Szűzőrség

Gusztustalan, visszataszítóan primitív és legalább két generációra nézve megalázó gyökérség, elejétől a legutolsó képkockájáig! Már ezzel a mondattal prímán szummázható lenne egy kritika a Szűzőrségről. 

Nem fakadok ki külön a színészekre: egyikük sem nagy húzónév, és olykor bizony a megélhetés miatt is be kell vállani még ilyen blőd szerepeket is. De ugyan HÁNY évesek voltak fejben azok a stábból, akik írták és jóváhagyták ezt a (gyomor)forgatókönyvet...?  

Három tinilány - akik már elsős koruk óta barátok - elhatározza, hogy még a szalagavató bál után elvetetik szüzességüket egy-egy velük egyidős sráccal. 

Szülőik azonban felfedezik a lányok szexpaktumát, és tüstént elindulnak, hogy bármi áron megakadályozzák az aktusaikat. És tinikomédiáról révén szó, persze, hogy a tervük a sok bonyodalom ellenére végül sikerül - nagyjából. 

Olyan szintű az intelligenciahiány ebben a filmhulladékban, amivel szerintem fizikailag lebetegíthetők az élővilág bizonyos szintjei! Nem elég, hogy a három szülő, Lisa, Mitchell és Hunter még ránézésre sem szimpatikus emberek, de alkalmatlanságuk az apaságra/anyaságra már-már ijesztő; mentális érettségük alapján még csörgő meg cumi kéne ennek a csonthülye triónak. 

Igazából lányaik, Julie, Kayla és Sam sem többek a tipikus tinimozik trécselős libáitól, és az első alkalomról való elképzeléseik méltán aggaszthatnának egy normális szülőt. De ennek a három lánynak olyan ember akar tanácsot adni - sőt, megtiltani nekik, hogy bármiben döntést hozzanak az életükben -, akiknek náluk is kevesebb az önismeretük és eleve a józan eszük! 

Ahhoz képest, hogy "csak" egy ostoba tinivígjáték volt a készítők célja a Szűzőrséggel, van egy szereplő, akivel az óceán feneke alá sikerült fúrniuk. Ez a szereplő Lisa, a szingli anya. Rég nem találkoztam mozgóképen olyan anyakarakterrel, akiből ilyen töményen árad a nyers idiotizmus, az indokolatlan paranoia és a fokozhatatlan önámítás. 

Parazitaként akaszkodik Julie-ra annak egész gyerekkorán át: játssza a jó fej barinőt, minden együtt csinál a lányával, és ha ettől bárhogyan próbálna a lány távolodni - pl. hogy milyen közel legyen hozzájuk a majdani főiskolája - Lisa azt mosolyterrorral helyteleníti. Diliházban is elkülönítenék az ilyen asszonyt...!

Humorérzéke a filmnek úgyszólván nem létezik; "poén" címén olyan "közkedvelt" ötletpótlékokra számíthatunk, mint:

• álszex, 
• állelkizés,
• hányásmaraton, 
• seggmutogatás a kocsiablakból, 
• ténfergés meztelenül, 
• kényeskedő faviccek vég nélkül, 
• valamint erőltetett sunnyogások és bujkálások, míg Lisa és két pasisegédje le nem leplezőnek porontyaik előtt.

Az egyetlen geg, ami őszintén meg tudott engem nevettetni, az az autós üldözésük során történt. Miután az egyik kiscsaj hátrahányt Lisa szélvédőjére, úgy siklanak ki mögülük, hogy a kocsi feláll függőlegesbe, és a megmerevedett banda vagy fél percig úgy is tudja tartani a járművet. Kár, hogy végül mindhárman karcolás nélkül jutnak tovább az úton és a cselekményen...

Ennyi sort szánnék rá a Szűzőrségre: infantilis, agyalágyult, százötvenezredszerre előadott tapló kreténség az egész! Alapból sértő a nézők értelmi szintjére, ám külön megalázó, sőt szexista képet ad a szüzesség feladásának témájáról. Máig ledöbbent, hogy ilyen celluloidmocskok bármilyen piacon, bármelyik szezonban képesek visszatermelni a büdzséjüket.

Egy nagy, kövér, farolt Egyest érdemel a Szűzőrség.

Anne

Csak azért, mert egy film lassú, bizarr és csendes hangvételű, még nem biztos, hogy mély, félelmetes vagy erős hangulatvilággal bír. Joseph  Mazzaferro-nak ezt a tanulságot kell majd mihamarább levonnia: Anne c. filmjével - melynél ő egyszemélyben volt író, rendező és vágó - 

egy visszafogott, de egyszersmind zagyva, idegtépően sivár drámahorrort hozott össze. Megpróbálja egy vidéki, mentálisan leépült öregasszony szemein keresztül láttatni velünk az életet, de csak annyit ér el, hogy mi őrülünk csaknem meg a film élettelen fakóságától. 

Szóval Anne egy mentálisan sérült idős asszony, akinek szinte alig van fogalma a világról maga körül. Férje a közelmúltban öngyilkos lett a saját házukban, azóta a szomszédban élő fia, Nick gondoskodik róla. Anne háza seregnyi babával van tele, melyekről úgy hiszi, hogy a szerettei lelkei bennük lakoznak. Velük egyedül osztja meg a földi létének a maradékát.

Defibrillátoron tartott, apátiaszagú ténfergést kaptam ahelyett a hátborzongató élmény helyett, amit az Anne oly csökönyösen próbál magából kicsikarni. Azontúl, hogy a működésképtelen forgatókönyv nem támaszt semmi feszültséget, az egésznek olyan az összképe, mintha egy kripta belsejében időznénk vesztegzár alatt! 

Pár ember (de zömmel csak egy) fel-alá sertepertél, groteszk dolgokat művel, és olykor motyog is valamit, akár az eltévedt zombik. Közben a stáb be-bedob hatáskeltésként egy-egy technikai trükköt (csendes helyszín, kameraforgatás, hangok és hiányuk), hogy ne aludjunk el a székünkben.

A baba, a mű központi motívuma valójában csak dekoráció, amivel Anne körberakosgatja a szobáit, és végig úgy öltözteti (sőt: eteti) őket, mintha igazi emberek volnának. Ez a babafétis az egyetlen, amit az Anne kínál 100 percben: a filmbéli néhány kóbor alak maguk is lehetnének fabábuk, annyira unottak és üresek. Egyedül Anne cukormázas kedvenc műsora, a „Hope is inside you (=”A Remény benned van”) ad egy borzasztó suta magyarázatot Anne fura szokására: a magára maradt, bomló elméjű asszony a babái társaságával kapaszkodik valami kis reményfélébe, hogy egyáltalán tovább bírjon élni. 

De ezt a képet durván megcáfolja, hogy Anne - látszólag - 1 szót nem vált Nick-kel, a saját fiával, mivel férje halála után megnémult! Pedig tudja, hogy körülötte van. Egészen a film végi csavarig úgy jött le a számomra, hogy ez a srác egy önző, önveszélyes, félbolond nyanya miatt rostokol még ezen a kihalt környéken, jövő nélkül. Igazából utána is, de ott majd egy még nagyobb logikai mélyárok döbbentett le...

Sarah, az ápolónő szintén nulla karakterével Mazzaferro tetézi azt az bekómált bizarrságot, ami az egész művét nyakig belengi. Miután Sarah Anne-t rajtakapta, amint épp felszeleti a saját ujjait - Isten tudja, minek -, látjuk, amint Sarah egyedül marad a házban, és pontosan azokat a dolgokat kezdi el művelni, mint Anne: 

• ücsörög a fotelban, 
• ácsorog a falióra előtt, 
• bámulja és babusgatja a babákat, 

stb. 

Mazzaferro úr, ez nem ijesztő, és végképpen nem sugalmazó! Anne lelke netán valahogy átköltözött az élő Sarah-ba? Csak mert eddig semmilyen természetfeletti elem nem szerepelt a filmben. Valamiféle átok akar ez lenni, amit a babák immár átörökítenek a ház új lakójára? Vagy annyira nagy 0 a lelke/személyisége a karakternek, hogy a páciense már élve megszállhatja? Ennek semmi értelme. 

És a meggy a tortahabon: Nick-et egy rendőrrel szembesítteti Sarah azzal, hogy a nő már hetek óta megvette a házat. Ez 2 alapból semmilyen figurából totális hibbantat csinál, ami megint hülyén néz ki, és nem rémisztően: 

• Sarah megvett egy olyan házat, ahol a szeme láttára sebezte halálra magát a volt tulaj, ráadásul úgy, hogy a csaj munkája lett volna felügyelnie a nénire! Ez így olyan, mintha a lány szándékosan hagyta volna, hogy páciense végezzen magával, hogy ő suttyomban olcsó lakáshoz jusson?
• Nick pedig alighanem örökölhette anyja hajlamát az elmebajra, hisz hetekig nem fogta föl... hogy anyja egy ideje már nem is él! Igen, kérem: ez itt a "csattanó"! Mazzaferro elmossa, hogy pontosan mikortól csak képzelte Nick, hogy anyja még él, ez azonban szétveri az egésznek a maradék értelmét, és rémület helyett csak közönyös szánalmat kelt. Egy csavar akkor működik, ha a felvezető lépcsők egyikét se hazudtolja meg. (Ez például örökös probléma M. Night Shyalaman thrillereinél is.) 

Összefoglalva: az Anne az év egyik letaglózó agyi mélyfúrása, amit joggal érdemes elfeledni. Nonszensz, álművészi, visszatetsző narratív hulla, ami képes az őrületbe kergetni az embert. Messzire kerülje el, aki hall róla, mert az élethez szükséges időt és kedvet egyszerre szívja el tőle...!

Trágyadék.

A történet

Kényelmetlen igazság kontra Megnyugtató hazugság. Jennifer Fox egyetemi oktató az előbbit választja, miután anyja felfedezi egy gyerekkori írását: Jenny elkezd utánajárni két embernek, „Mrs. G”-nek és „Bill”-nek, akik még a 70-es években óriási hatással voltak életére. Ám ahogy egyre több részletet megtud velük kapcsolatban, rájön, hogy a két felnőtt szexuálisan kihasználta őt, melynek emlékét ő maga űzte el emlékezetéből 35 éve. 

Kifejezetten szeretem az olyan filmeket, melyek okosan, de határozottan arcunkba vágják, mennyire gyarló, gyengékkel teli lények vagyunk mi, emberek. A Történet c. pszichológiai dráma önmagunk manipulációjáról szól, arról, hogy milyen könnyen tudja az ember memóriája elsimítani, kikozmetikázni a negatív tapasztalásokat. Legtöbben inkább elhallgatjuk, szőnyeg alá söpörjük, ha fájdalom vagy trauma ér minket; leélnénk úgy az egész életünket, hogy nem is vagyunk tudatában, mekkora pszichés sebek betegítették a lelkünket évtizedeken át. És bár az eltitkolt pedofília nagyon aktuálszagú téma most Hollywood-ban, a The Tale távol marad a politizálástól, és megelégszik vele, hogy elmés, kifinomult dráma legyen.

Szimpatikus főszereplőnek találtam Jennifert, akinek szívből drukkol az ember, hogy sikerrel járjon céljával, bármennyire ellenzik ezt a szerettei. Teljesen világossá teszi a rendező – aki saját élményei alapján írta-rendezte A történetet -, mitől és hogyan vált egy 13 éves kislány olyan kihasználhatóvá, hogy amit vele műveltek, máig rejtve maradhatott. Nemcsak háttere (vasszigorú szülők, szabaságvágy, szellemi fogékonyság, stb.) van nagyszerűen felépítve. Gyönyörű az átmenet folyamatossága, ahogy Jenny kapcsolata Mrs. G-vel és Bill-lel egy idilli oktató-diák barátságból deviáns kísérletezésbe hajlik át - különösen Bill-lel, aki voltaképp rászedett és megrontott egy gyereket, sőt talán több másikat is.  

Díjazom, hogy Jenny elköteleződése természetesnek hat az elején. Nem egyből válik az igazság megszállottjává: először még kínosnak találja az egészet, a kutakodás elején pedig elmásítva emlékszik vissza arra az időre a lovaldánál (pl. 15 évesnek véli magát 13 helyett). Tetszetős módon elég okos, hogy belássa: objektívnek kell maradnia. Magától nem bírja feltépni azt a sötét ajtót, mely mögött a teljes igazság rejlik, ezért jár dokumentaristaként utána mindennek. Nemcsak a történtek többi érintettjét kérdezi ki: saját gyerekkori énjével is párbeszédesen perlekedik. Imádtam a műben, hogy olyan pontosan lekövethető, ahogy Jenny a szerzett infók és sztoriverziók révén egyre javítgatja a saját, becsapós emlékezetét.

Fontosnak tartottam, hogy Jennifer ne csak a saját, de mások önáltatását is kikezdje: ez erősíti a nő motivációját, és kiterjeszti a film üzenetét mindannyiunkra. Bizonyos fokig mind hajlamosak vagyunk „hamisítani” a minket érő rossz élményeket és hatásokat – függetlenül attól, hogy szégyenből tesszük-e ezt, egyfajta önvédelmi mechanizmusként, vagy csak mert így kényelmes, így maradhatunk meg a komfortzónánkban. 

Lépcsőfokokat látok abban, ahol az öreg szereplők – akik már leélték önhazugságukban majd’ az egész életüket – végül megállnak Jenny önkereső útja közben. 

1. „Nettie” Fox. Jennifer anyja jut a legtovább ezen a mércén, a nyílt megbánásig. Összetörten látja be a movie vége felé, hogy kudarcot vallott anyaként. Ha nincs az a jelenet, akkor elég szánalmas figurának könyveltem volna el őt, akinek sose volt mersze férje akaratával szembeszállni, míg az élt. 
2. Mrs. G. Őszintébb nekem a film attól, hogy Jenny példaképe harminc év után nem is hasonlít a magabiztos ideálképre, akit Jenny egykor bálványozott. Miután sok év után találkoztak, és készségesen újra rávezette Jennifert, hogy ülje meg a lovat... a férje kérdezősködésére már inkább képmutatóan kiküldi a házából, mint afféle kotnyeles kísértetet a bűnös múltból. Ezzel mintegy beismeri, hogy bűnrészes, hogy semmit nem tanult régi hibáiból. 
3. Tágabb környezete még eddig se jut el: ha Jenny és Bill párkapcsolatának akadt is egy-egy tanúja, azok hallgattak az árulkodó jelekről. 
4. Iskolatanárai konkrétan meg is dicsérték a lányt a sztorijáért, mivel azt kényelmes volt egyszerű „kitalált mesének” hinniük. Pont fordítva szokott ez lenni a hasonló drámákban: a felnőttek paranoiás módon mindenről egyből a rosszat feltételezik, és a gyerek-protagonistát igazságtalanul szakítják el valakitől/-mitől, aki/ami fontos volt neki. Ez szerintem egy ügyes diverzifikáció.

Rohadtul irritáltak ugyanakkor Jenny „pótszülei”, Mrs. G és Bill; a múltbéli valójuk mindenképpen. Értem, hogy a koncepció szerint előbb idilli, rózsaszín szemüvegen át látjuk Jenny emlékeit a velük töltött időszakról, és ezt töltik meg fokozatosan a feltárt torz részletek. Direkt erre játszik rá a Hallmark-szerű, cukormázas megvilágítás azoknál a jeleneteknél. De koncepció vagy sem: bizarr, sőt infantilis volt nekem az összhatás, ahogy a két mentor bájolgó, pedofil vigyorát, és a fegyelmezőnek szánt oktatási stílusukat figyeltem. Azt viszont díjazom, hogy Bill és Jenny első együttlétekor a kamera nem fordul el, nyomatékosítva az egésznek a betegességét, az ál-ártatlanságát. 

Laura Dern elnyerte bocsánatomat azért, amit lilított hajú parancsnokként leművelt Az utolsó Jedikben: itteni alakításáért minimum a Glóbusz-jelölés. Jennifer az 50-hez közelítve látszólag mindent elért: karriere sikeres, energizáló a stílusa, menő lakást oszt meg élettársával, sokat utazik a világot filmezve. Hasonló felnőtt lett belőle, mint a példaképe, Mrs. G., és nekem úgy tűnt, hogy tisztában van ezzel az összefüggéssel. Ezért is kell szembe néznie a múltja sötét titkával: ha feladja, azzal be kéne ismernie, hogy eddig hazugságban élt, illetve hamis az a kép, amivé egy fél életen keresztül formálta magát. Ez egy nagyon jól megalapozott hajtóerő a főszereplőnek.

A befejezés azonban fájóan nem fut ki sehová, és ez nekem nem úgy illúzióromboló, mintha a „mondanivaló részét képezné”. Nincsen zárógondolat a narratíva végén. Jennifer végre rátalál Bill-re, a főbűnösre, akit a filmben addig látott legnagyobb csalás és ámítás vesz körül: elismert edzőként tüntetik ki egy partin, mikor Jennifer beront, és botrányt keltve kikürtöli, mit tett vele… Aztán magába roskad a mosdóban, és vége. Nem a következmény vagy a feloldozás hiánya zavart itt! Hanem az, hogy a mű nem is próbál valami konklúziót adni Jenny önkereső útjának, amit eddig türelmesen végigkövettünk. A 13 éves Jenny úgy kezdte mondókáját: „Valami csodaszépet szeretnék elmesélni.” Jennifer Fox pedig a partin így zárja: „Egyiküket sem ''edzette'' még Bill?!” És a két végpont között apránként nőttek az indulatok... hogy végül egy gyors huszárvágással félbemaradjon az egész.  

Ha nem is egy forradalmi mestermű A Történet, az év egyik legkomolyabb hozományát látom benne. Fájdalmas, mégis bátor tanulmány az emlékgyártás művészetéről, amit sokszor szándékon kívül is művelünk magunkkal és környezetünkkel. Modern világunk a nyugalmat és rendezettséget többre tartja az őszinteség törekvésétől, és ez a film jól példázza, miféle bűnöknek ad zöld jelzést ez a gondolkodásmód.

Akinek nem ellenszenves a pedofília, mint témakör, annak A Történet megérhet egy 9 vagy esetleg akár 10 pontot is a 10-es skálán. Én személy szerint - főleg a szándékkal együtt is izzasztó emlékmontázsok + a céltalan zárás miatt – nem tudom favoritanyagnak nevezni; nem így maradt meg bennem a filmélmény. 5-ből egy 4-est adok meg rá, de az eddigi legerősebb 4-est 2018-ból.