Előre szólok: nem fogom az új Blade Runner-t bármelyik elődjével összehasonlítani.
Sem Harrison Ford, sem a besárgított látképek, vagy a márkanév 3 és fél évtizedes renoméja nem mentik fel a Szárnyas Fejvadász 2049-et az alól, hogy 2 és fél órán át hiába hitegeti az embert. Kőkemény, az ember létezését firtató kérdésekre ígérget válaszokat, amire végül nem kerül sor. Azért is vagyok csalódott, mivel a tavalyi kedvenc filmem rendezője, Denis Villeneuve kezei közül került ki ez is. Ami pl. a Mad Max - Fury Road-nál jól sült el, az itt, egy attól okosabbra tervezett franchise-nál félresiklott.
A jövő világában a replikánsokat létrehozó Tyrell Vállalat tönkrement, de aztán Niander Wallace keze alatt üzleti birodalommá épült újjá. Ma már érzelmektől mentesített, engedelmes replikánsokat gyártanak, míg a régi modelleket - hivatalos jogcímen persze - levadásszák. A munka éllovasa a K fedőnevű replikáns rendőr, aki mindig elvégzi a kapott feladatot.
Őszinte leszek: első reakcióm a düh volt, mikor a legújabb Blade Runner véget ért. Értetlenül álltam a dicséretözön előtt, amivel a kritikusok illették a produkciót. Néhány nagyon mutatós képet és ütős hangeffektet képes ugyan bedobni, amik aztán felcsigázzák az ember várakozását. De utána a film rendre mintha büntetni akarna érte, hogy ez kifizetődjön! Becsapva éreztem magam, a méltatók érveivel homlokegyenest eltérő hatást váltottak ki belőlem:
- A 2049 nem annyira gondolatébresztő sci-fi-thriller, mint inkább egy divatos gondolatokkal beszórt akció-művészfilm-hibrid.
- Őrjítően lassú és eseménytelen, de nem amiatt, hogy időt hagyna dilemmái kitárgyalására. Szándékosan húzza az időt, rengeteg a ködösítés, hogy fel ne tűnjön a cselekmény vérszegény mivolta.
- Hangulatából tapintható a magány és a replikánsok világának ridegsége, ezt elismerem. De legalább ennyire fájó nyomot hagy az egyhangúság, érdektelenség, a látványstílussal sem ellenpontozható melankólia.
- Komolynak szánt felvetései pedig csak lógnak a levegőben, aminek főként a gyötrelmesen pocsék párbeszédek és az érdemi történés hiánya az oka. Igenis kellettek volna fejlettebb lelkivilágú karakterek, akiken keresztül a mondanivaló kifejeződhetett volna.
Ryan Gosling mintha az Arany Málnára hajtott volna "K", azaz későbbi nevén "Joe" szerepében. A franchise rajongói fanyaloghatnak, hogy "így van kitalálva" a figura: színtelen, szagtalan alak, papírízű motivációval. Ami pedig egy jobban megírt munkában a főszereplő pálfordulásához, a problematika érleléséhez vezetne, az itt pusztán üres információhalmaz, aminek nagy részét amúgyis már az ügy elején tudja antihősünk.
Ez így nincs összekötve azzal, hogy útközben saját érzelmek és emlék alakulnak ki benne: van egy személyiség nélküli, jellegtelen, faarcú hóhér, aki leszarja az élet értékét, és akiben épp sorvad a vak engedelmesség, miközben egy talán nem is élő replikáns-utód nyomában jár.
Nyomozó és ügye egyformán untattak, egyik sem tudott életet vinni a hiába letargikus történetbe - egész amíg Joe rá nem talál az öreg Rick Deckard-ra, ahol kicsit felocsúdik a mozi az apátiából.
Az időközben megöregedett Deckard háttere egy fokkal már érdekesebb volt. El tudtam fogadni Deckard indokait, hogy miért nem kutatott soha a lánya után, és azt is, miért dönt úgy, hogy találkozik vele, miután Joe kiszabadította a férfit Wallace karmai közül.
Ez így nincs összekötve azzal, hogy útközben saját érzelmek és emlék alakulnak ki benne: van egy személyiség nélküli, jellegtelen, faarcú hóhér, aki leszarja az élet értékét, és akiben épp sorvad a vak engedelmesség, miközben egy talán nem is élő replikáns-utód nyomában jár.
Nyomozó és ügye egyformán untattak, egyik sem tudott életet vinni a hiába letargikus történetbe - egész amíg Joe rá nem talál az öreg Rick Deckard-ra, ahol kicsit felocsúdik a mozi az apátiából.
Az időközben megöregedett Deckard háttere egy fokkal már érdekesebb volt. El tudtam fogadni Deckard indokait, hogy miért nem kutatott soha a lánya után, és azt is, miért dönt úgy, hogy találkozik vele, miután Joe kiszabadította a férfit Wallace karmai közül.
Hiú ábránd erős színészi játékot várni. A nosztalgiafaktort adó Harrison Ford felüdülés a sablonparádé után, de a színész zavart játékán érezni, hogy saját kútfőből találgat, milyen arc és hang kellhet egy adott jelenethez.
Mellette még K holografikus barátnője, Joi az, aki megjegyezhető, bár ő is inkább a "halála" miatt:
Rick elrablásakor a klisé jéghideg női mészáros széttapossa a szerkezetet, ami kivetítette őt, de előbb még gyorsan besikítja Joe-nak, hogy szereti. Jobb későn, mint soha?
A mélypont viszont egyértelműen Jared Leto. Nem szerepel sokat, de így is pokolian fárasztó Wallace, a látszólag vak, istenkomplexusos cégvezető bőrében. "Azt hiszi, én csak fájdalmat adhatok?"
Témacímkék és szimbólumok (bibliai, ógörög, közel-keleti) bőven akadnak, de csak felszíni kellékként. Világos, hogy a replikánsokat lenézi a társadalom (még a rendőrség is): csak félemberek, akiket ipari cikk-ként állítanak elő, sőt ölhetnek meg. A vak is látja, hogy a rendszer eleve úgy van kiépítve, hogy ők legyenek az alsóbbrendűek, fenntartva ezzel a jelenlegi hierarchiát:
- A régi, még önálló típusok túlélőit, vagy ha egy új modell érzelmeket alakít ki, azokat "nyugdíjazás" címén eltüntetik.
- Ha pedig kitudódik, hogy valahol él egy replikáns, aki természetes úton született, az lázadást szíthat a replikánsok tömegei között - ami, mint azt Joe fölfedezi: már most szerveződik. "Seprűvel nem lehet megállítani az árvizet."
Ezt a gondolatmenetet legalább rendesen végigvitték a készítők. Minden más csak körítés maradt: szabad akarat, létezik-e lélek... csupa olyan egzisztenciális kérdés, ami könyörög a ráfordítandó időért és figyelemért, hogy valami újat mondhassanak vele. "Milyen érzés a saját fajtádat gyilkolni?"
Így viszont nem azt érzékeltem, hogy a film a képeivel is a mondandóját fejezi ki, hanem hogy csak úgy tesz, mintha kifejezné! Mint egy rossz Rorschach-tesztnél, mindent nekünk kell beleolvasni a forgatókönyv hézagaiba. Elég, ha az okosabb ötleteket csak úgy ráhintik egy idegtépően hosszú keresőhajszás történetre, aminek a résztvevői és így a tétje sem ragadják meg a nézőt - egy olyan jövőlátomásban, amely élhetőnek se nagyon nevezhető, mi?
Sutácska ez a kitétel az emberi emlékekről is. Joe úgy élt, hogy tudja: emlékei számítógépes kreációk, akárcsak holobarinője. Szóba kerül, hogy az emlékezés nem logikai, hanem érzelmi alapú dolog; ahogy Joe érezni kezd, rövidesen jön az (első?) igazi emléke egy árvaházról. Ez nekem konyhafilozófia. Akkor tehát a különbség igazi és hamis emlék között, hogy az igazit igazinak ÉREZZÜK?? Mert ha igen, úgy köszönöm: animékből ezt a leckét már bőven volt alkalmam megtanulni.
Nem mutogatok a rendezőre vagy az írókra, amiért ilyen rosszul van kitöltve az indokolatlanul túlnyújtott játékidő. De attól még így van; felváltva szájbarágós és megfoghatatlan, nem lehet megragadni benne bármilyen személyes szálat vagy köteléket. Persze: a képek és hanghatások időnként feldobják az embert; mellesleg a zenei aláfestések szintén elég gyöngék. Benjamin
Wallfisch és Hans Zimmer szerintem 5 év múlva emlékezni se fognak az itteni munkájukra.
Boncolgatva már kevésbé találom annak az unalomfegyvernek a Szárnyas Fejvadász 2049-et, mint aminek a megnézése során ÉREZTEM. Hogy egy film, ami elvileg az emberség lényegét keresi, ilyen gépies legyen a látvány mögött, az legalábbis kiábrándító. Nem feltétlen az érzelem hiányzik ebből a világból, hanem az élet, az érdekesség, a szellemi vérellátás. Ötvözhető stílusosan egy bátor téma modern akcióval, de nem így, hogy a világot lakó karakterek jelleme, tettei, szövegei és gondolatai ennyire sivárak.
Alighanem én adom rá a legrosszabb értékelést magyar bloggerek közül, de a Szárnyas Fejvadász 2049-re csak egy 4/10-et ÉRZEK jogosnak adni. Igyekezet volt mögötte, de az eredmény csalódás.
Na ez a másik dolog, amire szintén látok példát a Gravity-ből: az odaképzelt bajtárs ötlete! A rendező kicsit próbálja elmosni, hogy Lisa és Kate meddig küzdenek ténylegesen együtt a túlélésért, és mikortól csak hiszi azt Lisa, hogy még együtt vannak. A gyengébb áldozat így merít tudtán kívül erőt a bátrabb társa emlékéből. George Clooney asztronautája is ugyanilyen mankóként szolgált az ottani főhősnőnek! Csak míg ott a Clooney-karakter alig 1 jelenetig volt "szellem", azaz a főhős hallucinációja, addig a 47 méter mélyen hosszabban is eljátszik ezzel az ötlettel. Tetszetős húzás: biológiailag meg is indokolt, és kézenfekvő emberi reakció.