Törvénytelen (Fékezhetetlen)

"3 kibaszott állam összes rendőre nyomul a seggem után! Márcsak az hiányzik, hogy valami begőzölt tahó egy vérbosszút varrjon a nyakamba!"

A Lawless-t Matt Bondurant saját regényéből adaptálták filmre, amely az író nagyapjának megtörtént esetét meséli el. Címszavakban: gazdasági világválság, nagyban zajló szeszcsempészet, gengszterek és vesztegetés. Valamint 3 testvér, akik nem állnak kötélnek, így egy korrupt megbízott, Charley Rakes célpontjaivá válnak.

Ékes szereposztást kapott a produkció, ezt készséggel lekopogom. Legfeltűnőbb húzónevei Gary Oldman, Guy Pierce és Tom Hardy; mondanom se kell mind profin hozzák a rájuk kiosztott karaktert. Shia LaBeufot én nem sorolom velük egy kategóriába, ellenben itteni alakítását állóképesnek találtam. Először mondhatom ezt el róla. Elhittem, hogy Jack-et, a legifjabb és legbátortalanabb Bondurant-fivért látom. Nem különösebben nagyigényű szerep ez, de LaBeufra ráillik. Egyelőre tehát ezt nevezem meg a legjobb filmnek, amiben láttam feltűnni.

Az az igazság, hogy a történet nem próbál korszakalkotó lenni, sem csavarosság, sem témához való hozzáállása szerint. A Bondurantokról keringő mendemonda, miszerint "elpusztíthatatlanok", elég sehonnan jöttnek éreztem, akár tényleg ezt pletykálták-e vagy sem 8 évtizeddel ezelőtt.
A Fékezhetetlen általánosan ráérően halad, de ilyenkor sem játszik az idegeinkkel, csöpögő vagy álmosan fecserésző jelenetekkel. Korhűen jelenít meg egy alap-szituációt, többnyire rendezetten végigvezeti a történetet, és nem érezni jelét finomkodásnak. Valódinak hatnak a mozdulatok, ahogy puskával törik be valaki orrát, vagy mikor ömlik a vér egy ember nyakából. Nem tudom, mennyi brutális képsort engedtek el az eredeti szándékból, de amit bent hagytak, az kellően ütős és hirtelen.

A testvérek közül Jack-et tudnám a fő protagonistának megnevezni. Nemcsak, mert LaBeufnak van a legnagyobb műsorideje. Az ő karaktere megy keresztül a legtöbb jellemváltozáson az események közepette. Jack nem olyan vállalkozó szellemű, mint Howard, vagy mint Forrest, akire mindketten felnéznek.
Mindhárom Bondurant-testvér más-más archetípus: Howard az ösztönember, Forrest pedig a szűkszavú, de erélyes fivér, aki családfőként a döntéseket hozza. Jack mindkettejüktől különbözik. Inkább béketűrő alkat, aki segédkezni jobban szeret, mint szervezni és vezetni. Nem arról van szó, hogy esetlen volna; pusztán a félelemmel telibb jelleme, az aurája vonzza mágnesként az ártó szándékot, vagy ellene és a hozzá közel állókra:

• Őt magát Rakes puszta leckéztetésből összeveri;
• Majdnem lelövik, mikor a helyi főbűnöző, Floyd Banner megkíméli;
• Berthát, a helyi lelkész lányát, akinek Jack udvarol, majdnem bántódás éri Rakes egy rajtaütésénél;
• Gyerekkori barátját, Cricketet így is megölik.

Guy Pierce adja ki a film legerősebb alakítását Rakes-ként. Egy fennhéjázó, modorszegény piperkőc látszatra, de romlott és hiperagresszív gyilkos a felszín alatt. Kissé olyan, mint egy sztereotipikus James Bond-rosszfiú, aki szinte vágyik rá, hogy valaki kilógó, a világképébe nem illő alakra rászabadítsa a benne rejlő "hülye állatot". Tettei és szavai, testbeszéde és hangja egyaránt ezt hirdeti, nem beszélve Pierce sminkjéről. Lenyalt hajával és a csökevényes szemöldökkel először rá se ismertem. És mint a Bond-filmekben, Rakes sorsa is az, hogy elbukjon, akármilyen ügyészségi megbízott is legyen.

Gary Oldman inkább csak mellékszereplő a Bondurantok és Rakes mellett, de a jelenetei mindig dobnak az alkotáson. Floyd Banner az alvilág ranglétráján kb. a legnagyobbaktól éppcsak 1 szinttel lejjebb található: helyi keresztapa, aki szereti a szabályszerűséget. Rakes ténykedése Franklinben neki is púp a hátán, de van annyi esze, hogy kerülje a nyílt összetűzést, nem csupán a törvénnyel. Miután felismeri Jack-ben az egyik Bondurant-fiút - aki a korábbi nyílt téri lövöldözését megleste -, Banner meggyőzi Jack-et, hogy nincs köze Rakes akcióihoz. Sőt maga teremti földre azt az emberét, amelyik majdnem lelőtte a fiút. Férfinézőként nekem az volt a legvelősebb fél perc a movie-ból.

Akárcsak Forrest és Jack, a hozzájuk kötődő romantikus szálak is más-más árnyalatot kapnak. Jack és Bertha inkább az ártatlan idillt élik meg, míg Forrest egy érettebb fajta kötődést tapasztal meg Maggie-vel, a chicago-i ex-táncosnővel, akinek munkát, majd szállást biztosítanak. Akárcsak a történet menetrendje (beindul a siker, bedurvul a főrossz, tragédia-gyász, leszámolás, happy end), a románcok iránya is borítékolható. Ugyanakkor mindkét sztoriszál érthetően alakul, nem próbálják forszírozott csavarötletekkel újszerűnek eladni magukat. A színészi játék működik, így érdekel minket a szereplők sorsa annyira, hogy elfogadjuk a családias befejezést, ahol Jack és Forrest összeházasodtak a filmbéli barátnőikkel. A sablonosság mértéke tehát félretehető. 

A dialógusokat egészen remekül írták meg. A legjobb férfi-nő szóváltásra nekem a film végi lövöldözés előtt kerül sor. "Azok az emberek... az ilyenek miatt jöttem el Chicago-ból. Elmenekültem." Maggie megmondja Forrestnek, hogy mégegyszer nem segíti ki, mint mikor elvágták a nyakát. Forrest ebből kikövetkezteti, hogy a kieső időben történt Maggie-vel valami: Reakes pribékjei erőszakot vettek rajta. Ez jelentősen átformálja Forrest motivációját a tetőponthoz. Nem ütötte szíven, mikor a nyakát vágták, de ez igen. Először csak az elveikről szól az egész; most - amiként Jack-nek Cricket halála - a személyes bosszú viszi előre az idősebb testvért is.

A Fékezhetetlen tehát mindent összevetve egy élvezetes gengsztersztori, passzoló alakításokkal és némi egészen durva erőszakkal. Ugyanakkor a tempója és intenzitása nagyon egyenlőtlen, a feszült percek csomópont-szerűen fordulnak elő benne.

Die Hard 5. - Olcsóbb, mint a székleted

"Vigyétek innen ezt a szarkupacot!!"

(Fékezhetetlen)

A nemrég elzáporozott negatív kritikák sorát gyarapítom az első idei filmről írt bejegyzésemmel. A Good day to Die Hard illegitim gyártmány; csalódás úgy a Die Hard-fanok, mint a mezei mozilátogatók szemszögéből. Míg a széria 4. részét még elfogadhatónak kategorizáltam el, "az életet" már ott is pusztán John McClaine saját egyénisége, gyűrött strapabírása, meg némi csekély interakció a lányával adták ki.

Ennyi se maradt 2013-ra a Die Hard-szériából.

Szokás szerint most is igyekszem majd minél tömörebben sorra venni mindazt, amiben a soros mű csődöt mond. De ha egymondatosan, kertelés nélkül kellene összefoglalnom, ilyesformán tenném: Ez a film SZOP! Jól értette az olvasó. Amellett, hogy pofátlanul az R-kategóriával csalogatja a 4. részben csalódott nézőket (az tudniillik PG-13-as volt), túlszárnyalja annak sterilitását, és alulmúlja számos akció-franchise mélypont-epizódjait a sztori- és karakter-perspektívából.

Szóval Bruce Willis most a fiát, Jacket segíti ki, aki CIA-ügynök. Egy helyi politikai foglyot kell figyelnie, akiről a végére kiderül: ő a tényleges rosszfiú-vezér. Természetesen mindkét McClaine megússza, akármit is zúdítanak rájuk az egyre hulló moszkvai gengszterek. Az elejéhez képest pedig a végére mindössze 1 dolog változott: Lucy McClaine (akit legalább ugyanaz formál meg, mint az előző részben) egy gyűrött fatert búcsúztatott el a reptéren, végül viszont egy gyűrött fatert meg egy gyűrött bratyót üdvözölhet a reptéren.

Végig egy, rajongónak öndöbbentő kérdés környékezett a megtekintéskor: Hová lett John McClaine? Az 5. installmentumban nem tűnik fel. Egyszer sem. Az őt hajdan megformáló színész itt van, de ez még a kevés sincs meg! Nem az ápolatlan, szívós átlagzsaru balhézik Moszkvában, hanem egy humortalan, közveszélyes, beképzelt tahó, aki magasról tesz (ugrik) az emberek testi épségére (pl. azért üt meg egy polgárt, mert az oroszul mert beszél hozzá Moszkvában). Cseppet sem érezni rajta, hogy törődne akár a civilekkel, akár a családja tagjaival. 
Ráadásul gyakorlatilag sebezhetetlen az ellene folyó támadások kereszttüzében. Olcsó szuperhős-utánzat, kosztüm nélkül, akire 1-2 ponton szükséges volt egy kis vért rakni, hogy úgy tűnjön, tud szenvedni sérülni. Ezért sem hivatkoztam a protagonistára úgy, mint "John McClaine"-re: egyszerűen nem azt a karaktert látjuk, hanem Bruce Willist. Már ezzel súlyos rothanat keletkezik a film csutkájában; a gyökértelen eseménysor, az üveges szereplők és a rengeteg csapongó akciószekvencia után végképp céltalanná válik az egész cselekmény.

Zéró apa-fia-kémia áll fenn Bruce Willis és Jai Courtney között, aki Jacket játssza. Jack karaktere alapból lapos és sótlan, mint egy rosszul készített pizza. Nem tudunk semmi érdemit meg a hátteréről, és alaphangon tettetett, ahogy apja piszkálódásai után majd kibékülnek. Kapcsolatuk lényegében úgy alakul, hogy Jack hol együtt akciózik az öregével, hol léhán beszólnak egymásnak. Azonkívül mindkét férfin érezni egyfajta unottságot, mintha mindez csak rutin strapa lenne a számukra. Nem kezdeményeznek, csak reagálnak végig az állandó életveszélyre.

A negatív oldal szereplői éppilyen súlytalanok, bár ez a Die Hard 4.-ről szintén elmondható. A fél világ gúnyolja szerintem azt a röhejes attribútumot, amivel felruházták az egyik főnökalakot: komótosan sárgarépát ropogtat. Ez kiegészítve a sorozatos robbantgatásokkal már-már a Transformers 2. hangulatvilágát idézi.



 

Szóval marad a legfontosabb kérdőjel: legalább az akció működik-e? Másképp: mitől lesz megfelelő az akció? "Terrorizmus, atombomba." Jancsibohócizmus, pürománia. A kötelező kunsztok és robbanások sokszor annyira valószerűtlenek, mintha John Moore rendező szándékosan Michael Bay negatív babérjaira törne. Moore szándéka szerint semmissé akarta tenni a 4. részt, de őszintén: ehhez képest a Die Hard 4. majdhogynem nosztalgiamozi.
Bőkezűen használnak el az alkotók ablakokat, kocsikat, helikoptereket, töltényt, stb. A trailerből ismert kocsisor-berobbanás ugyanolyan mesterségesnek látszik a kész műben, mint a trailerben volt. Még a detonációs felhők is gyanúsan kíméletesek a két főszereplővel. Az idegbeteg vágási munka és az eszeveszett kameramozgás miatt nem tudjuk az adott szituációkat súlyuk szerint kezelni; minden az effektekről szól, azokat részesítik abszolút előnyben. Az olykor lassított ráérősen és ütemtelenül következnek, s mikor visszagyorsul a kép, megint ész nélkül lőnek az emberek. Tarkítva 1-2 fuvallatgyenge egysoros beszólással vagy a főhős, vagy a fia részéről.



Semmi pozitívum nem marad tehát meg a korábbi részekből. A különleges effektusok felelőtlen szórása közepette nincs egy igazi, velős végső küzdelem vagy leszámolás. Hiányérzetet kelt, hogy nem fordul elő

1. egy szemtől szembeni közelharcot berakni, ahol a két szereplő egyénisége kerül mércére (Die Hard 1. és 3.)
2. vagy egy olyan megtorló választ egy korábbi könyörtelen gaztettre, mint a 2.-nál (Die Hard 2.)

Igaz: előbbihez a karakterrajz, utóbbihoz meg a dráma hibádzik.

Nem fogok ujjal mutogatni Skip Woodsra, az X-men: Kezdetek és az A-Team írójára, amiért nem tudott épkézláb papírmunkát az asztalra letenni. Azt viszont felrovom neki, hogy képtelen szakítani a hollywood-i szovjet és antikommunista propagandák emlékével. Ez a movie nyíltan oroszellenes. Azonkívül, semmi emberi jellege nincs a sztorinak; azonkívül, hogy rendre apró részletek vesznek el vagy gabalyodnak egymásba (pl. egy nem létező computer-fájl), a Die Hard 5. sértő is ezzel az ősrégi "gonosz orosz rosszarcok"-sztereotípiával.
Továbbá - ez a kisebbik sértő dolog - 2 Csernobil kapcsán felhozott másik klisét is láthatunk még hidegháború idejéből: a nukleáris fegyver az ellenoldal tervének tárgya, illetve az orosz tudós ötlete. Ezeket csak egy tényleg piszkosul jól megírt forgatókönyv tudja szükséges történetelemmé tenni; elsőre még a tavalyi Batman-filmben is szoktatnom kellett magam ehhez a koncepcióhoz.

Ami még furcsamód átfedés a számomra a TDKR-rel: Irina karaktere, aki a főgonosz lányát és cinkostársát alakítja, olyan, mintha Talia al Ghul csontszáraz, lebutított változata lenne. Ahogy ebben a filmben mindenkinek, neki is hiányzik a személyisége, egyszerűen ő is apja mellett áll, fanatikus mélységekig: mikor meghal, a lány önmaga feláldozásával akarja elpusztítani bosszúból apját Johnt és Jack-et. És persze kudarcot vall, csak saját halálát okozza, lerombolva egy egész épületet.
Mondanom se kell, hogy elfecsérelt esély párhuzamba állítani a két fiatalt: Irina jóba van az apjával, de a rossz oldalon állnak, míg Jack nemigen bírja az apját, de a jófiúkhoz tartozik (a szkript szerint). Végül pedig egyik a másik apja révén bukik el. És aki esetleg azt a sörreklám-szerű klipet keresné a trailer-ből, ahol Irina lecipzározza a kabátját egy motoron: ne tegye. Köze nincs a filmhez, a következő csalogány/átverés a korhatár-besorolás után.

Szégyenletesnek tartom, hogy Budapesten forgatták le a Die Hard 5. egy szeletét. Nemcsak a produkció minőség(telenség)e miatt, hanem mert a nálunk forgatott részleteket Moszkvának mondják, amivel tulajdonképpen az olcsó hollywood-i sztereotípiák alá sorolják be a magyarokat. Olcsóbb volt a stábnak itt forgatni, mint a tényleges Moszkvában. Vagyis - ha nagyon trágárak és hazafiatlanok lennénk, - mondhatjuk, hogy a pénz okán lényegében kitöröltük Bruce Willis seggét.

Mivel az akció rámenősségén kívül nem találtam más pozitívumot,  egy Egyes értékajánlással tudom csak illetni az 5. Die Hard-mozit. Intem tőle mindazokat, akinek valóban "drága az élet", és nem akarnak belőle másfél órát feláldozni.

Igaz hazugságok (Két tűz között)

Nem is tudom, melyik a közismertebb e 2 jelenet közül:

1. Arnold Schwarzenegger, amint lóháton vágtat a hotel szökőkútján át; vagy
2. Jamie Lee Curtis, amint fehérneműben táncot lejt a fenti másik sztárnak.

Nem elsőként kísérli meg a True Lies, hogy 2 bizonyos műfaj jegyeit elegyítse. Először is egy adrenalinos akciómaraton lenni, egy csomó, más alkotásokból ismerős menekülési helyzettel és látványos robbanásokkal. Ugyanakkor egy házassági komédiába hajló, könnyen emészthető kémtörténetet próbál elmesélni. Mindenekelőtt viszont a laza szórakoztatás a célja, a '90-es évek jól felismerhető légkörét megteremtve, anélkül, hogy egyértelműen idétlenné válna.

James Cameron mozija enyhe bírálat is egy filmzsánernek: a történet összetevői szándékosan elcsépelt és unalomig ismert panelek, mintha parodizálni próbálná azokat. Egy arab terrorista csoport atombombával fenyegeti az Egyesült Államokat (Istenem, csak 1szer látnám a fordítottját ennek!). Ezért Harry Tasker különleges ügynök a megállításukon dolgozik. Családja semmit se tud ügynökéletéről. Ellenben, mikor Harry feleségéről azt hiszi, hogy megcsalja, merő leckéztetésből belekeveri őt egy megrendezett kamuügybe, míg nem mindketten az eredeti terroristák fogságába nem esnek.

A True Lies számomra is a laza lendületet és csúcsra járatott szórakozást jelenti, mint sokaknak. De pont ezek mérséklik bennem a méltatását. Ez egy jobbfajta akciófesztivál, humorral. Ennyi, és semmi több. Jól hasznosít újra elcsépelt sztori téglákat - elsősorban a James Bond-filmekből -, de azok attól még elcsépeltek maradnak.

Arnold Schwarzenegger és Jamie Lee Curtis meglepően gördülékeny párosa adja az egész produkció zamatát. Tasker otthon átlagos számítógép-eladó, de titokban az Omega-csoport univerzális szuperkéme: 6 nyelvet beszél, bármit elvezet (mint Billy Zane Fantomja), szakértője a közelharcnak és a fegyvereknek. Ráadásul mesterien tangózik. Akárcsak Bondnál, nála is 100%-ig biztosra vehetjük, hogy bármilyen nehéz helyzeteken úrrá lesz anélkül, hogy jelentősebb baja esne.

Na most: amit humorként prezentálnak, az nem mindig működik, néhol picit soviniszta színezetű Tasker leckéztetési módszere. A szituáció maga viszont érdekfeszítő: látni, ahogy Tasker a feleségét gyakorlatilag bevonja a saját munkájába, miközben a nő sietve szoktatja magát az újszerű helyzetéhez. Ironikus, hogy unalmasnak hitt házasságáról kiderül, hogy pont az ellentéte: "A férjem egy Rambo.". A befejezés pedig egyfajta kiteljesedést jelent a család életében: Helen amatőr ügynökként annyira bevált, hogy 1 év múlva már nemcsak feleségeként vacsorázik, de kolleganőjeként együtt is táncol Harryvel.

(Apropó tánc: emlékeztek Curtis elesésére az ágy rúdjánál? Az véletlen hiba volt, Curtis azonban improvizálva folytatta a jelenetet, így benne hagyták. Szerintem az itteni leleményessége is belejátszhatott, hogy végül megkapta a Golden-Globe díjat a szerepéért.)

A többi szereplő számomra harmadrangú tartozéka a sztoriformulának, Tia Carrére perzsa ügynökétől a morcosképű terroristavezérig. Dana, Harryék lánya úgy karaktere színességében, mint elrablása az utolsó fél órában már fölös toldalékidőnek érződik. Megtöri a mű ritmusát. Tekintve, hogy a negatív szereplők lényegében kifigurázásai egy valódi terroristasejtnek, nem látok más okot erre, mint: kifogás még több akcióra.

Meglátszik a tűzharc-jeleneteken az a szokatlanul magas, kb. 100 millió dolláros költségvetés, amit Cameron rászánt erre a produkcióra. Itt van néhány ikonikusabb-fajta akcióklisé, amivel megörvendeztet minket a rendező:

• vízbe ugrani, hogy elkerüljük a robbanást;
• embereket használni golyózápor ellen pajzsnak;
• vadászgéppel lőni a rosszfiúkra;
• égő kocsiban száguldást a benne ülő sértetlenül megússza;
• a különleges ügynök táncol a csinos hölgyeménnyel.

És ez lehet, csak engem zavar, de ha Schwarzenegger arab nyelven el tudja másítani az akcentusát, akkor angolul miért megy olyan nehezen neki?

Szórakoztató, ámbár nagyon is középvonal-beli hullámvasút, ami maximálisan őszinte a néző felé abban, hogy mit kínál.

Hegylakó 5. - A forrás

"NOOOOOOOO!"

Mielőtt bármit is kijelentenék, szeretnék egy jól sikerült esetet mutatni arra, amit a Hegylakó 5. - A forrás megkísérelt.

A Star Trek univerzum-ból a Kapcsolatfelvétel hatalmas bravúrt vitt véghez abban az értelemben, hogy teljesen a korábbi, Shatner-Nimoy-szereplőgárda nélkül tudta újralendíteni ugyanazt az idővonalat. Nem volt szükség (akkor még) reboot-ra, mert rendkívül okosan sikerült továbbgondolni a már eleve létező franchise világát. Legalábbis: annak a jobban sikerült darabjai világát.

"A forrás" tökéletes cáfolata mindennek. Nemcsak azért, mert a szériából mindössze az eredeti Highlander tekinthető "jó" mozis darabnak. Hanem főként azért, mert e láncolatban minden egyes folytatás mélyebbre ásta az 1. rész tekintélyét. Hogy az utolsót már a vetítőtermekhez sem juttatták el, eleve viharfelhőket előlegez meg egy Hegylakó-rajongó számára.
És most, kedves Hölgyeim és Uraim: bedobom a törülközőt.
Ez a film Antikrisztusa az 1. résznek!
Definitíven "ROSSZ".

Tévedés ne essék: továbbra is úgy gondolom, hogy az End Game a mozi- és a tévéformátum legjobb vonásait, szabályait, karaktereit, sőt meglévő történetszálait csúfolta meg, illetve rombolta le.
A Hegylakó 5. a maradék romok elporladását fémjelzi. Úgy indul, hogy semmi pozitívat nem tart meg a raktáron levő 1-2 pozitív cuccból, elsősorban sztoriháttér- és karakterfronton (pedig a visszatérő casting változatlan). Katarzisperceire minden szabály, minden alkotókontroll és mindegyik szereplő valamiképp eltűnik a színről. Utolsó szekundumai pedig megteremtik a tökéletes semmi állapotát. És ez valószínűleg a legpozitívabb jellemzés, amit megadhatok "A forrásra".

Olybá tűnik: a produkció valahol mégiscsak sejti, hogy micsoda valójában. Részletezhetném mondjuk

• mennyire iránytalan az írói munka vagy a rendezés;
• hogy a dialógusok és a személyiségrajzok minimális agymunka nélkül voltak felpasztellálva;
• a fantáziátlan és szájtáttatóan hülye háttér-díszleteket (főként a katarzisnál az égbolt kinézete);
• hogy a számítógépes effektek miatt Uwe Boll szégyenkezne (elsősorban a mozdulatgyorsítások okán, ami sokakat a Kör c. filmre emlékeztetett);
• és az ocsmányíthatatlanabb színészi alakítást a főgonosz, "az Őrző" részéről.

De akkor a film csak visszanevetve rám, mondván: nem tökmindegy?

A cselekmény csökevénye így szól: a k(á)osz alkonyvilágában elindul a hajsza A forrás után. Egy régi prófécia szerint mikor a bolygók teljesen kimozdulnak rögpályáikról, és a Föld felé vándorolnak, megnyílik A forrás, az univerzum valamiféle ősenergiája. Elközelgése előtt a Halhatatlanok sorra halandókká válnak, míg csak Duncan és Anna maradnak, hogy elfogadják A forrástól a rejtélyes Jutalmat, ami nem más, mint... az hogy gyerekük lehet.

Először talán a szarisszaméretű tüskéket távolítanám el, amik az ismert Highlander-mítosz korábbi elemeinek megváltoztatását jelentik:

1. A Jutalom pontos fogalmáról, és a "Csak egy maradhat"-mítoszról kiderül, hogy csak a Halhatatlanok bemesélt kitalációja volt (ahogy Duncan hitte azt eddig a forrásról).
2. Hogy Duncan soha nem vett feleségül Kate/Faith nevű arát. Ellenben mintha lett volna neki valamikor egy Anna nevű nője, aki most isteni rendeltetést hordoz magában A forrás miatt.
3. Kezdésünk egy fekete szabálylista, rajta kiírva a 3 fő szabály a Halhatatlanokról. Megjegyzés: a szenthelyekre vonatkozó szabály nem létezik.
4. A 2. részhez hasonlóan most is a közeljövőbe megyünk. Ahol Európa teljes gazdasági roncs, mocskos és tűzzel szabdalt utcákkal, és a világot ellepték "a kannibálok hadseregei". És ahol Joe Dawson figyelő már nem 45 év körülinek, hanem 55 év körülinek néz ki.

Elnézést, ha kihagytam valamit.


Ha ez paródia volna, akkor talán könnyebb volna lenyelnem például, hogy:

• Van egy Giovanni nevű, hidrogénezett punk-frizurás, halhatatlan pap;
• A főgonosz Halhatatlan, az állatias "Őrző" megállás nélkül vihorászik sisakkal a fején;
• Ugyanez a szereplő olyan pisztolygolyó-sebesen mozog, mint Barry Allen, "A Villám";
• Hogy A forrás fényáradatában Duncan és Őrző párbaja úgy néz ki, mint az 1933-as King Kong stop-motion-mozgása tízszeres gyorsításban.
• És ugyanennél a jelenetnél a Szaturnusz és a Jupiter közelebb vannak a Földhöz, mint most a Hold! A 2004-es Macskanő legalább beérte a Hold extraközeli felvételével.

Az egyetlen pozitívum, ami legalább a TV-sorozat megmaradt a réginek, az Joe régi, gyűrődésbíró egyénisége. Őt azonban Az Őrző megöli még a műsoridő első fél részében. Pontosabban: Duncan elhajítja ikonikus katanáját, az hosszában átmegy az Őrző nyakán, de ő kiszedi, kettétöri, és azután döfi bele Joe-ba, aki meghal.

Másrészt ő legalább nem kapott olyan dicstelenül béna halálnemet, mint Methos: a történelem talán legöregebb avatárja lényegében kannibáleledelként végzi.

Azt pedig inkább nem is részletezem, mit műveltek az eredeti témazene, a "Princes of the universe" újragondolásával. Véglegesen bizonyítja azt, amire már rájöhettünk: a '80-as évek utáni teljes franchise a Szar Szentélye.

Mindezek tükrében a Hegylakó 5.-öt Űrnek könyvelem el. Űrnek, ami csak kárt okozott volna pusztán azzal, ha befejező epizódként mélyül el a köztudatban. 

Fantasztikus Négyes és az Ezüst Szörfös felemelkedése

Amilyen különböző a filmbeli 5 mutáns szuperereje, annyira nem látok semmi egyedit a mozi elkészítésének körülményeiben. Megint egy alamuszi képregényadaptáció zsenge sequel-ja (lásd: Szellemlovas 2.). Megint tisztán látványfilm, ahol minden mást csak formai tartozékként kezel. Megint a világot kell a szuperhős(ök)nek megmenteni, mihez képest a konfliktust agydózeroló komédia puhítja gyerekbaráttá gyereksegg-nyalóvá. Megtámogatja mindezt a nyújtózkodó fadráma, a sajtlyukas forgatókönyv, és a csonkakezű rendezés.

Van egy intergalaktikus parazitalény, Galactus, aki a Föld felé tart. Először mindig hírnökét, "Ezüst Szörföst" küldi előre a célvilágra, amelynek "termikus és szerves energiáit" idővel el fogja nyelni. Az amerikai hadsereg bevonja a Fantasztikus Négyest és a mégse-meghalt Doomot, hogy állítsák meg a lényt közösen. Foglyul ejtik, Doom megszerzi a Szörfös erejét, mégis elbukik, megint. 

Elődjéhez képest a TFFATROTSS sajnos nemcsak direktorát és színészeit tartotta meg, de annak gyermekbetegségeit. Teljesen formulára utaznak a készítők: lemásolva ugyanazokat a felszínes karakterjegyeket, ami elvileg jellemet kölcsönöz a figuráknak:

1. Reed, a csapat feje továbbra is a munkát részesíti előnyben a magánélet rovására;
2. Sue Storm továbbra is a nevetségesen szexi, anyáskodó élettárs;
3. Öccse, Johnny még mindig szeret nyilvánosan ökörködni;
4. Ben még mindig veszekszik Johnnyval, mikor az viccelődik behemót kinézetén.
5. Dr. Doom pedig még mindig uralni akarja a világot;

Időt takaríthatunk meg, ha inkább csak azt nézzük, mi más valamennyire. Először is: Ben már nem akar megszabadulni a kozmikus sugárzástól kapott erejétől. Megbékélt vele, és az előző részből megismert vak nő, Alicia hivatalosan is a barátnője. Mindük örömére Reed és Sue most már a házasságra készülődik, csak mindig közbejön valami, és ez frusztrálja a nőt.

Ha azt hiszi valaki, hogy egyszerűsítek, akkor az illető bizonyosan nem látta a Rise of the Silver Surfert. Az egész produkció olyasféle, mintha egy hétvégi családsorozat epizódját gyúrnánk össze egy csomó korszerű CGI-effekt-tel és néhány olcsó űrfelvétellel. Senkinek nincsenek motivációi, prioritásai. Arról szól az egész, hogy Sue Storm elvileg családot akar alapítani, és nyugalmat az állandó szuperhősi teendők után. Nemcsak feszt oda meg vissza váltakozik, mikor haragos vőlegényére, de olyan helyzetekben orrol meg rá, amikor épeszű nő nem tenné:

1. A világban egy stadionméretű meteorkráter keletkezik a város környékén, de ő ezt kifogásnak éli meg.
2. Reed a legénybúcsúján csinos csajokkal táncol vígan, miközben nem is ér hozzájuk. Ellenben mikor Sue odaérkezik, teljes sértettség ül ki az arcára ennek láttán. Mire föl? Mégcsak nem is flörtölt velük!
3. Esküvőjükön zokon veszi, hogy Reed sietteti a papot, mert vészjelző gépe jelzi, hogy valami katasztrófahelyzet fenyeget. A nő bosszús.
4. S mikor a vendégek elsietnek, Sue ezt letargiaként éli meg... miközben egy helikopter szárnyai majdnem lekaszaboltak mindenkit, köztük Aliciát és a fiúkat!

Az 1. filmben szintén eléggé fejfájdító volt a szereplők felszínes, sőt időnként idegesítő viselkedése. Mégis: az a film valahogy képes volt némi kis ösvényt kitaposni szereplőinek, hogy honnan hová jutnak el, mit tanulnak  meg elvileg magukról és a kényszerből kapott erejükről. A 2. felvonás már nem is próbálkozik, mindössze pillanatnyi hangulatokat tud megjeleníttetni a karaktereken. Ki mikor cseveg vagy Reedék esküvőjéről, vagy a közelgő világvégéről, egy miniadag esetlen vicc kíséretében.

Mégha el is tekintünk tőle, hogy az egész ismert civilizáció a tét - sőt talán az égitestünk maga -, a közvetlen veszélyhelyzetek szinte kivétel nélkül laposak és szervezőtlenek. Pusztán az effektekkel való zsonglőrködést szolgálják. 2 közülük LETT VOLNA alkalmas drámai feszültség keltésére:

1. Mikor a Négyes egy óriáskereket próbál megfékezni, nehogy a rajta levőkkel együtt elpusztuljon;
2. És mikor nagy apokalipszis beköszönt, Sue Storm meghal egy, a testén keresztülhatoló penge által. Azonban Ezüst Szörfös visszahozza őt az életbe saját ereje által. Miért is? Nos elvileg mert az elfogása során Sue-nak sikerült elnyernie az idegen bizalmát. Révén, hogy "emlékezteti őt" a saját párjára. Ez a feltámasztás egy másik movie-ban sorsfordító mozzanat lehetne, itt viszont totál súlytalan. És ami azt illeti: nem valószínű, hogy egy átlagos lelkivilágú polgár, aki hajszál híján szörnyet halt, felgyógyulásakor mindenben elnéző, kedves emberré válna.

Azt gondolnánk, hogy a világ megmentése formál valamit egy, a közjót szolgáló hős világképén. Jelentem: esetünkben eszet sem ad nekik. Korábban nem hitték, hogy lehet magánéletük, miközben vigyáznak a világra; most már hiszik. Már eleve az Ezüst Utazót is úgy állítják meg félúton a cselekményben, hogy megfosztják a különleges deszkájától... ... ... ??? ... ... ... 

Dr. Doomnak könnyű dolga van, hogy átverje mindannyiukat. Nem is figyelik a cselekedeteit a közös munka alatt; Sue még tetten is éri, hogy valami rosszban sántikál, de nem tesz semmit. A Négyestől márcsak a hadsereg vezetői naivabbak itt. Azt hiszik, hogy kézifegyvereik és biztonsági előírásaik visszatartanának egy Doom-hoz hasonló valakit, hogy adandó alkalommal ellenük forduljon. Így aztán őt kell megállítaniuk, a globális katasztrófa megóvása meg szegény Silver Surfer-re hárul.

Az ezüstös utazóval kapcsolatban mindössze 2 dolgot látok, ami talán alkalmas volna, hogy "pozitívumnak" nevezhessük:

1. Mivel az ő ereje is a kozmikus sugárzásból származik, érdekes helyzetet okoz, miután Johnnyval szembekerül, és a fiú tűzképző képességét átmenetileg elszívja. Ettől kezdve ugyanis az ifjabb Storm-testvér a puszta érintésével másodpercek alatt képességet tud cserélni azon csapattársával, akihez hozzáér. Sajnos ez nem vicces, hanem szánalmas poénsort generál: a Négyes tagjai közt Looney Toons-szerűen cserélődnek a képességek, ők meg hol lézengenek, hol küszködnek miatta. Maga a szituáció viszont érdekes, és reméltem, hogy tanulnak belőle valamit. Ez van.
2. Kinézete kellően emlékeztet a képregénybéli önmagára (ellentétben Galactus-szal).

A Green Lantern-beli Parallax előfutárát tisztelhetjük Galactus-ban. Mindkettő nem több egy csillagászati méretű űrgomolyagnál, ami a Földön azonnali pusztítássorozatba kezd, de szerencsére még időben elpusztítja őt egy különleges férfi, mégpedig az űrben. Galactus egy immanens létező a történet szerint: nem tudunk semmit róla azonkívül, hogy ő az eredendő űrgonosz. Ahogy hajdan Oppenheimer is idézte, ő "a Halál, Világok elpusztítója".

És ahogy végül megállítja őt Ezüst Szörfös, az a tökéletes értelmetlenség. Először is: állítása szerint azért szolgálja Galactust, mert különben a lény előbb-utóbb saját szülővilágából szívná el az energiát. Ehhez képest csak úgy eldönti, hogy ő most "nem szolgálja tovább", berepül a felhő középpontjába, és ott valamiféle sugárzás-kibocsátással elpárologtatja őt. Ha erre képes volt, akkor mire várt eddig? Véleményem szerint, ha ez így van, és Galactus-nak semmi közvetlenebb hatalma nincs az ezüst űrember fölött, akkor egy borzasztó kezdetleges tudati sémával bírhat.

És most következzen a produkció legnagyobb baklövése:

Galactus elpárologtatja a Szaturnuszt! Igen: miközben a Naprendszer 3. bolygójához közelít: Galactus jelenlététől a Szaturnuszon egyre nagyobb fekete folt keletkezik, és a bolygó gázanyaga mind jobban szétfoszlott. És ezt a Földön észre sem veszik. Ehhez a mellékes jelenethez hasonlót utoljára talán a Superman 4.-ben láthattak a kedves nézők, amint Az Acélember kimozdítja a Holdat a pályájáról, hogy eltakarja a Napot Nuklearman elől.

Egy egyest adok a visszatérő szereplőgárdára, akiket legalább jó volt olykor normálisan beszélgetni, illetve szemet élénkítő fel-alá röpködni látnunk.

Bezáró (Looper)

Joseph-Gordon Levitt és Bruce Willis egyazon bérgyilkost alakítja 2 külön idősíkból. Mindkettőt üldözi ugyanaz a bűnbanda, miközben az öregebb a fiatalabb elől is bujkál.
A tavalyi év egyik kasszasikere, a Looper divatos sci-fi- és maffia-trendek vegyítésével törekszik csavaros krimit kiadni. Bemutatni próbálja Joe Simmons különös esetével, hogy mennyire kényes dolog az idő, és milyen apró döntéseken, sőt puszta gondolatokon múlhat egy ember egész jövője.

Sokkal több fantáziát látok a Looper-ben, mint amit témájából sikerül, vagy egyáltalán mer bevállalni. Létrehozza saját világának logikáját, törekszik betartani szabályszerűségeit, ahogy kell. Ez pedig hol sikerül neki, hol meg csak úgy tesz, mintha sikerülne. Hangulatos, de rozoga kirakósjátékot kapunk Rian Johnson rendezőtől, amelynél a műfaji elegyítés végül nem ad többletet egy megszokott leszámolás-sztorihoz. A film tudományos fantasztikus részletei (múltutazás, időparadoxon, paraképesség, csodagyerek) időnként puszta selyemszalagnak tűnnek az akcióvázon, sok az erőtlen vagy ráérős jelenet - akár van funkciójuk a cselekményben, akár nincs.


Kísérteties hasonlóságokat vélek felfedezni egy másik hasonló alkotáshoz, az Incepcióhoz. És nem csak Levitt casting-olása miatt. Itt is egy fiatal, de megvénült énjével hadilábon álló, profi bűnöző áll a középpontban. A közeljövő legújabb sci-fi-s hivatásával keresi kenyerét, míg az egyik megbízása különösen nagy veszélybe nem juttatja őt. Űzött vad, aki csak vissza akarja kapni az életét. Nincs kiszállás, ezért kénytelen taktikázni, olykor stukkert ragadni. És egy halott feleség emléke is bonyolítja a felállást. Ami még érdekes párhuzam: mindkét film direktora egyben író is, aki éveken keresztül csiszolta az alaptörténetet.

Mivel a film főleg pozitív kritikákat kapott, megpróbálom letisztázni magamban, mi tart vissza attól, hogy velük együtt dicsérhessem a Loopert. Megpróbálok kitérni a világának jellegzetességeire, és csak azután sorra venni, amivel leginkább reklámozták: az akció, és a két főszereplő. Őket pedig innentől Id(ősebb) illetve Ifj(abb) Joe-nak fogom nevezni.

Időutazás és a looper-szakma

A "bezáró" voltaképpen likvidátor. A 30 évvel későbbi bűnbandák a múltba küldik a kiiktatandó személyt, hogy az ottani dolgozójuk kinyírja. Ezen dolgozókat egy Abe nevű jövőből-jött fogja össze szervezetté. A meló árnyoldala, hogy ha a bűnbanda egy loopernek a saját időskori énjét küldik vissza - végső nyomeltüntetésként -, akkor azt megölve magának állít fel egy 30 éves időtartam-korlátot. Ahogy ők mondják: "bezárja a körét": ugyanúgy át fogja élni a saját kinyiffanását, ha majd elélt 2074-ig.


Ez egy így csupaszon szemlélve egy roppantul izgalmas és provokatív elgondolás. Megpróbálok spekulálni, hogy ne kelljen nagyon lehúznom a film teljesítményét. Két részre fogom osztani a taglalást: egy az, hogy az időutazás milyen vonásait "söpri szőnyeg alá" a film, aztán hogy a meghagyott szabályait mennyire tartja be. (Kicsit olyan ez, mintha csendőrt játszanék, de csak így tudom áttekinthetően mérlegelni a film előnyeit és hátrányait.)



A múltban-jövőt-változtatni séma sokkal kevésbé szerteágazó a Looperben, mint mondjuk a Vissza a jövőbe-trilógiában. Kevésbé hajlandó beismerni a téma képlékenységét, így sok lehetséges kérdés függőben marad.
Ha egy ilyen időugrás lehetséges, miért nem használják ki jobban a bűnözők? Például: ha ideát egy csomó pénzt vagy hatalmat szereznek, saját jövőjükben akár a világ urai is lehetnének. Senki nem állíthatná meg őket; főleg, ha az időutazás feltételeit is picit "megbütykölik" a múltban. És ha a múltba lehet, miért ne próbálnának előremenni, a XXII. századba, vagy még későbbre? Az Id. Joe mondja a kávézóban Ifj. Joe-nak, hogy napestig filózhatnának a témáról. De most komolyan: mitől? Olyan, mintha az akciófilmes laza stílussal akarnák elsunnyogni a kérdés további taglalását.


Miért mindig épp abba a 30 évvel korábbi síkba küldik vissza a halálraítélteket? Néztem egyszer egy dokumentumfilmet: A világegyetem: tisztázatlan rejtélyek címmel, melyben szerepelt, hogy ha valaki időgépet is építene, nem tudna a gép megépülése előtti időbe visszautazni. Ez zárja ki netán, hogy akár meglátogassák a dinoszauruszokat? Vagy '74-ben 1 bizonyos új idősík megnyitása még annyira problémás, hogy - azonnali betiltása közepette - még nem jutott hozzá a technológiához egy kísérletezőbb alkatú valaki? Aki fütyül a következményekre, és sokkal nagyobb változást okoz a saját idejében (ugyanez a gondom a Star Trek IV. időutazásával is). 
Szerintem a Looper-ben azért nem az "eredeti idősíkot", azaz 2074-et látjuk legtöbbször, mert akkor egy folyton változó és képlékeny jövőt kellene elénk tárniuk. Abból meg hogy is rendezhetne valaki egy pofás kis old-school akciófilmet? Éppen elég Bruce Willisnek eljátszani a folyton változó memóriájú ürgét.




Oké; most nézzük, hogy állnak meg önmagukban a "bent hagyott" időutazásos szabályok.

Legerősebb fonálja a sci-fi aspektusnak az, mikor Id. Joe, vagy bárki más jövevény a 2070-es évekből érzi és gondolja mindazt, amit fiatal mása átél "ma", 2044-ben. Legjobb szemléltetés erre az idős looper, Joe egyik kollégája, akinek meneküléskor folyamatosan tűnnek el az ujjai, majd lábai, mivel a fiatalabbat épp csonkolják. Gyönyörűen kreatív és sokkolóan groteszk látványtrükk. Egyszerűbb volna a fiatal, megbízását nem teljesítő looper-t rögtön fejbe lőni.
Ha már itt tartunk: Abe és szervezete alig-alig tud komolynak látszani a szememben. A tagjai vagy elmeszegény ficsúrok, vagy faarcú lövészek, akik sokszor közvetlen közelből vétik el a célpontot. Magát a looper-osztagot értem, miért kell Abe-nek megszervezni: a jövőben túl hatékonyak az oknyomozói módszerek - állítólag. De miért kell ilyen fiatal, többnyire amatőr hibákat vétő balekokat beszervezni? Seth például tipikusan az a fajta bérgyilkos, aki teljesen alkalmatlan a szakmára. 



És itt ez a história Ciddel, a titokzatos "Esőcsinálóval". Cid a történet szerint a "bezárók" időskori énjeit egymás után küldeti vissza '44-be, hogy egy se maradjon belőlük. Id. Joe Cidet akarja gyerekként megölni, hogy ne tudjon az alvilág vezérévé felnőni.
A végén pedig tipikus "minden a terv része"-típusú csavarral próbálkozik a forgatókönyv: kiderül, hogy Id. Joe visszaútja a múltba, és ottani merényletkísérlete Vid ellen már eleve megtörtént. Hogy emiatt lesz Cid gonosz vezér: Id. Joe-nak nem sikerül megölnie őt, csak az anyját. Ezzel válik végképp zűrzavarossá az egész elgondolás. Ha Id. Joe nem szarna nagy ívben az időparadoxonokra, talán hatékonyabb lenne a jövő tragikus részletének átírásában. És hogy a kicsi Cid még kívánatosabb célpont legyen, szupererővel és a legegoistább jellemmel ruházza fel őt a szkript. Erről lentebb.

Telekinézis

Miként illik ebbe a múltba küldős gengsztermesébe egy bármilyen paranormális képesség? Ebben az esetben sehogy. Az ún. "TK-k" egyszerűen megjelentek a XXI. századi jövőben. Becsülöm, hogy a történet nem emeli őket szuperhősök szintjére, hanem visszafogott, trükkre elégséges képességként mutatja be az övékét.

Nincs valódi szükség a TK-kra a cselekményben, mert az időutazással már így is egy iszonyatosan nehéz témát kell úgy-ahogy kibontakoztatni. Merő tartozékai, érdekességei mindkét idősík világának. A TK-szál egyetlen tényleg fontos kapcsolódási pontja a film többi részébe az, hogy egy TK-s nő gyerekéből egy különösen erős TK lesz (Cid), aki majd:

1. meghódítja a jövő 5 fő szindikátusát,
2. aratást rendez a "bezárók" között, 
3. végül megöleti Id. Joe kínai feleségét (az a film talán legtragikusabb montázsa).

Ezt megalapozandó kellettek a TK-k, de semmi más szerepük nincs a cselekményben. Erre utaltam "össze nem illő kirakós" alatt.

Elméletileg Cid attól különösen nagy erejű, hogy eleve egy különleges képességű nő gyermekeként látta meg a napvilágot. Láthattunk már példát erre más klasszikusoknál. Stephen King Tűzgyűjtójában Charlie McGee egy instabil, öntörvényű és frusztrált gyermek, akinek előbb anyját ölik meg egy szervezet tagjai, majd apját is a szeme láttára. A létező legrosszabb személyiség egy abnormálisan nagy paraerő birtokosául. X-men 3.: Jean Grey gyerekkorában felért molekulabontó erejével bármelyik felnőtt mutánssal, Phoenix-személyisége feléledtével pedig élő tömegpusztító fegyverré vált.

Cid képessége ellenben kilóg nekem a film természetes közegéből. Nemcsak mert az egész TK-szál mintha csak ennek megalapozásaként szolgálna, hanem mert a mindenáron gonosznak láttatás benyomását kelti. Id. Joe mindenáron óriási fenyegetést kell, hogy lásson benne - hovatovább az Antikrisztust, ha úgy tetszik. Szerintem többet elárulna a karakterekről, ha kevésbé lenne egyértelmű minden józan eszű ember számára, hogy a kölyök egy született gyilkosjelölt. Egy hátulgombolós nemezis.

Jövőbeli világ ábrázolása

Összesen 5 helyen kapunk narrációs magyarázatot Ifj. Joe elmondásában a looper-ekkel kapcsolatban. 2 közülük a legelején és majdnem a legvégén, mikor Ifj. Joe önmagát lövi le, hogy megállítsa jövőénjét. Ez a cselekedet nem túl bölcs, de teljesen érthető és ettől a karaktertől meglepően önzetlen. Ifj. Joe inkább feláldozza magát, mivel ráeszmél, hogy Id. Joe tudtán kívül épphogy kezére játszik a történelem folytonos ismétlődésének.

2044. és 2074. világa nem különbözik annyira a mi sajátunktól, és ez már egy jó pontnak számít. Szemben a Lopott idő teljesen halandzsaértékű világképével, itt el tudom hinni - az időutazás szerepét leszámítva -, hogy társadalmak sora él és formálódik benne, időarányos technikai fejlődéssel. Nagyon kevés a teljesen CG-látványadalék, pl. mikor Id. Joe felesége egy tévéhologram-képernyőt zár be 1 kézmozdulattal.

A nemesfém-tömbök, mint a looper-eknek járó honorárium amolyan jellegzetesség, látványkellék (mint ahogy Joe zsebórája is). Ugyebár ezüsttömb jár a sima öléséért, időskori magad megöléséért meg arany. Amit nem értek, hogy miért ez a fizetőeszköz? Azt kell hinnem, hogy az összes fejlett ország valutája megváltozik '44 és '74 között. Mi másért akarnának aranytömbökkel fizetni készpénz helyett ezek a bűnszövetkezetek?

Karakterrajzok és szereposztás

Ahogy a Sin Cityben, itt is olyan szereplőket látunk, akik már rég belesodródtak a nagyvárosi mocsokba. Direkt vagy szándékosan. Mégis: a Sin Citynek sokkal ügyesebben ment az atmoszférateremtés, a romlottság megjelenítése látványra és a történet szerint is. A központi karakter maga a város volt, annak különböző arculatát mutatták a főszereplők.


Willis és Levitt párosa remekül működik a vásznon: mindketten érzéssel játsszák ugyanazt a karaktert két külön időből, és az interakció közöttük érdekfeszítő. Mindketten, de főleg az ifjabbik Joe bármikor kész fegyvert rántani a másik ellen. Mégha annak agyában úgyis rögtön megjelenik, amit a fiatal megtud.
Ami viszont kilóg az Ifj. Joe téveszméje, hogy Id. Joe megölésével tisztázhatja magát Abe előtt. Nem létezik, hogy komolyan ebben reménykedjen, mikor tudja Abe-ről, hogy vérbeli tisztogató. Azok után, hogy Id. Joe a kávézóban lenézően beszélt Ifj. Joe életéről, nyugodtan megmondhatta volna azt is, mennyire naiv, sőt hülye ötlet ez. 

Nagyon tetszik, hogy a két férfi között mindig változik a felállás. Mikor melyik Joe tűnik úgy, hogy helyesebben ítéli meg a szituációt. Kezdetben még egyértelműen az Ifj. Joe a rosszabb: tojik idős mása átélt szenvedéseire, és ami a nejével történt. Végül mégis az Id. az, aki helytelenül cselekszik. 3 lehetséges gyerekről tud, aki az Esőcsináló lehet: egyet megöl, küszködik a tudattal, majd megy a következőhöz. És mégis ő az kettejük közül, aki többször győzködi a másikat, remélve, hogy végül segít neki:
"Ha élni hagyod a fiút, elvesz majd tőled mindent, ami a tiéd! (...) Meglátod, mivé válik."
"Én azt még nem láttam."

Ennek ellenére nem vagyok kibékülve magával Joe Simmons-szal. Mint úgy kerek egésszel. Nyilvánvalóan nem egy mély gondolkodó: füvezik, szívózik, kúrvázik. A produkció megpróbálja a háttere ismertetésével közelebb hozni a nézőhöz: hogy az utcán nőtt fel, hogy Abe állította talpra azzal, hogy "stukker adott a kezébe". És később vázlatosan átfutjuk, hogy nagyjából miként élt a két idősík közti 30 évben. Úgy tűnik, mintha a rendező gyorsan túl akarna jutni a háttérre vonatkozó képeken. Ezért is nincsenek flashback-ek Joe korai életszakaszáról. Nem mondom, hogy kellenének, de látszik, hogy nem a karakterrajzok képezik a Looper erősségét.
Úgy gondolom, hogy ha valaki nyomorban vagy mocsokban nő is föl, felnőtt korára kell legyen annyi esze, hogy tudja, mi mivel jár. Egy szindikátus tagjává válni azzal jár, hogy bármikor megdögölhetsz. És túl kellemetlen a puszta megléted, végezheted bármilyen jól a munkád, véged. És amit egyszer megtettél, annak mindig lesznek következményei a jövődre és esetleges szeretteidre nézve. Id. Joe saját példáján tanulta ezt meg, ezért is öli le Abe-t és társait. "Senki se jön utánad. Elrendeztem."



A többi "bezáró" igazából említést sem érdemlő, tipikus kellék-rosszfiú; kb. egy szinten foglalnak helyet A Zúzó ninjáival. Különösen az egyikük, akik a többszöri kudarcai során rendre nyafog Abe-nek, hogy: "legközelebb majd nem hibázok", "csak azt akartam, hogy büszke legyél rám", stb. Legalább azt könnyebb elhinnem, hogy 2074-ben nehéz jó bérgyilkost találni. Ha már 30 évvel korábban ez a felhozatal.

Cid és a "nem-az-anyám"-anyja azok, akiket kimondottan nehéz volt megemésztenem. Kezdjük Ciddel, a.k.a. Esőcsinálóval. Életem legidegesítőbb gyerekkarakterével találkoztam, ezt merem állítani. Hiába tesz úgy a film, mintha jó lenne, ahogy Ifj. Joe-t, majd az anyját is próbálja rejtegetni és védeni: ez a legönzőbb, legpusztítóbb mételyes ördögfióka, akit mozifilmbe beeresztettek! Komolyan mondom szurkoltam, hogy Id. Joe szándéka sikerüljön, és végezni tudjon a fiúval.

Anyja, Sara, aki egy vidéki cukornád-mezőn neveli Cid-et, pedig minden csak nem mintaanya. Huszadrangú háttérsztorijánál sokkal többet árul el róla az, ahogy Cid-del játszani próbál: türelmetlen, intoleráns és közönyös, mintha nyűg lenne neki a gyerekkel tölteni az időt. A kérdésre, hogy mennyi 3-szor 8, Cid folyton 32-t mond, ezért "büntibe akarja küldeni". Égbekiáltóan pocsék anya-fia viszony bontakozik ki a film második felében, ami igazából a nézőnek jelenti a "büntit."

Akció

Willis és Levitt közös akciójelenetei azok, amik ütősre sikeredtek. Illetve mikor Willis tisztogatást rendez a looper-ek búvóhelyén. Cid TK-s támadásai kellően hidegrázósak, ahogy a teret taszítja maga előtt, illetve ahogy kipréseli a vért az egyik ellenük küldött looper-ből. Mint egy retro horrorfilmben. A végén bekövetkező sokkhullám is látványos volt, bár az valahogy inkább hatott hisztis dühkitörésnek, mint egy gyerek kétségbeesett vészreakciójának.
Az átvezető részek nagyon egyhangúra sikeredtek, mint mikor Sara a múltjáról mesél Ifj. Joe-nak. Ezek a percek a hangulatot nem tudják meghittre vagy érzelmesre színezni. Mégha a feszültség folyamatosan érezhető volna, mint az első három Die Hard-ban, akkor ezt a hiányosságot is elnézhetnénk.






A Looper legnagyobb baja az, hogy ahány műfajt érint és ahány témaösszetevője van, azok annyi irányba húzzák, de egyikbe se kellő kakaóval. A múltban megváltoztatott emlékek és események ötlete érdekfeszítő, a looper-szakma eredeti, de a telekinézis nem illeszkedik szervesen ebbe a XXI. századi világképbe. Feszültséget és dinamikát csak a két főszereplő képes generálni, a többiek pusztán tartozékok. Utálnivaló a fél szereplőgárda, egójuk vagy primitivitásuk okán, és ha összképet nézzük: kiskaliberű történet ez ahhoz képest, amiről szól.