Most látsz engem (Szemfényvesztők) 2.

"A mi kis chipünkkel ez a szerkentyű képes kilőni bármelyik ország bármelyik típusú, méretű rakétáját..."
"Úristen...!"
"Igen. Így kétszer is meggondolják, hogy egy új háborút kezdjenek-e."
"Fantasztikus."

(Mr. Óvóbácsi)

A 2013-as Now You See Mee volt a legkétszínűbb, legképmutatóbb bűvészmozi, amit életemben láttam! Nem elég, hogy kvázi hülyére vett minket fantasy-ba hajló mutatványokkal és agyoncsavart modern-Robin Hood-os klisékkel, de olyan lélektelen, elidegenítő légkört generált, amiben semmi emberség nem érződött. Üresség és utálat amalgámját hagyta hátra bennem, és sajnáltam, hogy folytatás készül a mű anyagi sikere miatt.

Ürességet kaptam a Now You See Mee 2.-től is, ám az utálat most elmaradt. Az 1. rész extravaganciája, csili-vili parasztvakítása érezhetően elsorvadt a 2. részre, és inkább hasonlított egy rozzant "Behind the scenes"-kiegészítő műsorhoz. Lehangoló és szánalmas volt, ahogy az alkotók próbáltak egyfajta Birodalom visszavág-érzetet adni az új résznek: a bűvész-négyes és fedezőjük magukra maradtak a Szem védelme nélkül, ráadásul régi csőbe húzottjaik visszajöttek, és most majd ők lesznek nyeregben. 

Leírás:

A "Négy Lovas", Atlas, Jack, Merritt és Henley 1 éve rejtőzködve él, várva, hogy a Szem titkos rendje ismét kapcsolatba lépjen velük. Ezt látszólag meg is kapják, mikor egy Lula nevű új taggal bővül a csapat, a már lelépett Henley helyett. Innentől a banda cseberből vederbe kerül: új trükkjüket valaki elszabotálja, és a világ túlfelén kötnek ki, ahol egy technostréber milliomos, Walter Marby egy forradalmi mikrochip ellopásával bízza meg őket. Közben Dylan Rhodes FBI-ügynök lelepleződik, mint a Lovasok segítő Szem-bűvész, és az egyetlen segítsége pont Thaddeus Bradley, a trükk-feltáró, akit Dylen csukatott le bosszúból. 

Most tegyük félre picit, hogy gyűlölöm az 1. részt.

Az első Szemfényvesztőket legalább próbálta előrehajtani a lendülete és a polgárpukkasztó téma világos szándéka - mégha végül egy velejéig álszent, hazug üldözésmozi lett is belőle. Papíron még jól hangzott az alapötlet, miszerint tehetséges, vakmerő bűvész-fenegyerekek avanzsálnak a médiában modern Robin Hood-okká. Látszólag érinthetetlenek a hatóságok számára, és pimasz trükkjeikkel megleckéztetik az olyan milliomosokat, akik szintén a törvény fölött állva csak ártanak másoknak - lásd: saját korábbi szponzoruk, Arthur Tressler.
A folytatásnak egyszerűen nincs ereje, üzenete, létjogosultsága. Ez a mű nem folytatja elődjét, hanem abból él, arra támaszkodva próbál eltámolyogni egy semmitmondó végkifejletig. Soha nem ismerni fel, hogy mennyire

1. nem idéz meg semmilyen "varázslatot" a légköre, eszköztára és a tartalma,
2. kismillió sablonból és újabb kismillió sebből áll össze a történet, 
3. kiszikkadtak még régi, ellenszenves önmagukhoz képest is a karakterei. 

Hiába utáltam őket picit kevésbé most, Wikipedia nélkül már a film alatt elfelejtettem a nevüket, olyan jellegtelenek voltak, sőt ezúttal még kiszámíthatóak is. 

Árulkodók a stáb és színészgárda személyváltásai, hogy nem volt indokolt újra elővenni ezt a bűvészmesét. Louis Leterrier-t John M. Chu váltotta rendezőként, akinek olyan agyrémeket köszönhetünk, mint a G. I. Joe - Megtorlás vagy a Step Up-folytatások. A korábbi 3 íróból egyedül Ed Solomon tért vissza, így javarészt rá hárult a teher, hogy egy csavaros sztorit kidolgozzon a sequel-nak.

Két jelenet hadarja el gyorsan, hogy miért kapunk új női főszereplőt, minthogy Isle Fisher, aki Henley-t alakította, épp gyermeket várt a forgatás idején. Talán pont ezt ellensúlyozandó kapott Woody Harrelson dupla szerepet: a beképzelt mentalista figurája mellett annak ripacs ikertestvérét is eljátszhatja. Sztárparádé lévén visszatér még Mark Ruffalo, Michael Caine és Morgan Freeman is; új fiúként pedig itt a Potter-skatulyát lerázni próbáló Daniel Radcliffe. Paradox helyzet: a két rangidőst kivéve mindenki fakó és színtelen, és ez még ez is jobb is, mint mikor ezek a figurák "ragyogtak" az eredeti filmben.

A halandzsát a mikrochipről kb. annyira bírtam komolyan venni, mint a Mr. Óvóbácsiban. Amaz legalább szórakoztatott a maga bugyutaságával. Csakhogy ez itt nem vígjáték, nem fantasy, hanem főként thriller! A szuper-mikrochip, aminek ellopásával a milliomos ifjú agytröszt, Walter megbízza hőseinket, univerzális. Birtokában a világ bármely szoftvere, számítógépes hálózata feltörhető, legyen szó a tőzsdéről, a nemzetbiztonságról vagy akár a sarki fűszeres laptop-járól is. 

Egyedül az a részlet rémlik újranézés nélkül a chip-ről, mikor Atlas és a többiek ide-oda passzolgatták egymásnak egy kártyára rejtve, ahogy a hatóságok átkutatták őket. Hát azt a feltűnő ügyeskedést nem veszem be, hogy komoly biztonsági őrszolgálat nem szúrja ki!

Két történetszál próbál tengelyt adni ennek a nyakatekert Rubik-kockának. Az egyik a nagy csavar, miszerint a lovasok új megbízója, Walter valójában Arthur Tressler csenevész fia, akivel közösen agyalták ki ezt a csapdát bosszúból az 1 éve történtekért. Még Dylan Rhodes-t is sikerül előkeríteniük, és iróniaként abban a bűvészdobozban dobják a vízbe, amiben néhai apja is meghalt 30 éve. Aztán persze Dylan és a Lovasok is megússzák, s egy frappánsnak szánt búcsútrükkel még utoljára átverik a két kőgazdagot a magángépükön. 


A másik Thaddeus Bradley visszatérése, akiről mint kiderül, nem felelős Dylan apjának haláláért, hanem valódi barátja volt. Vagyis Dylan 30 éves bosszújának egyik célpontja ártatlan volt, és ez mindaddig nem is gyanús neki, amíg fel nem fedi az igazat. Ennél izzadtságszagúbb csavart ki se találhattak volna: nemcsak Dylant, de Thaddeus-t is enyhén szólva hülyén tünteti föl. 
Ha már folytatás kellett, nem lett volna rossz ötlet a bűvészcsapat hanyatlása köré építeni a sztorit. Dylan hamar lelepleződik, a Szem sehol, FBI-os kolleginája/szerelme az első részből sehol. Ráadásul egyetlen segítsége Thaddeus, akit börtönbe juttatott, s most ki kell juttatnia. Rátalálva a lovasokra még Atlas is hangosan lehordja őt, és végül ott a már említett varázsdobozos csapda. Sem a menekülő ügynök szorult helyzete, sem Thaddeus-szal való kapcsolatának alakulása nem tudott érzelmeket kicsiholni. Becsültem, hogy próbálták emberibbé és földhöz közelebb állóvá faragni a főszereplőket, de semmi nem működött benne.

Fütyültem a trükkökre: megint vagy agyonmagyarázottak, vagy elsietettek, vagy egyszerűen csak fizikai képtelenségek voltak. Kicsit kevesebb ugyan a csili-vili parasztvakítás, mint a múltkor, de az izzadtságszag megmaradt. 

Ringbe szállhatna tehát a Szemfényvesztők 2 a "Legfölöslegesebb folytatások" kategóriájában. Ordít róla, hogy csak elődje anyagi sikere miatt rendelték meg, sosem sikerült behúznia minket akár a mágia, akár az összeesküvések világába. Tartalmát végig az érdektelenség tömjénje lengi be, ahogy elődje nem létező nagyságához próbál mindenáron felnőni, rendre csavargatva vérszegény történetét és szereplőindítékait. 

X-men: Apokalipszis

Nemcsak képregényfilmeknél, de minden műfajban csodának tekintem, ha különleges darab születik. Főleg, egy ennyire sorozatgyártásra kitenyésztett márkanévnél, mint az X-men. Láttam már X-men-moziból jót és rosszat, átlagosat és kivételeset. De nem hittem volna, hogy egyszer azt mondom egy Bryan Singer rendezte X-men-mozira, hogy: szappanoperás.
Mert a súlytalan után ez a legtalálóbb jelző a 2. élőszereplős trilógia zárórészére.

Sok szempontból az X-men: Apokalipszis mintha az X-men: Az ellenállás vége reinkarnációja lenne:

1. Egy közkedvelt 1. és 2. rész után a 3. sokkal gyengébbnek tűnik elődeitől;
2. tanúsítja, hogy a széria ötletekből és szuflából egyaránt kifogyott; 
3. a cselekményt csupán az akció és a felszínes dráma tolja előre;
4.  korábban kedvelt karakterei kifakultak és önismétlő sablonmotivációkban rekedtek;
5. minél több mutánst rakosgat be csali gyanánt a rajongóknak;
6. és 1 nagy kuriózuma egy minden korábbinál pusztítóbb mutánsnemezis, aki ugyan mi másra áhítozna, mint a világvégére?

Bulizunk az X-mennel! Muszáj lesz időnként a korábbi mozis részekhez hasonlítgatnom ezt a felvonást, hogy körülírjam, miért és mennyire okozott nekem csalódást az X-men: Apokalipszis. Különösen az X-men: Az eljövendő múlt napjai után, amit az egész szuperhős-zsáner egyik legszilajabb, legötletgazdagabb darabjának tartok. 

Apokalipszis, eredeti nevén En Sabah Nur élő istenként uralkodott az ókori Egyiptomban, időről időre átörökítve tudatát egy új testbe. Ám több mint 5000 évvel ezelőtt fellázadtak ellene, és egy összeomló piramis romjai temették maguk alá. 
Miután a 80-as évek Kairójában feltámad, régi szokását követve 4 nagy erejű mutánst keres maga mellé követőjének. Célja, hogy átformálja a világot egy általa uralt utópiává, megsemmisítve a teljes mai civilizációnkat. Charles Xavier és az X-menek tehát törhetik a fejüket, hogyan állítsák meg őt. Ráadásul a "4 lovas" egyikében viszontlátják Charles egykori riválisát, Magnetót, akiben újult erővel tombol az emberiség iránti gyűlölete.

Burkolt érzelmi zsarolást sejtek a produkció hátterében a stúdió részéről. Bryan Singer otthagyta az X-men 3.-at egy gyenguska Superman visszatér kedvéért. Két éve mintegy vezekelt ezért a mulasztásáért a Days Of Future Past elkészítésével. Most jön egy újabb X-men-trilógia 3. része. Ha ezt is elhagyja, az egész kezdődik elölről, és az nem lenne fer a rajongókkal szemben, ugye? Simon Kinberg pedig a DOFP kritikus- és közönségsikere után evidens, hogy visszatér megírni ezt a felvonást is.

Mindkettejük munkájából üvölt a fáradtság és a kényszer. Ahogy a Batman Superman ellennél, a történet itt is receptre kapható képlet: 

[(hős vs. antihős) vs. nemezis] × minél több szupererő

Megint a túlzsúfoltság tehénkedik rá az arányérzékre! Minden eddiginél több a mutánsszereplő, akiket Singer és Kinberg 1 órán keresztül igyekeznek mind felvezetni. Ez egyszerűen túl sok. Hamar elveszlenek az írók a sok karakter között, és ettől lesznek annyira papírízűek a motivációik. Nincs igazi témája, apropója ennek az alkotásnak azontúl, hogy a Fox ütemtervében szerepel. Így persze, hogy súlytalan, ha már megint meg kell menteni a világot a pusztulástól!


Úgy érzem, a visszatérőket már nincs merre továbbgondolni. Vagy legalábbis nem ennek a "trilógiának" a keretei között. Ezért van az, hogy Xavier és Magneto pontosan ugyanaz a sarkított ellentétpár, mint az X-men: Az elsők legvégén, és hogy a retúrkarakterek a korábbi részekből ismert aggályaik fölött köröznek. 


Az "újak" pedig csak rajongóknak szánt csalik, nem is fogok mindegyikükre külön kitérni. Csupa ismerős figura az előző trilógiából, persze, immár fiatalabb kiadásban:

• Küklopsz! 
• Jean Grey! 
• Night-Crawler! 
• Vihar! 
• Angyal! 
• Sőt, még egy kurta kis időre Hugh Jackman Wolverine-je is beköszön!

Olyan elcsépelt a sztori és a szereplők háttere, ami hamar átragad a nézőre is. Minden karakter indítéka vékony, mint a nádszál; némelyiket mintha telenovellákból ollózták volna ki:

• Scott-nak meghal a bátyja, így Charles-ékkal tart;
• Charles ugyanaz a prédikáló békecsendőr, mint Az elsőkben volt;
• Vihar egy mélyszegény egyiptomi, akiről annyit tudni, hogy Mistique a példaképe;
• Mistique-ből sztereotíp "tökös csaj" lett, aki bajba jutott mutánsokat keres;
• Jean Grey megint retteg gigászi erejétől, mint az X-men 3.-ban;
• és Eric-nél újrázzák a családi tragédia motívumát, hogy megint Magnetóvá váljon.

A legfájóbb, hogy a film nem próbál új fogást keresni a régi, újra előráncigált problémákon! Itt még az X-men-univerzum alapkonfliktusa

(homo sapiens és homo superior együttlétezése)

is lényegtelenné válik a szupererők és az akció javára. Persze, ott van az arénajelenet Nightcrawler-rel és Angel-lel, akiket Mistique kihoz onnan, és egy kis időre William Strikert is benyomják a cselekménybe. Ezek megint a régi részek majmolásai, egyik se fut ki érdemben sehová. 
Az egész film ilyen: fáradt és unja magát. Időnként egy-egy rosszfiú művel valami szemétséget hőseinkkel, aztán visszaugrunk akciófilm-üzemmódba, és rohanunk tovább a végső harc felé. Nincs továbblépés, nem jön létre élhető vagy legalább érdekes viszonyrendszer a szereplők között. Nem beszélve a morális érzék, vagy akár a helyzetértékelés hiányáról. Csak ez a kellemetlen rutinszag lengi be a túlterhelt forgatókönyvet.

Tátva maradt a szám a Magneto-száltól. Az élet, amit Eric Lensherr él, kísértetiesen idézi nekem az X-men Origins: Wolverine-t. Ahogy Logan, úgy Eric is a világtól és a mutánsoktól távol él szíve hölgyével, csak ő nem kanadai favágóként, hanem lengyel gyári munkásként. "Megpróbáltam úgy élni, mint ők." Nevetség határát súrolja az, amilyen leszelídült a film elején: 

1. mindenkivel csupa mosoly és bociszem; 
2. a hatóságok igazolják, hogy a légynek sem ártana; 
3. kislánya képes hatni a vadon állataira, és olyan disneysen eteti őket, mint John Matrix kislánya a Kommandó elején.

Persze, hogy szomorú látni, ahogy feleségét és kislányát a szeme láttára lelövik! És csak azért, mert az egykori Magneto családja, és mert a kislány szintén mutáns! Az ember önkéntelenül is így reagál: Nem szenvedett még eleget? Már soha az életben nem lehet joga a normális élethez sehol a világban? Ez azonban nem egy sötét film, hanem egy film 1-2 sötét jelenettel beszórva. Ha a stábban meglett volna ugyanaz a bizonyítási vágy és egy erős koncepció, mint a Days of Future Past-nél, akkor ez tényleg egy szívbemarkoló tragédia lehetett volna. Nem pedig ürügy a cselekménynek, hogy Magneto Apokalipszis mellé álljon á lá Anakin Skywalker. 

Charles-t és Eric-et egyaránt önámítónak éreztem az Apokalipszisben. Xavier tojt rá, hogy mi van egykori barátjával, mígnem Mistique-től tudomást szerez az új családja elvesztéséről. Eric sose vállalta a múltját: 10 éve álnéven él, és senki nem tudja, ki volt régen. Még felesége is meglepve néz rá, mikor egy rendőrosztag kérdőre vonja az erdőben, hogy ő-e Magneto. És a tragédiát Singerék úgy csikarják ki ebben a szituban, hogy a kislány épp akkor veszíti el önuralmát, mikor Eric vállalná a felelősséget. Ó, hogyne! A néhai gyilkos jámbor civil lett tündéri családdal, de a sötét múlt visszakísért, család kinyiffan, így újra felhúzza a kesztyűt - vagy ez esetben a sisakot. Hollywood-i bukott-antihős-klisé kipipálva! 

Okos gondolat, hogy Apokalipszis a kihalt Auschwitz-ba teleportálja Eric-et, ahol gyerekként elveszítette első családját, a szüleit. Az ősmutáns itt tárja fel neki valódi potenciálját, hogy akár az egész Föld magnetoszféráját képes megmozdítani, ha elfogadja a "végzetét". De ettől még az egész szálon csorog az izzadtság. Az első két film tapasztalatai után Eric-nek igenis fel kellett volna mérnie, hogy egy napon leleplezhetik, és akkor életveszélybe kerülnek. Mégha rejtőzve is kellett élnie, miért nem kereste a kapcsolatot Charles-szal, aki mindig kész volt védelmébe venni? Főleg miután Eric saját lánya is mutáns? A film végén már Xavier iskolájában beszélget vele. Akkor mi a csudára várt eddig?!
Az meg már végképp egy kondér nyál, ahogy végül Mistique szent beszédétől átáll az X-menek oldalára. Apokalipszis melodramatikus kérdésére: "Te elárultál engem?" ezt feleli: "Nem. Őket árultam el." Van egy halvány sejtésem arról, hogy Singerék mit akarhattak ezzel kifejezni. Magneto ebben a filmben tanulja meg végre elfogadni Xavier és neveltjei világnézetét. Hogy ők, a mutánsok alkotják a tágabb családját - Quicksilver szó szerint is az! -, akik igenis kivívhatják a nyílt boldogságot a világban, bármilyen erejük vagy múltjuk is legyen. Nem lett volna ez rossz gondolat, de egy állóképes szakasza nincs a folyamatnak. Pedig Michael Fassbender ismét jól alakít, de alakítása nem tud hová betagozódni ebben a gyenguska műben. 

Oké, ennyit Magnetóról...

Moira Mactaggert az utolsó, aki nekem hiányzott az előző két részből. A CIA-ügynök is csak a számos cérnavékony fonál egyike, ami elvileg összekötné a trilógiát. Tanúja Apokalipszis feltámadásának, kísérgeti az X-meneket, és a végén Xavier a semmiből úgy dönt, visszaadja neki 20 éve kitörölt emlékeit róla. És a nő áhítatos örömmel fogadja ezt. Ez most komoly? Egy nőnek, aki álruhában flangál életveszélyes terepeken, kicsit se sérti az önérzetét, hogy eltűnt szerelme féltésből manipulálta a gondolatait? Sajnálom: ez nálam szappanopera-terület.

Utálom, mikor a főszereplők sem emlékeznek rá, mit tanultak a korábbi részekből. Charles Az eljövendő múlt napjaiban leszámolt irányításmániájával és világképének merevségével, hála Mistique-nek. Az a felvonás reménnyel és lehetőségekkel telve ért véget. Én vagyok naiv, amiért azt vártam, hogy már 10 éve visszaadta Moira emlékeit, vagy titokban próbálta felkutatni Eric-et? Az Apokalipszisben megint azt éreztem, mint Az elsőkben: hogy nem tudom komolyan venni Xavier-t - sem magánemberként, sem mint szellemi vezetőt. 

Sőt: itt már mintha a forgatókönyv se venné őt komolyan. A műsoridő felénél Xaviert lefokozzák sima túsznak, akit Apokalipszis az új gazdatestéül szemelt ki. Ám a többiek megmentik, a folyamat félbeszakad, és itt láthatjuk az egyedüli változást Xavier-en az egész film alatt. Nevezetesen, hogy megkopaszodik, elnyerve a klasszikus trilógiából ismert küllemét. Újabb olcsó cukorka a rajongóknak. Hol van ez a visszautalás ahhoz képest, mint mikor utoljára még újra láthattuk az idősebb Scott-ot és Jean Grey-t Az eljövendő múlt napjaiban? Az egy meglepő, de logikus vonzata volt a főhősök sikerének, kellemes meglepetés, amire nem számítottunk. 

Komolyan mondom, megmosolyogtat, hogy ezek a híres kopasz filmikonok mindig másodpercek alatt veszítik el hajkoronájukat:

• X-professzor itt,
• Lex Luthor a Batman V Superman végén,
• Anakin a Star Wars: Episode III.-ban

(Elnézést, hogy folyton a Star Wars-zal huzakodom elő.)

Apokalipszis karácsonyfadísz is lehetne. Semmit nem mondd vagy tesz, ami megragadná az ember figyelmét. Oscar Isaac Az Ébredő Erő után most újabb népszerű franchise-hoz adhatta nevét, de nem tud mit kezdeni a szerepével. Azt meg kell hagyni, hogy Apokalipszis feltűnő, színpadias jelenség, szónoki alkattal, ami passzol a neve eredeti jelentéséhez: "Kinyilatkoztatás". Ettől viszont még nem lesz egyénisége, vagy legalább olyan célja, amivel azonosulni tudnánk. Csak a soron következő főgonosz, akit az X-men-eknek épp meg kell állítaniuk - Magnetón kívül persze. 

Apokalipszist hasonlóan tékozolja el a róla elkeresztelt film, mint Drake-Draculát a Penge 3.: 

1. Adott egy emberfeletti faj első ismert tagja, ősatyja, 
2. aki sok évszázadnyi tetszhalál után feltámad (némi segítséggel),
3. látja, mennyire deviáns és szánalmas a világ ahhoz képest, amire ő emlékszik,
4. ezért eldönti, hogy "megmenti" népét és a világot.
5. Végül pedig "népének" legerősebb tagja állítja meg, az emberiség érdekében.

Baromira tetszett volna az ötlet, hogy a nagy fináléban Jean Grey az, aki megküzd vele. Főleg úgy, ha most először engedi irányítottan szabadjára a Phoenix-énjét.

Régi trilógia nemezise vs. Új trilógia nemezise

Ebből a grandiózus fináléból, ami az egész bolygó sorsát eldöntené, csak a füstje maradt meg. Most hagyjuk a többieket: Sophie Turner nem győzött meg Jean Grey-ként, nincs feszültség körülötte, háttere is akár az itatóspapír. Jean Grey egy komolyan vehető, érett személyiség volt az X-men 1. és X-men 2. során, még az X-men 3.-ban is legalább félelmet keltett maga körül a Főnix-ként. A súly és az atmoszféra nagyon hiányzik a harcokból, így nem éreztem semmit a két szupermutáns koccanásakor sem. A sivár CGI túladagolása pedig a maradék intenzitást is kiöli a drámából. Inkább nézném egy óra hosszat az Affleck-Cavill bunyót a Batman V Superman-ből, mint ezt a 2-3 percet.

Vizuális effektusok közül 1 maradandót se tudok megnevezni. Legtöbbjük műízű, szokványos és csak a petárdapufogtatást szolgálja. Például mikor Apokalipszis Cerebro Ugyanez áll a zenetémákra. Nem azt mondom, hogy a Days Of Future Past nem bánt bőkezűen a számítógépes hatásokkal, de ott a történet tökéletes foglalatot adott ezeknek. Összehangolt dinamikával mozgott látvány, audio, tartalom és karakterdráma. Itt viszont az indítékok vékonyak, egy világhóhér-mutánst megállítani pedig gyenge történetgerinc, hogy a többit fel lehessen rá építeni.
(Az az 1 effektus tetszett úgy-ahogy, ahol a piramis áramkörei mikrochip-szerűen aktiválódnak.)

Hétmérföldes hátra-bukfenc a sorozatban az X-men: Apokalipszis. Rutinból összedobott epilógus, amely kizárólag a trilógiacsinálás kedvéért került megrendelésre. Megkockáztatom, hogy a leguntatóbb X-men-mozi, amely valaha készült. Sehol nincs meg benne az a szív és kreatív energia, amit a közvetlen elődjében annyira díjaztam, a 2-3 jól sikerült jelenete csupán elszigetelt foltok benne. Továbbra is azt vallom, hogy nekem a két trilógia összeollózása X1-X2-DOFP-módon jelenti a meghatározó X-men-filmhármast, a többi inkább csak kéretlen bónusz. 

Az X-men: Apokalipszisre egy 2/5-öt adok.

Távozások

Egy barátom ajánlása révén találtam rá erre a 2008-as japán gyöngyszemre, és hálás vagyok neki ezért. A Távzoások (eredeti címén: Okuribito) egyszerre őszinte és alázatos filmdráma. Nem sajátítja ki a témáját, nemcsak egy vékony sablonsztori mögé bújva reklámozza egy ázsiai ország hagyományait és kultúráját. Valódi, életszerű, őszinte betekintést ad egy szokatlan hivatás rejtelmeibe, annak mentalitását nem sulykolja vagy rágja a szánkba, hanem csak engedi, hogy magunktól felfedezzük, a szereplőkkel együtt.

Kobayashi Daigo tokiói csellista zenekarát feloszlatják, és a fiatal férj hazaköltözik vidékre, hogy munkát találjon. Új állása megdöbbenti: temetkezési szertartásokon kell segédkeznie egy Sasaki nevű idős úrnak. Képes lesz-e ellátni az embert próbáló hivatást, megbirkózva közben az emberek előítéleteivel – köztük a saját felesége véleményével?

A legjobb külföldi film Oscar-ján felül az alkotást Tokyo-ban , Hawaii-on és Palm Springs-ben is díjazták. Pont ezért féltem, hogy csalódás lesz nekem az Okuribito: hogy túl sok művészet és túl kevés emberség lesz jellemző rá. De szerencsére nem ez a helyzet: a film rendkívül realisztikusan, leheletfinom humorral és még életszerű mértékű tapintattal ábrázolja témáját.

Kobayashi empatikus és még hihető fokig tanulékony férfi, akinek helyzetével könnyű volt szimpatizálnom. Feleségét, Mikát is kedvelhetőnek találtam: bele tudtam élni magam a kapcsolatukba, meg tudtam érteni a nő gondolkodását, és nemcsak Daigo titkolt új karrierjéről. Mikor rátalál egy zavarba ejtő reklámvideóra, ultimátumot intéz férjéhez, és a nemleges válasz után elköltözik. Érzelmi zsarolásnak tartom, hogy mikor kiderül, hogy terhes, visszasompolyog hozzá. De ezt még lenyeltem, mert így a nő saját szemével láthatja majd Daigo-t munka közben. Bónusz volt felismernem a színésznőben Ryoko Hirosue-t, akit Jean Reno-val közösen láttam először a Wasabi-ban.

Humor terén a legjobb szerintem az állásjelentkezés. Kobayashi egy nyomdahiba miatt félreértett hirdetésre jön Sasaki úrhoz, a szakma veteránjához. Murisnak találtam a főnök picit bolondozós lelkületét; a néző nem tudhatja, vajon a sors vezette ide Kobayashit, vagy Sasaki úr direkt írta-e el a szöveget, hogy egy Daigo-hoz hasonló zöldfülűt bevonzzon maga mellé erre a nem túl vonzó hivatásba. Ezt a fajta finom humort kellene újratanulni Hollywood-ban.

Karakterdrámánál alapvetés, hogy a főszereplőt egy új élethelyzet valami olyan dologra tanítson meg, ami révén újra felfedezi önmagát, és célt talál az életének. Kobayashi-val olyasmi történik, amivel szinte lehetetlen nem azonosulnunk: űzött egy szakmát közepes tehetséggel, akarta, tett érte, ám végül sehova sem jutott vele. Most lehetősége nyílik tiszta lappal indulni az életben. Első ránézésre éles a kontraszt e 2 szakma között: a hangszer-játék vonzó és felemelő, míg a halotti szertartás nyomasztó és a meg is viseli a gyengébb gyomrú Daigo-t.

A történet arról szól, hogyan találja meg bizarr feladatkörének az értelmét, és válik az saját életének új értelmévé. Az elhunytakat nagy műgonddal kell sminkelnie, öltöztetnie, mosdatnia, stb. Teljes figyelemkoncentráció igényel, hisz az emberek így búcsúztatják el szeretteiket. És nem is kell vallásosnak lenni hozzá: Sasaki vén róka, nem különösebben szentimentális, de felismeri a dolgok értékét. Daigo-ban irányt vesztett művészlelket lát, aki kellő gyakorlattal az utódává válhat. Örülök, hogy a dramaturgia nem hozta be a klisét, hogy a mentorfigura meghal, és így kell az ifjú főhősnek a talpára állni. Az alvó Sasaki képe kikacsintás erre a klisére.

Két döntő szertartás van a filmben, egy a tetőpontnál, egy a vége felé:

1.   Daigo egy közeli ismerősét, Mrs. Yamashitát búcsúztatja el, aki a barátja anyja és egyben a helyi fürdő idős tulajdonosa volt. Ez a kulcsjelenet összeköti Daigo szakterületét az átlagember mindennapjaival, közvetlenné teszi a munkája jelentését számunkra és Mika számára. Ők ketten ismerték az elhunytat és a rokonait. Mika itt végre megérti – részben talán a terhessége miatt -, hogy ez az egész a megbékélésről szól. Végtisztesség a halottnak, vigasz és némi kis lelki megnyugvás a gyászolóknak.

2.    A másik, mikor Daigo rég nem látott apja meghal. Ez egy újabb konfliktus, amivel Kobayashi még nem nézett szembe: a férfi örökre elhagyta őt és anyját, rengeteg lelki és anyagi terhet hagyva rájuk. Megfordul a helyzet: most Mika, illetve Sasaki titkárnője beszélik rá, hogy vegyen tőle búcsút. És mikor látja, milyen kontár módon búcsúztatják, maga követeli, hogy ezt elvégezze. „Tudják: a férjemnek ez a munkája.”

Bevallom: sallangszagot éreztem a kavicsos allegória körül. Ugye Daigo-nak az apja egyszer elmesélt egy mondát, miszerint régen az emberek kövekkel fejezték ki érzelmeiket egymásnak. Apja kezében azt a kavicsot találja, amit Daigo adott neki gyerekként. Ekkora véletlen nem létezik. Itt éreztem azt, hogy a film elfáradt; hogy kezd beszivárogni az eddig elkerült közhely és giccs. Daigo ezt követ szorítja a várandós Mika hasához. Értem, hogy most ő maga is apa lesz, ami ráveszi őt a megbocsátásra. De ez mint végkifejlet és mint a jellemérés végállomása... egyrészt túl nagy véletlen, másrészt túl érzelgős az én szájízemnek.

Mindent összevetve nagyon jó alkotásnak tartom az Okuribito-t. Téma- és karakterkezelése elsőrangú, a hangulata erős, a drámája működik, többnyire kerüli a sallangokat. Emlékeztet minket az elmúlással való szembenézés fontosságára, és példázza, hogyan dolgozzuk föl, amikor egy életút véget ér. Tény, hogy a film nem hoz újat a Nap alá, tempója végig lassú, és ennek többször éreztem úgy, hogy nincs ellensúlya. Ennek ellenére nyugodt szívvel ajánlom, megindító és töprengésre késztető darab.

Jótanács (Eltanácsolt tanácsadó)

Szinte teljesen elfeledett vígjáték a Good Advice. Könnyed tanulságkomédia egy nárcisztikus brókerről, aki üzleti malőrje miatt tönkremegy, ám azután egy tanácsadó rovat firkászaként új emberré válik. Vicces és érzelmes pillanatok is szép számmal akadnak benne, a szereposztás elsőrangú. Ugyanakkor nagyon erőtlen és szokványos az egész: ráérősen felmond egy sztoriképletet, és különösebb nyomot nem hagyva elmúlik.

Szóval Ryan Turner egy törtető, önimádó tőzsdeügynök, aki viszont piszok jól brillírozik a szakmájában. Igazi sikermágnes karrierista, puccos lakással és egy Cindy nevű agyszegény barátnővel. Akárha egy napjainkba átrakott Grimm-mesét figyelnénk: a kegyetlen fejedelem eltapossa a nagyreményű ifjút, akit régi életközegéből száműznek, majd a Sors felkínál neki egy esélyt az újrakezdéshez. 
Ryannél ez akkor jön el, mikor Cindy főszerkesztője, Page Hensen megsürgeti a nőt telefonon, nem tudva, hogy az Brazíliába ment nyaralni. A film tényleg nem csinál nagy ügyet Ryan önátképzéséből, de örültem, hogy legalább ahogy belemászik ebbe, az rávall. Mikor Sidney nevében kezdi írni a rovatát, csak azt teszi, amit a régi melójában szokott: lecsap az alkalomra, hazudik, nagyokat körít. És ahogy cikkei stílusa is finomodik, felfogja, hogy a tanácsainak súlya van, emberek életére hatnak ki. 

Ne áltassuk magunkat: a karakterek itt pihenőszerepek az őket játszó színészek számára. Charlie Sheen-nek jól ismert terep mind a seggfej tőzsdeügynök, mind az otthonülő átlaghapsi. A csodaszép Angie Harmonnal nem sok a kémia kettejük között, de a komikus helyzetek kicsit megolajozzák a Ryan és Page közti szálat. A többieket se találtam ellenszenvesnek, nekik is akadtak vicces pillanataik. Még Denise Richards önparódiája Cindy Styne-ként se volt idegesítő vagy viszolyogtató.

Meglepetés volt ráismerni a Petrocellit megformáló Barry Newmanre itt, mint Donald Simpson. A kegyetlen üzletember mindazt megtestesíti, ami Ryan régi életközegében romlott: aljas, számító, közönyös, bármit és bárkit feláldoz anélkül, hogy akár arcizma is rándulna. Bírtam, hogy mindig egy-egy ál-bölcselettel nevez ki valakit az ellenségének:

·        „Nincs erősebb motiváció a világon, mint a pénz. Vagy a bosszú. Pénzem pedig már van.”
·        „Ne álljon le birkózni egy disznóval! Mindketten mocskosak lesznek, de a disznó élvezi is.”

Aztán persze, ahogy lenni szokott, a megjavult főhős visszavág a fő szemétnek: Ryan egy rakás pénzt keres Page lapjának, mikor Simpson bejelenti Cindy rovatának megvételét, az meg hülye fejjel leleplezi "az ex-fiúját". 
Na most: a való életben Ryan-t kizárt, hogy ezek után ne csuknák le személyiségbitorlást. Ez egyszerűen tény, ami ráadásul szóba is kerül, mégis elfelejtik. Nem érdekel, milyen közkedvelt író az ál-Cindy, vagy hogy Page idős titkárnője milyen dúsgazdag: erre legalább érintőlegesen ki kellett volna térniük a készítőknek.

A humor kifejezetten szolid - leszámítva Page és Ryan 1. randiját a művészgalériában. Igazából se dráma, se fordulatok terén nem erőlteti meg magát a mű, de időnként mosolyra tudja fakasztani az embert. Ryan „jótanácsai” szintén olyan felemásak, pofás és lapos dumákat egyaránt bedob. 
Az egyetlen tényleg komoly kérdést egy AIDS-es beteg anyja teszi fel "Cindynek", aztán ez 2 perc után teljesen elfelejtődik. Igen, ez egy "szimpla kis vígjáték", értjük! De akkor is bántó, mikor esély nyílna picit mélyebbre ásni az adott témában, de inkább továbbsietünk egy kiszámítható formula kedvéért.

Kedvencem „jótanácsom", amit Ryan az Instabil fedőnevű kommentelőnek írt le:

„Noha a cserélődő partnerek valóban izgalmat jelenthetnek, úgy próbálj meg gondolkodni róluk, mint egy hóviharról. Sosem tudhatod előre, hogy mikor jönnek, meddig tartanak majd, és hány centi jut belőlük végül.”

Az Eltanácsolt tanácsadónak mindig helye lesz nálam, mint bűnös élvezet. Ahogy Ryan, én magam is csontkezdőként, „majdcsak összeütök valamit”-alapon kezdtem el filmekről írogatni, így szimpatizálok ezzel a karakterrel. Nem egy igényes darab ez: sablon sablont ér benne, nyilvánvaló lehetőségeket szalaszt el a cselekmény. Ugyanakkor nem is taszító, kifejezetten elmés szövegek csattannak el benne, szereplői kétdimenziós, de kedvelhető figurák.