Arábiai Lawrence

"Ha nagyobb a büszkeség, nagyobb a bukás."

(Star Wars: Epizód III.)

Az életrajzi filmek az egyik leghasznosabb mozis zsáner. Amellett, hogy a vásznon életre keltve nekünk is könnyebb képet kialakítanunk 1-1 személyről a tudatunkban, nagyobb eséllyel is nyitnak érdeklődést az adott történelmi alak iránt, mintha könyveket mutogatnának nekünk róluk. Tetteiket sem csak egy katalógus datált listájaként, hanem érthető érzések, gondolatok és motivációk kivetüléseként, folyamatában segít látnunk.
David Lean 7 Oscar-díjat nyert eposza is ettől működik elsősorban: közel hozza főszereplőjét az átlagemberhez, minden erényével és hibájával együtt. És bár ezt az alkotást a mai napig kedvelem, mégsem tekintem annak a grandiózus mesterműnek, mint dézsányi másik mozikedvelő. Elismerni valaminek az értékét és rajongani érte messze nem ugyanaz - utóbbinál pedig jóval könnyebb a népszerű közvélemény sodrába bekerülni.

Ódamentes a véleményem az Arábiai Lawrence leggyakrabban emlegetett pozitívumairól: 

1. az alkotás térbeli kiterjedtsége,
2. Peter O'Toole pazar alakításáról mint Lawrence hadnagy/őrnagy,
3. és egzotikus sivatagi tájképeiről.

Mindez nekem is hozzátesz az élményhez, de érdekes történet nélkül nem lenne több egy irdatlan képeslapnál. A forgatás Spanyolországban Jordániában és Marokkóban zajlott: szinte bőrén érezheti az ember a kietlen homokdűnék sivárságát, az állandó életveszélyt rejtő, forró égövi klímát. A kalandor angol tiszt pont itt, pontosabban az itt élő, megosztott arab világban lépett élete legmeghatározóbb szakaszába. Ez az időszak formálta őt azzá a Lawrence-szé, aki rövidesen "Arábiai" becenéven bevonult a korai XX. század történetébe, a történelmi köztudatba. És az arab térséget elhagyva többé nem is találta igazán a helyét a nyugati civilizációban.

Mint pl. a 20 évvel későbbi Gandhi, az Arábiai Lawrence is a főhős halálával indít: T. E. Lawrence motorbalesetben meghal, majd egy újságíró felteszi a kulcskérdést: ki volt ő. A válasz maga a film tartalma: az értelmezést teljesen ránk bízzák. És az is elég nyilvánvaló, hogy mit üzen ez a halálától való indítás: "Tegyétek le a szakkönyveket, nem törileckét kaptok, hanem egy személyes krónikát! Abból is csak egy szeletet!" Nem firtatom, mennyire követi a dokumentált adatokat a produkció, vagy sem; nem ez a lényeg. Mint mondtam, Lean és alkotótársai valódi egyéniséggel ruházzák fel Lawrence-t, azt elmesélve, hogy őt miként formálták az átélt tapasztalatai - a lelke sötét sarkaiba is betekintve.

Az egész alkotás légkörében van valami meseszerű, kalandregényes hangvételű, de nem próbál direkt idealizálni. Lawrence voltaképpen antihős: makacs, színpadias, becsvágyó idealista. Noha sosem tagadja meg európai hazáját, teljesen elkötelezi magát az arab függetlenség ügye mellett. Tetemes rizikó lehetett a 60-as évek Hollywood-jában, hogy nem egy hagyományos hősideált ábrázolták, hanem egy, a hős imidzsét tudatosan használó és áhító valakit. Lawrence-t az elszántsága először még valóban hősies tettekre sarkallja. Rövidesen viszont olyan döntéseket is meghozni kényszerül, melyek árnyékot vetnek a lelkére, beszennyezve erélyeit. Míg végül olyasvalamit is megenged magának, amit régi életében sosem merészelt volna: a gyilkolás örömét.

Tehát Lawrence lelki utazása nemcsak annyi, hogy megismerve az arabokat bizonyítani akar nekik és értük. Rögtön érkezésekor szembesül azzal, hogy itt senki és semmi nem fekete-fehér. Egyik legközelebbi barátja, Ali ibn el Kharish is megölte Lawrence beduin kísérőjét, mikor először találkoztak - csak azért, mert engedély nélkül ivott a kútjából. De a kísérő pisztoly rántott, és Aliról is kiderül, hogy művelt, toleráns ember.

Izgalmasabb, mikor már saját magán tapasztalja, mennyire kétélű hivatkozási alap a becsület. Kész öngyilkosságot vállal be, mikor egy Gasim nevű férfi leszakad az Aqaba-ba küldött 50 fős csoportjuktól, és Lawrence visszafordul érte - napokig repetázva a pokoli éghajlatból. És mintha csak Allah gúnyolná ki, Gasim később gyilkosságot követ el, Lawrence pedig maga vállalja kivégzését. A biztos halált kockáztatta, hogy megmentse, hogy aztán a Sors rá testálja a halálát. Ami még groteszkebb, hogy - mint később bevallja feletteseinek: - élvezte. Számomra ez attól borzongató, hogy nem tudni, mennyire vallja be ezt bűntudatból, és mennyire csak azért, hogy szabaduljon az emléktől.

A 2. félidő a lejtő, a személyes bukás ideje. Lawrence mentalitása egyre radikálizálódik, énképe mind inkább arab, semmint angol. Aztán ahogy egy török városban kémkedik, elfogják és erőszakot vesznek rajta. Ez szerintem fordulópont a változásában: míg eddig csak a szíve lett egyre szennyesebb, most már az elméje is kezd azzá válni. Damaszkusz ostromakor személyéhez hű sereg élén lovagol, de testőrei mind gyilkosok, akiket nem is érdekel az arab függetlenség. Tetszik, hogy Ali felismeri a lelki torzulását, de nem tudja megfelelően szavakba önteni az aggodalmát:

"Az én fejemen is van vérdíj."
"De ezek mészárosok!" (...) "Nem egyszerű emberek."
"Nem is akarok egyszerű embereket!"

Senkinek nem ajánlom, hogy végigülje a leghosszabb, több mint 3 és fél órás verziót, függetlenül látványtól és hangulattól. Ennyire ugyanis nem tömör a történet; messze nem! Rengeteg jelenet mintha csakis azért nyújtózkodna el, hogy kettébontható legyen a mű 2 részegységre.  Tudom, hogy a 60-as évek divatja volt minél hosszabb vágásokkal mélyíteni a hangulatot (pl. a 2001: Űrodüsszeia). De nekem, mint nézőnek ez hamar és visszatérően meg-megakasztotta a sztori folytonosságát.

Lawrence-en és Alin kívül még talán Auda abu Tayi karaktere az, aki kiemelhető a szereplőgárdából. Ő a howeitat törzs vezére: elszánt, gyakorlatias, ugyanakkor kissé földhözragadt és babonás lélek (nem engedi, hogy fotózzák, mert azt hiszi, a gép elragadja a lelkét). Ennek ellenére érdekes figurának találtam: néhányszor még egy csipetnyi humort is hozzáadott a jeleneteihez (pl. mikor a vonat kifosztásakor egy böhöm nagy órát zsákmányol).
Hármójukon kívül mindenki más inkább csak tartozék. A csatáknál is úgy éreztem, hogy nem elég spontán az emberek reakciója, ahogy lesújtanak valakire, vagy ahogy őket ölik meg. És az igazat megvallva: az átlagarabot sem ábrázolják valami intelligensnek. Mikor Damaszkuszban a nagygyűlésen egyikük az áramadó gépek állapotáról szól, hangosan kijavítják:
"Van három nagy... gépezet."
"Úgy érti: generátorok!"
Kötve hiszem, hogy az 1910-es évek arabjai ne ismerték volna azt a szót, hogy "generátor". 

Lawrence változása igen tanulságosan fejeződik be. Miután Damaszkusz végül brit kézre kerül, Lawrence-t ismét előléptetik és hazarendelik. Keserű irónia ez olyasvalakinek, aki az arabokat utolsó percig győzködte, hogy egységes népként tekintsenek önmagukra - akár a britek ellenében is. Nyilván nemcsak az töri le, hogy a végcél, az arab egység létrejöhetett volna, de saját résztvevői nem tudták rávenni magukat. Saját nagyratörő álmait, illúzióit is "gyászolja", amiket hagyott az élete értelmévé válnia. Gerillaharcot élt túl és vezetett a semmi közepén, listányi dolgot bírt ki, veszített el vagy adott tudatosan fel - egy ponton még az emberségét is. Hogy utána lényegében oda jusson vissza, ahonnan indult. Akárcsak a cselekmény.

Mindent összevetve ez egy jó és igényesen összerakott mozi, mely valóban kiállta az idő próbáját. Ennél följebb viszont nem méltatom. Nekem elsősorban nem a képi beállítások és jelmezes harcok, hanem címszereplő karakter átalakulása adta el filmélményként az Arábiai Lawrence-t. Voltaképpen csak attól fosztom meg az alkotást, amire Lawrence maga is úgy szomjazott: a dicsőségtől és glóriától.

Vasember 3.

Vakmerő csavart engedett meg magának Shane Black, a Vasember-moziszéria örököse. Azok után, mennyire érzékeny az amerikai vezetés rá, ha kritizálni merik 9/11 mítoszát és a terrorizmus elleni háborút, csoda, ha egy kiszámítható tucatfilm épp a feje tetejére állítja ezt a mítoszt. Osama Bin Laden, a fundamentalista muszlim terrorvezér mítoszát. Meggyőződésem, hogy ami itt derül ki a filmbéli terroristavezérről, az 80%-ban Bin Laden esetéről is ki fog derülni - előbb vagy utóbb. 

Anthony Stark mostanában enyhe pánikrohamokkal küszködik, és ez monogám kapcsolatára Pepperrel is rányomja a bélyegét. Amerikát eközben egy Mandarin nevű terrorvezér fenyegeti a világ médiáját keresztül, öngyilkos-merényleteket hajtva végre a Föld bármely pontján. Tony luxusvilláját helikopteres támadás rombolja szét, melyből a Vasember szétesve és sebesülten kerül ki. Anyagi erőforrásaitól távol, lepel alatt kezd nyomozni a Mandarin, illetve Pepper egy régi ismerőse, Aldrich Killian után.  

1-2 érdekes újdonság segít frissen tartani az új részt. Bár a Vasember 3. forgatókönyvét simán hívhatjuk futószalag-szindrómásnak, ezek az apró részletek, variálások - afféle rajongóknak szánt nassiként - érdekesek voltak. Pl. hogy Peppert láthatjuk Vasember-páncélban ténykedni egy percre (egyébként ez, hogy Pepper a páncélrészeket ő is megtanulja felölteni, jelentőséget kap majd a végső harcnál). 

Néhány kikacsintás nagyon tisztán kirajzolódik a Vasember 3-on.  

1. Az új rész sem próbál több lenni látványosan színdús pop-corn-mozinál, mely a Marvel-világ sokadik építőkockájaként hivatott működni. "Arra csinálták." Ehhez hűen számos szóutalás hangzik el a 2012-es Bosszúállók világmentő katarzisára New York-ban. Kb. hónapokkal a film kezdetének ideje előtt. 
2. A trilógia 2 másik részéhez képest higgadtabb a hangvétel, egy olyan páncélos főhőssel, aki pszichésen már kissé megtépázottabb. És akárcsak a The Dark Knight Rises-ben, itt is tél idején próbál az egyedül maradt szuperhős "visszajutni a játékba".
3. Az, hogy a végső, részben pisztolyos csata épp karácsony napjára esik, apró emlékeztető filmfanoknak, hogy a Halálos fegyver írója rendezte ezt a produkciót. 
4. A fanatikus harcosok nagy "tanítója" a film elején egy erős karizmájú, jelmezes ikon. Ám mint kiderül: ő csupán egy reprezentatív, fabrikált arca a gonosznak. Az értelmi szerző megtévesztése a külvilág felé. 
5. Apropó értelmi szerző: Aldrich Killian személyisége leginkább Edward Nygmáéra hasonlít nekem. Adott egy hosszú hajú, szemüveges őrült tudós, aki a főhős kegyeit keresi az elején saját találmányával. Ám amaz elegánsan leszereli, és az emiatti megszállottság egy látszatra sikeres, de belül bosszúéhes zsenivé változtatja. "És csak egy módon élheti ki ezt a rögeszmét." Még a főhős barátnőjét is ugyanúgy ejti foglyul, hogy szemtől szembe a nő életével fenyegesse.
6. Spielberg-szerű fan-service a kisfiú segítő, aki besegít Tonynak magányos felkészülése közben. 
7. A gonosz katonák valójában csonka emberek. Killian kísérletei során váltak képessé végtagjaik visszanövesztésére - másodpercek alatt. Maga a tudós főgonosz Kinien is képes erre a bravúrra (hasonlóképp, mint A csodálatos Pókember Dr. Connors-a.) 
8. Csak éppen ezek a "meggyógyult" emberek Fáklya-módján izzó, sebezhetetlen magma-kamikazék, akiknek még a ruhája is megmarad, ha visszaformálódnak. Ezt hívják rajzfilm-fizikának, emberek...! 
9. Az intelligens vaspáncélok, akik a klimax-csatánál Tonyhoz csatlakoznak, olyan kódneveket kaptak külön-külön, mint a Transzformerek. 

(Ha valaki még talált ilyen más filmből kölcsönnyúlt áthallást, az majd kommentben szóljon. Én ennyit találtam.)

Tehát nem érdemes váratlan dolgokat várni a Vasember 3-tól. Színes karakterei megmaradtak, és kicsit komolyabban is vehetőek, mint a Vasember 2.-ben. De Tony pánikrohama gyékényvastag sztoritartozék, hogy úgy tűnjön, mintha tényleg változna és haladna valamerre az élete. Ez megint csak egy biztonságos Marvel-fogás: megint ugyanazt a tanulságot rágatják meg a főhőssel, mint a Vasember 1-ben, és mint a folytatásában, ezúttal is meghal mindegyik új főszereplők.

Az elkapkodott mellékszálak közül Maya Hansenét sajnálom a leginkább... de nem azért, mert sikerült volna jól megírniuk a karakterét! Ő az a csinos fiatal kutatónő, aki Killiannek lehetővé tette ezt a... (jobb kifejezést nem találok rá:) fáklyaember-eljárást. Az ő haláljelenete drámaibb, mint a "látványosabb nagyjelenetek". Pl. a helikopter-támadás Tony luxuslakása ellen, vagy ahogy Rhodey Warmachine-páncéljával Killian elraboltatja az amerikai elnököt.

Túlzott produceri basáskodásra utal a sok elkapkodott, sebtiben felmázolt és lezárt történetszál. Maya az a típus, aki végig elvek és álmok közt egyensúlyozik, hol melyik kárára hajolva a másik felé. 12 év után pont a támadás napján jön "látogatóba" Tonyhoz. Szerintem Pepperről leolvasható, hogy ez gyanús neki, habár a lány jóhiszemű baleknak állítja be magát.

Az még nem izgatott különösebben, hogy Tony fogságakor fenyegetőzik, hogy megöli magát, ha Killian nem hagyja életben Starkot. Mit ad Isten: Killian csak úgy hasba lövi, fütyülve rá, hogy mennyire fontos a nő munkája a tervében. A lány döbbenete és Tony reakciója súlyt ad a pillanatnak, és ez máris több, amit a film nagy részéről el tudok mondani.

A roskatag, sokszor hirtelenkedő cselekmény erős túlzás, hogy rendesen összeállna egy egésszé. Mivel a terminátor-szerű lávaember eleve gyenge ötlet, nem lepett meg, hogy Vasembert és Killiant egymással dulakodva kellett látnom. Az viszont így is csalódást okozott, ahogyan elvarrják Tony és Pepper állapotának rendeződését:

• Peppert Kinien a magmásító szérum egy gyengébb dózisával beoltotta, ezért élte túl, mikor lezuhant a tűzgolyóba. Semmi magyarázat, hogy sikerült visszafordítani a dolgot.
• És a végén Tony ezt mondja: "Eszembe jutott: miért állnék meg itt?" Majd eldobja háza helyén azt az elektromágnest, amit műtéttel eltávolítottak a szíve mellől. Ez már pofátlan lustaság. Amellett, hogy a pánikrohamai rejtélyes módon felszívódtak, ennek semmi köze nincs a cselekmény egy pontjához sem.

Hebehurgya, megalkuvó, ugyanakkor lüktető és élettel teli produkció a Vasember-opusz trilogizáló felvonása. Nem irányoz elő új történéseket, csak frissíti Tony Stark zűrös életének emlékét a Marvel-rajongóknak. 

A csavar Mandarin karakterével (hogy ő csak betanított színész, akivel "arcot", propaganda-gonoszt adtak Amerika népének) ugyan kissé degradáló a képregények ázsiai hadurához képest. De legalább burkolt mondanivalót nyújt, és ezzel részben kikozmetikázza a gyenge szálakkal megtűzdelt cselekményt. Olyasmi ez a film, mint a használt műszaki cikkek boltja: kiválogathatjuk azokat a cuccokat, amit érdemesnek ítélünk, a többi meg mehet a kukába. 

A szökevény

Harrison Ford és Tommy Lee Jones adják elő "a félkarú rabló" klasszikus esetét A szökevényben. Mit jelent ez? Adott egy átlagcivil, aki rossz helyen volt rossz időben. Könnyen bevádolják egy bűnténnyel -  ezesetben a felesége halálával -, ő pedig szökés közben nyomoz a valódi tettes után. Miközben a rend buzgó őre a sarkában lohol. És persze a hatóságokat a frizurájuk jobban izgatja, minthogy talán egy ártatlan embert igyekeznek bármiáron a méreginjekció általi halálra juttatni. 

Nem indulatból írok, amikor A szökevényt átlagszinten megírt, erőtlenül kivitelezett filmnek hívom. Minden fordulatában szürke és kiszámítható. Dr. Richard Kimble, a chicagói érsebész története semmit olyat nem nyújt, amit több tucat zsánerrokona ne mutatott volna előtte - legtöbbjük ráadásul hihetőbben, több feszültséggel tette ezt. Harrison Ford tűrhető alakítást nyújt, de vékonynak találtam a háttér felvezetését: Kimble szakálla is hihetőbb, mint azok a boldog képsorok a feleségével Helennel.
Némi feszültség tényleg jut a filmben, de közel sem annyi, mint amennyit a témából ki lehetett volna hozni. Kimble élet-halál harcot vív. Űzött vadként vadász rá a rendőrség, és így kell próbálnia valami bizonyítékot előkaparnia, rátalálnia neje valódi gyilkosára. Azt valóban érdekes látni, ahogy a főszereplő doktor feltalálja magát a szorult helyzetekben. A hamis igazolvány okos ötlet (habár jobban is elmásíthatta volna a külsejét). Többször személyesen is összetalálkozik üldözőjével, Samuel Gerard rendőrbíróval, klasszikus macska-egér játékba kezdve vele. De hogy mibe keverték Kimble-t, kik és hogyan, megússza-e és hogyan: mindez hidegen hagyott, mert nem tudtam azonosulni a sablonos szereplőkkel.






Máris lemetszi nálam a várt élmény jókora darabját, ha inkompetens hatósági szerveket látok hangyák módjára sündörögni. Gerard munkatársai inkább kiscserkészeknek tűnnek, mint egy szakképzett nyomozócsoportnak. Percig se tudtam komolyan venni őket: Kimble fényes nappal jár-kel az utcán, alig 1-2 idegen ismeri fel a képét, holott a városi híradók biztos rég leközölték az arcfotóját. A vége felé szerepel egy lesújtó primitív mozzanat, ahol a főgonosz lefegyverzi Gerard egyik emberét: aki már látott Willy Coyote-rajzfilmet, az hahotában fog kitörni alatta.




Tommy Lee Jones Oscar- és Golden-Globe díjat kapott Samuel Gerard szerepéért. Ennek ellenére is azt kell mondjam: ez a karakter untatott engem, elejétől a végéig.  Kétszer még hangosan szóvá is teszi ellenfelének: nem érdekli, hogy egyáltalán bűnös-e. "Nekem ez nem egy kirakó."
Pedig én értem Gerard szemszögét: ő egyszerűen a törvényt képviseli, hivatalos munkája részeként hajkurássza ezt a szökött elítéltet, függetlenül attól, mi vár rá a sitten. A forgatókönyv Gerardra testálja az összes fontos észrevételt, + a lassú gyanakvást, hogy Kimble talán tényleg ártatlan. De semmi olyan nincs ebben a figurában, amitől összetett emberi lénynek látnám őt. Messze a legizgalmasabb látni, ha Kimble-lel összetalálkozik, üldöző és üldözött, szemtől szemben.





Megint azt látom, hogy egy éles társadalomkritika lapul a főszereplő személyes drámájában, amit maga alá temet az unalmas krimiszál. A halálbüntetés eleve csonkítja az igazságszolgáltatás lehetőségeit: ha egy halálra ítélt rabot utólag tisztáznak, azt már megette a fene. Ez a cselekményben szinte semmi figyelmet nem kap, csak párszor látni, ahogy a sajtó kínos kérdéseket intéz Gerardéknak Kimble ügyében. Az esküdtszék ítéletében nagy szerepet játszott Helen Kimble segélykérő telefonhívása: hát esküdt legyen a talpán, aki abból a hívásból ne hinné bűnösnek a tulajdon anyját!

Szűk óra telt el a filmből, mikor fejben én már lejegyzeteltem, miként fog végződni ez a história: Kimble kideríti, hogy egy pályatárs barátja áll a merénylet mögött, pihekönnyen leleplezi, s erre ő saját kezűleg próbálja meg kinyírni - ahogy az a hollywood-i szabvány-rosszfiúkra jellemző. Kimble helyzete ugyan végül tisztázódik, de nem tisztázódnak a kritikus kérdések, amiket az ügye felvetett. Hány ártatlan élet veszett el úgy, mint kis híján Richard Kimble? Mit számít egyetlen ártatlan a rendszer egészének? Hogy lehet érvényben hagyni egy büntetésformát, amit nem lehet visszavonni, ami nem szolgálja, hanem önösen elveszi az életet - akár bűnösét, akár ártatlanét?



Mezei akcióthrillerként is csak a száraz rutint nyújtotta nekem A szökevény. Amellett, hogy érdemtelennek tartom a 7 Oscar-jelölésre, illetve Tommy Lee Jones beváltott díjaira, a végkifejlet elhomokozza a tényt, hogy itt egy ma is létező szisztéma majdnem megölt egy igaz embert. Aki egy gyógyszercsalás leleplezésével maga is emberéletek sokaságát segített megmenteni, jogfosztott bűnözőként. Mindezek jól hangzik elmondva, de végül csak kevés jutott át belőlük a szűrőn, ki a mozivászonra.

Schindler listája

"Ma van a történelem.

És ti vagytok a részei."

1939-ben Oskar Schindler, a megnyerő német üzletember Legyelországba érkezik, hogy anyagilag megszedje magát. Náci kapcsolatai révén megszerzi egy lőszergyár tulajdonjogát, melyhez olcsón juthat zsidó munkaerőhöz - köztük újsütetű könyvelőjéhez, Itzhak Sternhez. Azonban a sorozatos náci kivégzések láttán aknamunkába kezd, hogy annyi életet óvjon meg a likvidálástól, amennyit csak módjában áll.

Minden kitörő kritikai elismerésnek megvan a maga ellenhulláma. Amikor Steven Spielberg művét a Holocaust addig legmerészebb mozis ábrázolásáért dicsérték, rögtön jött a cáfolat. Schindlert kivéve szinte minden nem zsidó főszereplő szörnyeteg, míg Sternt kivéve jóformán minden zsidó polgár csak mint áldozat/áldozatjelölt része a történetnek. Ugyanakkor alig jut figyelem a Holocaust egyéb, a náci ideológia szerint szintén "alsóbbrendű" embercsoportjainak (romák, szlávok, fogyatékkal élők, homoszexuálisok, stb.)

Saját vélemény?

Nem akarom túl sokat fényezni a produkció hírnevét, és a kulturális elismerést, amiben részesült. Kár is tagadni: keményen rideg, sokkoló alkotás, nagyon sok nehezen emészthető képsorral. Semmiképp nem szabad "szórakoztatás" címszó alatt elővenni vagy ajánlani, márcsak a rideg és komor alaptéma miatt sem. Nagyon hamar teljesen átitatja az üldözöttség szívmardosó érzése, az egész minket körülvevő világtól való rettegés atmoszférája.

A movie 3 óra hosszú és utolsó jelenetét kivéve végig fekete-fehérben játszódik. Tartottam tőle, hogy ezzel Spielberg csak a Holocaust adott korhoz kötöttségét próbálja majd hangsúlyozni. Hogy ez az akkori és ottani emberek tragédiája, amiből mi, a XXI. század polgárai alkalmasint elokulgathatunk. Semmi nem állhatna ennél távolabb az igazságtól.

Idővel megértettem, hogy ez a színtelenség más célt szolgál, mint aminek elsőre tűnik. Egyértelműsíti, hogy itt tényleg nem voltak külön életpályák, választható sorsok, bármi többszínűség az életben. Csak fehér és fekete, túlélés és halál. Hiányoltam ugyan az ideológiai folyamatot, ahogy a német demokrácia náci diktatúrává süllyedt. De ez a movie a Holocaust, az áldozatok története. 

Semmiképp nem lehet ezt egy tipikus Spielberg-produkciónak nevezni. Teljesen hiányoznak belőle a rendezőre jellemző stílusjegyek - elsősorban az események romanticizált, meseszerű beállítása, a családbarátabb karakterrajzok, bármilyen derű vagy bíztató kilátás. Ehelyett szokatlanul száraz, tárgyilagos, sőt reménytipró tónust alkalmaz. Sosem fordítja el a kamerát a borzalmak elől. Pl.

1. Az egyik zsidó nőt direkt azért lövik agyon, mert a munkáját végezte, és jelentette, hogy egy szerkezet aljzata hibás. 
2. A fő antagonista, Amon Goeth reggelente az erkélyéről, félpucéran lövet a gettóban dolgozó zsidókra, kedvtelésből, mintha rühes vadállatok lennének.
3. A zuhanyzó jelenet, ahol a borotvált, meztelen emberek nem tudják, vajon tényleg víz fog-e rájuk zúdulni itt.

 

Az effajta tébolyult gonoszság szinte kiált a teatralitásért, főleg egy ilyen hollywood-i tabutémában. A forrásmű Thomas Kenneallynek, a Holocaust egyik túlélőjének a tollából származik (Schindler bárkája): Spielberg a könyv elolvasása után egy évtizedet várt a megfilmesítéssel, és az áldozatok emlékei iránti szolidaritásból ingyen vállalta a rendezést. Elhivatottsága pont ebben a színtelenségben mutatkozik meg: az áldozatokat egyszerűen megölik és elfelejtik, igazi ok nélkül, feketén-fehéren.

Tehát a tónus példásan komor. De a történet mindebben mennyire van jelen?

Nem értek egyet azokkal, akik szerint Schindlerre a hollywood-i átlagember-hős sztereotípiáját húzták rá. Oskarnak világos karakterfejlődés jut, párhuzamban az egyre brutálisabb kormányzati intézkedésekkel. A hedonista  haszonleső egyszercsak arra eszmél, hogy a faji tisztogatás apasztja a befogható munkaerőt. Ezek az emberek éhbérért dolgoznak neki, hiányukkal az előnyös üzlet kerül veszélybe. Azzal, hogy szól Goeth-nek, hogy fékezze magát, Schindler önmagát vezeti rá arra, hogy értéket lásson az ingyen és állandó emberállományban. 

A felégetett hullahegyek láttán sem csupán elborzad, hogy "Jaj, Istenem; megígérem, hogy jó leszek!" Azt érti meg, hogy a gyárában dolgozni épp ettől a borzalomtól választja el a zsidókat. Vagyis nemcsak vagyon, hanem egy közvetlenebb hatalom is a kezébe került:

1. egyrészt a munkásai az ő keze alatt nem lesznek hamvak és por;
2. másrészt ha selejtes lőszert gyárt a helyi erőknek, azzal is csökkenti a gyilkosságok számát. 

Liam Neeson Schindlere hidegfejű, okos és jól ért az emberek nyelvén. Tetszett az interakció közte és Ben Kingsley Sternje között: Spielberg kifinomultan, hangsúly nélkül engedi, hogy a 2 karakter munkaviszonya magától fejlődjön barátsággá. Schindler annyira ügyesen adja pénzleső náci munkáshajcsárt, hogy Stern is csak több lépcsőben döbben rá: mindez immár csak ügyes álca. A gyár már rég veszteséges, de Schindler még mindig ide gyűjteti a sárga csillaggal megjelölteket.

Közismert "látványelem", amikor Spielberg enyhe piros színnel emeli ki az egyik, a katonák elől bujkáló kislány kabátját. Triviális kifejezőeszköz, de attól még hatásos. Schindler véletlenül szúrta ki a lányt a tömegből, 

és mikor viszontlátja azt a kabátot, az épp elpusztított zsidók ruhái között, tudja, hogy a tulajdonosa is közöttük volt. Oliwia Dąbrowska neve talán nem sokat mond az átlagnézőnek, de a hölgy élete egyik legfontosabb tettének tartja a "Piros Kabátos Lány" megformálását.

Ami még nagyon tetszett nekem Oskarban, ahogy a pszichológiát képes spontán használni. Rögtön a movie elején sikerül a stílusával bevágódnia néhány befolyásos náci párttagnál. Egy Amon Goeth-höz hasonló szadistát sem könnyű leszerelni, de ahogy Schindlertől látjuk ezt, az egyszerre izgalmas és hihető technika. Pl. mikor a hatalom természetéről okítja a részeg férfit: "A hatalom az, mikor minden jogosultságunk megvan ölni, és nem tesszük. (...) Ez volt a császároké." Ennek hatására később Goeth is "megbocsát" egy fiúnak, amiért az nem tudta kitisztítani a kádját.

Legmerészebb húzása alighanem az, amikor egy vagon lakóit az életveszélyes fülledtségtől úgy menti meg, hogy hangosan kiröhögi, majd a náci megbízottak asszisztálásával lelocsolja őket vízzel. Itt egy kicsit talán a hihetőség határára táncol a jelenet Oskar buzgóságával. De szó se róla, nagyon elmés húzás: Oskar valódi kockázatot vállal, nemcsak futó jótetteket hajt végre, amit bármikor megereszthet a jól szituált pénzeszsák a szerencsétlen ördögöknek.

Talán kissé manipulatív, hogy 3 órát lenyomnak a torkunkon ebből a lélekölő korképből, és ezek után persze felüdülés egy kis remény a végére. De még ezzel együtt se tartom érzelgősnek a befejezést (ellentétben az E.T.-ével). Ahogy Stern és Schindler sikeresen összeállítja a híres listát, az elkészülés pillanata anélkül van kiemelve, hogy valami megváltó pergamennek állítanák be. Ugyanígy: mikor eljön 1945, és Schindlernek menekülni kell a Vörös Hadsereg elől, megható látni, amint Stern és a listán szereplő 1100 zsidó elbúcsúzik Oskartól.

Nem hinném, hogy karakteridegen lenne, ahogy Schindler sírva fakad, és leborul Sternék előtt. "Többet is megmenthettem volna. (...) De nem tettem meg. NEM tettem meg...!" Mindez a komor téma és alapos elővezetés dacára is lehetett volna giccses melodráma. Ehelyett valódi, reményekkel és hittel gazdagon átitatott, felemelő "pay-off" (="kifizetődés" [a nézőnek, amiért folyamatos figyelemmel követte a történetet]). Az utolsó montázs pedig, ahol már a színes jelenben látjuk a "Schindler-zsidókat", rögzíti a tanulságot, miszerint egyetlen ember is jelenthet óriási különbséget.

Szigorúan csak mint a Holocaust elbeszélése, a Schindler listája valóban gigászi mozgóképes vívmány. Igazi hangos ébresztőóra minden nép kollektív lelkiismeretének, nemcsak a terror és halál képei miatt. Mert bár a mozi tényleg nem vállalja, hogy a totalitárius világ kiépülésének mikéntjét bogarássza, nagyon jól tudatosítja az emberben a lényegi víziót, a végeredményt. Hogy mindez értelmes, hús-vér lelkekkel történt meg, akiket saját hazájukban egy legitim nagyhatalom legitim törvényei, annak legitim intézményei és végrehajtói ítéltek... A semmivé válásra.

"Aki egyetlen életet megment,

a világ egészét menti meg."

Mr. Morgan utolsó szerelme

A Mr. Morgan utolsó szerelme csalóka elnevezés. Nem arról szól, hogy egy idős ember újra megtalálja életében a szerelmet. Inkább arról, hogy újra megtalálja azt a fényt, amit a szerelemmel együtt elveszített: az életkedv, a másokkal való kommunikálás, a közös élmény örömének fényét. Romantikus film ez, de a romantika nem onnan érkezik, ahonnét a premissza alapján várnánk.



Matthew Morgan, a nyugdíjas filozófiaprofesszor teljesen magába zárkózott, miután felesége, Joan elhunyt. Apátiájából egy Pauline nevű, fiatal, életszerető chachacha-tánctanárnő zökkenti ki. Ahogy jobban megismerik egymás személyiségét és múltját, Matthew múltja meg is elevenedik - a Párizsba látogató rokonai képében.

Meg kell, hogy mondjam, elég szezonális, típusfilm-beütése van ennek a darabnak. Sandra Nettleback rendező-író egy szokványos, biztonságosnak mondható sztorit mesél el családról, veszteségről, a múltbéli terheink cipeléséről. És bár a hangulatot nem szennyezi giccs vagy érzelgősség, az egész, különösen az elején bűnlassú és energizálatlan. A téma nem bontakozik ki a cselekmény fő szálával együtt, mert a konfliktusban nem valódi álláspontok, hanem csak beidegződések és indulatok ütköznek egymással.
Átlagdrámázást kapunk tehát, ahol csak azért nem mondjuk fel 20 perc múlva a teljes cselekményt, mert még nincs jelen az összes főszereplő.

Az elcsépeltre sikerült családi szálnál sokkal érdekesebbnek találtam magát Matthew Morgan személyét. Az egyetlen háromdimenziós figura a palettán: kultúrált, szófukar, udvarias értelmiségi, aki soha nem mutatja ki a külvilág felé a fájdalmát. Nagyfokú büszkeség és emiatt némi önzés jellemzi; tipikusan az a fajta öregúr, aki ragaszkodik az elveihez, és a puszta sajnálatot lealacsonyítónak tartja. Nyugtázom, hogy a rendezőnő nem próbálja Morgan gyászát túldramatizálni, hogy így nagyítsa fel a jókedvet, amit Pauline társasága nyújt majd neki.

Tetszett az interakció kettejük között: hamar leesik a nézőnek, hogy a kötődésük tisztán lelki természetű: Matthew-t a neje fiatalkori énjére emlékezteti Pauline, a lány pedig sok éve elhunyt apját juttatja eszébe. És ez nemcsak azért működik, mert jó látni egy idős urat, hogy megint ad a külsejére. Pauline jelenléte hatására a személyisége, a szelleme is feléled, nemcsak az életkedve.





Toronymagasan a legérettebb közjáték, amikor Mr. Morgan egy étteremben elmondja a nőnek, miért nem jár emberek közé:

1. "Találkozol valakivel, aki igényli mindazt a szeretetet, melyet képes vagy nyújtani. És mikor elveszíted azt valakit, azt hiszed, minden más is megáll. De minden más csak megy tovább. 
2. Hiányozhat valaki úgy is, hogy számtalan másik ember vesz körül. Azok az emberek (...) nem kívánatos zavaró tényezők. Így aztán keresed a felejtést és magányt. De a magánytól csak keseregsz.
3. "Ön az egyetlen olyan pontja az életemnek, melyet még nem tudok hova tenni."

Ez az 1-2 mondat nagyon elevenjére tapint a film lényegének. Egy olyan életérzést közvetít a néző felé, ami nagyon valós, de nagyon nehéz szavakba önteni: a magány igényét, az élete alkonyát töltő férfi érzésvilágát. A több mint két órás műsoridő bőven elbírt volna még rengeteg hasonlóan okos véleménycserét

Hiánycikk az eredetiség. Matthew fia, Miles az egyik legunalmasabb főszereplő, akit idei filmben láttam: tipikus harmincas, feleséggel, gyerekkel és húggal. Nem azt mondom, hogy a movie-nak az tett volna jót, ha telefilozofálják. De életszerű tanulságok helyett egy sótlan családi perpatvart kell végigkövetnünk, melyet nem táplál egyéb, mint az elhanyagolt kommunikáció és a rejtett arrogancia - mindkét férfi részéről.

Nemcsak a cselekményre, de az elrendeződésre is fogadás köthető, hogy miként fog lezajlani:

1. Miles haszonleső mostohajelöltnek hiszi Pauline-t + Pauline próbálja békíteni apát és fiát = Pauline összejön Miles-szal
2. Matthew látja halott neje emlékét hozzá beszélni + Matthew öngyilkosságot kísérel meg félúton a filmben = Pauline Matthew emlékét látja hozzá beszélni

A kör bezárult.

Van egy kritikus pont, ahol úgy érzem, hogy a végkifejlet seggbe rúgja a film üzenetét. Miután Matthew és Miles nagynehezen tisztázzák Joan halála miatt támadt konfliktusukat, Matthew azt mondja: "Azt hiszem, sikerült mindent elrendeznem." Rögtön a következő jelenetben már Pauline képzeletalakjaként látjuk; a lány rákérdez, hogy miért ment el. Pauline és Miles kapcsolata se tűnik annyival szorosabbnak, tehát nem telhetett el olyan sok idő sem. Nem tudok másra következtetni, minthogy Matthew ismét megpróbált öngyilkos lenni, és ezúttal sikerült is neki.

Csakhogy Morgannek ez a tette legalábbis ellentmondásos. Ha ennyire be akarta fejezni az életét, miért nem végzett magával, mikor Pauline-t még nem ismerte? Talán tudat alatt visszafogta az az 1 utolsó ügy, amit még nem "rendezett el" a fiával? Érthető volna, de akkor is suta gondolatmenet: ha Pauline visszahozta életkedvét, és a békülés Miles-szal utántöltést hozott családi kötelékeibe, akkor nem okoz megint fájdalmat mindkettőnek azzal, hogy meghal? Bárhogy is legyen: ez nem megható, hanem csak depresszív, kényelmes alternatíva a szálak elvarrásához.

A szereposztás Szíriusza egyértelműen Michael Caine: örömmel látom, hogy 80-as éveiben képes 2. csúcsszakaszát írni karrierjének. Az amúgy lapos dramaturgiát ő tölti meg némi élettel. Partnere Clémence Poésy nem egy kifinomult színésznő, de arca és gesztusai kellően szelídek a kiosztott szerepéhez.
Gillian Anderson karaktere Karen cseppet sem érdekelt. Mindazonáltal örültem, hogy a néhai Sculy ügynök még mindig egy filmben szerepelhet Hollywood egyik legnagyobb sztárjával. Egyszerűen semmit nem látok, ami legalább futólag rácáfolna Morgan tézisére, miszerint Joanán kívül mindenki más csak üres árny - Pauline-t kivéve.

A Mr. Morgan utolsó szerelme egy átlagigényű, olykor felügyeletlenül lassú, letargiahajhász dráma. Érthető és életszerű családi konfliktust vázol fel, de meg sem próbálja azt aktualizálni vagy csiszolni, s így az unalom kitaszigálja a néző érdeklődését az egész dilemmából. Hangulata az van, de gondolati síkon merev, egyáltalán nem a remény vagy életszeretet felé tereli a hétköznapok emberét.

Pontszámom a produkcióra:

A beavatott - Ugorjatok a kútba!

"A kultúrájuk adaptálódni fog, hogy a miénket szolgálja."
"Lehetetlen! Az én kultúrám a szabadságon és önrendelkezésen alapszik!"
"Szabadság irreleváns. Önrendelkezés irreleváns.
Együtt kell működjenek."

(Star Trek: The Next Generation - The best of both worlds)

Minthogy A beavatott c. film világában életre szóló jelentősége van egy bizonyos tesztnek, stílszerű, ha én is azzal indítok.

Melyik nyitómondat a legegyértelműbb állítás egy elmarasztaló kritikához?

A.) A Burok után ismét egy Alkonyat-típusú, életszerűtlen tinilány-regényt kaptunk - könyvben és moziban is - mely direkt 1 bizonyos alréteget céloz a biztos bevételi forrásért.

B.) Megint az az eset, mikor egy antiutópia csak egy alapjellegből áll, de az írók a fáradtságot sem veszik, hogy tisztességgel felépítsék (talán épp az A.) pont felismerése miatt)

C.) Hinni akarom, hogy Kate Winslet csak a fizetési csekkért fogadta el az itteni szerepét. Mert máskülönben úgy tűnhet: fejébe szállt a Walk of Fame-en márciusban kapott csillaga, és tényleg jónak találta az elolvasott szkriptet.

Tulajdonképpen könnyű dolgom van a mostani alannyal. Az élmény ugyanis, amit nyújtott, az masszív, egybefüggő kényelmetlenség volt. És miután visszagondoltam rá a teremből jövet, egyetlen funkcióképes aspektusát nem tudtam volna megnevezni. Ez a film kataklizma-szerűen rossz! Veronica Rorth nevével még nem találkoztam, de mint író, nyilván volt beleszólása a film elkészültébe. Ha nem így lett volna, azzal a Summit Entertainment kockáztatná a megcélzott közönségcsoport csalódását, egy olyan adaptációval, ami nem hasonlít a sikerkönyvre, melyből készült.

Egy háború utáni Chicago-ban 5, 100%-ban kötött életmódú kasztba tagozódva élnek az emberek: Bátrak, Műveltek, Őszinték, Önfeláldozók, Barátságosak. Az a pár ember, aki egyikbe se tartozik, az Elfajzottak, mivel őket nem lehet úgy agymosni és manipulálni, mint a többi embert. 16. évében minden fiatalnak döntenie kell: a születési csoportjában marad, vagy egy másikba akar tartozni, és ezáltal egy másik szerepbe börtönzi be őt a rendszer. Van egy teszt, ami segít felismerniük, melyikre volnának legalkalmasabbak - egyszersmind kiszűrik vele az Elfajzottakat.

A beavatott egyértelműen bizonyítja: ha egy Alkonyat-típusú könyv bestseller lehet, úgy bármelyik írónak a bóvli, Móricka-összefüggésekkel teli művilága leutánozhatja a sikert. Nem szégyellek lenézően írni a nyilvánvaló utalásokról, amikkel az írónő maga is manipulálja a célbavett olvasóréteget. A teszt egyértelműen asszociál a a középiskolások életút-választására: mit akarsz továbbtanulni, milyen karrierorientációt és életmód-közeget választasz.

Intelligens alkotócsapat igen kemény társadalomkritikát tudott volna ennek kapcsán rittyenteni arról, hogy a nyugati oktatás mennyire determinálhatja a fiatalokat, skatulyát húzva rájuk a munkájukban, életvitelükben, fizikai és mentális alárendeltségre kárhoztatva őket és utódaikat. Nem ezt láttam a vásznon létrejönni. A beavatottban látott rendszer még saját szabályai szerint sem állna meg a lábán, nemhogy olyan általános elvek szerint, mint logika, élhetőség vagy biológia.

Beatrix Prior - később Tris - tipikus prűd önfeláldozóból a Bátrak közé lép be, elemi harctudás nélkül küszködve fel magát lépésenként a legjobbak közé. Teszteredményét titkolja, hisz aszerint Elfajzott. Kiképzőjével, Négyessel mind inkább rájönnek, hogy a rendszer valójában nem védi a kerítéssel elkerített metropoliszt. Ahogy a Műveltek vezetője, Jeanine később bevallja: az emberi természet vakcinális kiirtására törekszenek. És mivel az Önfeláldozók titkon a csoportnélkülieket mentegetik az éhhaláltól, majd még őket is félre kell állítani.  

Csak néhányat sorolnék fel a legszembeszökőbb hülyeségek és lenyúlások közül:

• A Bátrak militarista életében ennyi lehetőség jut szórakozni: vonatból kiugrani, tetoválás, és dróton suhanás több km hosszan, a régi belváros romjai fölött.
• Tris madártetoválása egyértelmű lenyúlás Az Éhezők viadalából.
• egy nagy fal és egy sima drótkerítés tartja elzárva Chicago-t a világ többi részétől.
• Tris a hallucinogén gyógyszertől olyan rémképeket lát maga elé, amiknek közük nincs a karakter pszichéjéhez. Ráadásul csak annyival kikerüli őket, hogy: "Ez nem a valóság." Talán ha álmukban oltanák be a Bátrakat, akkor még csak-csak lenne értelme: az alattomos módszerek nem idegenek a kiképzőktől, ezt láthatuk. De itt vizsga keretében fektetik székbe őket, el is mondva nekik, hogy az egész csak elmeteszt...!
• Tris az egyik látomásában tükrök sokaságában látja önmagát, meg egy kutyát is: lopott kellék A Sárkány közbeléppel.
• A személyiséget teljesen eltörlő vakcina az Equillibrium tálalásában valahogy jobb megalapozást kapott.
• Ha a Műveltek az összes Bátrat - sőt még idővel Négyest is - érzelemmentessé tudják tenni egy új vakcinával, miért nem juttatják ugyanezt a vakcinát a másik 4 kaszthoz? Nem is feltétlenül orvosi úton beadva, hanem pl. ivóvizen keresztül?

A karakterekből ugyanaz a sótlan fantáziaaszály érződik ki, mint az inkoherens és nonszensz forgatókönyvből. Bábszínházba való szereplők: nemcsak pinceszinten sincs bennük izgalmas vagy eredeti, de az interakció köztük a minimumot sem éri el. Annyira hányaveti, undorítóan ostoba párbeszédek hagyják el a szájukat, ami egyszerre ejti zavarba és depresszióba a nézőt!
A beavatott palettáján sehol 1 valódi emberi lény: Tris apja, anyja, bátyja viszolyogtatóan lapos árnyak, akiknek konkrét szerepük sincs a cselekményben. Bátor-társai buliéhes gimnazisták, akik szérum nélkül is épp elég sekélyesek, hogy ne érdekeljen minket a sorsuk. Legrosszabb figura a Bátrak punk kiképzőtisztje, aki Tristet eleinte próbálja kiejteni a csoportból: egy rankor kiköpné ezt a kölyköt, ha véletlenségből bekapná!

Jeanine Metthews keresztnevét utalásgyanúsnak találom, most hogy megnéztem, hogyan írják. Ha azt az "i"-betűt nem nézzük, a keresztneve ugyanaz, mint egy, a történelemben létezett, tinédzserkorú leányhősnek. Aki háttal fához kötözve égett el elevenen, mint csaknem Tris is az egyik látomásában.
Szóval Jeanine a Műveltek vezetője, aki puccsra készül az Önfeláldozók vezetése ellen. Kizárólagos motivációja az érzelemmentes világ. Kate Winslet valami ahhoz hasonlót próbál itt megjeleníteni, mint Jodie Foster az Elysiumban: a rideg, cinikus, fasisztoid gondolkodású nőt, aki akarja a hatalmat, de személyes hite is van a fennálló rendben. Maréknyi bíztató pillanat fordult elő a filmben, és ezek egyike az, mikor Tris - a Bátor-kiképzésen tanult mozdulattal - kést dob Jeanine tenyerébe, épp mielőtt betáplálna egy likvidálási parancsot a gépébe. Ennyi. Ezenkívül semmi nem fogott meg vele kapcsolatban.

Ami magát Trist illeti... nos, ő ugyanaz a színtelen placebo-hősnő, mint A Burokból Melanie. Kötelezően áttetsző, színtelen tinilány, akinek a bőrébe bármelyik fiatal lány beleképzelheti magát. Először még jámbor, de önmagával nem megbékélt lélek, akit elvileg a Bátrakhoz húz a szíve.
A movie nevetség és giccs elegyeként tálalja, ahogy a középkori parasztruhában futrinkázó csaj "leküzdi" első félelmeit, az ünnepségen, a vonaton, majd leugorva egy épületről úgy, hogy direkt nem mondják meg, hogy a mélyén valami szuperrugalmas háló van. Vontatott, minimális jellemfejlődése nemcsak kiszámítható, de nem is illik rá arra a lányra, akin elvileg végbemegy. Nem látom, mitől lett Beatris jobb, mitől edződött meg, hogy Trisszé váljon.

Ugyanez áll Négyesre, aki a sztori szerint szintén Önfeláldozó-származású, és szintén Elfajzott. Sokadjára látom azt a kémiasteril románcot, mikor 2 személyiség nélküli fiatallal eljátszatják a készítők, milyen érzés 14-16 évesen felfedezni az első intim érzelmeket. A személyes félelmeket, a felnőtté érést, a fizikai vonzalmat. Ha a produkció legalább segítené a tiniket megérteni az átalakulást egy 14-16 éves fiatal személyiségében, már létrejönne valami kezdetleges, de valódi dráma. 

Nem pedig azok a csöpögős részek, ahol a lelepleződött Tris kénytelen lelőni egyik agymosott barátját, rimánkodik a meglőtt anyjának - aki mint kiderül, maga is jól bánik a lőfegyverrel -, hogy ne halljon meg. Érzelmeket kiváltani, és érzelmileg rátelepedni a közönségre két külön dolog, és ez egyértelműen az utóbbi eset.

Meg kellene hatódnom azon a fordulaton, hogy az elhurcolt Négyest gonosszá agyprogramozzák? Tris egyik újkeletű rémképe az volt, hogy Négyes leteperi őt intim pillanatban. Ez vetül ki a valóságba, mikor Tris az agymosott Négyest győzködi, az meg nyomul, hogy félreállítsa. Akik esetleg nem ismernék, elárulom, hogy a Sailor Moon 1. évadját nézzük, mozivásznon:

1. A középsulis korú "főhősnőt" csetlő-botló harcaiban egy magányos szépfiú segíti ki,
2. szépelgő vonzalom támad köztük, és kiderül, hogy a férfit rémálmok kísértik,
3. épp miután a lánnyal jobban megismerték egymást a veszély közepette,
4. a gonosz boszorkány elfogja, és agymossa a férfit, 
5. így a lánynak most ellenségeként kell viszontlátnia a szerelmét.
6. De még épp a főboszi bukása előtt a szépfiú csak magához tér, egy ismerős kép hatására.

(Megjegyzem: abban a rajzfilmben legalább az érzelmek kifejezése nem volt abszolút hamis.)

Most nézzük, milyen szinteket jár be a végkifejlet, lefelé menetben:

• Egész hatásos a mozzanat, ahogy Tris kést hajít Jeanine kezébe, megakadályozva, hogy parancsot küldjön az érzelemtelenített Bátraknak, hogy lőjék agyon az elfogott tömegeket.
• Evidens, hogy az agymosó szérumot Tris beadja neki, hisz csak Jeanine kapcsolhatja ki a rendszert. 
• Az viszont sík agyrém, hogy a szérum 5 másodperc alatt kreál Jeanine-ből akarat nélküli bábot.
• Még inkább, hogy a teljes computerrendszert ugyanennyi idő alatt iktatható ki, 1 kézmozdulattal.
• Attól is inkább, ahogy a nő hisztérikus visítás után felkap egy injekciót, és nekiront a lánynak, akiről pedig tudja, hogy képzett harcos, ráadásul Elfajzott. Tehát nem hat rá a szérum, és a képességei is jobbak az átlagembernél.
• És most kapaszkodjon mindenki a karfájába: egy sima pofon után Tris otthagyja a nőt! Hadd ábrándítsam ki a női nézőket: semmi sem oldódott meg! Számítógépes hálózat nélkül is érintetlen marad a társadalmi struktúra, ami önmagában szerves része volt az összeesküvésnek. 

Következzen egy újabb tesztfeladat:

Melyik a legerősebb érv amellett, hogy Tris Prior NE hagyja szabadon mászkálni nemezisét?

A.) Összes szenvedése, személyes tragédiája és ellene irányuló merénylet emiatt a nő miatt érte.

B.) A nő egy olyan rendszer fenntartását irányít élete árán is, ami az emberi érzelmek és önrendelkezés teljes biokémiai eltörlésére törekszik.

C.) Saját legközelebbi barátaival akarta lemészároltatni ártatlan emberek százait, ugyanezt szánva minden általa ellenségesnek ítélt elemnek.

Bármelyiket is karikázza be valaki: a zárás a vonaton utazó Négyessel és Trisszel egyik esetben sem fog odailleni.

Mégcsak a tavasz közepén járunk, de A beavatott máris jelölést szerzett nálam a "2014. legrosszabb mozifilmje"-címre. Elsőtől utolsó percéig egy inspirálatlan, kidobnivaló celluloidgalacsin. Sérti az ember intelligenciáját, annyira leolvasható róla, milyen közönségrétegből és milyen formula szerint próbál szezonális profitot lefölözni a Summit Entertainment-nek. Aki mély történetet keres az átlagtinédzser álmai és az asszimilatív oktatásrendszer ellentétéről, az inkább ne a leányregények között keresgéljen. Nem fog tetszeni, amit helyette talál.

(Aki olvasni szokott, tudja,hogy nálam 0 pontos végérték is létezik