Ikrek

Danny DeVito és Arnold Schwarzenegger mint ikertestvérek olyan ötlet, ami komoly tónusú filmben sose működne. Vígjátékban viszont csípős, groteszk humort biztosítanak. DeVito vérbeli A-listás színész, és bár Arnoldot nem számítom az ő szintjéhez, de kettejük összevont játéka valóban képes működtetni a filmet.

Az alapötlet nem különösebben bonyolult: a tökéletes gyerek létrehozásának programja rosszul sikerült, és két, egymástól teljesen eltérő gyermek született. Más élethelyzetben nőnek fel, és másmilyen emberek lesznek: Vincent kisstílű csaló, Julius pedig jómódú idealista. Közös megjelenésük szinte paródiaként állítja be azon filmeket, ahol egy soha nem látott ikertestvér a cselekmény motorja.

Hogy az egyes anekdoták működjenek, arányosnak kell lennie a két főszereplő szerethetőségének, és ez kipipálható: Julius minden modora és izma ellenére tapasztalatlan, nincs viszonyítása alapja az életben, mint Vincentnek, aki árvaházban nőtt fel, és egy ponton túl azért nem vállal be sötét ügyleteket. Életszerű, hogy a lelkes Julius először mégcsak egy flúgos jöttment a szemében. Fokozatosan válik kölcsönössé a baráti közeledés. Julius idealizmusát nem hangsúlyozták túl, de helyenként elég bárgyún viselkedve mutatja ki, ha új tapasztalatra tesz szert - például első intim éjszakáján.

A humort enyhébb fajta dráma is színezi: Julius és Vincent megtalálják a tudóst, aki a születésükért felel. Ő pedig Vincent szemébe mondja: genetikai anyagfölöslegként alakult ki. Ha ez tényleges dráma lenne, akkor nyilván nem beszélne így, miután az egyik fivér pár perce berúgta az irodája ajtaját.

Vincent megy át a legszámottevőbb karakterfejlődésen. Nemcsak Juliusban, de az általa kitűzött célban is elkezd bízni. Nem könnyen változtatja meg véleményét, többször meg is bánja, hogy hagyta magát illúziókba ringatni. Traven doktor gunyoros szavait, és az anyjuk viszontlátását is arculcsapásként éri meg, hála a születésük körüli hazugságoknak. A testvérek valóban osztoznak egymás sorsában, és ez jó táptalaj a poénoknak. A dupla táncjelenet, Julius pofonjai, a fehér öltöny levételének rituáléja remek pillanatok voltak.

Szeretném jó filmnek nevezni az Ikreket: Devito az egyik kedvenc színészem, és az ikertestvér-ötlet tálalása eredeti. Az egyik fő problémám az, hogy a cselekmény gyakran túl lassú, és a dráma vagy a humor nem mindig elég tömény, hogy az akció nélküli részeket is kitöltsék. Ami szellemes poén előfordul, azt mind DeVito és Arnold prezentálják, és ugyanez áll a helyzetkomikumra. Tudom, hogy egy komédiához eleve  könnyedség társul. De a két főszereplőn kívül semmi nem teszi érdekessé a kismiliőjű történetet. Ahogy az egyik párbeszédjükben elhangzik: "Elég laza vagyok?" "Hehe, csak szét ne essél."

Nagyon hamar leesik a nézőnek, hogy mi Linda és Marnie szerepe: ők egyszerűen a női társak, akik kísérik őket az útjukon, és ennyi. Nem igazán van beleszólásuk az eseményekbe. A legutolsó jelenet tipikus "a kör bezárul" típusú zárás: a film elején az ikrek születésével indítottak, itt pedig a felnőtt ikreknek saját ikreik születtek. Kicsit olyannak érződik ez, mint egy matematikai egyenlet:

két ellentétes iker × két hozzájuk illő barátnő + felkutatott mama = nagycsalád

A negatív oldal képviselői teljesen színtelenek: Webster és a Klane testvérek tipikus ártani akaró rosszfiúk, akik a végén borzasztó kelekótya módon buknak el. A konfliktus Vincent adósságával és az ebből kifejlődő bonyodalmakkal valahogy nem illik egy rokoni kutatás dilemmájához. A formula világos, de igazán lehettek volna kreatívabbak, vagy legalább értelmesebbek az úgymond "rosszfiúk" és szándékaik is.