Predator - A ragadozó

Sokdíjas író-rendezők nem szívesen emlékeznek vissza pálya-eleji botlásaikra – még akkor se, ha szerzői művekről már áttértek a nagy költségvetésű látványfilmekre. Nicholas Meyer, a Star Trek 2. és 6. dirije kis híján levetette nevét írói debütje, A méhlányok inváziója mellől, mikor szembesül a kész produktum zagyvaságaival. 

Shane Black is így tekint szerintem a ’87-es Predator-ra: egy nem túl agyas, pályakezdő lökésként, ahol mégcsak próbálgatta a szárnyait (íróként és színészként is). 

Nagyon lecsupaszítva az egy tipikus 80-as évekbeli maszkulinmozi volt, tele vérrel, golyószórással és tökösnek szánt töltelék-dumával, s minderre alibiként egy Alien-szerű kerettel, csak a dzsungelban. Neves kritikusok összegezték így akkor, és hát: az én szívemhez sem áll közel ez a franchise – bár az 1. részt szeretem, mint igazi, kőkemény túlélős horrort.

Az új Predator meg se közelíti azt a szintet. Sőt nem vagyok biztos, hogy egyáltalán törekszik rá. Foltokban (pl. mikor a Predátor a laborban köröz a tudósnő körül) sikerül kiizzadnia a nagy előd atmoszféráját, a sztori hozzávalói ugyanazok + extrák, és Black írótársával, Fred Dekkerrel próbáltak azért új ötleteket is kitalálni. 


De azok mögül mintha hiányozna az alapozás. Mint mikor kiötli valaki, hogy ő most lefutja egy híres távfutó legjobb idejét, de nem edz rá, és táv alatt végig fecseg a telefonon, így már jóval a cél előtt kifullad. Ez a film is jóval azelőtt ellaposodik, hogy a cselekmény kikötne valahová,

és hamar egy erőlködő, Jurassic Park-szerű családi szörnyfilmmé görnyed az egész, aminek még a tétje sem tiszta, hogy mi - mármint azontúl, hogy megállítsák a szörnyet. 

Quinn McKenna mesterlövész szemtanúja egy hajótörött Ragadozó feltűnésének, ezért a hadvezetés elkülöníti őt egy buszra, mely hasonlóan problémás ex-katonákat szállít. A lény titokban elcsórt vértjét és maszkját elpostázza a volt élettársa címére, ahol autista kisfiuk, Rory véletlenül aktiválja annak jeladóját. 

Eközben Dr. Casey Bracket evolúció-biológust valami szervezet bevonja egy sérült Ragadozó vizsgálatába, ám a lény megszökik, és Rory után megy. Mire McKenna a rögtönzött csapatával szintén meglép és Bracket-be botlik, már két Ragadozó mászkál az éjszakában.

Nemcsak azért béna folytatás ez, mert pihent agyú fordulatokkal és beszívott, lapos karakterekkel van tele - kiknek fele többet marháskodik, mint beszél felnőtt ember módjára. 

Már a premissza sincs rendesen kigondolva: fatális véletlenek sorából dobódik össze, sehol nem érezni a célirányosságot a szereplők cselekvésében. Ritka zavaros, hogy pontosan ki mit akar, komolyan vehetetlenek a párbeszédek. 

Sztárszörnyünk pedig itt precíz, ravasz gyilkos helyett inkább ámokfutó verőlegényt játszik, aki dühös, mikor nem leli a kedvenc vadászcuccait. Onnéttól kezdve, hogy szétcsap az ő fogva tartó laborszobában és megszökik, teljesen elveszített engem a narratíva; nem érdekelt, hogyan alakul a szereplők ide-oda mászkálása. 

Az 1. rész jól ismert helyzete - Ragadozó kontra fegyveres csapat az erdőben -, csak az utolsó fél órára alakul ki, hanyag tisztelgésként a ’87-es klasszikus felé. 

Azzal még nincs bajom, hogy egy sci-fi-ben humorérzékkel bíró, mégis hatékony kommandó veszi föl a harcot az idegen ellen. Az első Ragadozó, sőt az Alien-t folytató Aliens katonái se voltak sokkal árnyaltabbak, de igenis veszélyérzetet mutattak a viselkedésükkel. 

Egy felsőbbrendűnek tűnő, intelligens gyilkológép rászorította őket, hogy a lehető legjobbat hozzák elő magukból, és még az is kevésnek bizonyult a többség túléléséhez. 

McKenna „brigádja” inkább jelmez nélküli Öngyilkos Osztag, akik nem is közvetlenül a Ragadozó kezétől múlnak ki. A helyénvaló humor pszichikailag segít egy véres csata borzalmait feldolgozni: itt az akcióban nincs feszültség vagy drámai töltet, a helyszínek unalmasak, a harcokban nincs taktika vagy pszichológia - ellenben a fél team-nek sokszor be nem áll a szája. 

Kirúgtam volna a casting-direktort: Boyd Holbrook nem karizom, hanem karizma terén múlja alul fájóan Arnold Schwarzeneggert. Percig se láttam benne az érdemi ellent egy Predátor számára, és ezt akaratán kívül a film is szétkürtöli: egy harmatos csavarral derül ki, hogy a lénynek nem is őrá, hanem a zseni kisfiára fájt a foga. 

Olivia Munn Bracket-je éppoly hihető kutató, mint Baxter Stockman a Tini Nindzsa Teknőcökből. Vele a talpraesett "okos nő"-archetípust akarják reprezentálni, aki  veszélyben kocsitetőkön ugrál sérülés nélkül. Hagyjuk: a századik Ripley-klónnak is gyér kifogás lenne. 

A vigyori zsebkommandóba meg inkább bele se kezdek. Csak a modorukkal máris összegezhetők ezek a figurák, és ez óriási baj, ha a történet túl szétszórt, hogy kezdjen is velük valamit érdekeset. 

A film legfontosabb ötletének nincs értelme, és ez a Predátorok kísérletezése, hogy  más bolygófajok DNS-t sajátjukkal ötvözve hibrideket kreáljanak. Ezt én legföljebb mellékprojekt-ként tudom elképzelni, hisz az összes részben túltettek rajtunk - műszakilag és hús-vér lényként is. 

Azon is a fejemet vakarom, mikor említik, hogy elvileg ők "tudják": az emberiség saját pusztulását fogja okozni. Vagy hogy a közelmúltban már gyakrabban látogattak a Földre. Mire föl? Talán ennyire sürgős és fontos nekik, hogy még időben tudjanak kísérletezgetni földi génekkel? Ezek a felvetések mind csak be vannak hajigálva, de nincs célirányos gondolatmenet szőve belőlük. 

Ami meg a projekt végtermékeit illeti, szintén nem túl fantáziadúsak. Találunk itt egy sima, hagyományos Ragadozót, egy génmódosított szuper-Ragadozót… 

és egy-két szelídíthető (!) Ragadozó-blökit. A Blade Trinity vámpírkutyái után rögtön a Jurassic World háziraptorai sejlettek föl, mikor ezt láttam.

A befejezés az ún. „Ragadozó-ölő” páncéllal volt talán a legjobb újdonság, amit Black-ék beemeltek. A Predátorok sportból vadásznak, így feltehetően élvezni fogja a következő mészáros, ha McKenna majd ebben a hacukában áll ki ellene. Nagyon remélem, hogy ez csak 1 folytatásnak ágyaz meg, nem egy egész „szinematik univerzumnak”, mint azt egyre több zsánernél erőltetik.    

Rutinszagot érzek úgyszólván mindenből, amit a 2018-as Ragadozó feltálal a nézőnek. Black a széria továbbgondolása helyett csak másolja és variálgatja azt, ami eddig ott volt, 1-2 új ötlettel megsózva a látszat kedvéért. Ugyanezt csinálta a Terminátor-szériából a Genezis, de ez még ahhoz képest is fércmunka (és nem azért, mert Tudjátok-ki nem szerepel benne). Ez már a 3. Predator-folytatás, ami nem tudja eldönteni, mennyire hasonlítson a harminc évvel korábbi őséhez, és mennyire merje azt továbbgondolni.  

2/5-öt adok rá. Nem a széria legrosszabb darabja, de így is elég bugyuta akciófilm.

2036: Származás ismeretlen

A 2001: Űrodüsszeia nyomoronc kisöccse a 2036: Származás ismeretlen. Újabb "a sci-fi gyökereihez visszatérő" űrthriller, ami megkísérel rákérdezni az ember, az emberi civilizáció közeli és távolabbi jövőjére, miközben közvetlen történéseiből épp maga az ember veszlik ki. 

Hasraf Dullul rendező konkrét motívumokat és stílusjegyeket emel át Kubrick klasszikusából, de ezeket olyan nyersen tolja elénk és úgy túlmagyarázza őket, hogy a végére már az sem hatja meg a nézőt, mikor felrobban a Föld egész felszíne. Leírása alapján Arrival vagy Interstellar-kaliberű sci-fi-re készültem föl, de ez legfeljebb a mi Űrgammák sorozatunk mellett tűnhetne annak. 

Mackenzie Wilson asztronautát a Marsra küldik, hogy vizsgálja ki az első marsi expedíció, a Mars-1 katasztrófájának okait. A nyomozás valódi irányítója viszont az A.R.T.I. nevű mesterséges intelligencia, akivel közösen próbálják megfejteni egy, a vörös bolygón talált kockamonolit rejtélyét. De ahogy haladnak, egyre bizarrabb titkok bukkannak elő...

Nem hiszem, hogy a rendező tüzetesebben kigondolta volna, milyen sztorit is akar elmesélni nekünk. Nem fogok vádaskodni, csak leírom, hogy énszerintem mit csinált itt: 

• kiragadta a 2001 legnagyobb részegységét, 
• átvette annak távolságtartó emberábrázolását, 

• néhány komolyabb történését (pl. a társűrhajós halála),
• szimbólumát (négyszögű monolit) 
• és az "emberalkotó kontra gépteremtmény" dinamikát. 

És mindezt azért, hogy végül előadjon egy átlagos Nat-Geo-dokumentumfilmbe illő hegyi beszédet az emberiség távlatairól. A gondolatmenet részlépcsői viszont gyenge lábakon állnak, a 2001 néma misztikuma nélkül. 

Akadnak persze saját ötletei, amik önmagukban tetszettek, és a látványuk is megkapó volt, pl. a bolygók vagy galaxisok közti teleportáció, 

vagy hogy földi életünk nem több, mint egy tökéletesen szimulált ál-valóság, amiből még nem vagyunk elég érett tudatúak továbblépni. Ezek többnyire túl későn jönnek elő, a felvezetésük pedig vagy szájbarágós vagy monoton vagy mindkettő. A 2001 is szokatlanul lassú film mai szemmel nézve, de ott tapintható volt a történet volumene. Hogy az emberiség mint egész a főszereplő, és éreztem, hogy a 2036 is erre hajt.

A legérdekesebb jelenet a prológus, amikor a mágneses vihar a Mars-1 űrhajó pusztulását okozza, illetve később, mikor Mack megtalálja a katasztrófa audio-felvételét. Onnéttól számomra lejtmenet volt a produkció, bármilyen okosnak látszó felvetéseket szúrogattak bele.

Laposnak és ellenszenvesnek találtam a karaktereket. Az összesen 4 figura súlytalan szövegelése egy idő után piszkosul fárasztónak hatott - kettejük egyébként is csak időszakos háttérzajként szerepeltek. 

Ahogy pl. a Gravitáció Sandra Bullock-kal, a 2036 is egyszemélyi dramaturgiát használ, ahol Katee Sackoff karaktere, Mack egyedül képviseli az emberi tényezőt. Szemben A.R.T.I.-val, a rideg mesterséges intelligenciával, akinek minden fontos, csak láthatóan az emberi élet nem. 

Kettejük nyelvköszörülése adná elvileg a gondolati hajtóerőt, de ez inkább úgy valósult meg, hogy egy küszködő nyomozóra gyakran rá se bagózik a közömbös, önhatalmúlag ténykedő felettese. Sehol nincs az a pszichológiai feszültség, mint Dave és HAL-9000 között, amit ez a mű feltűnően próbál lekoppintani. "El kellene hinnünk, hogy kapcsolatba kerülünk egy kockával, és A.R.T.I. egyszercsak felfedezi a Hiper-Fényt?"

Szintén nem működik a mű perdöntő csavarja, miszerint A.R.T.I. mégse olyan veszedelem, mint azt végig sejtették velünk. Annak ellenére, hogy egyebek közt:

1. ő öli meg Mack kollégáját a szeme láttára, 
2. hogy exponenciális iramban fejleszti magát mesterséges intelligenciaként - ami alapból fenyegető a mai emberi civilizációra nézve -,
3. és hogy végül látszólag előidéz egy nukleáris apokalipszist, mely akár magát az életet is eltörölheti a planétánkon. 

És mindezt hová vezet, miért volt szükség minderre? Mert az egész út, sőt általában az egész világunk pusztán egy szimuláció! Vagyis A.R.T.I. mindezt csak azért művelte Mack-kel, hogy megértesse vele valóság mibenlétét, mert kettejüket ugyanaz a tudásszomj hajtotta "a tudomány kicsinyes keretein túlra". 

Merész húzás a forgatókönyvtől, de abszolút nem működik. A.R.T.I. és Mack külön és együtt se érdekesek, a csavar pedig rosszul alapozott és eleve elrendeltnek állít be mindent. Semmi nem vont be az addigi eseményekből, vagy a sok agyonírt felvezető dumából; nem tudja a film kézen fogni a nézőt, hogy apró lépésekben elvezesse őt a fő mondanivalójáig. Olyan ez kicsit, mintha valaki kutyát sétáltatna, de csak a nyakörvet húzza a földön, mert abból már rég elhagyta a kutyát.

Esélyem nem volt rá, hogy az amúgy is gyér háttér Mack halott kutató apjáról meghasson, és ez főleg 1 szereplő miatt volt: Lena, Mack főnöke és testvére. Az elmebetegség szintjéig vak, ostoba és arrogáns ultratechnokrata: nyíltan afféle felsőbbrendű entitásként beszél A.R.T.I.-ról, aki szerinte szükségszerűen le fogja váltani az embert. Értsük jól: nem protokollban vagy az élet más területén, hanem létformaként, az emberiséget. Ez a nő nem "komoly" vagy "pragmatikus": ez egy közveszélyes eszement, akinek törvényszék előtt kéne felelnie az intézkedéseiért.

Vevő vagyok a fénynél sokszorta gyorsabb hiperűr-ugrás ötletére, amivel a kocka leteleportál a Földre. Sőt, biztosra veszem, hogy ha léteznek idegen civilizációk, akkor ezt megvalósítva képesek oda meg vissza utazni galaxisok közt, ahogy pl. mi emberek külföldre meg haza. A szimulált valóságunk ötletét viszont inkább csak elméletnek veszem, és ennél Mack horrorisztikus marsi kalandja sem hozta közelebb hozzám a témát. 

Pár évvel ezelőtt a Transzcendens hagyott bennem hasonló érzéseket: egy ígéretes sci-fi-thriller siklik félre a döcögős cselekményen, unszimpi szereplőkön és hamiskás dialógusokon. Építkezni, emberséget fölmutatni nem tud a 2036: Származás ismeretlen, mert túlzottan arra figyel, hogy újabb Űrodüsszeiának tűnjön. Talán az is a baj, hogy már nem a 60-as évek végén járunk, de ez a film tényleg inkább egy vérszegény másolatként maradt meg bennem, mintsem Kubrick zsenijének méltó megidézéseként.

Minden rossz szájízem ellenére azért egy 2/5-öt megadok rá, az okosabb ötletei és Katee Sackhoff színészi erőfeszítése okán.