Pompeii

Még miután feltüntették, hogy a rendező Paul W. S. Anderson - reklámgyanús módon már a legelején -, még akkor is bíztam benne, hogy a Resident Evil-szériától 1 fokkal jobb moziélmény vár rám. Amolyan "bűnös élvezet" kategóriában. A római éra legismertebb természeti katasztrófájához könnyű egy elcsépelt sztorit összehajigálni. De vajon nincsenek ettől nagyobb igényei? Mármint: filmkészítőként?

Milo gyerekként végignézte szülei és törzse kiirtását, őbelőle pedig rabszolga, majd 17 év múlva gladiátorbajnok válik. Cassia, a szende úrilány Rómából hazaköltözve az apján szörnyülködik, amiért ő az aljas Corvus szenátort akarja megnyerni üzleti befektetőnek. Amannak meg épp Cassia-ra fáj a foga, holott a lány épp a szépfiú rabszolgába, Milo-ba lesz szerelmes. Említettem már, hogy Milo népét is Corvus irtotta ki?

Talán a Tom & Jerry mozifilmnél láttam utoljára, hogy egy film sztorijának ennyire nincs köze a saját témájához. A Vezúv 79-es kitörésnek számos előjele volt, ahogy azt a filmben is bemutatták. Ezért is esik egyrészt nehezemre elhinni, hogy ilyen általános vakság és tudatlanság volt jellemző Pompeii lakosságára, mint itt.

Márészt pedig nem hiszem el, hogy egy olyan fosszilis történetformulát kellett előrángatni, mint hogy egy gonosz hadúr ugyanarra az ártatlan hercegnőre pályázik, mint a harcossá lett ifjú, akinek megölte a szüleit. Anderson egyszerűen a Rómeó és Júlia részleteit húzta rá egy katasztrófára, majd teletömte ahhoz látványban passzoló brutális képsorokkal. Egyik felében az emberi kegyetlenség, másikban már a vulkáné kerül előtérbe. Az eredmény egy furcsa hibrid a 2011-es Immortals és a Titanic között, Alkonyat-szintű IQ-tlan dialógusokkal és fareakciókkal. Ha A Burok az Alkonyat átültetése a sci-fi műfajba, akkor ez - bár ahhoz nincs tényleges köze - az Alkonyat-formula a római-korba áttéve.

Olcsó sokkshow-nak hat, ahogy az erupció az addigi gyenge sztorit félbeszakítja, mintha ezzel Anderson magát mentetné fel a történetmesélés feladata alól. Mintha tudná, hogy gyér munkát végzett: szappanoperába illik, ahogy látjuk ezeket a málé karakterek szenvelegni egy amúgy igen kegyetlen sorshelyzetben. A két fiatal között semmi értékelhető kémia nem volt, ráadásul tetteik ostobábbak nem is lehetnének:

• Milo a mesében a csillagszemű "hős", aki egy lovon úgy segít, hogy kitöri a nyakát, és elhívja a hercegnőt, hogy szökjenek el lóháton. Innentől kezdve ez az idióta megérdemli, hogy megkorbácsolják!
• Szíve hölgye se semmi: simán belemegy egy kudarcra ítélt spontán szökésbe, Milo korbácsolására meg olyan erőtlen arcot vág, mint akit hetek óta gyógyszereztek. Cassia tipikusan az az elkényeztetett naiv fruska, akiben tényleg csak a szüzessége érdekfeszítő.

Akad még 2 cérnarost mellékszál, amiket szintén magába olvaszt a filmbéli apokalipszis:

1. Egyik, hogy Cassia apja voltaképpen körbenyalizza Corvust mint potenciális építkezési befektetőt. A gőgös római szenátor addig környékezi Cassiát, addig zsarolja a családot, míg végül az apa kardot ránt ellene - természetesen ezt is csak a neje, Aurelia tanácsára. Dehát micsoda dolog lenne, ha a rikácsoló főrohadék máris elpatkolna, így persze hogy fordítva sül el a dolog!
2. A másik Atticus háttere, hogy gladiátorbajnokként elvileg maholnap fogják felszabadítani, mivel a római törvény ezt előírja. Persze Milo tudja, hogy a törvényt az alantasság simán felülírhatja, de Atticus-nak ez csak az arénajáték megnyitóján esik le, Corvus 20-30 katonája láttán.

Semmi nem indokolja a katasztrófa során, hogy ki vagy mi hol bukkanjon föl. És nemcsak arra gondolok, hogy Milo épp a saját gyerekkora mecénásait látja viszont Pompeii-ben.

• Miután Atticus hajóját visszasodorta az ár, az kimenekít egy nőt és gyerekét a tömegből... aztán otthagyja őket. Bravo, Atticus!
• Látjuk Corvust a katonáival átgázolni a sokaságon... majd egyszercsak felbukkan az aréna romjai között, épp Cassia mögött. Honnét tudta, hogy a két gladiátorral együtt majd épp oda sietnek vissza? Honnét tudta, hogy a szülei már ott pusztultak?
• Mikor Corvus szekéren menekül az odaláncolt Cassiával, Milo kétszer is eltűnik a törmelékfelhőben... és egyszercsak lassítottan előtör megint, sértetlenül. Ilyen az, amikor egy drámainak szánt effekt röhejesen néz ki.
• Ebben a produkcióban az aláhulló tüzes kövek éppolyan kíméletesek az emberekkel, mint az Armageddon elején lévők. Itt is becsapódik 1-2 tűzgolyó 5-10 méterre Cassiáéktól és semmi bajuk
• Bezzeg mikor Cassiát a szolgája és Milo kihozzák a pincéből, 5-10 méterre tőlük a szolgálólány alatt beszakad a teljes partvidék, de Milo és Cassia épp a be nem omlott rész szegélyén áll. Ha hívő lennék, ezt is úgy magyaráznám ki, hogy Vulcanus isten be van rúgva, és nem tudja, milyen lövegeket hova szór.

Külön kitérnék még egy picit Corvus jobbkezére, a szuperkatona Proculus-ra. Szemben Milo-val, akit legalább a bemutatkozó jelentében komolyan tudtam venni, Proculusról pillanatig sem hittem el, hogy olyan különleges harcos volna. Atticus-nak legalább a fizikuma és az arckisugárzása megfelel egy harcedzett férfiénak.

És ami azt illeti: a szereplők halálpercei közül az övé volt a legkevésbé szánalmas. "Szabad emberként halok meg!"

(Érdekesség: Atticust ugyanaz az Adewale formálja meg, aki a Michael Caine-féle Nemo kapitányban Cabe Attucks exrabszolgát alakította.)

Egyetlen dolog ad némi keretet az egésznek, s ez a vulkáni magmafelhő által megkövült holttestek képe. Az elején fekvő alakokat látunk, a legutolsó kép pedig Cassia és Milo megkövült holtteste. Valahol sejthették, hogy az áldozatok jól felismerhetőek maradnak sok évszázad múltán is. Azzal, hogy közvetlenül a vég előtt csókolóztak, elmondták az utókornak - tehát nekünk -, hogy egy pár voltak, függetlenül az őrülten kegyetlen kortól, melyben éltek. Nagy kár, hogy a történet összes komponense egy I. századi giccsparádé kellékéül szolgált. Nem pedig egy érett szerelmi krónikához 2 fiatalról, akiknek a szenvedéséért lesújtott Pompeii-re az istenek haragja. 

A LEGO-film

Lego-

kosabb mesefilm a Wall-E óta!

 

1947-ben, Ole Kirk Christiansen megteremtett egy új, pofonegyszerűen használható építőjátékot, melynek a dán "Leg godt!" (="Játssz jól!") szókapcsolás után a "LEGO" nevet adta. A játék kisméretű alkotóelemekből áll, melyek alul lyukas, felül bügyközött sémájuk révén tetszés szerint illeszthetőek össze. Az egész LEGO-univerzum lényege az alkotókészség: minél többféle formát és konstrukciót létrehozni az elemekből, pusztán a fantáziánk használatával.

Azok után, hogy mennyi bezúznivaló filmet mintáztak Hollywood-ban videójátékról, sokakkal együtt nekem is meglepetés volt, mennyire tetszett egy építőjátékról szóló mese. Lendületes volt, humorpazar és meglepően gondolatprovokatív. A két rendező, Phil Lord és Christopher Miller nyilván tudták: ha egy "mainstream" (="fősodor-béli") mozifilm készül magáról a játékról, úgy abban mindennek benne kell lennie, amit csak felölel a LEGO-márka. "Konzisztens sztorit" írni itt már messze nem elég (főleg úgy, hogy nálunk csak 6 éven aluliaknak nem ajánlották a megtekintését): a The Lego movie-nak

1. össze kell foglalnia a játék lehetőségeit és sokarcúságát,
2. megtartva viszont annak alapkinézetét, hogy felismerhető és egyedi maradjon;
3. ki kell fejeznie a LEGO használatának élményét és lelki hatását;
4. meg kell győznie az intelligens elmét arról, hogy mondandója fontosabb, minthogy egy játékterméket népszerűsítsen;
5. stílusának több különböző oldala legyen, így mindenki megtalálhatja benne a neki tetsző aspektust;
6. valamilyen szinten át kell hidalnia a szakadékot a gyerek és a felnőtt néző átlagmentalitása között, hogy minden korosztály élvezni tudja.

Legóváros elnöke, Lord Buisness arra készül, hogy leigázza a világot titkos szupereszköze, a Krigli felhasználásával. Leghőbb vágya, hogy egy állandósult, hermetikusan kiszámítható birodalmat teremtsen. Ezért üldözteti sok éve az Építőmestereket, akik spontán, egyéni ötletek alapján bármit képesek építeni a LEGO-univerzum építőelemeiből (ugyanúgy, ahogy mi, az emberek is).
Eközben az Emmet, a legátlagosabb építőmunkás egy napon rátalál az Ellenállás Elemére, a Kriglit semlegesíteni képes antifegyverre. Mikor letartóztatják, egy Vadóc becenevű Építőmester megszökteti. Emmet megtudja, hogy egy prófécia szerint az Elem birtoklása őt teszi "A Különlegessé", vagyis a kiválasztottá, aki különleges kreativ építőkészsége révén felszabadíthatja a Lord Buisness által fenyegetett világot. Csak ott a bibi, hogy Emmet kreativitása kb. a minimális és a nulla között mozog.

Azok közé tartozom, akik nemhogy gyerekként, de a mai napig szeretik a LEGO-t (csak épp az emberfigurákat már nem használom). Mindig is tetszett benne, hogy általa a fantáziám fokozatosabban tud manifesztálódni. Szemben pl. a rajzolással, ahol mindig mereven kell léteznie a tudatodban egy bármilyen tárgy kontúrjainak, és még akkor is kell egy bizonyos fajta kézügyesség.

A The Lego Movie tökéletesen felidézte bennem mindazt, amit szeretek általában az építőjátékokban. Látványvilága azt hibátlanul idézi meg, egyáltalán nincs agyontömve CGI-animációval. Ennek a furcsa dimenziónak minden része LEGO-ból készült: tűz, füst, por, épületek, nyalábok, tenger, krokodilok, stb. Legfeljebb 2-3 olyan tárgy fordul elő itt-ott, ami nem legóalapú:

1. az emberfigurák arcát rajzoló finomecset,
2. az ugyanezt törlő folyadék,
3. Rossz Zsaru egyik járművének ragacslövege,
4. és az "Univerzum széle", a Lord Buisness épülete előtt tátongó fekete örvénylyuk.

Először még furcsának tűnhet a mezei nézőnek a mese kinézete. A LEGO-alakok korlátolt mozgása - akárcsak a valóságban - szándékosan darabos, ezzel is megidézve a játék hangulatát. De miután az ember retinája adaptálódott, pihekönnyen be tudja szippantani a változatos képsorok, a lendületes cselekmény és a szórakoztató karakterek.

Az új mű maradéktalanul törlesztett abból a kreativitáshiányból, amit Robotzsaru remake-je kapcsán éreztem idén. Szemben az ottani sótlan tálalással, A Lego-kaland szinte zsonglőrködik a humorral, nem is egy aranybányából aknázva ki a vicceket:

1. Először is adott, hogy a figurák saját Lego-vonásaikból poént faraghatnak (pl. Emmet reggeli tornája, vagy hogy mennyire nem lehet arc alapján azonosítani valakit).
2. A 4 legfontosabb személyt (Emmet, Buisness, Vadóc és Vitruvius karakterét) kivéve szinte mindenki más filmekből átvett karakter paródiája. Kijut az anekdotából az Építőmesterek közül Abraham Lincolnak, az NBA kosarasainak, de ugyanígy megtaláljuk a Gyűrűk-ura, a Star Wars és a Detective Comics pár ismertebb alakját. Batman ráadásul főszereplő a cselekményben: Vadóc (igazi nevén Lucy) pasijaként egótól dagadó, keménykedő fenegyerek. "Én csak feketével dolgozom. Meg néha nagyon-nagyon sötét szürkével."
3. Megint egy párhuzam a Robotzsaru filmjeivel: nevetségessé teszi magát a fogyasztói társadalmat. Csak itt nem a gépekre, hanem az átlagember gondolkodásmódjára helyezik a hangsúlyt. Legóváros látszatdemokráciájában minden uniformizált, minden ember már-már zombiként dolgozik nap mint nap.
4. A kövületrégi koncepció, hogy egy ifjú kiválasztott megmenti a világot a gonosztól. Persze, ezt már nem is egy animációs mozi figurázta ki korábban, mégis frissnek és mulattatónak hat ebben a produkcióban. Sőt kiderül, hogy az egész kamu volt: Vitruvius a halálakor bevallja a fogoly Emmetnek, hogy ő találta ki, ezzel adva ösztönzőerőt a megmaradt Építőmestereknek.

Emmet sok tekintetben az egyéniség mélypontja, mikor megismerjük. Az átlagnépből is a legsemmilyenebb, legfelszínesebb mosolybolond, aki egész életét mindig menetrendszerűen éli:

• Ugyanaz a reggeli készülődési sorrend, majdnem percre pontosan beosztva;
• vakon lelkesedik a médiában fényezett vezetőiben, köztük Buisness elnökben;
• ellenvetés nélkül robotol az építkezésen, mindig sorba állva a 41 $-os kávéért;
• szüntelenül bazsalyog, túlbuzgón keresi kollegái társaságát;
• otthon minden idők legostobább, IQ-gyilkos TV-show-ján röhög;
• és mindennap a rádióval énekli ugyanazt a vezető slágert: "Everything is awesome!"

Elnyűtt klisé, hogy egy igénytelen átlagfickó belesodródik az eseményekbe, és egy idő után - pusztán átérezve a szerepet -, tényleg hőssé avanzsál. Ezt sikerül kikerülnie a rendezőpárosnak azzal, mikor Vitruvius beismeri, hogy hazudott. Szerencsére Lord és Miller arra is gondolt, hogy az egésznek a tanulsága kompenzálja a "prófécia" nélkül keletkező morális űrt. Persze, hogy az Építőmesterek és sima polgárok próbálják menteni magukat, ki-ki a maga ötleteivel. De "csak" ettől létrejöhet köztük tudatos összedolgozás is?
Attól a felismeréstől, amit a fiatalok közül Emmet ért meg elsőként. Bárki lehet kiválasztott, aki kitart a kreativitása mellett. Vitruvius arra bíztatja: "Emmet, ne foglalkozz azzal, amit a többiek csinálnak. Azzal kell élned, ami benned különleges." Csalódott lettem volna, ha csak ennyit tanul meg. De később éppen ő ötli ki a tervet, hogy bejussanak Lord Buisness cégépületébe, ahol a Végtelenedik Emeleten az elfogott Építőmesterek raboskodnak. Korábban felmérte, hogy útitársai - Denevérember, Vadóc, Benny az űrhajós, Unikitty hercegnő stb. - nem tudnak tervszerűen összedolgozni, noha ehhez is megvolna a készségük. A volt építőmunkás érteti meg velük: bármennyire nem élhetünk útmutatók szerint, azok megléte szervezőerőt jelent, tehát önmagukban nézve hasznosak.



Én úgy láttam, erre reflektál az is, ahogy Rossz Zsaru rajtaütésekor Unikitty birodalma megsemmisül. Az ő karaktere és országa a legpozitívistább, nyílt karikatúrája annak, ahogy egy kisgyerek a Mennyországot elképzelheti: nincs kijelölt alvási idő, nincs kormány, se negatív gondolkodásmód.
Ezzel együtt azonban szervezettség és szabályok sincsenek (kivéve feltehetőleg a szeretet és jóindulat természetes normáit). Nem csoda hát, ha Unikitty és az ottani Építőmesterek védtelenek Rossz Zsaru ellen: őt csak Lord Buisness parancsa érdekel, és miután másik énjét, Jó Zsarut Buisness kitörölte, érzéketlen mindarra a rosszra, amit véghez visz. Meglepő módon a 2 végletet jelentő szereplővel egyformán tudtam együttérezni :

• Buisness a szüleivel zsarolja Rossz Zsarut, hogy ettől is hatékonyabban vezesse az üldözést. Csak hogy aztán majd megszabaduljon tőle is, mint feláldozható szolgától.
• Unikitty a zűrzavar közepette még mindig a mosolygást erőlteti. De mikor a hazája romjait látja alásüllyedni, észrevehető, hogy ezt a fájdalmat már nem tudja, hogyan kezelje: "A-az otthonom...!"

A többféle LEGO-ország váltakozását kellően megindokolja a forgatókönyv. Nemcsak azért követi egyik helyszín a másikat, hogy a készítők eldicsekedjenek vele, mi mindent kreált a márka évtizedek alatt. Legóváros falát áttörve Emmet először a Vadnyugatot ismeri meg: Amerika paródiáját rögtön Mexiko paródiája követi. Személyes kedvecem Unikitty felhők között elterülő országa, ahol egész nap diszkózene zajlik, és mindenki vidám. Nem állítom, hogy a mese minden vicce nevettetően hatott, mert nem. De általában rendkívül jó érzékkel időzítik a poénokat, remek az összhatás beszéd és mozdulatok között.



Igen kockázatos volt az alkotóknak kilépnie a legók egész dimenziójából. Mikor Emmet az Építőmesterek megmentéséért feláldozza magát, a mindenség végét jelentő örvényen át egyszercsak a mi valóságunkban köt ki. A film eseményei voltaképp egy kisfiú, Finn és édesapja cselekedeteinek a kivetülése az építőfigurák világegyetemében. Will Ferrell Lord Buisness hangjátékán kívül a mítikus "Fenti Embert" is alakítja, vagyis az óriási LEGO-készlet tulajdonosát. Mi és idővel az apa is felismeri, hogy Lord Buisness alakja az, aminek Finn őt látja: egy maradi felnőtt, aki a Kriglivel (ami igazából rögzítőragasztó) épp a játék lényegét öli ki. A kreatív alkotás újraismételhető élményét.
Úgy érzem, az utolsó fél órára kissé elfáradt a mese. Kicsit patetikus az, ahogy Finn és apja lassan kiokoskodják a movie tanulságát, és ahogy ez az eseményekre kihat: Emmet visszajut, secpec alatt eszkábál egy repülő járművet, és még Buisness-t is meggyőzi, hogy letegyen a gonosz tervéről - párhuzamosan az apa-fia beszélgetéssel a fenti világban. Egyedül itt éreztem, hogy a tónus félrehajladozik. Nem zökkentett ki annyira, csak úgy éreztem, kiürülőben van a film kreatív energiaforrása.




Szerencsére maga a tanulság kellőképp aktuális. Mindenki lehet "A Különleges", a kiválasztott... ha megőrzi fantáziáját és gyermeki alkotókedvét, inspirálva ezzel másokat is, hogy ugyanígy tegyenek. Korunk egyik általános visszássága, hogy a felnőtt, munkavállaló réteg a mindennapi rutin foglyaként kényszerül élni. Megadva ezzel magukat az üzlet-politika-média által szorgalmazott, alárendelt polgárképnek. Örültem a mondatnak, melyben a "Fenti ember" Finn tudtára adja, hogy megértette, kiről mintázta fia a rosszfiút: "Ha az építőmunkás beszélni tudna Lord Buisness-szel, szerinted mit mondana neki?"
Még az "Everything is awesome!" főcímdala (ami egyébként jópofa és fülbemászó muzsika) is új értelmet nyer: az elején még csak a nagyvárost szipolyozó elemek egyikeként játszották be, Emmet napi programjának részeként. Itt viszont a teljesség megtalálását hirdeti: a sok-sok külön polgár és építőmester közösen elkezdhet építeni egy változatosabb világot, konszenzusban, korlátozó előítéletek nélkül. Többről szól tehát a történet, minthogy egy hiperbalek felfedezi rejtett értékeit. Egy Széchenyi-idézetet felhozva: "Itt alkotni, teremteni kell."



Aláírom, hogy A Lego-kaland az elmúlt évek legszellemesebb meséjeként maradjon meg a mozis köztudatban. Dacára annak, hogy célközönsége a 6-12 év közöttiek, hangvétel, vizualitás, üzenet és szereplők terén is villantott. Azt elismerem, hogy a humor nem mindenütt egyformán ütős, és néhol - különösen az utolsó harmadidőben - felütik a fejüket gyermeteg dialógusok is. De ha a fő cél az volt, hogy megteremtsék a definitív, intelligens Lego-mozit, úgy a Warner Brothers sikerrel járt ebben. Visszanyertem bizakodásomat a 2014-es mozikínálatban, és újult lelkesedéssel tekintek a LEGO-ra, mint játékra.




Végítéletem A Lego-kalandra:

Robotzsaru (2014)

"Mit szól hozzá?"
"Van feketében?"

(Batman Kezdődik)

 

Robotzsaru alakjára a legtöbben vagy futurisztikus akció-, vagy képregényeredet nélküli szuper-hősként tekintenek. Álarcot visel, extraerős pisztolyt hord, létcélja a bűnüldözés, kinézete és testi vonásai jelzéssel bírnak a környezete felé. Detroit civiljei a közbiztonság emberformájú megtestesülését, a rendőri hivatás szimbólumát látják benne.



Őszintén: pénzbe lehetett fogadni, hogy mindenki az eredeti klasszikushoz fogja mérni a 2014-es változat értékét! Nézők és kritikusok hada ismételte el újra meg újra, hogy Paul Verhoeven eredetije még egy véresebb, szabadosabb és az amerikai üzleti világ felé kritikusabb jövőképet vetített előre. És bár személy szerint én már abból az alkotásból sem éreztem ki ennyire éles társadalomkritikát, igazat adok a csalódott nézőknek. Az új verzió egyértelmű kompromisszummozi, érezhetően stúdiókalkulációk fékezik le, nehogy bátran, fantáziadúsan merje megújítani a Robotzsaru-mítoszt.

2028-ban a robotgyártó OmniCorp (OCP) Alex Murphyt választja ki, hogy egy új, félig emberi géprendőr prototípusát hozzák létre belőle. A családos detroiti rendőr egy gyilkossági kísérlet folytán torzóvá ég, és a Robotzsaru-program az egyetlen esélye az aktív életre. Kiborgként aztán nem egészen felel meg a vezetés víziójának, ezért elkezdik kiölni embersége utolsó morzsáit. És mégis: testén és elméjén, életén és érzelmein kívül mintha még maradna valamije, amit nem vettek el tőle...

Rögtön a szinapszis egy borotvaéles téma felé nyújtózkodik. Amivé Alex Murphy fizikailag válik Robotzsaruként, az közvetve miránk, a hétköznapi városlakóra is érthető. Mi is törvények szerint élünk, reklámozott fogyasztói termékeket használunk, előírások szerint dolgozunk nap mint nap az önfenntartásért. Adatainkhoz bármely hatalmi szerv hozzáférhet, bárki kapcsolatba léphet velünk a Global Internet Computer Network révén. A gépek jelenléte állandó az életünkben.
De vajon mi irányítunk még? Szabad akarat tényleg van a civilizált világban, vagy csak illúzió annak elfedésére, hogy a média és üzleti világ kisajátít, manipulál és szó szerint beprogramoz bennünket saját céljaira? Ahogy azt Alex Murphyvel teszi az OmniCorp?

Ennek a párhuzamnak híre-hamva sincs José Padilha remake-jében. Pedig ez máris nyújtaná a kellő társadalomkritikát, ráadásul ki is terjesztené egy egész városra Alex Murphy - önmagában is sokkoló - élethelyzetét. Miután egy helyi gengszterfőnök nyomorékká teszi őt, a kegyetlen balvégzet gyakorlatilag ízekre szedi ezt a férfit: előbb csonka, félvak nyomorék...
...aztán robottestű szellem válik belőle, kinek csak az agyát, egyik kezét és a légző szervrendszerét hagyták meg! Kétség kívül ez a képsor követeli a legedzettebb idegeket a nézőtől: a mechanikus testrészek leválasztása után Murphynek csupán feje nagy része és tüdeje látszik, miközben csöveken keresztül frissítik a véráramát. Kár, hogy Murphy életszerűtlen, jajveszékelő reakciója hitelteleníti az amúgy is feltűnően CG-dús jelenetet. "Nem! Nem maradt semmi!"


Tehát: Murphy immár nem egy személy többé, hanem reklámtermék. Az Omnicorp vezetői zárt ajtók mögött beismerik, hogy az emberszerű jegyek csak púderként, a közvélemény lekenyerezéséhez kellenek erre a szegény flótásra. Családjától hitegetéssel és Alex agyának modifikációjával választják el - olyan eszközöktől se riadva vissza, minthogy mesterségesen leredukálják az érzelmekért felelős anyagokat a "szervezetében". Vér nélkül is épp eléggé megborzasztja az embert az üzleti gátlástalanságnak ez a tobzódása.



Mindebből határozott rendező csípős, acélos akcióthrillert tudott volna létrehozni. Sellars karaktere "terméknek" nevezi Murphyt: egyértelmű, hogy a Sony Pictures is így kezelte a remake-et, kicsit "családbarátabbra" átimidzselve azt. Ezért is került Murphy családja a dramaturgia középpontjába - legalábbis papíron -, és ezért kapott PG-13-as besorolást a produkció. Sajnos az is emiatt történt, hogy a filmben semmilyen drámai vagy horrorelem nem kapja meg azt a nyomatékot, amit a történet logikája szerint megérdemelne. Mindent helyettünk feldolgozva, pempősítve kapunk - olyasmiként, mint Robocop speciális tápkészítménye.
Ügyeltek persze a producerek, hogy - szigorúan csak külsőségekben - felismerhető maradjon, minek az újraalkotása zajlik itt: Robotzsaru az első képein még a régi színeiben látható, akad 1-2 ismerős szereplőnév, és a film elején még az eredeti zenetéma is felcsendül. Látjátok, gyerekek? Ugye mondtuk, hogy ez tényleg Robotzsaru lesz? Tragikomikus, hogy a Sony pontosan úgy viselkedik velünk, mint az OCP Alex Murphyvel.

A tudatos bagatellizálás egy csomó helyen a nevetség határára sodorja a történet komponenseit. A közeljövő Detroitja nemhogy Verhoeven víziója, de még a valódi, éppen tavaly csődbe jutott Detroithoz képest is fantáziátlan hely.

1. A bűn és korrupció nincs jelen olyan mértékig, hogy egyáltalán opció legyen robotrendőrök hazai bevezetése. Nincs táptalaja az OmniCorp-nak ennyire ágálni termékei  szabadalmáért a kongresszus előtt.  
2. A fősodorbeli média gerinctelenségét csak 2 dolog szemlélteti, az is elég gyermeteg módon: az optimista riporternő közel-keleti tudósítását azonnal telibecáfolja, mikor egy OmniCorp-óriásrobot lelő egy fiút, csak mert kés volt nála.
3. És ott van a technokrata Pat Novak propagandaműsora, mely az egész filmnek a keretét nyújtaná. Samuel L. Jackson kellő energiát visz a játékába, de ezzel - főleg az utolsó jelenetére - inkább komikussá válik a szereplése, semmint illusztrissá. Látnunk kellene valami jelét, hogy miért emlegetik ő és az OmniCorp "Amerika jövőjeként" a robotrendőröket. Csak mert a fronton "áldozatmentesítik" az embercsapatokat, ugyanez a gondolat nem ültethető ilyen simán át a rendőrségi tennivalókba.

Hogy lehet ennyire nem érzékelni, mi tesz egy családot összetartóvá? A Murphyk otthoni élete és drámája annyira egysíkú és szokványos, hogy lehetetlen volt együttéreznem velük. És nemcsak az alulteljesítő 3 színész miatt. Eleve vért vesz el a dramaturgiától (esküszöm: többet ki nem ejtem a kritikában a "vér" szót!), hogy Murphyt egy jelentéktelen, miniatűr robbanás teszi ronccsá. Nem pedig az, hogy Detroit legvadállatabb söpredéke módszeresen szitává lövi.
Izzadtságszagú a kémia Joel Kinnaman és Abbie Cornish között, alakításukhoz végig a nevesebb kollegáik adják a mankót. Ahogy én látom, a Murphy-házaspár kapcsolata nem alapul máson, mint megszokás és a közös kisfiuk. 


A leginkább tettenérhető reakció, amit a nőből Alex folytonos távolléte kivált, a türelmetlenség. Robotzsaru nyilvános bemutatója előtt egy érzelmileg leredukált Murphy simán elsétál mellettük: ebből teljesen kiöli a drámát a nő panaszos viselkedése. "Belenéztem a szemébe, és nem láttam a férjemet!" Ha a film kimondottan a Murphy-családra akar fókuszálni, illetve arra, ahogy az OmniCorp az önreklámjához felhasználja őket, akkor először is a szeretetnek és odaadásnak kellene jelen lennie köztük. Ez innét hiányzott. 

Michael Keatont - bármilyen érdekes újra egy Batman-szerű figura filmjében látni, csak most a rossz oldalon - nem tartom jó választásnak a kétszínű vállalatelnök szerepére. Raymond Sellars valóban egoista és teljesen profitorientált alak, de nincs karizmája a vásznon. Túl sokat taktikázik Murphyékkel: különös, hogy mindazok után, amit Murphy testével műveltetett, egészen a tetőpont végéig vár azzal a lehetőséggel, hogy Murphy családját kiiktassa.
Ugyanez a tétovaság jellemző Dr. Nortonra, a Robocop-project vezetőjére: tipikus sztereotípiája a jót akaró, de a sarkára állni képtelen tudósnak. Mégis örültem Gary Oldman feltűnéseinek, mivel azok mindig magához a project-hez, a film fő témájához kapcsolódtak: mennyire elmosható a határ ember és gép között? Hol lehet még lecsípni egy pici emberséget? "Veszélyhelyzetben azt hiszi, hogy ő irányít. Ám valójában a gép hozza a döntéseket." És ebben a hátborzongató Frankenstein-játékban pusztán az 1. lépés, hogy Murphyből kevesebb húsdarab marad, mint Darth Vaderen.

Jackie Earl Harley (A Rémálom az Elm utcában remake Freddyje) pedig az Elysium csonthülye kalózgonoszára emlékeztet engem a robotkoordinátor Rick Mattoxként.

A fő hiányosságokon túl vannak "apróbb" benézések is a forgatókönyvben, amik közül csak néhányat tennék szóvá:

• Kulcsfontosságú az OmniCorpnak a Robotzsaru első nyilvános megjelenése. Akkor meg minek épp percekkel azelőtt töltik tele a fejét a rendőrségi adatállománnyal? Ráadásul úgy, hogy ő maga ébren van?!
• Hogy lehet az, hogy Norton olyan elemi dolgot nem ért, hogy Murphy idegsejtjei vissza tudnak valamicskét pótolni az elvett érzelmeiből?
• Mennyi esélye van Murphynek bármit is találni az otthona előtt, ha a hivatalos helyszínelést már hetekkel ezelőtt lefolytatták? Vagy mivel Murphy felettese is korrupt zsaru, csak elmismásolták az adatgyűjtést?
• Egy karakter nevét és nemét átfaragni egy régi film új átiratához nem újdonság. Ez történt Jimmy Olsennel Az Acélemberben. De kb. zéró értelmét látom annak, hogy Anne Lewis, Murphy társa a régi első 3 filmből mostanra alacsony, fekete rendőr legyen, pici bajusszal. Nem hímsoviniszta egy csöppet ez az ötlet?

Mr. Padilha; az csak az 1. lépés egy kiegyensúlyozott mű felé, ha az akciót mértékkel használják benne! Hadd tegyem hozzá, hogy a motorján, rostélyban robogó Robocop messze a legizgalmasabb látvány az egész alkotásban. De amikor közelharcra kerül sor, azok mögött nincs érdemi tervezőmunka, merő lövöldözés vagy géproncsolódás az egész. Megtámogatva feledésre ítélt, sótlan zeneszámokkal. 

Legnagyobb hasznát a Robotzsarunak abban látom, hogy pozitív reklámot csinál azonos című elődjének a 80-as évekből. Azt ugyanis nemhogy semmilyen téren nem tudja - sokszor meg se próbálja - meghaladni, saját újításait is kapkodva éli fel menetközben. Lerí, hogy sohasem szánták többnek kockázatmentes sorozatterméknél, melyben a stílus, az érzelmi töltet és a dráma csupán az öntőformára szórt konfetti. Robotzsaru ennél jóval emlékezetesebb feltámasztást érdemelt volna a mozi világában.  

Pontszámom az új Robotzsarura: 3/5.

Jól áll neki a halál

"Ezt nézd meg! Mintha egy lyukat csinált volna a gyomrából...! Ilyet ritkán látni. 

Mármint... ha jól meggondoljuk, ez egyszerűen lehetetlen. Azok a szervek, porcok meg csontok; szóval én nem vagyok orvos, de ez egy szép nagy darab volt."

(Ping-Pong: Az Ököl színre lép)

Hatásos, ahogy Bruce Willis a laza dumás igazságosztó skatulyája ellen játszik. Ezt értékeltem leginkább mindabban, amit a Jól áll neki a halál nyújtani volt képes. Főszereplői leginkább az Addams-família tagjaihoz hasonlítanak: ők is afféle morbid, komikusan sötét emberalakok, akik hátborzongató jegyeket viselnek magukon. Személyiségükben és fizikai valójukban is.

Madeline, a Broadway hajdani sztár-színésze kétségbeesetten próbálja őrizni lassan  fakuló szépségét. Régi riválisa, Helen bosszút forral ellene, amiért a múltban rendre elcsábította a pasijait - köztük Madeline férjét, Ernest-et is. Miközben Helen a megkeseredett Ernest fejét csavarja, Madeline egy Lisle nevű rejtélyes dámától megkapja azt, ami után éveken át lázasan kutatott: az örök fiatalság elixírjét!
Az más kérdés, hogy az elixír kapcsán mik a kockázatok és mellékhatások...

Bíztató bevezető után egy derűben szegény másfél órát töltöttem ezzel a movie-val. Úgy Willis-nek mint Meryl Streep-nek ezerszer jobb szerepválasztásai akadtak ennél; utóbbi sztárnak talán ez a leggyengébb filmje, melyet idáig megismertem. Hiába használ ötletesen groteszk vizuális trükköket a 2 "főhősnő" testi elváltozásaihoz, ezek csak 1-2 helyen késztettek nevetésre. A történet féleszű és lapos, nem szól igazán semmiről, leszámítva, hogy 4 fontosabb karakter ide-oda téblábol tágas épületekben.
Hiába tudom, hogy szándékosan szabták őket karikatúraszerűre, mind a 4 szereplő sivár, felszínes, egy emberi lénynek. Teljesen hiányzik belőlük bármilyen épkézláb gondolatmenet, és ez legtöbbször sokkal inkább taszító, mint humoros. A ritka mulatságos percek egyike mikor Helent 7 évvel Ernest és Madeline mennyegzője után viszontlátjuk: az egykor vékony nő tohonya hájpacniként zabál a TV előtt, miközben a puszta testsúlyánál vonszolva próbálják kilakoltatni. Kezdettől nyilvánvaló volt nekem a fordulat, miszerint Helen is Lisle varázsitalától csinosodott újra meg.

Az egész vígjáték leginkább egy élőszereplős Tom & Jerry rajzfilmre hasonlít, csak humorérzék nélkül. Az ifjúság széruma ürügyén  a cselekmény kinevel 2 archetípust, akik kárt tenni nem tudnak egymást, csak eldeformálódnak olykor. Így aztán örökké üthetik-vághatják egymást, egy asszisztáló 3.-kal, akin levetülhet mindennek a hatása.

Elgondolásnak nem rossz, de az összkép messze túl hamis és megjátszott. Én főként azért nem tudok kacarászni Madeline és Helen rivalizálását, mert kezdettől ellenszenvesek, képzelt sérelmeken sopánkodó boszorkák. Nem érdekelt a sorsuk, nem nevettem se tőlük, se rajtuk - ellenben végig idegesített az elvakult hisztérikaverseny kettejük köztük.

Velük szemben ott van Ernest, ez a sótlan, tutyimutyi papucsférj, aki sebészorvosból ravatali hullaszépítővé küzdötte le magát. Ez a figura annyiban különb a többiektől, hogy nem foglalkozik annyit a külsejével, mint a nők. Willis próbálja színezni a közjátékot a hölgyekkel, de nem sok sikerrel. Hosszasan nézhetjük, ahogy Ernest szembesül Madeline megváltozott testi tulajdonságaival:

1. A nő legurult a lépcsőn, erre kifordult nyakát helyrerántja.
2. A klinikán nem mérnek pulzust, így az esetet csodaként értékelik.
3. Kihűlt testét pedig Ernest a szaktudásával kozmetikázza élővé.

Nyilvánvaló, hogy Ernest igazából nem a nejét, hanem a saját épelméjűségét óvja. Ugyanígy tiszta sor, hogy a 2 nő csak kihasználja a férfit, hogy az örökké "karban tarthassa" őket - még a bájitalt is felajánltatják neki Lisle-lel. És bár Ernest inkább a rövid halandó életét választja a zombilét helyett, sosem lesz több az ingatag, kesergő csicska karikatúrájától.
Teljessé teszi a tragikomikumot ernest temetése évtizedekkel később. Helen és Madeline gyér paródiái lettek még régi önmaguknak is: Lisle tanácsa ellenére nem vigyáztak magukra, és a legutolsó jelenetükben, széttört testtel vergődik a fejük a kövezeten. Tanulságos és meglepő látvány, de a humor szele valahogy újfent elkerüli.

Nem a valaha gyártott legeslegrosszabb vígjátékok egyike a Jól áll neki a halál. Attól azért valamicskét jobb. Inkább olyasféle tobzódó badarság ez, mint Dredd bíró vagy a '98-as Godzilla. El lehet éppenséggel rágódni a bizarr trió "kalandjain", de a poénoknál többet lehet a film egészének bugyutaságán nevetni.

Amerikai botrány

2 hónapnyi fohászom után végre igazi, kiadós téli havazásra került sor Budapesten.

Ezt a napot választottam megtekinteni az Amerikai botrányt - utolsóként a Legjobb film kategória idei Oscar-jelöltjei közül.

Hírverésből nem volt hiány: a film 93%-os értékét tart a Rotten Tomatoes-on, és máris 3 Arany Glóbuszt tudhat magáénak, nem beszélve egyéb díjjutalmairól. Engem a lelkesedés ilyen mértékig nem fogott meg, de bizakodtam. Megértettem, hogy olyan típusú krimi-vígjátékról lesz szó, melyben tehetséges svindlerek életük üzletét fogják megjátszani, sok olyan helyzetkomikummal, mely egyszerre lesz humoros és talán kissé félelmetes. Mégis úgy tűnt, mintha a külsőségek, a sztárparádé és a 70-es évek hangulatának megidézése volna a figyelem fókuszában, nem maga a történet.

Az ún. A(RA)B(-)SCAM (="A(RA)B(-)SVINDLI")-fedőakció során az FBI egy csaló közreműködésével korrupt politikusokat ugratott be, hogy fogadjanak el kenőpénzt. Ezt az esetet színezte ki David O. Russel az American Hustle-lal, stílus és látvány terén erőteljesen megidézve a 70-es évek végét. Jóllehet, Russel művének nincs sok köze az eredeti esethez. Nemcsak az érintettek nevei mások, de maga a cím is: a tervezet régi neve American Bullshit volt, és a "bullshit" (="bivalyszar") szó többször el is hangzik a főszereplők szájából a párbeszédekben.
Irving Rosenfeld, aki többek közt hamis festmények eladásából él, élete párját találja meg Sydney Prosserben. Sidney "Edith Greensley" álnéven szeretője és cinkosa lesz egy kisstílű befektetési csalásban. Mikor az FBI karrierista ügynöke, Richie DiMaso lefüleli őket, alkut kínál: ha betársulnak egy nagyszabású lebuktatási hadművelethez, megússzák a börtönt. Az ügy egyre nagyobbodik, és mindhármuk számára élet-halál kérdéssé válik, hogy ne bukjanak le azok - köztük maffiaközeli személyek - előtt, akiknek a lebukására játszanak.

Az "in medias res"-kezdés után Irvin és Sidney múltját kísérjük végig, míg el nem jutunk vissza a kiindulóponthoz a jelenbe. Ez, és a narráció az elején és végén adják a cselekmény keretét. A flashback(="visszaemlékező")-jelenetek alatt Irvingék felváltva mesélnek a múltjuk fontosabb részállomásairól, néhány tanulsággal, melyet a nagybetűs életből szűrtek le. Ugyanígy az ügy lezárásakor feltráják, ki hogyan került ki az érintettek közül a "nagy játszmából".


Szemben A Wall Street Farkasával, itt nem nagymenő, lelküket eladó törtetőkről szól a mese. Irving, Sidney, Rosalyn és Richie mind átlagpolgárok, akik azonban mindennél jobban vágynak rá, hogy életük többről szóljon az alsó-középosztály szűkös életvitelénél. Ez az átfedés a motivációikban.
Sidney és Irving ugyanakkor nem igazi aljadékok: züllöttségüknek van egy határa, ami ember- és humorközelben tartja a karaktereiket. Profi hazudozók, de sosem válnak megszállottakká: Tudják, hogy csalásaik elítélendőek - törvény és morál szerint is -, ugyanakkor becsülik magukat annyira, hogy igazán kezdjenek valamit az életükkel.




David O. Russel izmos önbizalommal megáldott direktor lehet. Az American Hustle egyik bírálata alá épp ő adta a széket, mikor kijelentette: nem sokban érdekli a sztori. Az csak a séma, hogy adott legyen a műsoridő és a körülmények a karaktereknek, hogy kerekké, színpompás egyéniségekké fejlődjenek ki. Vegytiszta színészfilmről van itt szó: az aktorok improvizációja legalább annyira meghatározta az egyes jeleneteket, mint a rendezői útmutatás.
Hogy egyetértek-e ezzel? Igen is, nem is. Russel módszere kétélű fegyver: így kevésbé kiszámítható az egész, mintha panelről panelre betáblázná mindegyik figurát, illetve azt, amiként eljutnak A-ból B pontba. A spontán játék nemcsak nagyobb teret hagy a sztároknak, de - jó esetben - szervesebbé válik tőle a dolgok egymáshoz való viszonya, kapcsolódása. Folyamatosabbnak hat egy produkció, ha nem csapolják olyan gyakran benne a kreatív energiákat, abból pedig bőven akad.


Mégis: valahol ellenzem a gondolatot, hogy egy befutott rendezőnek választania kelljen sztárok és sztorik között. Olyasmi érzést kelt ez a film, mint A jogász komédizált változata: tökéletes-közeli atmoszférát teremt, de a történetvezetés annyira laza kezű és meglódult, hogy a színészgárdának kell kikozmetikáznia a hézagokat.  

Minden színész meghálálta a rendezőtől kapott mozgásszabadságot, különösen ők hárman:

1. Christian Bale szinte felismerhetetlen az elhízott, kopaszodó szélhámos imidzsében, aki otthon tengődik egy zátonyra futott házasságban, adoptált kisfiát nevelve.
2. Jennifer Lawrence kitör Katniss Everdeen skatulyaszerepéből: egyazon idényben alakít 16 évest, majd egy legalább kétszer annyi idős ál-dámát. Lawrence cinizmussal és fojtott elkeseredéssel ruházza fel az unott, felelőtlen háziasszony karakterét, igencsak meggyőzően.
3. Amy Adams pedig nemcsak fiatalabbnak néz ki, mint Lawrence, hanem még őrajta is túltesz színészi játékban. Sidney sokarcú, sokat megjárt és jó eszű nő, aki elszokik tőle ugyan, de nagyon is képes érdek nélkül cselekedni.

Utálom az öncélú, szirupos szerelmi háromszögeket, és ez az a pont, ahol Russell szerintem túl sokat bízott a humor várható hatására. Az ugyanis nem változtat a tényen, hogy a Rosenfeld-pár élete hangsúlyosan depresszív, nyúzott és klausztrofób. Érthető, hogy Irving miért menekül belőle, ám az egy ideig vicces otthoni jelenetek hamar átcsapnak vonszolt melankóliába, és csak foglalják a műsoridőt.

Rosalyn pocsék háziasszony, aki úgy tűnhet, hogy több kárt okoz, mint hasznot (pl. kigyújt egy kvarclámpát, vagy berobbant egy mikrohullámú sütőt). Tud Edith-ről, tud Irving csalásairól, mégsem engedi őt elválni. Miért is? Kb. mint ahogy a TDK-Joker a vágásairól, úgy Rosalyn meg a kifogásairól nem tudja világosan, melyik is lehet az igazi:

1. A kisfiuk, Danny felügyeleti joga miatt?
2. Mert Rosalyn anyja és nagyanyja sem vált el soha?
3. Mert a nő fél, hogy bánatában még feljelentené Irvinget?
4. Valami bágyadt bosszúszerűségből, amiért a férfi évek óta csalja?
5. Vagy dölyfből, mert Edith megadta Irvingnek azt a szerelmet, amit ő nem tud? "Megfizetsz azért, amit a családommal tettél...!"

Nem tagadom, a közjátékok zöme felvidított. A szereplők tagadhatatlanul szellemesek, és - Rosalyn kivételével - életszerető alakok. Potenciálisan nevettető egy olyan felállás, ami idővel egyre bonyolódik: egymásra halmozódnak a poénos helyzetek, és így összeadódhat a nevetőinger is, amit generálnak.

Magukban is megkacagtattak olyan másodpercek, mint:

• ahogy Richie egy mozdulattal hátrataralyozza Irving pótfrizuját,
• Richie és "Edith" előjátéka a diszkó női WC-jében,
• és különösen az, amikor a partin Rosalyn az alvilági vendégek előtt tetszeleg. Mert míg Irving és Sidney szörnyülködik a dolgon, Richie hasznosnak találja a be nem avatott feleség rögtönzését. "Nekem tetszik ez."

Máskor viszont a movie mintha maga se tudná eldönteni, hogy dráma vagy komédia akar-e inkább lenni. Egyik téren se végig kimagasló: a vegyes tónus hol működik, hol nem. A rendezőt szemlátomást nem izgatja, hogy irányítsa a dramaturgiát. Az 1. órában még könnyen felderülhet az ember, hogy 1-1 baklövést, felocsúdást vagy provokatív pillanatot a férfiszereplők mimózaságára, illetve a nők manipuláló húzásaira vezessünk vissza. Mindez rendben van. 

De az utolsó harmad már kifejezetten komor hangvételű, és ezt a movie nem ismeri be. Nem sokkal azután, hogy képbe kerül Victor Tellegio, a likvidálásban jártas maffiózó, majdnem likvidálják Irvinget is, sőt kilátásba kerül a hozzá közel állók agyonlövése. Ez már túl sötét "humornak": itt kellett volna ügyelni az egyensúlyra komikum és feszültségkeltés között. Van még ennek egy másik hátulütője is Rosalyn sztorifonalánál, amire majd külön kitérek...

A krimiszál önmagában tipikus "rablóból pandúr" felállás. Dacára, hogy többször próbálnak csavarni rajta. Richie egyre nagyobb halakra veti ki a hálóját, mind nagyobb fedezetet kér főnökeitől: 1 teljes emeletet béreltet ki kollegájának, akit arab sejknek álcáznak a sáros befektetők előcsalogatására... de úgy, hogy a pali alig pár mondatot beszél arabul! Mivel a hadművelet részleteibe nem próbáltak poénaknákat rejteni - én legalábbis nem úgy vettem észre -, ez a hiba szánalmas röhej. Talán kezdő zsaruk a Lassard-akadémiából követnének el egy ilyen bakit.

Bradley Cooper DeMaso ügynöke számomra eltörpült Bale és Adams figurái mellett. Nem az ő hibája, mivel a szerepeket eleve alig írták meg, hogy a színészek minél jobban magukra szabhassák őket. DeMaso nagyon ambiciózus, olyan erős sikervágy űzi, hogy még közvetlen felettesét is orrba vágja, mikor az megvonná tőle a támogatást. Azt kapja a befejezéskor, amit megérdemel. Úgy tűnik, sikert arattak, az iroda ünnepel - míg Irving és Sidney ki nem csaklizzák a markából a gyeplőt.

Kedvenc jelenetem, amikor Edith - miután egyfolytában "fűzte" Richie-t - a heveskedő férfi reakcióját látva színt vall neki: "Richie, figyelj rám. Amit most hallasz, AZ az igazság. (...) Edith Greensley NEM létezik! Soha nem is létezett...!" Adams játéka fenomenális ebben a jelenetben, ahogy karaktere a helyzet nyomására megadja magát az igazmondásnak. Ahogy előttem más is írta: kevés színésznő vállalja, hogy smink nélkül adjon elő emberi drámát egy nagyköltségvetésű komédiában. Kicsit sajnáltam, hogy nem volt messzebbre kiható következménye Sidney beismerésének.

Nem egy helyen kusza és figyelmetlen a rendezés. Nem érdekel, hogy stíluseszköz. Néhol szembeszökő, ahogy Russell egy csomó dolgot a nézőre bíz, mondván: használd a fantáziád kitölteni a hézagokat.

Ne menjünk messzire: a filmvégi csavar. Kiderül, hogy Irving és Sidney az utolsó szakaszban a maffia javára utalta az FBI-tól kapott 2 millió $-t - ezzel mentve az életüket. Oké: a fordulat kellően belesimul az ügy eddigi csűrés-csavarásába. A probléma, hogy nincs párbeszéd közönség és film között. A néző nincs eléggé képben a lustán rendezett film szálairól, ezért csak fásultan fogadja, hogy most épp Sidney-ék vannak nyeregben, és Richie koppant. A szereplők ide-oda tologatásával Russell pontosan azt teszi, amiről annyit hangoztatta, hogy el akarja kerülni: hogy 1 nagy "játszma" köré kelljen építse a karakterei tetteit.

Lawrence alakítását ugyan méltán jelölték Oscarra (no nemcsak az övét), de maga Rosalyn karaktere felemás érzést hagyott bennem. Hiába tudom, hogy megkeseredett háziasszony, és hogy a 70-es években nem volt annyira divatos a válás, a hülyeségei legalább annyiszor voltak kényelmetlenek, mint humorosak.

Miből jött rá a partin, hogy a vörös hajú nő, akit a bejáratnál lát, az Edith? Persze, tudott a nő létezéséről, de az arcát honnét ismerte? És Sidney mikor látta Rosalyn arcát? Tudom, hogy ez sokaknak részletkérdés, de én igenis kíváncsi voltam a történetre, a részletekre, a teljes képre.
Tudom, hogy sok férfitársam imádta a fan-service-t (="szolgáltatást a rajongóknak"), mikor a 2 nő vitájakor Rosalyn szájon csókolja az elképedt Edith-et. Engem ez is dráma szemszögéből érdekelt: sokkal inkább megfogott, mikor rögtön utána Sidney a liftben zokogni látta Rosalynt a bajszos udvarlója karján.


Hogy lehet akkora idióta Mrs. Rosenfeld, hogy ugyanennek a bajszos udvarlójának kifecseg 1-1 részletet az ügyről? Mikor tudja - hiszen látta a partin -, hogy ő egy valamiféle alvilági társaság tagja, és Irving-nek épp velük volna valamiféle sötét ügylete? Maga Irving is a szemébe ordítja otthon, hogy a locsogásával kettejük, sőt a kisfia, Danny életét teszi ki a maffia esetleges megtorlásának!
Ennek kapcsán éreztem egy kulcsfontos történetlyukat Rosalyn szálában. A film legvége az, hogy Rosalyn nemcsak belement a válásba, de Irvingre és a vele újra összejövő Sidney-re bízza Danny nevelését. Mi?! Azok után, hogy majdnem kikaparták a másik szemét a mosdóban? A hiányzó láncszem itt az volna, hogy Rosalyn igazat ad Irvingnek. Abban, hogy miatta agyonlőhetik a kisfiát, és őt is! Ez a felismerés ugyanis oda vezetne, hogy igazat ad Irv korábbi kijelentésének ("Nem vagyunk boldogok, oké?"), illetve Sidney vádjának ("És manipulálod őt, amihez felhasználod a fiadat!") . Ez tenné indokolttá, hogy ilyen engedékeny a végén a párral.



A mellékszál Irving barátságáról Carmine Polito polgármesterrel logikusan kiábrándító véget ér, mikor Carmine rájön, hogy Irv bepalizta. Tetszetős, ahogy a feleségével együtt kiutálják a házukból, a férfi pedig még össze is rugdossa a bűnbánó Irvinget - mégha csak enyhített börtön is vár rá miatta.
Ez a jelenet valójában nem a barátságról, hanem a becsületről szól: nem attól leszel becsületes, hogy sosem hágod át a szabályokat, hanem hogy nem árulod el azokat, akik saját és családjuk életét a kezedbe adják. És ez hihetővé is teszi, miért áll le Irving az ügy után a csalással, ahogy a befejezéskor elmondja nekünk. Egy idő után a svindler a saját hazugságai foglyává válhat, és mégha meg is ússza a legsúlyosabb következményeket, olyan ember bizalmát is elveszítheti, aki az ő számára is fontos. Ahogy csaknem Sidney bizalmát is elvesztette az elején.

Az Amerikai botrány tehát valóban egy szórakoztató és olykor sziporkázó bűnkomédia, bár nem olyan mértékben, ahogy sok vezető újságíró esküszik rá. Frissen tálalja témáját, a képi világ korhű, a színészek pedig brillíroznak a főszerepekben. A forgatókönyvi hézagok, a gyakran elcsúszó tónus mellett ez mégiscsak egyszeri komédia, a jól ismert "aki másnak vermet ás, maga esik bele" típusú tanulsággal. Ha magasztalni tehát nem is fogom, drukkolok a filmnek és résztvevőinek az Oscar-gálán.



Szilárd élmény és kikapcsolódás.