Godzilla 2. - A szörnyek királya

Szegény Godzilla...! 

Már a 2010-es évek végén járunk, és úgy tűnik, sose lesz több Japánból csórt retro relikviánál, amit úgy mutogatnak, mint vadakat az állatkertben. Eddig még a '14-es reboot hozta ki a legtöbbet belőle, és az is kevesebb volt a kelleténél. Ott a csontszáraz családi és a dilettáns katonai szál kipárolták ugyan a történet velejét, de a tónusárnyalatot szerintem jól eltalálták, és magát Godzillát – ha bántóan csekély ideig is, de – méltósággal és tisztelettel ábrázolták. Nem megmentő volt, de nem is holmi őrült rombolásimádó szörnyeteg: egy új természeti erőként lépett a modern világ elé, amely most már kénytelen tudomásul venni az ő és a többi óriás létezését a Földön.

Gareth Edwards-szal mintha a méltóság és az értelem is eltávozott volna a WB kis kaijuverzumából. Helyettese, Michael Dougherty, aki a forgatókönyvön is dolgozott, semmi önálló ötletet vagy alkotói víziót nem tudott a folytatásba fecskendezni. „A szörnyek királya” alias "Godzilla 2." nem több vonalazott bevásárlólistánál, de a lélektelen, zagyva, gyomorba öklelően ostoba fajtából. Megpróbálom matekképletként leírni a Warnerhez hasonló nagy stúdiók észjárását egy ilyesféle projekt-ről: 

  (Atomevő Gigagyík

+ több titánszörny, másnéven kaiju 
+ több családi agónia 
+ több tudományos-katonai mocorgás

– tökölés a kifinomult hangulatteremtéssel 
– tökölés a témakör okos körüljárásával
– tökölés a hihető jellem- és motivációépítéssel)

és mindez ÷ az alapszintű józan ésszel

= Atomevő Gigagyík 2.

Öt év telt el Godzilla san francisco-i győzelme óta a MUTO-k fölött. Dr. Emma Russel paleontológus a terroristavezér Jonah-hal több nemrég talált kaiju-t feléleszt, hogy helyreálljon a bolygó ökológiai egyensúlya. A dolog visszaüt, mert az egyik szörny, Ghidora önállósul, hogy feléleszthesse a többi titánt. Közben a Monarch intézettől Dr. Ishiro Serizawa pont Emma elvonult ex-ét, Markot vonja be a küldetésbe, habár ő utálja az óriást. De mikor látszólag sikerül kinyírni Ghidorát és Godzillát, kiderül, hogy előbbit csak az utóbbi képes megfékezni. Hoppá…!

Mielőtt logikai bakik után túrkálnék, előszedem azt, amit az átlag leginkább vár egy ilyen „szörnyes filmtől”: az „izgi szörnybunyókat”. Godzilla és általában a kaiju-k mutatósan néznek ki, ezt nem tagadom. Sokkal többet viszont így se szerepelnek, mint korábban, ellenben a harcaik nyögnek a súlytalanságtól; a viharos háttér például az elmosódottság érzetét kelti, bármilyen éles is a képminőség. Míg a MUTO-k elleni összecsapást jobban megágyazták és személyesebbnek hatott, itt csak több nagy CGI-hústömeg időnként duhajkodik picit (esetleg megrövidül egy fejjel), körülöttük meg ott legyeskedünk mi, az ügyetlen homo sapiensecskék. 

Mindegy, mennyit beszélnek róla: ez nem igazán Godzilla filmje. Ő van a címben, övé a diadal a végén... és valahogy mégse az ő története. „A szörnyek igazi királyát” (Ghidora, mint földönkívüli szörny a „hamis király”) szinte elföldelik egy csomó savanyúképű töltelékalak és azok üres locsogásai közé; sem a titánok, sem az emberek – kivéve az 1. részből visszatért Serizawát – nem érzékelik igazán a jelenlétét, s így a néző sem a jelentőségét a történetben. Rétegenként kell lehámozni a sok sallangot Godzilla mellől: 

1. a sablonsztori és jellegtelen katasztrófapornó esélyt se adnak a szereplőknek; 
2. a színtelen-szagtalan emberszereplők csak rabolják az időt a szörnyektől; 
3. az új szörnyek (Mothra, Ghidorah, Rodan) mutogatása pedig fontosabb, mint Godzilla sorsának alakulása.

Aki az 1. részben utálta az emberoldalt, be se üljön erre! A férfiak és nők itt idegenes dumarobotok, akiknek minimális életszerűség sincs a gondolkodásukban. Még mindig ott tart Washington, hogy a kaiju-probléma megoldása, ha Godzillát egyszerűen fölrobbantják? Az egy dolog, hogy Mark, az iszákos-családfő-sztereotípia ennyire fafejű, révén, hogy könnyebb Godzillát okolnia fia hajdani haláláért. Na de a hadvezetés?! Aztán persze rúgkapálnak, hogy a Monarch gyorsítsa föl szegényke gyógyulását/feltöltődését egy cuki kis bombával, mígnem Serizawa – a két film egyetlen karaktere, aki érdekelt, él-e vagy hal – beáldozza magát, végső bizonyságot téve ezzel hite mellett, hogy Gojira a világ egyensúlyának őre. Sajnálom Ken Watanabe-t: az ő figuráján kívül az összes humán 1) üres szócső, 2) inkompetens ál-szakértő 3) vagy kapitális vadbarom, X) vagy a három elegye.

Mégha félre is teszem, hogy elvileg tudósdoktorok reagálnak a gimisek szintjén krízishelyzetekben, akkor is zagyvaság az, hogy ki, mit és miért akar elérni itt. Miért akarják Emmáék mindenképp fölébreszteni a kaiju-kat, ahelyett, hogy ráhagynák a természetre, ami amúgy is az ember ellen védekezik? Talán mert ők, a titánpártiak kivonták magukat a kultúránk káros aspektusai alól? Emma kijelenti, hogy "járvány vagyunk" a Földre nézve, és ennek immunválaszát a kaiju-k jelentik: ezért különbözött össze férjével, és most lányával, Madisonnal is. Diónyi aggyal fölfogható, mi volna itt a tényleges üzenet: nem maga a fajunk, hanem a mai ipari civilizáció, annak felelőtlen felélő-kisajtoló működése okozza az ökoszisztéma általános pusztulását.

Nem elég, hogy egy Captain Planet-epizód is többet mond erről a témáról, de az ezen civakodók konkrétan az idegeimre mentek. Esküszöm: a teljes Russel-családot felfalattam volna valamelyik titánnal, hogy tűnjenek el a cselekményből! És a hab a tortán Emma későbbi "nagy" felismerése. Figyelem, kérem… „Király Ghidorah” rosszabb, mint az emberiség! Ugyanis ha a többi kaiju-t maga mellé állítja, átformálhatja az életet a bolygón – annak ellenére, hogy az Orca, Emma és Mark régi találmánya képes egy szelídítő frekvencián elédesgetni tőle a „híveit”…! 

Ha valaki a King of the Monsters-t nézi meg elsőként, aligha fogja Godzillát és társait többnek látni puszta mesefiguránál. Aligha fogja bennük meglátni a földi élet letűnt urait, akiket Gaia ősanyánk a mi ragálykultúránk ellen hívott újra életre. (Élet)képes még annyira az emberiség, hogy alkalmazkodjon egy ilyen léptékű változáshoz? Mennyi tragédia szorítja rá a társadalmat, hogy végre rendbe hozza saját (élet)térfelét, mielőtt a Földnek végképp elfogy a türelme? Tartós lehet-e a kompromisszum köztünk és a kaiju-k között, ha olyasmiként kezeljük és kerüljük őket, mint egy hurrikánt vagy egy tűzhányót? Ezek mind az alaptémából és az 1. rész végéből fakadó kérdések, amik köré egy erős Godzilla-movie felépülhetne, ha merne több lenni klisé, agyatlan látványmozinál.

Vagy felejtsétek el, amit mondtam, és bámuljuk Kong-ot meg a többi új kihívót, a következő rész tartalmából…!

A King of the Monsters egy olyan óriásketrec, amiből az igaztalanul bezárt Godzilla nem szabadulhat ki a belátható jövőben. Röhej forgatókönyve, roncs narratívája, döguncsi eseménysora és hajtéptető emberkarakterei nálam egy sorba állítják be például A függetlenség napja folytatásával. Röviden: tartalom és szív nélküli, sekélyes hulladék.

Kikapcsolódáshoz elégtelen.

Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány - és t'án még a nullával is képes osztani!

"Mit tesztek vele?"
"Amit megérdemel. A bűnt nem tűrhetjük el. A bűnözők mindig is az emberek együttérzésén élősködtek."

Szerintem a fő oka annak, hogy Amerika (és Hollywood) máig nem tér magához a Ted Bundy-ügy miatt, hogy Theodore Robert-re semmilyen sztereotípia nem illett rá, amit addig egy „elvetemült sorozatgyilkosról” elképzeltek. Semmi rossz ómen vagy figyelmeztető jel nem árulta el a benne rejlő ragadozót: okos volt, jóképű, jómodorú, tanult férfi, komoly élettársi kapoccsal. E tulajdonságaiból egy tudatos gonosztevő igen hatékony manipulációs technikákat tud kialakítani - nem csupán áldozatjelöltjei, de az egész közvélemény lekenyerezéséhez. 

Joe Berlinger rendező okosan ezt a befolyásolóképességét teszi filmje vezérfonalává. Ted Bundy, mint karakter lényege: a sírig tartó képmutatás. Tudta, hogy bármennyi bizonyíték szól is ellene, túlélése záloga, ha mindhalálig kitart elbűvölő, de hazug imidzse mellett: ehhez használt föl minden adut, kiskaput, a szimpátia legapróbb jeleit is, hogy tereljen és kozmetikázzon. Berlinger rendezését két dolog miatt tartom méltatandónak: 

1. Egyrészt sikerül olyan aurát kreálnia Ted alakja köré, hogy a naivabb néző - már akkor, ha sose hallott Bundy-ról - bedőlhet a főszereplőnek, hihet benne, hogy csak bűnbakként vették elő a törvényszékiek.
2. Másrészt pedig nem erkölcscsőszködik a média fölött. Hagyja, hogy mi ismerhessük föl, mennyire hátráltatta az ügy nyilvánossága a valódi ítélkezést. Kaleidoszkópként sokszorozta meg a TV azt a terelő-manipuláló kisugárzást, amivel Bundy oly ügyesen hegedült az emberi természeten: nemcsak hogy  népszerű lett a neve, de a legtöbb rajongója pont a fiatal nők közül, vagyis az áldozatai zömét adó demográfiai csoportból került ki. 
   

Ez a pszichológiai szemszög az oka, hogy nincsenek látványos horrorkellékek: vér, erőszak, brutalitás, stb. Az Átkozottul veszett etc. pszichológiai thriller - némi tárgyalótermi drámabeütéssel - az egyik legtovább becsapott személy, Liz Kloepfer Kendall szemszögéből. Ez a film erőssége és gyengéje is egyben, és ezek nálam sajnos két okból is kioltják egymást:

1. Túlságosan prűd és korhatárbarát a mű. És nem főleg azért, mert magukat az elkövetéseket nem mutatja: nagyobb foghíj, hogy Ted mentális profilját sem bontja ki. Azt, hogy egyáltalán mi készteti erre, micsoda nyilvánult meg belőle ezekben a bűntettekben. Nem mer a sármos felszín alá hatolni, mert teljes 100 percig ragaszkodik az illúzióhoz, hogy Ted bűnössége kétséges maradjon. Holott az értelmes nézőnek ez már jóval hamarabb leesik a férfi szavaiból és tetteiből.
2. Hiába indul hihetően, hogy egy magányos nő miért mentegeti a vele mindig családiasan bánó férfit, ezt is túlnyújtják. Kb. a film felénél - túl Ted első szökésén és visszapaterolásán - már egyértelmű, hogy a nő becsapja magát. Ahhoz képest, milyen normális anyának állítják be, felelőtlen alkoholfüggésbe viszi magát, ami már nem menthető ki lelki okokkal: kétség, bűntudat, stressz a tárgyalásokra járogatástól, etc. Az sem kozmetikázza ezt ki, mikor a börtönben kifakad, amiért hagyta Ted-et a lányával játszani, holott egyik áldozata hasonló korú - 12 éves - volt.
    
   

Akaratlanul is beismeri a rendező, hogy Liz szemszögéből nem tudna eleget kihozni Bundy történetéből. Ugyanis a fókusz félúton teljesen átlényegül Liz körkörös kálváriájáról Bundy tárgyalótermi tündöklésére (leginkább az az ötlet tetszett, amikor nagystílűen telefonálgat a saját védőügyvédjeként a kapott irodájából). 


Zac Efron simán belopja magát a Glóbusz-jelöltek közé alakításával, és bár nem telepszik rá a filmre, így is ő marad a színészgárda fő erőssége. Igazi meglepetésadalék volt felismernem Haley Joel Osmern-t Liz barátjának szerepében - hiába telt már el kerek 20 év a Hatodik érzék óta.  

Energia és eredetiség terén is csak félig-meddig bírja tartani magát az Átkozottul veszett stb., utána unalomba fúló tévéfilmmé fakul. Becsülöm Berlinger munkájában, hogy a lázas deheroizálás helyett éppen hogy "dedémonizálja" Ted Bundy-t, leheletfinom társadalomkritikát adva ezzel a róla készült sokadik filmverzióhoz. De az alapötlet, hogy végig az őt imádó nő szemszögében rekedjünk, nem elég izmos bő másfél óra kitöltésére, ha minden és mindenki szürke és átlagos felfogású Teden kívül. 

Átlagos, tévére szabott alkotás. Sok ilyet látni.

Aladdin (2019)

Guy Ritchie Aladdin-ja pontosan az lett, amire egy kicsit is gyakorlatias filmnéző számítana: a rengetegedik majmoló, tónusban és üzenetben gyermeteg, legföljebb eseti dolgokat variáló Disney-mese-remake. És bár a mese naiv bájából meglepően sokat meg tud idézni, semely téren nem emeli szenvedély és ötletesség a szokott álomgyári másolómunkák közé. Nem lepne meg, ha ezentúl a kézzel rajzolt meséi után a 3D-animációsakról akarna újabb bőrt lenyúzni a gigastúdió, csak mert bevételileg biztonságos. 

Mivel a gazdag látványvilág az egyetlen, amiben nálam az eredeti kitűnik a Disney-klassszikusok közül, ugye nem baj, ha csak azért is lekörmölöm a történet vázát? 

Agrabah poros utcáin az álruhás Jázmin hercegnőbe botlik Aladdin, a szegény tolvaj, akit ekkortájt szemel ki baleknak a szultán főtanácsadója, Jafar. Egy mitikus lámpást kéne ellopnia annak elátkozott barlangjából, de bent ragad, és a fiú végül a lámpásban lakó dzsinn révén jut ki. 3 kívánságát teljesítheti: ebből az elsőt arra fordítja, hogy hercegként elnyerje a társadalmilag elérhetetlen Jázmin kezét. Jafar azonban felismeri őt, és a lámpást megszerezve kikiáltja magát az új szultánnak. Aladdin tehát márcsak hű majomtársa, Abu és egy, a barlangból kivitt varázsszőnyeg segítségére számíthat, hogy megállítsa a zsarnokot...  

Kevés bizarrabb dolgot láttam életemben, mint Will Smith nagy, kék dzsinnként! Sokkal együtt eleinte én is csak néztem, hogy: MI A CSUDA EZ?? Valójában messze ő a legemlékezetesebb jelenség ebben az önplagizáló mesében: rajzolt alteregójához hasonlóan pörög ezerrel, popkultúr-vicceket süt el, és imád szemléltetés céljából varázsolgatni. Nem tudom kikerülni az összehasonlítást: míg Robin Williams dzsinnje olykor konkrétan az idegeimre ment, Smith-é úgy marad energikus, hogy emberibb a viselkedése. Talán pont ezért nem bántam azt sem, hogy a felszabadításával egyben emberré, sőt Jázmin szolgálójának férjévé is válik: bólintok az ötletre, hogy az elején gyerekeinek narráló hajósról kiderüljön, hogy az a már családos emberként élő Dzsini.

Jafar-ról egyből lerí, hogy messze nem olyan szuggesztív jelenlétű, mint az eredetije. És ezen nem sokat toldoz-foltoz, hogy új kiadásában ő is egy egykori tolvaj, mint Aladdin. Semmit nem tudunk meg a jelleméről vagy előéletéről ezen túl, így az is üres - sőt igazából ez már röhejes - adalék, hogy annyira utál „2. lenni” bármiben. Legokosabb életmegnyilvánulása, hogy kiszúrja a kezdődő vonzalmat Aladdin és Jázmin között, és ezzel veszi rá a fiút a megbízására. Bár meg kell mondjam: mindig is légből kapott volt számomra, hogy miért épp Aladdin-t szúrja ki, hogy belépjen a Csodák Barlangjába. Még a SEGA-játék egy emberöltővel ezelőtt is jobb magyarázatot adott erre, mint a filmek.

Fújolom, ha egy film, anime vagy bármely történetmesélő műfajnál a túl gyerekbarát (= gyermetegre) tónus elnyomja az érett romantika lehetőségét. Mena Massoud és Naomi Scott éhen halna, ha csak a "kémiájukkal" egyenes arányban kaphattak volna ételt a forgatás alatt. Egyszerűen tompa és erőlködve szépelgő az alakításuk. Az írók is apró szépítésekkel kencézik „életszerűbbé” a románcot, de emögött semmi gondolat vagy elhivatottság nincs. Hiába hangzik el, hogy Jázmin igazi trónutód akar lenni a szokványos kirakathitves helyett, vagy hogy Aladdin a saját csalását immár az "új életének", új identitásának tekinti: előbb veszem be Dzsini románcát a szolgálóval, mint a főhősét a szultáni sarjjal.

Párbeszédterületen se jobb a helyzet. Fejemet vakarom pl. Aladdin „nagy trükkjén”, amivel végül beugratja Jafar-t, hogy dzsinn-né kívánja magát. Arra a fóbiájára pedáloz, hogy utál 2. lenni, főleg a hatalomban: legyen hát a világ leghatalmasabb embere helyett a világ leghatalmasabb teremtménye! Hogy még a dzsinn se álljon fölötte – bár hangosan kiabálja, hogy a dzsinn őt szolgálja, szóval duplán hülye, hogy ennek bedől. 
Egyetlen igazán bölcs mondat hangzik el az egész alkotásban, és ez az idős szultán bocsánatkérése Jázminnak: „Én eddig csak a lányomat láttam benned, és nem a nőt, akivé felnőttél.”

Nem hiszem, hogy Ritchie többnek tekintette volna a 2019-es Aladdin-t, mint kiugrási kísérletnek az akciófilm-rendező skatulyájából. Ez megmagyarázná a tőle szokatlanul gyönge akciójeleneteket és a Prince-of-Persia-szintű CGI-effekteket. Mégis ez a remake nem volt annyira hamis vagy izzadtságszagú, mint elsőre vártam; a Maleficent és a ’17-es Beauty and the Beast fényében még kifejezetten gördülékeny darab. Csakhát reménytelenül a rajzfilm sémájának és külcsínyének a foglya, emberkarakterei pedig kétségbeesetten szomjazzák azt a személyiség-mélyítést, amit a Di$ney-nagyurak soha nem mernek majd bevállalni.

3/5-öt adok rá. Ugyanolyan ártalmatlan, de legföljebb átlagos látványmesefilmnek tartom, mint az eredeti Aladdint. 

John Wick 3. - Parabellum

Teljesen mindegy, milyen alcímet firkantanak oda mellé: a 3. John Wick nevével fémjelzett mozi csak azt bizonyítja kismilliomodszorra, milyen síkhülyének nézik a mai akciófilm- közönséget odaát! 

Egy rossz szót sem fogok szólni Keanu Reeves-re - márcsak azért sem, mert 1 elhivatott színész még nem javít föl egy filmet se jóvá vagy értékelhetővé. De erre a szériára sem ő, sem más magára valamit is adó sztár sem lehet büszke. Egy teljesen lélek, szív és intelligencia nélkül a létbe kényszerített, sivár fércgyártmány a Parabellum, ami úgy mutogatja az akciókoreográfiákat idomított célnézőinek, mint valami fényes kulcsot a buta bébiknek.    

Történetről ne is álmodjunk: annyi történik, hogy John ugye státuszát veszti a titkos gyilkos hierarchiában, egy tabuhelyen elkövetett gyilkosság miatt. Vérdíjjal a fején csatangol ide-oda, miközben egy fapofájú nő a "felső kör" nevében rögtönítélő bíróságot játszik azokkal, akik John egérútját akár pindurkát is segítették. 

Magasról teszek a harci koreográfiákra, ha egy filmnek nincs belseje, ha szó szerint ki van belezve belőle a tartalom! Megállás nélkül 3 dolog váltogatja egymást, ha épp nincs akció: 

1. vagy Reeves jár-kel fel-alá viharvert, lelkipásztor arccal, 
2. vagy a sörtehajú dominátrix, az "Ítélethozó" szájal folyton a felső körről, 
3. vagy a "szentélyben" gépszajkózzák, hogyan áll éppen John Wick "státusza". 

ÉN akartam lemészárolni ezt az utálatosan sekélyes fapofa-gallériát, ami elvileg a karaktereket szolgáltatná. Teljesen érdektelen Halle Berry frusztrált Sofiája, akiről mindössze annyi stabil infó derül ki, hogy régen el kell hagynia a lányát, és ezt az űrt kutyáival pótolta a szívében. De sem ő, sem Laurence Fishburn King-je nem több pózbábuknál: Fishburn szamurájkardos kivégzése, majd filmvégi felbukkanása méltóképp koronázza az ordító hamisságot, ami az egész produkcióból töményen árad. 

Ez, valamint ahogy az Ítélethozó csaj megilletődött fejjel alkudgat a végén John-ékkal - holott pont az ilyen esetek büntetése miatt volt kiküldetésben -, a maradék hitelét is kiirtják ennek az egész sötét hierarchiának. Van egy agyonködösített felső kör, és van a renegát - de inkább csak sérthetetlen - John Wick, és a kettő között egy ózsdi bábszínház emberkellékei. Legjobban egyébként a kopasz fegyvermániás irritált, aki hol ki próbálja nyírni John-t, hol meg a hírnevéről áradozik.

Mindössze ennyit tud a John Wick 3. - Parabellum. Még az elődjétől is sivárabb, érdektelenebb és közönség-lenézőbb celluloidtrágya. Ha én pucér akciókoreográfiát akarok nézegetni, akkor a YouTube-on ezerszámra találok pár perces videókat erről. Nem kell ahhoz pénzt adnom mozijegyre, DVD-re, Blu-Ray-re, etc. és 2 órát kidobnom az életemből olyan "akciófilmre", ami a mutatványoskodás mögött ennyire üres és haszontalan!