függetlenül a nemüktől egyik figura se tudott örömöt vagy szimpátiát ébreszteni bennem; semmi nem érződött fontosnak, akármilyen nagyra van a produkció az öncélú allegorizálással. 

Azt viszont meg kell hagyni, hogy a látványtervezés ambiciózus, nem fogták vissza magukat a készítők. A 2001: Űrodüsszeiának beintő nyitány Barbie-val a fekete monolit helyén frappáns ötlet – bár itt is kicsit kétértelmű poén az ősi anyaszerepet jelentő műcsecsemők szétzúzása. Barbieland minden ízében olyan, mint az életre kelt plasztik játékvilág. Ez a film egyetlen olyan területe, ahol jogosan lehet azt fölhozni, ha ez "egyszerűen nem a te világod." Tényleg nem; az én retinámnak túl tömény és természetellenes az itteni rózsaszín fantáziakép, bármennyire is szándékos vagy jól eladható. 

Apropó eladás: még egy alibi sztorihoz képest is feltűnően céltalan extra a Mattel-béli karikatúra-garnitúra. És még a Ken-eknél is kevesebb a szerepük: miután hírét veszik, hogy Barbie a városban van, előkerítik, majd piszkosul kényelmes tempóban üldözni kezdik Barbieland-be, csak azért, hogy végül elköszönjenek tőle a Ken-krízis után. Will Ferrel nélkül arra se emlékeznék, hogy egyáltalán a filmben volt ez a banda. Nyilván ez is újabb csípős allegória a férfivezetésű hierarchiákra: olyanok szabják meg a Barbie-n keresztül a feminista divatot, akiknek lövése sincs a nőkről. Kár, hogy az emberszerű viselkedésről sem. Az egész meta jelenet, ahogy a fiktív Barbie a valóságba kijutva diskurál a tervezőivel, a marveles She-Hulk-sorozat évadzáró részét juttatta eszembe. 

Szólok, hogy eszem ágában sincs átoperáltatni magam, mint az első Ace Ventura főgonosza: férfi nézőként is föl tudom mérni, hogy őszinte/ értékálló-e vagy SEM egy értelmes embereknek gyártott pop-kulturális termék. Hogyan példakép a Margot Robbie által sziporkázva életre keltett Barbie? Mit akar és mit üzen ténylegesen Greta Gerwig a Barbie-világ lakói és vendégei révén? Miként szellemes vagy akár progresszív ez a movie? 

Az én olvasatomban sehogy sem: az agyi lebenyt sorvasztó felszíni filmélmény volt a máglya, az alatta megbúvó simlis, doktrínás ideológia pedig az olaj. Álszent és iszonyú hamis ipari gyártmány ez: kritizálhatatlannak mutatja magát, tettetve, hogy csak szórakoztatni akar szatirikus fricskáival, miközben folytonosan csak megoszt, ferdít, elidegenít, a végletekig leegyszerűsít mindent. Saját kilétünk kérdőre vonása, vagy a férfi-nő társadalmi-lelki megvizsgálása: mindez csak ködösítésnek van jelen, hogy ne vegyük észre a valódi célkitűzést. Volt itt egy gondolatbálvány, amit stílusoskodó köntösben újracsomagoltak a családoknak "közös program" címén, lehetőleg korosztályi (vevőköri) korlátozás nélkül. 

És mivel a világ egyik legreklámozottabb játéka kapta meg legelső élőszereplős kiadását, kapkodta is a nyári közönség, mint a cukrot. 

 

Az év box–office–atombombája tehát nálam a skála legalsó szegmensét ütötte csupán meg, azaz 1/5-öt. "Ártatlan" meta-komédia akkor lehetett volna ez, ha a pink 50 árnyalata mögött a Barbie üzenete is kapott volna 1-2 árnyalatot.