800. KRITIKA! - A Zöld Mérföld (Halálsoron)

Eredetibb ötlet híján 800-adik alkalomból egy olyan klasszikust veszek elő, amiről már a - szintén nem túl eredeti című - blogom kezdete óta akartam véleményt írni, csak eddig valahogy mindig kicsúszott a figyelmem alól. 

Sosem fogom megérteni a hazai filmiparnak ezt a mániáját, hogy teljesen más címeket aggatnak külföldi kultuszművekre – feltételezem: a jobb „forgalmazhatóság” okán. Miért nem hívhatjuk pl. Frank Darabont rendezéseit magyar tükörneveiken, mint pl. „A Zöld Mérföld” vagy „A Shawshank-i megváltás”? Ahhoz képest, hogy az Internet hány blogján/ portálján szerepelnek a toplistás élbolyban – nemcsak Stephen King-adaptációkból – ez már tiszteletlenség. És mulatságosnak találom, hogy míg az egyik cím optimistább csengésű az eredetijétől, a másiknál direkt „közönségcsalogatóbbnak” vélték a „Halál” szót betenni – mintha enélkül nem jönnénk rá, miről szól az egész. 

Nem lustálkodom el a leírást: a történetben a nyugdíjas Paul Edgecomb emlékszik vissza a 30-as évekre, mikor még a halálra ítélteket felügyelte egy louisiana-i fegyházban. Szokatlan esetnek vélte a 2 kislány meggyilkolásáért elítélt John Coffey esetét: a fekete óriás látszólag a légynek se tud ártani, sőt kifejezetten fél a sötéttől! 


Coffey-nak azonban van egy titka: előbb egy egér többszöri felélesztésével, majd Paul hólyagbetegségét gyógyítva bizonyítja, hogy természetfeletti erővel bír. Bonyolítja az ügyet, hogy miután egy rabtársában felismerte a két lány valódi gyilkosát, Coffey továbbra is vállalni akarja a halálos ítéletet.

Sok népszerű filmnél írtam már a konszenzussal szembemenve negatív véleményt, ezért is örülök neki, ha olykor-olykor divatmajmolás nélkül tudok egy népszerű művet a többséggel együtt méltatni. A The Green Mile igazi, szívvel-lélekkel átitatott drámamozi, felváltva megható és sokkoló, olykor egészen elsöprő erejű pillanatokkal: olyan, akár egy sötét Grimm-mese a mi valóságunkban. 

Humánuma kikerüli a sziruposság csapdáját, és a horrorrésze szintén mellőzi az olcsó ijesztgetést vagy a primitív gusztushiányt. Befejezése pedig elgondolkodtat, hogy vajon mi magunk eléggé megbecsüljük-e az élet értékét, vagy csak a körülmények gyarló játékszereiként létezünk a világban. 

Karriermérföldkőnek számít: a néhai Michael Clark Duncan az Oscar-on olyan nevekkel kerülhetett egy lapra, mint Tom Cruise vagy Sir Michael Caine. Tom Hanks-nek pedig végleg megszilárdította jóhírét drámai főszereplőként, melyet tudatosan épített föl a 90-es évek során. Az ő karaktereik a film tartóoszlopai: a többiek – kivéve talán Moores börtönigazgatót James Cromwell alakításában – elég száraz, egyvonásos szereplők maradtak. 

Tudom, hogy egyeseknek bejött pl. a protezsált szadista fegyőr, Percy Wetmore figurája, de számomra csak egy idegesítő toldalék volt, akitől mindenki teljes joggal akart mielőbb szabadulni. 

Húzása az elszabotált kivégzéssel ellenben a film legintenzívebb jelenete, és az egyik kedvenc horrorpillanatom bármelyik King-adaptációból. Mikor „Del”, a Csengettyű úr nevű egér gazdája majdnem szénné ég a villamosszékben, az nemcsak a látványa miatt elsöprően brutális. Az összegyűlt civil tanúkról is árulkodó: nem tudjuk, vajon hányan közülük látnak-e most először halált, de a „nem-tervszerű”, fölfokozott rémség láttán sokuk elfut a borzalmas valóság elől. Hánynak a tömény, fizikai rosszat maguk körül átélve, ahogy Coffey is hányás-szerűen veti ki magából egy másféle fizikai rosszat, a betegséget.
 
Szinte rögtön Joker okfejtése ugrott be nekem erről A sötét lovagból: „Senki sem pánikol, mikor minden terv szerint megy. Mégha a terv borzalmas is.” 

Habár még a II. világháború előtt járunk, ijesztő szembesülni azzal, hogy egy józan eszű emberi lény elpusztítását egy rendszer „eljárásként” értelmezi. A kérdés, amit a Halálsoron többször is fölvet: mikor, milyen esetben számít büntetésnek a halál, magunkra vagy másra nézve? Mennyire számíthat elfogadhatóvá bárki esetében? Önigazolást az ember talál erre, akár távol tartja magától a halált, akár közvetlenül a munkája részét képezi. De hogy egy halálraítélt a saját testén érzi mások kínjait, annak elképesztő iróniája van.

Nem hiszem, hogy akad jóérzésű ember, akit ne szomorítana el John mártíromsága a film végén. Ez az empatikus férfi maga a megtestesült sajnálhatóság; szavai és gesztusai könnyet csalhatnak bármilyen korú néző szemébe, és értem, miért nem is próbálja megmenteni a saját életét, habár ártatlan. Lelkileg jóval fejlettebb, de jóval sérülékenyebb is az átlagtól: annyira tapintható számára a világban állandóan meglévő rosszakarat és hibásság, hogy az szinte lebetegíti, mentális immunvédelem nélkül. "Mintha folyton üvegszilánkok volnának a fejemben...!"


Ugyanakkor túlszépítettnek érzem, ahogy egy már ilyen mértékig gyámoltalan, csupa szív óriást faragtak belőle: szerintem csakis ezért nem tudunk meg kb. semmit a hátteréről. Persze, Paul-ékkal együtt mi is érezzük, hogy John túl jó a mi korlátolt, hinni és segédkezet nyújtani képtelen világunkra. Csakhát Darabont mintha elfeledné, hogy a néző nemcsak érez, gondolkodik is. A könnyfacsaró pátosz mögött ez egy kontár rendszerhibát jelent: a helyi csőcseléket kiszolgálva a hanyag törvényszék kézenfekvő bűnbakként gyilkoltat meg egy ártatlant polgárt, aki ehhez - nem számít, miért, de akkor is - asszisztál!

Coffey egy kicsit mintha egy krisztusi hirdetőtábla lenne, hogy mindannyian bánjuk meg bűneinket, amíg még nem késő. Nagyon is lényeges és megragadó az, amit a mai világunkról elmond, és mint magánember, szívből egyetértek vele! Csak az én ízlésemnek picit már túl idealisztikusan van beállítva a jelleme ahhoz képest, mit példáz az esete. 

Érzéketlennek tűnhetek, amiért ezt írom, de Coffey képességének a mikéntje jobban fenntartotta a figyelmemet, mint a végig eleve eldöntve kezelt, megváltoztathatatlan végzete. Nagyon elmésnek tartom, ahogy a történet teljesen észrevétlenül, jelképek meg utalgatás nélkül vonja össze a gyűlölet és a betegség fogalmát. Mind a kettő alap mivoltában negatív jelenség, az össze-„gyűlő”, végül pedig „ölő” ártalom. 

Csak az egyik már önkéntelen, fizikaivá fejlődött romlás, a másik pedig "mégcsak” lelki-morális értelemben tesz valakit „megkeseredetté” vagy akár "rohadtá". 

Én legalábbis ezt az észjárást olvasom ki abból, hogy a bárkit gyógyítani hajlandó Coffey habozás nélkül megbünteti Percy-t és Vad Bill-t a gaztetteikért: előbbit ráadásul ugyanazzal az ártó kórral teszi katatónná, amit előzőleg Moores feleségéből kiszívott.

Tűrhető csavar a végén, mikor kiderül az idős Paul valódi kora – bár a bő 60 éves Csengettyű úr már erős túlzás. Könyörgöm: ez egy egéréletnek t’án a 20-szorosa is megvan! 

A szintén John erejével élő Paul eszerint vagy 1000 évig biztos ki kellene, hogy húzza a Földön! Akkor meg arányaiban nem stimmel, hogy 100 év körül máris olyan idősnek néz ki, mint amilyennek hölgybarátja, Elaine ismeri őt ma! Nem vagyok egy matekzseni, de szerintem Darabont a természetfeletti elemekre csak a misztikum és drámai felhang eszközeként tekint, de a részletek külön jelentését már nem meri bolygatni.  

Még arról röviden: osztom a gyakori ellenvetést a film kapcsán, hogy túl van nyújtva. Nem maga a 3 órás műsoridő zavar, hanem az, hogy ez nem lett egy kellően ravasz és feszes narratívával megtöltve: én legfeljebb 135 percre szorítkoztam volna a készítők helyében. Azt elismerem, hogy a hosszabbra meghagyott jelenet olykor tényleg segít, hogy jobban megmaradjon bennünk egy-egy pillanat, itt viszont sokszor éreztem ki önméltatást, öncélúságot a ráérős vágásból.

Semmivel nem látom kevesebbnek a Halálsoront, mint elhivatottsággal készített vívmányt. Tónusában észrevétlenül tud dráma és horror árnyalatai között utazni, sokatmondó és érzelmekben gazdag alkotás. Győzködés nélkül képes belehatolni a lelkünkbe, ráébresztve minket az élet megbecsülésére, amit hajlamosak vagyunk természetesnek venni, és elgondolkodtat a halál szerepéről a létezésünkben. De a szép összkép mögött több dolog nem áll össze; a szereplők tettei időnként erősen megkérdőjelezhetők, és a film kicsit jobban hangsúlyozza saját kaliberét és a fantasy-szerű tónust, mint ahogy a témáját hajlandó kibontani. Egy nagyszerű meseelőadás, ahol viszont tilos a függöny mögé benézni.

A The Green Mile-ra 4/5-öt adok. Nagyszerű alkotás, az egyik legjobbra sikerült filmadaptáció Stephen King munkásságából. 

Daredevil

Az X-men-Pókember-féle Marvel-hullám egyik első felszínre-emeltje Daredevil volt. Matt Murdock, a vak ügyvéd éjjeli keresztes hadjárata különleges érzékelésű önbíráskodóként sokat ígérő materál volt egy egész estés block-boster-hez. Ma a Daredevil majdnem feledésbe merült mainstream-produkció; akik pedig emlékeznek rá, azok az évtized legrosszabb képregényfilmjei közé sorolják többnyire. Pedig az atmoszférája kellően sötét és rideg.

Mint az Alien-filmeknél, sajnos itt is jellemző, hogy a stúdió akcióorientáltan szólt bele a vágási munkálatokba. Több részén csonka a vetítőbe eresztett, közismert Daredevil-movie. A Columbia Pictures baltás kezű instrukciói révén egy eleve nem agytröszt cselekményből szakadtak el jelentős részletek, amik hozzátettek volna egyes szálak folytonosságához. Az eredmény egész egyszerűen nem az volt, amit direktor Mark Steven Johnson tervezett, ezért később saját verziója elkészültével korrigálta a stúdió baklövését.



Matt Murdock hátteréről annyit kell tudni, hogy bokszoló apját egy éjjel megölték, mert nem adta el a meccset. A képességére a Marvel közkedvelt magyarázatát kapjuk: radioaktív anyag, ami ráfröccsent a szemére. Daredevilként azokra vadászik, akiket idealista ügyvédként nem tud elítéltetni, ami pedig gyakori lelkiismereti gondokkal jár a számára.

Egy ilyen esetre látunk példát a jelenben. Aztán ő és egy Elektra nevű gazdag lány egymás esnek, miután megismerkedéskor harcművészeti viaskodást tartottak nappal egy játszótéren. De Elektra apját egy Céltábla nevű bérgyilkos megöli, és a lány Daredevilt hiszi a tettesnek. S mire a lány rájön, hogy bakot lőtt, a szépen induló románc a halálával ér véget. Matt pedig marad, hogy elintézze Céltáblát egy templomban. (Mert egy bűnbánó képregényhősnek folyton a templomban muszáj elkalapálni a gonoszt, mi?)

Jómagam nem foglalkoztam sokat a movie egyik verziójával sem. Ami miatt újra visszakanyarodtam hozzá, az egy érdekfeszítő felismerés volt. Na most: mindenki tudja, aki szokta olvasni az irományaimat, hogy rajongója vagyok A Sötét Lovag Trilógiának. Most, hogy idén, 2013-ban ismét megtekintettem ezt a 10 éve landolt zsánerrokont (mindkét verziót), átemelt ötletekre lettem figyelmes.
C. Nolan több dolgot újra felhasznált ebből a filmből:

1. A jelenet, ahol a síró kisfiú apja holtteste előtt térdepel, mifelénk fordulva: Batman Kezdődik.
2. A férfi alternatív látásmódja, ahol kék háttéren fehéres hullámok rajzolják ki a körvonalakat: A sötét lovag.
3. A harcias önbíráskodó nő, aki egy ponton a férfi vesztére tör: A sötét lovag - Felemelkedés.

DE!
Elfogultság nélkül állítom, hogy ott sokkal jobb koncepció és - az 1. pontot kivéve - jobb kivitelűek is voltak az ottani hasonjelenetek. Nolan nemcsak átemelte, de egyben továbbfejlesztette, újragondolta azokat. Sőt, ami azt illeti... nemcsak a Kezdődik szentel 20 percet a protagonista kisfiú időszakát bemutatni. A Daredevil rendezői kiadása is. Tehát távolról sincs szó másolásról, csak észrevételként hoztam föl.

Nem mondhatnám, hogy sok okunk van szorítani a címszereplőnek. Murdock egész alakja klisékből épül fel, ami miatt nem tudott megragadni a sorsa, illetve az aktuális érzelmi-hangulati ingadozásai:

1. apja halálának a tanúja;
2. életcélja a maszkos bosszúállás;
3. radioaktív kemikália szuperképességet ad neki;
4. nevetségesen naiv idealizmusa, hogy csak "ártatlanokat vállal el" (ezt szíverrésüket kihallva ítéli meg);
5. van egy szájmenéses legjobb barátja (szintén ügyvéd);
6. hogy mindig hangosan beszél az igazság diadaláról, mintha a vaksága tökéletes alibi lenne;
7. a nők buknak rá, csak épp neki nem kellenek;
8. a bűnbocsánat metaforáját egy templom és gyóntatóatya jelképezi;

és így tovább.

Említettem a rendezői vágatot: az 30 perccel hosszabb a tévében is látott-tól, és a kivágott jelenetek mellett jelenethosszabbítások is jellemzik. Nem fogok minden adalékra kitérni, de Murdock ott jóval többet nyomoz, és koherensebb is a cselekedeteinek sora. Elsősorban, ahogy rájön, hogy Wilson Fisk valójában a film főgonosza, Kingpin.
Szimpatikussá azonban ezektől az extra-szcénáktól sem válik igazán: ahhoz túl elnagyolt a karakterrajza. Bizonyos dolgok továbbra is zavarosak vele kapcsolatban: például, hogy egy vízzel teli tartályban hősöl a sötétben; vagy az, hogy a Natchos-ünnepségen azt a sétapálcáját használja, ami egyben Daredevil fegyvere. Szarvas hiba.

Amit az alapötletben elmésnek tartok, és létezik is valóságalapja, hogy egy vak ember többi érzéke fokozottan aktív, törekedve, hogy kipótolják a látóidegek munkájának hiányát. Innovatív elgondolás.
Csak ne lenne ilyen abszurditásig túlfokozva, hogy szinte Pókemberként ugrál ide-oda a város felhőkarcolóin! Ez is csak azért kellett, hogy egy bevett "szuperhérosz-múvit" kapjunk, aminek nincs igénye idomulni a való élethez. Megjegyzem: a kosztümje is elég gyér tervezésű.

Elektrával kapcsolatban felemás érzéseim maradtak, újfent. Működik Jennifer Garner alakítása. Működik a kisugárzása, mert hát: szexis. Részben működik a vonzalom érzékeltetése Ben Affleck-kel. Minden más vele kapcsolatban rossz. Találkozásuk jellegtelen, hátterükben pedig egy túl nagy véletlen lapul meg: mindkettejük apját Kingpin béreltette fel, majd mindkét apát ő ölette meg, mikor azok nem álltak kötélnek a bizniszének.

Azt el kell ismerni, hogy Elektra Natchos rokonlélek Matt-tel. Értem ezalatt, hogy van akkora kötöznivaló bolond, mint a szíve választottja. Daredevilt gondolkodás nélkül hiszi el apja gyilkosának, minden támpont vagy logika nélkül, csak mert a tragédiakor ott látta Daredevilt. Elektrát önálló filmjében kicsit jobban kedveltem, mert - bár az egy még hitványabb rendezésű mű, mint ez, de - ott már felnőtt nőként viselkedik, nem egy "apuci kedvence"-típusú, közveszélyes hülye libaként. Úgy tűnik, a későbbi feltámadásával kicsit megjött az esze.

Kingpin, a legfőbb keresztapa kellően félelmetes alak, Michael Dunkennek jár a piros pont alakításáért, pozitív értelemben szórakoztatott engem a figurája. A "Kingpin" egymagában minősül a new york-i alvilág despotájának. Senki nem tudja, hogy ő voltaképp egy Wilson Fisk nevű, 2 méteres drabál előkelőség.
Van egy kivágott bemutatkozó jelenete, ahol demonstrálja is kivételes testi erejét, ami miatt később egyenlő opponense lesz Daredevilnek. Egy karral felemel egy testőrt, és szinte állatias dühvel rárivalkodik. Megkockáztatom, hogy ez a legjobb jelenése, amit nem értem, a producerek miért tartották indokoltnak még ezt is kivágatni.

Korábban eldöntöttem, hogy ha több verzió létezik egy produkcióból, akkor a legjobb fellelhető verziójára adom a saját pontszámomat. Az is igaz, hogy nem minden általam látott filmből ismerem a rendezői vágatát. De nem egy esetben feljebb srófolta az értéket a teljes, vagy épp a kevésbé módosított kiadás. Most is ez a helyzet.
A Daredevilre, azon belül is a bővebb változatára úgy tekintek, mint egyfajta második Darkmanre: egy frusztrált, fizikai fogyatékú éjjeli őr, aki bíró és hóhér egy személyben, osztja az igazat egy komor városban, befolyásos bűnözők ellen. Na jó: Céltábla az ölőtudásán felül egy szimpla vadbarom. Ugyanakkor a pozitív szereplők gyakorta ostobák, a női főszereplő agya hajlamos elszállni, és a szerelmi, baráti vagy családi szálak rettentő szokványosak.




Teljes valójában talán inkább átlagos műnek érzem, mint gyengének, ezért 3/5 pontot adok rá.

 

Kung Fu Panda

"Már azt kezdtem hinni, hogy nem vagyok más, mint egy... elfuserált, szerencsétlen flótás. És erre ez történik."

(A kicsi kocsi kalandjai)

Az ezredforduló óta készült animációs filmek sokszor kiborítóan fantáziátlanok. Függetlenül attól, hogy drámai vagy gegcentrikus, a DreamWorks stúdiónak sokáig sosem sikerült összeszedni a merszet az újhoz, a bejáratlanhoz. Nem beszélve arról, hogy a legtöbb rajzfilm grafikastílusa - pl. a Jégkorszak-tetralógiáé - taszító, gnómszerű alakokkal teli, akiket a 3D-animáció sem tesz vonzóbbá. Épp ezért nem szeretem a Cápamesét, vagy a felhozott Jégkorszakot sem.

A Kung Fu Pandában viszont kellemesen csalódtam, és megértem azokat, akik számára friss levegő volt az animációs filmek palettáján. Igaz, ez a movie is használ témájából fakadó, előírásos motívumokat, mint

• a keleti harcművészet dogmái,
• az esetlen kiválasztott figurája,
• szeszélyes tanár,
• bukott sötét tanítvány,

stb.

Mégse jön le elcsépeltnek az, ahogy a szkript ismert zsánerpanelekből összegyúr egy történetet. A több korosztálynak is kielégítő szórakoztatás a célja, és ezt - legalábbis szerintem - valóban teljesíti. Történetelemei összeérnek, üresjárat nem nagyon jellemzi, nincsenek benne nyálas melodrámák, a szereplők pedig egyenlőtlen jellemrajzzal is kedvelhetőek. Az Őrjöngő Ötösről például semmi lényegeset nem tudunk azonkívül, hogy Shifu, a mentorfigura képezte őket harcosokká. A cselekmény pedig nem támaszt relevanciát arra, hogy többet kelljen tudnunk.

A panda mint protagonista ötlete ügyes fogás: legtöbbünk szelíd, béketűrő és társaságkedvelő lényként gondol rá, részben mivel mai napig a világ egyik legveszélyeztetettebb faja. Pedig erős és kitartó állat, robosztussága mellett is gyorsan tud mozogni.
Po karaktere is ehhez hasonló, persze vicces átiratban. Sokan a Beverly Hills-i ninja rajzfilm-verzióját látják bennem, és A legtöbb poén tárgya a főszereplő tohonyasága. Pót az elé állított próbák és gyakorlatok lefárasztják. Szimpla, óvatos humor, de működik. És ami még fontos: a viccek sosem válnak agresszívvé vagy sértővé a kövér emberek felé.

Megpróbálom nem ismételni magam: a stílusos grafika és működő humor felmentenek a kiszámíthatóság alól.  Ebből mindhárom megtalálható. A vizuális világ sokrétű; nemcsak hogy reklámmal együtt 2 oku ("százmillió" japánul) $-t ráköltöttek, de már a premier másnapján megrendelték a folytatást.
Ezúttal megérte az igyekezet: nincsenek kockás vagy elfolyó körvonalak, gazdagon használnak színeket, ám azok nem tolakodóak vagy ízléstelenek. Mikor az idős teknőcbölcs, Oogway elhalálozik, az őt körülölelő szirmok sziluettje vetekszik a Pocahontas hasonló képsoraival.







Szóval Po az a fajta fiatal lúzer, aki sosem nő föl teljesen. Lelkes híve a kung-fu-nak, amolyan fanboy. Már az nevetség tárgya lehetne, ahogy Oogway kiválasztja őt, hogy ő a régóta várt Sárkányharcos. Természetes, hogy mikor elmegy a templomba, a helyiek nyílt szkepticizmussal fogadják.
Különösen Oogway saját növendéke, Shifu, akire halála után örökül száll a vezetői poszt. Nem nehéz rájönni, hogy a film végére ő és Po tanítványtársai, az Őrjöngő Ötök is megkedvelik a pandasrácot. Hihetően van elővezetve, a rengeteg szürreális ugrabugra és szuperpofon nem teszi érdektelenné az események alakulását.

A szereplők harci mozdulatsorai jól követhető koreográfiát követnek, és rendszerint többről szólnak, mint, hogy mikor kiknek van kedve összeverekedni. A Mortal Kombat-ban a történet jobbára csak vázlattekercsként funkcionált, melyet kiterítve "itt a harcos, hol az ellen"-t játszhatunk, különböző videójáték-figurákkal.
Persze, sok a szándékosan és erősen túlzó mozzanat bennük (annyira, hogy némelyiket egy Superman-filmben se hinném el), de ettől még szórakoztatóak, és aránytalanság mellett sem lógnak ki a sztoriból. Az ilyen jeleneteket (pl. Tai Lung és Tigris harca a függőhídon) egyrészt nem nyújtják túl, másrészt az elsőre kapkodósnak tűnő kamerabeállítások sem teszik fárasztóvá vagy össze-visszássá őket.

Potenciálisan tehát adott a terep a velős viccekhez. Nincsenek paródiaszerű kiutalások, önirónikusnak szánt kikacsintások más művek felé. Po karakterével könnyű azonosulni a nézőnek, mivel semmi előnyös vonása nincs, kivéve lelkesedését és a helyén levő szívét. Csetlései és botlásai, lazának szánt szópoénjai is gyakran megnevettettek; mikor nem, akkor sem éreztem rátelepedőnek a vicceket.

Most pedig tessék; az 5 kedvenc dialógusrészlet, ami tőle vagy róla elhangzanak a filmben:

1. "A legnehezebb: feltakarítani utána!"
2. "Az ember azt hinné, hogy Oogway mester olyat választ, aki tud kungfuzni." "Vagy megérinteni a lábujját." "Vagy egyáltalán látja a lábait..."
3. "Milyen voltam?" "Mostantól létezik a Zéró-szint."
4. "Panda; nem mossuk bele a hónaljunkat a Szent Könnyek Tavába!"
5. "Többet szívtam ma, mint bárki a kung-fu történetében."

Tai Lung egy korrekt ellenség, amennyire meg tudom állapítani. Agresszív, destruktív hajlammal, másrészt büszke és egyenes jellem. El tudom hinni róla, hogy Shifu, aki kölyökkora óta nevelte, szomorúságot érez miatta. Bebörtönzése előtt Tai Lung is az ő tanonca volt, és önmagával együtt őt is félrevezette, azt várva, hogy Oogway őt nevezi meg Sárkányharcosnak. Kivételes tehetség, akit mégis száműzni kellett, mert indulatait rosszra használta.

Shifu e felállásban olyan kissé, mint Obi-wan Kenobi és Szecs'ka egybegyúrva:

1. Szecs'kára hasonlít fegyelmezett, akaratos, de olykor szeszélyes tanítási módszere miatt. Felismerve, hogy a kaja ösztönzi Pót, szabályos pálcika-csatát vív vele egyszer a szabadban.
2. Ugyanakkor jól ismert a kapocs a bukott tanítvánnyval. Az önhitt mester növendékét kiválasztottként neveli föl, de az dicsvágya miatt elbukik, szembekerül vele és legyőzi. Majd az általa mentorolt új kiválasztott is szembekerül vele, beteljesítendő a sorsát.

Szeretem, mikor 2, önmagában jellegzetes karakter éles kontrasztot alkotva kerül össze. Segít ébren tartani a figyelmet, bármennyire sejtjük, hová lyukad ki a mese. Tudjuk, hogy lesz végső összecsapás (ha másért nem, mert mondják), de Po és Tai egyénisége annyira más, hogy furcsának tűnik a harcuk. Félő, hogy Po győzelme összecsapottá, veresége túl komorrá tenné a párbajt.
Ezt hangsúlyozza ki Tai Lung hitetlenkedése is, mikor először látja Pót, amint bemutatkozik neki Sárkányharcosként. Azt hitte évekig, hogy ő lesz az. Erre most higgye el, hogy ez a tohonya senki? És vígjátékhoz híven Pót egy máskor poénként kezelt jellegzetessége segíti a harc során győzelemhez: a hája.
"Te csak egy hájas panda vagy...!"
"Nem egy nagy hájas panda. Hanem A Nagy Hájas Panda!"
Erről szinte azonnal az alábbi szövegrészlet jutott eszembe:
"Én vagyok a Nagy Fehér Ninja."

2 dolog van, amivel többszöri megtekintés után sem sikerült kibékülnöm:

Az egyik a fő bölcs, Oogway prédikációi. Bosszantóan szenilis karakter az övé. A dialógusain szinte mindig a révelgés, a figyelem elkalandozását hallani ki. Értem, hogy úgy érzi, közeleg számára az - úgy is mondhatjuk - elragadtatás. De attól még idegesítő, ahogy ilyen sorokat adnak a szájába, hogy:

"Nincsenek véletlenek." "Menjek, ne-menjek... leves, nem-leves..." "...de a holnap még rejtelem, de a ma adomány." Ha Tai Lungot is ilyen szöveggel kábította, megértem, hogy amaz ámokfutóvá lett!

A másik a tanulság csökevényessége. Mikor Tai Lung ellopja a Sárkánytekercset, amit grálként őriznek, a papíron nem talál írást. Po viszont érti; apja leves-receptje kapcsán ugyanezt a tanulságot ismerhette föl: "Ha valami különlegeset akarsz, csak el kell hinned, hogy különleges." Ez nem elég jó bölcsesség, uraim. Ez olyan, mintha én azt mondanám a gyerekemnek: "kicsim, ha elég különlegesnek hiszed magad, erősebb lehetsz, mint egy lokomotív."
Arra célozhattak ezzel az alkotók, hogy fogadd el magadat, ne akarj egy ideálképet kergetni. De a megfogalmazás valahol félresiklott.

Mindent összevetve a Kung-Fu Panda jópofa, jól végigvezetett, bár együgyű filozófiájú harcművész-komédia, amin őszintén tudtam hahotázni. Megkockáztatom, hogy 2000-es évtizedből még ez az egyik a legjobbra sikeredett nyugati mozi-rajzfilm.

 

A sziget

"Vakok vagyunk, ha tényleg létrehoztak egy klón-hadsereget, és mi nem tudtunk róla."

(Star Wars Epizód II.)


 

A sziget Michael Bay rendező kézlenyomata a sci-fi-utópiák utcájában. Ezt a kész mű milyensége sugallja: nem próbál látvány, forgatókönyv, témakör vagy bármi más filmalkotási szempont szerint hozzátenni korábbi, hasonló művek üzenetéhez, újítást vagy legalább újdonságot hozni bármilyen műfajba. Egyszerűen egy olyan utópia-akcióthriller, amit kimondottan Michael Bay forgatott, kimondottan Michael Bay-es stílusban.

"Michael Bay-es stílus" alatt ezeket a bevetett fogásokat értem:

• Naplemente ábrázolása nagytotálban;
• Fémes színárnyalatú képsorok;
• A kamera sebes forgatása révén pátoszivá (próbálni) tenni tájképeket;
• Sportautók és csúcstechnikai járgányok roncsderbije a nagyvárosban;
• Időnkénti bárgyú arckifejezések és egysoros menő-dumák.

Nem mondom, hogy ezek okvetlenül rossz eszközök, de aránytalanul nagyobb a hangsúly a látványvilágon, mint magán a sztorin. Arról van szó, hogy sztereotípiákat rángatnak zsinóron, hogy arra minél több autósüldözés, futás és tűzharc legyen felfűzve. Bármilyen modern külsejűek a vállalat computerei, a látvány önmagában csak a mozi héja. 

És meg kell, hogy mondjam: AZ a látványvilág külön sem nyűgöz le. Egyáltalán nem kreatív, vagy innovatív. Az autósüldözések során nemcsak bántja a szemet a rengeteg visszatükröződő napfény és a sárgás-barnás árnyalatú színek a külvilágban. Bay és gárdája annyi mindent törnek össze, ami egy idő után egykedvű, monoton, és hiteltelen. A város vezetése szó nélkül tűri, hogy így lerombolják? És mindennek a tetejébe a két szökevény, akik a káosz közepén iszkolnak, komoly sérülés nélkül megússzák? Ahogy esnek, vetődnek és zuhannak többtonnás konstruálmányokon a lenti tömegközlekedésbe?

Ahogy egy történetmondó se kerülheti meg az expozíciót, én se most az ismertetőt. Egy fullsteril álvilágban élnek klónemberek, teljes fizikai és szellemi izolációban. Egyikük, Lincoln-6-Echo rájön, hogy életük egy nagy hazugság, egy Jordan-2-Delta nevű egyeddel megszökik, és megkeresik Lincoln eredetijét. A főgonosz Dr. Merrick fejvadászbandát küld a 2 "termék" visszahozására, mialatt ők a titok teljes nagyságát próbálják feltárni.

Az Én, a robot, illetve a kaminói klónozótelek óta nem láttam ennyire műízű és fantáziátlan jövőképet. Dr. Merrick komplexuma hagyományos értelemben vett agymosoda. Falanszteri szigorral felügyelt, uniformizált világ, ahol mindenki csak fehér dolgokat hordhat, a legkisebb érzelem vagy testi kontaktus fenyítést, mindenféle injekciókat, sőt könnyen likvidálást vonhat maga után.
Ezek a klónok azért léteznek, hogy ha itt az idő, megöljék őket és szerveik azok rendelkezésére álljon, akikről készültek, és mindezt egy égi áldásnak beállított procedúra illúziója mögé rejtik. A fedősztorijuk, hogy néhány szerencsés bentlakót kiválasztanak a Szigetre, az egyedüli nem sugárszennyezett helyre a világon.

Minden hatásvadászat ellenére is átszivárog valami szívszorító ebből a felállásból. Bár egyértelmű, hogy ez a világ hamis, ahogy az értelem minden szikráját elnyomják, majd el is tiporják, nem hagyja hidegen a nézőt. És Lincolnt se: amikor látja egy gyerek születését, és anyját kivégzik, majd később Jordannel látják az emlékkreáló programot az alvó egyedek tárolókapszuláinál, az horrorisztikus.

Ezek a film legerősebb pillanatai, és a szökés utáni akciómaraton sehol nincs hatásában ezekhez képest. Ha én is lemondanék a szabad gondolkodásról, ahogy Merrick a klónoktól (és Bay a nézőktől) elvárná, "oda-meg-vissza állati szuperfilmnek" tudnám titulálni A szigetet.

Tudom, hogy ez "pop-corn" mozinak számít, de néhány kérdést így se ártott volna tisztázni a klónok otthonával kapcsolatban. Egy az: honnan van a bevétel? Valószerűtlennek tartom, hogy néhány gazdag befektető magán-utalásaiból telne minderre. A film 2005-ös, és 2019-ben játszódik. A külvilág szinte ugyanaz, mint ma, de közben egy multicég legalább százmilliárdnyi összértékű berendezéssel tömi tele a komplexumát, napról napra makulátlan állapotban tartva. És ez mind illegális, amit a személyzetet is drágítja. Hogy marad ennyi kiadás után profit a főkolomposoknak?
Gazdaságosabbnak tűnik az, ha fel se ébresztenék a klónokat, csak lehűtve tárolnák őket, mint a Knight Rider 2000-ben a bűnözőket. Vagy mi lenne, ha a szerveket eleve külön klónoznák és tárolnák? Ha elég fejlett a technika embertömegek klónozására, külön szerveket évekig tárolni miért volna kizárt? Akkor nem kell a "kényelmükre", a nekik kreált mesevilágra pénzt kiadni.

Egyértelmű, hogy Bay nem gondolja végig, miről szól a saját produkciója. Ez a "tartsuk ovis szinten az alanyt" elgondolás - bár tényleg sokkoló, és erősen hat átlagember értékítéletére -, a 2000-es évekre már klisé. És ha a szökés utáni eseményeket nézzük, hamar leesik, mi az egész történet rendeltetése: ürügy, hogy Bay újabb ackiózúzdát toljon a kevésbé igényes nézők elé.

A film során kiderül, hogy a klónok egyik gyártósora, az Echo - aminek Lincoln is tagja - idővel visszaemlékezhet az eredeti személy tudására. Ez okos ötlet, viszont ugyanennyire előrelátható is a probléma. A klónok értelmesek, bármennyire szeretné Merrick, hogy pusztán "életbiztosítások" legyenek, akiknek "nincs lelke". 

Semminek nem lehet felmérni, mekkora anyagi vagy erkölcsi vonzata van, akár a létesítmény, akár a bennlakók, akár majd később a város rombolása kapcsán. A városba azután az úti katasztrófa után a katonaság behívása lenne indokolt, nem az, hogy a rendőrség nem indít kivizsgálást az ügyben. Mindig dühít, ha ilyen volumenű konfliktusnál passzív a társadalom, amikor az egész ügy szinte az orruk előtt zajlik, különösen az autósüldözések alatt. Az akciójelenetek kezdetben valóban ütősek, elismerem. De miután a futurista motorjárművek felbukkannak, az egész egy videójátékká válik, amit a nézők nem tudnak játszani.

Karakterei a filmnek csak elméletben léteznek. És ezt már végképp nem lehet arra fogni, hogy a klónok ilyen agymosottak, a külvilág olyan közömbös. A menő színészek szerződtetése sem segít, ha a szereplőknek nem írnak személyiséget. A mellékszereplőkről épp ezért nem érdemes bőven írni; Scarlett Johannson pedig minden igyekezete mellett is csak az aktuális "hot-chick" (="forró csirke") szerepére van redukálva, aki a végén a szabad klónok tömegei között jutalomcsókot adhat a főhősnek.

Kedvelem Ewan McGregort az itteni szerepében, és bár a jelleme cseppet se fog meg, a karakter improvizálókészsége nem rossz. Mikor Jordan és Lincoln-6 megtalálja eredetijét, Tom Lincolnt, a férfi kijátssza őket, kettejük közül találomra lelövik az egyiket, és a klón most az eredetiként elsétálhat. 
Számíthatott volna erre az árulásra - márcsak Tom nyájas vigyora alapján is -, de ettől még nem ostoba, sőt a mű legokosabb szereplője. Lincoln tudja, hogy idővel rájönnek a cselre, de nem akar egy életen át menekülni. Addig nem zárhatják le az ügyet, míg az a burokvilág, ahol oly sok társukat csendben kivégezték, létezik. Izgalmas volt látnom, hogy meddig sikerül megtévesztenie Merricket és az embereit.  

Istenkém, Merrick... Ez a karakter Michael Bayt magát reprezentálja számomra. Önámító, egója a csillagos eget verdesi, cinikus és indokolatlanul akarnokoskodó. Bizonyos értelemben ő is burokban él, mint a teremtményei: nem fogja föl, hogy a klónok agya mitől fejlődőképes: mert kész emberek klónjaiként ők is kész emberek, hiába az agyprogramozás. Mint írtam: ha csak külön szerveket tárolna, olcsóbb lenne ez az ő titkos üzlete, és valószínűleg a befektetőinek is. 

Nem találok semmi drámait abban, ahogy Merrick végül megfizet a titkos genocídiumáért. Amikor Lincoln visszatér, és zűrzavart okoz, a doktor egy eszelős hülyegyerek stílusában akarja megölni: "Én adtam neked életet! De el is vehetem!" Nem, ez így nem az önkényes teremtő kegyetlen arroganciája, hanem csak szánnivaló hőbörgés egy papírmasé karakter-kivágástól.

Az antagonista ambícióinál csak Laurent, a néger fejvadász pálfordulása erőltetettebb. Arról beszél egyszer, hogy egyszer őt és hozzátartozóit fizikailag megbélyegezték, és a háború egy idő után csak üzlet. Megint egy elszalasztott tárgyalási pont a cselekményben: a párhuzam a mai megbélyegzés és a klónok azonosító jelzése között.

Nem vagyok meglepve, hogy premierje idején a film bukás volt. Belegondolni is rossz, mennyi ötlet- és témalehetőséget dob ki az ablakon szokványos akcióorgia és hatásvadász díszletek prezentálása kedvéért. Mennyire manipulálható egy társadalom? Mennyire zárható ki a külvilág technológiai eszközökkel, illetve tehető irányíthatóvá egy emberi individuum elméje, ahogy látja a világot?

Ha a klónok pár év múlva történő likvidálásra születettek, a likvidáló eszközt beléjük is építették volna. Nem hiszem, hogy jelentős pénztöbbletet okozna a költségvetésükben. Az is érdekes, hogy - a látottak alapján - a sajtó 2019-ben nem létezik: mindenki teljes nyugiban van vele, hogy 2 menekült és egy cég bérencei szétromboltak egy fél nagyvárost. És senki soha nem szimatolja meg, hogy egy nagy bunkerszerű épületben egy egész hadseregnyi klónember létezik. 

A sziget más sci-fi-kből és thrillerekből átklónozott elemek steril elegye. Jóindulattal is csak gyengének tudom titulálni, méltatlan egy olyan normális színész karrierjéhez, mint Ewan McGregor.

D.E.B.S.

Japánban az egyik manga/anime fajta, a hentai kifejezetten a szex bármilyen elképzelhető formájának bemutatásával  toboroz nézőket. Némelyek humoros, de -  jobb esetben - romantikus történet által próbálnak hangulatot teremteni a szexjeleneteknek. Egyesek sztorija és design-ja tökéletes, mások elnagyoltabbak: a rövid szoknyás iskola-egyenruha (sailor-fuku) az egyik legismertebb szexjelkép, amit használni szoktak. 

Miért hozom most ezt föl?

Mert a D.E.B.S. című kémkomédia vonásaiban teljesen ezt a műfajt idézi. Ez egy amerikai élőszereplős hentai, és annak is fárasztó. 
A sztori elvileg arról szólna, hogy a mintadiák Amy a kémsuliból találkozik a bűnözőlegenda Lucy Diamonddal, titokban egymásba esnek, lebuknak és némi kényszertávollét után elmennek egymással. És mindezt a kémsuli teljes személyi állományának rosszallása mellett.


Az a helyzet, hogy elképzelni se tudom, milyen indíttatásból készült a D.E.B.S. Még kevésbé, hogy milyen női direktornak éri meg, hogy szándékosan lealacsonyítóra készítsen egy kimondottan nőkről szóló történetet. A film egészében abszurd és túlzó, és szándékoltan törekszik is erre. Első ránézésre azt gondoltam: ez az ismertebb kémtörténetek mint James Bond, Charlie Angyalai vagy A Szent paródiája próbálna lenni. Sok eleme utalna erre: 

• nyilvános kémiskola, álcázó pajzsfallal,
• ész nélkül tüzelő tiniügynökök, 
• teleportálás,
• bemérő műszerek,
• megalomániás főnökasszony,
• mindenhova beférkőző szuperbűnözők,
• ravasznak bemagyarázott csapdák,
• világuralmi tervvel dobálózás, illetve annak visszacsinálása (lopott pénz osztogatása világszerte)

Az egyedüli aspektusa a movie-nak, amiben valamit tényleg felmutat.

De egy igazi paródia, bármilyen abszurd törvényeket állít föl, képes kellene legyen kedvelhető szereplőket kikozmetikáznia, illetve szellemesre kigondolni a humort keltő szituációkat. Amy környezetében az emberek -  főnökei és csajtársai - állandóan vagy süketen dicshimnuszt zengenek a lány rátermettségéről, vagy kurtán hüledeznek. 
Egy teljesen más műfajból, a M.A.S.H.-ben abból eredt a humor java, hogy egy intézmény tagjai közül (katonai kórház) mindenki megszegte a szabályokat, csak páran ágáltak mellettük. Aztán már ők se. Épp fordítva lenne a D.E.B.S.-nél: az adott intézmény (kémakadémia), szinte komikus túlzásba viszi a stréberséget, miközben egyik diák éjjel szökdösik, másik pasikat tart az ágyában, meg hasonlók. Elvileg ezt találhatnánk mi nézők mulattatónak.

Kertelés nélkül megmondom: gyötrelmes a végeredmény! 

Még a romantika is elhibázott lett: Amy és Lucy Diamond között az L című sorozat bármely silányabb epizódja történik újra. Hátterük annyira elcsépelt és összefüggéstelen, hogy nem tud meghatni, ahogy a szűzies szöszi a rossz-kislány brunettbe habarodik. A fekete hajú, főnöki ambíciókkal bíró csaj közömbös és cinikus érvelése az összetartásról meg egyenesen undorított. Annak fényében is, hogy a végén hagyja Amyt elszökni Lucyval az ünnepségről. Az itteni "romantika" töltés nélküli vákuum, két önző, nemtörődöm, hazug dilinyóssal középen. 

Borzasztó nehéz volt megállnom, hogy ne forduljak el, mikor felismertem, hogy bűzlik az egész koncepciója a filmnek. Jóformán egy műfaj (romantikus vígjáték, kémfilm, stb.) szerint nézve sem mutat értelmet, nemhogy működhetne azokban. Ez nem karikatúrája egy, az emberekben élő kémképről. Egyszerűen olcsó eye-candy miniszoknyás buta libákról, akik mellett Adam West Batmane zseninek tűnik. 

Utolsó fércmű, Pitof Macskanőjének színvonala.  

Armageddon

Michael Bay - a legtöbb hollywood-i rendezőhöz hasonlóan - főleg a teátrális robbanások és dübörgő hanghatások lelkes használója. Hogy helytelen-e ezekre koncentrálni? Igen, ha ezt a rendező a film többi komponensének rovására teszi. És elnézést kérek az ellentábortól, de Bay munkáiban gyakran úgy érezni, mintha a forgatókönyv merő kifogás lenne, hogy más-más pozitúrában vegyen föl detonációkat.

Legékesebb példa erre a Transformers-trilógia lenne, de az Armageddon sem egészen az, aminek a megalkotója valószínűleg elképzelte. A globális katasztrófa majdnem azóta kedvenc téma Hollywoodban, hogy először láthattunk sci-fi-produkciót. Ebben a verzióban egy kisebb meteoritraj szétpusztít majd' egy egész nagyvárost, ami előrejelzi egy óriási kisbolygó közeledtét. Egy menő proficsapatnak kell Zéró Óráig elvégezni az űrküldetést. Vagy minden élet megsemmisül a Földön.

Mindez papíron jól hangzik, és sok ígéret van benne. A trailerek modern világot, és rengeteg izgalmat ígérnek az ún. pop-corn mozik kedvelőinek. Sajnos azonban egy filmet nemcsak a leírása, illetve a "hipermodern külső" alapján ítélünk meg. Hanem hogy a benne tapasztalt "egyéb cuccok" (olyasmik, mint a

• természeti jelenségek működési elvei;
• technikai berendezések használati érzéke;
• események pszichikai és szociális vonzata;
• érzelmi konfliktusok kiütközési jelei; 

stb.) mennyire felelnek meg annak, aminek el akarják adni magukat nekünk, a nézőknek. Röviden: mennyire hitelesek a látottak. Bay legnagyobb hibája itt az, hogy összetéveszti a film alkotóelemeit a film látványvilágának részleteivel. Olyan ez, mint mikor valaki a rovar és bogár szavakat használja szinonimaként.

A költségvetés minden centje kitükröződik azon, ahogy a NASA gépei, űrsiklói, iránytóközpontja, az űrhajósok kiképzésére szolgáló szimulátor, a műszereik ábrázolva lettek. Igaz, hogy eleve maga az Űrhajózási Hivatal épülete volt a forgatás helyszíne, de mindenképpen impozáns látványt nyújt. Minden technológiai eszköz aprólékos magyarázatot kapott, a bolygó látképét az űrből szintén gyönyörűen sikerült felvenniük.

Majdnem pontos ellentétpárja ennek a meteoreső. Itt inkább pontokba szedem, mi a bajom azzal, ahogy Michael Bay a meteoritokat portézza:

1. Maga az elképzelés még nem volna tévhit. Egy kisbolygó közeledtét valóban kisebb, regionális ütközések jeleznék előre. De ezek évek, évtizedek távlatában kinyúlva zajlanak le. 
2. A NASA szemmel láthatóan a raj érkezéséig nem szerez tudomást a készülő armageddonról. Utánanéztem: 1997-ben (a forgatás idején) már rendelkeztünk olyan fejlett távcsövekkel és műholdas előrejelzéssel, hogy egy kisbolygó érkezését időben előre jelezzük.
3. Miért éppen és kizárólag New York Cityt veszi célba a meteoreső? A jelenségnek még a Belső Bolygó övezetén is elszórva kellene érkezzenek az "űrkavicsok". Nemhogy a Föld felszínén, ahol a jelek szerint a teljesen kiépített belvárosra korlátozódnak a becsapódások! Lehet, hogy a forgatókönyvben így jobban össze van hangolva a csapás, a reagálás rá és a végső veszély bemérése. Épp csupán a fizika törvényei szerint badarság.
4. Még a minimeteoritok sem úgy robbannak fel, ahogy kellene. Gyakran kb. 4-5 négyzeméternyi területre ható detonációk követik egymást, és körülöttük mindenki sértetlen marad. A film elején egy jelenetnél két fekete bőrű fickó vitatkozik, hogy az egyiknek a kutyája megharapdálta a másiknak a kitömött játék-dinoszauruszát... amit megint nem értem, minek írtak a cselekményvázlatba. Egy meteor felrobbantja az egyik vitafelet, mellette a másik fel meg se karcolódott, és a lyukon még a kutya is lóg a pórázán! 
5. A nagy meteorok robbanása már picit hihetőbb kinézetű - mint az, amelyik egy múzeumot robbant szét. De még ez is inkább egy napalmbomba robbanására emlékeztet, semmint egy égitestre, ami volt olyan tömör és masszív, hogy nem égett el az atmoszférában. 

Bruce Willis Arany-Málna díjat kapott Harry Stamper megformálásáért. Énszerintem ez csak felerészben róható fel a színésznek, annál inkább a hatásvadász rendezőnek. A film összes karaktere megrekedt a vagányság érzékeltetésén. Viharedzett veteránok, akik humorizálni tudnak még a legkritikusabb helyzetben is. Ez jól hangzó ötlet, de megint nem elég alapos kidolgozású. Az embert főként a tettei határozzák meg, de a személyisége nemcsak ennyiből áll.

Mindegyik asztronauta gyakorlatilag Harry másolata. Gyakran öncélúan keménykednek, mint a Shaft férfi főszereplői. Egyedüli különbség köztük, hogy mennyiszer adnak zavarba ejtő szóbeli és tettleges vicceket - akár tréning, akár kimenőjük során. Rengeteg fejfájdítóan kínos pillanattal ajándékozzák meg poénkodás címén a nézőt. Listát írattak Harryvel, hogy mi mindent akarnak, ha megmentik a világot? Olyan pontokkal, mint életfogytig tartó adómentessé, vagy hogy az egyikük a Fehér Házban vendégeskedjen?

Akárcsak az egyik tábornok, én se hiszem el ezekről a bohócokról, hogy ők a legjobbak a szakterületükön. Nem akarom egyenként részletezni őket, de... ti mit gondolnátok például egy izmos, szakképzett fekete űrpilótáról, aki - színjózanon röhécselve - pucérra táncolja magát egy orvosi szobában, méghozzá a teljes személyzet és a feletteseik szeme láttára?

A mellékszál, miszerint Harry kiskora óta neveli mostohalányát, Grace-t, szintén bármi, csak nem meggyőző. Nyilván megkeseríti az embert, ha a nő, aki szereti elhagyja, és neki kell gondoskodni a lányáról is. De amit a film apai szeretetként próbál beállítani, az inkább hímsovinizmus. A film elején Harry a fúrótoronynál rajtakapja Grace-t és egyik emberét, A. J. Frostot. Ő és Grace kimondottan ellenszenvesek voltak. Dialógusaik egysíkúak, de nemcsak mikor egymással, hanem Harryvel, a NASA-val vagy bárki mással beszélnek. A férfi időnként lezser pojácaként védi az igazát Harryvel szemben. Grace pedig határozott, de faarcú, közömbös csitri, akinek értékrendje annyiból áll: "Papa, én nő vagyok!" Grace igazából mégcsak nem részese az eseményeknek, nem csinál semmi azonkívül, hogy ott ül a NASA-ban, és elpityergi, milyen büszke a papájára. Biztos, hogy ez egy felnőtt, felelős beosztásban lévő nő?

Ami az űrakciót illeti, az valóban lehengerlő, és katartikusan izgalmas. Tényleg kitűnik, hogy kiben mennyi kurázsi vagy mocsok lakozik. Emberéletek vesznek oda, és a legkisebb hiba is az egész kudarba fulladását eredményezheti. Maradéktalanul élvezni lehetne, ha logika szerint is megállná a helyét. Egy aszteroida megfúrása miért csak két tucat ember által történik? Vagy az emberek mellé picit több fúrógép használata nem gyorsítaná meg a műveletet, amikor az egész intelligens élet fennmaradása a tét?
És mindez csak azért, hogy aztán egy oda beleeresztett atombombával szétrobbantsák az egészet? Nekem nincsenek beható ismereteim akár az égitestek anyagtanáról, akár a tömegpusztító fegyverek terén. Annyit biztos tudok, hogy léteznek számtalan darabkából összeállt, viszonylag instabil kisbolygók, és összefüggő sziklatömbök, lebegő hegyek. A NASA szakemberei nem mondják ugyan, de alighanem utóbbiról van szó a filmben. Egy hegy méretű bolygót pedig - mégha létezik is egy nagyon gyenge törésvonal benne - bajosan robbantható szét akár nagy-hatótávolságú rakétával is.

A hazaszeretet, hit és lelki elszánás kihangsúlyozása már-már kötelező egy olyan filmben, ami az emberiség megóvásáról szól. De itt is túlhangsúlyozzák, hogy mennyire amerikai minden résztvevő. Ügyesebben palástolják, mint mondjuk A függetlenség napjában, mégis erősen érződik a film tónusán, hogy mindaz a rendkívüli helytállás, szaktudás, a tűrőképesség határának kiterjesztése Amerika tartozéka. Amerika első számú tisztviselője itt is tart egy hatalmas buzdító beszédet, amit persze élőben kísér végig az egész világ. De még Bill Pullman Witmoore-ja is meggyőzőbb volt, mint ez az elnök. Mikor a NASA szakemberei elmondják neki a hírt, teljesen faarccal motyogja: "Végünk van."

Összességében: ez egy nagy volumenű, mégis átlagos igényekre szabott block-buster. Szinte teljesen hiányzik belőle minden kreativitás vagy intelligencia. A szereplők egy helyzet teljesen egyforma tartozékai, díszek, akárcsak az általuk használt technikai vívmányok.