Ők élnek! (Elpusztíthatatlanok)

"Ha tudni akarod, ki uralkodik feletted, vizsgáld meg, hogy ki az, akit nem kritizálhatsz."

François-Marie Arouet (Voltaire)

Egyes aranyrögöket direkt kennek be sárral, hogy több ember láthassa őket. A They live!-nél pedig cseppet sem nehéz átlátni ezen a biztonsági bevonaton. A felszínen B-kategóriás akciómozi a 80-as évek kigyúrt, magányos pisztolyos főhősével. Áss egy picit lejjebb, és egyből ott a valódi üzenet: a fogyasztói társadalom és médiakultúra betonkemény kritikája. John Carpenter író-rendező egy pofonegyszerű metaforát használva a képünkbe vágja, milyen agresszíven manipuláló, csalóka színjáték nemcsak a fősodor-média, de a teljes "szabad világ" intézményhálózata. Ez az életünk kerete, a mi "civilizált" betonkalitkánk.




Nada Los Angelesben keres munkát. Nincs szakmája, se megtakarított vagyona, közben Amerikában épp gazdasági válság nehezíti a megélhetést. Mikor egy rendőrségi rajtaütésen letartóztatják a helyi hitközösség tagjait, Nada titokban elcsen az eldózerolt templomból egy dobozt, tele napszemüvegekkel. Egyiket felteszi, és egy borzalmas, mindeddig láthatatlan valóságtárul fel előtte: a média valamennyi formája - reklám, plakát, magazin, TV-adások, etc. -, de még a puszta pénz is a kezében tudatalattira ható parancsszavakat hordoz. Ráadásul akik mindezért felelősek, nem-evilági humanoidok, akik ki tudja mióta élnek közöttünk, emberi álcában...



Sokak szerint a They live! Carpenter egyik legfontosabb munkája, elsősorban az aktualitása miatt. Alapját egy 1963-as Ray Nelson-novella, az Eight O'Clock in the Morning képezte, és erre utalva szerepel is a "8 óra" a tudatalatti plakát-kiírások között a filmben. Carpenter stílusára jellemző, hogy kerülte a hírneves hollywood-i színészarcokat: a főszerepet alakító Roddy Piper ugyanúgy pankrátorként kezdte pályáját, mint Terry "Hulk" Hogan, de őnála azért több tehetséget mutat fel. A színészi játék ugyan nem Oscar-kaliberű, de nincs panaszom rá; a cselekmény pedig végig rajta tartotta a figyelmemet a történéseken.

 
 

Aki egy kicsit is használja a fejét, hamar rájöhet, minek a metaforái az idegen lények és a szemüveg. Azok a bizonyos csontarcúak a rendszer anonim fenntartói, illetve az ő kisebb-nagyobb szolgálóik, pozicionistáik az élet bármely területéről. Rengeteg valódi ember is tudatos cinkosa és követője ennek a rendszernek. Ilyen többek közt Holly Thompson karaktere: ő kétszer is elárulja Nada bizalmát, rájátszva, hogy valódi emberről semmilyen röntgenszemüveg nem tisztázza, kinek az oldalán áll. 
Hazugságnak tartom azt az ellenérvet, hogy az UFO-s ötlet "nevetséges" vagy "bóvli" ábrázolás volna. Első ránézésre talán, de ez csak a felszín. A modern rendszerstruktúra oly mértékben szerteágazó és bonyolult, hogy akik egész a csúcsán vannak - fölötte pozíciónak vagy érdekcsoportnak -, azok gyakorlatilag nem is részei a társadalomnak. Kerülik a politika és a sajtó nyilvánosságát, mégis fölötte állnak az anyagi létszükségletnek és hierarchiának, amin az egész alapszik: szó szerint "idegenek" a többségtől.

 

Aki először nézi a filmet, nem biztos, hogy egyetért a főhős Rambo-szerű stratégiájával. Nekem legalábbis nem ment elsőre, bár rendkívül szórakoztatónak találtam. Alig szokja meg Nada, hogy mi történik körülötte, és azonnal kitör a törvény kereteiből: macsósan bekiabál egy-két idegennek a boltban - akik egyből riasztják is a rendőrséget -, majd puskával lövöldözni kezd a bankban újabb idegenekre. Értem én, hogy ő az egyszerű fickó az utcáról, aki épp rájött, hogy valami marslakók vegyültek el a hazájában. Ez nyilván útrövidítés a forgatókönyvnek, hiszen alig 90 perces a műsoridő.
 
 

Egyszerűen fantasztikus a film atmoszférája! A helyszínek nincsenek sötétítve vagy máshogyan túlstilizálva, ahogy sok későbbi sci-fi-kultuszfilm (Dark City, Mátrix, Man in Black, stb.) A szemüveg is csak prózai fekete-fehérben mutatja a cédulaszerű, szubliminális parancsszavakat. A tartalom egyszerű és követhető, de nem lebutított vagy kiszárított. És izgalmas volt nyomon követnem, ahogy Nada egyedül, később már cimborájával, Frankkel együtt bújkál a hatóságok elől, míg el nem jutnak megint az ellenállókhoz.
Méltó koronát rakott a konfliktusra a befejezés, ami egyszerű, de csattanós! Miután Frank és Nada taccsra tették az antennát, ami az agymosó frekvenciát sugározta, fergeteges polgárpukkasztó záróképeket kapunk. Egyszerre találtam kacagtatónak és üdítően tanulságosnak, ahogy az egyszerű állampolgárok végre szembesülnek a meztelen valósággal.

A They live! a "demokratikus" rendszermodell szatírája. Rámutat, hogy a média, politika és más mimdennapi intézmények voltaképpen színpadok: direkt arra tervezték őket, hogy egy fabrikált, megrendezett világképre trenírozzanak minket, a civil lakosságot. Természetesnek hisszük, hogy egy életen át dolgozunk és tűrünk, mert erre nevel/idomít bennünket a külvilág.  "Fogyassz!" "Vásárolj!" "Nézz tévét!" "Házasodj és szaporodj!" "Ez a te Istened!" "Ne ébredj fel!" "Semmi gondolat!" "Engedelmeskedj!"  
Carpenter filmje pedig a mi saját napszemüvegünk: "Nézd a világot más lencsén keresztül!"

Marslakó a mostohám

Kim Basinger egy földönkívüli látogatót játszik, akinek feladata megkeresni egy flúgos csillagászt, aki segíthet a szülőbolygójának, egy különleges rádiósugár eljuttatásával. Dan Aykroyd Steven Mills-e amolyan átmenet a szórakozott professzor és az egyik Szellemirtó között, aki belezúg a szőke ciklonba, feleségül veszi, és ezután a szerelem is nagyjából kialakul. Hogy ketten megtartják-e a sztorit vagy legalább a humort? Valamennyire biztos.

A Marslakó a mostohám egy hol mókás, hol bágyadt, de mindent összevetve bájos komédia. Visszatérően képes nevettetni, vannak megható pillanatai, és a szereplők alapból nem taszítóak. Stílusa számomra afféle átmenetet képez a 1984-es Szellemirtók és Az ötödik elem között. Utóbbit különösen az idegen űrhajó kinézete idézte elém. Komédiáról lévén szó, először majd a poénkészletéről írok a filmnek, mert hát, az benne a lényeg.

A helyzetkomikum abból fakad, hogy Basinger karaktere, Celeste mennyire elsietve és kétballábasan szerez tudomást a földi szokásokról:

• a nők öltözködése,
• a beszélgetési stílus,
• a csók,
• a szex,
• a házasság,

etc.
Vagy hogy nem esszük meg a használt cigarettacsikkeket a hamutartóból.

Basinger szerintem egész ügyesen oldja meg, hogy egyszerre legyen vicces, elbűvölő, ugyanakkor küszködő. Van úgy, hogy járni is úgy jár, mintha dróton rángatnák. Celeste karaktere abszolút középpontjában van a cselekménynek, ő a leginkább cselekvőkész szereplő, ő vonja le a Mills-ek családanyájaként a fontos tanulságokat a movie-ban.
A casting többi tagjából Aykroyd és a lányát alakító lány amolyan "megteszi" kategóriát ütnek meg. Aykroyd sokoldalú színész, ezt percig se tagadom. De a szerepe hamar egy sziporkázó lángelméből, aki lehetetlen tudományos bravúrt visz végbe, leredukálódik a reakcióember szerepkörére. Lényegében azért van ott, hogy reagáljon a női partnere által szállított vicceire. Illetve hogy a szituációk felállásához asszisztáljon.
A tudós élvhajhász bátyját és munkatársát Jon Lovitz alakítja, akit én eddig főként komédiákban láttam eddig (Haláli fegyver, Osztály vigyázz!, Sátánka, Eltanácsolt tanácsadó, illetve egy dupla-epizódban a Married with children-ből). Nincs igazából jelentősége a történetben, de szimplán mint humorizáló fickó, nem lóg ki a többiek közül.

Maga a történet sem igen ragadta meg a képzeletemet. A humorból egyformán jutottak szellemes és kényelmetlen pillanatok is. A történetében szereplő sci-fis elemeken érezni, hogy csak az alapfelállás kedvéért vannak ott: egy nő az űrből érkezik az űrkutató életébe. (Azt azért elismerem, hogy a földönkívüli tanács 3 tagjának kinézete még egész tetszetősen nézett ki.)

A földönkívüli csoportot amolyan klisé utópiaként vázolja fel Celeste, miután lelepleződött. Például kémiailag szaporodnak; primitívnek tartják a testiséget és az evést; 50 évszázad múlva érik utol őket; blablabla...

A lelepleződés egyébként az egészben legdrámaibb is lehetett volna, ha Richard Benjamin rendezőnek igénye lett volna azzá tenni. Ez már az előző produkciójának, A pénznyelőnek sem volt erőssége, de ott kevésbé volt zavaró.
Steven lánya ugyebár rájön Celeste valódi mivoltára, elmenekül, mikor nem tudja meggyőzni apját, és Celeste megmenteti az úttesten, mielőtt elgázolnák. "Elárultad magad, hogy megmentsél!" Az egész vígjáték töményen árasztja magából az átlagosságot, úgyhogy az érzelmesség igenis dobott volna rajta.

Nem lehet pontozni a filmet anélkül, hogy ne beszélnénk a bonyodalom legbizarrabb eleméről: a táska. Celeste táskájában egy egyszerű, óriásgiliszta-szerű lény található, aki a felvilágosításokat adja, szinte bármilyen tárgyat képes azonnal előállítani a táskán belül, és némi természetfeletti erőt is tartalmaz. Amit Celest-nek is csak utólag említ, hogy küldetésük végeztével kinyírja a családot és az egész bolygót. Apró részletkérdés.

Mikor gyerekkoromban először láttam ezt a movie-t, halálra rémültem azon a jeleneten, mikor a gaz gilisztalény óriásszemmé duzzadt. Családi vígjátékhoz mérten ez nem vicces, hanem öncélúan ijesztő. Az újra beindított generátor, mellyel a megismételt sugárküldést próbálják Mills-ék elérni, sugárzásával véletlenül a táska lakóját is - minek szebb szót keresni rá - felturbózza. Végül az óriási szemgolyó kidurran, a sugár átvitele sok-sok fényéves távolságra megtörténik, és Celeste népe megmenekül a... pusztulástól, feltételezem.

A vége szintén átlagos, meghatónak szánt tanúságtétel a földi élet szépségei mellett. Celeste meggyőzi a feljebbvalóit, hogy a földiek nem olyan semmirekellő népség, mint aminek odahaza tartják őket. "Háborúznak és pusztítják egymást." "Igen, de: tudnak szvingezni!" "Szving?" Ezen a szövegsoron mondjuk jót derültem.
A beszélgetés tipikus boldog befejeződéssel zárul, minden családtagnak aszerint, amire vágyott. Steven bizonyságot szerez a földönkívüli élet létezéséről, Celeste emberként maradhat mellette, sógorát az ufók elviszik tanácsadónak (megfelelő számú hölgykísérővel ellátva). Mostohalánya pedig - némi rásegítéssel - javul kicsit a kosárlabda-tudásában.
"Az összes képességed a táskádban volt?"

"Igen. Azt hiszem."

A Marslakó a mostohám tehát szokványos komédia, de azért könnyed kikapcsolódás céljára megfelel.

Rendőrakadémia 4, 5, 6 és 7 - Összevont review

Azért nézem egyszerre át ezt a 4 filmet, mivel az összes Rendőrakadémia-folytatás lényegében ugyanazt a történetet meséli el, különböző felállásokban. Az 1. részt máig nagyon szeretem, kerek vígjáték volt esélytelen amatőrök megfeleléséről a rend őreiként.

Folytatásai azonban inkább együtt adják ki humor és sztori terén is ugyanazt a szintet. Ha nagyon ragaszkodnánk a kategóriákhoz, akkor ez a 6 film nem is folytatás, hanem hosszabbításai, epilógus-szerű toldalékai az első Rendőrakadémiának. Olcsó formula, hogy egy egyszer már bevált komédiát még 6-szor adjanak el, évenként.

A legnagyobb probléma, hogy a készítőik kicsit sem próbálnak eredetiek lenni. Nincs sztori, nincsenek sorsvonalak. Ugyanazok a színészek ugyanazokat a vicceket variálják hasonló szituációkban. És azok a viccek gyakran olyan áron keltenének hahotát, hogy a szereplők tudatosan vaknak vagy hülyének tettetik magukat, és elhiszik, hogy a geg valóság. Pl. mikor a 4. részben Jones tapsot imitál hangjával Mahoney beszédéhez, az hosszan hajlong és köszönget, mire rájön, hogy megint a barátja szórakozik. Ne mondjátok, hogy ezidőtájt már nem ismeri a trükköt az egész intézmény!

Ellenfeleik, kollegáik és utódaik - akik közül néhányan maguk is tisztté válnak - próbálnak hozzájuk hasonló guffy-s, tréfás fickók és nők lenni. Nyilván lejjebb kell adni az elvárásainkat, hogy élvezni tudjunk effajta könnyed filmeket is.

És még így is: az eredmény borzasztóan gyönge. A történettelenség végig kizökkent a könnyed humor hatása alól, eltekintve néhány eseti alkalmat, ahol tényleg elnevetjük magunkat. Maga a szereplőkínálat viszont gyér: akár a kifigurázás szintjén nehezemre esik elhinni, hogy ezek az archetípusok - karakternek már inkább nem próbálom hívni őket - bárkinek veszélyt, segítséget vagy szakmai bíztatást jelenthetnének. Legfeljebb Adam West Batman-világában a '60-as évekből.

Szóval ahelyett, hogy részleteibe mennék a cselekményeknek vagy motivációknak, inkább megpróbálok olyan pillanatokat keresni, amik erősebbek humor terén a többitől.



A Rendőrakadémia 4. arról szól, hogy miután az első guffy-s osztagnak meglett az első guffy-s utódosztaga, most "sima állampolgárokat" is megpróbálnak kiképezni, új polgárőrségnek. A végén persze jönnek a rosszfiúk, akik ezúttal erőtlen csigák módjára hadonászó ninják. Akiket az a Larvell Jones fegyverez le zömével, aki általában a humor mentőöve ezekben a movie-kban. Megjegyzem: nem mindig használják őt jól ezek a "folytatások".

A 4. résznek kb. szintén 4 jellegzetessége van:

1. Zed, az ordibáló zsaruhippi szerelmes lesz egy, vele szemben irreálisan türelmes lányba;
2. A kövér fekete srác, Tommy "House" Conklin lesz az egyetlen itt beemelt figura, aki folytatásba is odakerül;
3. Sharon Stone felbukkan egy jelentéktelen mellékszerepben;
4. Steve Guttenberg utoljára játszotta Carey Mahoney-t, a mosolygós rendőrifjút (saját bevallása szerint, mert elege lett az ellaposodott franchise-ból, és nem akart skatulyába kerülni).

3 olyan poén csattant el, ami őszintén megnevettetett:

1. mikor Tommy ráül a kispadra, és kistermetű kollegája felesik a kosárpalánkba, amit az eredményjelző is lereagál;
2. Zed nyilvánosan készül bekapni Lassard aranyhalát, de mikor az meglátja, eláll tőle, és mindketten jót derülnek.
3. Amikor Harris ráförmed az őrsön Proctorra, aki épp az egyik dísztárgyát fogta kézbe: "Ne merjen a golyóimhoz nyúlni engedély nélkül!"

"Lassard parancsnok elérte a kötelezően előírt nyugdíj-korhatárt."

Ez a mondat végre segített némi sorsfordulatot vinni a szériába. Harris parancsnoknak, az örök negatív figurának itt végre úgy tűnik, sikerül keresztbe tennie felettesének és a kedvenc rendőreinek. Hagyja, hogy nyilvános ünnepségen tudja meg mindenki a hírt, ezzel teljessé téve a letaglózást. Növendékei bíztatására Lassard Miamiba utazik, hogy átvegyen egy kitüntetést. A reptéren táskáját véletlenül összecseréli egy piti bűnözőtrió táskáéval, akik nem sokkal később utánatartanak.

Tűrhető megoldásnak tartom miszerint Eric Lassard unokaöccse legyen Mahoney helyettese mint sármos szépfiú. És hogy a sztori mennyire mellékes, jól mutatja, hogy az ott-nem-létét meg sem említik, nemhogy megmagyaráznák. Talán a tengerpart mint helyszín is belesegít, de ezt a részt érzem a legjobbnak a 4-ből - orrhosszal. A bűntrió főnöke még komolyan vehető gengszter, a 3 másik inkább rajzfilm-szerű bérencek, akik közül az egyik feszt a haján aggódik.

Mozgalmas, de szánnivaló eseménysor az üldözés, miután Lassardot elrabolja a trió. Árkon-bokron keresztülviszik, Miami környékén, és az ex-parancsnok azt hiszi, gyakorlat az egész, még tippeket is ad nekik.

De még ezelőtt, a kényszernyugdíj híre, majd mikor az ünnepségre érkezve meglátja felnagyított képét a falon, legalább valami kis szimpátiát kelt iránta. "Egyenruhában mindig jobban mutatok... Azért nagyon fog hiányozni." A végén pedig valami keretet még ad is a hír, hogy a sikeres elfogóakció visszhangjaként közlik Lassarddal: eltörölték a szabályt. Akkor megy nyugdíjba, amikor akar, és emberei ünnepelnek.

Ettől még sajnos szintén gyenge filmnek tartom az 5. epizódot. Hogy mást ne mondjak: látjuk benne többek közt, ahogy a fegyvermániás Tackelberry pisztolyt nyom egy fehér cápához, visszaparancsolja a nyílt vízre, és az rögtön odébbáll. Ezen a ponton már a 3D Jaws is realisztikusnak tűnik...

Kedvenc poénom itt az volt, mikor Jones a reptéri átvizsgáláskor minden fémtárgyat kirakatott Harris-szel. Itt azért könnyebb volt elhinnem, hogy bedől neki, és oka is van a tréfáknak. Tudják, hogy Harris kotorta elő előmenetel reményében azt a nyugdíjazási szabályt, és ki is mutatják Harris-nek: golyót kívánnak neki ezért.

A 6. rész alcíme: Az ostromlott város. Persze, nem olyan méretű romba dőlésre kell gondolni, mint mondjuk a Die Hard 3.-ban. Ám a probléma tényleg egy egész városnegyedre kiterjed: bankrablás, üldözések + némi pürotechnika. Van egy újabb rajzfilm-szerűen gonosz hármas, akiket egy titokzatos megbízó informál, így hatékonyak. A polgármester egy kicsit hápogó hangon beszélő pasas. A "csavar" pedig, hogy ő a megbízó, és hogy egy nagy beruházási csalás miatt volt az egész.

Az egészben két dolog tetszett: az egyik, hogy a 3 bérenc olyanok, mint a bűnöző tükörképei Hightower, Tackleberry és Jones figuráinak. Persze, Jones "tükörképe" evidens módon nem tud játszani a hangokkal - pl. hogy a Superman 3. ténfergő emberrobotjának adja ki magát.

A másik Harrys pofáraesése, mikor a végén kiderül, hogy a polgármester a főhunyó. A folytatások közül itt lepődik meg a legmegrökönyödöttebben. És ezt a poént jól is vezetik elő, annak fényében, hogy milyen buzgón hízelgett és nyalizott neki Lassardék ellenében.

A II. évezred utolsó Rendőrakadémia-filmje. A franchise hanyatlását jelzi, hogy ezúttal nem következő évben, hanem 5 évvel Az ostromlott várost követően érkezett meg. Olyan érzést kelt itt már az egész sztorivonal, mintha egy agyon idős ember szélütést kapott volna, és ágyhoz szegezve vegetál. A film cselekménye is merő vegetáció, még kevesebb mozgatóerővel a szereplők és a konfliktus terén, mint az előzményekben.

Moszkva az új helyszín, és egy bizánci nevű alak a főgonosz. Ifjabb Lassardnak akad egy lehetséges barátnője, Tackleberry kisminkeli magát, és Lassard is találkozik a pontos orosz tükörképével.

Utószóként még annyit: akárcsak a Robotzsaru vagy a Conan esetében, itt is egy tiszavirág életű TV-sorozat készült a filmvonal kifulladása után. Úgy hallom, tervezik, hogy remake-et készítenek az eredeti alkotásnak. Ennek egyáltalán nem örülök: egyrészt nem bízom a remake-ekben, másrészt az eredeti színészek annyira eggyé forrtak karakterekkel a köztudatban, hogy nagyon sok kreatív energia szükséges felnőni hozzájuk. Humorban és stílusban is.

Nagyon remélem, sőt követelem, hogy ha az új feldolgozás zöld utat kap, ne merjenek olyan eredményt kiadni a kezükből, mint pl. a tavalyi Conan-remake volt. Ha másért nem, a már elhunyt színészsztárok iránti tiszteletből, mint Bubba Smith vagy David Graf.

Rambo 3.

Legtöbb akciófan a harmadik részt vallja legzsengébbnek a Rambo-filmek sorában. Mint az talán a legtöbb filmsorozatnál lenni szokott. Nekem maga az elképzelés túl középszerű. hogy egy túlfűtött vietnami veterán egyszerűen szétlő és szétrobbant minden ellenséget, miközben ő sose sérül meg. Tudjátok, mennyire fáradt/fárasztó ez a gondolat?

Nos, a jelek szerint: Rambo tudja. A film, melynek sok mozzanatát átimidzselte a második Nagy Durranás-paródia, egy harcra nem hajlandó Rambót mutat be az elején. Trautman ezredes egy buddhista kolostorban talál rá, egy afganisztáni küldetésről beszél, amit volt katonája visszautasít. Trautman részt vesz a misszión, a helyi szovjet parancsnok elfogja, Rambo odamegy, helyismeretet kap a helyi afgán felkelőktől és fegyvert a CIA-től. Elsőre nem, de második nekifutásra kiszabadítja, és ketten együtt kinyírják a mogorva, ingerülten hörgő parancsnokot. Vége.

Az akciójelenetek, a közelharc az elején, a lőni-robbantani részek váltogatása szokványos. Bár itt több eszköz áll Rambo rendelkezésére: a harci helikopterek golyóállóak, szovjet páncélos harckocsik, a kézigránátok mellett aknákra is ügyelni kell. Mégis: az akció többnyire nem az, aminek látszódni hivatott. A végén a "párbaj" a helikopter és csatatank között igen látványos, csak nem tudom, mennyi esélye van, hogy úgy tényleg le tudna-e zajlani. Rambo itt nemcsak vérzik, többször bénítóan súlyos sérülést szerez, kudarcot vall az első mentőakciójakor, és az afgán felkelők táboránál szinte semmit nem tud tenni, hogy megakadályozza a mészárlást. Persze, a tűréshatárát így is eltúlozzák, mint mikor egy barlangban tűzzel éget ki egy löveget, ami a testébe hatolt. De legalább már nem sebezhetetlen.

A vézna, vastag bajszú afgán besúgó jelentéktelennek tűnő figurájának örültem, mivel Trautman fogságát elég kiszámíthatónak találtam, mint motivációt Rambónak, hogy mégis harcba szálljon. Eltöprengtem, vajon Trautman akciójakor nem az ő fülese alapján ütöttek-e rajtuk a szovjetek. Nem tudom, így volt-e, de érdekes belegondolni.

John Rambót ebben a filmben inkább érzem húsból való személynek, mint a 2. részben, ahol szinte Superman-ként iskolázott le minden rosszarcot. Az Első Vér korábbi felében John megcsömörlött a háború nélküli civil világtól, ahol mindenki görbe szemmel nézett rá, a vietnami veteránra. Harcolni akart, és a rendőrségből csinált ellenséget, aki ellen küzdhetett. Itt viszont épphogy a harcterek világától menekült el Bangkok környékére.

Trautman a kolostorban arról beszél, hogy Rambo-nak "teljes körbe kell érnie", vagyis el kell fogadnia, hogy a küzdelem a lételeme, ebben tud kiteljesedni. Ez utal arra is, hogy Rambo története ezzel a movie-val trilógiává kerekedik ki.

A legtöbbet azért kritizálták a harmadik felvonást, hogy az USA újabb propagandafilmje, ami magukat igazságosnak, a szovjeteket vérszomjas fenevadaknak állítja be. Mi tagadás: a film a legolcsóbb sarkítást követi el, és mint Ronald Reagen elnök, "a gonosz birodalmának" állítja be a Szovjetuniót. Trautman a szovjet parancsnoknak olyan sorokat vág az arcába, amiket - mégha nem is ilyen sarkítva - az USA-ra is mondhatnánk:

1. „Maguk békéről és leszerelésről papolnak. Közben azon spekulálnak, hogy irtsák ki ezt a népet."
2. "Maguk kezdték ezt az istenverte háborút!”
3. „Az a kényszerképzetük, hogy maguknak kell megtéríteniük ezt a népet akarata ellenére. Pedig maguknak semmi keresnivalójuk itt!"

"Ha ismerné a történelmet, tudná, hogy ezt a népet nem lehet leigázni. Inkább meghalnak, minthogy idegenek rabszolgái legyenek. Nem lehet egy népet leigázni. Mi tudjuk.”

Azt hiszem, a derék Trautman alighanem fejlövést fontolna, ha megismerné azt a kedves kis elméletet, miszerint:

• 9/11-et magának Amerikának
• számos politikusa,
• szövetségi irodája,
• NORAD-tisztje
• és üzletembere közösen rendezte meg,
• hidegvérrel feláldozva több ezer civil életét,
• hogy az ürügy révén ŐK vonuljanak be Afganisztánba
• és a térségben teret nyerjenek az olajkészletekért.

Én nem vagyok politikus, a blogomon nem vallok semmit a témáról. De ha a szovjetekre értett mondatait ironikusan fogjuk föl, és azokat gondolatban teljesen áttükrözzük az USA-ra, akkor egyből komoly bírálat bújik elő a karakter monológjából.

Egyik dolog, aminek kifejezetten örültem a filmben, mikor Rambo az afgán felkelőkkel megismerkedik. Útitársa, Mousa tárgyilagosan mesél neki az afgánok életéről, kik a mudzsahedinek, etc. Rambo még az egyik helyi játékba is bekapcsolódik, és nagyon gyorsan beletanul.

Az egyik felkelő, Vaszud külön elmagyarázza Rambónak a helyzetüket. Legalábbis számomra az egész film érzelmileg legmegmozdítóbb része ez. Szabályos népirtás zajlik az afgán nép ellen; fegyver, betegség és mérges gázok közösen tizedelik a lakosságot, nemi erőszak után legyilkolt, terhes nők hasából vágják ki és égetik el tűzön a magzataikat. Ha ezt így vizuálisan is megjelenítették volna, az igen komoly súlyt adott volna a filmnek.

És még valami: mindeközben Vaszud EGYSZER SEM ejti ki az "amerikai" vagy a "szovjet" szavakat! A "szabad világ" terminus a Nyugatra, a nyugati típusú demokráciákra értendő, és semmi idealisztikus nincs abban, ahogy a monológban felhozza. Ettől pedig mindjárt kevésbé lesz elcsépelt, ahogy Rambo korábbi álláspontját ("Az én háborúmnak vége") felülbírálja:

"Ez nem a te harcod."

"Most már AZ." 

Ami a harcos kisfiút illeti, ő elég bosszantó. Elhiszem, hogy a szülei és a bátyja megölése miatt profi fegyverforgató lett, és Rambóban ígéretet lát egy kiadós bosszúra. De lehetne annyi esze, hogy nem settenkedik Rambóék után az éjszaka, az elaknásított terepen. Egy szál gépfegyverrel akar egy egész főhadiszállás ellen harcolni? És Rambo első akciója is pont azért hiúsul meg, mert a kését belehajítja egy fegyveres őrbe, aki a fiút majdnem legyilkolta. Amondó vagyok, hogy ha nem kell rá is vigyázni, Rambo sikerrel járt volna, és a harmadik rész egy kb. 1 órás csonk lett volna.

Összefoglalva: átlagos akciófilm, nagyrészt átlagos akciószcénák, + némi afgán helyismeret. Kimagasló aspektusa nincs, főleg nem a színészi játék terén, és a sztori is kiszámítható. Lehet vitatkozni, hogy a sok antiszovjet szentbeszéd mennyire fülsértő benne. A filmet a készítők az afgánoknak ajánlják, és bár ez a mai politikai helyzet fényében cinizmusnak tűnik, maguk az afgán felkelők nem mondanak vagy tesznek olyat, amit ne tennének meg, ha Lenin országa helyett Lincolné jönne el szemétkedni hozzájuk. 

A Rambo 3. közepes akciófilm, se több, se kevesebb.

Die Hard

Akciómozik között az egyik legnépszerűbb darab a Die Hard. Bruce Willis és Alan Rickman nevét ez a mű véste be igazán a köztudatba, és a Halálos fegyverrel együtt löketet adott a 90-es évek zsarus-üldözős filmjeinek. Bennem első megnézéskor még némi hiányérzetet hagyott, utána viszont már tudtam, miként tekintsek rá, és úgy már kimondottan tetszett. Továbbra sem tartom remekműnek, de egyértelműen többre tartom egy tipikus Stallone- vagy Schwarzenegger-akciómozitól. 

John McClane bizonyos fokig olyan, mint Rambo: egyszemélyes hadseregként a végkimerülésig öli a rosszfiúkat, akik többségükben külföldiek. A film a Halálos fegyver utáni éven jött ki, és azonnal mérföldkőnek nevezték: brutális, vérben gazdag, ugyanakkor a történet lépésenként jut A-ból B-pontba. Nemcsak annyiból áll, mint A pusztító vagy egy Kommandó, hogy lelövünk mindenkit egy célért, amit nincs elég eszünk puska nélkül kezelni. És bár a terroristatéma ma már agyonsulykolt klisé, itt még viszonylag keveset használt sztorielemnek számított.

Függetlenül attól, hogy mennyi a vér meg a robbanás, a filmben egy taktikai háború zajlik két férfi között, akiket mások segítenek. McClane, a kicsit tahó cowboy, és Hans, az intellektuális terroristavezér ragyogó ellentétpár: egyik tervezni, másik improvizálni tud jobban, de mindkettőben megvan stratégiai érzéke. Az edzettség, a reflexek és az időnyerés (pl. robbantással) mind legalább oly fontosak a győzelemhez, minthogy elegendő muníciójuk legyen.

Tetszett McClane laza-csávó stílusa, és ahogy minden józan tervezgetést keresztülhúz. Mikor Hans és emberei túszul ejtik a Nakatomi-toronyházban a vendégeket, csak mázli, hogy épp nem volt köztük. Nem fedi fel a nevét, hisz neje a túszok közt van. Felismeri, hogy a túszejtők ál-terroristák, és valami más a céljuk, de nem tud a bent tárolt százmilliókról. Talán az utolsó körnél előbb is kitalálhatta volna, hogy az egész a pénzről szól, de mert először járt itt, ez elnéztem neki. 

Leginkább a hatóságok viselkedése az, ami nekem belerondít a film nyújtotta élménybe. A los-angeles-i rendőrség annyira síkeszű, fantáziaszegény testület itt, aminek láttán az ember a fejét fogja. Ugyanez áll az FBI-re: a két kiküldött ügynök éppen akkora veszélyt jelent a túszokra, mint foglyul ejtőik. Gyanítom, hogy a történet ezzel csak jobban ki akarja emelni McClane-t, de engem akkor is zavar az inkompetenciájuk:

• John - aki maga is rendőr - riasztja a központot a túszejtésről. A vonal túloldalán a rendőrnő folyton ugyanazt az értelmetlen mondatot szajkózza, mintha nem tudná felfogni, miről beszél.
• Hosszú percekig nézzük, ahogy a kiküldött Powell őrmester naivan hitegeti magát, hogy téves riasztás történhetett. Persze miután egy hulla zuhan a kocsijára, és ész nélkül lőnek rá, már észbe kap.
• Felettese pedig pontosan az, aminek John nevezi a rádióban: "hülye" "idióta", akin "röhöghetne az egész világ". Teljesen félreértelmezi a helyzetet, és arrogáns.

Értem, hogy Hans a kiszámíthatóságukra építi tervét, és indokolja is, hogy McClane egymaga próbáljon elbánni a 30 fős bűnbandával. A való életben is előfordulnak hasonló tévedések és félreértések, a testületek közti összehangoltság hiányára is akad példa. Talán én feltételezek sokat az amerikai rendőrökről...

A mellékszereplők jobbára az alaphelyzet tartozékai. John-nak a felesége Holly adja a motivációt, Powell karaktere pedig a segéderőt, a veszélyzónán kívülről. Argyle, az izgága, zenebolond fekete sofőr meg nyilván egy kis extra poént hivatott adni az amúgy is humorban gazdag filmhez.
Akit azonban abszolút siralmasnak találok, az Ellis. Holly tenyérbemászó kollégája olyan könnyelműen fecseg és bárgyún vihorászik foglyul ejtőikkel, ami már rettentően irritáló. Értem, hogy John magánszáma aggasztja, hisz a túszdráma szabályos lefolyásától reméli, hogy életben hagyják, mint a többiek, és meg is fizeti ostobasága árát. De nekem akkor is egy idegesítő bohóc volt a történetben. 

A cselekmény többnyire tempósan halad, a film hangulata nagyon erős, az akció tagadhatatlanul ütős. Az épület el van vágva a külvilágtól, nincs mi alapján tájékozódni a benti állapotokról. Érdekes, milyen helyzetek adódhatnak, ha egy egész toronyházat kiképzett gyilkosok foglalnak el. A sebesült John szorongatott helyzetei igazi adrenalin-fokozók, ahol a figyelme egy pillanatig sem lankadhat. Feszülten figyeltem, ahogy egy liftaknában majdnem összetöri magát, üvegszilánkokba kénytelen lépni, hogy ne kapjon golyót, vagy ahogy egy szellőző rácsai mögül kell céloznia, nehogy észrevegyék. 
Okos ötlet, mikor először találkoznak szemtől szemben, Hans és John is meg tudja vezetni a másikat, de itt még kitérnek egymás elől. A 2. alkalom pedig már a mindent eldöntő menet lesz, ahol Hans végül elbukik.

Tudom, mennyire népszerű ez a produkció, és én sem fogom (annyira) lehúzni. Két ellentétes karakter szembenállása, kőkemény hangulat, a komoly és humoros percek egyensúlya adják a Die Hard erősségét. Sajnos érezni, hogy mesterségesen nyomja le a többi ember észjárását, hogy ezzel is kiemelje Gruberét és McClane-ét. De még ezzel együtt is ajánlom: érdekes alaphelyzetben játszódó, szórakoztató matiné.

Csupasz pisztoly

Leslie Nielsen legismertebb filmje, amely mai napig minden idők 20 legkedveltebb vígjátéka között van számon tartva. Improvizatív, ötletes humorú komédia, amely lehetőleg minél több részletét igyekszik humor céljából kihasználni. A szereplők komoly, egyenes arckifejezéssel élik át mindazt a szokatlan eseményt, amit a való életben nemigen tapasztalhatnánk meg. Ez még komikusabb színben tünteti fel, ha valami nevetséges dolgot mondanak vagy cselekszenek.

A filmet sokan a zsarufilmek paródiájának tekintik, és értem is, hogy miért. A film prológusa gyakorlatilag az összes, Amerikával szembenálló ország vezetőjét kifigurázza az iszlám Homejni Ajatollahtól Michail Gorbacsov szovjet elnökig. De ezután nem látunk konkrét filmekre való utalást. Inkább csak olyan kézenfekvő, klisé elképzeléseket szerepeltetnek, mint: "Isten óvja a királynőt!", a hipnózis által aktiválható gyilkosok, a zűrös múltú zsaru, a szexis titkárnő, illetve a nagy merénylet megakadályozása, extrém módszerekkel.

Ezekből áll össze a film szinapszisa: Vincent Ludwig, a királynőt fogadó bizottság feje meg akarja öletni a királynőt, egy tudatalattira ható jeladó segítségével. Drebin hadnagy rájön a tervére és minden módon igyekszik megmenteni a napot. Közben magánélete is bonyolódik: hosszú idő óta először viszonya támad, épp a gyanúsított egyik emberével, ráadásul egy kollegáját kell tisztázni a gyanú alól.

A cselekmény bohózata és ahogy a humort adagolja, igen gyors és sűrű: többnyire percenként/fél percenként látunk vagy hallunk valamilyen csattanót. Ezalól kivétel egy nagyon unalmas néhány perc, amikor Frank és Jane Spencer titkárnő vacsoránál beszélgetnek. Tudom, hogy Drebin múltjához egy szerelmi csalódás is tartozik, de rövidebben is össze lehetett volna foglalni.

Hogy melyek a film csúcspillanatai, arról már nehéz objektíven írni. Mivel a vígjátékok értéke főként humorérzék szerint dől el, csak ajánlani tudok belőle kiemelten humoros momentumokat:

• Az említett Amerika-ellenes ülés Beirutban;
• Drebin élő TV-adásba hozza a férfi mosdót;
• Ludwig akváriumában véletlenül kinyírja "a japán harcos halakat";
• Drebin egy tanulóvezető kocsiban üldözteti az egyik agymosottat;
• A hadnagynak sikerül teljesen szétpusztítania Ludwig rezidenciáját;
• Egy kőszobor nemiszervét szorongatja, amitől egy helyi asszony kikészül;
• Végigszánkázik Nagy-Britannia királynőjével a vacsoraasztalon;
• Egy csaknem pucérra vetkőztetett operaénekes helyett óbégatja a nemzeti himnuszt;
• Végigtaperolja az összes játékost a pályán;
• Bírói álcában a többi bíróval úgy összevitatkozik, hogy az tömegverekedést okoz a pályán.

Fantasztikus, ötletes zsaruvígjáték, rengeteget kacagok rajta azóta is.

Rövidzárlat 2.

A Rövidzárlat az a fajta film, aminek a mozivilág mai viszonyai között nem valószínű, hogy folytatást forgatnának. Sikere viszont indokolttá tette egy második rész munkálatait. Szerencsésnek tartom, hogy az 5-ös robot, immáron Johnny-5 történetét egy megalopoliszba helyezték át. A sokrétű emberek és veszélyhelyzetek még több tapasztalatszerzésre nyújt lehetőséget - nem beszélve a temérdek "in-put"-ról.

Határozott javulás az első részhez képest, hogy a visszatérő karakterek megtartották korábbi egyéniségüket, miközben nyomatékosabbak itt az előzményhez képest. Benjamin maszek eladóként próbál megélni, miután a kormány és a haderő a Saint-program kudarca után felmondtak neki. Az üzlet egy váratlan ajánlattal találja meg, amikor egy játékcég alkalmazottja, Sandy megrendelést ad le Ben játékrobotjaira. Hogy éppen az ő épületébe mászik be az egyetlen sikeresen megszökött játékrobot, erőltetett lenne, ha nem figyelne fel rá mindenki az épületben. Így viszont érthető, hogy megtalálja, és az utcán a tulajdonost is észreveszi.

Michael McKeant én remek színésznek tartom, aki szeret visszafogott, mégis eredeti filmekben szerepelni. Az általa játszott Fred és Ben minden téren különböznek: órák és játékrobotok, üzleti érzék, illetve mennyire kezelik lazán a morális kérdéseket. Fred lazább életfelfogása vezet oda, hogy elszólja magát a nagyvárosról, és később megpróbálja eladni Johnny-5-öt a hivatalos árán, ami Sandyék fizetségének több mint 200-szorosa. Johnny-val kapcsolatban említésre kerül, hogy a kormány hozta létre, a hadsereg elől megszökött, Stephanie és Newton pedig egy levélben Benre bízzák őt, hogy segíteni tudjon.

Az előző filmben az erőszakot a szökevényt üldöző sereg sztereotípiája szolgáltatta. Itt egy háromfős profi rablóbanda alagutat ás egy lebontandó épület alatt, amit Fred uzsorakölcsönnel megszerez Bennek a gyártáshoz. hogy az átellenben lévő bankból ellopjon egy csillagászati értékű drágakő-kollekciót, melyet a legszigorúbb biztonsági előírások mellett őriznek. Ezek kidolgozása abszolút meggyőző, és nincs telepumpálva CG-efektekkel. Egyébiránt: kíváncsi vagyok, hogyan szándékoztak a rablók az alagút elkészültével átjutni a lézerfalon, az ajtó vastag burkolatán és az aktatáska speciális zárral levédett borításán. Mindezt Johnny-5 oldja meg a számukra, holott nem is tudtak róla.

Akárcsak az előző filmben, a mechnikus lény most is felfedezi a világot. De ez most sokkal komplikáltabb közeg, és ő maga is nyughatatlanabb. Mozgalmas kalandokba keveredik, és meg is ütközik saját rászedhetőségén. De azok a hibák, amiket elkövet, nem mindig foghatók a tapasztalat hiányára, vagy a lelkesedésére, hiszen ez már a 2. filmje. Túlfűtött viselkedését meg sem próbálja a környezetéhez igazítani. A készítők ügyesen látják meg a párhuzamot Johnny-5 és Benjamin jellemében: Ben bevándorlóként szintén elég magányos, nem nagyon érti és képes tolerálni a városi életszemléletet.

Vannak olyan jelenetek, amiket iszonyú nehézkes kimagyarázni: a randi Sandyvel zavarba ejtő döcögéssel zajlik le, mind a lányt meghívó Ben, mind a súgással bajlódó Johnny részéről. Amikor Bent és Fredet a kínai étterem hűtőraktárába csukják, Ben telefonhullámokon át éri el Sandyt. A mai napig nem értem, hogyan volt képes egy hirtelen leadott, darabos dallamhalmazból:

1. Rájönni, hogy ez valami felhívás/üzenet;
2. Értelmezni a leadott hangok jelentését irányvonalakként;
3. Pontosan betájolni a dallamok által jelzett helyszínt.

Ez a jelenet a szótári definíciója az erőltetettség szónak.

Oscar, a két álarcos rabló felbérelője sem különösebben nagy jellem. Kicsit a Disney-filmek felállására emlékeztet, hogy a rosszakarók az elején rombolnak, második alkalommal egy furcsa jövevény eltángálja őket, aztán közelebbről megismerve ugyanúgy lecsapnak a jövevényre is. A film erős drámai felhangot kap, miután Oscar társai egymás után teszik tönkre az 5-ös robot fontosabb szerkezeteit. Az "életre kelt robot" ötletét tovább részletezik azzal, hogy a testét akkumulátor-folyadék működteti. Ahogy Ben is szóvá teszi: ha elvérzik, meghal.

A szituációnak egyetlen súlyos hibája van: a kisrepülő. Elhiszem, hogy sietős lelépniük a szajréval. De hogy a robot további rombolásától elállnak, mert egy távirányítású játék az egyikük hátsójába csapódott, az finoman szólva nehézkes megoldás.

Miután Fred rábukkan a roncsoltan kószáló robotra, kontár műszaki tudásával, és Johnny töredékes útmutatásaival sikerül annyira feljavítania őt, hogy el tudja látni magát. Ez valamivel közelebb hozza Fred alakját a nézőhöz, és rámutat, mi a különbség a barátságos csaló és a megbízhatatlan pajtás között. Az üldözés során kiderül, hogy Johnny nemcsak azért akarja elkapni Oscarékat, mert "nagyon dühös". Tartalék-energián van, és csak percei vannak hátra. Nagyon jó időzítőérzéke lehet, mivel éppen elég nagy körívet leírva, éppen akkor sikerül elkapnia Oscart, amikor a csónak közvetlenül Johnny orra előtt tart. Végül Benjaminnak - szintén spontán megoldásként - sikerül energiával feltölteni. De mi a helyzet a vérével? Gépről van szó, tehát nem sűrűsödhet újra össze, hogy majd a seb behegedjen. Vagy Frednek sikerült elzárni a szivárgás, és Benék egy javítás előtti helyszínen találták meg Johnny vérnyomát?

Érdekes elgondolkodni rajta, hogy vajon egy robot ténylegesen is kaphat-e állampolgárságot. Ezt az ötletet még ebben a filmben láttam a legnormálisabban prezentálni. Logikus végkifejlet a téma alapján, csak igazán közbeiktathattak volna valami közbülső frázist a döntéshozatalról, hogy hihetőbb legyen az eskütétel. 

A főcímdal a top-100 közé sorolandó, pozitivista és ünnepélyes hangzású.

A véletlen megoldások és forgatókönyv-béli hiányosságok mellett azt tudnám felhozni a film ellen, hogy protagonistája állandóan túljátssza magát, mint Jack Nicholson a Batmanben. De ezeken túlmenően szórakoztató, egész okos ötlettel és szellemes pillanatai is akadnak.

Ikrek

Danny DeVito és Arnold Schwarzenegger mint ikertestvérek olyan ötlet, ami komoly tónusú filmben sose működne. Vígjátékban viszont csípős, groteszk humort biztosítanak. DeVito vérbeli A-listás színész, és bár Arnoldot nem számítom az ő szintjéhez, de kettejük összevont játéka valóban képes működtetni a filmet.

Az alapötlet nem különösebben bonyolult: a tökéletes gyerek létrehozásának programja rosszul sikerült, és két, egymástól teljesen eltérő gyermek született. Más élethelyzetben nőnek fel, és másmilyen emberek lesznek: Vincent kisstílű csaló, Julius pedig jómódú idealista. Közös megjelenésük szinte paródiaként állítja be azon filmeket, ahol egy soha nem látott ikertestvér a cselekmény motorja.

Hogy az egyes anekdoták működjenek, arányosnak kell lennie a két főszereplő szerethetőségének, és ez kipipálható: Julius minden modora és izma ellenére tapasztalatlan, nincs viszonyítása alapja az életben, mint Vincentnek, aki árvaházban nőtt fel, és egy ponton túl azért nem vállal be sötét ügyleteket. Életszerű, hogy a lelkes Julius először mégcsak egy flúgos jöttment a szemében. Fokozatosan válik kölcsönössé a baráti közeledés. Julius idealizmusát nem hangsúlyozták túl, de helyenként elég bárgyún viselkedve mutatja ki, ha új tapasztalatra tesz szert - például első intim éjszakáján.

A humort enyhébb fajta dráma is színezi: Julius és Vincent megtalálják a tudóst, aki a születésükért felel. Ő pedig Vincent szemébe mondja: genetikai anyagfölöslegként alakult ki. Ha ez tényleges dráma lenne, akkor nyilván nem beszélne így, miután az egyik fivér pár perce berúgta az irodája ajtaját.

Vincent megy át a legszámottevőbb karakterfejlődésen. Nemcsak Juliusban, de az általa kitűzött célban is elkezd bízni. Nem könnyen változtatja meg véleményét, többször meg is bánja, hogy hagyta magát illúziókba ringatni. Traven doktor gunyoros szavait, és az anyjuk viszontlátását is arculcsapásként éri meg, hála a születésük körüli hazugságoknak. A testvérek valóban osztoznak egymás sorsában, és ez jó táptalaj a poénoknak. A dupla táncjelenet, Julius pofonjai, a fehér öltöny levételének rituáléja remek pillanatok voltak.

Szeretném jó filmnek nevezni az Ikreket: Devito az egyik kedvenc színészem, és az ikertestvér-ötlet tálalása eredeti. Az egyik fő problémám az, hogy a cselekmény gyakran túl lassú, és a dráma vagy a humor nem mindig elég tömény, hogy az akció nélküli részeket is kitöltsék. Ami szellemes poén előfordul, azt mind DeVito és Arnold prezentálják, és ugyanez áll a helyzetkomikumra. Tudom, hogy egy komédiához eleve  könnyedség társul. De a két főszereplőn kívül semmi nem teszi érdekessé a kismiliőjű történetet. Ahogy az egyik párbeszédjükben elhangzik: "Elég laza vagyok?" "Hehe, csak szét ne essél."

Nagyon hamar leesik a nézőnek, hogy mi Linda és Marnie szerepe: ők egyszerűen a női társak, akik kísérik őket az útjukon, és ennyi. Nem igazán van beleszólásuk az eseményekbe. A legutolsó jelenet tipikus "a kör bezárul" típusú zárás: a film elején az ikrek születésével indítottak, itt pedig a felnőtt ikreknek saját ikreik születtek. Kicsit olyannak érződik ez, mint egy matematikai egyenlet:

két ellentétes iker × két hozzájuk illő barátnő + felkutatott mama = nagycsalád

A negatív oldal képviselői teljesen színtelenek: Webster és a Klane testvérek tipikus ártani akaró rosszfiúk, akik a végén borzasztó kelekótya módon buknak el. A konfliktus Vincent adósságával és az ebből kifejlődő bonyodalmakkal valahogy nem illik egy rokoni kutatás dilemmájához. A formula világos, de igazán lehettek volna kreatívabbak, vagy legalább értelmesebbek az úgymond "rosszfiúk" és szándékaik is.