Az atya

Fogalmam sincs, mi lehetett a célja Jonathan Sobol rendezőnek ezzel a szösszenettel. A Padre az a fajta feledhető délutáni műsor, amire félszemmel pislogva elalszunk a fotelünkben. Léha, vontatott, sablonjának is erőtlen bosszúfilm, mely tónusában két szék közt esik pad alá a Ponyvaregény és egy kivénhedt spagettiwestern átmeneteként.

„Az Atya” egy rovott múltú piti csaló, akit a volt rendőrbíró apósa, Randall Nemes ki akar nyírni, mert őt okolja lánya haláláért. Az szökevény ál-papot ráveszi egy akaratos, 16 éves árvalány, Lena, hogy csempéssze őt ki Kolumbiából, hogy megtalálhassa a testvérét. A páros jól összeszokik, de ezt üldözőjük is felismeri.

Nagyon szép helyszíneken forgatták ezt a produkciót, ami a hangulatot mindenképp felszínen tartja. De a felszín alatt nincs jóformán semmi. Az egészet belengi egyfajta nemtörődömség, a zavaros motivációktól és

kába színészi játékoktól a céltalan dialógusokon át a Jackass-részek szintjét hozó forgatókönyvig. Egyszerűen erőtlen az, ahogy itt bármiféle történetet próbálnak előadni: komolyabban van beállítva, mint azt a cérnavékony háttérsztorik indokolttá tennék. 

Tim Roth körül egyszerűen nem alakul ki a hitelesség aurája. Nem tudom vézna sablonnál többnek látni sem a nyűgöt kerülő stílusát, sem a "fájó" múltját, hogy túl részeg volt épp szülni készülő nejét a messzi kórházba vinni (kiegészítve a máig viselt jegygyűrű kliséjével),   

sem pedig a sebtében létrejövő apa-lánya-szerű kapocsot közte és Valeria Henriquez Lénája között. Egyértelmű, hogy Lena a végzettől kapott második esély, hogy jóvátegye hajdani hibáját, mely miatt Nemes most a fejét akarja. És ahogy lenni szokott: az elvakult üldöző és a megigazult üldözött is meghal - ki-ki a maga számára fontos lányalakra gondolva. 

Lena szintén semmivel nem válik többé a talpraesett árvatini archetípusánál. Még az újratalálkozás a testvérrel is olyan álmatagul van rendezve, hogy az semmit nem térít meg a filmnek szentelt időből és figyelemből.

Unalmas, szétszórt és gyönge film tehát Az atya; külcsínére és női főszereplőjére kellemes ránézni, de más erőssége nemigen hozható föl.

Keanu

Úgy sejtem, nagyon, de nagyon hamar feledésbe fog merülni a Keanu. Egyetlen rendkívüli vonása, hogy a főszereplője egy macska, aki nem beszél, nincs animálva, és egy csomó alvilági gengszter meg akarja cirógatni. Kár, hogy humor terén korántsem olyan erős, mint hiszi magáról. Pedig érdekes, sőt még vicces is volna az alapsztori abszurditása: két töketlen balfácán egy gyalogszőrös miatt beépül egy díler saveszei közé.

A Kenau indítása szinte teljesen olyan, mint egy Tarantino-lövöldözés. Egy droglabor épületében 2 néma bérgyilkos arcizmuk rezzenése nélkül lő szitává mindenkit, aki él, utoljára magát a kóceráj tulaját, Diazt. Egyedül kiscicája, Iglesias nyer egérutat, és egy lúzer feka csávó, Rell házánál köt ki, aki Keanu néven befogadja és megszereti. Olyannyira, hogy mikor ellopják, kuzinjával Clarence-szel a környék alvilágába is utána megy, azt kamuzva a helyi bandának, hogy ők a híres bérgyilkosduó, az Allentown-Fiúk. 

Fura egy vígjáték ez, de sajnos nagyon rosszul célozza meg a ingerküszöbünket. Nekem legalábbis nem generál humort az, ha két kelekótya, szájmenéses pasas állandóan artikulál, és utánozza ezt a gangszta-beszédstílust... vagy legalábbis azt a bohóckodást, amit ők gangsztának hisznek. Hamar elegem lett belőlük, néha már drukkoltam a kinyírásukért. Dehát ők a főszereplők, így muszáj lenyelnünk a sok sületlenséget, hogy képben maradjunk.

Gyakran írom ezt gyengus komédiáknál: a produkció szembeszökően mentegeti főhőseit, mert különben túl hülyék volnának életben maradni. Tőlük tényleg márcsak Hulka, Rell szomszédja és drogbeszerzője agypusztultabb és szerencsésebb. Nála még azt is direkt mutatják, ahogy a történet szuper-bérgyilkosai mindjárt kinyiffantani, ám a vége felé mégis viszontlátjuk, amint nagyon is él és vinnyog a csomagtartóban. Mondanom sem kell, hogy bármelyik rapalbumban jobb a színészi játék átlaga, mint a filmben.

Szóval Rell és Clarence, alias "Tektonik" és "Cápatank" talizik a bandavezér Cheddarral, de hiába lelik meg nála Keanut, már nincs kiszállás, tovább kell játszaniuk új szerepüket. Cheddar női jobbkezét, Hi-C-t kísérgetve erejükön felül kamuznak, míg össze nem akadnak az igazi Allentown-Fiúk, akik Keanu eredeti gazdáját is kinyírták. De most jön a fő attrakció: az épp arra kóborló Kenau elrágja köteleiket, és a hírhedt, überprofi emberhentelők kidőlnek a golyóiktól. Tiszta Kill Bill-érzést kelt az egész.

Cheddart bűnözőként úgy kell elképzelni, mint Dorian Tyler egy fokkal enyhébb kiadását, morcosabb képpel. Elképzelni nem tudom, hogy hiheti egy percig is el Rellékről, hogy ők az "árnyékként suhanó" Allentown-páros. A helyzetek abszurditásban is kell, hogy legyen valami természetesség, különben a viccek erőltetetté válnak. Ez a baltaarcú figura folyton arra emlékeztetett, hogy a 2 fő balek se karakterként, se humorforrásként nem működik, így potyára mentegeti őket a film attól, hogy a hullaházban végezzék.

Azon meg végképp lehidaltam, mikor Cheddar felkéri őket, hogy egy még nagyobb bűnbáró villájánál megint kamuzzák el ezt a bérgyilkosi rizsát. Nem tudom: valahol itt nagyot koppant a földön a poén. Itt ez a törekvő helyi "boss", aki laborjában új kábítószer-kombót fejlesztett ki "Holy Shit" néven, készül a fekete piacra dobni, de embereivel együtt bármilyen nagy dumás jöttment így bepalizhatja, az összes emberével együtt. Rellen és Clarence egyszerűen túl nem-jópofák ahhoz, hogy ez a szitu, és ezek a csattanók életre keljenek.

A spéci drog neve, és a hallucinációk, amiket később Clarence-nek okoz, kimondottan megnevettettek. A készítők egyedül itt animálták meg a macskát - egyébként idomárral dolgoztak -, és a hangját maga Keanu Reeves kölcsönözte neki. Ezt a rejtett cameót messze többre értékeltem, mint Anna Faris rikácsoló Beatrix-parodizálását - szintén utalás a Kill Bill-re. 

A lövöldözések az elején, a fivérek kinyírásakor és a villánál már szintén pofásak. Szándékosan annyira csúcsra járatottan lettek megcsinálva - nem egyszer be is lassítva -, ami tényleg kuncogásra készteti az embert. A sors fura tréfája, ahogy ez a kis szürke házi macska valahogy összeköti a sötét bőrű alvilágot a városban: Diaz helyi boss cicusaként kezdi, akit elrabol Cheddar, a feltörekvő új helyi boss, és akiről mit ad Isten kiderül, hogy a meglátogatott big boss, Bacon ajándékozta Diaznak, a rokonának.

És a végső autósüldözés is arra van kihegyezve, hogy Rell és Bacon is Iglesias/Keanu gazdája akar lenni. Nem érdekelt, merre csavargatják még a sztorit azután, hogy Clarence - pont a megfelelő pillanatban odaérve - jól oldalba gázolta a nagyfőnököt. 

A Keanu-ra az ötből egy kettest adok. Veszettül béna, a 2 "főhős" szövegei megannyi darázscsípés a fülkagylónak. De azért felmutat annyit humort, hogy ne essen szét atomjaira már a bonyodalmak elején.

Az Igenember

Az Igenember számomra Jim Carrey utolsó szerethető mozifilmje. Hát ha még jó is volna...! A történet egy önbizalomhiányos bankhitelezőről szól, aki vegetálva éli megszokott, semmitmondó életét, mígnem részt vesz egy közösségi szemináriumon, és megfogadja, hogy gyakorlatilag mindenre igent mond. És érdekes módon: a módszer hamar látványos eredményeket hoz a számára.

Miután megismertem a film jóváhagyásának körülményeit, nyilvánvaló lett, miért vállalta el Carrey ingyen a főszerepet - mégha cserébe részesült is a bevételből. Ez a tervezet egy mentőmellény. A gumiarcú humorista régi energiáját és játékosságát villantja meg Az igenemberben. De ezután többé már nem tudott igazán ragyogni a szerepeiben; karrierje ma lényegében egy helyben toporog. Mintha közismert kreatív humorát már minden oldalról kiélte volna, és már nem maradt friss projekt, amiben újat mutathat.

Részben pont ezért lett Az Igenember közönségsiker-produkciója. A közönség pontosan tudta, mit várjon tőle. A korábbi Jim Carrey-vígjátékok ismerős formuláját kapták meg: a kedvelhető átlagfickóval valami felsőbb erő rendkívüli dolgot tesz, és mialatt ehhez próbál - ritka strapásan - alkalmazkodni, okul is belőle, és mire véget ér, egy széphölgy tünteti ki az átlagfickó jellemfejlődéséért. Ugyanerről szólt dióhéjban a Minden6ó vagy A Maszk.

A Yes Man mégis leginkább a Hanta Boy-ra hasonlít történetében: Carl is egy elvált karrierista, aki közömbösen végzi munkáját, és a kevés ember az életében kiábrándító alaknak tartja őt. Csak míg az ottani főszereplő hazudni válik képtelenné, addig Carl nemet mondani. Miután egy régi haverja meggyőzi, hogy menjen el Terrence Bundley filozófus előadására, ott megfogadja a tömegnek, hogy "igenember" lesz. Azaz: leszámol régi, kishitű életmódjával és annyi lehetőséget ragad meg maga körül, amennyi csak kínálkozik.

Kellemeset nevettem a poénok nagyobb felén, és a sztori naprakész tanulsággal szolgált. Merj élni és kockáztatni! Ne pazarold el az életed a 4 fal között!  Épp ezért sajnálom, hogy a filmnek nincsenek nagy ambíciói. Nem meri igazán körbejárni a témáját. Ismeri a saját képletét, tudja, hogy az mire-kire épül, és beéri vele, ha azt könnyed humorral tálalhatja. De annyira kicentizett a forgatókönyv, hogy a férfi életének változása már az első negyedóra után kitalálható, és maga a folyamat sincs igazán tagolva vagy kigondolva.


Carl Terrence előadásán egy magától értetődő visszásságot nem kérdez meg az egész tanról. Ha az életben minden egyes lehetőségre igent mondunk, mígnem kifáradunk... akkor hogy teszünk különbséget jó és rossz döntés között? Persze, hogy vicces egy banki dolgozó szinte mániákus igent mondása mindenre és mindenkire. De nem adna egy kis plusz hátszelet a humornak, ha ezt tudatosabban tenné? Úgy értem: megtanul koreaiul, gitározni, repülőt vezetni és még ki tudja mit... aztán mikor Terrence közli vele, hogy a fogadalom csak improvizáció volt, meg van lepve. 
Egy okosabb Carllal is lett volna létjogosultsága a jelenetnek, ahol a mentorfigura végül tisztázza a főhősnek, mit értett félre a tanításából. Hogy ennek a sorozatos rábólintásnak be kell épülnie az ember mindennapi mentalitásába, nem pedig görcsösen rá kell vágni mindenre, hogy "IGEN!". Az alapszitu, amiből a viccek zöme ered, semmit nem kopott volna ettől.



Carrey a legjobb hölgypartnerét kapja meg Cameron Diaz óta: Zooey Deschanel nemcsak helyes teremtés, de alakítása rezonál és szinkronban mozog a Carrey-ével, anélkül, hogy feltűnően utánozni próbálná. Allison egy spontán, életszerető lány, aki - mint Carl is szóvá teszi - szöges ellentéte az ő régi, maradi énjének. Tetszettek a meghitt pillanatok kettejük között. Aztán persze jön a tipikus drámai rükverc: az immár szerelmes lány tudomást szerez a módszerről, megbántódik (azt hiszi, a kapcsolatuk is csak Carl önterápiájának a része volt), majd Jim Carrey karaktere kiizzadja a nagy békülést,- nem csekély röhejfaktort is adva a pillanathoz.
Egyetlen pillanat adódik, ahol Carl végre önerőből "mond nemet", és ez az, amikor a volt felesége - frissen szakítva saját pasijával - épp megpróbál kibékülni vele. Itt végre nem a balekot láttam Carlban nőügyek terén, bár a jelenet így is humoros. Régi, rozsdás életszemléletét a válása mélyítette el: most exneje elutasításával többet bizonyít a nézőnek, mint hogy "nono! én már más ember vagyok!". Ez így klisé volna! Allison nemcsak arra kellett neki, hogy megtanuljon újra kapcsolatban élni. Ő azzal 1 bizonyos személlyel akar kapcsolatban élni, mégha az összeköltözésre még nem is áll készen.



Amilyen kiszámítható az egész románc, örültem, hogy pár apróság színezett rajta egy kicsit. Pl. Carl pont akkor ismerkedik meg Allisonnal, miután először tette nevetségessé magát az új filozófiával. Frusztráltan azon töpreng, hogy abbahagyja az egészet. Aztán a lánnyal motoroznak egyet, és amaz - csak egy kicsszott megjegyzése okán - szájon csókolja. Ez győzi meg Carlt, hogy a módszer működik.
És ennek fényében őszintébb is a férfi bocsánatkérése a legvégén. "Ha nincs ez a filozófia, mi sem találkozunk!" Én ezt annyival kiegészíteném: nemcsak a "filozófia" hozta össze Allisonnal (kétszer is), hanem a nő adta meg Carlnak a kezdőlökést, hogy a módszerhez ragaszkodva helyrepofozza az életét. Nem hiszem, hogy egy kevésbé boldog végkifejlet lendített volna a középszerű történeten. Szerintem indokolt, hogy lássuk, hogy Carlnak nemcsak az új életszemlélete, de a hűsége is jutalmat nyer.
"Azért sem mondom ki azt a szót!"
"Jó, a "talán" is megteszi."

A poénkészlet 1-2 csattanója erőteljesen kilóg a többi közül, és nem biztos, hogy jó irányba. Időbe telt megszoknom Carl izgága szemüveges kollégáját a bankból. Az idős szomszédasszonyhoz kapcsolódó poént pedig konkrétan gusztustalannak találtam! Teljesen unszimpatikus az a hajléktalan csöves, akit Carl kisegít: elfuvarozza a semmi közepére, az pofátlanul elkéri az összes pénzét, Carl meg nekiadja. Zsebre tett agyúnak kell lennie annak, aki részvét vagy megszánás nélkül ilyet tesz.

Legfurcsább humorötletnek épp a legutolsó jelenetet tartom, ahol ismét látjuk Terrence igenelésről tartott előadását, és a szónok döbbenten látja, hogy hallgatósága egytől egyig pucér. "Szűz anyám...!" Carl korábban hátul szellős kórházi ruhában robogott el Allison futókurzusára. Talán ez is arra reflektál, milyen banális dolgokhoz vezethet, ha minden örömötletre igent vakkantunk? Miután végig ezt láttuk a főszereplő példáján, ennek se látom sok értelmét.

Zárógondolat: minden kiszámíthatósága mellett is élvezhető kikapcsolódás. Nem próbál erősen romantikus vagy filozofikus lenni, és ezt sajnáltam is. Középszerű, de itt-ott azért meg tud fogni.

Monte Cristo grófja (2002)

 

A Dumas-írások moziadaptációi általában jól találták meg a dráma, intrikák és a direkt cselekvés határát. Nem számít, hogy az egyes verziókban mennyi saját ötletet adnak hozzá, vagy mennyire maradnak hűek a forrásanyaghoz: majdnem mindegyik esetben a forgatókönyv alá tudták rendelni a feszültséget, a szereplők érzelmi reakcióit. Ez nagyon fontos, hogy ne csak az irodalomtörténeti érdeklődésű emberek tudják élvezni a sztorit, és a világot, amit bemutat.

2002-ben készült az első Monte Cristo grófja, amely közismert adatokban tért el a könyvtől: 14 helyett 13 év rabság, Caderousse és Haydée nem léteznek, Danglars nem bankár, Fernand Mondego nem lesz öngyilkos és a többi. Viszont sikerül kiválogatnia a legfontosabb események láncolatát. Nem felmondja a kötelező tananyagot, hanem igyekszik újrateremteni a forrásanyagot, lényeges attribútumai megtartásával. Hogy ezt sikerrel teszi vagy sem, az attól függ, a film melyik aspektusát nézzük. És sajnos a legtöbb szempont szerint félkész maradt.

A történetet regénybeli alakjához képest alaposan megcsapolták. Kizárólag Edmond Dantes szabadulása és bosszúja leghasznosabb állomásai és szereplői láthatóak.  Edmond esete itt Maximusra emlékeztet a Gladiátorból: miután fő célpontja közelébe kerül, az először nem ismeri fel, de aztán páni félelem és harag lesz úrrá rajta, hogy még él. A végén a protagonista párbajt vív az antagonistával, de győzelme után sem válik gonosszá vagy morálisan elesetté. Mondego-t viszont nem gyötrik olyan komplexusok, mint Commodust. 

Anno a Zorró álarcánál azt írtam, hogy a legjobb film, melyben közismert karaktert láttam vívni és vívni tanulni. A Monte Cristo grófjában nagyon hangsúlyos, hogy mennyire fejletlen Edmond tudása: nem tud írni, olvasni, szókincse szerény és nem ért a közelharchoz. A kardvívás mindössze sportként szerepel, nincs mögötte ideológia, mint don Diego intelmei. A film egyik legszebb saját ötlete, hogy Edmondot átverése után el is árulják: Fernand tehát kétszer is tönkreteszi: az anonim feljelentéssel a törvény előtt, házában pedig fizikai érelemben. Edmond vad rohamait olyan sikló kardmozdulatokkal blokkolja, mint egy ecsetvonás. Nem a testi erő a lényeg, hanem a reflexivitás. Faria abbé is szóvá teszi neki, mikor tanítja.

Tetszik, hogy mikor Edmond másodszor küzd meg Fernanddal, nem bizonyul jobb vívónak nála. Elveszíti a kardját, de a reflexei elég jók, hogy utoljára még fordítson a duell kimenetelén.

Miközben gyakorlatiasabbra próbálták szabni a szereplőket, a készítők átestek a ló túloldalára. Rengeteg jelenet gépiesen és összecsapottan zajlik le: Vampa kalózai nemtörődöm földkinövések, Alfred lelkes találkozásai a gróffal sosem meggyőzők, Fernand és Mercedes vitái pedig teljesen sterilek. Gyakran úgy érzem, hogy a színészek unatkoznak, miközben játszanak. Önmagukban és együtt sem olyan érdekesek, mint ahogy elvárnánk. A könyv tárháza volt a különböző intrikáknak és kapcsolati szálaknak, és bár a film valósághűen ábrázolja az 1830-as éveket, a sorozatos lefaragásokkal kiöli az egésznek az érzelmi hajtóerejét. Oké: alaptörekvésnek tartom az ilyen művekben a realizmust és a gyors cselekményt, és ezesetben mindkettő megvolt. De a Villefort apjának meggyilkolása és Edmond eltávolítása tanúként valahogy kevésnek érződik az "intrika" címke alá.

Minél több szálat mozgat egy rendező, annál nagyobb kihívás mindet maradéktalanul elvarrnia, és ha sikerül, annál érdekesebb, dimenzionáltabb, grandiózusabb összhatása lesz az egésznek. Jó példa erre A sötét lovag Christopher Nolantől, vagy a 2010-es Robin Hood Ridley Scott-tól. A Monte Cristo grófja túlcsapolt. James Caviezel mutatja fel a legjobb színészi alakítást, de a többiek közül senki nem tud folyamatosan energiát adni a viselkedésbe, a közjátékba és a dialógusokba. Mercedes nagyon fantáziaszegény: nemcsak nem bírja kivárni, hogy Edmond feltárja a teljes igazat Fernand árulásáról, de itt van ez a sor: "Sokat szenvedtél?" Vajon mennyit szenved egy rab, akit évente korbácsolnak és 13 évig egy gödör alján élve rohad?

Vizuális téren a film kifogástalan. A díszletek és a látványvilág - melyből kedvencem az elefánt alakú szikla - nyugtatóak a szemnek, nincsenek sötétítések. Lassított jeleneteket nem használnak: mikor egy régi vár romjainál Edmond először hárítja Fernand szúrását, lassítás nélkül hangsúlyozzák ki a 2 másodperc alatt lezajló mozdulatsort. A jelmezek teljesen korhűek; Monte Cristo köntöse és hajviselete keleties beütést kölcsönöz neki. Annyira másnak néz ki, hogy Fernand nem ismeri fel, egész amíg Edmond-ot a régi külsejében nem látja viszont. Fernandot csak az első pillanatokban sokkolja a leleplezés, aztán arrogánsan az arcába köp. A dialógus itt megint olyan kurta, hogy a drámai felhangnak nincs ideje hatással lenni ránk. Nem lelki beszédet vagy színpadi előadást várnánk.

Készült egy japán anime a történetből, a Gankutsuou: ott az okozati összefüggés egyensúlyban van a drámával, pedig sokkal több a szereplő, történetszál és kitöltendő idő. 
Itt minden elsietve követi egymást: Albert és Mercedes külön indultak külön útvonalon, mégis épp jókor bukkannak fel, hogy megtegyék minimális cselekvésüket a sztoriban: Albert sebtiben a grófnak támad, mert Villefort ügyész neje állítólag feltárta neki az igazat. Villefort felbujtását apja megölésére pontosan megismerjük, ehhez képest sem ő sem Danglars nem aktív résztvevői az eseményeknek. Mintha a film nem tudná eldönteni, hogy mit változtasson meg hogyan, és ezért majdnem kártyavárként omlik össze a kapcsolatrendszer.

A motívumok nem különösebben bonyolultak: Isten és egy sakkfigura. Egyik se valami eredeti, sok filmben szerepeltek a magasabb értékrend, a küldetéstudat, illetőleg a taktika és a bosszú jelképeiként. A jelszó "Isten majd igazságot szolgáltat", és a "Pap vagyok, nem szent" mondat variálása elvileg a film keretét biztosítanák. De ez a befejezést nagyon sablonossá teszi, tele lyukakkal.

Francois Picaud, akiről Dumas Dantes történetét mintázta, 7 évig volt börtönben, és bosszúja közben egy bizalmasa megölte. Érdekes módon, a 2002-es film cselekménye erősen hasonlít Picaud megtörtént esetére: Edmond is 7 évig volt börtönben, mikor egy kincs titkát felfedő itáliai püspökkel megismerkedik. De Dantes még 7-et töltött ott. Picaud nem riatt vissza a gyilkosságtól, és nem érezte szükségét, hogy börtönévei miatt elvesztett mennyasszonyát visszaszerezze. Ahogy először még Edmond sem.

Az a gyanúm, hogy Kevin Reynolds rendező úgy akart eredetiséget vinni a sztoriba - és egyben hiteles maradni -, hogy létrehozott egy átmeneti állapotot Monte Cristo és ihletője története között. Az így készült hibrid összegzi ugyan a legendárium lényegét, de túl sok mindent farag le eredetijéből, a maradék jelenetei pedig nemcsak kiaknázatlanok, de nagyon sok helyen csonkák.