Sin City - Ölni tudnál érte

"Végre fröcsöghet a vér, úgy mint régen! Mint a régi szép időkben! A mocskos múltban; az élet-halál harc folytatódik!"

Megérte már ennek is folytatást csinálni?
Ez a kérdés lebegett pallosként nemcsak a jegyért fizető nézők, de a készítők feje felett is. Pedig a forgatást megelőző 8 év huzavona alatt jóval több rajongót nyert meg a sequel gondolata, mint ahányan ellenezték. Nem baj, ha ugyanaz a jellegzetes stílus már nem számít annyira újszerűnek. A lényeg, hogy ne érezzük megfáradtnak, ne csak 1-2 új részlettel próbálja az utódmű elkendőzni, hogy görcsösen próbál egy formulát követni.


Mi lett hát a Sin City: Ölni tudnál érte? Méltó utód, vagy gyenge másolat?
Az én válaszom az: egyik sem. Valahol a kettő között landolt az eredmény.


Pedig Robert Rodriguez és Frank Miller megkapták azt a kreatív szabadságot, ami egy ilyen felnőttes munkaanyaghoz elengedhetetlen. Hála a Sin City képregényszerű vizuális effektjeinek, még a stúdiók örök mumusa, az NC-17-es besorolás miatt sem kellett aggályoskodni. Megvolt tehát a pénz, a tisztes szándék és az eredeti alkotóduó. A rajongók pedig feltételezték, hogy 9 év várakozás után elegendő puskapor is lesz egy második egész estés túrára Sin City-ben.

Ránézésre még úgy tűnik, az új rész a régi összes fontosabb elemét átmenti.

• A noir-os fekete-fehér látványvilág,
• az erőszak, züllöttség és paráznaság képsorai,
• a fontosabb "pozitív" karakterek,
• az ötlet, hogy a film 3 külön sztoriból rakja ki saját cselekményét,
• és ahogy ezek időben felcserélődve játszódnak - egymáshoz és az előd fejezeteihez képest is: Marv bevezetője és Dwight sztorija előzmények, Nancy Callahan-é a Hartigan-fejezet folytatása, és új főszereplőnek itt van Johnny, a profi hamiskártyás.

És mégis...

Az új darab sokkal felhígultabb, életlenebb, mint elődje. Bekövetkezett az, amitől a moziterembe lépve a leginkább tartottam: nem az önerőből való feltámadását láttam BaSin City bábeli világának, hanem csak annak kibővítését. Egy 9 éve történt focimeccs hosszabbítását.

Egy extra menetet.

Hiába veszett ismerős a tagolása, az egész kinézete az új darabnak, egyszerűen nem olyan érdekesek és pattanásig feszültek a fejezetsztorik. Sok a súlytalan, stílusoskodó közjáték: a forgatókönyv észrevehetően elodázza, hogy éleződjenek a konfliktusok. És a visszatérő férfialakokból is valahogy kiveszett az a velő és spiritusz, amitől többek voltak henteskezű lúzereknél, akiknek 1-1 nőért csorog a nyála - vagy a vére. 

Rutger Hauer Roarke bíborosa helyett Powers Broothe Roarke szenátora most a főgonosz. Nem volt egy érdekfeszítő figura, de elhittem annak, aminek mutatja magát: úgy elegyedik benne a tekintély és a gengszteri szadizmus, ahogy az elvárható A Bűn Városának egyes számú keresztapjától. Ha valaki igazán felhúzza őt, nem elégszik meg az illető fejbe lövésével - amint azt Johnnyval is illusztrálja.

Joseph-Gordon Levitt mintha a mainstream kabalája lenne ma Hollywood-ban: olyan alkotásokba is bekerül, melyekbe nem indokolt, márpedig ennyire nem univerzális színésztehetség. Levitt Johnny, a pimasz hazárdjátékos szerepében sajnos saját magát játssza el. És csak jobban kilóg az eddigi "főhősök" közül attól, hogy ő "az új fiú", illetve mert a karaktere a legmenőbben pózol, de a legóvatlanabb, legszánalmasabb végzetű balek is egyben.

Johnny egy este megkopasztja Roarke-ot, aki ezért később megvereti, eltöri az ujjait s az esőben golyót lő a törzsébe. Később Johnnynak feldereng, hogy Marcie-t - az táncoslányt, akivel aznap ünnepelt - előzőleg a hotelszobájába küldte. Kisgyerekként kitaláltam volna, hogy így a nő Roarke áldozatául esik majd: levágott kezeit és fejét megmutatják Johnnynak, mielőtt az elfut.

És mit csinál ez a pórul járt mázlista, miután egy toprongy sikátori doki helyrehozta sebeit és megölte a nőjét? Visszamegy, megint lealázza pókerben Roarke-ot, vállalva, hogy amaz gond nélkül fejbe lője. Az egyetlen indoklása erre az esztelenségre, hogy idővel szárnyra kap Sin Cityben a pletyka, hogy ugyanaz a jöttment kétszer is legyőzte a nagy Roarke szenátort. Az előző film antihősei is egy fokig rohantak a végzetükbe, de nem ilyen vakon és elővigyázatlanul. Itt megjátszott az a tudatosság, mikor A Kaszással néz szembe a magányos fickó. Nem érdekel, hogy mozgatja a kézfejeit: ez a karakter semmit nem mutat, ami jogosulttá tenné önálló felvonásra - mégha 2 darabban is.

Biztosra veszem, hogy a legtöbbet Eva Green idomairól pletykáltak Amerikában a bemutató idején. Műsorideje felében teljesen ruhátlan, és végig külön szín emeli ki ajkát és szemeit. Ahogy a szintén Miller írta 300 folytatásában, itt is egy kegyetlen, jéghideg dominát alakít, akinek 1 szavát sem szabad hinni. Ava Lord velejéig romlott, manipulatív karaktere általában meggyőző. De amikor az unalmas Mort nyomozót győzködi Dwight bűnösségéről, szappanoperába illő sóhajtozást vág le "csábítás" címén. Mort alakja alapból nem érdekelt, de ennek láttán már címeres hatökör.

Izgalmas ötletnek tartottam, hogy kiderüljön: miért kellett Dwight Campbell magándetektívnek plasztikai műtéten átesnie Óvárosban. A válasz: volt szeretője kijátszotta. Miután Ava némi színjátékkal rávette, hogy ölje meg a férjét, immár gazdag özvegyként lelőtte, és az egyik golyó a fél arcát szétroncsolta. Ez nagyon tetszett: eszembe juttatta Michael Long esetét a Knight Rider TV-sorozatból. Hát ahhoz mérten rettentő száraz és sótlan módon tálalta Rodriguez az esetet! A tény, hogy Dwight-nak új arca lett, az ügy egészét nézve teljesen lényegtelen: miután lelepleződött, Ava megint csábítgatja egy sort, s Dwight végül hasba lövi. Miközben óvárosi barátnői leölik a testőrséget. Csalódás, ha ilyen laposan zárul épp az a fejezet, melynek címe a film alcíme is egyben: "A dame to kill for".

Tetszett az ötlet, hogy az első mozi Szent Grálja, Nancy maga is alámerüljön Sin City bűzölgő mocskába. Nancyt pszichésen kikészítette Hartigan öngyilkossága: iszik, vízionál, és látogatja a halott rendőr sírját. Végül, sok szenvelgés után dönt: felsebzi az arcát, ezzel barátját Marvot a hátvédjévé teszi. És miután amazzal elintézték Roarke gorilláit, bemegy a főfogásért, az többször meglövi, és csak a kísértet Hartigan miatt nxílik alkalma teljesíteni a bosszúját. "Ezt Hartiganért kapod." Itt sem éreztem elég személyesnek a harcot, pedig simán az lett volna: Roarke fia kétszer is megkínozta Nancyt, Hartigan pedig pont ezért előbb fülét és tökeit lőtte el, később pedig a fejét zúzta szét.

Jessica Alba nagyon igyekszik hihetővé tenni "Nancy eldurvulását", eredménytelenül. Egyszerűen erőlködésnek hat, ahogy feltalálja vadonatúj kemény énjét, rövidebbre vágva és befestve a haját. Még azt a pillanatot se tudtam komolyan venni, ahol Marv 3 huligán egyikét meghagyja neki, hogy ő lője le. Az a huligán még külön az ő kedvéért elővillantja legundorítóbb grimaszát, hogy Nancy biztosan elveszítse a vérszüzességét. Ugyanez az erőtlen tálalás a bajom Bruce Willis szellemjárásával Hartiganként. Valahogy ez közel sincs olyan stílusos, mint pl. Liam Neeson szellemjárása Ra's al Ghulként - egy másik képregényfilm-folytatásból.

Mivel mindhárom fejezet azelőtt játszódik, hogy Marv hadjáratot indít majd a másik Roarke ellen, várható volt a karakter visszatérése. A szokásai nem változtak: gyilkol, testrészeket választ le a tulajukról. Bámul a bárban, aprít a vidéken, ha talál rá nyomós okot.
És mégis...

Egy az, hogy nincsenek olyan emlékezetes szövegei és belépői, mint hajdan. Végig csak segédkezet nyújt, azt is csak azért, hogy múlassa az időt. És lehet, hogy Marv nem egy pengeeszű pasas. De amikor pl. Nancy összevagdosott arcát meglátja, ne mondja nekem senki, hogy nem lát át a szitán! Túl átlásztó csel ez Nancy részéről, hogy Marvot beuszítsa és megnyerje magának, hogy élő tűzerő legyen Roarke ellen! Ennyire ostoba bizonyosan nem lehet az a szereplő, akinek a szájából ez hangzott el 2005-ben:

"Figyelj rám, ostoba némber! Nézd meg jól a képemet. Melyikőtök engedne elég közel magához, hogy megöljem? Senki, kivéve Goldyt. Ő is csak azért, mert azt hitte, hogy meg tudom védeni. Lefogadom, a zsaruk nem törik magukat, hogy elfogják a tettest. De amint a nevem gyanúba került, megjelent a kivégzőosztag."

Bár elsősorban a mű hibáit szedegettem sorra, azok a külsőségek, amik az előző részben működtek, itt is szórakoztatóak: a csonkítások, a fehéren fröccsenő vér, a sötét sikátorok, ahogy játszanak az árnyékokkal. Kevésbé kreatívan osztják el őket, de ettől még szórakoztatóan groteszkek. Az akciójelenetek ütősek, és a sima bunyók is rendben vannak. Tényleg az a fő gond, hogy a fejezetsztorik és szereplők is megfakultak - ha nem is annyira, mint a látványvilág.

Összegzés: Hangulatos detektívregény lett a 2. Sin City-mozi, ám nemcsak azért nem ér fel az 1-höz, mert stílusa már ne bírna az újdonság varázsával. Túlságosan próbálja utánozni az elődjét: a cselekmény olyan mértékig van hozzá kötözve a korábbi esetek krónikájához, hogy nem is áll meg a lábán, mint önálló kreáció. 9 év várakozás után ez olyan, mintha egy bajnok a nagy visszatérésre készülne, kigyúrja magát, mégis a ringben rájön, hogy nincs jó formában.

Az "Ölni tudnál érte" nálam erős közepesnek, de zsenge Sin City-folytatásfilmnek minősül.

Sin City

Amerikában évtizedek óta a DC és a Marvel Comics számít a két domináns képregénykiadónak. A többi kiadó termékei közül - A Maszk mellett - a Sin Cityt tartom a mozivászonra legjobban rászabott, forrásanyagát legügyesebben összegző adaptációnak. A film korunk társadalmának legkorruptabb, még valóban létező/létezhető verzióját tárja elénk. Normák vagy értékek egyáltalán nem léteznek itt. Basin city úgy működik, akár egy óriási méregfelhő: bárkit lezülleszt, bármit megtehetnek veled, bármikor elpusztulhat benne bármekkora embertömeg.

3 ember esetét látjuk egymás után, lineáris időrendben. Közös bennük, hogy közönyös, problémszemélyes problémákkal küszködő átlagemberek, de ha eldöntik, végsőkig elmenni hajlandó küzdőfelek is. Látásból ismerik egymást, de nincs köztük párbeszéd a film alatt, még gondolatban is csak Dwight elmélkedik egy darabig Marvon.

Ami még összekapcsolja az életüket, az a város, a stílusuk, és hogy személyesen ismerik Nancy Callahant, aki egyszerű bártáncosnő. Hartigan történetét ügyesen kettévágták, hogy ne jöhessünk rá: még vissza fog térni. Ez okos módszer arra, hogy keretbe foglalják a filmet: külön történeteket látunk, amik meg is törik az időrendi sorrendet, a film mégsem esik szét négy nagyobb darabra.

Marv a kedvenc karakterem a Sin Cityben. Tipikus nagytermetű pofonosztó: a gyilkolás és vandalizmus a vérében van, a modor a legutolsó dolog, amit izgatja. Viszont azt a pár poros elvét a mindennapokban betartja. Nőkre nem emel kezet, kutyákra nem emel pisztolyt, csak akkor öl meg valakit, ha tudja, hogy mészáros. Ámokfutásának egyetlen oka van: meg akar fizetni egy prosti életéért. Ezen az sem változtat, mikor a többi áldozat fejeit trófeaként látja - bár felügyelője Lucille halála feldühíti. A Sin City főszereplői nem szabvány szerinti protagonisták, a szélsőséges eszközök teszik izgalmassá őket.

A sztori alaposan kitér arra, hogy mi miért történik, a cselekményben és a háttértörténeteknél is. Nem tudhatod, kit mikor ér utol a halál. Kevin több lépcsőben történő csonkolása bármelyik férfinéző számára eye-candy lehet. Az egyetlen dolog, amit nem értettem, hogy Marv önként menetel a halálba egy kizsarolt vallomás miatt. Rendben, hogy anyjával fenyegették meg, és nem is annyira eszes fickó. De ha az ország legbefolyásosabb emberét, Roarkot meg tudta közelíteni és ölni, miből gondolják, hogy anyja megölésével nem zúdítana újabb vérfürdőt a gyilkosokra? 

Dwight alakja elegyíti legjobban a határozott cselekvést és a józan ítélőképességet. Amikor megleckézteti és követi "Jackie Boy" bandáját Óvárosba, az ott őrködő harcos utcalányok egyike végez velük. Mikor kiderül, hogy rendőr volt, a feje szinte Óváros Szent Gráljává változik. Ez az eset mutatja leginkább, hogy minden ellentmondása mellett Sin City sem kivétel az örök törvény alól: minden az egyensúlyra épül. Ha kiderül, hogy a helyi "rendfenntartó lányok" zsarut öltek, a városban belharcok kezdődnek.

Gail és Miho a határozott nő mintaképei: egyikük szexuális domina, másikuk a harcművészet legképzettebb mestere. Jobban megírt szereplők voltak, mint az ikrek, Goldie és Wendy. A végén a leszámolás könyörtelen és ádáz, semmi nincs, csak hús, vér és golyó. A "happy end" az elképzelhető legrosszabb kifejezés erre a végkifejletre: a kisebbik rossz maradt a nagyobb helyett.

Hartigan, a nyugdíjas korú ex-zsaru a legesendőbb hármójuk közül, magányos és betegeskedő. Korábban megmentette a gyerek Nancyt a pedofil Rourk-fiútól  és jutalmul golyózáport és börtönt kapott. Sin City akárkit nincstelen bűnbakká tehet, ekkor márcsak legfeljebb egy külső személy nyújthat bármi reményt. Rourk nyolc évvel későbbi kinézete szürreálisan torz, akárcsak minden más vele kapcsolatban. Nancyvel szemben kissé túl kíméletes, hiszen "csak" veri és ostorozza. De ha azt vesszük, hogy Hartigan azonnal utánuk ered, miután megmenekül  huroktól, érthető. Még nem jutott el a keményvonalas kínzómódszerekig.

Valami tragikum akaratlanul is befészkeli magát a szereplők sorsába. Ahogyan Marv és Dwight, úgy Hartigan is megadja magát a város törvényrendszerének a végén. Fejbelövi magát, hogy Nancyt nem legyen okuk tovább üldözni, miután a torz küllemű Rourk már halott. Itt a győzelem sosem rólad szól, hogy te vagy a számodra fontosak megmaradnak.

A film fekete-fehér alapjából csak igen ritkán emelnek ki színnel tárgyakat. A vörös vér, a kék és vörös kocsik, Jack fehér és ifjabb Roark sárga vére: mindez a kihangsúlyozást szolgálja. Kevés mozifilm képes elérni, hogy a brutalitás, a véres kínzások és csonkítások művészinek, sőt izgalmasnak tudjanak hatni a néző szemében. Sin City azok közé tartozik.

Az egyik leginkább megkérdőjelezhető dolog a filmben, hogy mennyire van szükség az öngyilkosságra. Mennyire számít ez önfeláldozásnak, hisz ezzel sem Marv, sem Hartigan nem garantálják, hogy szerettüket később nem nyírják ki. Csak a lelkiismeretüket nyugtatják meg. Én személy szerint ezt már érdektelen cselekedetnek, túlkapásnak tartom. A mai világban, ha valaki - bármilyen korrupt városban - elszánja magát, hogy másért gyilkol önmagán kívül, az már nem lehet a karakter védjegye. Hanem határozott terv és döntés. De egyébként ez nem nagy probléma, mert

1. egyrészt nem érdemes bárkivel is azonosulni, és
2. a történet is indokolttá teszi, hogy mely karakterek mikor és miért ragadtatják magukat erre.

Utóbbit nagyon hiányoltam a Batman visszatérnél. Abban az esetben Selina Kylenak vagy Pingvinnek nem volt épkézláb terve vagy értelmes motivációi. Csak a koromsötét hangulatvilág díszeiként ténykedtek.

A színészi játék végig erősíti a menthetetlen züllöttség atmoszféráját. Viszont időnként a szereplők érezhetően túljátsszák a szerepüket, és ez kizökkentheti a nézőt Sin City erősen stilizált világából. Konkrét eseteket nem sorolok fel, mert nem akarom agyonboncolni a film tartalmát.

Fantasztikus képregényfilm. Az a fajta produkció, amely képes bárkit beszippantani saját univerzumába, végig pörög és bármelyik szereplő okozhat meglepetést.

Attila

Hollywood kétségkívül egy sokkal mozgalmasabb és több szállal operáló filmet hozott össze a kora-középkori Kárpát-medencéről, mint mi a Honfoglalással. Az eredményt nem lehet pusztán a költségvetésre fogni. A Kis Vuk c. animációs film 1.4 milliárd dollárból készült. Valahol szégyenletes ebbe belegondolni, hisz az éra nem-magyar vezérei közül Isten ostorát tiszteljük leginkább, mint rokont.

Az Attila egy stabil, kiterjedt és szórakoztató történelmi kalandfilm. Gerard Butler kellő hatásfokkal tud méltóságot vagy indulatot kivetíteni. Sok ellenvélemény, amit olvastam erről a movie-ról, azzal érvel, hogy az események nem történelemhűek, hogy ez meg az nem is így volt. Ezt én se tartanám elfogadhatónak, ha csak műfaji sajátosság lenne. De konkrét szerepe van: ez teszi lehetővé, hogy  film ne legyen kiszámítható, és a forgatókönyv ne emeljen be irreleváns szálakat, és ne hagyja nyitva a már meglévőket. Aki hajszálpontos történelmi átültetést akar látni, annak A passiót tudnám javasolni.

Attila gyerekkorát a hun mondák és a véres harcok kísérik végig, vagyis az a két dolog, amik később élete mozgatórugói lesznek. A "Nagy Király" legendáját Mondzuk sátrában hallja először, és mikor a pusztában barangol, eggyé válik vele. Senki előtt nem hajol meg, tehetséges vezérnek bizonyul, ambíciója sem merül ki katonai sikerekben vagy területfoglalásban. Egyesíteni akarja az ismert világot, akárcsak egy későbbi korban Dzsingisz. Hogy Attila-e a "Nagykirály"? A döntést a nézőre bízzák, de minden jel arra mutat, hogy igen.

Galen-t is érdekes figurának találtam. Az erdei boszorkány bizonygatja, hogy látásaiban Attila talál rá a Hadisten kardjára. Viszont Galen szavaira árnyékot vet, hogy férfiként tekint Attilára, gyerekkorától ismeri, és az általa megálmodott helyen talál rá Attila a szent pengére. Ez a catalaunum-i csatakor darabokra törik. És dicstelen módon Attilát, aki minden veszedelmet túlélt, végül saját ágyában mérgezi meg saját hitvese.  

Nagyon ügyesen nyitva hagyják a kérdést: talán Galen csak nagyon akarta és alkalmasnak hitte Attilát betölteni a mondabeli szerepet. Vagy a "a világ urának lenni" egy pillanatnyi állapot, amikor az ismert világ részben a Hun Birodalom, részben pedig függ vagy retteg tőle. A jóslatok ritkán szoktak politikai tartalommal telítődni.

A film dualista világképe több vonatkozásban tettenérhető: rómaiak és babárok, civilizáció a nyers káosz ellen, Római Birodalom és Hun Birodalom, nyugat és kelet, Flavius Aetius és Attila. Aetius bizonyos szemszögből Attila római kiadása: ugyanúgy hiszi, hogy a sors történelmi szerepre szánta, ami túlmutat rangon vagy politikán. Romlottabb és manipulálóbb, mint Attila, erre egész múltja bizonyíték: Placidia börtönhalálra ítélte egy korábbi árulásért, lányáról pedig senki se tudhatja, hogy vízigót királyi sarj.


Mihelyt kiszabadul, ismét ármányt sző: eljátssza, hogy megmenti Valentinianuszt egy anyja küldte bérgyilkostól. Világos a terve: idővel a gyengeelméjű ceaser mögött ő állhat tanácsadóként, Placidiát pedig kivégezteti saját fiával. A római főszereplők közül egyedül a gyanútlan Lídiára lehet ráfogni, hogy egyértelműen pozitív figura. De Valentinianus egy kicsinyes élvhajhász, anyja pedig mogorva akarnok, aki egyszer majdnem megmérgezteti Aetiust. Valorus és Honoria nem annyira a romlottságot mutatják, hanem a helytelen cselekvést egy szituációban: Honoria bájaival akar hatalmat szerezni, Valorus pedig teljesít egy orvgyilkossági parancsot saját szövetségesük, Theodoric ellen.

Aprólékos és átgondolt, ahogyan a hun életmódot részletezik: az íjkészítés, a vágta közbeni nyíllövés, a fegyverforgatás, a protokollok, ünnepek, a családi viszonyrendszer Rua szavain keresztül. Római és hun oldalon is megismerjük a két világ ideológiáját, világszemléletét. Róma a kultúra évezredes fáklyája, Hunnia pedig az új éra új ereje, amely felülmúlhatja bármely korábbi államalakulat sikerét. Mindezt a filozófiát, saját népük attribútumait Attila és Aetius jelleme tökéletesen kifejezi, a végső csata előtt pedig seregeiket is ezen érvekkel készítik fel a történelmi pillanatra.

A karakterkezelés a filmben tényleg elsőrangú: akinek neve van, az egyéniséget kap a főszereplőktől Orestes-en át a néma Lygusig. Tim Curry Theodosiusként nekem kilóg a sorból. Az arcáról mindig ugyanaz a sátáni sunyiság rí le a szerepeiben, ami hozzáteszem, borzasztó irritáló tud lenni. Lídia szerepe mindössze annyi, hogy ő adja Aetius életének egyetlen őszinte pontját. Így még éppen elég szerethetőnek mutatják a számító hadvezért, hogy érdekeljen a sorsa. N'Kara és Ildeko mindketten erős nők, bár nem egyforma jellemek. A 2. filmben aprólékosan van kidolgozva, ahogy Attila Ildikóra tekint: külön meg akarja győzni a szerelméről, és hogy nemcsak a halott N'Kara hasonmását látja benne. Ildeko komolyan elállna szándékától, hogy megmérgezze urát, de gyűlöletét újfent felszítja, mikor Attila a nászon N'Karának hívja. Beismerte ezzel, hogy nyájas közeledése és vezetői tudása mellett is csak gyilkos és pusztító.

Aetius-ra pedig saját ármánya hull vissza, mikor az általa okított - és átvert - caesar kardot mélyeszt a hadvezérbe. Hasonlóképp, ahogy az eredeti Caesar-ral történt. A tragikus irónia kifejezi, hogy Aetius inkább hordozta a régi római nagyságot, mint bárki az ottlévők közül.

Két filmre van kinyújtva a cselekmény, de van annyira összefogva és kitöltve az egész, hogy indokolt legyen a 3 órás műsoridő. Az első rész a királlyá válásról szól, a második a királyi pályájáról, az egyre nagyobb tétekről. Az egyes jelenetek általában új fordulatot is hoznak az eseményekben. Kisebbrészt információ hangzik el bennük, vagy vizuális jellemzésére fordítódnak. A római diadalmenet monumentális.


Ami a csatákat illeti... komoly ráfordítás történt a harci felszereléseknél, de két fontos problémám mégis van velük. Többszöri újranézés után úgy éreztem, kevés a résztvevő katonaság. Százak harcolnak minden ütközetben, de azt kívánom, bárcsak számítógépesen tudtak volna még további tömegeket hozzájuk adni. Éppcsak elegen vannak ahhoz, hogy a stratégiai döntések, hadmozdulatok kivehetők legyenek a harcokban. A másik pedig - bár ez erősen szubjektív - nem érződik kellő brutalitás a közelharcokban. Nem a vér mennyiségét hiányolom. A drámaiság valahol a könyörtelenség rovására megy időnként.

Mindent összevetve jó filmnek tartom. Soha rosszabbat rólunk Hollywood-tól.